Az ellenfél térfelén

2.

Furcsa volt újra abban a stadionban lenni, ami a város szívében helyezkedik el, és nekem is hosszú évekig az otthonom volt. Tekintetem körbehordoztam a zöld gyepen, a most üres lelátókon, a magányosan árválkodó kezdőkörön, a pályán. Hát újra itt voltam, a Santiago Bernabéu karizmatikus épületében. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy annak idején úgy mentem el innen, hogy nem terveztem visszajönni. Milyen naiv voltam! Hát hogy ne térnék ide vissza, ahol annyi minden történt velem, és ahol a régi barátaim még mindig itt vannak? Elnéztem a jobb oldali kapu felé, és azonnal a bátyám jutott eszembe. San Iker. Ő hiányzott a legjobban, habár lassan két éve ő volt az, aki azt mondta, menjek el.

Miután a spanyol válogatott zsinórban másodszor is megnyerte az Európa Bajnokságot az olaszok ellen, visszatértem velük Madridba. Iker annyira boldog volt, hogy napokig csak vigyorgott, és állandóan Sarát csókolgatta. Elnézően mosolyogtam rajtuk, hiszen ilyen volt az igazi boldogság. Ikernek minden megadatott akkor, amire csak vágyott. Nem úgy nekem.

Rengeteg rendezvény volt Spanyolország szerte, és én most is mindenhova elkísértem Ikert. Még úgy is, hogy Xabi nem volt hajlandó hozzám szólni, miután látott a döntőt követően Antonióval. Puff neki, megint volt egy mondvacsinált oka, hogy haragudjon rám, és elkerüljön. Talán így könnyebb volt neki, nem tudom. Tudtam, hogy szeret. Azt is tudtam, hogy minden erejével azon küzdött, hogy távol tudja tartani magát tőlem. Így hát nem tettem szóvá a hallgatását, de a szúrós pillantások azért rosszul estek. Elvégre nem nekem volt családom, ami közénk állt.

A legnagyobb partin, amit Madridban adtak a válogatott tiszteletére, összefutottam Nagoréval is. Egyébként nem igazán voltam puszipajtása egyik futballista feleségnek sem, neki meg aztán főleg. Ösztönösen és szándékosan is kerültem a társaságát, nehogy valamit észrevegyen rajtam.

Nos, azon a bizonyos partin dőlt el minden. Nem Xabi hozta meg a döntést, még csak nem is a felesége, hanem én. Egy olyan döntést, ami annál is súlyosabb és szilárdabb volt, mint mikor megmondtam Xabinak, hogy ne folytassuk tovább. Annak tulajdonképpen semmi értelme nem volt, csak egy kis időt nyertem Olaszországban. Aztán visszatértem Madridba, és… minden ment a régi kerékvágásban többé-kevésbé. Ekkor viszont nem tehettem másként, és valójában nem is akartam.

- Igazán csinos vagy ma este is – jött a dicséret Nagorétól, nekem pedig megborsódzott minden porcikám a hangjától.
- Te is – viszonoztam a gesztust felé fordulva, de inkább a pezsgős poharamnak szenteltem nagyobb figyelmet, sem mint neki.
- Azt hiszem eljött az ideje, hogy komolyan beszéljünk.
- Miről? – kapásból kérdeztem vissza, mintha ugyan halvány lilám se lett volna, hogy miről beszél, viszont a tekintetem azonnal a terem másik végében nevető Xabira siklott.
- Róla, természetesen – bólintott egy keserű mosoly kíséretében, én pedig kérdőn felvontam a szemöldökömet. Legbelül azért rimánkodtam, hogy Iker vagy Sara lépjenek már közbe, és mentsenek ki innen. Hát ez nem történt meg.
- Tudom, hogy évek óta a szeretője vagy – épp hogy nem fulladtam bele a pezsgőbe. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mire ő elnézően legyintett. – Nem, nem a kezdetektől tudom, de már pár hónapja.
- Nézd, én… - tulajdonképpen nem tudom, mit akartam mondani, de közbe is szólt, így nem kellett valami hazugság után kutatnom a fejemben.
- Ennek mostantól vége van – mondta komolyan, szinte parancsoló hangon. – Nem fogok a tulajdon férjemen osztozkodni – idegesen tekintettem körbe, hogy nem figyeli-e valaki a beszélgetésünket, de senki sem nézett felénk. – Választhatsz. Én szemet hunyhatok a dolog felett, ha elmész innen. Xabi nem fogja megtudni, hogy tudok rólatok, ahogyan más sem. Viszont, ha itt maradsz, kitálalok Xabinak, és elválok tőle.
- Ebben hol a… logika? – nyögtem a kérdést, miközben úgy szorítottam a vékony poharat, hogy belesajdultak az ujjaim.
- Szeretem őt, bármilyen meglepő, még ezek után is. Viszont, ha nem mész el, és folytatjátok ezt a játékot, akkor elválok. Előbb vagy utóbb kiderülne, nekem pedig nem hiányzik a megaláztatás, hogy évekig megcsalt. Ahogyan a gyerekeinknek sem szabadna erről soha, de soha tudomást szerezniük – pár pillanatig csak bámultam rá, néztem a tökéletes kontyba csavart hosszú haját, a gyönyörű arcát, és a karikagyűrűt az ujján.
- Nem kényszeríthetsz arra, hogy hagyjam el az otthonom – próbálkoztam meggyőzni, hogy amit kér az őrültség.
- Nem is kényszerítelek.
- Ha nem teszem meg, elhagyod őt – világítottam rá a mondandójára, mire csak komoran bólintott.
- Nézd, te nem vagy már egy éretlen kislány, aki ne fogná fel a döntései súlyát. Amikor meghoztad a döntést, hogy a férjem szeretője leszel, tudtad, mire vállalkoztál. Eleinte azt hittem, hogy szét akarod zúzni a családomat, hogy megszerezd magadnak Xabit. Aztán, amikor megtudtam, hogy pontosan mióta vagytok együtt, rájöttem, hogy nem ez a célod – tűnődve nézett rám pár pillanatig, én pedig lefagyva álltam vele szemben. – De akkor mi, hangzott fel a kérdés újra meg újra a fejemben, míg végül rájöttem. Boldoggá akarod tenni, bármi áron. És ha ehhez az kell, hogy a háttérben maradj, akkor megteszed – nem akartam felvilágosítani róla, hogy nem akartam én a háttérben maradni, és megpróbáltam elhagyni Xabit, hátha akkor rájön, hogy engem szeret jobban… de végülis igaza volt. Most is a háttérben voltam, mert szerettem őt. És mert önző voltam, magamnak is akartam őt, nem voltam hajlandó lemondani róla.
- Ez zsarolás – suttogtam a könnyeimmel küszködve, de ő erre nem reagált semmit, csak ugyanúgy nézett rám.
- Tudod – szólalt meg pár perc elteltével, míg én még mindig némán szobroztam. –, én megértem, hogy miért tetszel neki. Szép lány vagy, és okos is. De nem elég okos ahhoz, hogy magadtól eltűnj végre az életemből. Nem hibáztatlak téged. Pontosabban nem csak téged, tudom, hogy Xabi is tehet erről. Ettől függetlenül szeretem őt, mindenkinél jobban, és tudom, hogy ő is szeret engem. Te vagy a harmadik, a felesleges. Neked kell döntened! – értettem minden szavát, mégis kellett pár perc, míg összeszedtem magam.
- Rendben van – bólintott, majd minden további nélkül elsétált mellettem.

 Ő is feltétel nélkül szerette Xabit. Viszont volt köztünk egy hatalmas különbség. Míg ő teljesen nyugodtan felül tudott emelkedni a tényen, hogy Xabi mással is volt, én már nem voltam rá képes. Tulajdonképpen Nagore tett nekem egy szívességet, és megadta a végső löketet ahhoz, hogy elszakadjak Xabitól. A szívem majd’ megszakadt, amikor vetettem egy utolsó pillantást a szeretett férfi felé, de tudtam, hogy így helyes. Túlságosan is sok mindenről mondtam már le a kedvéért. Most éppen a családomról, az otthonomról készültem. Mégsem fájt annyira, mint illett volna.

- El sem hiszem, hogy itt vagy! – Iker hangja szakított ki a régmúltból, s nevetve fogadtam az ölelését, és azt, hogy felemelve megpörgetett a levegőben.
- Elvégre bajnokavatásra illett végre visszajönnöm, nem igaz?
- Jaj, Rosa, ez egy nagyon különleges nap lesz! – megfogta a kezemet, és kicsattanó örömmel nézett végig rajtam.
 - Csak nem elszakadtál a farkasfalkától? – ezt a hangot aznap hallottam utoljára élőben, mikor Nagore választás elé állított, és igazság szerint az emlékeimben nem élt ennyire… gúnyosan.

Iker egy pillanatra elkomorult, és a vállam felett vetett egy igen szúrós pillantást Xabira, aki ruganyos léptekkel haladt felénk. Felmosolyogtam a bátyámra, és az érkező felé fordultam.

Egyetlen szó nélkül hagytam el azt a bizonyos partit, miután Nagore odasétált Xabi mellé és megfogta a kezét. A mosoly, amit a feleségére vetett, biztosított róla, hogy jól döntök. Iker és Sara már korábban elmentek, majdnem sógornőm másnap orvoshoz készült, így szerette volna kipihenni magát, Iker pedig, mint egy igazi úriember, vele tartott. Így hát egyedül bandukoltam Madrid utcáin a lakásom felé, ahol aztán nem tudtam, mihez kezdjek.
Azt ígértem, elmegyek. Így is kell tennem, Xabi nem akarna elválni, de ha maradok, az lesz a vége. És valahol legbelül én is menni akartam.

Lehuppantam a kanapéra, és másnap reggelig ott gubbasztottam. Miután Sara és Iker végeztek a dokinál, átjöttek hozzám. Ott találtak estélyi ruhában, karikás szemekkel, elgondolkodva. Kénytelen voltam nekik mindent elmondani, bár nem akartam titkolózni egy percig sem. Előttük sosem voltak ki nem mondott dolgaim.

Iker még annál is komolyabb képet vágott, mint mikor megkaptam tőle a repülőjegyet. Akkoriban csak egy kis kiruccanásról volt szó, most viszont ténylegesen el akartam hagyni a hazámat.

- Ez a nő nem normális. Mégis hova mennél? – hitetlenkedett Sara, én pedig összenéztem Ikerrel. – Na, mit nem mondotok el? – sandított ránk.
- Azt hiszem, Iker is arra gondolt, amire én.
- Kapásból – bólintott Iker. – Menned kell – sóhajtott. – Ebből nagy botrány lehet Xabi számára. A válást meg kell indokolni a nagyközönségnek, és nem vagyok benne biztos, hogy Nagoe hallgatna az igazi okról.
- Azt mondta, nem akarja, hogy a gyerekek tudják. Sem most, sem később – nagy levegőt vettem, a torkom elszorult a gondolattól, hogy többé nem lehetek Iker és a családunk közelében. – Mit gondolsz? Szálljak szembe vele? Mégiscsak arról van szó, hogy megváltozik az egész életem.
- Rosita – mindig, amikor így becézett, úgy éreztem, hogy igazából is a testvérem. -, úgy gondolom, hogy éppen itt lenne az ideje, hogy elszakadj tőle. És még ha ez azt is jelenti, hogy elmész… én támogatom. Mert itt nem lehetsz boldog. Menned kell! Nem azért, mert Nagore azt mondta. Nem azért, mert én ezt mondom. Azért, mert élned kell, és nem csak valakinek az árnyékában megbújnod.

Iker segített összepakolni a cuccaim, pontosabban ő és Sara csomagolták el a ruháim egy részét és néhány személyesebb tárgyat, míg én nagy nehezen rászántam magam, hogy felhívjam azt a személyt, akire mindig számíthattam.

- Belezza! – jött a vidám hang a vonal másik végéről. – Már hiányoltalak.
- Ne haragudj, Antonio, de eddig nem értem rá – szabadkoztam, és annak ellenére, hogy éppen az életemet készültem feladni, mosoly kúszott az arcomra. Antonio Cassano mindig ezt hozta ki belőlem.
- Na jó, majd kiengesztelhetsz valamikor – nevetgélt.
- Lehet, hogy az a valamikor nemsokára el is jön – mondtam halkan, miközben azt figyeltem, Iker miként bohóckodik az egyik halloweeni maszkommal. A szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy ezentúl nem láthatom őt nap mint nap.
- Baj van?
- Nincs. Csak végre… ilyen-olyan okokból elköltözöm.
- Mármint… Madridból, vagy…?
- Téged hívtalak – adtam meg a választ, mire nagyot sóhajtott.
- Én várlak, bármikor jöhetsz… - néhány pillanatnyi csend következett, de tudtam, hogy még mondana valamit, így vártam. – És tudod, hogy bármikor szívesen beverem a képét.
- Tudom, de nincs rá szükség, és köszönöm. Azt hiszem holnap már ott is leszek, ha nem baj!?
- Téged mindig szívesen látlak, tudod jól.

Igen, tudtam jól, hogy rá tényleg mindig számíthatok. De vajon miért? Miért pont ezzel az engedetlen, szeleburdi, heves vérmérsékletű olasszal találtam meg ennyire a közös hangot? Hiszen teljesen a másik ellentétei vagyunk. Vagy talán éppen ezért?

Az érkezésem Olaszországba kellemes volt, erről Antonio tett, hiszen a kedvenc pizzámmal és fagyimmal várt a házában. Otthon. Ugyanis az a ház az enyém is lett, mivel nem kerestem magamnak sajátot. Jól elvoltunk egymás mellett Milánóban, egészen addig, míg a következő év tavaszán Antonio egy váratlan bejelentéssel állt elém.

- Megkerestek az AS Romától – bökte ki minden előzetes nélkül, amint belépett az ajtón. A villa kiesett a kezemből, és hangosan koppant a márvány asztal tetején, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Cas, ugye most nem csak ugratsz?
- Úgy nézek ki? – vigyorgott rám, mire boldogan felnevettem.

Nem viccelt, s a következő idényt újra Rómában kezdte a régi-új csapatánál. Azt jól tudta, hogy én egy cseppet sem bánom a csapat- és városváltást, hiszen a szívem mélyén nagy AS Roma szurkoló voltam, ami ugyan eltörpült a Real Madrid csillogása mellett az életemben, de sosem szűnt meg. Így Rómában beköltöztünk Antonio régi házába, és én végre ott voltam, ahol a Királyi Gárda mellett mindig is szerettem volna lenni, a Stadio Olimpico di Romaban. Cassano azonnal megtalálta a közös nevezőt a még mindig csapatkapitány Francesco Tottival, ahogyan a többiekkel is. Úgy tűnt ez végre egy hosszabb távú együttműködés lesz.

Ami engem illet, egy hangulatos kis cukrászdában kezdtem dolgozni – habár Antonio nem egyszer közölte, hogy erre semmi szükség sem lenne -, és néhány héten belül tökéletesen beilleszkedtem az új közegbe, a farkasfalkába.

Ezen idő alatt, míg Olaszországban voltam, Iker és Sara többször is eljöttek meglátogatni, én viszont nem tértem vissza Spanyolországba. Iker elboldogult nélkülem is, ahogyan Sara is kénytelen volt nélkülem megvásárolni fél Madridot a pocakjában növekvő kis Casillasnak. Esküvő ugyan ekkor még nem volt, de mind boldogok voltunk. Ők is, Antonio is, és én is. Egyre kevesebbszer jutott eszembe Xabi, és a múlt, s igyekeztem az új, boldogabb életemre összpontosítani.

- Természetesen nem szakadtam el tőlük, de nem minden nap lesz bajnok a bátyám, nem igaz? – válaszoltam újra magamhoz térve Xabi megjegyzésére, és kedvesen rámosolyogtam. Már nem tudott bántani a szavaival vagy a gunyoros modorával, amit akkor vett elő, ha dühös volt, vagy sértett. Jelenleg nem tudtam eldönteni, melyik volt.
- Te… - ledermedt előttem jó négy méterre és alaposan végignézett rajtam. – Te… - futott neki újból, én meg csak töretlenül mosolyogtam. Hiszen boldog voltam, nem is akárhogy.

A győzelem, amit a Roma aratott a Milan ellen nem volt ugyan annyira váratlan, de az ünneplés, amit az olaszok levágtak az nem volt fogható semmihez sem. Az utcák megteltek emberekkel, és olyan élénken és hangosan énekelték a csapat himnuszát, hogy már-már elsírtam magam a gyönyörűségtől. Mozdulni sem nagyon lehetett a téren, ahol éppen átvágtam a házunk felé, de nagy nehezen sikerült hazaérnem.
Antonio valamivel később esett be az ajtón, és bár fáradtnak tűnt, azért töretlenül mosolygott. Azért nem gyakran lő az ember ötven perc játék alatt mesterhármast.

- Hogy tetszett a meccs? – kérdezte boldogan, miközben lehuppant mellém a kanapéra és puszit nyomott az arcomra.
- Úh, nagyon untam magam, hiszen csak nyolc gól esett, és hát tudod… - vonogattam a vállamat, mire ő csak felnevetett. Ma ritka jó kedve volt. – Amúgy lefoglalt Chanel – most én vigyorogtam rá.
- Előbb lesz belőle olyan jó focista, mint az apja, mint Cristianból.
- Az biztos – értettem egyet. – Mondjuk mindkettő vérbeli Totti, azt meg kell hagyni. Már pedzegették, hogy átjönnének majd játszani valamikor – pislogtam rá nagy beleéléssel, mire lemondóan legyintett.
- Felőlem bármikor jöhetnek, csak akkor szólj előre és veszek egy láda sört, hogy Cesco meg én is jól szórakozzunk.
- Hiába próbálod tagadni, imádod Chanelt, és ő is téged – böktem oldalba, mire csak megvonta a vállát. Tényleg nagyon szerette Francesco gyerekeit, de valamiért nehezen vallotta be, hiába láttam minden héten, milyen jól elvan velük.
- Mit játszottak Ikerék?
- Nyertek ők is – pillantottam a tévére, amiben éppen a spanyol foci összefoglalója ment. – Holnap majd felhívom.
- Hm… - hümmögött, majd előredőlt, a térdere könyökölt és összeráncolt szemöldökkel nézett maga elé.
- Minden rendben van? – én is előredőltem, hogy így bírjam rá, hogy a szemembe nézzen, de továbbra is a szőnyeg mintáit fürkészte.
- Ma gondolkodtam – kezdte halkan. Alig értettem a tévé alapzaja mellett, de valahogy nem tudtam megmozdulni, hogy lejjebb vegyem a hangerőt. Az arca most olyan komoly volt. – Nekem lehet, hogy nem is lenne szabad élnem…
- Uram Isten, Antonio, ne mondj… - suttogtam elszörnyedve, de közbeszólt.
- Ne, figyelj! – fordult felém, de ennek ellenére zavartan kerülte a pillantásomat. – Az a műtét… én ma… amikor belőttem a harmadikat, rájöttem, hogy most nagyon jó formában vagyok. Annak dacára, hogy már nem vagyok képes végigjátszani egy egész meccset – félbe akartam szakítani, mert tudtam, hogy sosem beszélt a műtétről, ha nem volt muszáj, de nem tudtam. – De rá kellett jönnöm, hogy… ez nem csak annak köszönhető, hogy… jó orvosaim voltak, hanem… tulajdonképpen neked is.

Rájöttem, hogy azért volt zavarban, mert valami olyasmit akart nekem burkoltan mondani, amit még ezelőtt soha. Nagyot dobbant a szívem, mikor rájöttem, hogy azért nézi makacsul a padlót, mert azt hiszi, ha azt mondja, hogy többet érez irántam, mint barátság, megijedek és elutasítom. Xabi miatt.

Újabb döntés előtt álltam, amit nem hozhattam meg csak úgy. A szívemre kellett hallgatnom. Amióta Antonio belépett az életembe mindig számíthattam rá. Mindig volt számomra egy mosolya, és amikor csak akartam, kiruccanhattam ide hozzá. De miért? Hát azért, mert én szerettem vele lenni, és mert ő is szeretett velem lenni. Mostanra pedig már nem állt köztünk senki. Hát ezért volt, hogy évekig csak futó kalandjai voltak? Rám várt volna? És én? Én mire várok?

Konkrétan már semmire!

Kezeimet rácsúsztattam a vállára, és hátranyomtam őt a kanapé támlájának, majd közelebb hajoltam. Olyan furcsán rándult össze a gyomrom a közelségétől, mint nagyon régen, valaki más mellett. Már-már összeért az orrunk, és lehunytam a szemem. Azt akartam, hogy ő tegye meg azt a bizonyos lépést, és hát ő nem arról volt híres, hogy hezitált volna.

A csók, ami elcsattant, megváltoztatott mindent, mégis olyan volt, mintha mindig is így lett volna. Az éjszaka, amit egyazon hálószobában töltöttünk, csodálatos volt. Az életünk, ami innentől már közös mederben folyt, boldog volt. Régi emlékektől mentes, új élményekkel gazdag.

Három hónappal a spanyolországi utazásom előtt Antonio megkérte a kezemet, én pedig igent mondtam. Erről a farkasokon kívül csak Iker és a családunk tudott, egészen addig, míg az olasz újságírók észre nem vettél az ujjamon a kis piros köves gyűrűt, ami jelképezte a csapathoz való hozzáállásunkat. Nem gondoltam, hogy a spanyolok olvassák az olasz újságokat.

De Xabi nem is attól nem tudta befejezni a mondatát, hogy az ujjamon csillogó gyűrűt szemlélte. Sokkal inkább lekötötte a gömbölyödő hasam. Ebből tudtam, hogy nem csak az olasz újságok, de még az online média böngészése is kívül esett az érdeklődési körén.

- Terhes vagyok, igen – fejeztem be helyette a megkezdett frázist. Iker egyik kezével átkarolt a vállamat, a másikkal pedig a pocakomat simogatta.
- Anya teljesen odáig van a gyönyörtől, hogy még egy unokája lesz – nos, ezzel a kijelentéssel Iker határozottan nem mentette meg a helyzetet. Tisztán látszott Xabi arcán a döbbenet, de talán a gúnnyal most már felhagy.
- Sok minden történt két év alatt – mormogta szinte csak magának egykori szerelmem, mire bólintottam.
- Valóban sok minden – egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, és éreztem ugyan némi furcsa bizsergést a belsőmben, mégsem volt már vágy aziránt, hogy vele lehessek. Antonio végleg kiűzte őt a szívemből. – Otthon várunk Sarával – mondtam Ikernek, majd ellépve Xabi mellett elindultam, hogy segítsek a sógornőmnek a kicsivel, elvégre valakinek vigyázni kell rá, míg ő itt lesz a ceremónián.
- Nemsokára találkozunk a Világbajnokságon – szólt utánam Xabi, mire megtorpantam és elmosolyodtam.
- Igen… az olaszokkal leszek.

Az ellenfél térfelén

1.

Színes, csillogó konfetti-zápor terítette be a zöld gyepet; hangos, dobhártyaszaggató kiabálás töltötte be a levegőt; tűzijáték ezerféle villanása vakította el az eget. Ez a mai éjszaka az ünneplésé volt, ahogyan arra nagy bizakodva mindannyian készültünk is.

Figyeltem a boldog, mosolygó arcokat, és a sírós, könnybe lábadt szemeket. Halványan elmosolyodtam, amikor Antonio elém lépett, és kissé bánatosan, de azért vigyorogva felém nyújtotta a kezét. Felkuncogtam a régi szokáson, majd készségesen bújtam bele az ölelésébe, amit olyannyira szerettem.

- Gratulálok! – motyogtam a füle mellett, s szorosan magamhoz vontam.
- Köszönöm! Bár, megérdemeltétek a győzelmet.
- Óh, én semmit sem tettem hozzá – vigyorogtam fel rá, mire csak megcsóválta a fejét.
- Szerintem te is részese vagy, ha nem máshol, hát itt – bökött a mellkasomra, a szívem felé.
- Hmpff… - csak megcsóváltam a fejem, és hagytam, hogy kissé félrevonjon az öltözőlejáró folyosójának bejárata elől, hogy akik be akartak menni, elférjenek mellettünk. Ujjai megszorították az enyémet, én pedig megint ránéztem.
- Ennyi idő után is még mindig a háttérbe húzódsz. Pedig Iker nélküled lehet, hogy nem lenne itt.
- Ikernek ott van Sara – legyintettem, majd játszadozni kezdtem az ujjaival a hirtelen beállt csendben kettőnk között.
- Tudod, hogy szeret téged.
- Tudom, persze. Nem is erről van szó. Természetesen nem lennék itt, ha ő nincs. Szeretem a bátyámat, és… - megvontam a vállamat.
- És neki szüksége van rád, ergo megint nekem van igazam! – felvillantotta azt a tipikus Cassano-féle vigyorát, amit ezer százalékban az apjától örökölt, én pedig beleegyezően bólintottam.
- Az a baj veled, hogy általában igazad van.
- Csak ennyi a baj velem? – nevetett fel önfeledten. Szerettem, hogy mindig jó kedve volt… vagy legalábbis legtöbbször. – Hát ezt elmondhatnád a világ többi részének is.
- Semmit sem változol, tudod? – odabújtam az oldalához, karjaimmal átkulcsoltam a derekát, és figyeltem a spanyol válogatottat, amint fényképezkedtek a pályán.
- Te sem. Még mindig… még mindig nem csak Iker miatt vagy itt…
- Shhh! – pisszegtem le, és sebtében körülnéztem, hogy nem hallotta-e valaki, amit mondott.
- Biztos, hogy jó ez neked?
- Persze, hogy nem – motyogtam zavartan, és kissé letörten.

Mindketten elnéztünk balra, ahol a pályán ott állt Ő… és a családja. Újra elszorult a szívem, ahogyan azt láttam, hogyan ölelte át Nagore-t, és milyen szeretettel nézett le a két kis lurkóra, akik a konfettivel játszottak. Rögtön könnyek hada akart kitörni belőlem, így inkább hátat fordítottam a látványnak, és újra Antonióra néztem. Ő csak megcsóválta a fejét, majd újra megfogta a kezemet és befelé húzott az öltözők felé.

Antonio Cassanót hat évvel ezelőtt ismertem meg, amikor a Real Madridhoz igazolt, és elhagyva hazáját, Olaszországot, csatlakozott a Királyi Gárdához. Én már akkoriban is Iker mellett voltam minden pillanatban, annak ellenére, hogy akkor még csak tizenhét éves voltam. Iker volt az egyetlen rokonom az országban, és hát a családja. Mikor tizennégy évesen kiköltöztem Spanyolországba, hogy ott tanulhassak, ők a kezdetektől fogva kedvesek voltak velem, Iker és köztem pedig testvéries szeretet és szoros kötelék alakult ki. Mindig is szerettem a focit, és mikor megkért, elkísértem edzésekre, meccsekre, rendezvényekre, bárhova.

Antonio berobbant a mi kis nyugodt világunkban, és érkezésének első évében, ősszel, pont a születésnapomon, egy viszonylag kellemes októberi délutánon, szó szerint belémfutott az öltözői folyosón. Rettenetesen összeveszett az akkori edzővel, Capellóval, és mivel én sosem titkoltam, hogy én sem kedvelem őt, mellette maradtam aznap délután. Először nem is vett rólam tudomást, pedig ott ültem mellette az öltözőben, és vártam, hogy befejezze a dühöngést. Mikor végre kicsit lenyugodott, beszélgetni kezdtünk, és két napra rá, mikor hivatalosan is leközölték, hogy büntetést kapott a heves szóváltás miatt, már engem hívott először. A barátságunk hamar szorossá vált, habár ő már januárban el akart igazolni a csapattól; egyszerűen ki nem állhatta Capellót. Megértettem őt.

Iker kezdetben nem szólt semmit, kicsit ő is zabos volt Antonio heves vérmérséklete miatt, és állandóan a szemét forgatta, mikor azzal magyaráztam ezt, hogy „de hát olasz”. Később már örült neki, hogy lett egy kvázi legjobb barátom, és titkon – annyira azért mégsem titkon, mert még én is, meg Antonio is tudtuk- remélte, hogy szorosabb kapcsolat is kialakulhat köztünk. Antonio és én kezdettől fogva jól kijöttünk egymással, mert azt sem titkoltam, hogy nagy AS Roma drukker voltam, és hogy őt is nagyon szerettem. Viszont a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt Iker – és a családja – szerette volna. 2007 augusztusában Antonio szerződést írt alá a Sampdoriával. Még az sem térítette jobb belátásra, hogy abban az évben bajnok lett a Real Madriddal. Életemben nem voltam még olyan csalódott, mint akkor, mikor elhagyta az országot. Már majdnem mi is kezdtük úgy érezni, hogy több is lehetne köztünk, de aztán ő eligazolt, én pedig maradtam Iker és a Real mellett.

Idő közben betöltöttem a tizennyolcat, és Iker felvett, mint menedzsert. Tulajdonképpen semmi dolgom nem volt, hiszem volt már neki menedzsere – családon belülről -, nem is egy, de így is biztosítani akarta, hogy mellette lehessek. Boldogan írtam alá a szerződésem, és továbbra is mellette álltam.

Hiányzott Antonio, de ahogyan ő sem, úgy én sem hoztam soha szóba a kapcsolat témát. Nem lett volna értelme, hiszen messze voltunk egymástól, és jól ki is jöttünk, mint barátok. Sosem csattant el még csak egy csók sem köztünk, és bár elgondolkodtatott a dolog, hogy „vajon mi lenne, ha”, mégsem léptem semmit. Ahogy ő sem.

Az a bizonyos változás, az a fényesen szikrázó üstökös 2009-ben csapódott be a kis világomba, mikor is a Real új középpályást igazolt le, Xabi Alonsót. Ismertem már valamennyire, hiszen a spanyol válogatott tagja volt már jó régóta, ott is voltam 2008-ban, mikor Európa bajnokok lettek, mégis… mikor a csapathoz került, akkor ismertem csak meg igazán, és akkor borította fel az életemet.

Abban az évben Iker megismerte Sarát, vagyis akkor jöttek össze, és valahogy több csapatbuli is volt, mint előtte. Mivel Sara és Iker egy pár voltak, már nem lógtam annyit a szabadidőnkben Ikerrel, s az ilyen bulikon is inkább a többiekkel voltam. Nem akartam zavarni a friss szerelmeseket. Az egyik ilyen estén jobban is elbeszélgettünk Xabival, és Antonio után végre találtam még valakit, akivel tökéletesen megértettük egymást. Nem is lett volna semmi gond ebből, ha nem vonzódtunk volna egymáshoz másképp is. Ha nem csattant volna el az első csók egy novemberi éjszakán egy edzés után.
Nem számítottam rá, hogy ilyen módon közeledni fog hozzám, bár álmaimban már sokszor megjelent, hogy együtt vagyunk. Azon a napon mégis megtörtént, amiről azt hittem, lehetetlen.

Egymás mellett ültünk az öltözőben a padon, és már szinte mindenki elment, csak én vártam Ikerre, aki valahol elvileg megbeszélést tartott az edzővel, Xabi pedig ott maradt velem. Ugyanúgy beszélgettünk, mint előtte. Ő vidám volt, nevetős; én meg mosolygós, kicsit zavart, ahogyan mindig, ha Vele voltam. Kínosan ügyeltem arra, nehogy megtudja, hogy mennyire tetszik nekem. Nos, elég rosszul titkoltam, mint kiderült. Éppen én meséltem valamit az otthoniakról, valami vicceset, és tényleg nem számítottam rá, hogy közelebb hajol felém. Pedig megtette. Csak lélegzet visszafojtva vártam a pillanatot, mikor az áhított ajkak az enyémhez érnek, lehunytam a szemem, és… nem csalódtam. Pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Puha, gyengéd, magával ragadó, édes, izgató.

Úgy szerettem belé, ahogy az a bizonyos üstökös száguld az égen: extragyorsan. Tökéletes volt. Vicces, okos, szívdöglesztő, kedves, odafigyelő, olykor gyengéd, olykor éppen az ellenkezője.

Tudtam, mekkora hibát követek el, tudtam, hogy felesége, és gyereke van, mégsem tudtam nemet mondani. Hát így lettem én „a másik”, az, akivel megcsalja a feleségét, még ha erről alig egy maréknyi ember tudott csupán, akkor is. Eleinte reménykedtem benne, hogy elválik Nagore-tól, de nem tette. Azt mondta, mindkettőnket szeret, és képtelen dönteni. Én is képtelen voltam, hiszen ő sosem játszott velem, sosem vert át. Megmondta, hogy szereti a feleségét, és szeret engem is. Azt is minden alkalommal elmondta, mikor találkoztunk, hogy ha én abba akarom hagyni, akkor mondjam meg. Láttam a szemében a fájdalmat. Lelkiismeret furdalása volt, mert megcsalta a feleségét, de az is fájdalmat okozott neki, mikor ezt mondta nekem, és várta, mikor mondom azt, hogy elég volt. Nem mondtam. Nagyon sokáig nem, egészen addig, míg meg nem született a következő évben a kislánya.

Baromira fájt, pedig hát tudtam, hogy Nagore terhes, mégis, mikor Ane megszületett, valami elpattant bennem. Akkor körülbelül egy hétig nem találkoztunk, mert hát éppen megszületett a második gyermeke, és én is igyekeztem elfoglalni magam, elterelni a gondolataimat Róla. Ebben az egy hétben szinte csak Ikerrel és Sarával beszéltem, s egyik este mind a hárman együtt vacsoráztunk a lakásomon. Sara és én főztünk, Iker pedig edzés után hozzám jött. Előtte soha, egyszer sem szólt bele az életembe, de akkor megtette. Tudta már előtte is, hogy mi van köztem és Xabi között, s mellettem állt. Néha, mikor szomorú voltam, evett velem fagyit és nézett velem lehetetlenül romantikus filmeket; máskor pedig falazott nekünk, ha szükségünk volt rá. Nos, azon az estén kaptam tőle egy ajándékot, még most is úgy emlékszem minden szavára, minta tegnap történt volna.

- Ezt azért kapod, mert szeretünk téged – kezdte, én pedig kibontottam az elém tolt borítékot, amiből egy repülőjegy esett ki. Egy Rómába szóló jegy.
- Nem értem… - értetlenkedve néztem fel rájuk, ők pedig összepillantottak, majd Iker az asztalon az enyémre csúsztatta a kezét, és komolyan nézett a szemembe.
- Sosem fogja elhagyni őt, és ezt te is tudod. Xabi szeret téged, de nem eléggé. Nagore-t sem szereti eléggé, de ez már az ő bajuk. Nem ezt érdemled, és már nem bírom látni, hogy szenvedsz. Ezért kapod a jegyet. Szeretném, ha elmennél Rómába, onnan pedig egy kis pihenés után Milánóba. Antonio leigazolt az AC Milanba, nyár lesz nemsokára… Menj el, és…
- És éld azt az életet, ahol boldog lehetsz! – fejezte be Sara, és szeretettel teli tekintettel nézett rám.
- De… Mi lesz a Világbajnoksággal?
- Természetesen várlak, ha szeretnél jönni. Tudod, hogy fontos vagy nekem – mosolygott erőtlenül Iker. – De szeretném, ha addigra kicsit túl tudnál lenni ezen a dolgon.
- És ehhez Antoniót használjam? – rosszallóan néztem rájuk.
- Szerintem Antonio kifejezetten örülne, ha használnád – vigyorodott el végre rendesen, én pedig sírósan felnevettem.
- Nem is tudom, mit mondjak…
- Nem kell elmenned, ez csak egy lehetőség, amivel, ha akarsz, élsz, de nem kötelező. Nagyon hiányoznál – megszorította a kezemet, én pedig bólintottam.
- Nem mondom, hogy bármi is lesz köztem és Cas között… - elvigyorodtak a megszólításon, mert én voltam az egyetlen ember, aki így nevezte Antoniót. – De egy nyaralás nem is rossz ötlet… előtte viszont beszélnem kell Xabival.
- Ezzel egyetértünk.

Másnap üzentem is Xabinak, hogy találkoznunk kell. Nem sejtett semmit, bár a helyében én sem tettem volna. Nem adtam jelét, hogy véget akarok vetni a kapcsolatunknak, bár akkoriban már kezdtem úgy érezni, hogy jó lenne, ha végigsétálhatnék Vele az utcán, vagy elmehetnénk vacsorázni.
Elővigyázatosságból mindig vagy nálam, vagy egy hotelben találkoztunk. Bár legtöbbször nálam, viszont most, hogy egy kínos beszélgetésnek, egy szakításnak néztünk elébe, javasoltam egy hotelt.

Nem tartottam rossz embernek Őt, amiért megcsalja a feleségét, és ilyen-olyan indokokkal néha kimarad éjszakára; nem a feleségével bújik ágyba, és nincs ott, amikor a gyereket lefektetik. Persze, ha én lettem volna a felesége, talán sejtettem volna valamit. Talán. Bár Xabi mindig is nagyon szerette Nagot, és ezt nem is félt kimutatni. Fájt nekem, persze, de nem tartottam rossz embernek. Mert, ha Őt annak tartottam volna, akkor én is az lettem volna, és valahogy nem akartam ezzel szembenézni… és hát, akit tiszta szívünkből szeretünk, minden hibájával együtt, az a szemünkben sosem lesz rossz ember.

Mire én odaértem, Ő már várt rám. Amint kinyílt a szoba ajtaja, elmosolyodott, sötét szemeiben boldogság csillant, és behúzott magához, s azonnal csókkal köszöntött. Ennyit sem akartam engedni, tudtam, nehezebb lenne, ha érezném az ajkait az enyémen, de a hirtelen mozdulatra tényleg nem számítottam. Hagytam, hogy néhány pillanatig elvesszek az érzésben, aztán összeszedve magam, és minden erőtartalékomat, eltoltam magamtól. Már ott, már akkor láttam rajta, hogy tudja. Tudja, mit akarok mondani; arca szomorú lett, állkapcsa megfeszült, tekintete elsötétült, mégsem volt elutasító, vagy durva. Kezei, amik addig a derekamon pihentek, akkor megtalálták az utat az ujjaimhoz, összefűzte az enyémeket az övével, és beljebb húzott a kis nappaliba.

Egymással szemben foglaltunk helyet, és ahogy ránéztem, ha abból nem, hogy nem mellém ült, hát a távolságból tudtam, hogy akár meg sem kellene szólalnom. S ahogy felnéztem a szemébe, nem is tudtam. Csak gyönyörködtem az igéző szempárban, a kívánatos ajkakban, az arcban, amit eddigi életem során a legszebbnek véltem. Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak az a bizonyos gombóc növekedett egyre jobban, könnyeket csalva a szemembe.

- Értem – suttogta, s lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam az arcát. Annyiszor elmondtam Neki, hogy mennyire szeretem nézni Őt, figyelni, mire hogyan reagál, hogy most tökéletesen tudta, el kell rejtenie az érzéseit előlem. Jól is tette, lehet, hogy ha látom a szenvedését, visszakoztam volna. – Az én hibám.
- Mindkettőnké – még mindig lesunyt fejjel bólintott, nekem pedig nagy erőfeszítésbe tellett, hogy ne térdeljek le a fotel elé, és öleljem magamhoz Őt, jó szorosan, és próbáljam meg eltűntetni a bánatát. Semmit sem utáltam jobban, mint azt, ha azok, akik nekem fontosak, szenvednek. Pláne Ő. – A VB-n találkozunk – láttam, ahogy egy pillanatra megremegett, mintha hirtelen fel akarta volna kapni a fejét, hogy jól hallotta-e, amit mondtam, de végül nem tett semmit.

Nem mondtam Neki, hogy szeretem, egyszerűen csak kisétáltam a szobából, és futva tettem meg a hazafelé utat. Ikernek és Sarának igazuk volt, ezt nem bírtam volna már. Teljes kis családja lett: feleség, két gyerek. Én ebbe lassan már tényleg, igazán nem fértem volna bele. Viszont azt is tudtam, hogy mekkora fájdalom ez, már akkor éreztem, mikor még ki sem léptem a hotel kapuján, hogy a szívem menten megszakad. Mégis, akkor úgy döntöttem, hogy meglépem ezt. Muszáj volt.

Antonio persze tárt karokkal fogadott. Akkoriban még a Sampdoria játékosa volt, de már nem sokáig, így könnyen elütöttük az időt Olaszországban. Mindent tudott már így is, ami velem történt, de sokat beszélgettünk még Xabiról, rólam, róla és az úgy az életről általában. Ittam magamba a napsütést, fagylaltot és pizzát ettem minden nap, és edzésekre meg meccsekre jártam.

Elkísértem Antoniót Milánóba, segítettem berendezkednie, és hagytam, hogy vásároljon nekem egy csomó hülyeséget, amire nem is volt szükségem, de azóta is megvan minden, mert tőle kaptam. Ő mindig jó volt hozzám, és bárki bármit is mondjon arról, hogy nem tud viselkedni a pályán és hasonlók, nekem ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben. Mégsem történt köztünk az alatt a pár hét alatt semmi sem, nem jutottunk egyről a kettőre – már, ha egyáltalán kellett volna nekünk olyat csinálnunk. Még mindig barátok voltunk, még mindig tökéletesen megértettük egymást, mégsem léptünk a másik felé. Egyrészt, mert nem akartuk elrontani a kapcsolatunkat, másrészt mert talán így mindig megmaradt a lehetőség, hogy majd egyszer… ha mindketten készen leszünk rá? Talán.

- Figyelj, vegyél nagy levegőt és nyugodj meg, oké? – térített vissza a jelenbe Antonio hangja, én pedig nekidőltem az öltözőajtó mellett a falnak, és bólintottam.
- Semmi baj, csak kicsit… Mindegy – úgy tettem, ahogy mondta, nagy levegőt vettem, és mosolyogtam. – Meddig maradtok?
- Holnap reggel megyünk haza… most megkérdezném, hogy eljössz-e, csak hogy kirángassalak ebből a valamiből, amiben vagy, de tudom, hogy ünnepelni szeretnétek majd otthon.
- Hát igen. Elég nagy szám, hogy megvédték a címet a srácok.
- Hát az – bólintott, és mintha kissé csalódottnak láttam volna. Közelebb húztam magamhoz, és megöleltem.
- De ugye tudod, hogy a szívem mélyén nektek is szurkoltam? – suttogtam, mire felnevetett.
- Persze, Belezza* - nevette, majd két puszi és még egy ölelés után tovább indult az ő öltözőjük felé.

Tudtam, hogy holnap, amint hazaérnek, fel fog hívni, hogy jól vagyok-e. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért ilyen velem, hiszen én magam is éreztem, hogy másképpen bánik velem, mint a többi nővel. Másokat megnézett, megdicsért, de ennyi. Használta őket, ha úgy tartotta kedve, de velem nem ilyen volt. Örök kérdés… addig, míg meg nem kérdezem.

Sóhajtva, de boldogan fordultam a spanyol öltöző felé, hiszen nyert a csapat, megélhetjük az álmunkat, s azonnal találkozott a tekintetem azzal a szempárral, amely nem volt semmihez sem fogható. Azonban az Ő szemében csak részben láttam azt az örömöt, amit én éreztem; most sötéten csillogott az a barna, igéző mélység, s tudtam, hogy csalódott és mérges kicsit. Sosem kedvelte Antoniót igazán, és valószínűleg látott minket együtt most. Ledermedtem, és nem mentem közelebb. Valahogy visszatartott valami megfoghatatlan, láthatatlan, megmagyarázhatatlan erő, amely Xabi felől áramlott felém. Legbelül felkiáltott bennem egy hang, hogy örüljek annak, hogy ismét féltékeny, hogy tudatosult benne megint, hogy igenis lenne választásom. Lenne más helyette. Viszont a szívem nagyobbik fele megrémült, hogy fájdalmat okoztam neki, hiszen még mindig szerettem. És hát az elmúlt két évben történt egy s más, ami sosem tűnik el az életemből. Bár, mit is feledhetnék el, ami Vele kapcsolatos?

A háta mögött feltűnt Iker, és ezer wattos vigyorral az arcán kikerülte a szintén dermedten álló Xabit, és felém igyekezve kitárta a karjait. Igyekeztem mosolyogni, ami egy kis részben könnyed is volt, hiszen Iker nagy álma vált ma valóra, és én vele együtt örültem. Szorosan magához ölelt, megemelt, forgott velem egyet-kettőt, és közben azt hajtogatta, hogy „megnyertük”.
Felnevettem, és bőszen bólogattam, viszont fél szemmel azért láttam azt a haragos-bánatos szempárt még utoljára megvillanni, majd Xabi eltűnt az öltöző ajtaja mögött. Lehunytam a szemem, és nagyot nyeltem. Iker abbahagyta az ujjongást, és aggódva pislogott le rám.

- Minden rendben? – kérdezte, s kezei közé véve az arcomat, gondosan szemügyre vett.
- Persze. Csak még most sem hiszem el, hogy ez történt – vigyorodtam el, és gyengéden belebokszoltam a hasába.
- Én sem, jaj, Istenem, ez annyira…

Egész végig, míg a csapatra, és főként Ikerre vártam, hogy átöltözzenek és induljunk, azon járt az agyam, hogy vajon mit fog mondani Xabi?! Bár butaság volt, mégis tartottam tőle, hogy haragszik Antonio miatt, bár ez sosem érdekelt engem különösebben, legalábbis nem tettem ellene semmit. Tudtam, hogy Neki van felesége és családja – akik ráadásul ma itt voltak -, nem nekem, mégis aggódtam, hogy mi lesz. Nem mintha lenne köztünk valami konkrétan, de azért mégis…

De hát nem ilyen a szerelem? Irracionális, fájdalmas és gyönyörű egyben?

*Belezza - Szépségem

Karácsony szelleme

Furcsán nyugtalan voltam, mint ahogyan minden Szenteste reggelén az elmúlt hat évben. Ám valahogy most mégis más volt. Eddig is bennem volt az érzés, hogy ez lesz az a nap, amikor vége mindennek, de ma mégjobban éreztem. Valahogy egy cseppet sem volt karácsonyi hangulatom, és semmi kedvem nem volt sem sütni-főzni, sem fát díszíteni. Azonban egy ilyen helyen, ahol én is éltem, muszáj volt megtartani a látszatot. Így egész nap a konyhában ácsorogtam, és tettem a dolgomat. Nem sok mindent készítettem, hiszen csak magam leszek az este, s majd holnap jönnek a szüleim, és a testvérem meg a családja. Mégis szerettem volna elkészülni, és kicsit az is bennem volt, hogy foglaljam le magam, főleg a gondolataimat. Nem szabadott Őrá gondolnom, még csak egy picit sem.
Délután gyorsan felhozattam a lakásomba a fát, amit vettem, megköszöntem a portásnak, boldog karácsonyt kívántam, majd sietve kitessékeltem a lakásból. Egyszerűen rossz érzésem volt, Isten ments, hogy valaki másnak is baja legyen miattam. Elővettem a szekrényből a dobozt, amiben a díszek voltak, majd nekiláttam a dolognak. Olyan érzésem volt, mintha nem is lennék magamnál. Csak tettem egyik gömböt a másik után, de nem is eszméltem rá, hogy mit csinálok, csak mikor hirtelen kész lettem. Nem is olyan hirtelen, mert két órát töltöttem a fa mellett.

- Tényleg nagy baj van velem! – motyogtam, ahogyan a díszeket néztem.

Bedugtam az égőket a konnektorba, és megengedtem magamnak, hogy egy kicsit gyönyörködjek a művemben. Imádtam a színes gömböket, a kis figurákat, a hosszú csengősorokat. Hiába volt manapság az a divat, hogy egy vagy esetleg két színből álljanak csak a díszek, én megszoktam kicsi koromban, hogy színes az egész. Kékek és zöldek, pirosak, sárgák, lilák, rózsaszínek.
Kihordtam a szobámból a becsomagolt ajándékokat és szépen a fa alá helyeztem őket.
Ahogy odaléptem az egyik piros gömbhöz, hogy még kicsit igazítsak rajta, váratlanul egy sötét szempárt pillantottam meg visszatükröződni benne. Hátrahőköltem, belerúgtam az egyik csomagba, abban hangosan csörömpölni kezdett a húgomnak vett edény, és ahogy hátrafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valaki állt mögöttem, nem láttam senkit. Egyedül voltam. A szívem ezerrel dübörgött, a fülem zúgott, ahogyan az ereimben zubogott a vérem, és hangosan ziháltam. Oké, ha valaki most látna, azt gondolná, hogy bolond vagyok, pedig megvan rá az okom, hogy ijedezzek!
Jó pár percig álltam ott, mozdulatlanul, a mellkasomra szorított kézzel, majd elnevettem magam a képtelen helyzet miatt. Ez lehetetlen, csak képzelődsz! – mondogattam magamban. Rákényszerítettem magam, hogy megmozduljak, s bementem a szobámba. Nagy levegőket vettem, és belenéztem a szekrényembe, kiválasztottam egy fekete, szűk nadrágot, meg egy halványpiros blúzt. Mégiscsak ünnep van, illene kiöltöznöm.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy misére menjek. Én most templomba? Még ha képzelődöm is, akkor sem tenném! Jobb félni, mint…
A konyhában kitöltöttem magamnak egy pohár bort, és miközben azt kortyolgattam, igazgatni kezdtem a terítéket. Ha egyedül is eszem, akkor is nézzen ki jól. A nagykanálon mintha láttam volna egy foltot, így felemeltem, hogy közelebbről is megnézhessem, mikor újra az a szempár villant át a fényes ezüstön. A kanalat levágtam az asztalra, annyira nyomtam, hogy a tenyerembe élesen belenyilallt a fájdalom, de nem érdekelt.

- Fordulj csak meg, itt vagyok! – a mély hangra egy pillanatra megállt a szívem, majd olyan hirtelen fordultam meg, hogy a bor kilöttyent a fehér járólapra.
- Nem… - suttogtam hitetlenkedve, s éreztem, ahogyan a borospohár kicsúszik a kezemből, de utánakapni már nem volt lelkierőm. Hallottam, hogy élesen csengve ezer darabra törik, de nem tudtam ellene tenni. Ott állt a pult mögött, ujjait a háta mögött összefonta, barna tincsei tökéletesen elfésülve, a szakálla ugyanolyan rövid volt, mint oly sok évvel ezelőtt, ahogyan ugyanazt a fekete öltönyt viselte. De a legmegrázóbb mégsem a szépsége és tökéletes sármja volt, hanem a hatalmas, fekete tollakból álló szárnyai.
- Meglepettnek tűnsz – telt ajkai mosolyra húzódtak, én pedig megborzongtam ettől. Tudtam, miért jött, és ettől megrémültem. – Pedig megbeszéltük, emlékszel?
- Azt nem mondtad, hogy mikor jössz! – rebegtem ijedten. Körbe akartam nézni, hogy merre fussak vagy valami, de képtelen voltam levenni róla a szememet.
- Így is több időt kaptál, mint mások. Megállapodtunk! A lelkedet adtad nekem cserébe az édesanyád egészségéért. Kaptál tőlem jó pár évet, és most… Gyere velem! – kinyújtotta felém a kezét, szemei szinte hipnotizáltak, szívem szerint a kezébe csúsztattam volna az enyémet, de az eszem ellene cselekedett.
- Nem! – aprót ráztam a fejemen, hogy ezzel is jelezzem, hogy nem állok kötélnek. Arca elkomorult, tekintete elsötétült, én pedig idejét láttam a rohanásnak. Hátat fordítottam neki, és az ajtó felé lendültem.
- Nem bújhatsz el előlem! – kiáltott utánam, de ekkor már a lépcsőházban futottam.

Nem is vettem észre, hogy így elrepült az idő, és kint korom sötét volt. A cipőm belesüppedt a mély hóba, nem csizmában voltam, s így a zoknim is egyből csurom vizes lett a bokámig érő sportviseletben. Viszont nem foglalkozhattam ezzel, így rohanni kezdtem.
Egyáltalán nem voltam tisztában a képességeivel, és azt sem tudhattam biztosra, hogy micsoda Ő. Bár a szárnyakból ítélve nem számíthattam valami sok jóra. Bár milyen angyalnak vannak fekete szárnyai? Ez a Bibliában sem így van, az biztos.
A hó megállíthatatlanul szállingózott, óriási pelyhekben telepedett le az utcára, és mindenre. Nem jártak kint sokan, hiszen Szenteste volt, amit mindenki a családjával tölt normális esetben, pláne az én környékemen. A portás persze nem kicsit nézett rám furcsán az üvegbódéja mögül, de mit érdekelt ő most engem?
Hova menjek? Minden, aminek utánaolvastam az elmúlt években, minden, amit megtudhattam Róla, hazugságnak tűnt ebben a percben. Démonok, szellemek, istenek, ördögök. Semmi használható nem jutott az eszembe, amivel távol tarthatnám magamtól. Sejtettem, hogy nem jutok messze, de ahogy hirtelen előttem termett a járdán lefékeztem, és a csúszós úton hanyatt estem. Szárnyait most kitárta, hatalmas erővel legyintett vele egyet úgy, ahogyan a legnemesebb madár tenné, s arcomba hózuhatag csapódott. Azonnal hátrálni kezdtem, az ujjaimat marta a jeges hideg, ahogyan mászni kezdtem, közben pedig megráztam a fejemet, hogy lássak is valamit.

- Mondtam, hogy nincs olyan hely, ahol elbújhatnál előlem! – úgy mondta, mint a fáradt apukák a kisgyermeknek. Sóhajtott, s ahogyan felnéztem rá, meghökkenve vettem tudomásul, hogy közvetlenül előttem állt.
- Biztos vagy benne? – húzni akartam az időt. Csak eszembe jut, hova nem jöhet utánam!
- Biztos – elmosolyodott, nekem pedig egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Gyönyörű férfi volt, nem kétség. Isten, már ha lehet ezt mondani, legjobb munkája! – Ugyan, ne kéresd magad, nem lesz olyan rossz! Nem fog fájni, ígérem! – újra hátrafelé kezdtem mászni, mire szomorúan vette tudomásul, hogy nem megyek vele.
- Nem akarom! – szemeimet ellepték a könnyek, majd feltápászkodtam, és kérlelően néztem rá. Nem lehet, hogy valaki, aki ennyire tökéletes, egy szívtelen vadász legyen!
- Ma jött el az időd! – mintha csak a Kaszást hallottam volna. Talán az is?

Újra futni kezdtem. Nem érdekelt, hogy seperc alatt utolérhet, nem érdekelt semmi, csak az, hogy meneküljek. Berohantam az egyik utcába, majd bekanyarodtam egy másikba. Mikor realizálódott bennem, hogy merre is tartok, szinte felvisítottam a megvilágosodástól. Hát persze!
Megszaporáztam a lépteimet, és szinte lélekszakadva rohantam a hatalmas vaskapu felé. Amint átléptem alatta, visszafordultam, hogy hunyorgatva lessem, vajon ide is utánam tud-e jönni. Az oldalam szúrt, levegőt alig kaptam, pedig volt belőle bőven körülöttem.
Lassú léptelekkel közeledett valaki a ködben, s ha nem lettek volna hatalmas szárnyai, egy pillanatig azt hiszem, hogy egy ember az. De nem így volt. Nem tudtam biztosan, hogyan is közlekedik Ő, de most nem használta a képességeit. Mert biztos voltam benne, hogy vannak neki, különben nem teremne csak úgy ott, ahol akar.
Felnyögtem, és sírósan felhördültem, ahogyan az arca is kibontakozott a téli sűrűből. Ő volt az és szebb volt, mint valaha. Mintha kicsit szomorú lett volna az ellenkezésem láttán, de nem tehettem róla. Ösztönösen próbáltam magam védeni tőle.

- Temető? – kérdezte egykedvűen, majd zsebre tette a kezeit, és lehajtotta a fejét. Megállt a kapu előtt, és néhány percig csak álltunk ott néma csendben. – Utána olvastál a természetfeletti lényeknek! – nem kérdezte, állította, és milyen igaza volt. Igaz, hogy minden, amit olvastam, most egy hatalmas katyvasz volt a fejemben, de jól emlékeztem a temetős részekre. Ide Isten katonái nem léphettek be, csak ha démon is jelen volt, és harcolniuk kellett. Rajtunk kívül viszont nem volt itt senki, így elvileg biztonságban voltam.
- Nem hagyom, hogy… - kezdtem volna, de felnézett rám, s a pillantása belém fagyasztotta a szót.
- Te könyörögtél, hogy mentsem meg az édesanyád életét, és azt mondtad, bármit megtennél érte. Én felajánlottam, hogy meggyógyítom, cserébe a lelkedért. Velem kell jönnöd, ez alól nem bújhatsz ki, bárhova is menj! – ittam a szavait, mert olyan fenségesen mondta őket. A hangja elkábított, ahogyan a sötétbarna szemek csillogása is. – Nem egyszerű angyal vagyok, rám nem hatnak a megkötések! Most bemegyek… - fel akart készíteni rá, elmondta, mit fog tenni. – Maradj, ahol vagy, én pedig odasétálok, rendben? – nem volt már erőm harcolni. Talán ez is a lényének egy bája volt, hogy teljesen a hatása alá vont. Csak álltam ott, néztem, ahogyan Ő is átlép a fekete kapu alatt, majd lassan odasétált elém. Sosem láttam nála szebbet. A térdeim megremegtek, mert belül éreztem, hogy mennyire tökéletes is Ő. Sosem volt rám senki ekkora hatással. Biztos voltam benne, hogy ha ember lenne, ha csak egy egyszerű halandó férfi lenne, minden nő őt akarná. A telt ajkak mosolyra húzódtak, lassan felemelte az egyik kezét, s ujjbegyeivel végigsimított az arcomon. Kifújtam a bent tartott levegőt, és megtörve, meghunyászkodva, lélekben térdre ereszkedve néztem az elpusztíthatatlan, gyönyörű arcot. – Itt a vége… - suttogta, s kezét lecsúsztatta a mellkasomhoz.
- Ki vagy te? – leheltem a szavakat halkan, belenyugodva az elkerülhetetlenbe.
- A karácsony szelleme vagyok. Te kívántál tőlem valamit, s most én kívánok tőled valamit… a lelkedet!

Ujjai a bőrömbe martak, s mintha valami hihetetlenül meleg kulcsolódott volna az én hideg testemre. Erősen megrántotta az én jeges részemet, s még láttam, ahogyan gyengéden rám pillant, majd a másik, szabad kezével elkapja összecsukló testemet.
Az utolsó, amit láttam, az Ő arca volt, és a kis mosoly az ajkain. Hogy mi történik majd ezután, nem tudhattam. Megszűnt körülöttem létezni a világ azon az éjszakán.