Most kezdődik el

Nem értettem miért nekem kell az utcán álldogálnom és várnom. Robert és Kristen már vagy négy órája bementek a stúdióba, és nem akaródzott nekik kijönni. Persze tudtam, hogy úgyis a hátsó ajtóhoz jönnek, ráadásul az én kocsim elé már be is állt valami kis sofőr Rob kocsijával. A srác szerencsére nem vett észre, sikerült jól meghúznom magam a kocsim takarásában.

De persze ez is a munkámmal jár, de ez akkor is kicseszés velem szemben.

Ennél sokkal jobb lenne az irodában ülni és írogatni a cikkeket. Miss Angela szerint viszont, ha jó újságíró és riporter akarok lenni, akkor fényképeznem is kell. Hiába mondtam neki, hogy nem akarok azzá a kiakasztó paparazzivá válni. De megígérte, hogy ha jó képeket készítek az állítólagos párról, akkor egy jó időre békén fog hagyni.

Gondolataim sokaságából az ajtó nyikorgása ébresztett, s azonnal a szemem elé emeltem a gépet, és kattintottam. A párocska elég érdekes képeket produkált.

Kristen Stewart és Robert Pattinson éppen veszekedtek, s nekem sikerült megörökítenem minden indulatot, ami kiült az arcukra.

Éppen akkor léptem ki a kocsi mögül, és néztem rájuk, mikor ők is észrevettek engem.

Robert arcán először a döbbenet suhant át, majd a düh.

Nem voltam még sosem olyan helyzetben, mint ők, de el tudtam képzelni, hogy mennyire rossz az, ha így belenyúlnak a magánéletébe az embernek. Mindketten elhallgattak, és mintha lefagytak volna. Nem mozdultak, csak bámultak rám.

Mit is tehettem volna? Kocsiba kellett volna szállnom, és elhagyni a helyszínt, majd leadni a képeket a szerkesztőségben. Minden újságíró ezt tette volna a helyemben, de én nem.

Lassan elindultam feléjük, majd előttük egy méterre lefékeztem.

-          Tudom, hogy nem vagytok oda a ténytől, hogy lefényképeztelek titeket… - mondtam, majd elkezdtem kitörölni a képeket. – De én nem olyan vagyok, mint a többiek. Szóval, ha megkérhetlek titeket, hogy ezt mégegyszer eljátsszátok, annak örülnék.

-          Hogy érted? – nézett rám zavarodottan Kristen.

-          Hát annyit kellene tennetek, hogy kijöttök azon az ajtón újra. Nekem mindegy, hogy mint barátok, vagy mint egy pár. Az már a ti dolgotok. De nekem képeket kell vinnem, csak nem akartam…

-          Köszönjük! – vágott közbe Rob, és enyhén elmosolyodott. – Melyik újság? – kérdezte.

-          Troix. – válaszoltam, mire csak elismerően bólogatott. Benyúltam a farmerem zsebébe és elővettem egy névjegykártyát, majd felé nyújtottam. – Ha bármikor bármi van… Én nem okozok bajt! – néztem a kék szempárba, majd Kristenre is rámosolyogtam. Szegény eléggé meglepettnek tűnt.

Visszasétáltam a kocsim fedezékébe, majd intettem, hogy menjenek vissza.

Csodás képeket kaptam, pont jó volt arra, hogy barátoknak se, de egy párnak se mondhassák őket az emberek.

Megvártam, míg elmentek, Rob villantott is egyet nekem, amit csak megmosolyogtam, majd a szerkesztőségbe vettem az irányt.

Leadtam a képeket, amiket Miss Angela is megcsodált, és elégedetten hagytam el a hatalmas épületet.

Szerettem New Yorkban élni immáron majdnem kerek egy éve és kilenc hónapja dolgoztam a magazinnál. A legjobb barátnőmmel lakhatok itt, aki ugyan törzsgyökeres almás –ahogyan én szoktam őt hívni-, mégis mindig újabb és újabb dolgokat fedezünk fel a városban.

Én Washingtonból költöztem ide, csak hogy végre elszabaduljak otthonról. Ez az állás pedig csak a véletlen műve volt. Miss Angela, a kiadó feje, Anamay anyukája, aki az én ikrem lassan.

Két évvel ezelőtt, mikor a gépem leszállt itt, és kiléptem a terminálból összeütköztem egy lánnyal. Sűrű bocsánatkérések közepette mutatkoztunk be egymásnak, és azóta Anamay-vel elválaszthatatlanok vagyunk. Együtt bérlünk egy lakást, na jó, az túlzás, hogy béreljük, mert mindent az anyukája fizet neki, mi meg úgy lakunk ott. Mi vesszük a kaját, és a ruháinkat.

Ana egyébként egy nagyon tehetséges tervező, akiben sok reményt látnak a nagyok, mint például Dior. Így ő elég sokszor nincs is otthon, mert utazgat.

Beültem a kocsiba, majd hazafelé hajtottam. A Liberty streat-en laktunk, a harmadik emeleten, egy csodaszép emeletes házban. Az utca túloldalán pedig a Zuccotti park csodás látványa tárult elénk. Leparkoltam, majd amíg a liftre várakoztam pötyögtem egy sms-t Anamaynek, hogy estére főzök vacsit.

A lakásban jó hangulat volt miután bekapcsoltam a zenét, és gyújtottam pár jó illatú gyertyát.

Este Ananak elmeséltem mindent, ő pedig nem győzött csodálkozni.

Sosem volt titok, hogy mindketten hatalmas Alkonyat rajongók vagyunk, és ő mindig is a Robsten dolog ellen volt. Engem meg hidegen hagyott.

**

Egy csodaszép napsütéses nyári napon az irodaház felé sétáltam vissza egy Starbucksból. Nagyon régen volt már ilyen verőfényes délutánunk. Persze eddig is jó idő volt, de ez a nap valahogy más volt. Éreztem.

Az irodámba érve –ami egy kis kuckó volt csupán-, a kávém ráömlött a blúzomra, amit nem is olyan régen vettem. Morgolódva törölgettem a zöld selymes anyagot, mikor megcsörrent a mobilom. Egy számomra ismeretlen szám villogott a kijelzőn, így sejtettem, hogy munkaügyben keresnek.

-          Chloe Revan, Troix. – szóltam bele a készülékbe, közben pedig a papírzsepit, amit a kezemben szorongattam a szemetesbe dobtam.

-          Jackson Rathbone vagyok. – habozott, nekem pedig valószínűleg egyet kihagyott a szívem, de aztán erőt vettem magamon.

-          Jó napot Mr. Rathbone, miben segíthetek? – kérdeztem automatikusan, belül mégis izgatott voltam.

-          Robert Pattinsontól kaptam meg a telefonszámát. Lenne itt valami, amiről írnának az újságok, de… Nem szeretném ezt akárkire bízni, és Rob azt mondta, maga megbízható. – hadarta, úgy hallottam zavarban van.

-          Az új 100 Monkeys album? – kérdeztem rá rögtön, a túloldalról meghökkent némaság fogadott, majd dallamos hangon felnevetett.

-          Igen, arról. – sokszor hallottam már őt nyilatkozni, de így, hogy személyesen velem beszélt, az egésznek volt valami mágikus vonzata. Na jó! Elég legyen, munka ügyben keres! – róttam meg magam gondolatban.

-          Mikor érne rá egy interjúra? És a többiek is jönnének? – kérdeztem, majd a noteszem után kezdtem kutatni.

-          Mondjuk pénteken délután, és egyedül leszek. És ha jól tudom, fiatalabb nálam, nem lehetne, hogy tegeződjünk? – kérdezte, s hallottam, ahogyan mosolyog.

-          Természetesen! – vigyorodtam el. – Akkor délután kettőkor ráérsz?

-          Persze.

-          A szerkesztőség mellett van egy Starbucks, az jó lesz? – írtam a kis füzetbe az időpontot és a helyszín, meg persze azt, hogy kivel is találkozom.

-          Persze, ha megvédesz a sikítozó rajongóktól! – nevetett fel ismét.

-          Megígérem, hogy mellettem száz százalékban biztonságban leszel! – kuncogtam. Már most tudtam előre, hogy jó hangulatú lesz a péntek délutánom.

-          Ha kell a testeddel fogsz megvédeni? – kérdezte, én pedig elképedtem. Hiszen még nem is látott, máris kétértelmű megjegyzéseket tesz, ami nekem nagyon is tetszett.

-          Úgy lesz! Akkor pénteken! Szia!

-          Köszönöm! Szia! – a vonal pedig megszakadt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam a találkozást. Látni szerettem volna, hogy milyen igazából, hogy tényleg olyan sármos, és csibészes-e, mint a képeken.

Azonban az életem nem nagyon engedte, hogy ezen álmodozzak. Miss Angela minden napra talált nekem valamilyen különleges feladatot, és egy percnyi időm sem volt. Annyira tetszettek neki a képeim, amiket az utóbbi időben csináltam, hogy bevont az újság fotózásaiba is. Minden nap írnom kellett pár érdekes cikket, hol erről, hol arról, aztán mehettem is a felhőkarcoló legfelső emeletére, ahol a fotózások folytak.

Megfigyelhettem a profi munkákat, kikérték a véleményemet a stylistok, a fodrászok, a sminkesek, és pár képet én is elkattintottam.

Pénteken kettő óra után tíz perccel léptem be a kávézóba, és azonnal a pulthoz mentem, és kértem egy adag koffeint. Körülnézve Jackson után kutattam, és kis keresgélés után meg is találtam egy asztalnál, ami előtt egy hatalmas pálmafa volt egy cserépben.

A kezembe vettem a kávésdobozt, és az ő asztalához mentem.

-          Jól álcázod magad! – mosolyogtam rá, mire felkapta fejét, és végignézett rajtam. – Chloe Revan. – nyújtottam felé a kezem, mire mosolyogva felállt, és elfogadta azt.

-          Jackson Rathbone. Foglalj helyet. – mutatott a vele szemben lévő székre, én pedig leültem. Elővettem a diktafonom a táskámból, és az asztalra tettem.

-          Nos, meg kellene beszélnünk, hogy pontosan miről lenne szó. Bármilyen információra vevő vagyok, de meg kell kérdeznem, hogy van-e olyan, amiről nem kérdezhetlek. – néztem rá érdeklődve. Egy fekete kalap volt rajta, fehér rövid ujjú póló, egy fekete mellénnyel, és egy, a térdénél szaggatott kék farmer, és csizma. Jól meg tudtam figyelni, mivel felállt, és a farzsebéből elővett egy papírt, majd elém rakta.

-          Ezek itt az album paraméterei. – mutatott a papírra, amire férfias kézírással rá volt firkálva egy csomó minden. – Nagyjából ezekről fogok beszélni, és bármilyen kérdést feltehetsz, ami ezzel kapcsolatos. – kezei az asztalon pihentek, s egy pillanatra tekintetem az izmos karjára és férfias kézfejére siklott. – Nem hiszem, hogy a magánéletem a cikkbe beleillene most. – húzódott féloldalas mosolyra az Isten által tökéletesre formált száj.

-          Nem is állt szándékomban arról kérdezni. – mosolyodtam el gúnyosan. A hírességek egyáltalán nem kedvelnek minket, újságírókat. Mert mi mindig kiforgatjuk a szavaikat, és sosem a valóságot írjuk le. Én nem vagyok ilyen, de szeretnek már az elején figyelmeztetni. Bántott, hogy azok után, hogy annyi újság, és riporter közül engem választott, mégis kételkedik.

-          Helyes! – vágta rá, mire nekem eltűnt az arcomról a mosoly. Hátradőlt, és nyomatékosan a diktafonra nézett. Vettem egy mély lélegzetet, és benyomtam a felvevő gombot.

-          Jackson Rathbone, 100 Monkeys új albuma. – mondtam, majd én is ugyanúgy hátradőltem, mint ő, és vártam.

Lassan elkezdett beszélni, néha feltettem egy-egy kérdést, ami érdekelt engem, így úgy gondoltam, hogy az olvasókat is fogja.

Meg kellett állapítanom, hogy élőben még sokkal szívdöglesztőbb volt, mint a tévében vagy újságokban.

Néztem, ahogyan a zsebéből elhúzott egy doboz Marlboro-t, kivett belőle egy szálat, a szájához emelte, meggyújtotta, és mélyet szívott a nikotinos rúdból.

Izgatóan járt a szája, mozogtak ajkai, de én nem hallottam mit mond. Teljesen lekötött az, hogy emlékezetembe véssem minden mozdulatát.

A füst illata felém szállt, lehunytam szemeimet, és mélyen magamba szívtam. Ma még rá sem tudtam gyújtani – elmélkedtem. Borzasztóan hiányzott már, és ez frusztrált.

-          Kérsz? – hallottam hangját. Kinyitottam a szemem, majd láttam, hogy az asztalnál közelebb hajolt hozzám, és felém tartotta a cigijét.

-          Köszönöm! – mondtam, de nem a dobozáért nyúltam, hanem én is előrehajoltam, így dekoltázsom is jobban látszott, amit Jay is észrevett, majd a kezéhez nyúltam, és magam felé húztam. Végig a szemébe nézve szívtam bele a már elég kicsi csikkbe, és elégedetten hunytam le egy pillanatig a szemem. Aztán láttam, hogy Jackson tekintete nem épp az arcomon kalandozik. Bevallom nagyon is tetszett, hogy ennyire elvonta a figyelmét a látványom, de minden jónak vége kell, hogy szakadjon egyszer, így visszadőltem a helyemre.

-          Szívesen… - vigyorodott el. Kétségem sem volt afelől, hogy marha nagy csábító, és belegondolni is sok volt abba, hány nőt fektethet meg minden nap, vagy amikor csak akar. Hogy akartam-e egy lenni a sok közül? Természetesen igen. Nem voltam az a fajta lány, aki belemegy az egyéjszakás kalandokba, de vele bármikor lefeküdnék. És akartam is, ezért is volt jó, hogy láttam, tetszem neki. – Szóval mit szólsz az eddigi anyaghoz? – kérdezte.

-          Őszintén? – kérdeztem vissza, mire csak bólintott. – Fogalmam sincs, hogy miről beszéltél, mert el voltam foglalva a látványoddal. – vontam vállat, mire csak csibészesen elvigyorodott. Nem voltam én szívbajos, kimondtam az igazat. – De biztosan elmondtál mindent?

-          Igen, ennyi lenne. – dőlt hátra, és újabb cigire gyújtott.

-          Akkor én elkezdem megírni a cikket, és majd hívlak. Egy fotózás is jó lenne. Címlapon szeretnénk közölni titeket! – tettem el a diktafont.

-          Tényleg? – látszólag meglepődött.

-          Igen, tényleg. – mosolyogtam.

-          Mikor lenne nektek jó?

-          Kedden, délelőtt tízkor legyetek az irodában, legfelül lesz a fotózás.

-          Tudom… Volt már egy fotósorozatom a Troixnál. – állt fel, ahogyan én is.

-          Tudom. De ez jobb lesz! – léptem elé, és a kezemet nyújtottam, amit el is fogadott. – Akkor kedden! Szia!

-          Szia! – lehet, hogy még mondani akart valamit, de én siettem.

Anaval ma este bulizni megyünk, hiszen két huszonéves lánynak kell a szórakozás, és végre Ana is a városban volt.

Anamay folyton a saját tervezésű ruháiban mászkált, és sokszor rám is átragadt ez a szokása. Imádtam, mert tudott sportos és kényelmes, meg elegáns és csili-vili ruhákat is készíteni.

Hát, nem mondom, az a nyolc centis tűsarok eléggé megviselte a lábamat az első két órában, de utána már annyit ittunk, hogy nem is éreztem a lábamat.

A hétvége másik fele azzal telt el, hogy kijózanodjunk. Anamay és én is csak úgy lézengtünk a lakásban. Szombat és vasárnap este is megnéztünk pár filmet, és hamburgert kajáltunk. A hét minden napján, mikor melózunk csakis egészséges ételeket eszünk. Csirkét és borjút salátával, de hétvégén… Na, akkor adunk az érzésnek.

Hétfőn reggel már vidáman keltem ki az ágyból, és átsasszéztam Ana szobájába. Még az igazak álmát aludta, és egy percig meghatódva néztem, amint angyali arca körül a hosszú, világosbarna haja legyezőszerűen terül el a párnán. Ana tipikusan gyönyörű lány volt. Fiatal volt amúgy is, alig húsz éves, de világéletében elbűvölő porcelánbaba szerű arca volt.

Pirospozsgás ajkai mosolyra húzódtak, majd mintha puskából lőtték volna, úgy ugrott ki az ágyból, és lökött le engem a puha matracra, hogy aztán össze-vissza csikizzen.

-          Te kis szuka! – nevettem, és én is támadásba lendültem.

-          Te vagy az, aki folyton belopózol ide, és hülyébbnél hülyébb módokon rázol ki az ágyból. – vigyorgott, és letelepedett mellém.

-          Kéne egy ruha… Tegnap az összes ruhámat kidobtad Ana! – néztem rá vigyorogva.

-          Tudom. De csak azért, mert utáltam mindet, és… - pattant fel, s felhúzott engem is, majd a szoba nagyságú gardróbjába húzott. – Nálam van minden. – mutatott körbe.

-          Jesszusom! Minden ruhádat megvarrattad? – hüledeztem.

-          Aha. Hála anyának. – hajolt meg előttem.

Na igen, Miss Angela imádta Anamayt, és mindig a kedvében akart járni. Ana felöltöztetett, majd útnak indított. A napom jól telt, az irodámban ücsörögtem, és cikket írtam. Megírtam a végleges formáját a Jackson féle interjúnak, hogy majd meg tudjam nekik mutatni holnap.

Délután négyre értem haza, és azonnal levettem a rám aggatott lábgyilkos cipőt. Ana nem képes felfogni, hogy attól még, hogy ő kifejezetten jól érzi magát a magas sarkú cipőkben, én meghalok bennük. Állandóan nevel – ahogyan ő mondja -, de mikor nincs a városban a saját tornacipőimet hordom. Persze most, hogy a ruhatáramat Ana alakította ki, így nem fogom tudni a régi jó, kényelmes cuccaimat hordani.

De én így szeretem Anamayt.

Kedd reggel Ana várt rám, hogy felébredjek. Meg is lepődtem rendesen, hogy ott találtam az ágyam mellett ücsörögve, a gyér fényben Troixot lapozgatva.

Értetlenül pislogtam ki a fejemből, de amint Ana észrevette, hogy ébren vagyok, kezelésbe vett.

Azt mondta, hogy különleges nap a mai, mert ma hatnom kell Jacksonra. Megszállottan akarta, hogy az ágyamba cipelhessem Jacket.

Na ez volt az, amin csak vigyorogtam. Én is ezt szoktam vele csinálni, persze ő a stylist és ruhatervező, de a pasiknak sokszor én mutattam be. Volt, hogy bezártam egy nagyon dögös hapsival egy raktárba. Nem is kell mondanom, hogy Ana milyen kielégült volt az elkövetkező napokban…

Egy nagyon rövid, kék farmerszoknyát, egy fehér és fekete pólót, ami a két vállamon ejtett volt, és egy fekete magas szandált adott rám. A hajamat kiengedve hagytuk, és kék sminket tettem fel.

Hihetetlen, de hozzá illő, kék táskája is volt… Ana csupa meglepetés.

Beértem nyolcra, és mivel Miss Angela elutazott Hong Kongba, ahova egyébként majd Ana is követi, így én voltam a kisfőnök. Sokat utáltak azért, mert Anamay révén ismertem meg Angelat, de megdolgoztam a helyemért. Szóval lepergett rólam egy-két ember bántó pillantása. A legtöbben szerencsére szerettek, mert jó fej voltam velük, és én is szerettem őket. Jól éreztem magam a Troixnál.

Lehuppantam az asztalomhoz, de már az elején látnom kellett volna, hogy ez egy őrült nap lesz. Miss Angela nélkül mindenki csak fejvesztve rohangált.

Nem tudták milyen képek kerüljenek be egy bizonyos rovatba, szóval azzal bajlódtam vagy fél órát, elkeveredtek a cikkek, azokat kerestem, a nyomdában volt valami baj, valamilyen gépekkel, Gina pedig nem lett kész egy határidős munkával.

Idegbeteg voltam, mert mindenki profi, néha mégis amatőrként viselkedtek.

A liftben fél tizenegykor már idegesen kopogtattam a cipőm sarkával, és bosszúsan léptem ki a hatalmas terembe, ahol a vásznak, hátterek, fotósok, fodrászok, stylistok, sminkesek és gépek tömkelege volt.

-          Katy! Kávét! – szóltam oda az egyik asszisztensnek, aki azonnal rohant is nekem egy tejeskávéért.

-          Csak, hogy itt vagy! – toppant elém Gery, a fotósunk, akivel közösen készítjük a 100 Monkeys képeit. – Emilie egy idióta! – kezdte. – Olyan ruhákat adott a srácokra, amik egyáltalán nem illenek hozzá…

-          A francokat! – lépett mellénk Emilie is, és így már hárman haladtunk a terem végébe. Egy egész irodaház legfelső emelete volt egybenyitva. – Azért mert neked nem tetszik, még nem vagyok idióta. – dühöngött.

-          Na hadd lássam! – csattantam fel. Most már tényleg dühös voltam. – Jackson Rathbone! – kiáltottam, mert fogalmam sem volt, hogy hol van éppen.

-          Chloe? – hallottam a hangját valahonnan a sok díszlet mögül.

-          Jack? – kérdeztem, s forogni kezdtem a tengelyem körül, de egy kéz hirtelen megfogta a csuklómat, és berántott egy öltözőfülkébe.

-          Engem keresel? – kérdezte, mikor maga felé fordított.

-          Igen. – mondtam, majd elakadt a lélegzetem.

Egy szürke nadrág volt rajta, a nyakában egy ezüstlánc és semmi több. Szinte szájtátva néztem végig a felsőtestén. A bőre nem volt napbarnított, inkább fehér, mellkasa kicsit szőrös volt, ami kifejezetten tetszett, hasa tökéletesen lapos volt, de látszott, hogy izmos is, csípőcsontja íve rejtélyesen tűnt el a nadrág alatt, és bal oldalt ott volt a híres tetoválás: „I’m lost…” És igen, én is elvesztem. Csak arra tudtam gondolni, hogy akarom. Akarom őt, mindennél jobban.

-          Jól vagy? – kérdezte vigyorogva. Én pedig mintha csak egy álomból ébredtem volna.

-          Nekem is kell egy ilyen… - motyogtam és ujjam hegyével végigsimítottam a tetováláson. Hallottam, ahogy halkan felsóhajtott. És ez nagyon is tetszett.

-          Chloe… - nézett vigyorogva a szemembe. – Ilyen csak a kiváltságosoknak jár. – mondta és egy fél lépéssel közelebb lépett.

-          Á, és te az vagy igaz?

-          Mint látod. – araszoltunk egyre közelebb egymáshoz.

-          És mivel érhetném el, hogy hasonlóan jó helyzetbe kerüljek? – kérdeztem halkan. Mellkasunk már összeért, szemeiben fény csillant.

-          Kezdhetnéd azzal, hogy keresel nekem egy másik inget, mert ebben biztos nem fognak lefotózni! – emelte a szemem elé a neki szánt darabot. Azonnal visszatért a mai alaphangulatom.

-          Emilie! – kiáltottam, majd mit sem törődve Jackkel kiléptem a fülkéből.

-          Igen? – lépett elém félve. Láttam rajta, hogy fél tőlem. Jól is tette.

-          Mi a szar ez? – téptem ki Jay kezéből a bordó selyeminget, és az orra előtt meglóbáltam.

-          Én egy fekete mellényt is gondoltam hozzá… - hebegte. Közben a többi srác is előkerült. Nos, a két Ben, Jared és Uncle se nézett ki jobban.

-          Takarodj! – suttogtam. Örülhet, hogy nem rúgom ki. Fel vagyok hatalmazva rá, persze csak nyomós okokra hivatkozva. Azonnal lelépett.

-          Chloe? – lépett elém Gery.

-          Egy perc! – mutattam fel az ujjam, majd előkaptam a telefonom, kettőt csengett és a csicsergős hang azonnal jelentkezett.

-          Anamay Harris. – trillázta.

-          A nő, akinek az agyvize felforr a sok tehetségtelen balfasztól. – dünnyögtem. Mindenki engem bámult.

-          Na mi az picim? – nevetett. – Mi baj?

-          Ráérsz? Segítened kellene!

-          Rád mindig! Mi kell? – hallottam, ahogyan izgatottam felült a nyikorgós napágyon.

-          A tizenhetes sorból minden ruhát hozz be! – motyogtam. – És kell cipő is. Valami… - néztem a srácok felé. – Western csizmák, és azok a…

-          A nyolcas fiókban az összeset! – mondta.

-          Mindig kitalálod mire gondolok. Van fél órád!

-          Igenis főnök! – hadarta, majd le is tette. Sóhajtva fordultam a többiek felé.

-          Ha van egy kis eszetek, akkor nyilván tudjátok, hogy kik ők. – mutattam Jacksonék felé. – Ennek fényében szeretném, ha minden a legjobban zajlana. Hozzájuk illően. Nem így… - intettem az ing felé. – Miss Angela jó munkát vár el tőlünk. Ehhez tartsátok magatokat! – néztem mindenkire keményen. Bólintottak.

Az elkövetkező fél órában beszélgettem a srácokkal, és megmutattam nekik a cikket. Nagyon tetszett nekik, ami engem is boldogsággal töltött el. Csináltunk néhány próbafotót a háttér előtt. Engem is maguk mellé állítottak, így én is a képeken szerepeltem. Jacksonnak kifejezetten tetszettek a képek, és a kinyomtatott példányokra vicces kis szövegeket írt. Bolond volt, de sokat nevettünk. Emilie Anamay után kullogva roskadozott a temérdek ruha alatt. Örültem, hogy Ana ki tud húzni a pácból.

Alig negyed óra alatt felöltöztette a fiúkat, így elkezdődhetett a fotózás is.

Profik voltak, rengetegszer csinálták már ezt. Legalábbis én így vettem észre.

Két óra elteltével végeztünk és nevetve szemléltük a képeket. Tényleg nagyon jók lettek.

-          Köszönöm. Minden nagyon jól sikerült. – mondta, mikor elmenni készült.

-          Egy élmény volt Jack. – mosolyogtam rá.

-          Chloe! – hallottam meg Katy hangját, így abba az irányba fordultam, ahonnan cipőnek kopogását hallottam. – Miss Angela az. – tartotta felém a telefont, amit a kezembe vettem, de gyorsan Jack felé fordultam.

-          Most mennem kell. Ez hosszú lesz. – suttogtam.

-          Este a Sevenben leszünk… Gyertek el Anamayjel! – hadarta, majd egy kézcsók után elviharzott a többiekkel. Pár pillanatig csak pislogtam, majd mosolyogva emeltem a fülemhez a telefont.

Angela mindenre kíváncsi volt, én pedig soroltam a ma történteket. Leérve az irodámba, amit nemrég kaptam, és bár nem volt nagy én imádtam, Ana az asztalon ücsörögve lóbálta a lábát. Én alig vagyok 165 centi, de Ana még nálam is kisebb. Angyali arcán érdeklődést láttam, ahogyan egy könyvet olvasott. Ha jól láttam az Alkonyat volt nyitva, körülbelül a felénél. Nagyon szerette ezeket a könyveket, és a filmeket is. Csak mosolyogtam. Becsuktam az ajtót, amire már ő is felkapta a fejét, majd csillogó szemekkel kérte el a telefont.

** Anamay **

Jó volt beszélni anyával, bár annak kevésbé örültem, hogy megkért maradjak itthon, mert nem lenne rám ideje. Kicsit letörten fogadtam a hírt, de elfogadtam. Így is nagyon sok helyre eljutottam, de kezdtem érezni, hogy nincs már egymásra szükségünk annyira.
Anyának a válás után nagyon rossz volt, így folyton együtt voltunk, nekem pedig rajta kívül nem volt senkim. De már itt van Chloe is. Aki határozottan megmutatta nekem, hogy milyen élni, úgy igazán élni. Ő volt nekem a testvér, aki ugyan késett tizennyolc évet, mégis olyan, mintha mindig is ismertem volna.
Végül boldogan tettem le a telefont. Chloe felé fordultam, aki vadul olvasgatta a sorokat a monitor képernyőjén.

- Te mit olvasol ennyire? – kérdeztem, és az ölébe huppantam, ő pedig felnevetett.
- Vasággyal lehetsz negyven kiló… - kuncogott, mire megvontam a vállam.
- Világ életemben ilyen alkat voltam. – és olvasni kezdtem. – Hű, ez milyen buli? És miért nem vagyok meghívva? – biggyesztettem le a számat, játékosan. Engem általában meghívnak az ilyesmikre, köszönhetően, hogy ki az anyám és az apám.
- De meg vagyunk. És nem csak a sima partyra, hanem arra is amire ennyire rácuppantál. – kuncogott.
- Jack meghívott a Twilight bulira? – fordultam felé. Bólintott. – El akarsz menni? – kérdeztem komolyan.
- Persze. – vigyorgott. – És te is jössz.
- Akkor kell egy ruha! – és már kézen is fogtam, hogy hazafelé vehessük az irányt.

Egész délután zenét hallgattunk és készültünk. Chloera egy kék rövid ruhát adtam, kék cipővel, és a sminkje is ilyen lett. Ő egy vérvörös, feszülős ruhát dobott az ágyamra, hogy azt vegyem fel, de én nem azt akartam. Az ilyen dolgok jobban mentek hozzá, hozzám kicsit más illett.
Egy törtfehér ruhát választottam. Felül pánt nélküli volt, és a csípőmig szorosan követte a vonalaimat, de onnan a combom közepéig lágyan omlott alá. A hajamat kivasaltam, mert eredetileg volt benne egy-két hullám, majd enyhe, csillogós sminket tettem fel. Egy koromfekete magas cipőt választottam. Csak ilyenekkel érhettem el, hogy kilássak a tömegből.
Ahogy a tükör előtt álltam, képzeletben vállon veregettem magam. Ezt a ruhát nagyon eltaláltam. Most már biztos, hogy volt haszna annak a sok tervezésnek.

Mielőtt taxiba szálltunk, mondtam neki, hogy nyugodtan bulizzon. Mert bár mindig eljárok vele mindenhova, a nagyobb bulis ő volt. Én általában hamarabb le is szoktam lépni. De egyáltalán nem zavar, hogy ilyen. Így szeretem.
A Seven elé érve megpillantottuk a nagy tömeget, de Chloe a kezemet fogva utat tört magának. Csak mosolyogtam a sok felháborodott lány tekintetén és szavain. Chloe nem szokott velük foglalkozni, magasról tojik rájuk, és már én is így vagyok ezzel.
A két marcona biztonsági őr ellenőrizte a neveket a listán, és nagy meglepetésemre rajta voltunk. Mert igazából azt hittem, hogy Jay elfeledkezik rólunk.
Belépve megpillantottuk a tömeget. Jó sokan voltak, bár azért kint többen ácsorogtak, és úgy éreztem, több embert nem is fognak ide beengedni. Chloe körbepásztázta a termet, de hirtelen egy kéz fonódott a mi összekulcsolt ujjainkra. Jackson állt mellettünk, és mosolyogva üdvözölt.
Már ott láttam, hogy ők ketten igenis egymáshoz valóak, és nem csak egy estére. Érthetetlen módon kiegészítették egymást, már csak így kívülről nézve is. Jack felvezetett minket egy szinttel feljebb, majd egy asztal felé terelt. Ekkor már Chloe az ő kezét szorongatta.
A zene hangosan dübörgött, és én az embereket figyeltem, ahogy haladtunk az asztalunk felé. Átlagemberek, de szerintem itt fent, mindenki valamilyen formában a Twilight része.
Az asztalnál ott ült Nikki, Kristen, Kellan, és Taylor.
Hogy vajon a többi főszereplő itt volt-e, azt nem tudtam. De nem is izgatott. Már most tudtam, hogy körülbelül két órácskát elücsörgök itt, majd hazamegyek. Chloe lehuppant Jay mellé, miután mindenkinek bemutattak minket.
Kihozták az első kör koktélunkat, amit én azonnal felhajtottam. Úgy éreztem szükségem van erre. Kicsit ideges voltam. A többiek nagyon jól elvoltak, én pedig csak nézelődtem. Chloe és Jack legnagyobb meglepetésemre csak beszélgettek. Néha egy-egy érintést elkaptam, de semmi több. Látszólag nagyon is egy húron pendültek.

Már legalább másfél órája ültem ott, és nézelődtem, mikor valaki megkopogtatta a vállamat. Ahogy felnéztem egy kék szempár ejtett rabul. Ahogy a diszkófényekben ki tudtam végre venni, hogy ki az máris a fülemhez hajolt.

- Leülhetek? – kérdezte.
- Persze. – válaszoltam, majd Rob leült mellém. Eddig nem is figyeltem, hogy kisebb kanapék vannak itt, amin maximum két ember fér el.
- Robert Pattinson. – nyújtotta felém a kezét, én pedig elfogadtam azt.
- Anamay Harris. – próbáltam túlkiabálni a zenét. Bólintott és enyhén elmosolyodott. Mikor meglátta Chloet azonnal vigyorogni kezdett. Örültek egymásnak. Nos igen, Chloe elég fair volt velük szemben.

És itt jutott eszembe, hogy Kristen is az asztalnál ül. Azonnal felé néztem, ő pedig épp Robbal szemezett. Rob kék szemei érthetetlenül csillogtak. Nem tudtam volna leolvasni az arcáról, hogy most mit érez. Volt egy olyan sejtésem, hogy ők ketten nagyon is egy pár, csak mindenki előtt ezt titkolják. Lehajtottam a fejem. Kicsit csalódtam. Sosem kedveltem túlzottan ezt a csajt. Persze nem ismerhettem, de mégsem.

Rob jelenléte csak még jobban feszélyezett. Nem éreztem magam idevalónak. Hiába vagyok, aki vagyok. Hiába anyám a Troix fejese, hiába apámé fél Hollywood. Mégsem örököltem a folyton fortyogó vérüket.
Sóhajtva kutattam a Marlboro-s dobozom után a táskámban. Kihúztam el szálat félig, majd Rob felé tartottam. Komolyan úgy nézett rám, mintha legalább az életét mentettem volna meg. Csak mosolyogtam. Kihúzta a szálat, én is egyet, majd felé tartottam a benzines öngyújtómat. Rágyújtott, én is, de mielőtt eltehettem volna a kis fémtárgyat, elkapta a kezem, és kivette belőle azt. Zafírral ki volt benne rakva a nevem. Forgatta, nézegette, végigsimított a betűkön az ujjaival. Azok a hosszú, művészi ujjak!

- Nem gyakran látok egy lányt ilyen öngyújtóval. – hajolt közelebb, hogy hallhassam. Felnevettem.
- Apától kaptam. – vontam vállat. – A nevemet is ő találta ki. – én is végigsimítottam a köveken.
- Igazán egyedi. Még sosem találkoztam ezzel a névvel. – mosolygott félszegen. Mintha kicsit zavarban lenne. Csak mosolyogni tudtam, úgy ahogyan ő. – Egyébként te vagy Chloe lakótársa? – adta vissza a kezembe a megfigyelt tárgyat, de vigyázott, hogy véletlenül se érjen hozzám. Ez kicsit rosszul esett.
- Igen én. – szűkszavú válasz, de nem akartam, hogy azt higgye, hogy csak azért mert mellettem volt egy szabad hely, beszélgetnie kell velem.

Jó fél óra úgy telt el, hogy ismét csak megfigyelőként vettem részt a bulin. Chloe és Jack táncolni mentek. Őket néztem. Jack olyan szorosan húzta magához fogadott nővérkémet, hogy azt hittem mentem összecuppannak. Chloe nem volt az a visszafogott fajta, gátlástalanul tekeredett Jayre. Felnevettem, mikor Jay meg akarta csókolni, de Chloe elhajolt előle. Ez annyira rá vallott. De jól csinálta. Nem feltétlenül kell beadnia a derekát már most… Ráér pár óra múlva is.
Rob rámnézett, mikor felkacagtam. Csak megráztam a fejem kérdő tekintete láttán. Belekortyoltam a sokadik italomba. Aggódva nézett rám párszor. Láttam, hogy mondani akar valamit, de nem merte. Jó tíz perc múlva, mikor épp a szívószállal játszottam mégis közelebb hajolt. Éreztem az illatát. Nem éreztem még ilyet. Pedig kevés olyan parfüm van, amit nem ismerek. Az meg kizárt, hogy magától árasszon ilyen jó illatot. Félig felé fordítottam a fejem, éreztem leheletét, amint csiklandozta a nyakam. Megborzongtam. Mi van veled Anamay? – kérdeztem magamban.

- Nem vagy még fiatal, hogy ilyet igyál? – kérdezte, mire csak összevont szemöldökkel fordultam felé. Azonnal mentegetőzni kezdett. – Csak aggódom, de nem akarok beleszólni a dolgaidba. – húzódott vissza a csigaházába. Szegény. Megijesztettem?
- De, az vagyok. – mosolyogtam. Értetlenül nézett rám. – Rob! Te nem ittál mielőtt huszonegy lettél? – hajoltam közelebb. Felnevetett.
- De, igazad van. – bólintott megadóan. – Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, de…
- Húsz leszek jövő héten kedden. – vágtam a szavába. Látszólag meglepődött. – Mi az? – kérdeztem érdeklődve.
- Alig néztelek volna tizennyolcnak. – sütötte le a tekintetét. Annyira más volt… Eszményi, megfoghatatlan és tökéletes. Furcsa volt, hogy ezt gondolom és érzem, de így volt.
- Nem te vagy az egyetlen… - hagytam rá a dolgot. Kristen fészkelődni kezdett velünk szemben, ami nem csak az én, de Rob figyelmét is felkeltette. Én csak, mint egy divattervező néztem rajta végig, és elmosolyodtam. Abszolút nem volt ízlése, de ő félreérthette a mozdulatomat. Fenyegetően nézett rám. Visszahőköltem. Megijedtem tőle.
- Gyere! – pattant fel idegesen Rob és elkapva a karomat engem is felhúzott magával.

Nem kérdeztem semmit. Valahogy úgy éreztem, hogy nem illik ide egy szó sem. Láthatóan felhúzta Kristen viselkedése, és talán az is aggodalommal töltötte el, hogy én hogy reagáltam erre. Nem volt nekem kedvem harcolni egy ilyen sztárral, mint Kstew. Meg miért is kéne? Robbal alig pár szót beszéltünk.
A tömeg közepébe vezetett, majd megfogta a kezem, és magához húzott.

- Remélem nem bánod, ha táncolunk?! – nézett rám. Arca nem mutatott semmi különösebb érzést.
- Nem, dehogy. – motyogtam, de értette.

Viszonylag lassan mozogtunk a zene ütemére. Nem hiszem, hogy olyan jó táncos lenne, de egyszer sem lépett a lábamra, és ez jó jel volt.
Egyik keze az enyémet fogta, másik a derekamon pihent. Illedelmes volt, nem tartott sem túl közel, sem túl távol magától. Válla felett elnéztem a tömegbe. Chloe és Jay még mindig önfeledten táncoltak. Összemosolyogtunk. Aranyosak voltak együtt, a két bolond.
Jó pár szám után kezdett kicsit zavarni, hogy nem pontosan a zene ritmusára mozgunk.
Mosolyogva pörgettem ki magam Rob öleléséből.

Az elkövetkező órában már az én ritmusom szerint táncoltunk. Anya járatott tánciskolába, így nem volt nehéz rávenni Robot, hogy úgy mozogjon, hogy kijöjjenek a lépések. A kezdeti feszengésből ő is teljesen felengedett, és vigyorogva pörgetett és simult hozzám. Valamiféle falat sikerült lebontanunk egymás között. Persze nem a legnagyobbat, de a mosolyaink határozottan egymásnak szóltak, és szívből jöttek.

Lihegve és fáradtan huppantunk le a korábbi helyünkre, és egyből megittuk az asztalon heverő italunkat.
Rob nem engedte el a kezem, az ölében ott pihentek összekulcsolódott ujjaink. Ez folytonos mosolygásra késztetett.
Mindenféléről kérdezett, de az én kérdéseimre csak félig-meddig volt hajlandó válaszolni.

- És a szüleid? Ők hol élnek? – kérdezte, miközben újra rágyújtottunk.
- Az anyám Angela Torres, a Troix fejese, az apám Richard Harris… Nos egy csomó film és zeneipari cégnél vannak részvényei. Többek között a Summitban is egy igen csak tetemes mennyiség az övé. – szinte tátott szájjal figyelt rám.
- Hű… - nyögte. – Ezt nem hittem volna. – nézett maga elé.
- Ez van. A szüleit nem választhatja meg az ember. Régen elváltak már. Apa Los Angelesben él, mi meg itt. Én vagyok az egyetlen gyermeke… Eddig. – húztam el a számat.
- Eddig? – nézett újra rám. Imádtam a szemeibe nézni, gyönyörű volt.
- Tudod ott egy csomó feltörekvő és már befutott színésznő van és apám meg jól néz ki… Rakd össze a kettőt. – vontam vállat. Nem szerettem apáról beszélni, mert nagy nőcsábász volt.

Ezután apát nem hozta fel többet, de anyáról annál többet beszélgettünk. Meglepődött, amikor mondtam neki, hogy a divattervezés nem a szakmám, és hogy matematikát és asztrofizikát tanulok az egyetemen. Azt mondta, ez a kettő szélsőséges dolog nem fér neki össze, és hogy ha ilyen okos vagyok, miért vagyok ilyen szép, ez nem ér. Bóknak vettem, mert annak is szánta.
Fél négykor elköszöntünk a még mindig bulizó emberektől, köztük Chloetól is, és kisétáltunk az utcára. Hajnalodott, és kellemesen meleg volt, nyár lévén. Rob felajánlotta, hogy hazakísér, így a taxiban az én címemet diktáltuk be.
Furcsa mód szorosan maga mellé vont, és átölelte a derekamat. Furcsa volt, méghozzá azért mert elég tartózkodónak ismertem meg velem szemben. Hoppá, még egy fal ledőlt!

- Köszönöm, várjon kérem! – szólt Rob a taxisnak, mikor kiszálltunk a lakásunk előtt. Elém állt, és tanácstalanul nézett le rám. Egy kicsit már fájt a lábam a cipőben, ezért lekaptam a lábamról. Mínusz nyolc centi. – Hű… - ezt ezen az éjszakán már sokadszorra mondta. Mosolyogtam.
- Igen, pici vagyok. Hozzád képest meg pláne. – ő égimeszelő volt hozzám képest, és szerintem mások közt is annak tűnt néha.
- Gének… - motyogta halványan mosolyogva. Nagyon fáradtnak tűnt.
- Nem akarlak feltartani, látom már álmos vagy. – toporogtam.
- Kicsit az vagyok. – túrt bele a hajába. Annyira szexi volt a fehér póló, kockás ing és farmer összeállításban! – Nehéz napom volt.
- Akkor menj pihenni! – simítottam végig a karján, mire kicsit zavarba jött. – Köszönöm az estét. Jól éreztem magam. Mielőtt megjöttél már azon agyaltam, hogy lelépek. – nevettem fel halkan.
- Kár lett volna. Én is jól éreztem magam. – bólintott. – Figyelj én öhm… - kezdte, és lesütötte a tekintetét. Érdeklődve hajoltam le, hogy a szemébe nézhessek. – Nem lenne kedved ma velem vacsorázni? – kérdezte hadarva. Aranyos volt. Azt hitte nemet mondok?
- Hát… Hatig holnap... vagyis ma - kuncogtam - az egyetemen leszek… Ha kilenc körül neked jó, akkor…
- Tökéletes! – vágta rá gyorsan. Elmosolyodtam. Megint.
- Akkor kilenckor. – bólintottam.
- Öhm… - már megint ez a zavar. De nagyon édes volt. Tetszett, hogy annak ellenére, hogy ő Robert Pattinson nem akart azonnal megkettyinteni, hogy nem akart lerohanni.
- Igen? – már majdnem felnevettem. Nem lehet ilyen kis nyuszi!
- Szóval szeretném elkérni a számod. Mert tudod akármi közbejöhet és...
- Persze, megadom. – nevettem fel. – Ne félj tőlem! – mosolyogtam, majd a táskámba nyúltam egy névjegykártyáért, és egy tollért.
- Nem tőled félek… Vagyis én… Tudod nem egyszerű ez. – sóhajtott, és érdeklődve nézte, ahogy a kártya hátoldalára ráfirkantom a számom.
- Tessék. – adtam oda.
- Miért… Szóval miért a hátára? – forgatta a lapot, gondolom össze akarta hasonlítani a számokat.
- Mert munkaügyben nem adom meg azt a mobilom, amit a hátára írtam.
- Ó… Ez ésszerű. – tette zsebre a kis kártyát.
- Köszönöm. – komolyan édesen bénázott itt előttem!
- Akkor holnap érted jövök kilencre.
- Várni foglak! – biztosítottam.
- Jó éjt! – mondta és felém hajolt. A szívem vad vágtába kezdett, azt hittem meg fog csókolni, de csak egy puszit adott az arcomra.
- Jó éjt! – suttogtam.

Intett még egyet, majd beszállt a taxiba és elment. Pár percig még álltam ott az utcán, cipővel a kezemben, és az arcomat simogattam. Bizsergetett a puszija.
Mosolyogva, szinte rózsaszín felhőn úszkálva mentem fel a lakásba. A tágas lakás eddig mindig túl nagynak tűnt, ha Chloe nem volt itt, de most nem. Most másként éreztem, másként néztem a világra.
Lezuhanyoztam, megszárítottam a hajam, és a szobám felé menet beállítottam a telefont, hogy tizenegykor ébresszen, mert délre az egyetemen kellett lennem.
Belépve, majdnem szívrohamot kaptam.

- Jesszus, Raven! – kaptam a szívemhez. Chloe felkacagott.
- Rossz a lelkiismereted Harris? – kérdezte.
- Mikor jöttél haza? – ültem le mellé az ágyamra.
- Nemrég. Lezuhanyoztam és átjöttem hozzád. Nem baj, ha itt alszom? Holnap később megyek be.
- Dehogy, csak nyugodtan. – mondtam, majd befeküdtünk a takaró alá.
- És mi volt Robbal? Láttam megtáncoltattad. – mondta már a sötétben.
- Aranyos volt. – és minden elmeséltem.

Persze ő is mindent elmondott. Ódákat zengett Jacksonról, és elmondta, hogy két nap múlva együtt vacsoráznak. Akkor már tutira szex lesz belőle. Ezzel a megállapítással ő is egyetértett. Mosolyogva aludtam el, és Rob puszijára gondoltam. Kíváncsian vártam, hogy mi sül ki ebből.

Tizenegykor a telefonom halk csilingelésére ébredtem. Szerencsére olyan típus vagyok, aki azonnal ki tud kelni az ágyból. Chloe még aludt, mikor kimentem a fürdőmbe megmosakodni, de mire visszaértem, már nem volt az ágyban. A kávéfőző hangja alapján, épp a konyhában ténykedik. Elmosolyodtam – jó érzés volt, hogy nem egyedül vagyok, hogy ő is itt van. Szinte minden reggel.

Egy farmert, egy narancssárga rövid ujjú inget és egy fekete Nike cipőt vettem fel. Telepakoltam egy fekete válltáskát, majd a konyhába indultam. Chloe már felöltözve, a kezében a napi újsággal ácsorgott a pult mellett, és olvasott. Ettem pár falatot, majd elköszöntem tőle és elindultam a Columbiára. A kocsiban elégedetten néztem az órára. Fél tizenkettő. Szeretek pontos lenni, még ha apa és anya mindig azt szajkózzák is, hogy nekünk illik késni, akkor sem szeretek. Mosolyogva kapcsoltam be a rádiót, és halkan zenét hallgattam.

Ilyenkor nyáron többnyire csak kutatások folynak az egyetem falain belül, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy részese lehetek.

Leparkoltam a parkolóban, és besétáltam a nagy épületbe. Nem sokan voltak bent rajtam kívül a fizika tanszéken, csak néhány utóvizsgás srác, és a professzorok.

Belépve a laborba felvettem a fehér köpenyem, és nekiláttam a múlthéten félbehagyott Neutron csillag vizsgálatomnak.

Egész nap bent voltam, és hat előtt tíz perccel léptem ki az épületből. Jól elment az idő, főleg, hogy közben Cole is befutott, az egyik csoporttársam, és így nem kellett egyedül dolgoznom.

A kocsiban, épp egy piros lámpánál ülve előkerestem a lehalkított mobilom, és megnéztem kerestek-e. Egy üzenetem volt, de a szám nem volt ismerős. Megnyitottam, és igazán meglepődtem.

„Szia! Szeretném megkérdezni, hogy milyen ételhez lenne kedved? Attól függően foglaltatok asztalt. Rob.”

Szegény már háromkor írt, így nem tudtam, hogy azóta mennyire esett kétségbe, hogy nem jelentkeztem. Visszaírtam, hogy bocsásson meg, de dolgoztam és nem láttam, hogy írt, és hogy nekem mindegy, mindenevő vagyok.

Mosolyogva léptem be a lakásba. Chloe épp rohangált, mert Janet elhívta valami buliba. Ilyenkor általában fejvesztve siet, és készülődik. Megmosolyogtam szeleburdiságát, mikor közölte, hogy lehet csak reggel ér haza a buliból. Vállat vontam.

Bementem a szobámba, majd onnan a fürdőbe, és beültem egy kád meleg vízbe. Jól esett. Teljesen lefárasztott ma a csillagok gravitációs problémája, és a rotálásuk mérése. Pihenésre vágytam.

Végül háromnegyed kilenckor készen ültem a lakásban, egyedül. Chloe elment, én meg maradtam, és vártam Robra. Nem sokkal később a kaputelefon megcsörrent, én pedig beleszóltam, hogy megyek. Még utoljára végignéztem magamon, reméltem így jó leszek. Egy fekete, feszülős, combközépig érő csipke ruha volt rajtam, egy magas cipővel. Rob mellett sosem árt a plusz nyolc-tíz centi.

Leérve a kapuhoz megpillantottam Robot, amint egy fekete Mercedesnek támaszkodva cigizik. Fekete ing, fekete zakó, és fekete farmer volt rajta, egy fekete cipővel. Felnevettem, mire ő is felfigyelt rám.

Eldobta a csikket, majd elém lépett és egy puszit adott az arcomra.

-          Gyönyörű vagy! – mért végig mosolyogva. – De mi ilyen vicces? – kérdezte zavartan.

-          Köszönöm, és nem vicces, csak meglepődtem, hogy mennyire összeöltöztünk. - Simítottam végig a zakója ujján.

-          Ó, tényleg. – vigyorgott. – Remélem nem bánod, ha olasz lesz a mai menü? – nézett rám, miközben besegített a kocsiba, majd behuppant ő is.

-          Nem dehogy. És tényleg ne haragudj, de meló közben általában nem figyelem a telefonom. – néztem rá bocsánatkérően.

-          Semmi gond. Megértem. És nem késtél el a válasszal… Tudod… Vagyok aki vagyok, szóval nagyjából bárhova bejutok. – nézett kifelé az ablakon.

-          Néha eléggé megtörtnek látszol. – suttogtam.

-          Nem. Csak kicsit sok ez mostanában. – nézett újra rám. Olyan csodaszép kék szemei vannak!

-          Értem. – bólintottam.

-          Hogy telt a napod? – kérdezte, miközben intett a sofőrnek, hogy indulhat.

-          Elég sokat számolgattam. De jó volt. Neked? – néztem rá kérdőn.

-          Fotózás és egy interjú… Unalmas. – vont vállat, majd enyhén rám mosolygott.

A kocsiban többet nem beszéltünk, de nem is kellett. Megfogta a kezem, és mindketten azt figyeltük, hogyan kulcsolódnak össze az ujjaink. Tekintetem egy picit elkalandozott az arcán. Olyan különleges volt. A kék szemek ujjaink játékát figyelték a hosszú szempillák alól, a tökéletesen metszett száj néha összepréselődött egyetlen vonallá, néha elgondolkozva nyílt szét. Kezeinek tapintása meglepően gyengéd volt. Féltéssel és óvással simogatott. Kis köröket rajzolt a kézfejemre, és közben édesen mosolygott. Nagyon tetszett. A francba is, jobban, mint szabadna! A szemöldöke és orra íve nem volt mindennapi, és pont ezek a furcsaságok tették különlegessé.

A kocsi megállt, mi pedig kiszálltunk egy hangulatos kis olasz étterem előtt. Rob körbenézett, gondolom fotósokat keresve, majd a derekamra csúsztatta a kezét, és befelé irányított.

Az étterem nagyon is felkapott hely lehetett, mert tele volt vendéggel, és csak egyetlen egy kicsi asztal volt szabad a sarokban. Oda vezettek minket.

Rob kihúzta nekem a széket, s csak aztán ült le velem szemben. Kezébe vette az étlapot, és olvasgatni kezdte. Reméltem, hogy ha ilyen jólmenő a hely, akkor finom ételeket is készítenek. Mélázásomból Rob rázott fel.

-          Mit szólnál, ha rendelnénk pizzát? Szereted a pizzát? – tette le az étlapot, és rám emelte tekintetét.

-          Szeretem hát. – vigyorogtam. – Az egyik kedvencem. – tettem le én is a keménylapos étlapot.

-          Sonka-gomba-kukorica? – kérdezte immáron őszintén mosolyogva.

-          Ez így jól hangzik. – kacagtam fel halkan.

-          Nem hittem volna, de köszönöm. Egész nap erre vártam. – kuncogott. A pincér jött, felvette a rendelésünk, és ajánlott egy üveg jó bort is, amit azonnal ki is hozott, és kortyolgatni kezdtük. – Szóval… - kezdte, és a poharát nézte szemöldökráncolva. Kereste a szavakat. – Hogy is van ez a matematika és asztrofizika dolog? – nézett rám a kék tekintet.

-          Hogy érted?

-          Hát… Tudod… Mikor kezdett érdekelni? Vagy hogyan? Bocsáss meg, de te annyira… csinos vagy, hogy nincs olyan zseni kinézeted… Mármint ne érts félre, csak tudod ők olyan „ég felé meredező haj és eszelős tekintet” fazonok. – rajzolt macskakörmöket a levegőbe. Elnevettem magam, olyan édesen próbált nem megbántani.

-          Négy éves koromban kétjegyű számokat szoroztam össze fejben. – elkerekedett a szeme, én meg csak mosolyogtam. – Tizennégy évesen érettségiztem, de nem akartam az egyetemen annyira kitűnni a többiek közül, így otthon voltam négy évet. A négy év alatt rengeteget változtam. Előtte csak a tanulás volt, de akkor szerettem bele a tervezésbe. Mostmár nem annyira kihívó a tudásom, persze mindenből ötös vagyok, de már más is fontos. – mondtam őszintén. – Ezt nem sokan tudják. Nem szoktam erről beszélni, mert rögtön csodabogárnak tartanak. – hajtottam le a fejemet. Megérkezett a pincér a hatalmas pizzánkkal. Elvettem egy szeletet, ahogyan Rob is, és enni kezdtünk.

-          Mindenesetre egy nagyon is gyönyörű csodabogár vagy! – szólalt meg végül.

Ránéztem, és több nem is kellett. Az elbűvölő mosoly az arcán, a kedves pillantás. Evés közben nem nagyon beszélgettünk, csak pár futó, ám annál többet jelentő pillantást vetettünk a másikra. Rendeltünk még fagyit, és míg vártunk újra ő törte meg a csendet.

-          Mit szeretsz csinálni szabadidődben? A tervezésen kívül. – kérdezte, és az asztalon összefonta ujjait. Rettentő érdeklődön nézett rám, és ez tetszett.

-          Olvasok vagy filmet nézek. Chloe sokszor nincs otthon, ha meg igen, akkor épp én vagyok úton. Apához szoktam menni L.A-be.

-          Kedvenc könyv? – kérdezte.

-          Alkonyat. – vágtam rá zsigerből, mire elég furcsa fejet vágott. – Ne nézz így! - kértem, és kezemet az övére csúsztattam. Zavartan nézett rám. – Az a film tett téged azzá, aki vagy. És én azt hiszem, te nagyon is tehetséges vagy, és jó srác. – néztem a szemébe.

-          Szóval meg se kérdezzem a kedvenc filmedet… - mosolyodott el.

-          Remember me.

-          Nem hiszek neked… - nézett rám összeszűkített szemekkel.

-          Pedig elhiheted, de sajnos a DVD-m elveszett valahol L.A. és New York között. Egyik nap meg akartam nézni, de nem találtam, és apa szerint nála sincs. Sajnos még nem jutottam el odáig, hogy újat vegyek. – pillantottam le az asztalterítőre. Kihozták a fagyikat.

-          Miért pont az? Csak nem a vonzerőm miatt? – kérdezte gúnyosan.

-          Nem. Az hogy te játszod Tyler szerepét csak hab a tortán. – suttogtam. – Egy nagyon megkapó történet. A szerelem, ami köztük kialakul, az valami fantasztikus. De persze a vége az... Megborzongat, olyan félelmetesen hat rám. A szereposztás Pazar, de ha mások játszottak volna benne, akkor is imádnám… Kimondhatatlanul. – néztem határozottan rá. – Nem miattad szeretem a filmet, de egyértelműen nagyon jó alakításod volt, és szerintem erre a filmre lehetsz a legbüszkébb mindközül.

-          Köszönöm! – láttam rajta, hogy jól estek neki a szavaim.

-          Csak az igazat mondtam. – vontam vállat, majd kanalazni kezdtem a kehelyből.

-          Tényleg csodálatos vagy ma! – bókolt újra.

-          Köszönöm. – talán el is pirultam.

-          Mondd csak, a lányok már úgy születnek, hogy ilyen szépen tudják magukat sminkelni? – idiótán vigyorgott. – Tényleg szép lett.

-          Miért, a fiúk úgy születnek, hogy tudnak focizni és értenek a kocsikhoz? – kérdeztem vissza kacéran.

-          Én biztosan nem. – nevetett. – Egyszer halálra idegesítettem Lizzyt, miközben a szempilláját festette, mégsem nyúlt a szemébe… Sosem értettem. – vált elgondolkodóvá.

-          Mereven nézni… Na azt mi lányok nagyon tudunk. – vigyorogtam.

-          Tényleg? Fogadunk? – vonta fel a szemöldökét.

-          Tét? – tettem én is ugyanúgy.

-          Hm… Mondjuk a győztes kérhet valamit a másiktól. Bármit. – pár másodpercig mérlegeltem, majd rábólintottam.

-          Legyen.

Közelebb hajoltunk egymáshoz az asztal felett, majd Rob elszámolt háromig, és mereven néztünk a másikra. A francba, talán nem egy ilyen kaliberű színésszel kellene farkasszemet néznem. De annyira akartam nyerni!

Mikor már pár perce ment ez a játék, úgy gondoltam, hogy cselhez kellene folyamodnom. Egy pillanatra tekintetem az ajkaira siklott, persze pislogás nélkül, és megnyaltam az ajkaimat, majd visszanéztem a kék szempárba. Eléggé zavarban volt, és láttam, ahogy a szempillái megremegnek. Jó! Büszke voltam magamra.

A következő akcióm az volt, hogy próbáltam minél érzékibben beharapni az ajkamat, és minél huncutabb pillantást vetni rá.

-          Oké, te nyertél. – hadarta, és pislogni kezdett. Elmosolyodtam.

-          Tudtam én. Na ugye! A lányok ebben biztosan jobbak a fiúknál. – dőltem hátra elégedetten.

-          Jól van, jól van… - emelte fel védekezően a kezeit. – Mit szeretnél cserébe? – kérdezte óvatosan.

-          Még nem tudom, de nyugi, nem fogom kérni, hogy harapj meg… - mondtam, mire kifújta a bent tartott levegőt. – Bár lehet, hogy jól esne nekem… – vigyorogtam.

-          Anamay… - sóhajtotta, és ő is elmosolyodott. Azzal a féloldalas, szelíd mosolyával. Hát mit ne mondjak, alaposan megdobogtatta a szívemet. Megint.

-          Bocsánat. Ígérem jó leszek! – kacsintottam rá.

Nagyon érdekes jelenség volt Robert Pattinson. Határozottan nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, vagy amilyennek gondoltam volna.

Azt hittem volna, hogy sokkal több önbizalma van. Pedig nem így volt. Nagyon is szerény volt, és sokszor zavarba jött, még akkor is, mikor épp nem is csináltam semmi olyasmit. Na nem mintha annyit kacérkodtam volna vele, de mégis.

Sokszor sütötte le a szemét, és nézegette a terítőt, vagy sokszor vettem észre, hogy idegesen rázza a lábát, és a poharával babrál, de ezeknek ellenére mindig szívből mosolygott.

Minden percben, mikor azt hittem ezekkel a jelekkel, hogy nem érzi jól magát, megcáfolta azt egy mosollyal, vagy épp egy halk kacajjal.

Elfogyasztottunk még egy üveg pezsgőt is a bor után, mivel szerinte az, hogy kereken egy napja ismerjük egymást, megünnepelni való dolog volt. Szerettem volna azt hinni, hogy csak azért csinálja, mert velem szeretne még lenni. Ebben a hitben egész végig mosolyogva magyaráztam neki a matematika rejtélyeit. Nevetve kérdezte a különbözőbbnél különbözőbb dolgokat.

-          Negyvenháromszor harminckettő? – kérdezte, mikor a telefonjába beütötte a számokat, hogy ellenőrizni tudjon.

-          Ezerháromszázhetvenhat. – vágtam rá.

-          Ötvenkétszer hatvankilenc?

-          Háromezer-ötszáznyolcvannyolc.

-          345 négyzetgyöke?

-          Tizennyolc egész ötvenhét. – mondtam. – Van négyzetgyök a telefonodon? – nevettem hitetlenül.

-          És nem csak az, hanem net is… - mondta, és villámgyorsan pötyögni kezdett. – Na valami fizikásat… - gondolkozott, és újra pötyögni kezdett.

-          Halljuk. – spannoltam fel magam.

-          Kepler harmadik törvénye? – nézett rám kérdőn, majd olvasta a kijelzőjét.

-          A bolygók Naptól való átlagos távolságainak köbei úgy aránylanak egymáshoz, mint a keringési idejük négyzetei. Ahol ’a’ a bolygók félnagytengelyeit jelzi, ’T’ pedig a keringési idejüket, akkor ’a’ a köbön per ’T’ a négyzeten minden naprendszerbeli bolygónál ugyanakkora hányadost képez.

-          Hű… - ha valamin elcsodálkozik velem kapcsolatban mindig ezt mondja.

-          De Rob, nekem ezek nem nehezek ám. – néztem rá vígan.

-          Hát neked nem, de nekem… - mondta, majd elsüllyesztette a mobilját a zsebében.

-          Szóval átmentem a próbán?

-          Abszolút! – mosolygott.

Lassan összeszedtük magunkat és miután Rob fizetett kiléptünk a meleg éjszakába. A kocsiban mesélte még, hogy egy filmet forgat majd, úgyhogy egy jó ideig itt lesz, és ha lesz kedvem, akkor holnap megnézhetnénk egy filmet nála.

Sok mindent megtudtam róla, persze közel sem annyit, mint ő rólam, de nem bántam.

A lakásom előtt ismét kisegített a kocsiból, majd egymással szemben megálltunk. Tekintve, hogy Manhattanben éltem, elég sokan járkáltak még az utcán ilyenkor is, de nem voltak ránk kíváncsiak. Szerencsére. Nem hiába mondják, hogy ez a város sosem alszik.

-          Akkor holnap eljössz? – kérdezte félénken, szinte suttogva, és kezeit a zsebébe dugta.

-          Persze. Pontosan hova is? – kérdeztem.

-          A Four Seasons-ben vagyok. Szólok a recepción, hogy adjanak kulcsot. – mosolygott. – Ha nem bánod, hogy nem megyek le eléd, tudod…

-          Persze, nem gond! – mosolyogtam. Hiszen én sem örülnék, ha az újságokban szerepelnék. Ráadásul közel is volt a hely a lakásomhoz.

-          Jól van. Olyan hét körül? Öttől anyával és Lizzyvel van konferenciahívásom…

-          Ó… - nagyot néztem.

-          Tudod, nem nagyon van időm hazatelefonálni, szóval kéthetente ezt csináljuk. – olyan volt, mint egy szégyenlős kisfiú. És most először éreztem azt, hogy sajnálom egy kicsit. Szörnyű lehet, hogy a saját anyukájára sincs ideje.

-          Rendben! – mosolyogtam. – Akkor hétre ott leszek!

-          Rendben, addigra igyekszem lezárni a beszélgetést. – mosolygott zavartan.

-          Ugyan, anyukád megérdemli, hogy beszélgessetek.

-          Igen… - motyogta. Biztosan nagyon hiányoztak neki az otthoniak. – Akkor holnap. – mosolygott, és előhúzta a kezeit a zsebéből. Most vagy soha Anamay!

-          Rob! – kezdtem. Érdeklődve nézett a szemembe. Annyira helyes volt! – Kitaláltam, hogy mit szeretnék…

-          Á, mondd csak. – mosolyodott el kedvesen.

-          Mondhatsz nemet is, és nem fogok megsértődni ígérem! – magyaráztam. Éreztem, ahogyan elpirulok.

-          Anamay! – kuncogott. – Csak mondd nyugodtan. – lépett közelebb.

-          Te nem… Nem… - ó apám, kellett nekem ebbe belemenni! – Nem akarsz megcsókolni? – hadartam, és körülbelül azonnal meg is bántam, hogy kimondtam.

Rob tekintete megváltozott, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért, vagy mi tükröződött benne, mert azonnal lefelé kezdtem nézni, és a térköveket kezdtem bámulni.

Aztán váratlanul kezeit a csípőm két oldalára csúsztatta és magához húzott, majd lehajolt, és orrunk összeért. Azonnal felemeltem a fejem, és parázsló, mégis gyengéden csillogó kék szemeibe néztem.

Ajkai olyan lassan közeledtek az enyémhez, mintha egy örökkévalóság telt volna el. Szemeit lehunyta, ahogyan én is.

Először a felső, majd az alsó ajkamat kóstolta, aztán mindketten egyszerre kaptunk a másik után. Nyelve sürgetően kereste az enyémet, hogy aztán édesen játszani kezdjenek.

A lábaim megremegtek, ezért kezeimet a nyaka köré fontam.

Pár percig tartott csupán a csók, de annyira élveztem, hogy szinte fizikailag fájt elválnom tőle. Mégis muszáj volt. Pihegve döntötte a homlokát az enyémnek, majd pár pillanat múlva elhúzódott, ám kezei még mindig a csípőm markolták.

-          Ugye… Ez jobb volt, mintha megharaptalak volna? – mosolyodott el félszegen. Felnevettem.

-          Nem tudom… Majd ha legközelebb is nyerek ellened valamilyen fogadásban, akkor megkérlek arra is, és aztán megmondtam melyik csigázott fel jobban.

-          Ana… - sóhajtott, de jókedvűen mosolygott közben. – Rossz vagy.

-          Nem is… Csak kíváncsi.

-          Tudod mit szoktak mondani arra, aki kíváncsi! – figyelmeztetett.

-          Tudom, de nem bánom… - vontam vállat.

-          Akkor holnap! – mondta, és újra magához húzott.

-          Aham… - motyogtam, majd egy újabb édes kis csókot kaptam.

-          Szép álmokat!

-          Neked is! – leheltem még ajkainál. Muszáj volt még egyszer egy puszit nyomnom rá. Elmosolyodott.

-          Ezután biztosan meglesz! – húzta végig ajkait az állam vonalán.

Intettem még neki egy utolsót, mielőtt végleg elhajtottak volna. Ismét csak boldogan sétáltam fel az üres lakásba. De nem zavart. Csak Robra és a csókjára tudtam gondolni. Olyan félénk volt, gyengéd és édes… Már alig vártam a holnapot.

Reggel a telefonomra ébredtem, úgy mint mindig, jelezte, hogy mennem kell. Elkészültem, majd Chloe után telefonálva, hogy este nem leszek itthon elindultam az egyetemre. Ma is gyönyörű verőfényes napsütés árasztotta el az utcákat. Július első hetében voltunk, és ez valahogy még jobban feldobott. Az egyetemen jó kis feladatokat kapok, anya boldog, apa boldog az új huszonegy éves barátnőjével – ez kissé idegesített ugyan, de legalább engem békén hagy – és Rob is egész nyáron New Yorkban lesz.

Na igen, ez a legjobb az egészben. Ha négy éve valaki azt mondja nekem, hogy válasszak a matek-fizika és egy pasi között, kinevettem volna, de most…

Alig ismertem pár napja, de máris sokat jelentett, nagyon sokat. Többet, mint eddig bármi.

Nagyot sóhajtottam. Ez azért furcsa. Mert az rendben van, hogy változtam az évek folyamán, de Rob valami egészen új dolgot hozott ki belőlem.

Délután kettőkor Cole és én lementünk az aulába és leültünk enni. Cole épp az aktuális szívügyeit ecsetelte, amikor a telefonom jelezte, hogy üzenetem jött. A feladó mellett Rob neve díszelgett. Azonnal mosolyogtam, és izgatottan nyitottam meg az sms-t. Mi van, ha le akarja mondani? – suhant át a gondolat a fejemben.

„Rólad álmodtam! Ez némileg javítja az unalmas munka menetét. Rob”

Azonnal nagyot dobbant a szívem. Cole persze kérdezősködni kezdett, de csak nagyvonalakban meséltem el neki a dolgot. Robról konkrétan nem beszéltem. Tanakodtam, hogy mit írhatnék vissza. Csak nem mondhatom, hogy én is róla álmodtam, mert az hazugság lenne… Általában nem is álmodok semmit. Végül hű maradtam önmagamhoz.

„A bozonikus húrelmélet fejtegetése közben is rád gondoltam. Pedig hidd el, ez furcsa nálam. Remélem azért jól telik a napod! Csók, Ana.”

Nos ez így is volt. Cole végül teljes tanácstalanságban indult haza a barátnőjéhez, én pedig vissza a laborba. Négy körül elkezdtem összepakolni, mert most pár napig nem jövök be, majd fél ötkor beültem a kocsiba. Egy pirosnál, úgy mint tegnap, ismét megnéztem a telefonom.

„Remélem érthetően is elmagyarázod majd, miről is van szó. J Már várom, hogy együtt legyünk. Persze előbb túl kell élnem a konferenciahívást… R.”

Felnevettem. Magyarázzam el neki? Na az vicces lenne, de majd megpróbálok, valami érthető dolgot összehozni. Otthon fénysebességgel készülődtem, ami annyit tesz, hogy csupán fél órát álltam a gardrób közepén.

Végül egy fehér ujjatlan top, kék kockás ing, és farmer mellett döntöttem. Végül is Robhoz megyek. A tükörben nézegettem magam, és egy teljesen új lányt láttam. És tudtam, hogy ez nem csak kívülről igaz, hanem belül is.

Hét előtt pár perccel kocsiba pattantam, majd a hotel felé vettem az irányt. A kocsiban vettem észre, hogy elfogyott a cigim, így kis kitérővel ugyan, és nem Marlboroval hanem piros Pall Mall társaságában érkeztem a bejárathoz. A kocsimat a portás elvitte, én pedig besétáltam. Nem lepődtem meg, vagy csodálkoztam el magam a Four Seasons szépségén. Már voltam itt, nem is egyszer, hála anyának és apának. A recepción egy csinos, hozzám hasonló korú lány üdvözölt.

-          Jó estét, Robert Pattinsonhoz jöttem, Anamay Harris vagyok… - mondtam tétován, egyrészt reméltem, hogy Rob nem felejtett el szólni, hogy jövök, másrészt bíztam benne, hogy a lány nem vág majd pofákat. És nem vágott. Töretlenül mosolygott, majd egy szobakártyát nyomott a kezembe, és elmondta, hogy hányadikra menjek. – Köszönöm szépen!

Hálás voltam, de tényleg. Nem akartam kellemetlen szituációba keveredni, és szerencsére nem is keveredtem. A lift halk hanggal jelezte, hogy a megadott emeleten vagyok, s én pedig megkerestem az ajtót. 505. Ez lesz az. De nem tudtam eldönteni, hogy mit kéne csinálnom. Mert oké, hogy adott kártyát a zárhoz, de mi van, ha belépek és egy szál semmiben rohangál? Mondjuk az annyira nem is lenne rossz! – vigyorogtam.

Végül lehúztam a kártyaleolvasóban a kis fekete lapot, majd résnyire nyitottam az ajtót és bekukucskáltam.

Rob a kis előtérből jól látható nappaliban mászkált fel s alá, és épp hangosan kacagott a telefonba. Én meg csak álltam az ajtóban és néztem boldog sziluettjét. Egy fehér póló, és egy fekete melegítőnadrág volt rajta. Lapos mellkasára rásimult a fehér anyag, én meg csak ámultam.

Pár pillanat múlva észrevett, és intett, hogy menjek beljebb, miközben felém lépkedett.

Becsuktam magam mögött az ajtót, a kártyát a kis asztalra dobtam, és mosolyogva figyeltem, ahogy közeledett. A telefont egy pillanatra eltartotta a fülétől, és végig a szemembe nézve egy puszit nyomott a számra. Én pedig többet akartam. De most nem lehetett. Hagytam, hadd beszéljen az anyukájával.

Legnagyobb meglepetésemre már vacsora volt a kanapé előtti asztalon. Lefedett tányérok, és jégbe hűtött fagyi. A mosolyom vigyorrá alakult. Kétség kívül a legszerencsésebb lány vagyok, hogy Robot valóban érdeklem – legalábbis eddig úgy tűnik.

-          Válassz filmet! – suttogta hátulról a fülembe, én pedig megborzongtam tőle. Hihetetlenül fantasztikus hangja van, és ahogyan a lehelete csiklandozta a nyakam… nagyot nyeltem.

Egy szekrényhez vezetett, majd kinyitotta azt, és eltátogva, hogy mindjárt végez, otthagyott ácsorogni egy csomó DVD előtt.

Éppen nagyban győzködte az anyukáját, hogy eszik rendesen, mikor megakadt a szemem egy lemezen, és kihúzva azt felé fordultam. Olyan könyörgő képet vágtam, amilyet csak tudtam. Sejtettem, hogy nem lesz oda az ötletemért, és mikor felém fordult és látta, mit tartok a kezemben, széttárta karjait – már amennyire a telefontól tudta.

-          Rooob… - nyafogtam halkan.

-          Ana… - sóhajtotta kicsit hangosabban, és szerintem meghallhatták a vonal túlsó végén: - Igen anya, egy lány van itt… Nem anya. Filmet fogunk nézni… Igen vacsorázni is fogunk! – nevetett fel, és bólintott, hogy hozzam a lemezt.

Boldogan csuktam vissza a szekrényke ajtaját. Lehuppantam a kanapéra, és a DVD borítóját kezdtem nézegetni. Rob ott is kifogástalanul helyes volt, és egyáltalán nem zavart, hogy egy másik lányt ölel rajta. Mert én nem Robot láttam ott, hanem Tylert.

-          Nem hiszem el, hogy rá tudtál venni. – ült le mellém és a Remember me borítóját nézte. – Utálom magamat visszanézni. – dohogott.

-          Nem is kellett annyit könyörögnöm, hogy belemenj! – néztem rá komolyan. – De ha ennyire nem szeretnéd, választok mást. – keltem fel mellőle, és már indultam volna másikért, de visszarántott maga mellé.

-          Ne butáskodj! – amint leültem, kivette a kezemből a lemezt és betette a hatalmas házimozi rendszerbe. – Majd csak elterelem a figyelmem a képernyőről. – ült vissza.

-          Sírni is fogok, csak hogy tudd! – suttogtam, mire felnevetett, de nem szólt semmit.

Az ölembe tette az én tányéromat, amin töltött csirkemell volt salátával, ő pedig valamilyen grill dolgot evett. Megköszöntem, és szememet a TV-re tapasztva enni kezdtem. Az első képkockák mindig megráznak, de mikor Rob is megjelent a képernyőn azonnal vigyorogni kezdtem.

És hogy ő mit csinált? Hát miután befalta öt perc alatt a vacsoráját, átkarolt, szorosan magához húzott, és homlokát a fejemnek támasztva mélyeket lélegzett. Reméltem, hogy tetszik neki a vanília illatú samponom.

Az első csóknál, ami elcsattant letettem a kezemből a tányért, hiszen amúgy sem tudtam sokat enni, most meg pláne. Hiszen imádtam az egész filmet. Rob szakadatlanul a hajamat simogatta, és apró puszikat nyomott a fejem búbjára.

-          Te Rob… - kezdtem.

-          Hm? – mormolta a fülembe.

-          Te nem vagy kíváncsi a filmre? – fordultam felé.

-          Ana, én hónapokat dolgoztam ezen a filmen, ráadásul több premieren is voltam. – suttogta.

-          De… Ez olyan fantasztikus. – fordultam vissza a TV felé. – Rob, megformálhattad Tylert és ő olyan…

-          Tökéletes? – gúnyolódott.

-          Nem erre gondoltam, de határozottan helyes pasi… - mosolyogtam. – Egy kicsit hasonlít rád. – fordultam felé.

-          Egy kicsit? – vonta fel a szemöldökét.

-          Egy kicsit. Tudod… Irtó szexi azzal a sebbel a szemöldökén. Így olyan… Sármos és…

-          Oké-oké! – kuncogott. – Értem.

-          Fogadd el, hogy nekem ott a TV-ben az Tyler és nem Rob. – simogattam meg az arcát, mire kicsit zavarba jött. De hogy minek? Hiszen eddig ő puszilgatott és simogatott.

-          Ennek örülök! – motyogta.

Annál a résznél, ahol Tyler és Ally… Hát egymásnak esnek az ágyban, nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Erre persze Rob is felfigyelt.

-          Ne vigyorogj! – parancsolt rám, mire csak értetlenül néztem rá.

Erre neki sem kellett több, és egy ügyes és határozott mozdulattal eldöntött a kanapén. Nevetve fogadtam, ahogy rámnehezedik, de mikor a nyakam kezdte csókolni, elhallgattam. Lehunytam a szemem, és csak rá koncentráltam. Az érintéseire, a csókjaira. Kezei a csípőmet szorították, ágyéka az enyémnek nyomódott, én pedig halkan felnyögtem.

-          Rob? – kérdeztem.

-          Hm… Csak gondoltam demonstrálom, ami a képernyőn látható. – mosolygott rám, majd mellém feküdt.

-          Hát… Hatásos volt. – mosolyogtam és próbáltam rendezni magamban a dolgokat.

-          Nem hiába vagyok színész vagy mi fene… - vigyorgott szórakozottan.

Én feküdtem a kanapé külső felén, ő pedig belül. A képernyő felé fordultam, és újra teljes figyelmemet a filmnek szenteltem. Rob közelebb húzott magához, és átölelt. Egyik keze a fejem és a párnám alatt volt, a másik keze a combom oldalán pihent. Nagyon is kényelmes volt, ez a póz. Ő arcát a hajamba fúrta és egyenletesen lélegzett. Már-már azt hittem, hogy elaludt.

Már akkor elkezdtem könnyezni, mikor Caroline szép haját megritkították, ám mikor Tyler elindult az apjához az irodába, már rendesen folyt az arcomon az ezernyi sós cseppecske.

Próbáltam türtőztetni magam, és nem engedni, hogy teljesen a hatása alá vonjon a film, de mikor Tyler megállt az ablakban és a kamera távolodott, Rob felemelte a fejét, és kezével letörölt pár cseppet az arcomról, eltörött a mécses.

Halkan felsóhajtottam, levegő után kapva és sírni kezdtem. Szégyen, nem szégyen. Sűrűn rázkódtam az elfojtott zokogástól, és Rob nem szólt semmit, csak nézte az arcomat, ahogyan a képernyőn lévő film minden kockáját igyekeztem jól megjegyezni.

Mikor Ally és Aiden kifutottak a tetőre, és Ally a szája elé kapta a kezét, és sírt… Na ott teljesen kikészültem. Rob felé fordulva és a mellkasába fúrt arccal sírdogáltam. Néma csendben hallgattuk a végefőcím alatt a zenét, majd elsötétült minden. A szobában minden árnyékba borult.

-          Ez egy… Nagyon szép film. – motyogtam, de olyan halkan, hogy féltem nem hallotta, mert olyan erősen szorított magához, hogy alig fért belém a szusz.

-          Ahogy mondtad. Büszke vagyok rá. – kuncogott fel halkan, majd rámnézett. Ami fény volt csak, az is a nagy ablakokból szűrődött be. A város fényei.

-          Ennek örülök! – bólintottam, majd letöröltem a maradék könnyet az arcomról. – Bocs, hogy elszúrtam az estét! – néztem rá bocsánatkérően.

-          Nem szúrtad el és az estének még nincs vége. – somolygott.

-          Reméltem is.

Csókja édes volt, és melengette a szívemet. Kezei nem jártak másfelé, csak az arcomat simogatta. Úriember volt! Tökéletes úriember. És boldog voltam, rettentően.

Jó volt a karjai közt lenni, és nem figyelni másra, csak rá.

-          Na hogy is van a bozonikus izé? – feküdt újra mellém, és magával szembe fordított.

-          Húrelmélet. – mosolyogtam rá. – A húrelmélet furcsa dolga, hogy az univerzumban sok dimenziót feltételez és ezt próbálja kiszámolni. Ennek megvan a maga módja. Csakhogy van egy probléma, méghozzá, hogy kiszámolva a számukat, akkor nem négyet a 3 tér és 1 idő, hanem 26-ot, 10-et és 11-et kapunk. A huszonhat a bozonikus. De most nem mennék bele mélyebben. Ha egyszer bejössz hozzám az egyetemre, akkor mutatok pár érdekességet a szobámban.

-          Van saját irodád? – képedt el.

-          Én inkább lyuknak nevezném tele papírokkal és könyvekkel meg táblákkal, de igen. – bólogattam.

-          Csúcs. – vigyorgott.

-          Az. Mert tudod ezt nehéz elérni ott… Sokan vannak akik okosak, de kevesen akik érvényesülni is tudnak. A szerencsém, hogy az asztrofizika mellett matematika is érdekel. És hogy tudom is.

-          Azért ez gáz, mert mostmár tuti biztos, hogy a barátnőm okosabb nálam. – fintorgott.

-          Miért? A barátnőd vagyok? – dobbant nagyot a szívem… megint.

-          Szeretném, ha az lennél. – nézett a szemembe. – Bár jobb lenne, ha titokban tartanánk… tudod, a média…

-          Persze, oké. – bólintottam. Nem akartam gondot. Nekem az is elég volt, hogy engem akart.

-          Megyünk aludni? – nyomott egy puszit a homlokomra.

-          Mehetünk, ha adsz egy pólót és egy boxert, mert nem hoztam alvós cuccot.

-          Naná. Biztos szexi leszel a ruháimban. – és már pattant is fel.

Magával húzott a hatalmas hálóba és a kezembe nyomott egy fekete pólót és egy fekete kockás boxert.

A zuhany alatt is csak Rá gondoltam, és örültem, hogy itt maradhatok. Hogy akarja, hogy maradjak.

Miután végeztem és a ruháiban kiléptem a fürdőből a hálóba megakadt rajtam a szeme.

-          Sokkal jobban áll rajtad, mint képzeltem. – sóhajtott.

-          Köszönöm! – feleltem elpirulva.

-          Mindjárt jövök. – adott egy csókot, majd ő is elment zuhanyozni.

Az ágyban rá vártam, és közben igyekeztem ébren maradni. Valahogy azonban mégsem mehetett túl jól, mert azt nem hallottam, hogy visszajött, csak a körém fonódó karokat éreztem. Boldogan fordultam vele szembe, és bújtam hozzá.

Jó érzés volt, felemelő, semmihez sem fogható. Vele voltam, és csak ez számított.

** Chloe **

Sietősen szedtem a lábaimat a lépcsőkön, hogy időben el tudjak készülni, mire Jay értem jön. Ma is egy őrült nap volt a szerkesztőségben, de legalább meg lettem dicsérve – igaz csak telefonon, de az is valami – aminek rettentően örültem.

Belépve a lakásba Anamayt már nem találtam otthon. Reméltem, hogy jól fogja magát érezni Robbal, bár amit eddig mesélt, nem hinném, hogy unatkoznának. Bár nem lenne utolsó dolog, ha rákérdezne erre a Kristen dologra, de hagyom egyelőre. Ráérek aggódni, ha már valamikor komolyabbra fordul a kapcsolatuk.

Berobogtam a fürdőbe, s egy zuhany és hajmosás után, becsavartam a hajam, majd a gardróbba léptem. Egy fekete, feszülős, rövid ruhát vettem fel, és egy magas fekete cipőt. Egyelőre hadd lássa ezt az oldalamat Jay. Úgysem hinném, hogy meg akar ismerni, csak a szex kell neki. Amit meg is értek, mert én is rettentően vágyom már rá.

Megszárítottam a hajam, és vigyorogva figyeltem, ahogy hullámosan elterül a vállaimon. Szép munka Chloe! – veregettem hátba magam gondolatban.

Felkentem egy füstös sminket, betettem a kedvenc fekete köves fülbevalóm, átpakoltam egy másik táskába, és kész is voltam. Amint megcsörrent a kaputelefon elmosolyodtam, és lefelé kezdtem száguldani. Az ajtó előtt megálltam, és még mielőtt kiléptem volna, rendeztem az arcvonásaimat, és magamra kaptam a magabiztos arcomat. Kisétáltam az ajtón, és megpillantottam őt. Ott állt a fekete, sötétített ablakú kocsija előtt. Fekete-fehér kockás ing, kigombolt mellény, sötét szaggatott farmer és csizma volt rajta. Egyik kezével a motorháztetőnek támaszkodott, a másikkal épp elpöckölte a cigicsikket, és féloldalas vigyort villantott. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, és csak álltam ott és néztem, ahogyan ellöki magát az autótól, és elém lépkedve egyre jobban vigyorog. A szemei boldogan és pajkosan csillogtak, ahogyan végigmért. Örömmel vettem tudomásul, hogy jó ruhát választottam. Úgy néztünk ki egymás mellett, mint valami macsó rosszfiú és a macája. És ez nekem nagyon bejött, szinte magamban is éreztem a szerepem. Imádtam, hogy vele más lehetek. Ő valami másik lánnyá varázsolt. Elmosolyodtam.

-          Gyönyörű vagy. – nézett rám, és egy puszit nyomott az arcomra.

-          Te sem panaszkodhatsz. – húztam végig az ujjam a mellénye vonalán, a mellkasán.

-          Menjünk. – fogta meg a kezem, majd besegített a kocsiba.

Az úton az étterem felé mindenféléről beszélgettünk. Sokat mesélt magáról és a családjáról. Az étteremben is végig csevegtünk. Folyton mosolyogtunk, mert mindketten élveztük a helyzetet. Pár gyerekkori sztorit is elmesélt, meg egy-két forgatási titkot is, persze csak miután megígértem, hogy nem használom fel ellene. Teljesen megértettem, hogy nem bízik meg bennem. Én sem bíznék magamban, hiszen a munkámból kiindulva nem lehettem akárki. És ezt ő is tudta. De elmondtam neki, hogy mennyire szeretek vele lenni, és sosem tennék vele ilyesmit.

-          És mi a helyezet a te családoddal? – kérdezte már a desszertnél járva.

-          Washingtonban élnek. – vontam vállat, és vigyorogva nyújtottam neki egy falatot a süteményemből.

-          Hm… Ez finom. – bólogatott mosolyogva, mire csak én is elmosolyodtam. – És azon kívül, hogy ott élnek? Van testvéred? Vagy mesélj valamit! – bíztatott, én azonban nem akartam.

-          Van. Egy húgom, és utáljuk egymást. Ahogyan a szüleimet is utálom. Én eljöttem, ők ott maradtak. És ez így van jól. Nekem nem olyan gyerekkorom volt, mint neked. Maradjunk ennyiben! – kértem.

-          Rendben. – bólintott, és témát váltott.

Nem bántam, bár ez arra is utalt, hogy teljes mértékben igazam volt, és csak egy éjszakára kellek neki. Nem mintha ez is nem lett volna elég kecsegtető. Én is alig vártam, hogy vele lehessek. Ha jobban belegondolok már hónapok óta nem voltam pasival. Nem mintha olyan lennék, aki minden pasival összefekszik, de azért ez már durva.

És Jack annyira szívdöglesztő. Az a mosoly, az a pillantás, az a kis körszakáll… Ahogy elnézem a száját nem csak csókra termett, az biztos.

Gondolataimból Jay kacagása ébresztett.

-          Mi az? – néztem rá, és öntudatlanul is mosolyogtam.

-          Ennyire unalmas lennék? Elbambultál.

-          Épp perverz gondolataim legjavát éltem ki veled… Szóval, nem, nem untatsz! – vigyorogtam rá, amit ő is viszonzott.

-          Helyes. Bár azt hittem ezzel a gondolkodásmóddal csak én vagyok megáldva, de örülök, hogy találtam benne egy partnert, ráadásul nem is akárkit. – úgy vigyorgott, mint a vadalma, és összekulcsolta az asztalon az ujjainkat.

Miután elfogyasztottuk a desszertet is, és mivel éjjel tizenegy volt, úgy döntöttünk, hogy bulizni is elmegyünk. Lehet, hogy az elfogyasztott három üveg pezsgő is befolyásolt minket?

Végül fogalmam sem volt, hogy hol kötöttünk ki, de ha az emlékeim nem csalnak egy korábbi estéről, akkor a Webster Hall-ban voltunk. Csak az elém tett koktélok és Jay érdekeltek. Hogy mennyire vadultunk el? Nagyon. Volt ott az asztalon táncolástól kezdve, a smárolás a mosdóban dologig minden. Féktelenül buliztunk, és örültem, hogy Jay tud táncolni, mert még sosem volt egy olyan pasim sem, akivel egy nagyot tudtam volna pörögni. Azt mondtam, hogy pasim?

Fél ötkor léptünk ki a klub ajtaján, és nevetve szálltunk be a kocsiba. Jack pár pillanatig még mérlegelte a dolgot, gondolom, hogy vezessen-e még többet ma, és végül felhívta az egyik testőrét, mi pedig taxival mentünk tovább. Hozzám.

Igen, az ajtón szintén csókolózva estünk be, és élveztem, ahogyan a falnak nyomott, és csak falta az ajkaim. Kezei beférkőztek a ruhám alá, és felgyűrte a hasamig, majd félretolta a falatnyi tangám és izgatni kezdett ujjaival.

Hangosan felnyögtem. Még jó, hogy Ana nem volt itthon.

Száját a nyakamra tapasztotta, és csókolni kezdte, én pedig igyekeztem lerángatni róla a nadrágot. Egy gomb, két gomb, három gomb és toltam is lefelé a zavaró anyagot. Nem foglalkoztam vele, hogy rávegyem, hogy lépjen is ki belőle. Túl nagy volt a vágyam iránta, a kielégülés iránt, amit tőle akartam megkapni. Már az alsóján keresztül is éreztem, mennyire kíván engem, így azt is lejjebb toltam, hogy ujjaimat köré kulcsolhassam, és hasonlóan felkorbácsoljam a vágyait, mint ő az enyémet. Nem sokáig várakozott, mert egy ügyes mozdulattal felkapott az ölébe, és magára húzott. Fejemet hátravetettem, hátam ívbe feszült, ő pedig mozogni kezdett bennem. Már maga az, hogy magamban érezhettem fantasztikus érzés volt.

Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, ő pedig erősen nyomott a falhoz, és egyre gyorsabban mozgott. Az előteret betöltötte a zihálásunk, és nyögéseink hangja. Úgy éreztem, hogy forró láva ömlik az ereimben, úgy éreztem, hogy égek. Mennyei volt. Sosem volt még ilyen jó senkivel sem előtte. Éreztem, hogy már nem sok van hátra, így a fülébe suttogva igyekeztem őt is magammal húzni, ami sikerült is és együtt robbantunk mindketten.

Pár másodpercig még ugyanilyen helyzetben pihegtünk, majd megcsókolt. Lágyan mégis vágyakat korbácsolóan. Kezeimmel elkezdtem tolni a hálószobám felé, ő pedig szorosan magával húzva araszolt is arrafelé. A szobámban egymást csókolva dobáltuk le magunkról a ruhákat, majd elterülve az ágyamon, újabb menetbe kezdtünk. Most én voltam felül. Végigcsókoltam a nyakát, a mellkasát, majd az ágyékához érve egyetlen mozdulattal tüntettem el vágyának legékesebb bizonyítékát a számban. A számmal és a kezemmel egyaránt kényeztettem őt, ő pedig hangosan nyögdécselve jelezte, hogy mennyire tetszik neki. Elmosolyodtam egy pillanatra. Eléggé összeillettünk…

Mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, felrántott magához egy csókra. Már vártam volna, hogy a csípőmet a legjobb helyzetbe igazítsa, hogy újra egyesülhessünk, de meglepett. Megfordított és most ő csókolta végig a testem. A köldökömet is körbepuszilta, majd a belső combomon kezdett körözni a nyelvével. Húzta a pillanatot, pedig én szinte már vergődtem alatta. Annyira akartam, hogy végre megérezhessem puha ajkait ott is. Szinte kitalálta mire is vágyom pontosan. Először csak épp hogy végighúzta nyelvét vágyam központját, majd lassacskán egyre többet és többet kaptam. Ajkai ingerlően kóstolgattak, én pedig a takarót markoltam. Végül ujjai is beszálltak a játékba, én pedig a nevét nyögdécselve élveztem, amit csinál. Pár perce elteltével megragadtam a vállainál fogva és nagy nehezen felhúztam magamhoz. Oltári vigyorral a képén nézett le rám, és ahogy láttam a beszűrődő csekély fényben eléggé elégedett volt magával. És én is. Hogy a francba ne lettem volna?

Megcsókoltam, majd újra magam alá gyűrtem. Feltérdeltem fölötte, és kábultan figyeltem a reakcióját, mikor ráereszkedtem. Leírhatatlan volt látni az arcát. Ez is teljesen elvette az eszem, meg az a hang is, ami elhagyta a száját. Mozogni kezdtem rajta. Egyre gyorsabban és gyorsabban, majd egyre lassabban. Ezt a játékot játszottam egy darabig. Volt hogy tekertem a csípőmet ezerrel, volt hogy csak teljesen ráültem az ágyékára, és élveztem, ahogyan kitölti a testem.

Reggel motoszkálásra ébredtem. Jay próbált kisunnyogni mellőlem, de elkaptam, és átkulcsoltam a derekát. Halkan felkuncogott, és felém fordult.

-          Jó reggelt! – vigyorgott, és egy puszit nyomott a számra.

-          Neked is! – motyogtam. – Mennyi az idő? – kérdeztem.

-          Kilenc. Nem kellett volna ma bemenned?

-          Majd… Ráérek még. – mondtam. Végülis péntek van, meg amúgy sem volt különösebb dolgom.

-          Oké, én viszont készülök. – mondta, majd felkelt és a fürdőben eltűnt.

Fél órával később már az ajtóban álltunk. Ő a tegnapi ruhájában, én pedig a takaróba csavarva. Szorosan öleltük egymást, míg neki meg nem szólalt a mobilja, hogy idehozták a kocsiját. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy mennie kell.

-          Felhívlak, ha a városban leszek! – nézett rám kicsit kérdőn. Lehet, hogy nem volt biztos benne, hogy nekem elég-e ennyi.

-          El is várom. Végül is hogyan találhatnál még egy ilyen lányt, mint én? – kuncogtam.

-          Keresve sem találnék, az biztos. – búgta az ajkaimnál, majd szenvedélyesen megcsókolt. – Köszönöm az éjszakát! – mormolta a nyakamnál. Nagyon nem akaródzott elmennie. Ezen mosolyogtam.

-          Én köszönöm! – mondtam, miközben a tarkójánál hajába fűztem az ujjaimat. – Csodás volt.

-          Hmm… Ebben egyetértünk. – nézett újra a szememben. – Istennő vagy az ágyban.

-          Tudom. Úgyhogy időben szólj, ha jössz, akkor elhajtom a többi udvarlóm. – vigyorogtam.

-          Így lesz! Nem szabadulsz majd… előlem. – mondta, és fenekemre csúsztatva a kezét, közel húzott magához… és főként az ágyékához. Imádtam ezt az érzést. Hogy kíván. – De most mennem kell.

-          Rendben! Szia! – nyomtam még egy csókot a szájára, majd elengedtem.

-          Szia! – mosolygott olyan tipikusan Rathbone-félmosollyal. Intettem, majd becsuktam az ajtót.

Még jó pár percig vigyorogva álltam, hátamat a falnak vetve. Pont ott, ahol az éjjel is voltunk. Az emlékek hatására újra kívántam őt, és bosszankodva konstatáltam, hogy nehéz lesz nélküle. Valami fantasztikus az ágyban.

Nem siettem összekapni magam, hiszen ráértem, így csak délre értem be a szerkesztőségbe. A cikk és a fotók összeálltak, a 100 Monkeys hivatalosan is készen állt a címlapra. Mosolyogva néztem a képeket, amiken Jackson és én is rajta voltunk. Már ott is dúlt köztünk az a vihar, pattogtak a szikrák. Olyan sunyi pillantásokat vetettünk egymásra, hogy szerintem mindenki levágta, hogy mi a helyzet.

Négyig voltam bent, majd hazafelé beugrottam pizzáért és egy üveg vodkáért, majd otthon végre összetalálkoztam Anaval.

-          Szia Csajszim! – öleltem magamhoz. Neki is hasonlóan nagy vigyor ült a képén, mint nekem. – Na mi ez a nagy vigyor? Milyen volt az éjszaka? – ültünk le a konyhában, és falatozni kezdtünk.

-          El sem tudnád képzelni, milyen aranyos Rob valójában! – mosolygott.

-          Na mesélj! – és elmesélt mindent. Tényleg nagyon romantikus volt, és Rob pedig úriemberhez méltóan viselkedett.

-          És veletek? – kérdezte, miközben előkapta a narancsot is a hűtőből, és elkezdte kikeverni a vodkanarancsot.

-          Ó… - vinnyogtam, és vigyorogtam. – Annyira jó volt. Elképesztő. Olyan… Ahh…

-          Minden részletet tudni akarok! – nyújtotta a poharam, amire rá is húztam.

-          Fantasztikus egyéniség. Nagyon jól megértettük egymást, és az ágyban… - beavattam egy-két részletbe, nálunk ez sosem volt titok.

-          Hmm… De akkor komolyan megállapodtatok, hogy csak szex? – kérdezte.

-          Hát így nyíltan nem, de mindketten tudjuk, hogy ez van. És nagyon várom, hogy mikor lesz itt legközelebb. – ujjongtam.

-          Tudod, hány lány tudna ölni ezért? – nevetett fel.

-          Te sem panaszkodhatsz. – erre csak bólogatni tudott. – Mikor találkoztok megint? – kérdeztem.

-          Hétfőn. Eljön értem az egyetemre. – pirult el. Milyen kis édes volt.

-          Akkor ez publikus?

-          Nem tudom. Nem nagyon. De ő ajánlotta fel, én meg nem akartam nemet mondani. De neki sem lenne jó, ha kitudódna, neked nem kell magyaráznom, hogy miért. – bólintottam. – Hát nálam meg apa jobb, ha nem tudja.

-          Ez igaz. – értettem egyet.

Egész este beszélgettünk, majd belevetettük magunkat a péntek éjszakába. Igaz, hogy New York sosem alszik. És imádtam ezt. Imádtam a pezsgő forgatagot, a sok embert, a helyeket, mindent. Anamay és én végül hajnalban, az én ágyamba zuhantunk. Ana tök részegen csak Robról beszélt, és én szintén nagyon részegen Jackről álmodoztam. Érdekes jövőnek nézünk elébe.

** Anamay **

Szombaton reggel a telefonom csengésére ébredtem, és morogva vettem fel. Apa hívott, és közölte, hogy két hét múlva jelenésem van valamilyen film premierjén. Igazából fel sem fogtam, hogy mit mond, csak bepötyögtem egy emlékeztetőt, hogy előtte pár nappal jelezze a telefonom, hogy mire vagyok hivatalos.

Chloe még édesen szunyókált mellettem, így én is visszafeküdtem.

Az egész délelőttöt végigaludtuk, majd mindketten elvonultunk a saját fürdőnkbe, hogy felfrissüljünk. Készítettem magamnak egy jó forró vizes fürdőt, szórtam a vízbe habfürdőt, így elmerülhettem a habokban.

Hiányzott Rob. Olyan jó volt tegnap mellette ébredni, meg hosszasan csókolózni, érezni, hogy kellek neki. Talán kezdtem komolyabban is belezúgni. De hogy ennek milyen következményei lesznek…

Kiszálltam a kényeztető habok közül, majd egy puha köntösbe bújva kicammogtam a konyhába, és benéztem a hűtőbe. Nem sok minden volt benne, ezért elhatároztam, hogy ma mindenképpen be kell vásárolnunk.

Így is lett. Chloe és én délután elmentünk a legközelebbi szupermarketbe, és mindenféle jó dolgot vettünk. Amint hazaértünk, kedves barátnőm nekiállt a vacsorának, ami fenségesen sikerült, majd a gép elé ültünk. Chloe a cikkein dolgozott, én pedig csak úgy böngésztem. Már épp kezdtem volna rájönni, hogy Rob nem is keresett egész nap, mikor a kaputelefon megszólalt. Chloe vette fel, majd felengedte a futár srácot, aki általában jönni szokott, mert elég sok csomagot szoktunk kapni. De most furcsa volt, hiszen egyikünk sem várt semmit.

Végül kiderült, hogy nekem jött valami. Mosolyogva írtam alá az átvételi nyilatkozatot, majd a kanapéra telepedve bontogattam a piros csomagolópapírt. Egy doboz volt az, rajta egy cetli:

„Nem szeretném, ha bármiben – főként bennem – hiányt szenvednél! Hiányoztál ma! R.”

Vigyorogva nyújtottam Chloe felé a papírt, aki egy nagy visítással jelezte, hogy mennyire tetszik neki ez a kis üzenet. Hát… én is majd’ kiugrottam a bőrömből. Levettem a doboz tetejét, és amint megláttam mit tartalmazott, majdnem ott haltam meg.

Egy dedikált Remember me DVD volt. És nem csak Rob írta alá, hanem Emilie is. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt hogyan intézte el, meg hogy mikor, de a szívem hevesen dobogott, ahogyan a kis üzenetet olvastam Emilie lányos, szép kézírásával:

„A lánynak, aki él-hal életem legjobb döntéséért, és aki elcsavarta Rob fejét. Alig várom, hogy megismerjelek! Emilie de Ravin”

-          Hát ez… - motyogtam.

-          Totál odavan érted Ana! Ezt most halál komolyan mondom – suttogta Chloe is, ahogyan a sorokat olvasta.

-          Meg kéne köszönnöm! – kaptam a telefonom után.

„Te is rettentően hiányoztál! És el sem tudom mondani, mennyire örülök az ajándéknak! Kérhetsz cserébe bármit! Meséltél rólam Emilie-nek? Te kis hamis! Este a Cloverben leszünk… Gyere el, láss és tanulj! A.”

Amint elküldtem az üzenetet már rángattam is Chloet a gardróbomba. Tudtam, hogy a Clover-nek sosem mondana nemet. Imádta azt a helyet, hiszen a gyökereit tükrözi. Az arab kultúráért, de főképp a táncokért él.

Kiválasztottam számára egy tűzpiros flitteres, rövid, alakhoz simuló ruhát. Természetesen én terveztem. Magamnak pedig egy kéket, ami a térdemig ért, szintén flitteres volt, csak egy nem volt annyira szűk, a szoknya része lenge volt, hogy táncnál pörögve jól mutasson.

Alig egy óra alatt elkészültünk, közben felhívtam Juant, a Clover tulaját, aki nagyon jó barátunk lett a hónapok során, hogy foglaljon nekünk egy asztalt. Chloe tűzpiros sminket tett fel, és a száját is jól kirúzsozta. Imádtam, amikor ennyire követi a vére hívó szavát.

Chloe apja olajmágnás. A Közel-Keleten nagyon híres, és mindenben benne van, ami olaj. Ha úgy tetszik, kiskirály. Az én szüleim is gazdagok, de Chloe családja visz mindent. Csak hogy ő gyűlöli őket. Meg is van rá az oka. Nekem is csak alig fél éve mondta el, hogy mi is a pontos oka annak, hogy két éve olyan sietősen távozott Washingtonból.

Na igen. Az anyja is vagyonos családból származik, de Arival megfogta az Isten lábát.

Végül Helly – Chloe anyja – elcsavarta Ari fejét, és a női furfangosságnak hála, rávette őt, hogy vegye feleségül. Helly nem szeretett állandóan Ázsiában és Afrikában utazgatni, így mikor terhes lett Chloe-val arra is rávette Arit, hogy Washingtonba költözzenek. Így már mindene megvolt Helly-nek is, és boldogan éltek. Mármint Helly és Ari. Megszületett a második lányuk is, Maya. Innen kezdődtek a gondok.

Nem értem rá tovább agyalni legjobb barátnőm múltján, mert meg is érkeztünk. A klub minden szombaton és vasárnap táncestet tartott, Chloe-nak pedig a vérében volt, hogyan is kell a csípőjét tekerni.

Bementünk, ahol már mindenki ismerősként intett nekünk. Az asztalunk felé mentünk, arra amerre Juan mutatott, aztán rendeltünk italt is.

-          Robot nem látod valahol? – hajoltam közelebb Chloe-hoz, aki már a széken ülve is táncikált.

-          Még nem, de biztosan eljön… Már ha tudja, hol van ez a hely – nevetett fel. Nos igen, nem voltam benne biztos, hogy Robert Pattinson Brooklyn-ban akar császkálni.

-          Remélem… - motyogtam, bár nem hittem volna, hogy hallja és érti is, amit mondtam.

-          Na, bevetem magam – és már fel pattant, hogy kedvenc meleg táncpartneréhez simulhasson. Tony volt az egyik legjobb táncos, és hamar megtalálták a hangot Chloe-val.

-          Szia, Szépségem! – hallottam meg Rob hangját a fülemnél, mire azonnal nagyot dobbant a szívem. Jól van Ana, nem voltál te ilyen érzelgős!

-          Szia! – fordultam felé. Pont sikerült neki a hátam mögé lopózni, és leülni úgy, hogy ne vegyem észre. Tulajdonképpen meg is ijedhettem volna, de mintha legbelül már annyira vártam volna őt, hogy az sem zavart, hogy kisimítja az EKG-mat egy kicsit. Fürkésző kék szemeiben ott villódzott minden színes fény, ami a teret betöltötte körülöttünk, de én mégis a boldogságot is láttam ott megcsillanni.

-          Nem mondom… Amikor mondták, hogy Brooklyn… - húzta el a száját kedvesen mosolyogva, a zene miatt pedig azonnal közelebb húzódott hozzám, hogy jobban halljam. Egyik kezemet a térdére simítottam – ez a hely volt, amelyet még illendőnek gondoltam, hogy ha megérintem, nem érti félre -, és egy puszit nyomtam az arcára.

-          Örülök, hogy eljöttél – vigyorogtam.

-          Ha eljöttem ide, nem érdemelnék egy kicsivel többet? – vonogatta a szemöldökét, és szívdöglesztően elmosolyodott. Bele fogok halni ebbe az érzelmi viharba, amit Ő okoz.

-          De, mindenképp! – bólogattam helyeslően, és lassan megcsókoltam. Az, ahogyan az ajkai kényeztettek, valami eszméletlen volt. Mosolygósan váltunk el egymástól, és pár percig csendesen néztük a másikat. Jó volt, csak így figyelni az arcát, a szemeit, a száját…

-          Azt írtad, hogy itt tanulnom kell… Mit is? – kérdezte.

-          Hát… - fordultam el tőle, de a kezét nem engedtem el, és Chloe-t kerestem a tömegben. – Látod, ott van Chloe?! – mutattam. – Látod, hogy táncol?

-          Látom – méregette legkedvesebb barátnőmet. – Te is tudsz ilyet?

-          Tudok… Bár én csak nemrég tanultam tőle, ő pedig kislány korától ebben nőtt fel – vontam vállat.

-          Most arra célzol, hogy táncolni fogunk? – húzta végig az orrát az arcomon, és egy könnyed puszit lehelt a szám sarkára. Nos, igen. Sokkal nagyon kedvem lett volna ágyba mászni vele, és végigszeretkezni az éjszakát, de ezzel még várhatnék egy kicsit.

-          Arra… - csak ennyit tudtam kinyögni. Tényleg nagyon fel tudott izgatni egy-egy mozdulatával. – Nem tudsz? – vigyorogtam idétlenül. Valamivel el kellett terelnem a figyelmem a vágyamról.

-          De, tudok – mondta, mintha csak magától értetődő lenne. – Most meglepődtél – inkább kijelentette, mint kérdezte.

-          Nem hittem volna, de… Akkor hadd köszönjem meg a mai csodás ajándékod egy tánccal! – álltam fel és a kezemet nyújtottam neki, amit azonnal elfogadott, és a tömegbe húzott.

-          Reméltem többel is megköszönöd – suttogta a fülembe, majd kipörgetett a karjai közül, aztán vissza.

-          Fiatal még az éjszaka – suttogtam vissza, majd egy pörgetésből háttal nekisimultam a mellkasának, és fenekemet az ágyékához simítottam. Meg volt a hatása…

-          De előbb még… Mielőtt még teljesen elveszed az eszem… - mormolta a nyakamnál, majd a zsebébe nyúlt, és előkapta a telefonját. – Arra gondoltam, hogy tegyük kicsit féltékennyé az én Jackson barátomat… - tartotta elém a telefonját, és a kamerával becélozta Chloe-t és Tony-t. Felkacagtam.

-          Abszolút egyetértek – bólogattam, majd segítettem beállítani a legjobb helyzetbe a telefont és készítettünk egy nagyon is jó fotót róluk. Tony és Chloe egymással szemben álltak, Chloe egyik lábát éppen felhúzta Tony oldalához, aki végigsimított combjain, bebújva ezzel a szoknyája alá, és az arcuk is nagyon közel volt egymáshoz.

-          Tökéletes – mormogta Rob.

-          Ugye tudod, hogy Tony meleg? – fordultam vissza felé, és úgy tekergettem tovább a csípőmet. Kezeimet a csípőjére simítottam, hogy az ő mozdulatait is irányíthassam kicsit.

-          Tudom hát – nevetett fel Rob. Most közel sem az a visszahúzódó srác volt, akit megismertem. Önfeledten örült, és boldognak tűnt. Ez pedig nagyon sokat jelentett nekem. – Szöveg? – pillantott fel rám.

Végül egy eléggé szemét szöveggel elküldtük a képet Jaynek, és utána átadtuk magunkat a zene ritmusának. Rob tényleg tudott táncolni, talán pont annyira, mint én, így nem volt gond. Főleg gyorsabb, ütemesebb zenéket játszottak. Volt minden, rumba, mambo, salsa… minden, amit a fiatalok csak kívánhattak maguknak. Ezért szerettem Brooklynt. Mert itt önfeledten tudott az ember bulizni, és nem volt belőle sosem gond, ha nem innen valósi vagy. Tökéletesen beleillettünk a képbe. Igaz, hogy páran felismerték Robot, de mivel itt főként olyanok voltak, akik a tánc miatt jöttek, nem nagyon foglalkoztak vele, hogy ő a nagy Robert Pattinson. Megölelték, összepacsiztak… így gratuláltak neki a filmjeihez, és főként ahhoz, hogy ilyen csinos barátnőre tett szert. Ezen mindig elpirultam, hiszen itt mindenki ismert, és egyenlő félként kezeltek engem is.

Mikor már úgy éreztük, hogy kellene egy kis pihenés, leültünk az asztalunkhoz, és rendeltünk egy újabb koktélt. Nem sokkal később Chloe is csatlakozott hozzánk, és vigyorogva nyújtotta felénk a telefonját.

„Most mondhatnám, hogy igen, én is épp valami nővel vagyok az ágyban, és különféle pózokban csináljuk… de egyrészt nem igaz, mert jelenleg nincs másik nőm, másrészt meg remélem te is egyedül alszol majd el!”

Chloe csak egy cuppanós puszit nyomott Rob arcára, és csillogó szemekkel pötyögött valami választ Jaynek. Úgy látszik Rob tudja kezelni Jacksont, aminek örültem, mert Chloe-nak tényleg kellene már egy rendes kapcsolat. És Jackson tényleg hozzá való lenne. Bár kérdés, hogy vajon holnap és azután is egyedül bújik-e ágyba Jay.

Mindenesetre örültem, hogy Chloe jól érzi magát.

Innentől kezdve új felállásban voltunk. Mindkettőnket Rob pörgetett, és látszólag nagyon tetszett neki ez a helyzet. Tényleg önfeledten mosolygott, és nevetett velünk együtt.

Néhány új lépésre is megtanított minket barátnőm, így Rob könnyebben bánt el két nővel egyszerre.

Az éjszakát végigtáncoltuk, ittuk és nevettük.

Fél öt környékén estünk be a lakásunkba, és miután Chloe elköszönt tőlünk, magunkra maradtunk.

A nappalit csak a kintről beszűrődő fények vonták be halvány derengéssel. Rob elég fáradtnak tűnt, persze meg is értettem, hiszen ő dolgozott is ma, és még velünk is eljött szórakozni.

Bennem is lehiggadt már minden és csak csendesen néztem őt, ahogyan ő is engem figyelt. Valamiféle leírhatatlan nyugalom szállt meg mindkettőnket, majd egyszerre léptünk a másik felé, és kaptunk egymás ajka után.

Kezei lágyan siklottak be a szoknyám alá, és kapott az ölébe, én pedig buzgón kapaszkodtam a nyakába. Nyelve őrjítő lassúsággal táncolta körbe az ajkaimat, és lépkedni kezdett velem. Nem tudom, hogy ösztönösen tudta-e, hogy melyik szobába kell benyitni, de pár másodperccel később már az ágyam süppedt be alattunk.

A lábaimat a csípője két oldalára húzta fel, majd ujjai elkezdték kicsatolni a harisnyatartóm csatjait, és lefelé görgette rajtam a fekete anyagot. Én sem tétlenkedtem, és azonnal a pólója alá nyúltam, hogy aztán alig érintve bőrét, végighúzzam ujjaim a hasán. Halkan felkuncogott az érintésemtől, ami engem is mosolygásra késztetett. Miután a másik harisnyatartómat is „elintézte” a ruhám cipzárjához nyúlt, és lehúzta azt, majd a cipzár mentén végigsimított az oldalamon.

Lehunytam a szememet, és egy kicsit megemelkedtem, hátam kisebb ívbe hajlott, és mellkasom szorosan Robhoz nyomódott. Élveztem ujjbegyeinek lágy cirógatását, ajkainak mámorító gyengédségét, lényének mivoltát, azt, hogy engem akart.

Szája a nyakamról a kulcscsontomra vándorolt, majd nyelve is csatlakozott a játékhoz. Kezei lassan lesimogatták rólam a ruhámat, ami halk puffanással jelezte, hogy a földön végezte. Nem is bántam.

Kinyitva a szemeimet megpillantottam Robot, ahogyan engem mustrált. Egy kék pánt nélküli melltartó és egy kék francia bugyi volt rajtam, ami látszólag elnyerte a tetszését.

Kibújtattam a pólójából, majd a tarkójánál fogva lehúztam magamhoz egy újabb csókra.

Kapkodva szedte le rólam a melltartóm, hogy aztán ajkaival a melleimet kényeztesse, miközben én a nadrágja gombjaival bajlódtam, majd letoltam róla azt. Kezemet az alsónadrágján keresztül simítottam ágyékára, ő pedig halkan felsóhajtott.

Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor került le az utolsó ruhadarab is rólam, én már csak ujjainak érintését éreztem legérzékenyebb pontomnál. Felnyögtem, amikor kényeztetni kezdett. Először lágyan, óvatosan siklottak ujjai, majd egyre erősebben és szenvedélyesebben. Elhalmozott csókokkal, és gyorsan én is megszabadítottam a boxerétől – persze az ő segítségével -. Kezdtem úgy érezni, hogy túl közel a vég, pedig még igazán nem is váltunk eggyé, így vállainál fogva felhúztam magamhoz, majd lábaimat összekulcsoltam a derekán, és a szemébe néztem. Elég sötét volt bent, de a körvonalait így is láttam, és azt is ahogyan elmosolyodott.

Egy végtelenül lassú mozdulattal merült el bennem, és pedig hátrafeszítettem a fejem, és elnyomtam egy hangosabb nyögésem. Rob is halkan hangot adott tetszésének, majd mozogni kezdett. A kezdeti lassú tempót felváltotta a gyorsabb és vadabb ütemünk. Testünk egyszerre mozdult, miközben csókolóztunk.

Ez volt az egyik legfontosabb. Hogy végig engem csókolt. Odafigyelt rám. Éreztette velem, hogy fontos vagyok, és nem csaj egy éjszakás kaland.

Végül remegve és nyögdécselve adtuk át magunkat a gyönyörnek.

Rob szorosan maga mellé húzott, és ránk rántotta a takarót. Nem mintha fáztam volna, sőt… De nagyon is jól esett ez a gesztus. Még sokáig éreztem a cirógatását, a hátamon, ahogyan én is még egy jó darabig puszilgattam a mellkasát és a nyakát. Már előbújtak az első napsugarak, mikor elnyomott az édes álom. És a legjobb az volt, hogy ismét Rob karjaiban alhattam el, hogy érezhettem, mennyire kellek neki, hogy velem akar lenni. Ahogyan én is vele.

** Jackson **

Idegesen toporogtam a színpad mögött. Nem szerettem annyira ilyen élő műsorokban fellépni, mert itt nagyon is megvan a lehetősége, hogy olyat kérdeznek, amire nem szeretnék válaszolni. De ha ezt élőben kimondom, akkor mindenki tudni fogja, hogy van valami oka ennek, és utána akkor engem szét fognak szedni!

Ahogy meghallottam Lisa hangját, amint bejelenti a következő vendéget – azaz engem -, elkezdtem igazgatni az ingemet, meg a nyakkendőmet. Nem mintha kényelmetlenül éreztem volna magam benne, mert szerettem az ilyen ruhákat, mégis azt akartam, hogy jól nézzek ki. Lisa kimondta a nevem, az ajtó kinyílt előttem, és ahogy meghallottam a közönség tapsolását, és sikítozását, azonnal mosoly szaladt az arcomra. Szeretnek engem, azt, amit csinálok. És ez a legjobb dolog!

Besétáltam, és tettem a dolgomat. Integettem a közönségnek, mosolyogtam, és igyekeztem jól érezni magam. Ami ment is, ahogyan mindig, de belül mégis kicsit ideges voltam. A kérdések zöme nagyon általános volt: Alkonyat filmek, a zenekar, a tetoválásaim és a többi rutinkérdés. A végére maradt persze a magánéletem, amiről mindig igyekszem csak nagyon felszínesen beszélni. Nem tudom mit szólnának, ha közölném, hogy nem igazán volt még komoly barátnőm, és hogy szeretek virágról virágra szállni, és a családomról sem szeretek semmi konkrétat elmondani, mert nem beszélhetek a nevükben.

-          És akkor Jay, mesélj nekünk kicsit a nőkről! – mosolygott rám Lisa, de láttam a szemében az apró bocsánatkérést. Elvigyorodtam, és a szokásos módon kezdtem darálni a szöveget.

-          Igen, szeretem a nőket… - itt Lisa felnevetett, ahogyan a közönség is. – Ha ők nem lennének, akkor mi férfiak megnézhetnénk magunkat…

-          Tudod te Jack, hogy nem erre gondoltam én! – feszegette tovább Lisa. Csak mosolyogtam, míg ő kérdőn nézett rám.

-          Egy esetleges barátnőre gondolsz? – húztam még kicsit az időt, hogy át tudjam gondolni, mit is mondjak. Egy arc lebegett a szemem előtt: Chloe arca.

-          Igen, Jay. Arra – bólogatott

-          Nos, Lisa… Tudod, én nem vagyok az a fajta pasi, aki megáll egy nőnél… - erre a közönségbeli nők többsége felsikított, és tapsolt. Általában reménykednek, hogy ők lesznek a következők. – De azt hiszem, egyszer minden nőcsábász szemétláda útját keresztezi a nagy ő… - folytattam, mire mindenki lélegzet visszafojtva nézett rám, én meg csak mosolyogtam.

-          És a te utadat keresztezte már valaki? – vigyorgott Lisa, tudta, hogy ezzel a mondatommal újabb nézőket szerzett magának.

-          Egyelőre nem tudok ilyen lányról… De van valaki, aki határozottan bolygatja a fantáziámat mostanság, de… Ő sem az a megállapodós típus! – nevettem fel, ahogyan Chloe tökéletes vonásai felrémlettek előttem.

-          És, szabad tudnunk róla valamit? – kérdezősködött tovább.

-          Hát, nemrég ismertem meg, és megbeszéltük, hogy nem igazán akarunk továbblépni a „kapcsolatunkban” – macskakörmöztem. – De majd meglátjuk. Egy törtető édes liba, de nekem pont ez tetszik benne.

Többet nem árultam el magamról. Így is eléggé leromboltam az eddig megalkotott képet. Még sosem ismertem el sehol, hogy van olyan lány a világon, aki így megfogott. Az este akkor tetőzött, mikor MMS-t kaptam Robtól, és nem is akármilyet. A képen Chloe volt egy másik pasival, akivel eléggé közel voltak egymáshoz.

„Anamay megmutatja nekem, hogy milyen mikor ők buliznak, és haver, nem tudod miről maradsz le! Chloe úgy tudja tekerni a csípőjét, mint egy álom. Kár, hogy nem veled teheti ezt, nem? Ana puszil!”

Hát majd megevett a penész, mikor a taxiban a hotel felé újra és újra elolvastam a sorokat, és megnéztem a képet. Nagyon ideges lettem. Én épp most vallottam be, hogy érdekel ez a nő, ő meg… De ha jobban belegondoltam, akkor érthető volt. Ahogyan mondtam ma este is, nem egyeztünk meg semmiben. Hogy mi most akkor, csak egymással leszünk vagy ilyesmi. És talán nekem is kéne valaki.

Végül a szobámban ülve úgy döntöttem, hogy megírom neki, hogy én egyedül vagyok, és remélem, hogy végül ő is egymaga kerül ágyba. Ennél többre nem voltam képes. Már nagyon régen eldöntöttem, hogy nem adom ki magam egy nőnek sem, és ma majdnem megtettem. És mint kiderült, nagyon is nagy hiba lett volna.

Csalódottan feküdtem ágyba valamikor hajnalban, miután felemésztettem két doboz cigit, és megnéztem három filmet. Nem is tudom miért vagyok Chloe kis akciójától ilyen… Hiszen annyi más nő van még a világon. Kit érdekel, hogy mit csinál ő? Ha legközelebb megint találkozunk, eltöltünk pár kellemes éjszakát együtt, ugyanúgy mint a múltkor, és kész.

Már reggel – vagyis délelőtt, mikor felkeltem – vettem észre, hogy Chloe visszaírt. Kissé ideges voltam, hogy vajon mit írhatott, de végül megembereltem magam, és megnyitottam az üzenetet.

„Ágyban vagyok, és igen, egyedül. De nem értem, hogy mi baj lenne, ha nem így lenne? Akarsz te tőlem valamit, kedves Jackson? Mert ha igen, legalább le kell stoppolni engem, Baby! Jó éjt, Chloe”

Pislogtam párat, mert nem tudtam hinni a szememnek. Ez most tökre úgy jött le nekem, mintha nagyzolósan beközölte volna, hogy márpedig ő egy olyan csaj, akiért meg kell harcolni, vagy ahogyan leírta, le kell stoppolni, mert különben úgyis mással lesz.

Elgondolkoztam rajta, hogy mit is tegyek most. Hagyhatnám a dolgot, és nézhetnék másik préda után, ahogyan eddig is tettem. Sosem volt még egy igazi barátnőm sem. Eddig sosem maradtam együtt a kalandjaimmal. De Chloe valahogy más… Ez most olyan sablonszövegnek hangzik, de már az első pillanattól kezdve vonzott. Már telefonon keresztül is, például a hangja. Vagy, mikor az interjút készítette, és beleszívott a cigimbe. Áradt belőle valamiféle csáberő. És igen, én harcolni fogok érte, persze a magam módján. Azonnal pötyögni kezdtem.

„Az enyém vagy! Már akkor is tudtam, hogy akarlak, mikor először megláttalak. Rossz néven venném, ha a nőmet más is akarná. Az enyém vagy, Chloe. Ezt jegyezd meg! J.”

Csak félretettem a telefont, és reménykedtem, hogy a szavaim beválnak. Nem akartam könyörögni, meg olyan nyálas szövegeket leírni. Tudtam volna, nem okozott volna gondot, hogy szépet és romantikusat mondjak neki, de az nem én lettem volna.  Elmentem zuhanyozni, majd felöltöztem, s közben rendeltem reggelit is… vagy aminek számított így tizenegy körül. Újra a kezembe kaptam a telefonom, és azonnal felcsillant a szemem, amint megláttam, hogy üzenetem jött.

„Kedden este, nálunk. Anamay 20. születésnapja lesz. Tedd magad szabaddá! Nincs kifogás! Majd akkor megbeszéljük a dolgot, addig is ígérem, hogy jó leszek! Csók, C.”

Igazából ez a kedd nagyon nem volt jó nekem. A hét közepe, mikor meló lenne… elhúztam a számat. Valahogy csak sikerül elszabadulnom! Persze akkor sem rajongok a dologért, hogy repkedjek ide-oda. Nem mintha nem ebből állna az életem, de nem volt kedvem hozzá. Legalább három hetet kell itt töltenem, de így kénytelen leszek ezt megszakítani… Vajon Lara, az ügynököm, mit szól hozzá? Azonnal tárcsáztam is.

** Anamay **

Mire valamikor délelőtt felébredtem, Rob már nem volt mellettem. Ijedten ültem fel az ágyban, de azonnal megnyugodtam, ahogy megláttam a két szál rózsát az ágyamon, és mellette a kis levelet. Odamásztam, felvettem a két rózsát. Az egyik vörös volt, a másik pedig rózsaszín. Megfogtam a szépen összehajtogatott lapot, és elolvastam a férfias, kicsit szálkás kézírást.

„A vörös a tiéd, a rózsaszín Chloe-é. Köszönetképp, hogy általa megismerhettelek Téged! Majd hívlak! Rob”

Elmosolyodtam, ahogyan elolvastam. Szegény, nem nagyon tudta mit is írjon, ez látszott. Nekem mégis rengeteget jelentett, hogy valamikor reggel elugrott valahová rózsát venni nekünk. Rob határozottan romantikus alkat, csak nem mindig tudja, hogyan is kellene kimutatnia.

Kikeltem az ágyból, majd megmosakodtam, és felöltöztem. Kellett egy kis pihenés, mert éreztem, hogy kezd sok lenni ez a hajtás. Nálam pedig a pihenés egy kis fizikát, egy kis matematikát és egy kis teát jelentett.

Kimentem a konyhába, ahol összefutottam Chloeval, aki majd’ a nyakamba ugrott úgy örült Jackson kis üzenetének, és elmesélte, hogy Jack tegnap mit mondott valamilyen élő show műsorban. Mosolyogva hallgattam végig, ahogyan ecsetelte, hogy mennyire tetszett neki ez az egész. Meglepő módon egész komolynak tűnt részéről ez a dolog. Nem hittem volna, hogy ők ketten tényleg összejönnek. Ismerve mindkettejüket…

Végül Chloe lement futni, én pedig elővettem a nagy tábláimat a nappali egyik beépített szekrényéből. Elhelyeztem őket, ahogyan szoktam, majd megfogtam egy filcet és néztem a rájuk firkált részeredményeket. Volt egy matematikai probléma, amin dolgoztam, meg egy a húrelmélettel kapcsolatos, amiben eléggé mélyen benne voltam. A matekos fehér táblákra volt felírva, a húrelméletes meg halványkékekre. Ez is segített, hogy melyiknek álljak neki. Hogy épp milyen színhez van kedvem.

A vízforraló jelezte, hogy kész van a vizem, így gyorsan készítettem magamnak egy nagy bögre teát, és a fekete filcet ismét a kezembe vettem, majd összevont szemöldökkel meredtem a kék táblákra.

Órákkal később már négy táblával gazdagodott az elméletem, de megoldásra nem jutottam. Mérgelődve kortyolgattam a harmadik bögre teámat, és a fejemet csóváltam. Valami nem stimmelt, csak éppen azt nem tudtam, hogy micsoda, és ez rettenetesen bosszantott. Bár nem hiába, hiszen tudósok tucatjai dolgoztak már eddig is ezeken a dolgokon, és mégsem találtak rá megoldást.

Eljutottam egy bizonyos szintre, de volt egy rész, amin nem tudtam tovább lépni. Tudtam, hogy hány dimenziónak kellene lennie az elméletem szerint, de így nem jöttek ki a számítások. Nem találhattam ki még egy dimenziót a másik tizennyolc mellé! Az lehetetlenség lett volna…

A kulcs zörgésének hangjára kaptam fel a fejem, és a dallamos nevetésre, aminek kíséretében Chloe és Rob bejöttek a lakásba. Meglepődtem, hogy Rob jött, és azon is, hogy Chloe már nem abban a ruhában volt, amiben elment futni. Meglepetten pillantottam rájuk, és a filcet a fülem mögé csúsztatva mentem eléjük, hogy segítsek behozni a sok szatyrot, ami náluk volt.

- Sziasztok! Hát ti meg…? - néztem végig rajtuk, de nem tudtam rájönni, mit keresnek ők ketten együtt. Rob egy édes kis csókot nyomott a számra, majd Chloe után ment a konyhába, miközben a válla felett hátraszólt nekem.

- Hívtalak, de nem vetted fel! – mosolygott, mire csak értetlenül néztem rá, majd az órára a falon… ami fél kilencet mutatott.

- Már ennyi az idő? – képedtem el.

- Azt sem vetted észre, hogy itthon voltam átöltözni, annyira belemerültél a munkába – kuncogott fel Chloe.

- És ahogy hallottam ez nem az első eset volt – lépett mellém Rob, és magához húzott. Készséggel öleltem át én is őt.

- Ne haragudjatok… - hajtottam le a fejemet. Szégyelltem magam, hogy már megint így elvonta a figyelmem a számolgatás.

- Ugyan – legyintett Chloe. – Rob végül engem volt kénytelen felhívni, hogy szerintem lenne-e kedved ma is vele lenni… - mosolygott, mire Robra néztem.

- Hát, valakivel muszáj volt erről beszélnem, és ha már az érintett felet nem értem el… - hagyta lógva a mondatot, én pedig éreztem, hogy elpirulok.

- Tényleg bocsi, de épp lementem alfába és… - mondtam, majd szinte eltátottam a számat. – Hát persze! – csaptam a homlokomra, majd otthagyva Robot és Chloet a táblákhoz mentem.

- Na most rájött valamire – kuncogott Chloe.

- Hát igen, alfa… hogy erre hogy nem jöttem rá?! – motyogtam, és vadul törölni és írni kezdtem.

** Rob  **

Érdekes volt látni, hogy Ana hogyan dolgozik. Hogy mennyire bele tud merülni a tábláiba és a számításaiba. Így Chloe és én hagytuk munkálkodni, és nekiálltunk összeütni valami vacsorát. Míg én a húst paníroztam, addig Chloe a salátát próbálta elkészíteni. Hihetetlen módon ügyetlen volt a konyhában… Csak mosolyogtam rajta.

Elmesélte, hogy Anamay milyen sokszor szokott így viselkedni. Hogy van, hogy egész nap a táblái előtt ácsorog és vadul ír meg számol, vagy csak ül és nézi azon a számokat és jeleket. Azt hiszem, hogy ilyen egy igazi lángelme. Az is biztos, hogy a barátnőm okosabb, mint én… De ez nem feltétlenül baj, bár félelmetes belegondolni, hogy mennyivel okosabb…

Végül sikerült összeállítanunk egy kész vacsorát, és addigra Anamayt is sikerült elcsalnunk a húrelméleti izéjétől. Azt hiszem sohasem fogom megérteni, hogy miről beszél. Velem ellentétben Chloe nagyon is érdeklődően hallgatta Ana kis beszámolóját a nyolcadik dimenziójának konvergenciájáról, amiről én azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák.

Később persze Ana megsúgta, hogy Chloe sem ért belőle egy kukkot sem, pusztán csak a legjobb barátnő a világon. Hát van benne valami!

Aztán Ana átjött hozzám – a szállodai szobámba -, és együtt nevettünk azon, hogy elhatározásunk, miszerint majd csak hétfőn találkozunk, mikor megyek érte az egyetemre, dugába dőlt. Szerettem vele lenni, talán jobban is, mint szabadott volna, de nem foglalkoztam vele. Csak az volt a fontos, hogy vele lehessek.

Elalvás előtt azonban a legjobb és legfogósabb kérdésen törtem a fejem, ami eddig megfordult az életemben: mit vegyek neki a születésnapjára?

** Anamay **

Cole és én a kikevert mintát az átlátszó fedőrétegre öntöttük, majd vigyorogva bekapcsoltuk a zenét. Ebben a pillanatban lépett be Rob is a laborba. Eléggé össze volt zavarodva, ahogyan meglátta vigyorgó kettősünket, amint az ugráló dolgot néztük. Mosolyogva intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Cole a kezét nyújtotta neki, és bemutatkoztak, majd Rob magához ölelt.

-          Hát ti mit csináltok így hétfő délután ötkor? – méregette a kísérletet.

-          Nem Newton-i folyadékot készítettünk, ami a hang rezgésére reagál. Ha nem érik a hanghullámok, akkor folyékony, így pedig szilárd anyagként viselkedik – vigyorogtam, mint a vadalma, Rob pedig csak mosolygott.

-          Mindig elképeszt, hogy neked mi a szórakozás, meg nekem mi… - rötyögött, mire rosszallóan pillantottam rá.

-          Gonosz vagy! – motyogtam, de azért egy puszit nyomtam a szájára, majd tovább figyeltük az ugráló folyadékdarabkát. A telefonom megrezzent a zsebemben, így kikapcsoltam a zenét, közben Cole le is lépett, majd csicseregve beleszóltam a készülékbe. – Szia Chloe, képzeld… - kezdtem, de barátnőm ideges, remegő hangja félbeszakított.

-          Ne most kérlek! Ne haragudj, de gyere haza! Most! – tajtékzott. Úgy üvöltött a telefonba, hogy el kellett tartanom a fülemtől. – Hogy az a jó büdös… - káromkodott, majd megszakadt a vonal. Rob értetlenül nézett rám.

-          Nem tudom, mi van vele, de komoly a baj… úgyhogy menjünk! – mondtam. Összepakoltam a cuccaimat, majd Rob kocsijához kommandózva hazamentünk.

Amit a lakásban láttam, az nem volt semmi. Chloe feje szinte füstölt, miközben éppen telefonon ordítozott valakivel. Egy csomó vázánk összetörve hevert a padlón, és Chloe eredeti telefonja is ripityomra volt törve az ablak alatt. Még jó, hogy két telefonja is van!

-          Á, de jó, hogy itthon vagy! – lépdelt felénk, majd elkapta a kezemet, és ügyesen lavírozva a csata áldozatai között, a kanapéra ültetett. – Rob, ne ácsorogj már ott az Isten szerelmére! – csattant fel, mire Rob egy szó nélkül leült mellém.

** Chloe **

-          Mondd már el, hogy mi baj van! Megijesztesz! – kérlelt halkan Anamay.

-          Mi van? Az van, hogy anyád hazajön, mert… nem olvastad a Troix-ot? – hitetlenkedtem. – Mindegy… a lényeg, hogy ma jött ki a friss szám, és képzeld… a pletyka rovatban van egy kisebb cikk az én nevemmel ellátva, amiben azt taglalom, hogy milyen Jackson Rathbone az ágyban! – felkaptam a földön heverő újságot, és olvasni kezdtem.

„A kezeinek érintése maga a megtestesült gyönyör, de a nyelvének játéka sem elhanyagolható. Olyan extázisban juttatott el a csúcsra, hogy szinte sikítottam. Méretei pont megfelelőek, és teljesítési rátája is magas.” – olvastam a cikk egy részét.

-          Ki a franc mond olyat, hogy teljesítési ráta? – ordítottam. Egyszerűen nem tudtam lenyugodni, rettentő dühös voltam. – Ott vannak a címlapon, meg három oldalon keresztül róluk írtam, és akkor van egy lábjegyzet, hogy lapozzatok még infóért a negyvenhatodik oldalra. Nem hiszem el! – sipítottam, és újra a földhöz vágtam az újságot.

-          Anya miért jön ide? – Ana látszólag nyugodt volt, de Robon láttam, hogy elfehéredett, és szinte levegőt sem mer venni.

-          Gondolom, mert az én felelősségem lett volna ez. De mikor én véglegesítettem az újságot a szerkesztőségben, ez nem volt benne! – mutogattam az újság felé. – Rob, nem én írtam! Ne nézz már így, kérlek!

-          Ez egy olyan botrány, amit mindegyikőnk igyekszik elkerülni – mondta nyugodtan, de mintha láttam volna a szemében valami vádló csillogást.

-          Nem én voltam… Emilie volt!

-          Milyen Emilie? – kérdezte zavartan Rob.

-          Hát a stylist. Emlékszel – néztem Anára -, hogy mikor a fotózáson voltunk a te ruháidat használtuk?

-          Persze – bólintott.

-          Azért… Mert akkor nem hagytam rá a dolgot, mert főnökként viselkedtem…

-          Ő mondta?

-          Igen ő. Szerinted minek van összetörve a telefonom… meg minden?! – hadonásztam idegesen.

-          Anya meg fogja érteni!

-          És Jay? – teltek meg könnyekkel a szemeim.

-          Majd elmagyarázod neki – pattant fel Ana, és magához ölelt. – Összeszedem a romokat – mosolygott.

Szinte a hajamat téptem, amíg Angela meg nem érkezett. Egyrészt, mert féltem tőle, hiába volt a pótmamám, másrészt meg, mert nem tudtam elérni Jayt. Nem vette fel. Lehet, hogy már olvasta a cikket, amit alantas módon tettek bele a lapba, és szóba sem fog állni velem. Szabályosan a hányinger kerülgetett, annyira izgultam és stresszeltem.

-          Édesem! – hallottam meg Angela hangját, és mire kiértem az előszobába már Robbal fogott kezet.

-          Örülök, hogy megismerhetem! – Rob udvarias hangon szólt hozzá.

-          Én is örülök, bár az én kis zsenikém jól titkolta, hogy van valakije – mosolygott az elpiruló Anamayre.

-          Szia Angela! – köszöntem rá magabiztosan. Nem hunyászkodhatok meg! Harcolnom kell magamért!

-          Szia Kedvesem! – adott két puszit, majd besétált a nappaliba, és leült a kanapéra. – Nem mondom, hogy nem vagyok dühös – csapott a közepébe. -, akkor hazudnék. De persze mindenkit érdekel a cikk. Több újságot adtunk el így, de ez botrányos. Ilyet mi nem írunk! Soha! – komoly, vádló tekintete megrémített. – Nem tudom, hogy Mr. Rathbone ehhez mit szól. Lefeküdtél vele, tényleg?

-          Igen, de nem akkor, és Emilie volt az, Angela! Én sosem tennék ilyet! Nem volt benne a szerkesztésben, amikor még…

-          Kislányom! – szólított meg dühösen. – Ahhoz, hogy jó szerkesztő legyél, te még vajmi kevés vagy! – kegyetlen volt. A szemeim ismét megteltek könnyekkel. – Az első dolog, hogy mielőtt kiviszik a nyomdából az újságokat, elolvasol egyet! Megnézed, hogy helyes-e, ami benne van! – állt fel és dühösen meredt rám. – Hiába tanítottalak annyit? Nem számított? Én megbíztam benned… – már éppen szólni akartam, de leintett. – Hagyd! Beszélni fogok Mr. Rathbone-nal és meglátjuk, mit szeretne. Nem akarok pert, de megteheti. Te pedig ki vagy rúgva! – mondta komolyan.

-          De anya! – csattant fel Ana. – Ezt nem teheted, nem Chloe hibája volt!

-          Igaza van a lányának, asszonyom! – állt mellém Rob is.

-          Emilie is ki lesz rúgva, ne aggódj! De… nem alkalmazhatok ilyen embert, sajnálom! Ez semmi személyes! Nem fogják megtudni a szakmában, hogy ezért küldtelek el…

-          A francokat nem! – kiabált Anamay.

-          Hagyd! – csitítottam megsemmisülten. – Elmegyek és összeszedem a cuccaimat!

-          Chloe, Drágám… - kezdte Angela, de közbeszóltam.

-          Nem vagyok rá kíváncsi – mondtam, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

A táskámat a vállamra akasztottam, aztán lent fogtam egy taxit. Nem tudtam, mitévő legyek. Nagyon magam alatt voltam. Jayt még mindig nem tudtam elérni. És Angela kirúgott! Ezzel végem van… teljesen!

Már az irodában voltam, és összeszedtem a dolgaimat. Viszlát új, szép irodám! – néztem körbe csalódottan. A kezemben a dobozzal egyensúlyoztam a liftnél. Ilyenkor már nem volt ezen a szinten senki, így legalább senki sem látta a bukásomat. Beszálltam a felvonóba, közben újra hívtam Jayt. Egy csengés, kettő, három…

-          Chloe, mi ez a cikk? – kezdte rögtön, és hallottam, hogy milyen ideges. – Angela hívott már… - ajaj, nekem végem! Félve hallgattam tovább a mondandóját. – Mi a franc ez az egész? Hm? – hallottam, ahogyan beleszív egy cigibe.

-          Angela nem mondta el, hogy Emilie volt az? Tudod, aki azt a lehetetlen inget adta rád – magyaráztam félve. Ha arra gondoltam, hogy megharagszik rám, akkor szabályosan rosszul lettem.

-          De, hallottam róla – morogta. – Az a csaj egy idióta. Biztosan van róla valami felvétel az irodában, hogy ő csinálta… Ha kell a gatyáját is elperelem tőle, mert ezt tette. Kirúgtak miatta… - motyogta, és biztos voltam benne, hogy maga elé bámulva gondolkodik. Meglepett, hogy értem és nem magáért aggódik.

-          Te most… te most… te… - dadogtam, de közben le is értem a lifttel, és már ugrottam is be a taxiba.

-          Én most mi? – kérdezett vissza. Gyorsan bediktáltam a címemet, de azonnal meg is gondoltam magam. Még biztosan ott van Angela is… Inkább egy hotel címét adtam meg.

-          Bocs, épp taxizom! – szabadkoztam. – Hát eléggé meglepett, hogy nem magad miatt aggódsz – böktem ki végül.

-          Hogy aggódnék magam miatt? – nevetett fel. Komolyan meglepett. – Az a cikk csak fényez engem, magasról teszek rá, hogy mit írnak a szexuális életemről, Chloe! És persze, hogy miattad aggódom! Kirúgtak egy ilyen dolog miatt. Te nem tehetsz semmiről! – totál kiakadt. – Tudod, már arra is gondoltam, hogy Angelát is be kéne perelni! Ez nem fair veled szemben! Persze, hibáztál, de te még csak kezdő vagy, akkor meg miért rád hagyta a céget? Már megbocsáss, Édesem, hogy ezt mondom, de így van. Szerintem simán nyerhetnénk! – nem hittem volna, hogy ennyire a szívére veszi a dolgot, de örültem, hogy mellém állt.

-          Anamay miatt nem tenném soha! Meg ráadásul Angela is fontos nekem. De most… na jó, most tényleg haragszom rá – motyogtam szomorúan.

-          Ezért nem mész haza most? – kérdezte és hallottam, hogy mosolyog.

-          Aham… - motyogtam, és a tárcámat kerestem a táskámban. – Szerintem a Flowres Bee-ben leszek… vagyis már itt állok előtte – néztem ki az ablakon, majd odaadtam a sofőrnek a pénzt, és kiszálltam, kezemben a nagy dobozzal. – Jay, visszahívhatlak? Ki kéne vennem egy szobát.

-          Persze, Cicám! – mondta, majd meg is szakadt a vonal.

Délután fél hat volt, és kint még hétágra sütött a nap, de nekem csak egy szobára és egy ágyra van szükségem! Kivettem egy szép szobát, a dobozt ledobtam az ágy lábához, én pedig elterültem rajta. Csak bámultam a fehér plafont, és azon agyaltam, hogy miért mindig én járok pórul? Nem elég, hogy olyan családom van, akiket utálok, most még ez is? Még jó, hogy Jay nem üvöltötte le a fejem, és nem szakított. Bár, nem is járunk együtt, vagy most akkor igen? Úgy volt, hogy holnap beszéljük meg ezt az egészet Ana buliján… Ana… még jó, hogy már mindent lerendeztem holnapra.

Nagyot sóhajtottam, majd bevonultam a fürdőbe. Lekaptam a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. Nem volt nálam hajgumi, így meg is mostam a fejem, úgysem árthat alapon.

Jó alaposan megmosakodtam. Mocskosnak éreztem magam, azért mert kirúgtak. Nem én tehettem róla, de mégis a saját saramnak éreztem.

A csempének dőltem, és elengedve magamat, sírni kezdtem. Muszáj volt. Annyira fojtogatott belülről, hogy nem bírtam tovább. Egyszerűen eltűnt belőlem az a karakán csaj, akivé az élet formált. Most határozottan úgy éreztem, hogy az élet nem megerősít, hanem agyontipor.

Végül kimásztam a zuhany alól, és több ruha híján beletekertem magam egy törölközőbe, aztán lehuppantam az ágyra. Gondolom a sok sírás miatt sikerült olyan hamar elaludnom, mert a következő, amire feleszméltem az a halk kopogtatás volt. Álmosan és fáradtan botorkáltam az ajtóhoz, majd meg sem nézve a kukucs lyukon, hogy ki az, kinyitottam azt.

Hitetlenkedő mosolyra szaladt a szám, ahogyan megpillantottam az ott szobrozó Jayt. Látszott rajta, hogy nagyon nyúzott és fáradt, mégis mosolyogva lépett elém, és kulcsolta a kezét a derekamra, majd szorosan magához ölelt. Arcomat a mellkasához szorítottam, és halkan pityeregni kezdtem. Olyan jó volt, hogy eljött ide, bár fogalmam sem volt, hogyan is került vissza New Yorkba ma, mikor csak holnap jött volna.

-          Hát te meg… - szipogtam, és bevágtam mögöttünk az ajtót, ahogyan beljebb araszoltunk.

-          Remélem nem zavarok!? – tűrt el egy még kissé vizes tincset az arcomból. Felnevettem.

-          Minden, amire vágytam – öleltem magamhoz, majd egy csókot nyomtam a szájára. Nehéz volt magam visszatartani, hogy ne dugjam le a nyelvem a torkán, és csókoljam örökké…

-          Hm… ez a válasz tetszik! És hogy vagy, Cicám? – kérdezte, közben a táskáját ledobta a dobozom mellé.

-          Megvagyok… - motyogtam, és leültem az ágy szélére.

-          Ez a kép jó… - vette ki a dobozból a keretbe helyezett képet, ami a fotózáson készült kettőnkről. Elmosolyodtam.

-          Igen, én is szeretem… Ez a pasi, tudod… mint egy álom – mosolyogtam rá, és a vállára hajtottam a fejem, mikor leült mellém. Halkan felkuncogott.

-          A nő se semmi… - suttogta, majd hátradőlt az ágyon, velem együtt. Kezemet a mellkasára csúsztattam, és a gombokkal kezdtem szórakozni az ingén. – Mondd el, hogy mire gondolsz! – suttogta.

-          Több dologra is… Például, hogy hogyan kerülsz ide, vagy hogy aludnunk kéne, mert ahogy elnézlek, nagyon fáradt lehetsz…

-          Az vagyok, de még ráérünk aludni a buliig, nem? – simogatta a fedetlen vállamat.

-          De, ez igaz – bólintottam, és felnéztem rá.

-          Az, hogy kirúgott, megpecsételte a sorsomat. Nem vagyok szakképzett újságíró… Nem vennének fel máshova… főleg nem ezek után… - motyogtam.

-          Ha meg sem próbálod! Na akkor lenne megpecsételve a sorsod, Chloe… - sóhajtott. – Nem ilyennek ismertelek meg – nézett a szemembe kutakodóan. Ez pedig szinte arcon ütött. Mert neki igaza van, nem így ismert meg, de én ilyen voltam évekkel ezelőtt. Csak aztán úgy döntöttem, hogy senki sem gyűrhet le. Hogy márpedig én erősebb vagyok mindenkinél.

-          Minden nőnek van gyenge oldala… - mosolyogtam rá. – Aki meg azt mondja, hogy nincs, az hazudik!

-          Hát ebben lehet valami – kuncogott, és felemelve a fejét ajkait az enyémhez érintette. Csak egy apró csók volt, mégis még a kislábujjam is beleremegett. – Ne add fel! – nézett rám gyengéden. Pár másodpercig csak bámultam rá, figyeltem, ahogyan a zöld szemek fáradtan, mégis elégedetten csillognak, és ahogyan apró félmosolyra húzza a száját.

-          Nem fogom – motyogtam végül, mert nem akartam komplett idiótának tűnni, hogy meg sem mukkanok.

-          Adok egy pólót – nyomott puszit a homlokomra, majd felkelt, és kikeresett nekem egy nagyobb pólót. Örömmel bújtam bele, de mikor eztán ránéztem, már rájöttem, hogy nem előtte kellett volna lekapnom a törölközőm. Vigyorogtam egy sort azon, ahogyan végül eltűnt a fürdőben.

Bebújtam a takaró alá, és hallgattam a félhomályban, ahogyan megengedi a vizet, és hosszú percekig folyatja magára. Kíváncsiságból a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Reggel fél ötöt mutatott – nem csodáltam, hogy Jay fáradt volt -, és harminchárom nem fogadott hívást, meg egy rakat üzenetet. De nem érdekelt. Most nem. Visszafeküdtem a párnára, és lehunytam a szemem.

Néhány perccel később éreztem, ahogyan besüpped mellettem az ágy, majd Jay magához húzott. Készséggel bújtam hozzá, és öleltem magamhoz. Jó volt csak úgy mellette feküdni, és érezni az illatát, hallgatni, ahogyan dobog a szíve, és mosolyogva konstatálni, ahogy mocorog mellettem.

Mert persze ő volt az, aki nem bírt magával, na nem mintha én nem akartam volna őt. De ő kezdeményezett. Beharaptam az ajkamat, mikor megéreztem, ahogyan végigsimít a combomon, és keze a póló alá siklik. Mivel fehérnemű nem volt rajtam, nem nehéz kitalálni hova vezetett az útja!

**

Reggel, vagyis inkább már jócskán délelőtt, a telefonom rezgésére keltem fel. Gondoltam, hogy Ana az, de most annyira nem volt kedvem beszélni még senkivel, hogy inkább Jayhez bújva magamra húztam a takarót. De az illető csak nem adta fel, és újra meg újra hívott.

Morgolódva bújtam ki a takaró rejtekéből, és kerestem a táskám mélyén nyugvó telefont. Ahogy a kezembe fogtam a fekete kis készüléket, már bántam is, hogy a másikat összetörtem. Így vehetek egy újat. Elhúztam a számat, mert szerettem azt a telefont. Közben Jay keze meztelen derekamra kulcsolódott, és ahogyan hátranéztem, a kissé álmos, de mosolygós arcával találtam magam szemben.

-          Nem veszed fel? – kérdezte, miközben arcát az ölembe fektette, és úgy nézett fel rám.

-          De… - motyogtam, majd a kijelzőre néztem. – Nem tudom ki lehet az, nem ismerős a szám – motyogtam.

-          Hát akkor derítsd ki! – nyúlt fel és simogatta meg az arcomat, miközben engem figyelt.

-          Chloe Revan – szóltam automatikusan a telefonba, ahol egy megkönnyebbül sóhajt hallottam.

-          Örülök, hogy elértem Miss Revan, Glenda Bailey vagyok – mondta, bennem pedig megállt az ütő. Mindenki tudta, hogy ki az a Glenda Bailey, de hogy pont engem keressen… - Úgy hallottam munkanélküli lett? – kérdezte.

-          Igen, az… - motyogtam sokkoltan, és döbbenten meredtem Jayre.

-          Akkor mi lenne, ha tennénk ellene? – kérdezte és hallottam, hogy mosolyog. – Magát akarom, mondja meg mi az ára! – el sem hittem, amit mondott. Megkövülten járt az agyam, hogy vajon álmodom-e ezt az egészet, vagy nem?

Délután a zuhany alatt állva, egy letörölhetetlen vigyor volt az arcomon. Nem tudtam nem mosolyogni. Valószínűleg most nyertem felvételt a Harper’s Bazaar-hoz, és ez valami hihetetlen dolog volt számomra. Olyan jó kedvem lett ettől, hogy szinte szárnyaltam.

Pár perccel később nyílt a zuhanykabin ajtaja, és ahogy megfordultam, Jayt pillantottam meg. Az ő arcán is mosoly bujkált. Nagyon sántított nekem ez a dolog.

-          Ugye nem a te kezed van ebben? – kérdeztem, és elé lépve, átkulcsoltam a kezemet a derekán és úgy néztem fel a zöld szemekbe.

-          Őszintén? Én csak elküldtem egy cikkedet e-mail-ben… Nem hittem volna, hogy elolvassa… - mosolygott szelíden.

-          Melyik cikket?

-          Azt, amit fél éve írtál a blues együttesekről – mondta, s közben már a nyakamat csókolgatta. Amikor ezt csinálta velem, akkor már nem tudtam tisztán gondolkodni.

-          Nem kellett volna, Jay! Attól még, hogy… Ó te jó ég… - nyögtem fel, mikor ujjai legforróbb pontomat kezdték kényeztetni.

-          El ne kezdd! – morogta a kulcscsontomba, majd ujjait belém csúsztatta.

-          De… nem kellett volna… így most olyan, mintha… - nyögdécseltem.

-          Csak azért kapnál munkát, mert a barátnőm vagy? – kérdezte, mire kábán bólintottam. Valahogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni bennem nyugvó ujjait.

-          Aham… - motyogtam, és megmozdítottam a csípőmet jelezve, hogy nem bírom kivárni, míg túllép ezen a témán, és újra elkezd kényeztetni.

-          Bolond vagy! – nézett a szemembe, és lassan megmozdította a kezét, mire halkan felsóhajtottam. – A te műved, a te érdemed! – nem bírtam tovább, és kezemet merev férfiasságára csúsztatva kényeztetni kezdtem, amitől elállt a szava.

Végül lihegve dőltünk a zuhanykabin ajtajának, de mégis mindketten mosolyogtunk. Ahogy ránéztem, ahogyan végigkövettem tekintetemmel az arcát, valami nagyon fontosra jöttem rá: nem akarom elengedni. A szemeiben ott volt a szeretet, ami talán szerelem volt már. Ajkai lágy, elragadó mosolyra húzódtak, amitől megremegtek a lábaim. Ujjaimmal megérintettem tökéletes ívű szemöldökét, és végigsimítottam rajta, aztán az orrán is, majd a száján. Megnyaltam az ajkaimat, majd számat az övéhez érintettem. Olyan csók volt ez, amit még nem adtam neki, és talán senki másnak sem. Igen. Ez különleges volt. A belsőm sajgott attól a sok szerelemtől, amit iránta éreztem. Mert tudtam, hogy beleszerettem. Eddig féltem bárkit is közel engedni magamhoz, de ő más volt. Ő volt az, aki át tudta törni a gátat, ezzel utat engedve annak a Chloe-nak, aki régen voltam. Vagyis nem éppen… hanem valakinek, aki valami új belőlem. Mert én többé nem lehetettem ugyanaz, én már Jay Chloeja voltam. Se több, se kevesebb.

-          Jól vagy? – dörmögte a számba, mire elváltam tőle. – Reszketsz a meleg víz alatt – simított végig a karomon és az oldalamon. Igaza volt. Nem voltam jól.

-          Nem tudom – motyogtam, de eközben összekoccantak a fogaim. Tényleg úgy éreztem, megfagyok.

-          Gyere! – mondta, miközben elzárta a csapot. Megfogta a kezemet, és óvatosan kivezetett a kabinból, majd rám adta az egyik köntöst. Mikor sikerült a kezeimet belebújtatnia, ő is egyért nyúlt. Ahogyan elengedett, nekitántorodtam a falnak. Lehunytam a szemeimet, és mélyeket lélegeztem. Ájulás közeli állapotban voltam. Két erős kar fonódott körém, és felemelt. Jay volt az. Halkan suttogott a fülembe, és puszit nyomott a homlokomra.

Letett az ágyra és ő is mellém bújt. Szorosan húzott magához, én pedig készséggel bújtam a karja közé. Fáztam, de nem tudtam miért. Jay karjai szorosan öleltek, és a vizes hajamba adott kis puszikat. Ahogyan forró ajkai súrolták az arcomat, rájöttem, hogy mi bajom van. A szerelem. Akkora sebet kaptam még otthon, hogy azt hittem sosem fogom többé ezt érezni. Olyan mélységes mély fájdalommal éltem mélyen legbelül, hogy ez a hirtelen felismerés letaglózott. De ez a szerelem mégis más volt, mint az a régi. Sokkal tisztább, sokkal erősebb, sokkal jobb. Ahogy realizálódott bennem, hogy mi is történik, azonnal megnyugodtam. A remegés abbamaradt, és csak a jóleső melegség maradt, amit a Jackson iránt érzett szerelmem okozott, ami megbizsergette minden porcikámat.

Tudhattam volna már az első pillanatban is, mikor megláttam, hogy ő lesz az, akit a szívem választ. Hiszen olyan egyértelmű volt. Annyira olyan ő, mint én és pont annyira az ellentétem, ami tökéletessé tesz minket kettőnket. De ott volt bennem a kétség is, hogy mi van, ha ő nem így érez? Vagy mi van, ha most így érez, csak majd elmúlik? Mi lesz akkor, ha ismét összetörök? Mi lesz, ha borzalmasan fog fájni? Megtenné? Vagy nem? Vagy lehet, hogy ő az igazi, akire vártam?

-          Jobban vagy? – kérdezte. Hangja a szívemig hatolt.

-          Igen, bocs, ha megijesztettelek! – néztem fel rá. Egy elragadó félmosoly ült a vonásain.

-          Spongyát rá! De biztos, hogy minden rendben? Ne hívjunk egy orvost? – ráncolta össze a szemöldökét.

-          Nem kell! Én csak… rájöttem valamire, ami azt hiszem túlságosan is megijesztett – motyogtam. Ujjaimat vizes hajába fúrtam, és piszkálni kezdtem a tincseket.

-          És mi lenne az? – kérdezte érdeklődve, és úgy helyezkedett, hogy a szemembe nézhessen.

-          Nem fontos – ráztam aprót a fejemen. Nem akartam bevallani, mert féltem, hogy túl korai lenne. Hogy meghátrálna tőle. – Szóval akkor a barátnőd vagyok? – kérdeztem hirtelen visszaemlékezve a szavaira, amit a zuhany alatt mondott.

-          Hát, nagyon remélem – mosolygott csibészesen, és keze kibontva a köntösömet a csípőmre siklott.

-          Azzal próbálod biztosítani a pozíciódat, hogy elcsábítasz? – húzódtam hozzá még közelebb, és hasonlóan cselekedtem, mint ő. Kibontva a köntöst, benyúltam alá, és forró bőrét cirógattam.

-          Miért, el tudlak csábítani? – hajolt közelebb és orrunk hegye összeért.

-          Hmm… - hümmögtem, majd egy apró csókot adtam neki. – Még dolgozni kellene rajta!

-          Ehhez mit szólsz? – kérdezte, majd keze felfedezőútra indult testemen, és végigsimítva a hasamon, kényeztetni kezdte a melleimet. Felnyögtem.

-          Nem rossz – sóhajtottam.

-          Nem rossz? Lássuk ez, hogy tetszik?! – motyogta, majd lejjebb csúszott egy picit, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Ujjai lejjebb kalandoztak, majd simogatni kezdett ott lent.

-          Ez már egészen jó – nyögdécseltem.

-          Egészen jó? – nézett újra a szemembe, majd vigyorogva elmerült bennem ujjaival. Lehunytam a szememet, és nagyot nyögtem, de ő elhallgattatott egy csókkal.

Ismét egy szenvedélyes szeretkezésben volt részünk. Nem is akármilyenben. Jay maga volt a tökély. El sem mertem hinni, hogy tényleg az enyém. Hagytam magam sodródni az árral. Szerettük egymás testét, és élveztük, amit a másik ad. Ez így volt jó.

Órákkal később nehezen szántuk rá magunkat, hogy hazamenjünk. Hozzám haza. Hiszen készülnöm kell Ana bulijára. Az ajtóban ácsorogtam, és Jayre vártam, aki a fürdőben piszmogott valamit. Én mégsem bántam, csak bárgyún vigyorogva meredtem magam elé.

-          Oké, tudom, hogy sokáig tartott, bocsi! – jött kifelé a fürdőből, és vidáman mosolygott.

-          Rád bármikor, bármennyit szívesen várnék! – trilláztam a dobozommal a kezemben.

-          Pedig azt hittem, a lányok utálnak várakozni – csipkelődött, és a kalapját a fejére téve állt be elém.

-          A szerelmére csak vár az ember, nem? – szaladt ki a számon a meggondolatlan kérdés. Jay arca vidámból hitetlenkedőbe váltott, én pedig majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Ráadásul ott volt a félelmem is. Tudja, már tudja, hogy szeretem! És a választ kivárni pokoli kínzó volt.

-          Jó válasz! – mondta végül, és egy hatalmas mosollyal az arcán magához húzott és megcsókolt. Nagy kő esett le a szívemről. Úgy szorítottam magamhoz, hogy majd’ a szuszt is kinyomtam belőle. – Megfojtasz – nevetett fel, de ő is ugyanilyen szorosan ölelt vissza engem.

-          Jól van na! – visszakoztam, de a kezét megfogtam.

A kocsiban zenét hallgattunk és vigyorogva hallgattam, ahogyan Jackson együtt énekelt az előadókkal. Nagyon, nagyon, olyan borzongatóan jó hangja van! Csak ámultam és bámultam. És az nem is minden, hogy hogyan énekel, hanem az előadásmód. Hogy még a kocsi vezető ülésén is táncolni és mozogni tud, az arckifejezéseiről nem is beszélve. Álompasi. Kész, ennyi!

Amint beléptünk a lakásba Ana ugrott a nyakamba.

-          Jesszusom, annyira örülök, hogy végre itt vagy! El sem hiszem! Minden rendben? Jól vagy? Jack? – sorolta a kérdéseit egy szuszra, majd megilletődötten pillantott a párom felé.

-          Nyugi, nem ajándék nélkül jöttem! – vigyorgott rá Jay.

-          De bolond vagy! – csapta meg a karját Anamay nevetve. – Örülök, hogy megtaláltad! – pillantott rám. Fintorogtam egy sort.

-          Bocsi! – motyogtam.

-          Felejtsük el! – legyintett Ana.

-          Anamay! – kiáltott ki a konyhából Rob, majd kisétált, nyakig pezsgősen. Mindenéről folyt az aranyszínű folyadék, mi pedig csak próbáltunk nem felröhögni. A haja nedvesen tapadt a homlokára, és dühösen meredt Anára. – Felráztad a pezsgőt? – tartotta a kezében Rob az üres üveget. – Hello haver! – biccentett oda Jaynek.

-          Jaj édesem… Gyere, adok másik ruhát – mosolygott rá Ana, és kézen ragadta. – És igen, felráztam! Mondtam, hogy megbosszulom azt a délutánit! – nevetett Ana jókedvűen, és eltűntek a szobájában. – Chloe, a ruhád az ágyadon! – kiáltott ki nekem, majd becsukta maga mögött az ajtót.

-          Te Jay… - suttogtam, de közben a szobám felé mentünk.

-          Mondjad! – suttogta ő is vissza mosolyogva.

-          Tudod, lenne itt valami… amiről beszélnünk kellene! – csuktam be magunk mögött a szobám ajtaját. Jay sóhajtott, majd leült az ágyam végébe.

-          Tudom, hogy miről – kezdte.

-          Nem hinném – ráztam meg a fejem. Erről biztosan nem.

-          De! Nézd… - pattant fel és megfogta a kezeimet. – Tudom, hogy mit érzel irántam, hiszen elmondtad az előbb. És tudom, hogy rossz érzés lehet, hogy én nem mondtam hasonlókat – hadarta. Közbe akartam szólni, de nem engedte, mert folytatta. – Én nagyon jól érzem magam veled, már az első pillanattól fogva. Az túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy… hogy most előre látom, hogy a jövőben nyolc gyerekünk, három kutyánk, meg csirkéink lesznek egy texasi farmon, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk, de… de szeretlek! – elmosolyogtam magam a felsoroláson, de legjobban akkor dobbant meg a szívem, mikor azt mondta.

-          Szeretsz? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna jól. Lehet, hogy nem is hallottam jól, hiszen ő… hiszen ő Jackson Rathbone. Ilyen nincs. Hogy pont belém szeressen?!

-          Igen. Szerintem már akkor beléd szerettem egy kicsit, mikor közölted a legújabb albumunknál, hogy márpedig te semmire sem figyeltél abból, amit mondtam – nevetett fel jókedvűen, én pedig vele nevettem, felidézve az interjút. Ujjainkat összekulcsoltuk.

-          Jól van, nem hazudhattam! – pislogtam rá ártatlanul. – De a nyolc gyerek nem sok egy kicsit? – dörgölőztem hozzá, és beharaptam az ajkam. – És amúgy meg farmon fogunk élni? – ugrattam.

-          Nem tetszik a rendszer, asszony? – dörrent fel. Szerettem játszani vele.

-          Nem ezt mondtam… - biggyesztettem le a számat, és bánatosan pillantottam rá.

-          Ha meg tudsz majd győzni másról… akkor esetleg… talán – hangsúlyozta. – majd meggondolom magam! – mormogta a számnál, majd nyelvét óvatosan végighúzta az ajkaimon. Azonnal utána kaptam, és eszeveszettül csókolni kezdtem. Imádtam. Édes volt minden csókja, és lábremegtető.

-          De… - sóhajtottam, mikor elváltunk egymástól. – nem erről akartam beszélni veled! Mindenesetre örülök, hogy ezt elmondtad – vigyorogtam rá. Láttam az arcán, hogy egy pillanatra ledöbbent, majd zavarba jött. – Én is szeretlek! – búgtam, és hozzásimultam. Szinte hallottam, ahogyan a mázsás kő leesik a szívéről, mikor felsóhajtott.

-          Akkor mégis miről akartál velem beszélni? – kérdezte, és leültünk az ágyra. Kezébe vette a gitártokját, és előhúzta belőle a híres gitárt.

-          Annabelle személyesen? – lepődtem meg, és a hangszerre pillantottam.

-          Így van! Annabelle, ő itt Chloe – beszélt a gitárhoz, amin csak mosolyogtam. – Épp most vallottam neki szerelmet, de ne aggódj, a te helyedet senki sem veheti át a szívemben! – simogatta meg.

-          Kedves – böktem oldalba. De tudtam, hogy csak viccelődik. Meg azt is, hogy milyen emlékek kötik Annabellehez.

-          Ő volt az első szerelmem – nézett végig a hangszeren. Most olyan komoly volt. Mintha az emlékek nem lennének olyan jók. Csak most gondoltam bele, hogy talán nem csak nekem volt nehéz életem. Persze Jay élvezi az élete minden percét, ezt tudom, látszik rajta. De talán nem minden pillanat volt boldog. Amellett, hogy Jackson mennyire vidám személyiség volt, olyannyira tudott komoly is lenni. Nem tudtam, mire emlékezhet vissza, de valamiért úgy éreztem, hogy nem szabad faggatnom. Mert hát én sem szeretném megosztani vele minden emlékem… még nem. Túl fájdalmas lenne, és nem tudhatom hogyan reagálna rá. Még korai lenne.

-          Robról akartam veled beszélni - kezdtem halkan, egyrészt mert nem akartam, hogy valami véletlen folytán Anaék meghallják, másrészt mert Jay annyira el volt merülve a gondolataiban.

-          Igen? – nézett rám érdeklődve, közben halkan pengetni kezdett.

-          Aham… - bólogattam. – Tudod, én akkor találkoztam először Robbal, mikor le kellett őket fotóznom Kristennel – bólintott. – Akkor úgy tűnt, hogy együtt vannak, csak talán kicsit mosolyszünet volt éppen.

-          Enyhe kifejezés – motyogta Jack, miközben dallamot váltott.

-          De a bulin már nem voltak együtt, ugye? – kérdeztem, mire ő abbahagyta a zenélést. Felnézett rám, és összevonta a szemöldökét.

-          Te most véded Anamayt, igaz?

-          Igen – vágtam rá azonnal. Nem titkolom, miért is tenném?

-          Miért? Mármint értem, hogy jó barátnőd, de…

-          Azért mert Ana még naiv… - ráztam meg a fejem lemondóan. – Sosem láttam még ilyennek. Szerintem fülig belezúgott Robba.

-          És mi lenne, ha mondjuk azt mondanám, hogy ő meg Kris még nem zárták le a múltat? – kérdezte komolyan.

-          Hát valószínűleg elkapnám Robot egy nagyon alapos beszélgetésre… Miért, van köztük valami?

-          Nem hinném – vont vállat. – Azt hiszem egy ideje nem találkoztak… majd lesz ugye a BD bemutatója… előtte fogunk összefutni… de hogy mi van velük, azt nem tudom. Szakítottak még akkor, mikor te is találkoztál velük.

-          Értem. Hát majd nyitva tartom a szemem – döntöttem el végül.

-          Kis vadmacskám – kuncogott.

A délután és este további része készülődéssel telt. Anamay a saját kollekciójából – persze honnan máshonnan – választott nekem egy gyönyörű ruhát. A hajamat feltűztem, feltettem egy hozzá illő sminket, és Anamaynek is segítettem. A srácok jól elvoltak, beszélgettek, és segítettek elrendezni a lakást. Nagy bulit szerveztem, és reméltem, hogy mindenki eljön, aki számít.

Nem sokkal kilenc után megérkezett Ana apukája. John persze hozta magával az aktuális barátnőjét is, aki alig volt huszonöt éves. A nővérünk is lehetne simán. Ana végül nem szólt semmit. A buli kezdett beindulni, ahogyan az emberek csak jöttek és jöttek. Jackson egy nagyon szép órát vett Anamaynek, ami azonnal elnyerte Ana tetszését, és összepuszilgatta érte Jayt. Jómagam egy albumot állítottam össze az elmúlt húsz évről. Voltak ott kiskori baba képek is, meg rólunk is. Szépen sorban mind. Mi Anaval nem szoktunk drága ajándékokat venni, hiszen mi nem igazán tudnánk meglepni a másikat. De ő természetesen nagyon is örült az ajándékomnak. Rob egy láncot vett neki. Gyönyörű volt. Egy virág medál volt rajta, csodaszép színes kövekkel díszítve. Ahogyan Rob nyakába borult, és halkan suttogott a fülébe, biztosan tudtam, hogy szerelmes. Jayre néztem, aki elkomorult, és magához húzott. Tűnődve néztük őket. Csak remélhettem, hogy nem fogja bántani Anat. Mert ha mégis, akkor azt nem köszöni meg, amit tenni fogok vele!

-          És lenne itt még valami! – mondtam Anamaynek, amikor éppen két másik lánnyal beszélgetett. Elhúztam onnan őt, mert itt volt az idő. – Jay és Rob beavattak engem is a tervbe este, és tudom, hogy örülni fogsz! Nagyon, nagyon! – Jackson beállt Ana másik oldalára, és egy puszit nyomott az arcára.

-          Rob ötlete volt, én csak a szárnysegéd voltam – mondta.

Rob jött be az ajtón, és maga mögött húzta a szőke hajú, kedvesen mosolygó lányt is. Láttam Ana arcán, hogy mennyire meglepődött, de az a boldog mosoly az arcán… határozottan megérte.

** Anamay **

A hetek teltek, és én egyre boldogabb és boldogabb voltam Rob mellett. A bulim óta a titokzatos szőke lánnyal is rettentően jóban lettünk, és sokat beszéltünk telefonon. Nem tudtam először elhinni, hogy Rob képes volt Emilie-t az én kedvemért elhívni, de rettentően örültem neki. És nem kellett csalódnom, mert pont olyan kedves és aranyos lány volt, amilyennek elképzeltem, mikor először láttam a Remember me-ben.

Rob megkezdte az új filmjének a forgatását, így annyit már nem tudtunk együtt lenni, mint előtte, de így is minden éjszakát együtt töltöttünk. Lassan ott tartottam, hogy nem tudtam volna nélküle elaludni, ami lássuk be, egészen nevetséges volt. De hát ilyen a szerelem, nem?

-          Nem tudom, Cole! Szerintem jó lenne, ha megpályáznánk. Kell nekünk az a távcső! Mindenképpen! – győzködtem a labortársamat egy pénteki napon.

-          Én nem azt mondtam, hogy ne próbáljuk meg, csak szerintem a Yale elviszi előlünk – húzta el a száját.

-          Hát tegyünk róla, hogy ne így legyen! Az én részem már kész van, te is megcsinálod a tiédet, szépen összeszerkesztjük a megfigyeléseket, és kész!

-          Mindig olyan optimista vagy! – nevetett fel Cole. – De legyen! Jövő hétre szerintem kész leszek!

-          Az tökéletes. Akkor még a szemeszter kezdete előtt le tudjuk adni – bólintottam. – Jaj, bocsi, de rohannom kell! – nyomtam egy puszit az arcára.

-          Jól van, rohanj csak a te hősszerelmes lovagodhoz! – vigyorgott.

-          Majd te is találsz valakit Mia helyett, ne aggódj! – szóltam még neki vissza az ajtóból, majd már ott sem voltam.

Kisiettem a parkolóba, kocsiba vágódtam és már száguldottam is hazafelé. Szerettem volna időben elkészülni, mert Rob ma egy esélyre hivatalos és megkért, hogy kísérjem el. Nem volt titok a média számára, hogy egy párt alkotunk, mert az apám Hollywood-ban tartott banzáján együtt jelentünk meg két hete. Így mindenre fény derült. Rob azonban nem volt ideges emiatt, sőt még örült is neki, mert elmondása szerint, legszívesebben kikiáltotta volna a világnak, hogy engem szeret.

Hazaérvén Jayt találtam csak a lakásban, de ő is épp sietve távozni készült. Csak pár szót váltottunk egymással, és már ott sem volt. Neki is szerencsére itt New York-ban van most dolga, így szinte mindig együtt vannak a barátnőmmel.

Besiettem a fürdőbe, és lezuhanyoztam, majd eztán a hajamat göndörítettem. Kis smink, az egyik legjobb ruhám, amit terveztem, majd már útra kész is voltam.

Rob most is pontosan érkezett értem, bár sofőrrel volt, így talán nem is annyira az ő érdeme, mint inkább a srácé, aki vezetett.

-          Gyönyörű vagy ma is! – súgta a fülembe, mikor már befelé haladtunk a fekete szőnyegen, és mosolyogva meg-megálltunk a fotósoknak.

-          Köszönöm! – pillantottam fel a kék szemekbe. Még most is a hatása alá kerültem, akárhányszor a szemébe néztem. Volt ott valami ragyogás…

-          Menjünk be! – suttogta, majd egy puszit nyomott az arcomra.

Ezt persze a fotósok is szerették, hiszen így volt mivel foglalkozniuk. Én nem bántam, csak mosolyogva tűrtem, hogy kattintgatnak, miközben a hatalmas ajtó felé haladtunk. Apa mellett már megtanultam kizárni őket. Nem zavart.

Bent minden gyönyörű volt, és szinte ámultam. A beteg gyerekekért volt ez az estély, így nem volt kérdés, hogy anya is és apa is sok pénzt ajánlottak fel. Robról nem is beszélve. Pontosan nem láttam, hogy milyen összeget firkantott a csekkre, de azt kivettem, hogy sok-sok nullát biggyesztett a végére. Mosolyogva fotózkodtunk bent is az alapítvány vezetőivel, és ezt még Rob sem bánta. Jay sokszor mondta, hogy mióta Rob velem van, azóta másként kezeli az effajta helyzeteket, és ezt kezdtem én is észrevenni. Boldog voltam, hogy a jelenlétem ennyire sokat jelentett a számára. Komolyan, szerelmesebb már nem is lehettem volna!

Végül leültünk az asztalunkhoz. Úgy volt, hogy Jay is Chloe is jönnek, de valahogy sehogy sem akartak ideérni. Bár ha jobban belegondolok, még nem is számíthattam volna rájuk, hiszen mikor én eljöttem hazulról, Chloe még sehol sem volt. És Jay sem épp szmokingban feszítve süvített el mellettem.

Így négy hely üresen maradt a nyolcból. Az asztalnál Peter és Jenny foglaltak még helyet. Szerencsére Jenny-vel hamar megtaláltam a közös hangot, és jól elbeszélgettünk.

-          Sziasztok! – jelent meg fülig vigyorogva Chloe és mellette Jay. Talán nem is akartam tudni, hogy mi ennek a nagy vigyornak az oka?!

-          Sziasztok! – köszöntünk mi is. Gyorsan bemutatkoztak egymásnak, majd leültek.

-          Azt hittem nem is jöttök! – kacsintott Rob Jay-re, miközben belekortyolt a pohár borába.

-          Van, amit nem lehet elsietni! – válaszolt huncut mosollyal a képén Jay.

-          Jaj, milyen szép is a szerelem… - sóhajtott Peter.

-          Mintha te már nem lennél szerelmes – bökte oldalba Jenny. Peter olyan lágy tekintettel fordult a felesége felé, hogy szerintem senki sem gondolta, hogy nem szereti.

-          Úgy értettem, hogy ilyen fiatalon. Mikor még más nem is számít – kuncogott, majd egy csókot nyomott Jenny szájára.

-          Majd lesz Jaynek is miért aggódnia, ha ekkora képernyővel rohangál itt – néztem kihívóan az említettre.

-          Te mostanában nagyon harcias lettél, Kicsi lány! – nevetett fel.

-          Mondtam, hogy javítunk az egódon – vontam vállat.

-          Olyan jó látni, hogy ti négyen így kijöttök egymással! – mosolygott Peter, és Robra pillantott. – Remélem ez a jó hangulat így is marad az este folyamán – mondta nyugodtan, de láttam rajta, és Robon is, hogy elkomorodnak. Sőt, Chloe is idegesen pillantott Jayre.

** Chloe **

Nem hittem volna, hogy eljön ez az idő is. Vagyis hogy nem az, hogy nem hittem, csak nem számítottam rá, hogy ilyen hamar. Megfogtam Jay kezét az asztal takarásában, és közelebb is húztam a székemet az övéhez. Összekulcsolt ujjainkat az ő ölében nyugtattuk, és másik kezemmel az italomért nyúltam. Szándékosan kerültem Ana tekintetét, és inkább Robbal kezdtem el beszélgetni. Szerettem volna, ha nem idegeskedik fölöslegesen. Még pár perc nyugalom hadd maradjon meg neki.

Ahogy Anamay és Rob valamin elkezdtek diskurálni, volt időm egy kicsit végiggondolni, hogyan is jutottam el idáig. A múltamra nem mertem visszanézni. Nem akartam, és nem voltam hajlandó, de ami azóta történt velem, hogy ideköltöztem, az határozottan mind pozitív dolog volt. Például, hogy megismertem Anát. Na igen, nélküle valószínűleg nem itt tartanék, hiszen ő volt az, aki befogadott, mind az otthonába, mind a családjába. Miss Angelának is sokat köszönhetek, hiszen ő indította el a karrieremet, de Ana bulija óta nem beszéltünk. Az pedig már jó egy hónapja volt. Ami az új munkahelyemet illeti: imádom. Sokkal jobb a csapat a Harper’s Bazaar-nál, mint a Troixnál volt. És hát ugye itt van nekem Jay. Sosem hittem volna, hogy újra szerelmes leszek. Vagyis hogy nem is az, hogy újra, mert csak most jöttem rá, hogy ez A SZERELEM. Csupa nagybetűvel! Igaz, hogy a múltam még most is fáj. Fáj minden, ami történt, minden, amit veszítettem, de most boldog vagyok.

-          Édesem! – simogatta meg az arcomat Jay, mire felé kaptam a fejemet. Egy fehér ing, és fekete öltöny volt rajta. A haja rövidebbre nyírva egy kicsit, a borosta, amit úgy imádtam, ott volt az arcán. Egyszerűen szívdöglesztő volt!

-          Tessék? – mosolyodtam el. Ha ránéztem, mindig jobb kedvem lett, bármire is emlékezzek épp vissza.

-          Ott jönnek! – suttogta, s a fejével az ajtó felé intett.

Ana és Rob háttal ültek az épp megérkező Kristennek és a párjának. Megszorítottam Jay kezét, és kész voltam akár kitépni a csaj haját is, ha valamiért úgy alakulna a helyzet. Szép lassan sétáltak az asztalunk felé, és bájosan mosolyogva leült Rob mellé.

Rob arcára a döbbenet és a harag egyszerre ült ki, de nem szólt semmit. A srác leült Kris – és így Peter mellé – s unott képpel terítette a szalvétát az ölébe. Látszólag Peteréket már ismerhette, mert odaköszönt nekik. Rámpillantott, majd bemutatkozott. Valamilyen Carl, de nem igazán figyeltem. Inkább átnyúltam az Ana és köztem lévő távolságon, és megsimogattam a karját. Persze diszkréten, hogy más ne vegye észre, csak Jay. Ana egy mosollyal ajándékozott meg, és újra Robhoz fordult.

-          Kristen… - ejtette ki halkan a lány nevét Rob, aki Anát méregette. – Hadd mutassam be neked a páromat, Anamay Harrist! – pillantott futólag Anára. – Ana, ő itt Kristen Stewart.

-          Örülök, hogy megismerhetlek! – mosolygott Anamay, és kezet nyújtott Kristennek, aki nagy nehezen elfogadta azt.

-          Én is – mormogta.

Az este további részében figyelemmel kísértem mindent, ami az asztalnál folyt. Ana és Rob totálisan egymásra voltak hangolódva, így semmilyen kínos dolog nem sült ki a helyzetből. Az mindenkinek világos volt, hogy Rob és Kristen között volt valami. Sőt, szerintem a többiek nem hogy csak azt tudták, hogy volt valami, hanem hogy mi is volt az. Szerelem. Valamikor biztosan. És Kristent nagyon is zavarta, hogy Anamay és Rob egy cseppet sem foglalkoztak vele, és a barátjával – aki egyébként helyes volt ugyan, de gyanítom, hogy semmi több nem volt benne -.

** Jay **

Mikor már biztosra vettem, hogy Kris és Ana nem fognak egymásnak ugrani, látva, hogy Anamay le se tojja a fejét, felkértem Chloe-t táncolni. Mosolyogva csúsztatta kezét az enyémbe, és a parkett közepére sétálva táncolni kezdtünk. Egy gyönyörű kis fekete ruha volt rajta, ami tökéletesen kihangsúlyozta az alakját. Kezemet persze nehéz volt csak a derekán tartani, mert szívesen lejjebb csúsztattam volna a fenekére.

Egyszóval az este jól sikerült. Sokáig maradtunk, meghallgattuk a beszédeket, amit a beteg fiatal gyerekek tartottak. Pár lányt közülük is felkértem táncolni, aminek nagyon örültek, és ahogy kipillantottam Chloe-ra, olyan volt, mintha büszke lenne rám emiatt. És ez nekem sokat jelentett, szinte mindent! Mert ő volt az, akiben megtaláltam <span style="font-style:italic;">mindent</span>. Az a boldog mosoly az arcán… az mindent megért.

Végül fél háromkor döntöttünk úgy, hogy hazamegyünk. Haza a lányokhoz. Kristen félrehívta Robot előtte, és valamin nagyon vitatkoztak, de Rob végül faképnél hagyta. Így elindultunk, Robék az ő kocsijukkal, mi meg a mienkkel. A sofőr gyorsan elnavigált Chloe-ék lakásához, és a ház előtt összetalálkoztunk Robékkal. Peternek tényleg igaza volt. Nagyon jó ez a mi négyesünk így.

Ahogy felértünk a lépcsőn, Chloe ledermedt mellettem, így Ana nekiütközött Chloe hátának, Rob meg nekem. Azonban mielőtt bárki megszólalhatott volna, Ana felszisszent mögöttünk. Chloe arca falfehérré vált, és összepréselte telt ajkait. Egy lány állt fel az ajtóból. Halvány rózsaszín haja és világítóan kék szemei voltak. Ahogy meglátta Chloe-t felpattant, és mosolyogva pukedlizett egyet.

-          Rég láttalak! – csicseregte olyan élénken, mintha nem is hajnali három lenne.

-          Maya! – sziszegte Chloe, és gyilkos pillantással méregette a lányt.

-          Nem is örülsz az egy szem kishúgodnak? – kérdezte gunyorosan Maya, és tekintete rám tévedt. Kishúga? Jobban már nem is különbözhetnének egymástól...

-          Nem hiányoztál – morogta Chloe.

-          Pedig te nekem igen! De lesz mit mesélnem! Fogadjunk, hogy ez a pasi… hmm… Jackson, igaz? – kérdezte, s meg sem várva a választ folytatta. – ő sem tud mindent, igaz? – mosolygott. Mi mindent? Miről beszél? Mit nem tudok? És ennek köze van ahhoz, hogy Chloe olyan, mint egy hulla? Mintha jeges félelem kerítette volna hatalmába

**

** Chloe **

-          Nem fogok veled ezen többet veszekedni, Maya! Itt vagy négy rohadt hosszú hónapja! Most már ideje hazamenned! A sulit is elhanyagoltad, és nem hiányzik, hogy anya idejöjjön… - kiabáltam azzal az értetlen, rózsaszínű fejével, de csak vállat vont.

-          Nem megyek el, már megmondtam… örülj neki, hogy még nem mondtam el Jaynek, hogy miért jöttél el otthonról. Nem hiszem, hogy ha tudná, hogy mi történt veled, akkor is veled maradna. Jobb, ha kedves leszel! – fenyegetett ismét.

-          Tudod mit? Mondd el neki! Szerintem nem én leszek az, akit egy utolsó számító ribancnak fog tartani, hanem te! – köptem felé a szavakat.

-          Most mit izélsz? Nem is a te lakásodban lakok… és különben is, ha nem félnél attól, hogy a lovagod mit fog szólni, akkor miért nem mondtad már el neki? – kérdezte feleselve.

-          Na jó… kifelé! De gyorsan! – ordítottam magamból kikelve, majd kitártam előtte az ajtót.

-          Jobb neked, ha elválaszt minket pár emelet? – tette fel a költői kérdést, de már a lift hívógombját nyomta meg, és beszállva, három emelettel lejjebb indult.

-          Hála az égnek! – sóhajtottam bosszúsan, majd bevágtam magam mögött az ajtót.

Igaz, hogy csak pár emelet, de az is valami!

Kinéztem az ablakon, ahol a fákon még sűrűn megült a napokkal ezelőtt lehullott hó. Holnap Valentin nap lesz, aminek rettentően örültem is, de volt egy részem, ami nem. Az a részem, aki aggódott Anáért. Mi lesz vele? Hogy fogja viselni? Így is csak épp hogy létezik. Csak az egyetemre jár be, sehova máshova. És ránézni is rossz. De most komolyan… Aggódom érte.

Gondterhelten ráncoltam a homlokom, mikor elmélkedésemből az ajtó halk csukódása ébresztett.

-          Szia! – motyogta Ana, és levette a kabátját meg a csizmáját. Hetek, sőt hónapok óta nem vett új ruhákat, ami nála már tényleg durva volt. A tavalyi téli holmijait hordta.

-          Szia! Milyen napod volt? – mosolyogtam rá, és azonnal elé siettem, hogy magamhoz ölelhessem. Szerettem volna, ha tudja, és érzi, hogy áll mellette valaki, és nincs egyedül. Ráadásul nem csak én voltam ezzel így, hanem Jay is. Ő is kereste Ana társaságát, igaz, csak a négy falon belül tudtunk vele lenni, hiszen máshova hat lóval sem lehetett volna elrángatni.

-          Szar – vont vállat. Ránéztem az arcára, és ugyanazt láttam, amit az elmúlt három hónapban mindig: karikák a szeme alatt, sápadt bőr, kialvatlanság, szomorúság. – Cole nyerte meg a helyet… - sóhajtott. – Hihetetlen, hogy még harcolni sem harcoltam a kutatásért – rázta meg lemondóan a fejét.

-          De miért nem, Ana? – kérdeztem szinte kétségbe esetten. – Hol van az a lány, akit megismertem? Hol van az én mindig vidám barátnőm? Hol van, aki élt-halt a tudományért?

-          Meghalt – suttogta megtörten, majd többet rám sem pillantva besietett a szobájába.

Csak álltam ott a nappali közepén, és ízlelgettem a szavait. Meghalt… hogy mondhatja ezt?

Könnyek szöktek a szemembe. Bűntudatom volt. Mert itt volt egyrészt a bosszantó, zsarolós húgom, akit utáltam, és itt volt Anamay, aki szenvedett, és én mindezek ellenére annyira, de annyira boldog voltam. Bűn volt ez, tudtam, de nem tehettem ellene. Jackson és én olyan párost alkottunk, akiket mintha csak egymásnak teremetett volna az ég, szinte befejeztük a másik mondatait, tudtuk, hogy mit akar a másik, még mielőtt kimondta volna. És ott volt a munkám. A Harper’s Bazaar-nál megtaláltam a helyemet, és szinte tarolok a cikkeimmel a főnököknél, és ezért rettentő hálás vagyok… és boldog. De amikor ilyennek látom Anát, bűnnek érzem azt, hogy szinte tökéletes életem van. Leszámítva Mayát, akit sürgősen el kell tuszkolnom innen, mielőtt eljárna a szája. Ez volt az egyetlen negatív tényező: hogy kiderül a titkom. De ahogy haladt előre az idő, egyre jobban úgy éreztem, hogy Jaynek tudnia kellene. Na persze nem a húgom szájából, de úgy éreztem, rászolgált arra, hogy a legsötétebb titkaimat is rábízzam. Mégis képtelen voltam neki elmondani.

Nagyot sóhajtottam, majd a konyhába mentem, felemeltem a telefont, és rendeltem vacsorát mind a hármunknak, bár Ana nem nagyon eszik mostanság. Lassan a legkisebb ruhái is nagyok lesznek rá… teljesen elhagyta magát, és ez nagyon is bosszantott engem. Miért nem harcol? Miért?

-          Na vajon min töri a buksiját az én bombázó barátnőm? – jött a kérdés a hátam mögül, s mikor megfordultam, az ajtófélfának támaszkodó Jayt pillantottam meg.

-          Azon, hogy vajon miért nem kapok csókot? – nyújtottam rá a nyelvemet, mire ő elnevette magát.

-          Még nem érdemelted ki, azért – incselkedett.

-          Á, nem szép dolog a bombázó barátnődet szeretgetés nélkül hagyni! – szomorodtam el látványosan, amire ő azonnal elkomolyodott, és elém lépett.

-          Azt hittem… - mondta, majd egy gyengéd puszit nyomott az arcomra -, hogy reggel… - újabb puszi a szám sarkába… határozottan kezdtem elveszíteni a fejemet tőle – mielőtt elmentem… - puszi a számra – eléggé megszeretgettelek! – nyalta végig az ajkaimat, majd vadul megcsókolt. Karjaimat azonnal a nyaka köré fontam, hogy aztán olyan közel préselhessem magamat hozzá, hogy egy lapot se lehessen kettőnk közé erőltetni.

-          Hm… - nyalogattam kéjesen a számat, miután elvált tőlem. – Belőled sosem elég, Jackson Rathbone! – vigyorogtam rá, és nekitoltam a falnak, hogy méginkább rámászhassak. Keze a térdhajlatomba csúszott, s maga mellé emelte a jobb lábamat, hogy így is jobban érezhessük egymás közelségét. És ő már nagyon is készen állt arra, hogy újra egy alapos szeretgetésbe torkolljon az esténk.

-          Helyes – mosolygott, s közben az arcomat tanulmányozta.

Felkapott az ölébe, majd a szobám felé lépkedett, s becsukva mögöttünk az ajtót, szabályosan ledobott az ágyra. Még időm sem volt felocsúdni, de ő már felettem volt, és ajkai lecsaptak. A számat, a nyakamat, a kulcscsontomat csókolta megállás nélkül. Hát nem volt nehéz kitalálni, hogy nagyon is be van indulva. Nem tudtam, hogy mitől, de ez mindig így van. A hónapok múlásával sem csillapodik a vágyunk egymás iránt, de ez így volt jó. Így voltam benne biztos, hogy ő az igazi. A nagy Ő. És hogy én is neki.

Kezei villámgyorsan hámoztak ki a ruhámból, ahogyan és is igyekeztem levenni róla minden egyes ruhadarabot. Egyre lejjebb haladt ajkaival, majd mikor nyelve elérte a legérzékenyebb pontomat, szinte elfelejtettem levegőt venni. Amit művelt a nyelvével, az valami fenséges volt. Úgy vonaglottam alatta, hogy már szinte képtelen voltam elviseli ezt a kéjt. Halkan nyöszörögve kértem, hogy tegyen végre a magáévá.

Mikor újra a szemembe nézett, láttam az övében azt a csillogást, ami a világot, az életet, a szerelmet, ami a mindenséget jelentette számomra. Attól féltem, hogyha elmondom neki a múltamban történeteket, akkor ez a fény kialszik a szeméből. És azt képtelen lettem volna elviselni.

Egy csábos mosoly kíséretében merült el bennem, hogy aztán gyors tempót diktálva, mindkettőnket a csúcsra repítsen.

Pihegve feküdtem a mellkasán, mikor megszólalt.

-          Van egy olyan érzésem, hogy nem ezen gondolkodtál, mikor megjöttem – simogatta a hajamat. Felnéztem rá, és csak bólintottam. – Elmeséled?

-          Csak Ana miatt… Nem bírom, Jay! Szörnyű így látni őt.

-          Tudom… tudom… - nyomott puszit a homlokomra, majd gondolkodni látszott. Csak figyeltem őt. Olyan jó volt nézni az arcát…

-          Mi az? – suttogtam, mintha ugyan félnék, hogy kizökkentem.

-          Nem fogsz rám haragudni? – kérdezte.

-          Soha! – vágtam rá egyből. – De mit tervezel?

Nem válaszolva a kérdésemre, egy csók után kiszállt az ágyból, és öltözni kezdett. Követtem a példáját, és felkaptam magamra valami kényelmes, otthoni ruhát. Jay rám pillantott, majd a farzsebéhez nyúlt, mintha ellenőrizte volna, hogy ott van-e, aminek ott kell lennie. Egy borítékot láttam kilógni onnan, ahogyan elfordult, és kinyitotta az ajtót. Követtem. Anamay ajtaja előtt megállt és bekopogott.

-          Ana, bejöhetek? – kérdezte halkan.

-          Gyere! – jött az erőtlen válasz. Ahogy Jay belépett, és én megálltam az ajtóban, ugyanaz a látvány fogadott, mint eddig mindig, mióta Anamay összetört. A lámpafény halványan világította be a szobát, és minden vidámság eltűnt onnan. Jegyzetek hevertek mindenhol, a földön, az asztalon, az ágyon. A ruhái egy kupacban a földön, és az a doboz, amibe az emlékeit pakolta még mindig az ablak alatt hevert.

-          Ana… - Jay leült Anamay mellé az ágyra, aki sápadtan, fáradtan pillantott fel Jayre. – Miért nem pakolsz kicsit össze? – kérdezte halkan.

-          Minek? Ha nem tetszik, tudod merre van a kijárat – vont vállat barátnőm. Nekem ugyan rosszul esett, amit Jaynek mondott, de ő már fel sem vette Anamay beszólását.

-          Tudom. De azt is tudom, hogy ez nem te vagy! – mutatott körbe a szobában.

-          Már ez vagyok én – Ana közömbösen meredt egy pontra a falon.

-          Ha kell, akkor jól megrázlak, Ana, de ébredj fel végre! – szólt most már erélyesebben Jay.

-          Minek törődsz velem? Nincs jobb dolgod? Hagyjál békén, Jackson! – morogta Ana kissé dühösen, és fel akart állni Jack mellől és elsétálni, de Jay elkapta a karját, és maga felé fordította. Pattanásig feszült volt a hangulat, ahogyan Ana és Jay szemtől szemben álltak egymással.

-          Minek törődök veled? – horkantott idegesen Jay. – Nem ilyennek ismertelek meg! Hol van az a lány, hm? Azt akarom látni! Most! Mosolyogj! Gyerünk, legalább csinálj úgy, mintha élnél! – csattant Jay. Megfeszültem, ahogyan meghallottam a szavait, de nem szóltam semmit. Tudtam, hogy Jay sosem ártana Anának, és ezt is csak az ő érdekében mondja.

-          Nem vagyok többé az a lány, oké? – kiáltott fel Ana. Ez is egy eredmény volt. Hogy legalább vette rá a fáradtságot, hogy felemelje a hangját.

-          Dehogynem! Az vagy! – kiabált vissza Jay. Ana megrezzent a hangjára, de csak állt ott, még mindig Jay szorításában. – Sajnálod itt magad, mintha ugyan neked olyan szar lenne! Elhagyott. Igen, Rob nem téged választott! És akkor mi van? Kit érdekel? Meg sem érdemel téged, Anamay!

-          Én voltam a hibás – rebegte Ana, és láttam, ahogyan könnyek gyűlnek a szemében. Sosem sírt. Soha azóta.

-          Miért? Mert elmentél? Ugyan már! Az csak két hét volt! Tudod, hogy ő volt a gyáva! – kiabált vele. – De attól még nem dőlt össze a világ! Vedd észre magad, kislány! Mi fáj, hm? Mi fáj a legjobban? Beszélj róla! Nem unod még, hogy csak ülsz itt bent, vagy az egyetemen, és elszalad melletted az élet? Hm? Nem baj? Nem lesz másik, csak ez az egy! Na gyerünk! Mondj valamit! Vagy tényleg semmi mondanivalód? Te vagy a hibás? Tényleg így érzed? – már szinte ordított Anával, aki még mindig összeszorított ajkakkal nézte az előtte tajtékzó Jayt. – Tudod mit? Igaza volt! Mert kinek kell egy olyan nő, aki nem áll ki magáért? Aki csak úgy beletörődik a sorsába? Aki csak ül egy helyben, és sajnálja magát? Kinek kellene? Jól tette, hogy elhagyott! – vágta hozzá a szavakat. Kezemet a szám elé kaptam, és próbáltam visszafojtani az érzéseimet. Szörnyű volt ezt látni. – Jól tette, nemde? Végülis te egy senki vagy hozzá képest, ugye? Apuci pici lánya?!

-          Nem! Nem vagyok az! – dobbantott a lábával Ana és sírni kezdett, de közben ezerrel mondta, vagyis inkább kiabálta a magáét Jaynek. – Nem ezt érdemeltem oké? Én jó volt. Én jó barátnője voltam! Mindent megtettem. A szívem, a lelkem benne volt ebben a kapcsolatban. De ő mit tett? Elcsábított, úgy csinált, mintha ő egy főnyeremény lenne, hogy aztán eldobhasson. És tudod miért vagyok itt? Hogy miért csinálom ezt? Hogy miért vagyok ilyen? Mert ez velem történt. Mert tudom, hogy hiába tajtékzok, nem fog változni semmi! Mert szeretem, tiszta szívemből. De egyben gyűlölöm is, annyira, hogy az már engem is megrémít! Annyira, hogy félek magamtól. Hogy nem vagyok normális, mert egyetlen embert nem lehet egyszerre ennyire szeretni, és utálni. Mert kizökkentett, mert elérte, hogy bízzak benne, hogy aztán kegyetlenül a lelkembe taposson… - Ana térdre rogyott, én pedig lélegzet visszafojtva néztem, ahogyan Jay letérdelt elé, és magához húzta.

-          Minden rendben lesz, Ana! – suttogta, s közben a hátát simogatta.

-          Nem, nem lesz – rázta a fejét Ana, és könnyes szemeivel Jayre nézett.

-          De! Higgy nekem! Harcolnod kell! – bíztatta. – És most jól figyelj rám! Össze akarod szedni magad? Újra önmagad akarsz lenni? – kérdezte tőle, mire Anamay csak bólintott egyet. – Remek! Itt van egy jegy – nyúlt a zsebéhez, és előhúzta belőle a borítékot. – Apádhoz van, Hollywoodba… azt akarom, hogy menj el. A vizsgáidnak vége. Chloe és én a Valentin napot Bora-Borán töltjük – úr isten, ez nekem is újdonság! -, Te pedig apádnál. Azt akarom, hogy tervezz, hogy járj moziba, hogy élj úgy, ahogyan előtte. Két napot leszünk el Chloe-val, aztán mi is megyünk utánad! Képes vagy rá? Képes vagy, Ana? Két nap… nem több, de nélkülünk, jó? – úgy beszélt hozzá, mint egy igazi barát. Egy olyan barát, ami nem terem minden bokorban.

-          Igen – válaszolta halkan Anamay, és elvette Jaytől a borítékot.

-          Ne is gondolj Robra! Nem érdemli meg! Oké?

-          Oké. Jól van! – bólogatott Ana.

-          Tudod, hogy azokat, amiket mondtam…

-          Tudom! – törölte le a könnyeit. – Szóra akartál bírni… - Jay bólintott. – Hát aztán megkaptad – nevette le magát Ana egy kicsit. Én is megkönnyebbültem.

-          Ez volt a cél.

-          Megjött a vacsi, amíg ti… - kezdte Ana, majd elmosolyodott. Olyan rég láttam mosolyogni!

-          Akkor együnk! Holnap együtt megyünk a reptérre. Pakolj össze, mert reggel kilenckor indulunk!

-          Rendben! És Jay… - állította meg Jayt, aki már felém lépkedett. – Szeretlek! – ölelte át.

-          Én is téged, Ana! Ránk mindig számíthatsz! – mormolta a hajába.

-          Köszönöm! – motyogta Anamay, majd felém nyújtotta a kezét.

Ott, akkor, mi hárman, egy család lettünk. Rendkívül büszke voltam Jayre, arra, amit Anáért tett. És talán jobban is szerettem őt, mint addig… már ha ez lehetséges volt.

Megvacsoráztunk, és Ana végre újra beleszólt a beszélgetésbe, újra mosolygott, és újra élet költözött az arcára. Reméltük, hogy az elkövetkező pár nap, amit az apjával és velünk fog tölteni, rendbe hozza. De azt is tudtuk, hogy azt, amit Rob tett vele, semmi sem hozhatja igazán rendbe. Hogy Rob összetörte, véglegesen. De tudtam, hogy mi tényleg mindig ott leszünk neki, de azt is, hogy ha összetalálkozok valahol Robbal, azt nem éli túl…

** Anamay **

Nem mondom, hogy könnyű volt az a pár nap, főleg a Valentin nap. Odaadtam neki mindent. A szívemet, a lelkemet, és neki mégsem számított. Csak kihasznált, hogy aztán a földbe taposhasson. Még most is tisztán emlékszem arra a napra, és minden egyes szóra, amit a fejemhez vágott…

-          Robot hívtad! Mint észrevehetted, nem vagyok elérhető, szóval a sípszó után hagyj üzenetet, és visszahívlak! – hallgattam meg vagy századszorra Rob hangposájának szövegét.

-          Ana, megyünk? Nem várhatunk tovább! – lépett be a szobámba Chloe.

-          Rob még nincs itt! – toporogtam egy helyben. Szorongtam. Féltem nélküle menni.

-          Ugyan! Majd ott lesz, hisz megígérte! – mosolygott rám bíztatóan.

-          Oké… - motyogtam, majd elsüllyesztettem a telefont a táskámban.

Jay már az ajtóban állt, és kezében Chloe kabátját tartotta. Amint barátnőm odalépett elé, felsegítette rá azt, majd egy lágy csókot váltottak. Eddig mindig jó volt rájuk nézni ilyenkor, most mégis rossz érzés fogott el. Rob mostanság nagyon furcsa volt, kissé távolságtartó is, én pedig nem értettem az okát. Nem tudtam, mi rosszat tehettem.

Az egyetem dísztermében ott voltak a hozzátartozók, és egy csomó nagykutya is. Korunk nagy elméi – ahogyan a professzorom hívta őket. Idegesen szuggeráltam a nézőteret, de sehol sem volt Rob.

Az előadásom alatt is csak őt kerestem a szememmel. Biztos voltam benne, hogy itt van, csak én vagyok olyan béna, hogy nem szúrom ki a sok ember között. Áltattam magam, hiszen, ha itt lett volna, akkor az a szék nem lett volna üres Jay mellett. De a szék üresen tátongott.

Szinte úgy hadartam a szavakat, és igyekeztem minél előbb túllenni rajta. Mert mi van, ha valami baja esett? Mi van, ha kórházban fekszik, vagy valami?

A végén már meg sem vártam a tapsot, vagy hogy egyáltalán megnézzem, tetszett-e valakinek az előadásom. Szinte lerohantam a pódiumról, és hátrasiettem a színfalak mögé.

-          Jól vagy, kicsi lány? – Cole hangja valahonnan a hátam mögül jött, mikor leültem az egyik székbe.

-          Nem! – ráztam meg a fejemet. – Nagyon nem…

-          Mi baj? – guggolt le elém, és elvette a kezemet az arcom elől, hogy rá figyeljek.

-          Rob nincs itt! – nyöszörögtem szomorúan.

-          Ó hát… - Cole már kezdett volna vigasztalni, de aztán mégis elmosolyodott. – Ott van! – mutatott a hátam mögé, én pedig, mint a szélvész, úgy fordultam meg a széken.

És tényleg itt volt. Az egyik ajtóban ácsorgott, hanyagul a falnak támaszkodva, és hetyke pillantással méregette a színpad mögötti helyet. Tekintete kutatón, mégis minden érdeklődés nélkül keresett engem, majd mikor megtalált, csak egy félmosolyt villantott felém. Volt egyfajta rossz érzésem, mégis rögtön a karjaiba futottam. Örültem, hogy itt van, hogy miattam jött el, nem törődve a nyilvánossággal, és semmi mással. Karjaimat a nyaka köré fontam, és azonnal csókra hajoltam… volna, ha nem hajol el. Ledermedve meredtem rá alig egy centi távolságból. A tekintete… Az a kék tekintet szinte mart. Mintha fizikai fájdalmat tudna okozni a benne lakozó ürességgel.

-          Szép előadás volt! – mondta, és kezeimet lefejtette a nyakából, de azért összekulcsolta ujjainkat.

-          Köszi! – rebegtem megsemmisülten. Még sosem utasította vissza egyetlen közeledésemet sem. – Itt voltál? – kérdeztem halkan.

-          Aha… - mormogta, és megforgatta a szemeit. Mintha ugyan a fejéhez fogtam volna egy revolvert, hogy ugyan már neki muszáj végighallgatnia. Hiszen ő ígérte meg, magától!

-          Baj van? – muszáj volt megkérdeznem.

-          Baj? Nincs. De talán nem itt kellene megbeszélnünk! – sóhajtotta.

-          Akkor hol? Mostanában nem nagyon vagy velem…

-          Ne kezd, jó? – csattant fel halkan, mégis olyan hangnemben, amitől megijedtem.

-          Mit ne kezdjek? Mondd meg, ha valami bajod van velem! – suttogtam, és még közelebb araszoltam hozzá. Egyrészt nem is akartam, hogy mások is hallják, másrészt meg annyira cikázott a tekintete, hogy muszáj volt valahogyan magamra vonnom a figyelmét.

-          Menjünk egy kevésbé zsúfolt helyre! – kérte, és várakozóan nézett rám.

Nem tudtam, mégis hova vigyem az egyetem kellős közepén. Melyik hely lenne a legmegfelelőbb egy olyan beszélgetésre, ami halálra rémített? Hirtelen indultam el, kifelé a díszteremből, át az aulán, fel a lépcsőn, míg végül a kutatói laborban kötöttünk ki. Ahogy beléptünk az ajtón, elengedte a kezemet, és az ablakhoz sétált. A decemberi éjszaka már rég leszállt, és csak az utcai lámpák adták a világosságot mind odakintre, mind a teremre. Idegesen álltam meg az elekronmikroszkópos asztal mellett, és csak vártam. Tudtam, hogy most gondolkodik, hogy vajon hogyan mondja, amit mondani szeretne.

-          Rob? – remegett a hangom, de már nem bírtam ezt a feszültséget.

-          Tudod, mikor először találkoztunk azon a bulin… - kezdte, de nem fordult felém. – Nem is gondoltam rá, hogy felszedjelek – felszedjelek? Mi vagyok én, valami ócska kis ribanc, akit úgy kell felszedni az út széléről? – Kristen is ott volt, és mivel csak melletted volt hely, így leültem. Nem mondom, meglepett, hogy olyan normálisan viselkedtél velem, de semmi több. Kris és én akkoriban eléggé… hogy is mondjam? Eléggé érdekes módon éltünk. Olyan nyitott kapcsolatban – a szavai szinte égettek belülről. Úgy éreztem, hogy belémköltözött, és élve felfal. – Aztán csak hogy bosszantsam, elkezdtem veled beszélgetni. Tudod… egész jó volt veled randizni. Kedves voltál, szép, okos… zavarba ejtően okos – kuncogott fel, mégis a szavai merő gúnyt árasztottak, és olyan érzésem volt tőle, hogy ő ezt a háta közepére sem kívánja. – Nagyon aranyos volt a rajongásod például a Remember me iránt… Olyan szelíd voltál, olyan édes… sosem találkoztam még olyannal, mint te! – végre felém fordult. Az arca árnyékba került a sötétben, de azért valamit láttam belőle. A nemtörődömséget, azt a flegmaságot, ami majdnem megölt abban a pillanatban. – Jó volt veled lenni, jó voltál az ágyban is! – mosolyodott el. – Olyan vágyaimat is kielégítetted, amikről eddig nem is tudtam. Szóval ezért köszönettel tartozom neked! – rettentően fájtak a szavai. Most úgy viselkedett velem, mintha egy prosti lennék. Pár pillanatig némán figyelte az arcomat, majd meglepődve folytatta. – Ó, ne Ana! Ne sírj! – mondta, én pedig megilletődve vettem észre, hogy tényleg folytak a könnyeim. Eleget téve a kérésének, letöröltem őket. – A legjobb benned mégis az volt, hogy Kristen orra alá dörgölhettem. Hogy elhitethettem vele, hogy nekem igenis olyan lány kell, mint te. Aki a totális ellentéte Krisnek. Valahogy muszáj volt kordában tartanom őt… És veled sikerült. Majd meghalt a féltékenységtől, képzeld! – nevetett fel. Rá sem ismertem arra az emberre, aki előttem állt. Ő nem lehet az én Robom. Az lehetetlenség! – Tudom, hogy észrevetted, hogy más vagyok mostanában, és igazad is van! Mert Kris végre rájött, hogy mi jók lennénk együtt. Nem mondom, hogy ettől most hanyatt fogom magam dobni… Mert azért ez alatt a pár hónap alatt az én érzéseim is halványultak iránta, de mégis… - rántotta meg a vállát. – Jobb így! Szóval… - csapta össze a két tenyerét, amitől én megugrottam egy kissé. – Mi akkor végeztünk! – mondta, majd csak nézett rám.

-          Tessék? – hebegtem halkan. A szívem ki akart ugrani a helyéről, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett, és a szám kiszáradt. – Te csak… te csak kihasználtál engem? – kérdeztem meg azt, amire már amúgy is tudtam a választ.

-          Hát… mondjuk úgy, hogy kölcsönösen jobbá tettük egymás életét egy ideig!

-          Nem! – ráztam meg a fejemet. – Nem lehet! Hazudsz! – mondtam most már valamivel határozottabban.

-          Nem hazudok Anamay! – mondta, majd közelebb sétált. Ziháltam. Nem akartam elhinni, amit mondott. Nem akartam róla tudomást sem venni. Vissza akartam menni oda, ahonnan jöttünk, és csak ölelni őt. Soha meg nem kérdezni, hogy mi baja, és soha nem feljönni ide. De ezt már nem csinálhattam vissza. – Én egész végig… - mondta, majd a fülemhez hajolt. Lehelete csiklandozta a bőrömet, de nem abban a jó értelemben hatott rám. Úgy éreztem, hogy azzal, hogy ilyen közel hajol, elveszi az életem. Szinte féltem, hogy kiszívja a vérem, mint az igazi vámpírok. Én voltam a vad, ő pedig a vadász. Féltem tőle, és attól, amit mondani akart. – Csak hazudtam neked! – suttogta a fülembe.

-          Nem! – nyögtem fel kétségbe esetten. Szorosan lehunytam a szemeimet, és utat engedtem a könnyeknek. – Nem! – ziháltam.

-          Ez volt életem leghosszabb, de legjobb alakítása! – susogta még a fülemnél, majd egy csókot hintett a nyakamra. Furcsa, elragadó érzés társult a félelmem mellé. Ez a kis mozdulat volt a mindenség számomra, mégis valaminek a végét hozta el. – De te annyira naiv voltál! – mosolygott az ajkaimnál. Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem a bőrömön az ajkainak vonalát. Megremegtem. – A közelségem túlságosan is lehengerelt téged… - búgta. Istenem, ne! – Mint most is – kuncogott.

-          Ne tedd ezt! – nyögtem ki nagy nehezen, sírva, és kétségbe esetten. Kezeimmel megragadtam az ingje gallérját, és a szemeibe néztem. A halvány fényben, és a könnyeimen át nem sokat láttam az arcából, de a mosolyt így is kivettem rajta.

-          Nem szeretlek, Ana! – mondta halkan, szinte simogatóan gyengéden. Borzalmas volt, hogy még ezt is ilyen szépen tudta mondani. – Soha nem is foglak!

-          Nem igaz! – makacskodtam. Lehet, hogy nevetségesen festettem a szemében, hogy ennyire ragaszkodtam hozzá, de nem tehettem róla. Fájt, és nem akartam, hogy mindez igaz legyen. – Hazudsz! – rántottam meg hisztérikusan az ingét, mire egy pillanatra elcsodálkozott.

-          Nem! – mondta csendesen. – Ne szomorkodj Ana! Találsz majd valaki mást – mondta.

-          Szeretlek! – utolsó mentsváram volt ez a szó, és mindaz, amit jelentett.

-          Tudom! – mosolyogott fáradtan.

Hirtelen hajolt még közelebb, és kezeit a derekamra és az arcomra csúsztatta. Mégsem csókolt meg erőszakosan, vagy durván. Ajkai először csak lepkeszárny finoman simítottak végig a számon, mintha csak engedélyt kért volna. Mint régen. Tudtam, hogy mindaz, amit mondott, igaz. Tudtam, hogy most dobott el magától, hogy bevallotta, hogy játszott velem. Én mégis vágytam rá, a csókjára, arra a Robra, akit én szerettem. Az én Robomra.

Úgy kaptam utána, mint fuldokló a levegő után. A számba szívtam a felső ajkát, majd csókolni kezdtem. Szenvedélyesen, vadul, mégis szerelmesen. Tudtam, ez az utolsó. És a legszörnyűbb az volt, hogy ő is ugyanígy csókolt. Úgy, ahogy eddig. Ez lett volna a színjáték? Tényleg meg lehet ezt játszani? Hogy szeretsz valakit? Ha igen, hát tényleg jó munkát végzett. Oscart érdemelne.

Nyelve édes játékba keveredett az enyémmel, kezei pedig simogattak. Akartam, hogy szeressen. Annyira, hogy az már szinte fájt. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Hát… az is múlt, ha jobban belegondoltam. Nélküle egy senki vagyok, tudtam jól.

Jó pár percig teljes szívünkből csókoltuk egymást, majd Rob vetett véget neki.

Elnyílt ajkakkal kapkodott levegő után, és homlokát az enyémnek támasztotta. Én is hasonló állapotban voltam, de nálam a sírás is közrejátszott.

-          Légy jó, Ana! – suttogta még, majd hirtelen eliramodott mellettem, hogy esélyem sem volt visszatartani.

Ott álltam, és bámultam magam elé. A könnyeim csak folytak végig az arcomon, a szívem sajgott, én mégsem mozdultam. Itt ért véget. Itt lett mindennek vége, és egyszerűen nem tudtam elmenni. Térdre rogytam, majd négykézlábra, aztán eldőltem a padlón. Nem érdekelt, hogy mi lesz, vagy ki talál meg. Csak nem akartam érezni semmit. Nem akartam emlékezni arra, hogy azt mondta, nem szeret.

Csak zokogtam ott, a hideg kövön. Annyira fájt!

Aztán elmosódva láttam, hogy kinyílik az ajtó, majd fény zúdult befelé a folyosóról.

-          Ana? Jézusom, Ana, mi baj van? – térdelt le mellém Chloe, és kisöpörte az arcomból a hajamat. – Hallod? Szólalj meg, kérlek! – ijedt tekintete az arcomat pásztázta.

-          Rob… - nyöszörögtem halkan, és sírva. – Rob el… el… elhagyott… azt… mondta, hogy nem… hogy soha… - sírtam, és egyetlen egy szót sem tudtam normálisan kinyögni.

-          Úr Isten… - motyogta, majd Jayre nézett. – Jay! – kérlelte halkan.

Jackson leguggolt mellém, és felvett a földről. Úgy emelt fel, mintha a súlyom meg se kottyant volna neki. Ahogy felállt velem, és kifelé sétált, éreztem, ahogy Chloe megfogja a kezemet, és halkan odasúg valamit Jaynek.

-          Minden rendben lesz, Ana! Ne aggódj! – suttogta a fülembe Jack, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Sosem felejtem el azt a napot, és azt sem, hogy Chloe és Jay mi mindent tettek értem. Minden nap eszembe jutott ez a jelent, és Rob szavai, de valahogy mégis túléltem minden napot. Még ha nem is voltam teljes egész, még ha nem is voltam boldog… még éltem.

Apánál az a két nap egész jól telt. Elmeséltem neki mindent, ami köztem és Rob között történt. Teljesen őszintén, minden kertelés nélkül. Vele könnyű volt ezekről a dolgokról beszélni, mert ő olyan volt, mint egy barát. Nem, mint egy apa. Vagyis… ez most furcsán hangzik, de nekem megfelelt. Ő is elvolt a saját kis világában és én is.

És úgy, ahogyan Jay kérte, moziba mentem, ruhákat terveztem, és apával voltam.

Ők pedig úgy tértek haza Bora-Boráról, mintha csak nászúton lettek volna. Majd kicsattantak a boldogságtól, és ennek örültem. Chloe mondta, hogy lassan kénytelen lesz elmondani azt Jaynek, amit eddig hűen titkolt előle. Félt, és én megértettem. Viszont abban biztos voltam, hogy Jay nem fog ezért máshogyan tekinteni rá. Hogy ugyanúgy fogja szeretni, mint előtte. Mert ő tényleg szereti Chloét. Nem úgy, mint Rob engem… Én viszont, még most is szerettem. Azt a Robot, aki megismertem. Az én Robomat.

*Négy hónappal később *

** Anamay **

Vigyorogva siettem végig az egyetem folyosóján, miközben szemeimmel Jayt kerestem. Chloe azt mondta, hogy itt lesz, így itt is kell lennie… valahol.

-          Ana! – valaki elkapta a karomat, és megpördített a tengelyem körül. Az a valaki pedig nem volt más, mint Jackson.

-          Á, Jay! – ugrottam a nyakába. – Na milyen volt a forgatás? – kérdeztem tőle vigyorogva, miközben két puszit nyomtam az arcára.

-          Nagyon jó, de hiányzott már Chloe – sóhajtotta, amin nekem csak mosolyognom kellett. Már jól viseltem, hogy szerelmespárokat látok nap mint nap, főleg, ha azok ők. – Maya?

-          Elment, ma vittem ki a reptérre! – morogtam.

-          Helyes! Látni sem bírom azt a lányt! – fintorgott Jay, és ahogy elrévedt a tekintete, tudtam, hogy ő is arra a napra gondolt.

Chloe fel s alá mászkált a lakásunk nappalijában, és közben az ujjait tördelte. Várta Jayt, el akarta végre mondani minden titkát, de nagyon izgult emiatt.

-          Ne szívódjak inkább fel? – kérdeztem tőle halkan. Még mindig annak a hatása alatt álltam, amit Chloe mesélt. Hogy Rob és Kristen együtt vannak, és boldogan élnek és virulnak, most épp Londonban.

-          Ne! – kiáltott fel hirtelen, amitől megrezzentem. Ahogy ránéztem, láttam, hogy rettentően fél. Megesett rajta a szívem, fájt így látnom őt. Kezdtem érteni, hogy milyen rossz lehetett neki engem összekaparni. – Szeretném, ha maradnál! – folytatta már kevésbé ideges és remegő hangon.

-          Jól van! – bólintottam, s ahogy ezt kimondtam, Jay lépett be az ajtón.

-          Szia! – sietett azonnal barátnőm elé, és kezeit az arcára csúsztatva lassan megcsókolta. Fájt ezt látnom, de ugyanakkor jó is volt.

-          Szia! Beszélni szeretnék veled! – hebegte Chloe. Jay rám pillantott, tőlem várt valamilyen jelet, hogy vajon most baj van-e vagy sem. Csak megpaskoltam magam mellett a helyet a kanapén, és eltettem az újságot, ami a kezemben volt.

-          Oké – motyogta Jay, majd miután kiszedte a zsebéből a cuccokat, a telefont, tárcát, cigit, kulcsokat, leült mellém. Egy puszit nyomott az arcomra, majd zöld tekintetét Chloera függesztette. Volt valami különleges abban, ahogyan Chloera nézett. Azt hiszem, ezt hívják igaz szerelemnek…

-          Oka van annak, hogy a múltamról nem sokat meséltem neked – kezdte Chloe, és rám pillantott. – Egyedül Anamay tudja ezt, és… neki is időbe tellett mire el tudtam mesélni, szóval csak annyit kérnék, hogy… hogy hallgass végig, jó? – kérte, majd miután Jay bólintott, folytatta. – Azt már tudod, hogy anyám hozzáment Arihoz… - mondta, de közben ugyanúgy járkált fel s alá. Már eljutott arra a szintre, mikor Arit a nevén nevezte, és nem mocsoknak, vagy seggfejnek hívta. – Nagyon, de nagyon gazdagok voltunk. Vagyis ők még most is azok, meg én is, de… eljöttem. Én… menekültem. Nem attól, hogy féltem volna tőlük, én csak… nem tudtam mellettük élni. Szerettek engem, nagyon – leült a dohányzó asztalra, szemben Jayjel, és úgy folytatta. – Mikor tizenöt éves lettem, bemutattak a társaságnak. Azoknak, akiket apa a Közel-Keletről ismert, akik mind olyan gazdagok, mint mi. Először megijedtem, azt hittem, hogy férjhez akarnak adni, de végül kiderül, hogy nem így van. Csak találkoztam mindenkivel, mint a család elsőszülöttje, aki lassan nővé cseperedik. Legnagyobb meglepetésemre találkoztam egy fiúval, aki megtetszett. Gabrielnek hívták, akárcsak az angyalt a Bibliában. Ari ezen viccelődött is, hiszen a mi vallásunk ugye nem azon alapszik – egy pillanatra elmosolyodott, de aztán újra elkomorult. Én már tudtam, hogy mi a vége a történetnek, szóval megértettem őt. – A lényeg, hogy találkozgattunk. Arinak is tetszett, anya pedig szinte odáig, meg vissza volt a gyönyörtől, hogy találtam egy fiút, aki illik hozzám. És itt az illik alatt azt értem, hogy vagyonilag és származásilag megfelelt nekik – fintorgott. – Gabe is olyan volt, mint Ari. Anya legalábbis ezt mondta. Szerette, hogy van vagyona, szerette szórni is azt, de ennek ellenére mégis szerettem, bár egy sznob, jólfésült fiúcska volt – láttam Jayen, hogy nem igazán tetszett neki a történet ezen része. De mindünknek van múltunk. – A lényeg, hogy mikor tizenhét lettem, úgy döntöttünk, hogy… szóval, hogy… - Chloe itt elakadt, én pedig elmosolyodtam.

-          Hogy lefekszenek egymással! – böktem ki. Chloe hálásan, Jay meg fájdalmasan pillantott rám. – Bocsi! – súgtam Jay fülébe, aki csak felsóhajtott.

-          Igen. Szóval… - folytatta barátnőm. – Megtörtént a dolog, és mi mintha csak rádöbbentünk volna, hogy valami nem stimmel. Azelőtt mi folyton teázni jártunk, és moziba… szóval két évig úgy voltunk, mint barátok, akik fogták egymás kezét, és csókolóztak. De ekkor rájöttünk, hogy ennyi van ebben, és nem több. Szerettem őt, legalábbis akkor azt hittem. Na a lényeg a lényeg, hogy szakítottunk. Anya és Ari persze nem örültek, de úgy voltak vele, hogy még van időm eldönteni, hogy kit szeretnék majd férjemül, ha meg nem, akkor majd keresnek nekem. Én viszont… én viszont azon az éjszakán teherbe estem – itt jött el az a rész, ahonnan a dolgok csúnya oldalát is látni fogjuk majd. Jay döbbenten nézett Chloera, aki beharapta az ajkát egy pillanatra. Láttam, hogy mennyire fáj neki mindez. Megfogtam a kezét, és bólintottam, hogy folytassa. Jaynek tudnia kell, joga van hozzá. – Tudtam, hogy két lehetséges vége van ennek a dolognak. Az egyik, hogy anya és Ari felkeresik Gabe szüleit, és kényszerből együtt kell majd maradnunk. A másik, hogy anélkül, hogy bárki is megtudná… elvetetjük a babát. Ezért inkább nem szóltam nekik. Még Gabenek sem – hajtotta le a fejét. Jay még mindig döbbenten, már-már sokkosan nézett rá. Megértem. Biztosan nem erre számított. De még a java hátra volt. – Aztán Maya meghallotta, ahogyan az orvosommal beszéltem telefonon. Sok pénzembe került, hogy kiskorúként ne szóljanak a szüleimnek, de persze az a pénzmozgás a számlákon fel sem tűnt Arinak. Maya még fiatal volt, fiatalabb mint én, mikor megismertem Gabrielt, de már akkor is egy számító ribanc volt - morogta. – Elmondta anyáéknak, és persze el akartak vinni abortuszra, de én nemet mondtam. Nagy veszekedések voltak otthon, de sosem fordult meg a fejemben, hogy eljöjjek! Egészen addig a napig… Emlékszem, hogy szerdai nap volt, és reggel eléggé kómásan keltem. Rosszul is voltam, hányinger satöbbi, így lementem a konyhába, hogy bevegyem a gyógyszeremet, amit erre kaptam. Még vissza sem értem a szobámba, összeestem. A következő amire emlékszem az volt, hogy egy kórházi szobában fekszem. Később tudtam csak meg, hogy Ari és Maya kicserélték a gyógyszerem… - Chloe szemét elhagyták az első könnycseppek, és én is nehezen álltam meg, hogy ne sírjak vele együtt. – Elvették a babámat! Elvették tőlem őt, úgy, hogy beleszólásom sem volt a dologba. Ezután anya persze megpróbálta jóvátenni, mindenféle ajándékokkal, de ezt nem lehetett. Amint esélyem volt rá, eljöttem… – nézett Jayre, aki ha lehet, most még döbbentebb volt, és megsemmisülve figyelte Chloe sírós arcát. – Maya azért jött ide, mert anno nem tudta megszerezni Gabet, és most bosszantani akart, hogy miután kiderült, hogy veled vagyok, téged ellenem fordítson – mondta Chloe. Persze Mayának nem sikerült még csak Jackson közelébe sem mennie, hiszen Jay folyton lepattintotta.

-          Chloe, én… úgy sajnálom! – térdelt barátnőm elé Jay, és magához ölelte. Nyugtatóan simogatta a hátát, és puszikat nyomott a feje búbjára.

-          Nem utálsz? – hüppögte Chloe.

-          Már miért utálnálak? – Jay úgy nézett rá, mintha a világ legnagyobb badarságát kérdezte volna tőle.

-          Hát mert… terhes voltam valaki mástól, és… és meg akartam tartani… és mert az apám meg a húgom szörnyű emberek… én csak azt hittem, hogy… - hadarta zavartan Chloe, és kezeit Jay nyaka köré tekerte. – Tényleg nem haragszol? Kicsit sem?

-          Egy icipicit sem! Szeretlek, te buta! – vigyorgott rá. – És ami történt, az nem a te hibád! – búgta a fülébe.

Azon a napon mintha Chloet kicserélték volna. Eddig is bámulatos lányzó volt, de ezután csak úgy ragyogott minden nap. Maya bosszantott még bennünket egy kicsit, de végre elküldtük haza. Jay pedig már szinte nálunk lakott, mikor New Yorkban volt, így nagyon jól összebarátkoztunk. Főleg mióta ugye az a dolog volt Robbal…

Apropó Robert. Azóta az este óta nem hallottam felőle. Jay kínosan ügyel rá, hogy mikor ott vagyok vele, akkor sose kerüljön szóba, én pedig megoldottam a dolgot annyival, hogy hálásan pislogok rá.

Jay megfogta a kezemet úgy, mint mikor kiskoromban anyával elmentem sétálni, s megfogta a mancsom, hogy ne szökjek el. Szóval ez nem az-az összekulcsoljuk az ujjunkat kézfogás volt, hanem az a baráti, testvéri fajta. Persze már ez is benne volt az újságokban, hogy Jay háremet tart, de mi otthon csak nevettünk rajta. Végül is mindünknek volt egy defekt a családjában, így örültünk, hogy voltunk egymásnak. Ráadásul Chloe és Jay pontosan tudták, hogy miként érzek Rob iránt. Sajnos még mindig fáj, még mindig éget a tudat, hogy mással van.

-          Kész a kalapom? – nézett rám kérdőn, mikor kifordultunk az egyetem kapuján.

-          Megsértesz! – rivalltam rá, persze csak poénból. – Persze, hogy kész! – mosolyodtam el nyugtatóan. – Ismét te leszel a „férfi” megtestesítője, ne aggódj! – rajzoltam a szabad kezemmel macskakörmöket a levegőbe, mire Jay felkacagott.

-          Ki más, nemde? – tette fel a kérdést, mire felhorkantottam.

-          Kellan is ott lesz… - hagytam lógva a mondatot, mire rosszallóan nézett rám.

-          Ezzel arra akarsz célozni, hogy Kel férfiasabb, mint én? – vonta fel a szemöldökét. Igazából megint szívdöglesztően nézett ki. Egy kissé szakadt farmert viselt, csizmát, fehér inget, aminek a felső három gombja nem volt begombolva, és egy napszemüveget. Büntetendően jól nézett ki!

-          Nem. Nekem így jössz be, Jay! – kacsintottam rá, mire elvigyorodott. – És Chloenak is. Ráadásul… nem hiszem, hogy Kellan jó pasi. Mármint… nem az esetem.

-          Jól van… mentetted a helyzetet kislány! – mondta komoly ábrázattal, de tudtam, hogy csak játszik.

-          Tényleg nagyon köszönöm!

-          Nincs mit! Tudod, hogy mindig számíthatsz rám, még akkor is, ha egy kifutón kell végigmennem! – sóhajtott nagy mártír módjára.

-          A vámpírok menők manapság. Nem én tehetek róla – vigyorogtam rá.

-          Akkor lesz kontaktlencse is? – kérdezte érdeklődve, miközben előkapta a telefonját, és pötyögött rajta valamit.

-          Igen. És a hajadat is befestjük szőkébbre!

-          Megint? – hördült fel, mire csak nagy szemekkel meredtem rá. – Jó, legyen! Peternek is kell?

-          Nem, őt nem kínzom meg, de Nikki kap parókát.

-          És Ash?

-          Hát… hosszabb most a haja, mint nekem… de szerintem így is jó lesz. Feltűzöm majd kicsit neki… nagyon jó lesz! – jövő héten lesz egy rögtönzött, nyári divathét, ami az olyan kezdőknek van, mint én. Anya és apa mindent megadtak, nekem „csak” meg kellett terveznem a ruhákat. Egy kisebb előverseny keretein belül eldöntötték, hogy ki lesz az a tíz tervezőpalánta, akik nagy kifutón is megmutathatják a tudásukat. Egyetlen kikötés volt: kellett egy téma, és szorosan ahhoz kapcsolódóan kellett mindent elkészíteni. Nekem ez a Twilight volt, és a színészek, akiket már jól ismerek, ők lesznek a modelljeim.

-          Chloet rá tudtad beszélni?

-          Igen. Végül rá. Hét darab fehérnemű-kollekciómba került. Szóval nagyon, de nagyon jó éjszakáid lesznek! – vigyorogtam rá, ahogyan arra gondoltam, hogy Chloe hogy ecsetelte, hogy ha végre Jackson hazajön, mi mindent fog vele csinálni.

-          Ó, hát ennek nagyon örülök! – egy hatalmas, kéjes vigyort villantott. – De a rajongók nem fognak nagyot nézni, hogy pont Bella és Edward fognak hiányozni? – kérdezte halkan, mikor befordultunk az utcánkba.

-          Érdekelje csak őket a ruha! – motyogtam. Alap, hogy Robot és Kristent nem hívtam meg. – És amúgy is, ott lesz Taylor, akinek félmeztelenül kell végiglejtenie… majd örülnek neki!

-          Hát abban biztos vagyok! – kacagott, majd előhalászta a zsebéből a kulcsokat. – Tudod… - állt meg egy picit az ajtóban, és komolyan pillantott rám. – Örülök, hogy nem a múlton rágódsz! – mosolygott szelíden.

-          Mindünknek a jövőjével kell foglalkozni! – mondtam, majd bíztatóan rámosolyogtam.

Így is volt. Nem szabadott hátranéznünk, soha többé! Se Chloenak, se Jaynek, se nekem. A jövőm tárt karokkal hívogat. Siker, erre áhítoztam. Újra. Mind az egyetemen, mind a divatszakmában. És el is fogom érni, mert el akarom érni, s nem törődni Robbal, meg a barátnőjével.

Egyenesen, emelt fővel menetelni a jövő felé!

** Jay **

Chloe éppen a cipőjét kapta a lábára, és sietősen ugrált egy lábon, hogy egyidőben a táskáját is megfoghassa.

-          Nem kellett volna most… - harapta el a mondatot, és egy sűrű káromkodás kíséretében végre a lábán volt a cipő.

-          Dehogynem! Te is akartad, meg én is… - vigyorogtam rá, mire végre ő is elmosolyodott.

-          Jó, nem úgy értettem. Csak félek, hogy elkésünk, és akkor Ana tervének huss! – mutogatott, majd mellém sietett. – Mehetünk? – nézett végig rajtam, mintha ellenőrizni akarná, hogy nem felejtettem-e el cipőt, nadrágot vagy inget felvenni.

-          Igen, kis bolondom! – fogtam meg a kezét, és egy csókot hintettem a szájára.

-          Bolond, aki mondja! – nyújtotta rám a nyelvét.

A kocsiban végig dudorászott valamilyen dallamot. Mindig ezt csinálta, ha ideges. Oké, aláírom, hogy nem a legjobb időpontot választottuk a szeretkezéshez, de azért annyira nem volt rossz a helyzet. Anamay úgyis ránk fogja adni a ruhákat két perc alatt, kisminkelnek, és már kész is. A bemutatója meg fantasztikusan fog sikerülni, és nem azért, mert a fél Twilight cast ott fog végigvonulni, hanem mert tehetséges tervező.

A hotel elé érve, ahol tartották a rendezvényt, láttam Chloen, hogy iszonyú izgatott. Én sem voltam még modell, mégsem izgultam halálra magam. Csak végigmegyek, dobok egy-két Rathbone mosolyt, kacsintgatok és kész. Nem nagy ügy!

Ám amint beléptünk az ajtón, Chloe ledermedt mellettem, és egy tapodtat sem mozdult.

-          Kicsim, mi baj? – simogattam meg az arcát, és kerestem a szemkontaktust, amíg ő kitartóan bámult valamit.

-          Ezek meg hogy kerülnek ide? – sziszegte ingerülten, és arrafelé mutatott, ahova bámult. Rob és Kris álltak a terem bejáratánál, ahol a bemutató lesz, és élénken beszélgettek valakivel. És a meglepetésünk akkor lett teljes, mikor a rózsaszínű haj is felbukkant mellettük: Maya.

-          Hadd tippeljek! Az a két ember… ők a szüleid! – néztem Chloera, akinek az arca falfehér volt, ajkai mégis cseresznyepirosan virítottak. Iszonyú pipa volt.

-          Ja… - mordult fel, majd elindult, engem is magával húzva.

-          Nem akarsz…? – kérdeztem volna, de ő ennyiből is értett.

-          Nem vagyok hajlandó beszélni velük! Se Ariékkal, se Robékkal… Ami azt illeti, lehet, hogy ma börtönbe fognak csukni, mert kinyírom mind az ötüket! – hadarta, majd a lépcsőn felfelé menet számomra érthetetlen nyelven beszélt. Szerintem káromkodott, mint a jégeső, legalábbis az indulatos mozdulataiból és szavaiból ezt vettem ki. Arabul káromkodott… vagy valami.

-          Azért ne öld meg őket! Inkább mutasd meg nekik, hogy nélkülük is vagy valaki. Egy nagyon is sikeres, okos és gyönyörű valaki!

-          Úgy lesz! – bólintott, majd ahogy odaértünk az öltözők elé, rámnézett. – Anamaynek egy szót se! Ha megtudja, hogy itt van Rob és Kristen, tutira bepánikol!

-          Oké… úgyis észreveszi a színpadról – mosolyogtam ravaszul.

-          Na igen. De legalább akkor Rob is látni fogja, hogy Ana milyen gyönyörű, sikeres és okos nélküle is! Én láttam a ruháját… - mondta, majd álmodozva nagyot sóhajtott. – Csodaszép! És Rob tutira eltátja majd a száját, ha meglátja, Kristen meg fel fog robbanni! – kuncogott.

-          Remélem… - bólintottam, majd egy utolsó csókot lehelve az ajkaira, beléptünk az ajtón.

-          Jézusom, köszönöm! – emelte égnek a tekintetét Anamay, és komolyan hálásan pillantgatott felfelé.

-          Mondtam, hogy itt leszünk! – nevetett fel Chloe, és ledobva a cuccait az egyik székre, odasietett barátnője mellé, és megölelgette.

-          Nem hagyunk cserben! – kacsintottam rá, mire egy puszit dobott felém a levegőben, majd elillant Chloeval.

-          Jay, szia! – ugrott a nyakamba Ashley, akivel sajnos már egy ideje nem találkoztam. Készséggel visszaöleltem, és két puszit is adtam neki.

-          Szia! Hű, de csinos vagy! – dicsértem meg. Egy csodaszép piros ruha volt rajta, a haja feltűzve, szemében az aranybarna lencsék vidáman csillogtak, csak a bőre nem volt olyan fehér, mint vámpírkorunkban.

-          Köszönöm szépen! Anamay igazán tehetséges! Képzeld, Nikki amint meglátta a ruhákat, felkérte, hogy tervezze meg az esküvői ruháját… és én is kértem tőle egy estélyit – forgott körbe-körbe. – Készen állsz talán utoljára Jasper lenni? – kérdezte kuncogva.

-          Utoljára? Milyen naiv vagy – nevettem. – Ezt sosem fogjuk levetkőzni. Mi örökre a Cullen család leszünk.

-          Ez igaz! És hogy hiányzik az én ikertestvérem! – ölelt át hátulról Nikki.

-          Te is hiányoztál! – fordultam meg, hogy jól megszorongassam őt is.

Kellan, Taylor, Peter, Liz és Anna is ott voltak közöttünk. Mindegyikőjükkel nagyon jól elbeszélgettem, és csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányoztak. Eddig olyan elfoglalt voltam, hogy nem tűnt fel. Meg persze Chloe mellett kinek hiányzik akárki is?

Mielőtt még a párom keresésére indulhattam volna, egy lány elragadott magával azzal a szándékkal, hogy szőkít a hajamon. Röpke fél órával később már szőkén rohantam a ruháimért, amiket maga Ana adott rám. Betettük a lencsémet, majd a kalapomat is felvettem, amit direkt nekem készített. Imádtam.

Amint volt egy percem, azonnal Chloet kezdtem keresni a szememmel. Basszus, sosem voltam még ennyire szerelmes!

Pár pillanat múlva meg is pillantottam, épp Lizzel beszélgetett. Elállt a lélegzetem egy pillanatra. Gyönyörű volt! Fekete-fehér-piros ruhában volt. A felső része fekete és fehér színekben pompázott. Innen úgy néztem, hogy selyem volt, valamilyen merevítővel, így egy fűzőre hasonlított, ami kihangsúlyozta a dekoltázsát, a szoknya pedig vörös tüllrétegekből állt, egészen a bokájáig, a lábán pedig egy magas fekete cipő díszelgett. Tátott szájjal meredtem rá, és nem tudtam szóhoz jutni.

-          Jay, a szádba fog repülni egy galamb! – legyezett a szemem előtt Ana. – Tetszik? – kérdezte mosolyogva és ő is Ana felé pillantott.

-          Egyszerűen… tökéletes – hebegtem.

-          Mindenki megtarthatja a ruhát, amit hord, szóval még láthatod benne, de most figyelj! Először te mész ki, utánad Chloe, Kellan, Ash majd Taylor és Anna a fehérneműkben, majd Nikki, Peter és Liz. Aztán jövök én veled… Jay, figyelj már! – ripakodott rám, mikor még mindig Chloet figyeltem. – Két kört kell mennetek, és neked villámgyorsan át kell öltöznöd a fekete öltönybe! – magyarázott.

-          Oké, vettem, de neked nem kéne készülni? – vontam fel a szemöldökömet, mivel ő még az utcai ruhájában flangált.

-          De… de, tényleg! – kapott a fejéhez, majd elkapva a számomra ismeretlen sminkes csajt, eloldalazott vele.

Már majdnem mindenki készen volt, és vigyorogva vettük tudomásul, hogy Ana ismét vámpírt csinált belőlünk. Még Chloeból is, akinek csodásan állt a lencse… nem mintha amúgy nem lenne gyönyörű szeme, de most valahogy még földöntúlibb volt…

Beszélgettünk még vagy negyed óráig, mikor Anamay előlépett a paraván mögül, ahol eddig készülődött. Egyszerre csend telepedett a szobára, és mindenki elámulva figyelte őt.

Olyan volt, mint egy porcelánbaba. És bár szebb nem volt Chloenál – szerintem -, egyszerűen elakadt mindenki lélegzete. Arca fehér volt, sosem volt az a napbarnított csaj, az ő tekintete is aranybarnán csillogott, és egy egyszerű arany sminet kentek fel neki. A haja be volt göndörítve és a válla alá omlott, de ami elképesztő volt, az a ruha. Egy gyönyörű menyasszonyi ruhában állt előttünk, ami egészen a padlóig ért, és valami elképesztően festett benne. A vállait és a hátát szabadon hagyta, felül egy fűzőre hasonlított ez is, amit gyöngyök és kristályok díszítettek, a szoknya pedig több rétegből állt, és csipke volt az egész. A kezére a könyöke fölé érő szintén csipke kesztyűt húzott, és gondolom az ő lábán is egy magas sarkú cipő lehetett.

-          Hű… - tért magához először Kellan, és elismerősen végigmérte őt. – Gyönyörű vagy!

-          Igen, tényleg nagyon szép vagy! – mosolygott rá Peter is. Chloe megszorította a kezemet, és ahogyan az arcára néztem, láttam mit gondol: Rob és Kris ezt most megkapják! Mindenkinek le fog esni, hogy én és Ana helyettesítjük a végén őket, mint szerelmespárt. Bellát és Edwardot, de tudtam, hogy Anamay ezeket Robnak és Kristennek címezte inkább.

-          Csodás vagy! – léptem mellé, és suttogtam a fülébe, mire szégyenlősen elmosolyodott.

-          Köszönöm! – pillantott rám, majd a többiekre nézett. – Nektek is! Öt perc és kezdünk! – mondta komolyan, és beállított bennünket egy sorba.

Mikor felcsendült a zene, ami szintén a Twilight-hoz kapcsolódott – Mutemath-Spotlight -, azonnal mozdultam. A kifutóra kilépni nagyon is jó volt. Én szerettem, hogy az emberek megismernek, és szeretik a munkámat, engem. Mindent úgy csináltam, ahogyan elterveztem. Visszafogottan mosolyogtam, mintha csak Jasper lennék, egyenes háttal végigvonultam, s mikor a végére értem a kifutónak, megpillantottam szemben Robot és Krist. Kristennek dobtam egy kacsintást, amit vagy harminc fotós örökített meg, majd tettem még egy kört, és lesiettem a színfalak mögé.

Anamay azonnal vetkőztetni kezdett, amit egy-két poénnal kommentáltam, de őt nem lehetett kizökkenteni.

-          Figyelj rám! – kértem, mikor a nyakkendőmet igazgatta. Megvártam, míg a szemembe néz, majd elmosolyodtam. – Minden rendben lesz! Gyönyörű vagy, a ruháid elképesztőek, és az egész műsor fantasztikus! Csak légy magabiztos, és ne foglalkozz semmivel! – bíztattam, mire fáradt mosolyt villantott.

-          Itt vannak, igaz? – kérdezte halkan.

-          Igen – bólintottam.

-          Rendben leszek! – bíztatta magát, és mivel már Liz fordult ki a kifutóra felsétáltunk a lépcső tetejére, és vártunk. Chloe nem messze tőlünk állt, és vigyorogva végigmért, majd felmutatta a hüvelykujját, jelezve, hogy tetszem neki.

-          Este elkaplak! – szóltam még oda neki, miközben Anamay belém karolt, hogy készen legyünk a kivonulásra.

-          Vagy én téged! – nevetett fel, s Ash és Nikki is vele vigyorogtak.

-          Alig várom! – motyogtam már magamban, ugyanis Liz belépett mellettünk, így mi következtünk.

Anamay arcán egy szelíd, de győzelemittas mosoly ült, mikor a kivilágított emelvényre léptünk. A nézők mind eltátották a szájukat – ahogyan mi is tettük -, mikor megláttak bennünket. Félszegen mosolyogtam, és igyekeztem előre nézni, de mikor a kifutó végére értünk, nem tudtam nem Anamayre és a vele szemben ülő elképedt párosra pillantani. Felkuncogtam, mire Ana rám nézett és ő is teli szájjal vigyorgott rám. Még egy kört tettünk, majd mindenki kisétált mellénk. Ekkor áttértem Chloe mellé, és átkaroltam a derekát.

Hosszában végigálltunk a kifutón, és elöl Anamay kezében a mikrofonnal egy kisebb beszédbe fogott a tapsorkán közepette.

-          Köszönöm mindenkinek, aki eljött. Azt hiszem a tervezőtársaim nevében is beszélhetek – mosolygott. – Csodálatos érzés itt állni! Köszönöm a szüleimnek a lehetőséget, hogy bontogathatom a szárnyaimat, és köszönöm a barátaimnak, akik egyben a modelljeim is, hogy segítettek! Azt hiszem ez a bemutató így volt tökéletes! Nagy tapsot tehát a Twilightos sztároknak, akik egésszé formálták a kreációmat, és köszönöm Chloe Ravennek, aki nélkül semmit sem értem volna el – ezt a mondatot nyilván Chloe szüleinek és a húgának célozta. Chloe sugárzó mosollyal nézett rám. – Ezen az estén mindent megkaptam, amire csak vágytam. Köszönöm! – mondta, majd miután vetett egy kihívó pillantást Robra, felénk fordult, és elindultunk visszafelé.

-          Jaj… el sem hiszem! Fantasztikus volt! – ugrott Chloe a nyakamba, amint leértünk a kifutó mögé.

-          A legszebb te vagy ma, remélem tudod! – néztem a szemébe, mire egy kissé elpirult.

-          Ó, Jay! – sóhajtotta, majd hozzám hajolt egy csókra. Még most is imádtam őt csókolni. Imádtam, ahogyan a puha ajkai vadul falták az enyémeket.

-          Chloe! – szólt kissé remegő, ideges hangon Anamay. Felé néztünk. Ashley mellett ácsorgott, akinek egy pezsgőspohár volt a kezében, de mindketten egyetlen pontra meredtek.

Az ajtóban ott állt Rob. És egyedül volt. Nem tudtam, hogy Kristent hol hagyta, de látszólag nem is nagyon érdekelte. Villámokat szóró szemekkel nézett Anamayre, és a többiekkel nem foglalkozva elindult felé. Chloeval azonnal Ana mellé léptünk, készen, hogy ha kell, akkor visszatartsuk Robot, ha Ana nem akar vele beszélni. Látszólag Rob rettentő dühös volt, Ana meg nyugodt, rideg maszk alá bújt.

** Rob **

Azon a gyönyörű arcon olyan félelmetesen közönyös maszk ült, ami csak még jobban felidegesített. Hát tényleg túl van rajtam? Elfelejtett? Nem hinném! Még egy hülye is rájöhetne, hogy ez az egész show egy nekem szánt nem éppen burkolt üzenet volt. Egyrészt, hogy minden kollégámat meghívta, kivéve engem és Krist, másrészt maga a koncepció, a zene… minden. Nem Anamay, engem nem versz át! Kettőnk közül én vagyok a színész, nem te!

-          Beszélhetnék veled? – kérdeztem fojtott hangon, mire csak felvonta szépen ível, vékony szemöldökét.

-          Nem hiszem, hogy… - kezdte Chloe.

-          Nem téged kérdeztelek! – vetettem oda neki a szavakat, mire Jay tekintete elsötétült.

-          Jól válogasd meg a szavaidat, és vigyázz a modorodra Rob, mert több hülyeségedet nem fogom elnézni! – Hát nem mondom, hogy meglepődtem a fenyegetőzésén. Érthető volt a reakciója, és ezt még meg is mosolyogtam volna, ha nem tudtam volna azt, amit. Amit Chloe szülei mondtak nekem. Hát, ha Chloe dühös volt rám, amiért átvágtam és elhagytam Anát, akkor azt hiszem ezek után nekem is jogom van undorodni Chloetól és a családjától.

-          Jaynek igaza van, Rob! – motyogta Ashley, majd vetett egy oldalpillantást a fagyos Anára.

-          Na majd meglátjuk, hogy a ma este után is ennyire fogja-e védeni a kis barátnőjét! – kihívóan néztem az említettre, mire a női arc elkomorult. Sejtette, hogy a szüleire célzok. Jaynek nagyon fog fájni, ha Chloe úgy dönt, ahogyan szerintem dönteni fog…

-          Megiszunk egy pohár pezsgőt? – kérdezte hirtelen Anamay, és a hangjának lágyságára, amit ma először hallottam úgy, ahogyan régen, megremegett a gyomrom. Tekintetem azonnal az övét kereste. Most sem láttam az arcán semmi arra utaló jelet, hogy érdekelném, se egy mosoly, se egy fintor, de a szemei mindent elárultak. Ott, ha kicsi szikra is, de szikra volt. Annak a tűznek a szikrája, ami mindig ott lobogott a szemében, mikor velem volt. Talán még nem késő…

-          Persze – bólintottam, majd kezemet a hátára simítottam, és kisétáltam vele az „öltözőből”, s a nagyterem felé vettük az irányt, ahol a fogadást tartották.

-          Hol hagytad Kristent? – bukott ki belőle a kérdés, amin csak elmosolyodtam, de úgy, hogy közben elfordultam tőle, és két pezsgős pohárért nyúltam. Nem akartam felfedni előtte az őszinte érzéseimet. Még nem. – Nem mintha érdekelne, csak tudni akarom, hogy melyik oldalról számítsak a támadásra! – mondta, majd elfogta tőlem a poharat és a szemembe nézett.

-          Elment haza – vontam meg a vállamat, majd koccintásra emeltem a poharat. – Arra, hogy ma este minden kiderül! – Értetlen tekintete ellenére poharát az enyémhez érintette, majd belekortyolt az italba.

-          Mi minden? – kérdezte néhány másodperces csendes ácsorgás után, majd tekintete elsiklott mellettem, s egyetlen ponton nyugodott. Megfordulva én is kiszúrtam Chloe szüleit és húgát.

-          Jól sejted, okkal vannak itt! – sóhajtottam, majd feléje fordultam.

-          És te tudod, hogy miért. – Nem kérdezte, kijelentette.

-          Igen, tudom – helyeseltem. Beharapta az alsó ajkát, majd a felsőt szívta a szájába, végül elmosolyodott.

-          Tévedsz! – mondta egyszerűen, majd lehúzta a pohár tartalmát.

-          Majd meglátjuk! – mosolyogtam én is. Pár percig csak csendben álltunk. Közben páran odajöttek Anához gratulálni, és ha jól sejtettem, mind híres divattervezők voltak. Legalábbis Anamay sugárzott a boldogságtól, ahogyan beszélgetett velük a ruhákról, és fogadta a dicsérő szavakat.

-          Miért jöttél el? – kérdezte kicsit később, és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, és kissé összepréselte ajkait. Aztán persze ugyanolyan érdeklődve nézett rám, mint előtte.

-          Fáj a lábad? – kérdeztem rá a dologra, hiszen jól ismertem, és a cipő se volt semmi amit hordott.

-          Nem válaszoltál a kérdésemre! – csattant halkan, mégis erőteljesen.

-          Látni akartam, hogy mit hoztál össze – feleltem hanyagul. Azt mégsem mondhattam mindjárt, hogy „látni akartalak téged”… Ana felnevetett.

-          Ha tudtam volna, hogy jössz, elhozom az Oscar díjad! – felelte, s szemében szomorúság csillant.

-          Tessék? – Nem értettem milyen Oscarról beszélt.

-          Emlékszel, azt mondtad nekem, hogy életed leghosszabb, de legjobb alakítását nyújtottad mellettem? Na, arra vettem neked egy Oscar díjat… Persze nem olyan, mint az eredeti, de azért jelent valamit nem? – gúnyolódott, mire elkomorodtam.

-          Erről akartam veled beszélni ma…

-          Vegyük úgy, hogy gratuláltál nekem, és most lelépek! – hadarta, és letette a poharat a mögöttünk lévő hosszú asztalra.

-          Nem! Mármint… gratulálok persze, de végig kell hallgatnod! – megfogtam a csuklóját, és egy asztal felé kezdtem húzni, ami a fal mellett állt üresen.

-          Már rég nem abban a fázisban vagyunk, hogy nekem valamit meg kell tennem neked! – Idegesen lecövekelt az asztal mellett, és villámokat szóró szemekkel nézett rám.

-          Ülj le, úgy kényelmesebb lesz! – mondtam, s kitartóan néztem a haragos szemekbe.

-          Van három perced! – suttogta végül, majd elegánsan leereszkedett a székre, keresztbe tette a lábait, és kezeit az ölébe ejtette. Gyönyörű volt ma este, bár mondjuk mindig is elragadó volt.

-          Oké… - sóhajtottam, és letettem arról a tervemről, hogy előbb megpróbálom kicsit megpuhítani. Felesleges lett volna próbálkoznom, így inkább a közepébe vágtam. – Nem hazudtam neked akkor este, legalábbis nem mindenben. – Nem mertem a szemébe nézni, így inkább leültem vele szemben, de a cipőm orrát tanulmányoztam. – Tényleg azért jöttem össze veled, hogy Kristen féltékeny legyen és rájöjjön, hogy nekünk együtt kell lennünk.

-          Örülök, hogy segíthettem ebben! – köpte a szavakat, és elfordította a fejét, mikor felnéztem rá.

-          Szóval ezért volt, hogy végül kerestelek, és… ezért tettem mindent. Aztán Kris nem jelentkezett, én pedig jól éreztem magam veled, így minden maradt úgy, ahogyan elterveztem. Aztán később kezdtem rájönni, hogy ez tényleg jó… mármint, hogy tényleg veled akarok lenni… játékok és színészkedés nélkül.

-          Remélem az ágyban is színészkedtél... Nem mintha így nem lenne elég megalázó… - mormogta, de én ezt is figyelmen kívül hagytam, és folytattam.

-          Szóval nem is foglalkoztam Kristennel egy ideig, de aztán… kiderült, hogy a tervem bevált. Megkeresett, hogy igazam volt, és velem akart lenni. Ekkor szakítottam veled, és…

-          Nem! – förmedt rám. – Te nem szakítottál velem, te eldobtál, mint egy használt rongyot! – Dühös volt, és joggal.

-          Arra gondoltam, hogy Kristen és én tökéletesek vagyunk együtt, és hogy veled ez nem menne. Igyekeztem arra gondolni, hogy téged csak kihasználtalak. Így sikerült veled elhitetnem azon az estén, hogy nem jelentesz nekem semmit. De az eltelt idő alatt, míg nem voltunk együtt, rájöttem, hogy igenis igazi érzések voltak azok, amiket éreztem, és hogy tényleg… hogy tényleg szeretlek téged, Ana! – Kész, kimondtam! Szemei elkerekedtek, majd szorosan lehunyta pillantását, hogy aztán felnevessen.

-          Menj a francba Pattinson! – nevetett, majd felállt, és ellépett mellettem. Azonban nem hagyhattam, hogy elmenjen, így felpattanva utána eredtem.

-          Ennyi? Mármint… ennyi? – kérdeztem feldúltan, miközben sebes léptekkel mentem utána.

-          Idejössz ma azzal a nővel újból az orrom alá dörgölve, hogy vele vagy, aztán hirtelen bezenged, hogy szerelmes vagy belém, és én higgyem is el? – kérdezte, miközben belépett a már üres, emberek hiányától kongó szobába. – Látod ezt? – mutatott végig egy sor ruhán. – Ezt mind egyedül csináltam. Jobban mondva Jacksonnal és Chloeval. Mert ők mellettem álltak, amikor te a földbe döngöltél, Rob! – Hangja elcsuklott, és ajkai megremegtek. Végre ugyanaz a lány volt, akit szerettem, és nem az, aki a tetteim miatt komor és rideg lett. Az első könnycsepp legördült az arcán, és én önző módon örültem ennek. Mert ez azt jelentette, hogy – Szerettelek! Te voltál az egyetlen a számomra… És aztán a képembe vágtad, kegyetlenül, sőt majdnem büszkén, hogy csak a mesteri terved része voltam! – sírta. Nem kerülte el a figyelmemet a múlt idő. Azt mondta szeretett. Vajon már nem szeret? Amit tettem, az annyira megbántotta, hogy minden érzést kiölt belőle?

-          Tudom, hogy egy csapásra nem múlik el, de… Szeretnék kérni tőled egy második esélyt! – Pár pillanatig csak könnyein át pislogott rám, majd megrázta a fejét.

-          Nem lehet, Rob! Minden percben azt lesném, ha nem vagy velem, hogy mikor jössz haza. Vagy azon rágódnék, hogy kivel vagy. Vagy, hogy mikor azt mondod, hogy szeretsz, vajon nem hazudsz-e…

-          Szóval azért még szeretnél velem lenni, csak nem tudsz bízni bennem! – kaptam az alkalmon.

-          Bizalom nélkül nincs kapcsolat, Rob! Bármennyire is szeresselek… - A csalódottság ott ült a szemében.

-          Nézd, Ana én nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked! Nem volt szándékos… mármint, tudtam már az elején, hogy fájni fog neked, de nem hittem volna, hogy… hogy egymásba fogunk szeretni!

-          Ezzel nem oldasz meg semmit!

-          Kérlek… kérlek, csak próbáljuk meg! – kérleltem, és közelebb léptem hozzá. Kedvem lett volna megcsókolni, de nem tettem, mert nem akartam, hogy úgy érezze, erőltetem a dolgot. Inkább vártam a reakcióját.

** Chloe **

Nem tudtam, mit akarhat tőlem Ari, de követtem a húgomat. Hátrapillantva még elkaptam Jay kacsintását, ami megmosolyogtatott. Tudtam, hogy egyszer túl kell esnem ezen a beszélgetésen, és ha ma túlesek rajta, soha többé nem kell majd velük lennem! Nem kell őket látnom. Most tisztázok minden elvarratlan szálat, és többet feléjük sem nézek.

-          Na gyorsan bökd ki, hogy mit akarsz, mert nem szoktam gyűlölt emberekre pazarolni az időmet! – mondtam egyenesen a drága apukám szemébe, aki csak elmosolyodott.

-          Látom még mindig ugyanaz vagy lányom!

-          Elszámolok háromig, és ha addig nem mondod meg, hogy mi a fészkes fenét kerestek itt, akkor én már itt sem leszek! Egy…

-          Itt az ideje, hogy az elsőszülött lányunk kirepüljön a fészekből! – mondta, majd megfogta anyám kezét, aki inkább lesütötte a pillantását.

-          Ha nem tűnt volna fel, már rég nem lakom otthon!

-          Úgy értettem, itt az ideje, hogy férjhez adjalak! – Egyszerűen kinevettem. Mi mást tehettem volna?

-          Megőrültél? – kérdeztem még mindig a kacagástól fuldokolva.

-          Nem, nem őrültem meg. Elnéztem neked, hogy leléptél, és szégyent hoztál a családunkra.

-          Elnézted? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, és már soroltam volna az érveimet, hogy szerintem miért is nem tartozik ez a dolog az el van nézve kategóriába, de belém fojtva a szót, folytatta.

-          A vagyonom fele a tiéd, a másik fele a húgodé. Mi ketten anyáddal abból is bőven megélünk, ami Keleten van. Mindent megkapsz, Chloe. Minden vállalatomat, minden cégemet, minden ingóságomat ezen a földrészen, ha hozzámész ahhoz, akihez én adni szeretnélek. – Már megszólaltam volna, de újfent nem osztott nekem lapot. – Nem kell vele maradnod. Ha okos vagy, egy év múlva elváltok, és akkor az ő vagyonának a fele is a tiéd lesz! Hidd el, nem is akárkinek szánlak téged! Gyönyörű vagy és okos… ezt tudom jól. De ha most ezt megteszed, akkor egész életedben nem lesz gondod semmire. Sőt még az ükunokáidnak sem. A családunknak szüksége van rá, hogy csatlakozz hozzánk, Chloe! A mi dinasztiánk magasan helyezkedik el a társadalmi ranglétrán… kérlek, gondold meg! Ha másképp nem, hát majd pár év múlva újra együtt lehetsz a mostani pároddal! Gondolj bele, hogy milyen jó lenne, ha mindketten csak otthon ülhetnétek, és nem lenne gondotok semmire!

Tudtam, hogy komolyan gondolja az ajánlatát. Tudtam, hogy minden nekem adna, amit ígért, hogy nem hazudik. De vajon mit tenne, ha nemet mondanék? Félnem kellene? Jobb lenne, ha nem húznék vele megint újat, és engedelmeskednék?

** Jay **

4 évvel később

Az embernek manapság az idő egyenlő a pénzzel. Én sem voltam ezzel másképp. Csak én nem azért akartam sietni, hogy esetleg rohanjak megkötni a következű üzletem, hanem mert minél tovább ülök itt, annál több szál cigit szívok el, és annál több italt fogok rendelni. Oké, hogy a nők állandóan késnek, de egy újságírónak nem kellene pontosnak lennie?

Kezembe vettem a dobozt, majd előhúztam belőle egy újabb szálat, aztán meggyújtottam. Körbenéztem, hogy rajtam kívül még ki van a kávézóban. Szinte tömve volt az egész, csak valahogy az én fejemből szorulnak ki a gondolatok, s olyan érzésem van, mintha senki sem lenne körülöttem.

-          Elnézést a késésért! – huppant le velem szemben a lány. Alig lehetett több huszonkettőnél, fiatal volt és nagyon szexi. Hosszú, barna haja hullámosan lógott a vállaira, barna szemei barátságosan csillogtak, és a telt ajkak vérpirosra voltak festve. – Dugóba keveredtem, tényleg sajnálom!

-          Semmi gond, Hope! – mosolyogtam rá szelíden. Eddig csak egyszer találkoztam vele, mikor felkeresett a forgatáson, hogy időpontot kérhessen tőlem, de már akkor is nagyon szimpatikus volt számomra. – Rendelj valamit! – hívtam a pincért, és Hope kért magának egy jegeskávét.

-          Köszönöm! – nézett rám, mikor a pincér elment a kért italért.

-          Igazán nincs mit, de látom nem vagy nagy kávés – mosolyogtam rá, mire elpirult. Iszonyúan édes volt. Nem olyan, mint a többi nő, akik kacérkodnak velem, és azt sem tudják hogyan tegyék magukat előttem.

-          Nem, de egy cukrászdába mégsem tehettem az interjú helyét – vonta meg a vállát, majd elővette a diktafonját a táskájából, és letette az asztalra.

-          Értem, akkor ezért a vaníliás jegeskávé – bólintottam, majd a cigisdoboz felé böktem. – Kérsz? – Tekintete arra a szálra vándorolt, amelyet most a számhoz emeltem, majd a dobozra esett.

-          Nem dohányzom, köszönöm! – hárított kedvesen. Pedig már vártam, hogy átnyúl az asztal fölött, és beleszív abba a szálba, ami a kezemben van. Ahogyan Chloe is tette annak idején, évekkel ezelőtt.

-          Egészséges élet? – vontam fel a szemöldökömet jókedvűen. Hope ártatlan megmozdulásai jókedvre derítettek. Ahogyan elpirult, mikor a szemébe néztem, vagy mikor zavartan elkapta rólam a pillantását.

-          Sosem drogoztam, még csak egy füves cigit sem szívtam el, nem dohányzom, nem űzök extrém sportokat, de bulikon eléggé fel szoktunk önteni a garatra, ha arról van szó, és imádom az édességet… Döntsd el te, hogy ez egészségesnek számít-e! – vigyorgott, de most sem nézett a szemembe, csak egy pillanatig. Aztán a pincérre siklott a tekintete, aki kihozta neki a jegeskávét. Megmosolyogtam a mondókáját.

-          Hozzám képest ez makk-egészséget jelent!

-          Á igen, Jackson Rathbone… a parázsló rosszfiú, igaz? – vonogatta a szemöldökét, majd bekapcsolta a diktafont. – Mesélj nekem az életedről Jackson, kérlek! – Szélesen rám mosolygott, majd a szívószálat a szájához emelte, és beleszívott a kávéjába. Kissé megmozgatta a fantáziámat ez a mozdulat. Mármint a fantáziámat, mint egy férfiét.

Hope gyönyörű lány volt, és ha jól tudtam, akkor tényleg huszonkét éves volt. Kicsit fiatal hozzám, már ha azt nézzük, hogy idén leszek harmincegy, bár ki tudja, mi számít soknak és mi nem… Csak most néztem meg jobban, hogy milyen csinos ma. Nem volt az a sznob picsa, és nem volt egy divatőrült plázacica sem. Egy egyszerű kék farmer volt rajta - már ahogyan az asztal takarásától láthattam -, egy mintás póló, és azon egy barna kardigánt viselt, ami nem volt begombolva. Smink sem volt rajta sok, csak egy kis szemhéjtus és a piros rúzs. Nagyon jól állt neki. Kiemelte a száját, jó kontrasztban volt világos bőrével és sötét szemeivel.

-          Kérdezz, amit csak szeretnél! – előredőltem, elnyomtam a cigim és a kezeimet az asztalon pihentetve belenéztem a barna szemekbe. Most is kissé elpirult, majd megnyalta ajkait. Ó, ez tetszik!

-          Mesélj az elmúlt négy évről! Kijött ugye pár cikk arról, hogy te és a híres olajmágnás lánya, Chloe Revan egy pár vagytok. Mi történt veletek? Régóta nem mondtál erről semmit, de mint tudjuk, egy jó ideje nem alkottok már egy párt. – Mohó kíváncsiság ült az arcán.

-          Jól tudod, nem vagyunk együtt már lassan négy éve. És azért nem mondtam semmit sem, mert eléggé kényes ügy ez számomra.

-          Ha nem akarsz, nem kell beszélned róla! – Milyen aranyos! Bár elég furcsa, hogy egy újságíró nem erőlteti a dolgot.

-          Azt hittem ez a célod!

-          A célom az, hogy minél jobb interjút készítsek, de ha nem akarsz valamiről beszélni, akkor nem kell! – Olyan furcsán nézhettem rá, hogy elnevette magát. – Nem vagyok igazi újságíró. Az apukám a főszerkesztő és kell egy nyári meló… - megvonta a vállát, majd újra beleszürcsölt az italába. Valahogyan megkönnyebbülés volt számomra ez a hír.

-          És ezt érezted a legmegfelelőbb nyári munkának?

-          Tudod nehéz ez… az egyetemen nemrég végeztem, és fel is vettek egy céghez, de csak szeptembertől tudok ott kezdeni, mert akkor üresedik meg a hely. Tudod, felmondási idő meg ilyesmi…

-          Milyen cég?

-          Bababútorokat fogok tervezni – mosolygott vidáman. – Mindent tudok az újságírásról apa révén, de sosem érdekelt igazán.

-          Miért pont bababútorok?

-          Mert azok picik és aranyosak! De végül is belsőépítész vagyok, de van kertmérnöki diplomám is… De a cég most erre vett fel. – Vidám hangja, és barátságos tekintete rabul ejtett.

-          Chloe, ha jól tudom, most készül másodszor férjhez menni. – Kezdtem el Chloeról beszélni. - Az első férjét az apja választotta neki, ez volt az indok, amiért szakítottunk… elég furcsa erről beszélnem… - beletúrtam a hajamba.

** Hope **

-          Szóval összejött valaki mással? – kérdeztem végül. Rossz volt látni, hogy szegény kényelmetlenül érezte magát, de egyszerűen muszáj volt rákérdeznem.

-          Hát… az apja neki ígérte a vagyon ráeső részét. Először nem akart belemenni mondván, hogy szeret engem. Aztán egy sor szerencsétlenség folyamán a Harper’s Bazaar megvált Chloetól, és elege lett. Megkért, hogy menjek vele el a szüleihez, és ott közösen akartak rávenni az anyjával, hogy várjam meg míg Chloe elválik a pasitól. Ez már nem titok, hiszen így is történt, és a világ tudja, hogy miért történt. Chloe most az egyik leggazdagabb ember a földön.

-          De te nem mentél bele a játékba – megdöbbentett a történet, de éreztem, hogy még közel sincs vége.

-          Nem. Bíztattam, hogy menjen el más újságokhoz, mert jó volt abban, amit csinált, de ő nem akart küzdeni. Én pedig megmondtam, hogy nem osztozom a nőmön senkivel… Így elváltak az útjaink – mondta, majd elővett egy újabb cigit, és meggyújtotta. Nagyon szexi volt így, de igyekeztem a feladatomra összepontosítani.

-          És mi történt ezután?

-          Ezután? Nos Anamay és én összeköltöztünk, de csak, mint lakótársak. Chloe és ő nagyon összevesztek. Ana kedvelt engem mindig is, és nem tetszett neki a barátnője viselkedése.

-          Anamay Harris, igaz? – kérdeztem. Azért utánanéztem én a dolgoknak egy kicsit.

-          Igen, ő. Nos vettünk egy nagy lakást, és a mai napig együtt élünk ott. Bár egy csomószor van, hogy nem is találkozunk. Ő dolgozik a saját cégénél, én pedig úton vagyok… és amúgy is elég nagy az a lakás.

-          Szóval barátok vagytok, semmi több?

-          Így van – bólintott. Elmosolyodtam. Valamiért jó volt, hogy tudtam, hogy nem járnak. – Ana nagyon kedves lány és jó, hogy nem egyedül élünk…

-          Neki nincs senkije? Akkoriban Robert Pattinsonnal járt, igaz?

-          Igen, vele. De Rob és ő szakítottak még azelőtt, hogy Chloe és köztem vége lett volna. Aztán újra randizni kezdtek, de Anamay nem tudott bízni Robban.

-          Miért?

-          Mert Rob egyszer becsapta, és nem működött tovább ez a dolog.

-          Rob és te barátok vagytok?

-          Nem igazán, és Rob meg Ana sem puszipajtások. Legyen elég annyi, hogy Chloe mostani vőlegénye maga Rob. – Na erre a kijelentésre rendesen leesett az állam. Ezt nem tudtam. – Meglepő, igaz? – kérdezte tőlem mosolyogva.

-          Egy kicsit. Anamaynek nincs most senkije?

-          Anának? De, van. Ám az illető híres, így nem leplezném le őket, ha nem gond…

-          Ó, persze, semmi gond! – Megint a szemembe nézett. Én viszont nem tudtam állni a parázsló, zöld pillantást. Zavarba hozott, hogy egy ilyen jóképű és híres férfi engem méreget.

-          És mi a helyzet a te életeddel most? – faggattam tovább.

-          Leforgattuk a Léghajlító harmadik részét is, most pedig a zenélés lesz egy kicsit porondon – mesélt terveiről a zenekarával kapcsolatban és azt is elárulta, hogy jövőre egy komoly filmet is fog forgatni.

-          Jól kerülöd a magánéletedet… - mosolyogtam rá. Eddigi komoly hangulatát mintha elfújta volna a szél. Édesen elmosolyodott, olyan féloldalasan, majd rám pillantott.

-          Jelenleg nincs senkim. – Ez csak még jobban feldobta a napomat. Nem tudtam eltitkolni a boldogságomat, de igyekeztem nem feltűnően vigyorogni.

-          Értem… - Ennyivel lezártnak tekintettem a témát. Elmesélt még pár sztorit, amiken jókat nevettem. Nagyon vicces srác volt, és nem utolsó sorban igazán helyes és szexi. – Köszönöm a türelmed, Jay! – mosolyogtam rá őszintén, majd kikapcsoltam a diktafont és a táskámba tettem, aztán előhalásztam a pénztárcámat.

-          Hagyd, a vendégem voltál! – intett le gyorsan. Nem akartam ellenkezni, így bólintottam.

-          Köszi! Akkor a cikk nyers változatával majd megkereslek! – felálltam, a vállamra tettem a táskám, és figyeltem, ahogyan ő is feláll, majd a zsebébe pakolja a holmiját, miután kifizette a fogyasztott italokat.

-          Alig várom! – mondta végül, majd a kezét nyújtotta felém. Készséggel megráztam a kinyújtott jobbot, de olyan furcsa érzés kerített hatalmába. A szemébe néztem, talán most úgy igazán először. Tetszett nekem, bár nem tudom, hogy van-e olyan lány, akinek ne tetszene… Kisétáltunk a kávézóból, s a napsütésre tekintettel feltettem a napszemüvegem.

-          Akkor szia Jay! – intettem, majd elindultam, miután ő is elköszönt.

Vígan sétálgattam a verőfényes napsütésben. Imádtam New York forgatagát, szerettem nézni a kirakatokat, és a sok embert. Éppen a piros lámpánál álltam, ami annak az utcának a végén volt, amelyikben a kávézó is, mikor meghallottam a dallamos hangot a hátam mögött, ahogyan a nevemet kiabálja. Ahogy megfordultam és láttam, hogy felém igyekszik, azonnal meglódult a szívem.

-          Jay, valamit elfelejtettem volna? – kérdeztem, amikor elém ért, majd lekaptam a szemem elől a szemüveget.

-          Igen! Igen, valamit tényleg! – mondta, majd lassan az arcom felé nyúlt.

Nagyon meglepődtem ezen, azon pedig pláne, hogy felém hajolt, és ajkait lassan az enyémekhez érintette. Nem volt erőszakos, vagy durva, mégis annyi szenvedély volt a csókjában, hogy beleremegett a lábam. Mikor végre kissé felfogtam, hogy mi is történik, karjaimat a nyaka köré fontam, és kissé lábujjhegyre állva mohón visszacsókoltam.

Nem sokkal később mosolyogva váltunk el egymástól, és most már bátran néztem azokba az igéző, zöld szemekbe.

-          Hát ez meg…? – kérdeztem boldogan, még mindig a nyakában lógva.

-          Chloe után nem volt senkim, csak néha-néha… De most veled úgy érzem, hogy valami változott, még ha nem is ismerlek annyira… - mosolygott rám, és a hajamba fűzte ujjait, majd újra megcsókolt.

-          Szeretnéd megpróbálni velem? – kérdeztem, s szinte visítani és ujjongani tudtam volna. Toporzékolni és ugrálni örömömben.

-          Igen. Igen, szeretném! – bólintott vigyorogva. – Benne vagy?

-          Hm… - Úgy tettem, mint aki elgondolkozik, majd rosszalló pillantását látva elnevettem magam. Nem zavart sem engem, sem őt, hogy egy forgalmas kereszteződés szélén álltunk, és az sem, hogy az emberek, főleg a nők, megnéztek bennünket. – Végül is… életünk hátralévő része még csak… Most kezdődik el – mondtam, majd vidáman megcsókoltam, ő pedig megemelt, és egyszer körbefordult velem a tömegben, miközben ajkai az enyémeket becézgették.