Most múlik pontosan...

Csodálatos virágillat töltötte be a templomot. A liliom jellegzetes aromája bekúszott a tudatomba, és kellemesen melengetett. Ha behunytam a szemem, már-már el is feledhettem, miért is vagyok itt most. Hogy nekem most gyászolnom kellene, és hogy szomorúnak kéne lennem.
De nem! Ezzel majd foglalkozom később. Majd, ha pár pillanat múlva kinyitom a szemeimet, és a rideg valósággal találom szembe magamat. Addig is, gondoljunk inkább az élet szépségére!
Mert mit is lehetne tenni ilyen helyzetben, ha nem a pozitív dolgokra koncentrálni?

Ott van például a tudat, hogy nem maradtam egyedül. Hogy van egy növekvő élet a pocakomban, aki csak hozzám tartozik. Már csakis az enyém. Ettől a naptól kezdve birtoklom őt, és ő is birtokol engem. Remélem, kislány lesz! És azt is remélem, hogy az apja kék pillantását örökli majd, s az én szőke hajamat. Az apja…

Emlékszem, mikor először találkoztam vele. Tökéletes volt. Már akkor tudtam, hogy ő az egyetlen, akinek a helyét a szívemben nem veheti majd át senki. Hogy őt fogom szeretni az örökkévalóság végéig, és azon is túl. Istenem, bár ne fájna ennyire, hogy nincs velem!

- Mit iszol, cica? – kérdezte egy mosollyal az arcán, mikor azon az estén leültem mellé a bárpulthoz.
- Lepj meg! – rántottam meg a vállamat, és a szempilláim alól lestem rá.
- Legyen! – bólintott, majd odahívta magához a csapost, és a fülébe súgott valamit. – Claynek hívnak – nyújtotta felém a kezét.
- Quinn – mosolyogtam rá, ahogyan ő is rám. Tudtam, hogy azt hiszi, nyert ügye van. A csapos letette elém a koktélt, majd elment kiszolgálni a többi vendéget.
- Egészségedre Quinn! – emelte meg a poharát, és olyan pillantással mért végig, ami felperzselte a véremet.
- Egészségedre! – viszonoztam a jókívánságot, majd belekortyoltam az italba. Finom volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mit iszom. Az igazság az, hogy nem is számított, mikor belenéztem abba a kék szempárba.
- Van kedved feljönni hozzám? – kérdezte. Már az első pillanatban tudtam, hogy nem teketóriázik. Én azonban nem akartam egy lenni a sok közül.
- Kérdezd meg holnap! – néztem a szemébe, majd leugrottam a bárszékről, és egy utolsó mosolyt villantva rá, hazaindultam.

És megkérdezte másnap is! És utána, és utána… Amíg be nem adtam a derekamat.
Hogy mennyire szerettem őt! És most mennyire fáj az elvesztése!
És ez volt a pillanat, mikor foglalkoznom kellett az elmúlás fájdalmával…

Küzdöttem a könnyek ellen, amik ádáz módon le akartak csorogni az arcomon. Annyira fájt! Valaki egész életében nem találja meg a nagy őt, valaki sosem ízlelheti meg az igaz szerelem csodáját. Én megtehettem, és hagytam kicsúszni a kezeim közül.

Kinyitottam a szemem, és a plafonra emeltem a tekintetem.
Gyönyörű szentképek voltak felfestve, tökéletes munka volt. Mennyei angyalok lebegtek felettem, de szemükben én most mégis megvetést, és kárörvendést fedeztem fel. Hiába volt rajtuk a tisztaságot jelző fehér ruha, hiába virított a fejük felett a glória, hiába voltak ott a fehér szárnyak, melyek a mennyek kapujáig repítették őket. Most rajtam nevettek. Ünnepelték, hogy elvehették tőlem azt az egyetlen személyt, akit mindennél jobban imádtam a világon. Aki az univerzumom közepe volt.

Szinte remegtem az indulattól, ahogyan a pufók kis angyalkákat néztem. Gyűlöltem mindent, ami nálam feljebbvaló volt, mert ők tehettek erről. Ők szakítottak el tőle. Attól a kék pillantástól, a csábos mosolytól, a kócos frizurától… a szerelemtől. El kellett fordítanom a pillantásomat róluk, s inkább lefelé kezdtem bámulni, s egy újabb emlék kerített a hatása alá.

Hatalmas vihar tombolt odakint. Az eső hangosan kopogott az ereszen, és olyan hangja volt, mintha el akarná mosni az egész házat. Ez a hátulütője a tengerparti házaknak! Itt nagyobb a vihar. Félősen húztam magamra még jobban a bézs színű takarót, mikor Clay álmosan rám nézett.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, s érdeklődve pillantott végig rémült arcomon.
- Félek a vihartól! – suttogtam halkan, remegő hangon. Nem akartam, hogy bolondnak nézzen, hiszen elmúltam már huszonhárom is, de nem akartam hazudni neki.
- Félsz? – kérdezett vissza kissé meglepetten, majd édes-álmosan elmosolyodott. – Gyere ide! – karjait a derekamra kulcsolta, és közelebb húzott magához. Éreztem a bőre érintését, a szíve dobbanását, és ez azonnal megnyugtatott. – Mellettem nem kell félned, Quinn!
- Ez csak olyan…gyerekkori rossz élmény… - mormoltam a mellkasába, és még közelebb húzódtam hozzá.
- Jöhet bármi az életben cica, mennydörgés, villámlás, meteorit, bánat, szomorúság, félelem, nagy barna medve vagy egy oroszlán… - sorolta, s ez mosolyt csalt az arcomra. – Én mindig melletted leszek! Rám mindig számíthatsz, mert szeretlek! – suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Én is szeretlek, Clay! – néztem fel a kék szemekbe, amik kedvesen csillogtak.

Hallottam, ahogy körülöttem az emberek meghatottságukban felsóhajtanak, és hallottam a lépteket. A cipő hangosan koppant a kövön, én azonban nem néztem fel. Képtelen voltam elhinni, képtelen voltam elbúcsúzni tőle! Ahelyett, hogy felemeltem volna a fejem, s erősnek tettettem volna magam, inkább bizonyítottam a gyengeségemet, s mégjobban leszegtem a fejemet. A fekete ruhám szegélyét kezdtem piszkálgatni, s igyekeztem nem a pap beszédére összpontosítani. Nem akartam, nem voltam hajlandó tudomásul venni azt, ami körülöttem történt.

Újra Clay mosolya jelent meg lelki szemeim előtt, ahogyan egyik reggel az ágyunkban fekve azt mondta, örökké szeretni fog. De így hogyan? Megszegte az ígéretét! Benne is csalódnom kellene, de nem tudtam. Képtelen voltam rá haragudni, amiért magamra hagyott. Mert szerelmes voltam belé még mindig.

Istenem! Nem akarok itt lenni! Nem bírom! El kell tűnnöm! – gondoltam magamban, és végre lefolyt az első csepp az arcomon. El innen, most!

Idegesen álltam fel a padsorban, és halkan, remegő hangon kértem elnézést a többiektől, akik mind a papra figyeltek. Engedjenek ki! Csak ennyit akartam.

Fekete cipőm sarka hangosan koppant, ahogyan sikerült végre kilépnem a véget nem érő padsorból, de azt a hangot nem tudta elnyomni. A pap kérdezett, s nekem most mégis muszáj volt felé fordulnom. Tudnom kellett, hogy igaz-e ez az egész, vagy csak álmodom?
A szívem sajgott, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett, ahogyan az oltár felé fordultam.

- Akarom! – hangzott a válasz.

Zihálni kezdtem, és a lábaim ólomsúlyként nehezedtek a talajra. Fuss! Menekülj! – kántálta a hang a fejemben, s Isten rá a tanúm, hogy én futni akartam, de képtelen voltam!
A látvány, ahogyan a lány felé hajolt, kezeit az arcára csúsztatta, s boldogan megcsókolta, letaglózott. Ez a képsor vitt mindent az életemben. Minden reményt, minden jóságot.
Elvesztettem! Vége… És sosem kapom többé vissza őt!