Most múlik pontosan...

Csodálatos virágillat töltötte be a templomot. A liliom jellegzetes aromája bekúszott a tudatomba, és kellemesen melengetett. Ha behunytam a szemem, már-már el is feledhettem, miért is vagyok itt most. Hogy nekem most gyászolnom kellene, és hogy szomorúnak kéne lennem.
De nem! Ezzel majd foglalkozom később. Majd, ha pár pillanat múlva kinyitom a szemeimet, és a rideg valósággal találom szembe magamat. Addig is, gondoljunk inkább az élet szépségére!
Mert mit is lehetne tenni ilyen helyzetben, ha nem a pozitív dolgokra koncentrálni?

Ott van például a tudat, hogy nem maradtam egyedül. Hogy van egy növekvő élet a pocakomban, aki csak hozzám tartozik. Már csakis az enyém. Ettől a naptól kezdve birtoklom őt, és ő is birtokol engem. Remélem, kislány lesz! És azt is remélem, hogy az apja kék pillantását örökli majd, s az én szőke hajamat. Az apja…

Emlékszem, mikor először találkoztam vele. Tökéletes volt. Már akkor tudtam, hogy ő az egyetlen, akinek a helyét a szívemben nem veheti majd át senki. Hogy őt fogom szeretni az örökkévalóság végéig, és azon is túl. Istenem, bár ne fájna ennyire, hogy nincs velem!

- Mit iszol, cica? – kérdezte egy mosollyal az arcán, mikor azon az estén leültem mellé a bárpulthoz.
- Lepj meg! – rántottam meg a vállamat, és a szempilláim alól lestem rá.
- Legyen! – bólintott, majd odahívta magához a csapost, és a fülébe súgott valamit. – Claynek hívnak – nyújtotta felém a kezét.
- Quinn – mosolyogtam rá, ahogyan ő is rám. Tudtam, hogy azt hiszi, nyert ügye van. A csapos letette elém a koktélt, majd elment kiszolgálni a többi vendéget.
- Egészségedre Quinn! – emelte meg a poharát, és olyan pillantással mért végig, ami felperzselte a véremet.
- Egészségedre! – viszonoztam a jókívánságot, majd belekortyoltam az italba. Finom volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mit iszom. Az igazság az, hogy nem is számított, mikor belenéztem abba a kék szempárba.
- Van kedved feljönni hozzám? – kérdezte. Már az első pillanatban tudtam, hogy nem teketóriázik. Én azonban nem akartam egy lenni a sok közül.
- Kérdezd meg holnap! – néztem a szemébe, majd leugrottam a bárszékről, és egy utolsó mosolyt villantva rá, hazaindultam.

És megkérdezte másnap is! És utána, és utána… Amíg be nem adtam a derekamat.
Hogy mennyire szerettem őt! És most mennyire fáj az elvesztése!
És ez volt a pillanat, mikor foglalkoznom kellett az elmúlás fájdalmával…

Küzdöttem a könnyek ellen, amik ádáz módon le akartak csorogni az arcomon. Annyira fájt! Valaki egész életében nem találja meg a nagy őt, valaki sosem ízlelheti meg az igaz szerelem csodáját. Én megtehettem, és hagytam kicsúszni a kezeim közül.

Kinyitottam a szemem, és a plafonra emeltem a tekintetem.
Gyönyörű szentképek voltak felfestve, tökéletes munka volt. Mennyei angyalok lebegtek felettem, de szemükben én most mégis megvetést, és kárörvendést fedeztem fel. Hiába volt rajtuk a tisztaságot jelző fehér ruha, hiába virított a fejük felett a glória, hiába voltak ott a fehér szárnyak, melyek a mennyek kapujáig repítették őket. Most rajtam nevettek. Ünnepelték, hogy elvehették tőlem azt az egyetlen személyt, akit mindennél jobban imádtam a világon. Aki az univerzumom közepe volt.

Szinte remegtem az indulattól, ahogyan a pufók kis angyalkákat néztem. Gyűlöltem mindent, ami nálam feljebbvaló volt, mert ők tehettek erről. Ők szakítottak el tőle. Attól a kék pillantástól, a csábos mosolytól, a kócos frizurától… a szerelemtől. El kellett fordítanom a pillantásomat róluk, s inkább lefelé kezdtem bámulni, s egy újabb emlék kerített a hatása alá.

Hatalmas vihar tombolt odakint. Az eső hangosan kopogott az ereszen, és olyan hangja volt, mintha el akarná mosni az egész házat. Ez a hátulütője a tengerparti házaknak! Itt nagyobb a vihar. Félősen húztam magamra még jobban a bézs színű takarót, mikor Clay álmosan rám nézett.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, s érdeklődve pillantott végig rémült arcomon.
- Félek a vihartól! – suttogtam halkan, remegő hangon. Nem akartam, hogy bolondnak nézzen, hiszen elmúltam már huszonhárom is, de nem akartam hazudni neki.
- Félsz? – kérdezett vissza kissé meglepetten, majd édes-álmosan elmosolyodott. – Gyere ide! – karjait a derekamra kulcsolta, és közelebb húzott magához. Éreztem a bőre érintését, a szíve dobbanását, és ez azonnal megnyugtatott. – Mellettem nem kell félned, Quinn!
- Ez csak olyan…gyerekkori rossz élmény… - mormoltam a mellkasába, és még közelebb húzódtam hozzá.
- Jöhet bármi az életben cica, mennydörgés, villámlás, meteorit, bánat, szomorúság, félelem, nagy barna medve vagy egy oroszlán… - sorolta, s ez mosolyt csalt az arcomra. – Én mindig melletted leszek! Rám mindig számíthatsz, mert szeretlek! – suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Én is szeretlek, Clay! – néztem fel a kék szemekbe, amik kedvesen csillogtak.

Hallottam, ahogy körülöttem az emberek meghatottságukban felsóhajtanak, és hallottam a lépteket. A cipő hangosan koppant a kövön, én azonban nem néztem fel. Képtelen voltam elhinni, képtelen voltam elbúcsúzni tőle! Ahelyett, hogy felemeltem volna a fejem, s erősnek tettettem volna magam, inkább bizonyítottam a gyengeségemet, s mégjobban leszegtem a fejemet. A fekete ruhám szegélyét kezdtem piszkálgatni, s igyekeztem nem a pap beszédére összpontosítani. Nem akartam, nem voltam hajlandó tudomásul venni azt, ami körülöttem történt.

Újra Clay mosolya jelent meg lelki szemeim előtt, ahogyan egyik reggel az ágyunkban fekve azt mondta, örökké szeretni fog. De így hogyan? Megszegte az ígéretét! Benne is csalódnom kellene, de nem tudtam. Képtelen voltam rá haragudni, amiért magamra hagyott. Mert szerelmes voltam belé még mindig.

Istenem! Nem akarok itt lenni! Nem bírom! El kell tűnnöm! – gondoltam magamban, és végre lefolyt az első csepp az arcomon. El innen, most!

Idegesen álltam fel a padsorban, és halkan, remegő hangon kértem elnézést a többiektől, akik mind a papra figyeltek. Engedjenek ki! Csak ennyit akartam.

Fekete cipőm sarka hangosan koppant, ahogyan sikerült végre kilépnem a véget nem érő padsorból, de azt a hangot nem tudta elnyomni. A pap kérdezett, s nekem most mégis muszáj volt felé fordulnom. Tudnom kellett, hogy igaz-e ez az egész, vagy csak álmodom?
A szívem sajgott, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett, ahogyan az oltár felé fordultam.

- Akarom! – hangzott a válasz.

Zihálni kezdtem, és a lábaim ólomsúlyként nehezedtek a talajra. Fuss! Menekülj! – kántálta a hang a fejemben, s Isten rá a tanúm, hogy én futni akartam, de képtelen voltam!
A látvány, ahogyan a lány felé hajolt, kezeit az arcára csúsztatta, s boldogan megcsókolta, letaglózott. Ez a képsor vitt mindent az életemben. Minden reményt, minden jóságot.
Elvesztettem! Vége… És sosem kapom többé vissza őt!

Happy Birthday Jay! 2. - Semmi sem a régi

Most komolyan Nettie! – kiáltottam fel magamban, amikor megláttam az ágyra terített ruhát. Azt hittem a születésnapomon lehetek laza, de nem. Az én egyetlen Hercegnőm úgy döntött, hogy nem.

Kezeim közé fogtam a szmokingot, és csak néztem. Nagyon szép darab volt, de el nem tudtam képzelni, hogy mit tervezett Anett. Ha egy beöltözős bulit, amit annyira imád, akkor meg miért nem valami egyszerűbb és kényelmesebb?

Na jó, nekem mindegy lenne, csak kényelmes legyen.

-          Most mit szarakodsz már? – lépett mögém Rob. Ahogy ránéztem, láttam, hogy már félig átöltözött. Egy fekete nadrág volt rajta, és egy félig begombolt ing.

-          Én nem vagyok ám kíváncsi a tökéletes vámpír testedre! – nevettem.

-          Ha-ha! Nagyon vicces. – grimaszolt. – Nettienek biztosan tetszene. – vigyorgott. Az arcomról egy perc alatt eltűnt a mosoly. – Csak viccelek.

-          A legrosszabb, hogy szerintem igazad van. – sóhajtottam.

-          Ugyan! Szeret téged!

-          Az igaz. De attól még kíváncsi lehet rád… - böktem az ujjammal felé.

-          Nettie lett az egyik legjobb barátom. Az első három helyezettben benne van. Amit értem tett a forgatás alatt… - gondolt itt vissza az elmúlt hetekre. – És még nincs vége. Sokat köszönhetek neki. Sem én, sem ő nem gondolnánk egymásra úgy, mint nőre és férfire. – mondta halálosan komolyan.

-          Tudom, én is ott voltam… - motyogtam, és magamban felidéztem azokat a napokat, és éjszakákat.

-          Jaj, az arcodra van írva a mámor. – röhögött fel, mire oldalba böktem.

-          Hülye vagy… - vigyorogtam én is.

-          Na a lényeg az, hogy öltözz fel. – ment ki a szobából.

Még pár pillanatig vonakodva néztem a ruhát. Mire készülsz Nettie? – kérdeztem magamban.

Elmosolyodtam. Az én szeleburdi Szépségem. Előhúztam a zsebemből a kis fekete bársonydobozt. Három nap múlva, szenteste, megkérem a kezét.

Felpattintottam a doboz fedelét, és újra szemügyre vettem a gyűrűt. Fehérarany volt, és egy csodaszép gyémántkő volt a közepén.

Nettie szavai megint a fülemben csengtek.

„Nekem elég lesz, ha majd egy bizsu kis üveggyűrűt húzol az ujjamra.” Nevetett akkoriban, és mutatta az ujján a már három helyen megrepedt halványrózsaszín kis gyűrűt.

Ez csak jobban fog azért tetszeni neki! – reménykedtem, és ujjaim közé fogtam a karikát.

-          Jay! Elkésünk! – kiáltott át a vendégszobából Rob.

-          Jól van! Sietek! – szóltam vissza.

A gyűrűt visszatettem a helyére, majd betettem az éjjeliszekrényem fiókjába. Anett sosem nyúl az éjjeliszekrényemhez. Szerencsémre.

Gyorsan lekaptam a ruháimat, nehezen, de megváltam a zsír új kalapomtól, amit ma szereztem, és belebújtam a fekete szmokingba.

-          Te Jay… - jött be a nyakkendőjét igazgatva Rob. – Minek van a vendégszobában egy cserepes fenyő? – állt a tükör elé, mellém, és az utolsó simításokat végezte magán.

-          Mert Anett kitalálta, hogy nem hajlandó mindig új fát venni karácsonyra. Mert sajnálja a kivágott fákat, így kellett vennem egy ilyet. – magyaráztam.

-          Azért néha nehéz vele, nem? – próbált elfojtani egy vigyort.

-          Hát… Annyira nem. Lehet, hogy másoknak ez sok lenne, de nekem nem az. Védi a környezetét, ami nekem nagyon is bejön. És igaz, hogy akármilyen ruhámat dobálok szét, az három másodperc múlva már nem ott van, ahol letettem, mégis szeretem. Mindent meg kell keresnem, kivéve a hangszereket, és a kottáimat. Szeretem, hogy kiszáradásig hagyja a növényeket kókadni, aztán három napig sír, és öntözi őket. Hogy összemosta a kedvenc fehér-kék kockás ingemet Angel rózsaszín szoknyájával… - néztem a tükörben Robra, aki komolyan figyelt engem. – Szeretem őt. – vontam vállat. – Sőt, ez több, mint szerelem. Erre nincs szó.

-          Akkor szerintem ma nagyon boldog leszel! – tette a vállamra a kezét, és valami furcsa mosoly ült az arcán.

-          Biztosan… - bólintottam.

A kocsiban ülve egy kisebb vita alakult ki köztünk, mikor Rob a szememre kötött egy fekete kendőt. Aztán persze az egész utat végigröhögtük, mert Rob hülye sztorikat kezdett mesélni.

Mindig jól éreztem magam vele, és tényleg nagyon jó volt, hogy annak idején megismertem az Alkonyatos embereket.

A kocsi megállt, én pedig kiszálltam, és hiába kérdezgettem Robot, nem mondta meg, hogy hol vagyunk.

A cipőm koppant a kövön, és a terem enyhén visszhangzott. Kellemes virágillat lepte el az orromat, és már komolyan el sem tudtam képzelni, hogy hol vagyok.

-          Szia Jay! – hallottam meg Emma suttogó hangját.

-          Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben magával húzott egy kicsit.

-          Majd meglátod! – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Levette a fejemről a kendőt, és amint megpillantottam a kis embercsoportot azonnal elkerekedtek a szemeim.

Egy templomban voltunk, a legközelibb ismerőseinkkel. Szemeimet végigfuttattam mindenkin, majd tekintetem megállapodott Nettien.

Megkockáztatom, hogy a szám is tátva maradt. Annyira gyönyörű volt. A hófehér ruhában, ahogyan rám várt, és a bizonytalanság ott játszott az arcán.

Biztos voltam benne, hogy valami filmbe illő ez a látvány. Egyszerűen tökéletes volt.

-          Rád vár! – súgta a fülembe Emma, mire azonnal észhez tértem.

-          Tudom. – suttogtam, mintegy magamnak.

Őrült! A legőrültebb nő a világon! – vigyorogtam magamban.

Angel Penny kezében vígan kalimpált.

Nem is kívánhattam volna jobb ajándékot a születésnapomra. Nála jobb dolgot, nem is kérnék, és nem is kérhetnék.

Amint odaértem mellé, megfogtam a kezét, ami cseppet hideg volt. Nagyon izgult, még láttam a szemein, hogy az előbb majdnem elsírta magát.

Magamban felnevettem, hogy mennyire egy rugóra járt az agyunk. Én meg akartam kérni a kezét, ő pedig megszervezte az esküvőnket.

Nem is lehetnék ennél boldogabb. Életem legeslegjobb születésnapja ez!

Happy Birthday Jay! 1. - Semmi sem a régi

Gyorsan kapkodtam a lábaimat, és sietősen rohantam fel a szobánkba, hogy mindent elő tudjak készíteni. Életem talán leghülyébb ötlete volt, hogy ezt kitaláltam, de nem tehettem mást. A szavai ott csengtek a fülemben már nagyon rég óta. „Nem akarom, hogy az esküvőnket is végigkövesse a fél világ. Csak téged akarlak. Azon az egy napon csak te és én.”

Hát nem éppen csak ketten leszünk, de a cél az eredeti volt, amit Jay is pedzegetett. A ruhát villámgyorsan süllyesztettem el a gardrób legmélyén, majd a gyűrűket is elrejtettem.

Még három óra. – gondoltam magamban.

Reméltem, hogy minden jól fog elsülni, és nem lesz egyetlen egy bökkenő sem.

A gyomrom remegésén nem tudtam segíteni, mint ahogyan a folyon eszembe ötlő rémképeken sem.

Emma ekkor jelent meg az ajtóban, én pedig rögtön hozzá szaladtam.

-          Hol vannak a fiúk? – suttogtam.

-          Elmentek gitárt venni… Tudod milyenek, ha összeeresztik őket egy hangszerboltban. – legyintett. – Na, hogy vagy? – mosolyodott el.

-          Szarul. Emma… Mi lesz, ha otthagy? Ha úgy gondolja, hogy idegesítő csitri vagyok, és nem akar majd engem? – remegett meg a hangom.

-          Te nem vagy ép! Már hogyne akarna? Hiszen a vak is láthatja, hogy te vagy élete szerelme. – nevetett ki.

-          Nem vicces! Te is ideges voltál, mielőtt Rob elvett! – hadonásztam előtte. – Ráadásul ő meg is kérte a kezed, de Jay nem.

-          Ha úgy nézzük már évekkel ezelőtt megkért… - mutatott az ujjamon a zöld köves gyűrűre.

-          Igaz… - sóhajtottam.

-          Na, most menj és zuhanyozz le, aztán megyünk! – utasított, én pedig tettem, amit mondott.

Megfürödtem, hajat mostam, majd felöltöztem. Eközben Emma mindent összepakolt, és útra készen várt a kocsinál.

A fodrász remekül megcsinálta a hajamat. Laza kontyba fogta, a sminkes pedig zöldes árnyalatot vitt fel a szememre, és egy kis ajakfényt a számra.

A ruhám csodálatos volt. Pánt nélküli, hófehér ruha volt, hét réteg tüll és egy zöld szalag díszítette. A cipőm pedig hasonlóan fehér, és magas volt. Emma is csodásan nézett ki a lila ruhában, amit sikerült ráadnom, és Angie is elbillegett a maga két és fél évével a padlizsán színű kis ruhában.

Az ikrekre Vic vigyázott, de Angiet nem akartam kizárni ebből. Még ha kicsi is, akkor is szerettem volna, ha ott van, mikor összekötjük az életünket. Már ha Jay és úgy akarja.

Anya bejött hozzám, és egy kisebb sírás után, amit produkált, elment. Jay szülei és testvérei, a 100 Monkeys, az én szüleim, és a bátyám, Rob, Emma, Bobby, Tom, Marcus, Jess, Penny, Nikki és Taylor voltak jelen.

Jackson pedig semmiről sem tudott.

Elvileg Rob hazaviszi, és ott csak annyit mond neki, hogy készülök egy kis meglepetéssel, ezért kell felvenni a szmokingot, amit vettem.

Így csak ez a pár ember tud arról, hogy ma készülöm „rávenni” Jackson Rathbone-t, hogy elvegyen feleségül.

Amiből ő csak egy születésnapi bulit sejt, az egy esküvő lesz…

Magamban felnyögtem, ahogy kiálltam az oltár elé a templomban, és vártam. Nem egy megszokott dolog volt, hogy a menyasszony várja a vőlegényt, és nem fordítva.

Persze mindenki tudta, hogy ez miért van, csak éppen nem voltam egy cseppet sem nyugodt.

Mert mi van, ha tényleg nem akar elvenni? Mi van, ha őrültnek tart, hogy eljegyzés nélkül erre készülök? Mi van, ha azt fogja hinni, hogy egy rámenős cafka vagyok?

-          Csajszi! – lépett elém Jess, és mosolygott. – Nem is úgy nézel ki, mint aki házasodni készül… Inkább, mint aki temet valakit. – kuncogott.

-          Tudod, hogy félek. – motyogtam, és szuggeráltam az ajtót, hogy mikor jelenik meg ott Rob, oldalán Jacksonnal.

-          Nincs mitől félned! – mosolygott rám nagyon nagy meggyőződéssel.

-          Remélem… - suttogtam már csak magamnak.

A percek teltek, és tudtam, hogy késnek. Ötre kellett volna ideérniük, és már lehet negyed hat is. A pap ráérősen nézelődött a templomban, és nem is látszott rajta, hogy zavarná a késedelem. Engem már annál inkább.

A következő percben Rob jött be az ajtón, és vigyorogva intett Emmának, hogy mehet Jay elé. Emmával fog idesétálni hozzám. Ez egy minden tekintetben furcsa esküvő.

Emma kisétált az ajtón, majd Jayt odavezette az ajtó elé, és levette a szeméről a kendőt, ami eddig takarta a látását. Egészen addig mosolygott, és vigyorgott, de mikor megpillantotta a „násznépet” azonnal komolyra fordult minden vonása.

Amikor pedig rám nézett egyenesen eltátotta a száját. Na jó, annyira azért nem, de látszott az arcán a zavartság. Szemeimbe azonnal könnyek szöktek, és tudtam, hogy pár másodpercen belül meg fog fordulni, és elsétál… Vagy inkább fejvesztve elrohan.

Idegesen markolásztam a csokrot a kezemben, és igyekeztem nem elsírni magam. Emma valamit súgott Jay fülébe, majd belekarolt, Jay pedig végre elmosolyodott.

Olyan boldogságot láttam rajta, mint eddig soha. Futólag a családunkra és a barátainkra nézett, majd Angel kapálózó alakja felé, aztán rám.

Vigyorogva megrázta a fejét, mintegy hitetlenkedése megerősítéseképp, majd mellém érve összekulcsolta ujjainkat. Jess vígan kattintgatta a gépét, meg merem kockáztatni, hogy csak Jackson bejöveteléről van vagy száz kép.

Nagy levegőt véve, és Jay szemeibe nézve próbáltam megnyugodni.

-          Csak nem hitted egy percig is, hogy elhagylak? – suttogta a fülembe, és közben kezét a derekamra simította. Megborzongtam a gyengéd érintéstől.

-          Megfordult a fejemben, hogy bolondnak fogsz nézni… - vallottam be szemlesütve.

-          Pont erre vágytam! – villantott egy csábos mosolyt, és körbenézett, majd tekintete megállapodott rajtam. Úgy láttam, tetszettem neki.

A szertartás alatt nagyon boldog voltam, és szerencsére Jay is. Az „igen” szavakat határozottan és vigyorogva ejtettük ki, majd húztuk egymás ujjára a fehérarany karikagyűrűket.

-          Boldog születésnapot Mr. Rathbone! – susogtam ajkainak.

-          Köszönöm szépen Mrs. Rathbone. – csókolt meg. – A legszebb, ami csak valaha volt. 

Karácsony - Mindörökké Jasper

** Bogi **

Bágyadtan léptem a hatalmas ablakhoz, és néztem ki rajta. A fehér hópelyhek már vastagon borították a fákat, leplet képezve így mintegy álom és valóság között. A fehér szín megnyugtat, és minden pillanatban, ahogy meglátom a havas tájat, béke száll meg. Ez az álom része a dolognak, mert ha a hó elolvad, akkor ugyanúgy sötét színek fogják uralni a földet, ahogyan a szívemet is.

Sokat gondolok a szüleimre és nagyon hiányoznak. Jasper megtesz mindent, hogy boldoggá tegyen, és valójában az is vagyok. De el kell fogadnunk, hogy a szívem egy darabja mindig is az övék lesz, és hiányolni fogja szeretett szüleimet.

Hideg karok érintését éreztem a derekamon, majd csatlakozott hozzá az annyira imádott puszi. Jasper az állát a vállamra tette, és tűnődve nézte a tájat. Én viszont többet nem tudtam a kinti összhangra koncentrálni, mert immáron itt van velem Jasper. Csak az arcát tudtam figyelni, az arany tekintetet, a méz fürtöket, és a lassan vigyorba hajló ajkait.

-          Mi ilyen vicces? – suttogtam. Jasper folyton olyan nyugtató hangon beszélt, hogy én is hozzászoktam a halk beszédhez.

-          Az, ahogyan engem méregetsz. – fordította rám kavargó tekintetét. Elvesztem! Ez a pillantás magába szív és melenget, szeret és félt egyszerre.

-          Én nem is… méregetlek! – motyogtam. – Inkább gyönyörködöm. – mosolyogtam.

-          Pont bennem? Ez elég… szürreális. – nézett rám összevont szemöldökkel.

-          Nézz tükörbe! – hagytam rá a dolgot, és kinéztem az ablakon. De a szívem mégis jobban vágyott Őrá.

Megfordultam ölelésében és erős mellkasához bújtam. Szükségem volt az erős ölelésre magam körül, a csábító illatára, hogy érezhessem, ahogyan a mellkasa emelkedik és süllyed, hogy én magam is átölelhessem.

A szívem mintha két részre szakadt volna: az egyik fele sajgón fájt, a másik fele viszont veszettül boldog volt. Az egyik rész a szüleim halála miatt, a másik rész Jasper közelsége miatt.

Nagyot sóhajtva vettem tudomásul a kintről beszűrődő hangot. Alice volt az, aki felkiáltott nekünk a nappaliból. Ideje volt lemenni.

Már korábban mindenki betette a fa alá az ajándékokat kivéve a párjaiknak, mert azt személyesen akartuk átadni.

Jasper még bátorítóan rám mosolygott, majd felkapott egy szépen becsomagolt kisebb dobozt, így én is hasonlóan tettem, és az ajándékért nyúltam. Már első ránézésre lehetett tudni, hogy ékszer, mert egy nagyobb, fekete bársonydobozban volt.

Kézen fogva sétáltunk le a lépcsőn, majd a nagy fa köré álltunk egy félkörívben, így mindenki látta a másikat.

Carlisle és Esme voltak az elsők, ők adták át elsőnek az ajándékukat. Rose és Emmett kocsit kaptak, Alice egy vásárlási utalványt Párizsba valamilyen divatáruházba, Bella és Edward könyveket, valami spéci néhány-darab-van-csak-a-világon fajtát, Renesmee és Jacob pedig egy utazást Fokvárosba. Jasper és én maradtunk utoljára. Szerelmem egy új telefont kapott, de valami olyat, ami már hajaz egy számítógépre, egy olyat, amihez én úgysem értenék.

Carlisle elém lépett, és egy piros bársonydobozt tartott elém.

-          Csak hogy teljesen a családunk része legyél. – mosolygott, majd két puszit is kaptam, amit készséggel viszonoztam is.

-          Köszönöm szépen. – mondtam hálásan.

Számítottam rá, hogy a családi címer lesz az, de arra nem, hogy ilyen. Azt hittem majd kapok valamilyen ezüstláncot, mint Rose, vagy szalagosat, mint Alice. De nem. Az enyém tökéletesen olyan volt, mint ami a fiúk csuklóján is volt, csak vékonyabb bőr résszel. Ámulva néztem a tökéletesen megmunkált fehérarany címert, és szemeimbe könnyek szöktek. Új családom van! – fogalmazódott meg bennem a felismerés.

Először Jasper adott egy puszit az arcomra, majd Edward lépett mellém, és a másik orcámra is kaptam, most tőle. Edward és én, ha lehet így mondani, igazi testvérek voltunk. Se neki, se nekem nem volt eddig sosem igazi testvérünk. De az idő összekovácsolt bennünket.

Inkább hasonlítottam a csendesen olvasgató Edwardhoz, mint a hangosan hahotázó Emmetthez. Vagy a túlbuzgó Alice, a hiú Rosaliehoz. Bella más tészta volt, mert ő tökéletesen simult Edwardhoz. Majdhogynem ők ketten voltak egy személy.

Renesmee pedig a legtöbb idejét Jacobbal tölti.

A tekintetem a karácsonyfára téved, ahogy Rose és Emmett osztották az ajándékaikat. Hiányoztok! – sóhajtottam magamban. A sminkem miatt, amit Bella kent fel, nem akartam sírni, de tudtam volna.

Emmettéktől egy nagyon merész, amolyan semmit sem takaró fehérnemű szettet kaptam. Csak felvontam a szemöldököm, hiszen mindenki pontosan tudta, hogy Jasper minden alkalommal nemet mondott. Tekintettel léve rám. Legalábbis szerinte, mert nekem nagyon is kellett volna az intim közelsége, ő mégsem akart engem. Vagyis ő folyton úgy mondta, hogy nem akar bántani, és bizonytalan dologba belemenni. Nagyon nem bízott magában, hogy elég erős lenne.

Edward számtalanszor beszélgetett velem erről, hiszen pontosan tudta, hogy ez milyen nehéz lenne Jazznek, pláne, hogy ha teherbe esnék.

De ez sem volt igazi kifogás, mert Carlisle felírt nekem fogamzásgátlót, még hónapokkal ezelőtt.

Enyhén mosolyogva köszöntem meg a nem mindennapi ajándékot.

Bella és Edward azzal leptek meg, hogy egy albumba összeszedték nekem a régi fényképeimet, és még azokat is előhivatták, amik csak számítógépen voltak meg.

Fájdalmas, de gyönyörködő mosollyal az arcomon bámultam a képeket a szüleimről. De nem, most sem sírhattam. Már csak az én Jasperem miatt sem. Nem akartam, hogy újra csak önmagát hibáztassa.

Alice következett, aki gyorsan kiosztotta az ajándékait. Nem lepődött meg senki, hogy nekem nem vett semmit. Ahogyan én sem neki. Nem felejtem el a kis akcióit, és még mindig amolyan „utállak” szinten vagyunk.

Jó színésznő, és sajnos Jaspert is meg tudja vezetni néha… Tapasztaltam.

Egy – az enyémnél kisebb – kék bársonydobozzal a kezében lépett Jasper elé. Erőteljesen rántottam meg a kezem, hogy kiszabadítsam magam karjainak fogságából. Nem akartam a közelben sem lenni, így Edward mellé sétáltam.

Jasper szomorú tekintettel nézett rám, én pedig leszegtem a fejem. Jobban foglalkoztatott a ruhám, mint hogy lássam őket együtt. A fekete fodrokat néztem a szoknyán, mikor meghallottam Alice nyájas hangját.

-          Elég sok időbe telt, mire megszereztem, de érted bármit. – itt muszáj volt felnéznem. Még pont elkaptam a pillanatot, amikor két csókot hint az én Jasperem arcára. Megremegtem. Edward tenyere a derekamra simult, és maga mellé húzott. A háta mögött Bella is megsimította a hátamat.

-          Köszönöm! – Jasper bársony hangja kellemesen csengett.

Felpattintotta a dobozka fedelét, és megpillanthattuk a csodaszép órát. Régi stílusban volt díszítve, az egész tömör ezüst volt. Lenéztem a karomra fonódó családi címerre. Vajon Alice meddig hagyja még, hogy ide tartozzam? – fogalmazódott meg bennem a kérdés, mire Edward keze nyugtatóan kezdet simogatni a hátamat.

A ruhám hátul szabadon hagyta a hátam nagy részét, és ebben az állapotban nagyon jól esett a hideg érintés.

Jasper mégegyszer megölelte Alicet, amire nekem le kellett hunynom a szemem.

Az viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy az órát nem vette fel, hanem visszatette a fa alá, a dobozban.

Birtoklóan nyúlt felém, és húzott közel márvány testéhez.

Oldalam keményen feszült az övének, de szerettem, amikor tudatja, hogy hozzá tartozom.

Jasper következett. Újabb puszik, és ölelések Aliceszel, amit sikeresen, felforrt agyvíz nélkül éltem túl.

Jómagam egy csodaszép nyakláncot kaptam. Az egész rózsakövekből állt, ami kellemes halvány rózsaszín árnyalatot kölcsönzött neki, és egy B betű volt a medál, ami már valószínűleg gyémánt volt. Legalább is, ahogy felismertem.

Az én ajándékaim következtek, és készséggel adtam oda mindenkinek. Kivéve Alicet, akinek csak két puszit adtam. Kezei úgy fonódtak a mozdulat közben a karomra, hogy fájjon, de ne hagyjon nyomot. Egy taktikás bestia volt.

Legutoljára hagytam Jaspert. Nem akartam én is azzal kérkedni, hogy mennyit kerestem ezeket, meg ehhez hasonlók. Csak örömet akartam neki szerezni.

-          Boldog karácsonyt! – fordultam vele szembe, és egy csókot nyomtam a szájára.

-          Köszönöm. – mosolygott.

Nem tudtam, hogy mire számít, de határozottan nem arra, ami a dobozban volt. Persze nem is hibáztatom, mert ki gondolt volna erre?

Jasper döbbenten nézte a kis érméket a bársony borításon. Szó szerint nem jutott szóhoz, meg levegőhöz se.

Hitetlenül bámulta a kitüntetéseket. A többiek is körénk gyűltek, mikor észlelték, hogy Jazz nem fog megszólalni.

-          Hát… - kezdtem. – Te mondtad, hogy erre büszke vagy. Igyekeztem összeszedni, amennyit lehetett.

Jasper Whitlock nem volt hosszú ideig katona, de abban az időben a nagyon rátermetteknek, mint amilyen ő is volt, kiosztottak érmeket. Kis kitűzhető, a rangját jelző érmék. Egy sem volt meg neki, mert mikor Maria átváltoztatta, a kabátja, amin sorakoztak ezek, elveszett.

-          Mégis hogyan…? – suttogta, s végre rám emelte aranyszín pillantását.

-          Kutattam. Antikváriumokban volt meg. Nem volt egyszerű, mert az ország különböző pontjain voltak, nem egy helyen. De mivel tudtam, hogy fontos neked, így hála Edwadnak, és az őrült vezetési stílusának – nevettem fel, Edwarddal együtt. – Sikerült mindet beszerezni. – láttam Alice közömbös arcát Jasper mellett, ami aztán, ahogy rám pillantott, egy kissé dühössé vált. Nem foglalkoztam vele, pillantásom újból Szerelmemre esett. – Megvan az összes? Nem voltunk benne biztosak, hogy ez minden. – pillantottam a kilenc darabra.

-          Ez minden. – suttogta, majd visszacsukta a dobozt, és egy pillanatra a szívéhez szorította lehunyt szemekkel. Ezért a pillanatért már megérte. A többiek mind hátrébb húzódtak, mert mind éreztük, hogy Jasper nem ura az érzelmeinek. Legalábbis olyan szinten nem, hogy éreztem, mennyire hálás, és boldog. És kicsit talán szomorú is, azért ami a múltban történt. – Köszönöm! – suttogta, s a következő percben erős ölelésébe zárt.

-          Szeretlek! – simogattam a haját, amit annyira szeretett.

-          Én is… - nézett a szemembe valamilyen megmagyarázhatatlan pillantással. – Szeretlek! – susogta.

Egy pillanattal később ajkai lágyan becézgették az enyémet, majd arcomon éreztem a levegő mozgását, és a következő, amire eszméltem az volt, hogy az ágyunk süppedt testünk alatt.

Jasper most nem olyan volt, mint máskor. Valami megváltozott, és határozottan jó irányba.

Ajkai a nyakamra vándoroltak, nyelvét végighúzta a bőrömön fel és le, majd kezei a ruhám cipzárjához nyúltak.

Azonnal tudatosult bennem, hogy mit szeretne.

Elhomályosult tekintettel néztem arcára, és emelkedtem meg, hogy hozzá férhessen az anyaghoz.

Halkan húzta le a ruhámat összetartó szerkezetet, majd lehámozta rólam azt. Egy pánt nélküli fekete melltartó, és fekete csipke bugyi volt rajtam. Mióta a szüleim meghaltak csak feketében voltam. A cipőt egy szempillantás alatt vette le rólam, majd ajkaival megérintette a hasamat.

Sosem voltunk még ilyen közel egymáshoz. Sosem. Ez olyan más volt, mint az eddigiek, talán mert tudtuk, hogy most nem állunk meg.

A fejem mellett szorítottam mindkét kezemmel a takarót, és szinte hullámzott a testem érintése nyomán. Ahogyan megfontoltan, mégis szenvedélyesen húzta végig nyelvét a bugyim szegélyénél, egyszerűen elkábított, és nem tudtam mit is kéne tennem. Csak még többet akartam ebből az érzésből.

Kezeim elszakadtak a selyemágyneműtől, és a zakóját sietősen húztam le róla, miközben visszatért hozzám egy újabb szenvedélyes csókra.

Az ing gombjainak nagy része nem akart engedelmeskedni remegő ujjaimnak, és a legtöbb leszakadt, de nem érdekelt. Jasper belekuncogott a csókba, ahogyan megadta magát egy-egy varrás. Én azonban csak folytattam a tevékenységem, és újra megcsodáltam elefántcsont fehér mellkasát. Az izmok jól kivehetőek voltak mind a mellkasán, mind a hasán, de mégsem volt olyan izomkolosszus, mint Emmett. Tökéletes volt. Pont jó.

Számat a nyakára tapasztottam, és ott csókoltam, miközben a nadrágja gombjaihoz nyúltam. Ezek az átkozott gombok! – füstölögtem magamban, de rögtön elterelte a figyelmem, mikor Jazz a melleimet kezdte masszírozni.

Gátlástalanul felnyögtem az élvezettől, és gyors mozdulatokkal toltam le róla a zavaró nadrágot.

Félve nyúltam az alsónadrágja felé, majd simítottam kezemet kemény testére. Nem hittem volna, hogy érezhetek annál keményebb dolgot, mint mikor Alicenek hála teljes erőmből nekizuhantam Jasper mellkasának, de most ez megdőlt.

Már csak ott simogatni is olyan élvezet volt, amit eddig még sosem éreztem.

A melltartóm és a bugyim nagy reccsenéssel adta meg magát Jasper kezeinek, majd óvatosan a combomhoz nyúlt, és a csípőjéhez emelte, ahogy kezemet elvette onnan, ahol eddig tevékenykedett.

Egy újabb szakadás hangja hallatszott, és Jasper immáron meztelenül simult hozzám. Merev teste nekifeszült vágyam központjának, és egy kicsit megemeltem a csípőmet, ezzel még jobban hozzá dörgölőzve, de Jasper még várt.

-          Biztosan akarod? – kérdezte elakadó lélegzettel. Szemei éjfeketék voltak, és a vágy mellett egy kis félelem is vegyült a tekintetében.

-          Biztosan. Ne félj! – bólintottam aprót, és igyekezetem hang nélkül kiejteni a szavakat.

Jasper nagy levegőt vett, homlokát az enyémnek támasztotta, majd lassan belém csúszott.

Először a torkomra fagyott a szó, mert éles fájdalmat éreztem. Kitágult szemekkel néztem a felnyíló fekete szempárba. Jasper nem mozdult, csak ijedten nézett rám. Kellett pár másodperc, hogy magamhoz térjek. Kezeimet a vállaira simítottam, majd óvatosan és nagyon lassan megmozdítottam a csípőmet. Pár mozdulat után a fájdalom eltűnt, és valami más vette át a helyét. Jasper elmosolyodott, hiszen ő pontosan tudta, hogy mit érzek.

Olyan érzés volt, ahogyan testünk együtt mozgott, mintha mindig is erre vártunk volna. Pontosan összeillettünk.

Jasper igyekezett kontrollálni magát, láttam rajta néha, hogy erővel tartja vissza a kitörni készülő vadállatias énjét. És én sem segítettem neki túlzottan, hiszen testem hullámzott alatta.

Csókjainkba próbáltuk fojtani nyögéseinket, ami kisebb nagyobb sikerrel meg is történt.

-          Engedd el magad! – mormoltam a bőrébe, amikor a nyakát csókolgattam.

A hatás nem maradt el, de nem hittem volna, hogy ilyen lesz. Meglepett és letaglózott, ahogy Jasper elengedte a képességét, és megéreztem azt a kéjt, amit ő is érzett. Ezzel a tettével olyan robbanást idézett elő bennem, hogy kénytelen voltam hangosan felnyögni. Képtelen lettem volna csendben tűrni, ahogyan sejtjeim egyszerre robbannak fel, és repítenek a mennyországba.

Jasper – érezve engem – ugyanígy követett, csak az ő száját egy eléggé mély és hangos morgás hagyta el nyögés helyett.

Még percekig feküdtünk így, egymásba fonódva, Jasper pedig rajtam. Arcát a vállamba temette, és kapkodott levegő után. Kezeim a hátát cirógatták, ő pedig minden mozdulatomtól megremegett. Elmosolyodtam.

-          Ez… - motyogta, és mellém feküdt, engem pedig szorosan húzott magához, és magunkra rántotta a takarót.

-          Számomra tökéletes volt. – suttogtam, ahogyan mellkasára hajtottam a fejem.

-          Számomra is. Köszönök mindent! – simogatta a vállamat.

-          Én is köszönöm, hogy vagy nekem! – néztem fel arcára, mire csak elmosolyodott.

-          Boldog karácsonyt Bogi! – hajolt közelebb.

-          Boldog karácsonyt Jasper! Mindörökké Jasper! – mosolyogtam, majd megcsókoltam.

Édes beteljesülés - Amy's story

** Haley **

-          Lucas… - nyafogtam már sokadjára az úton.

-          Tudom Haley! – nevetett fel jókedvűen. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit idegesít a nyavalygásom. – Ez a ruha egy rémálom, nem kell elmondanod többször! – emelte kezét a kormányról az arcomhoz, és gyengéden végigsimított az arccsontomon. Alice egy abroncsos ruhát választott számomra, a partira, amit ők adtak, karácsony alkalmából.

-          Bocsánat. – hajtottam le a fejemet.

-          Jaj Életem, semmi baj. – fogta meg a kezemet, és ahogy ránéztem édesen mosolygott rám.

-          Luke… - ejtettem ki tétován a nevét, mire érdeklődve pillantott rám az úttest helyett. Persze nem féltem mellette, hiszen félig vámpír, és jók a reflexei. – Szerintem mindenki tudja, hogy miért viszel engem el egy hétre… - néztem zöld szemeibe.

-          Igen, azt hiszen mind sejtik. – kuncogott.

-          Nem is vicces… - dohogtam. – Anya elcipelt nőgyógyászhoz, még egy hónapja. Ő már akkor biztosra vette, hogy nekem szükségem lesz… - elharaptam a mondat végét, mert még kimondani sem mertem mire készülünk.

-          Semmi olyasmi nem fog történni, amit ne szeretnél. – nézett rám komolyan Lucas.

-          De szeretném csak… Én nem értelek… - gondoltam hirtelen a képeken megjelenő szőke lányra… Lizre.

-          Haley… - sóhajtotta, majd tekintetét az útra szegezte. Feszült volt, láttam, ahogyan karján kidagadnak az izmok, és az arca is megváltozott. Jól van Haley! Ezt jól megcsináltad – szidtam magam gondolatban.

-          Bocsánat… - suttogtam, s inkább kinéztem az ablakon. Most szúrtam el mindent.

-          Liz és én… Tudom, hogy furcsa… Hogy meglepő, hogy azért ment tönkre a kapcsolatunk mert én nem akartam vele lenni… És akkor tényleg úgy is éreztem, hogy nem vagyok elég felkészült rá. De veled más a helyzet. Nem mondom, hogy Elizabethet nem szerettem… - nagyot szusszantottam. – De téged… Te annyira más vagy. Olyan érzéseim vannak irántad, amiket el sem tudok mondani. – tekintetét kerestem, de csak az útra figyelt.

-          Értem. – hangom most sem volt erőteljesebb, mint az előbb.

-          Megérkeztünk. – motyogta. Miami csodálatos volt, és nem hittem volna, hogy egyszer eljutok ide, ráadásul karácsonykor. A ruha, ami már szinte egy örökkévalóság óta rajtam volt, nagyon idegesített.

-          Csodás… - néztem körbe, ahogy kisegített a kocsiból.

A szállodában a bejelentkezés nem tartott sokáig, és meglepődtem, mennyien töltik a karácsonyt itt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi ember menekül el a hófedte tájakról a melegbe. Mindenesetre, jó volt nézni, ahogyan az emberek megcsodálták a hatalmas karácsonyfát, ami a recepció mellett volt, és ahogyan rajtam kívül még jó sokan meresztik a szemüket az impozáns épület láttán.

Lucas egy szó nélkül fogta meg a kezem, és egy kis tologatós akármilyen kocsival, amin a csomagjaink voltak, elindultunk a lift felé. Próbáltam nem túl negatívan gondolkodni, mert féltem, hogy teljesen elveszem a kedvét attól, hogy velem legyen, de elég nehéz volt.

A szoba, amibe bevezetett, gyönyörű volt, és nem mellékesen hatalmas. Mindent a halványsárga és fehér szín jellemezett. Nekem nagyon elnyerte a tetszésem, így egy picit elfeledkezve mindenről körbesétáltam a lakosztályban, mert ezt már nem lehetett egy egyszerű szobának nevezni.

-          Tetszik? – jött a dallamos kérdés. Imádtam a hangját, mert mindig megnyugtatott, még akkor is, amikor eszét vesztve kiabált Emmettel, vagy mikor Lilivel telefonált. Bármilyen hangszínt is vett fel, az tökéletes muzsika volt a számomra.

-          Nagyon. – fordultam felé mosolyogva.

-          Nézd, én tudom, hogy ez neked új. Nekem is, mert még sosem voltam ilyen kapcsolatban egy lánnyal… - mintha kicsit zavarban lett volna. – És ha nem szeretnél itt lenni… Velem, akkor nyugodtan szólj, és hazaviszlek! – tétován pillantott rám.

-          Hogy lehet egy Volturi katona ilyen bizonytalan magában? – tettem csípőre a kezem, és nevetve kérdeztem őt. Sokat mesélt arról az időszakról, mindent tudok, mindent megmutatott.

-          Hát, ha azt akarod… - vont vállat, majd a következő pillanatban hátam már a falnak feszült. Lucas erősen nyomott a falnak, és halkan morgott, miközben orra végigszántotta a bőrömet a nyakamnál.

-          Én most valami egészen mást akarok… - nyöszörögtem halkan.

-          És mégis mit? – a csillogó zöld szemek kérdőn és mégis pajkosan néztek rám.

-          Téged. – hangomban csengett egy kis bizonytalanság, de ez szerintem érthető is volt, hiszen még sosem voltam együtt valakivel… Sosem szeretkeztem még senkivel.

-          Haley… - sóhajtotta nevemet, majd gyengéden pillantott rám. Egy kicsit hátrébb lépett, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – Biztos vagy te ebben?

-          Igen… - szinte olyan halkan ejtettem ki ezt az egy szót, hogy nem voltam biztos benne, hogy hallotta.

Tettei azonban másról árulkodtak, szerintem nagyon is hallotta és megértette, amit mondtam, ugyanis egy másodperccel később már az ágy süppedt be alattunk.

Tekintete olyan sok szeretetet, és szerelmet sugárzott, hogy már egy cseppnyi kétségem sem volt kettőnk felől. Tekintete perzselt, majd ajkait a nyakamra nyomta, és csókolni kezdett. A bőröm végig lángolt, ahogy a meleg érintés végigcsúszott a nyakamtól egészen a dekoltázsomig. A ruha, ami rajtam volt, nem sokat takart, épp hogy ráfeszült a melleimre, ami most talán mégis jó dolog volt.

Kezeimmel az ingje alját markoltam, majd mikor észbe kaptam, hogy nekem is tennem kéne valamit, felcsúsztattam tenyereim a hátára, és lassan simogatni kezdtem.

Ahogy ajkai a ruha szegélyénél kalandoztak, elfogott valamiféle extázis.

Nem észleltem pontosan, hogy mikor szabadított meg a ruhámtól, vagy hogy én mikor szaggattam le róla azokat.

Csak azt észleltem, hogy mindenhol ott van. A forró ajkai, a meleg lehelet, ami csiklandozta a bőrömet, a gyengéd érintés.

Minden egy négyzetcentimétert végigcsókolt a testemen, és a végsőkig húzta a gyönyörünket.

Amikor már nem bírtam tovább, szinte könyörögtem neki, hogy tegyen a magáévá.

Csibészesen mosolyogva tett eleget a kérésemnek, és boldogan sikkantva fogadtam magamba őt. Sosem éreztem még ahhoz hasonlót sem, mint amit akkor. Egy pillanatig éles fájdalom járt át, majd fokozatosan vette át ennek a helyét a gyönyör és a kielégülni vágyás.

Órákon át szeretkeztünk, egyik beteljesülés követte a másikat, és végre boldog voltam.

Végre nem volt, aki közénk állhasson, végre úgy éreztem, hogy a kettőnk kapcsolata révbe ért. Már nem éreztem többé úgy, hogy bárki is elválaszthat a férfitól, akit teljes szívemből szeretek.

Az ágyunk felett a plafonon egy tükör volt. És amint belenéztem, megláttam magunkat. Lucas izmos hátát, amint felettem fekszik, a bronz színű haját, ami annyira hasonlított Edwardéhoz. A tökéletesen csontfehér bőrt, ahogyan illik az enyémhez, ahogyan élénkpiros hajam szétterül az ágyon, a fehér takaróval kontrasztot alkotva.

Mosolyogtam. Mert boldog voltam, hogy Lucas Edward Cullennel lehetek. Akit mindennél jobban szerettem. 

Április 1. - Mindörökké Jasper casting

Jasper Hale – Jackson Rathbone

Bogi Bright – Vanessa Hudgens

Edward Cullen – Robert Pattinson

Bella Cullen – Kristen Stewart

Jackson a fejét vakargatva lépkedett a sminkes lakókocsi felé, és a szövegét olvasgatta. Elég rosszul aludt az éjjel, így most úgy érezte, muszáj átismételnie, amit tegnap bemagolt. Nagyot sóhajtott, majd zsebre vágta a lapokat, és benyitott. Vanessa már bent volt, és mint mindig, most is boldog mosollyal az arcán fogadta Jayt.

-          Jó reggelt! – trillázta, majd felpattant a székéből, és megölelte a fiút.

-          Neked is jó reggelt! – villantott fáradt mosolyt Jay, és visszaölelte a lányt.

-          Miért van olyan érzésem, hogy a mai munka kicsit nehezebben fog menni? – viccelődött Nessa, de azért végigsimított a Jay szeme alatti karikákon.

-          Hát igen… - motyogta a fiú, és lesütötte tekintetét. – Sajnálom, majd igyekszem összekapni magam – mosolygott.

A sminkes lány beültette őt a székbe, majd dolgozni kezdett a fáradt, nyúzott arcon. Morgolódott egy sort, hogy mégis hogyan lehet valaki ennyire kialvatlan, de mire végzett, Jay már olyan volt, mint mindig. A kedve is jobb lett, mert azok között volt, akiket szeretett. Nessa hozta neki a kis kontaktlencse tartót, majd Jay betette az aranybarna lencséket.

-          Valamiért a saját zöld színed jobban tetszik nekem – gondolkodott el Nessa, ahogyan Jayt bámulta a tükörből. A fiú kicsit zavarba jött, de csak jókedvűen mosolygott.

-          Kényelmesebb is – fűzte hozzá, mire mindketten felnevettek. Közben két újabb vendég érkezett, Rob és Kris.

-          Mi ez a nagy jókedv, így hajnalok hajnalán? – kérdezte álmosan Rob, miközben magához húzta Krist egy csókra. Nessa elnézett, mert úgy érezte, hogy túl intim a pillanat ahhoz, hogy ő ezt végignézze. Jay viszont már hozzászokott a páros viselkedéséhez, így nem zavartatta magát.

-          Nessa mindig ilyen jókedvű… engem meg feldob az, hogy ő ilyen – adta meg az egyszerű választ, majd intett egyet, és átslisszolt a másik kocsiba, ahol átöltözött.

Két óra múlva már Jay és Nessa teljes pompájukban álltak a kocsi mellett. Jackson fejében a jelenet elképzelt verziója pergett. Nessa felé lép, és két puszit ad, majd neki kell szorítania a kocsinak, és megcsókolni. Nem lesz gond! – mormogta magában a fiú. Kicsit izgult, hogy vajon hányszor kell megcsókolnia majd a lányt. Hogy vajon milyen lesz megcsókolni? Biztosan jó lesz… - gondolta, és nagyot nyelt. Elvégre profi színész volt, nem okozhatott ez gondot!

Ekkor a rendező mondta, hogy készüljenek.

Nessa beült a kocsi anyósülésére, és a nyitott ajtónál Jay felé fordult. Hallották, ahogyan utasításszerűen elindul a kamera, és elkezdődik a felvétel.

Nessa szeme biztatóan csillogott.

Jay megfogta a lány kezét, és kisegítette a kocsiból, ahogyan a forgatókönyvben le volt írva, majd ezek alapján Nessa kiszállt az autóból, és Jayre mosolygott. Nessát mindig jó érzés töltötte el, amikor az arany szempárba nézhetett, mert rettentő nagy boldogság volt számára az, hogy neki adták Bogi szerepét. És az sem volt utolsó szempont, hogy Jackson volt az, aki Jaspert játszotta. Kedvelte a fiút, és tetszett is neki, de lépni nem mert. Félt az elutasítástól, de amikor csak tehette Jay közelében volt.

-          Nem fáradtság! Szívesen teszem, és különben sincs autód még – mondta a szövegét Jay, és teljesen átérezte a vegetáriánus vámpír minden érzését.

-          Köszönöm! – mosolygott Nessa, és Jay felé lépett.

A szíve hevesen vert, ahogyan arra gondolt, hogy most mi következik. Tudta, mit kell tennie, ahogyan Jay is. Arcára kiültek az érzelmek, mintha tényleg lenne képessége, amivel érzékelné, hogy mire vágyik a lány. Kétség kívül remek színész volt. Nessa egy puszit hintett Jay arcára, majd súrolva annak ajkait, a másik oldalra is nyomott egyet. Jay nagyot nyelt, majd szerepe szerint, együtt mozdult Nessával. Ahogyan a lány elhajolt volna, úgy hajolt ő is vele. Nessa hátát a kocsinak vetette, majd belenézett a fiú szemeibe, aztán lenézett Jay ajkaira, és megnyalta a száját. Jackson ezt egy jelnek vette - s mi tagadás jól is gondolta -, és kezeit a kocsinak vetve megcsókolta Nessát. Lágyan, simogatóan, úgy ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Nessa végigsimított Jay mellkasán, a nyakán, majd kezei megállapodtak a fiú arcán. Végigcsókolta Jay arcát, Jasper sebhelyei vannak, majd elválva Jay bőrétől, hunyorgatva nézegetni kezdte a sebet.

-          Ennyi! – hangzott a rendező mély hangja, és Jay elmosolyodott, ahogyan Nessa nagyot sóhajtva a kocsinak dőlt.

-          Jó voltál – dicsérte meg a fiú, amibe Nessa bele is pirult.

-          Te is – motyogta. – Túl jó is! Nem szabadna így csókolnod a forgatásokon. Szegény nők még a végén szívinfarktust kapnak – mormolta, és szégyenlősen felnézett Jayre, aki elnevette magát.

-          Szóval jól csókolok? – vonogatta a szemöldökét, és ujjával oldalba bökte Nessát, aki csiklandósan arrébb ugrott.

-          Azért ne szállj el magadtól! – húzta fel az orrát.

-          Ezt megvettük! Jók voltatok! – hangzott a rendező. – Esik… - bosszankodott. – Akkor a jelenet folytatását később vesszük fel! Menjetek ruhacserére, a Cullen házas jelenthez! – utasította őket, és mindenki elindult a maga dolgára.

Nessa a lakókocsijában nyugtatta magát egy hideg ásványvíz kíséretében. Nagyon is a csók hatása alá került. Nem akarta, hogy bárki is meglássa ezt. Kicsit kellemetlenül érezte magát, hiszen pár évvel azért fiatalabb, mint Jay, és nem tudta, hogy mitévő legyen.

Aztán a kérdést el is döntötték helyette, hiszen mennie kellett tovább.

Később már a liftben ácsorgott Jay, Rob és Kris társaságában. Fent voltak a ruhák a negyedik emeleten, és lustaságukból fakadóan nem akartak lépcsőzni. Azonban a felvonó megremegett, amitől Nessa azonnal Jaybe kapaszkodott, majd a lift megállt. Jackson vigyorogva nézett le a kissé ijedt lányra. Ő már nem egyszer ragadt bent liftben, szóval nem volt számára ismeretlen dolog.

-          De jó… - sóhajtott Kris, majd lecsúszott a földre, és törökülésben helyet foglalt. Elég nagy volt a lift, így nem zavartatta magát. Rob megnyomta a vészcsengőt, majd leült Kris mellé, és magához húzta.

-          Briliáns – morogta Nessa, majd zavartan nézett Jayre, hiszen még mindig a fiú karját szorongatta. – Bocsi! – sütötte le a szemét.

-          Nem gond Nessa, bármikor! – vigyorgott Jay, majd lehúzta magával a lányt a földre.

-          És, hogy tetszik ez a légkör? – kérdezte Rob Nessát.

-          Hát, én nagyon jól érzem magam. Ez a két hét nagyon jó volt… szerintem – mosolygott Robra.

-          Szerintem is – fűzte hozzá Jay.

-          És nektek milyen? – kérdezte Vanessa.

-          Mi már ötödször vagyunk benne Bella és Edward szerepében… és még mindig nagy kihívás. De pont ezért jó – Rob megmosolyogta Kristen válaszát.

-          A legjobb benne persze, te vagy – susogta a lány fülébe, majd megcsókolta.

-          Hát igen, ha még szerelmet is nyer vele az ember – Nessa ismét zavarban volt.

-          Főnyereményt – mosolygott Kristen. – Bár kicsit bizarr, hogy minden csaj az én pasimat akarja… - húzta el a száját.

-          De a te pasid meg csak téged akar… szóval nem olyan nagy baj ez… - nyugtatta Rob.

Nessának új volt a légkörben ez a vibrálás, ami kettejükből áradt. Szerette volna, ha valaki őt is így szereti. Minden nehézség és fenntartás ellenére.

Jayre pillantott, s csak ekkor vette észre, hogy a fiú is őt nézi. Tekintetükben volt valami furcsa, ahogyan egymásra néztek. Úgy érezték, hogy szinte megszűnt a külvilág. Nessát már nem is zavarta, hogy négyen vannak egy liftben, ami két emelet között ragadt.

Egyszerre mozdultak a másik felé, és eltökélték magukban, hogy végre megízlelik egymás ajkát rendesen is. Nem csak egy jelenetben, nem csak olyan óvatoskodóan, ahogyan a vámpír-ember kapcsolat megkívánja. Igazi csókot akartak.

Ám mielőtt még szájuk találkozhatott volna, a lift zötykölődve elindult. Nessa és Jay is felsóhajtott, majd egy mosoly kíséretében felálltak, és nem törődve Kris és Rob kutató pillantásával, együtt léptek ki a liftből. Mindketten még az előző jelenet hatása alatt álltak, és mindkettejüknek egy gondolat járt a fejükben: mi lesz itt még a forgatás ideje alatt?

Réges-régen, egy messzi, messzi…

2001. április 29.

** Amy **

-          May, mi a franc van már? – kiabáltam be a fürdőszoba felé, mert az én kedves barátnőm már fél órája ott bent csücsült.

-          Én nem megyek! – nyöszörgött. – Egyáltalán nem vágyom egy meglepetés bulira! – szólt kicsit hangosabban.

-          Ki mondta, hogy meglepi buli lesz? – sóhajtottam az ajtóban ácsorogva és bekopogtam, mintha ugyan nem tudná, hogy itt szobrozok. – May, tudod, hogy olyan dolgot sosem terveznék, amit nem szeretnél! – mondtam kedvesebben, majd benyitottam. May ott ült a földön, és a futószőnyeg rojtjaival babrált. – Mi baj van? – huppantam le mellé, és átkaroltam a vállát.

-          Csak elegem van, hogy huszonkét évesen sincs senkim – mormogta csalódottan. – Folyton megjárom a pasikkal – görbült sírásra a szája. Na ma ezt nem engedhetem!

-          Jaj, ne legyél már ilyen! – rántottam fel magammal a padlóról. – Meglepetésem van, és tetszeni fog! Szóval vegyél fel valami kényelmes ruhát.

-          Mennyire kényelmeset? – szólt ki a szobájából pár perc múlva.

-          Egy póló meg egy farmer megteszi – léptem be hozzá. Ott állt a szekrénye előtt egy szál melltartóban és bugyiban, és nagyon elgondolkodó fejet vágott. – Tudod, sokszor arra gondolok, hogy neked kellene szőkére festetni a hajadat! – gúnyolódtam, s közben odaléptem, és kikaptam az első darabokat, amik a kezem ügyébe akadtak.

-          Na azért téged nem überellek! Te vagy a szőke cica, nem? – vágott oldalba, hogy majd’ kiterültem.

-          De, én vagyok, bár a cicától messze állok! – néztem végig magamon. Egy fekete póló volt rajtam „Daddy’s girl” felirattal, meg egy fehér farmer, egy fehér tornacipővel. – De basszus, ha mégegyszer így megütsz, nem hogy ma, de soha többé nem tudlak felköszönteni a szülinapodon! – morogtam, mire ő csak jóízűen felnevetett. Legalább jobb kedve lett.

Beültettem a kocsiba, majd elindultunk. Morgolódva nézte, hogy merre is megyünk, de mivel ő még új volt Los Angelesben, ezért halvány gőze se volt róla. Sokáig kellett győzködnöm, hogy eljöjjön otthonról. Nem is azért, mert annyira ragaszkodott volna magához a helyhez, hanem valakihez. Valakihez, aki folyton csak átverte. Így egy hónapja végre rávettem, hogy jöjjön ki hozzám. Mert milyen már, hogy csak Interneten, vagy telefonon keresztül tudok beszélni a legjobb barátnőmmel? Nevetséges.

-          Te Amy, mi a francot keresünk mi itt? – kérdezte, miközben a kezemet szorongatta, de úgy, hogy majdnem elszorította benne a vérkeringést.

-          Chester és Mike hívtak – vontam vállat, ahogyan a sok ember között lavíroztunk lefelé menet a már nem használatos metróalagútban.

-          Tök jó, most elrángattál az unokabátyád meg a pasid meghívására, én meg majd…

-          Hagyd abba! – fordultam hátra, és szúrós szemekkel néztem rá. – Ma nem lehet veled bírni! És nem, nem leszel egyedül, majd meglátod! – vigyorogtam rá.

-          De egyiküket sem ismerem! – nyafogott tovább.

-          Majd megismered! – ezzel lezártnak tekintettem a témát.

Lent már javában mentek a munkálatok, így halkabbra vettük a figurát. A zene hangosan dübörgött, s felismertem benne a ’One step closer’ sorait. Chester éppen ráért, így amint meglátott, felénk vette az irányt. May nagyra nyitott szemekkel bámulta a felénk közeledő szőke hercegemet, aki hercegnek is volt mondható, ha jobban megismerted, de kívülről… egészen vadnak hatott. Ha mondhatom így…

Szőke tincsei az ég felé meredeztek, de ajkain egy elbűvölő mosoly ült. Én is rögtön vigyorogni kezdtem, s kitártam felé a karjaimat.

-          Azt hittem, már el sem jöttök! – nevetett fel jókedvűen, majd magához ölelt.

-          May-jel mindig nehéz elindulni – kuncogtam, majd közeledni kezdtünk a másikhoz. Ajkai puhán érintettek, de mégis egy szenvedélyes csók lett belőle. Mikor elváltunk egymástól mosolyogva fordultunk May felé, aki még mindig az én pasimat méregette. Ismertem: ez az éhes nézése volt. De csak jól mulattam rajta, minthogy megsértődtem volna. Ha jónak találja őt, az csak hízelgő nekem, hiszen az enyém. – Chester, ő itt May, May ő itt Chester – mutattam be őket egymásnak, mire Ches kezet nyújtott Maynek.

-          Szia, örülök, hogy végre megismerhetlek! – mosolygott barátságosan Chester.

-          Szia, én is. Már sokat hallottam rólad! – rebegte kedvenc barátnőm.

-          Á, ne higgy el mindent! – legyintett. – Hogy tetszik? – kérdezte, majd körbemutatott. Egy üres metróalagút volt, ahol most kamerák, hangszerek, és egy rakat ember tolongott.

-          Úgy gondolom, hogy baromi nagyot fog ütni! – mosolyogtam rá, és tényleg így éreztem. Bíztam benne, és a bátyámban, aki bár csak az unokatesóm volt szegről-végről, nekem mégis a világot jelentette. Vigyázott rám, óvott és szeretett.

-          Mi is készül itt? – lépett mellénk May.

-          Az első videónk – jött a válasz a hátunk mögül, majd megjelent kedvenc bátyám. Azonnal a nyakába ugrottam.

** May **

Amy olyan hévvel ugrott a piros hajú srác nyakába, hogy majdnem feldöntötte, de végül a srác megállt a lábain. Látszólag egyáltalán nem zavarta a nagy lelkesedés. Gyanítottam, hogy ő lehet Amy tesója, de tovább nem tudtam már gondolkodni. Ugyanis a szemembe nézett, és ott abban a pillanatban végem volt. Azok a barna szemek!

-          May, ő itt Mike, Mike ő itt May – mutatott be minket egymásnak, mikor körbepuszilta.

-          Szia! Örülök, hogy eljöttél! – mosolygott rám, mire csak bólogatni tudtam.

-          Én is – nyögtem ki, mikor végre meg tudtam szólalni.

-          Akkor ha végeztünk, mehetünk? – kérdezte Chester Amyt, aki bólintott. Mike egész végig engem nézett, és leplezetlenül flörtölt velem, míg Amy és Chester megbeszélték a programot.

Nem tehettem róla, de egy szavukra sem tudtam odafigyelni. Túlságosan is lekötött Mike. Vad volt, meg kell hagyni. Lenge ruhákban volt, de így kivettem, hogy baromi jó teste lehet, nekem ráadásul kifejezetten tetszett, hogy nem volt az a jólfésült, öltönyös seggfej. Megvolt a saját stílusa, ami nekem nagyon is bejött. És hát az a pirosra festett haj… azt hiszem az anyukák, az ilyen pasiktól próbálják menekíteni a lányaikat. De hát mi nem tudunk ellenállni nekik. Chester és Mike határozottan rossz fiúknak tűntek, de nem olyan alvilági szinten, hanem volt bennük valami vonzó. Volt valami a megjelenésükben, ami magával ragadta az ember lányát.

Végül a srácok elmentek dolgozni, felvették, amit kellett. Énekeltek, mozogtak, ugráltak… áradt belőlük az energia. De azok a barna szemek csak nem eresztettek.

Aztán már csak azon kaptam magam, hogy hazafelé tartunk kocsival, és Mike meg én ültünk a hátsó ülésen, enyhén becsiccsentve. Csak vigyorogtam, mint a tejbetök, és hallgattam, amit mesélt.

Őszintén? Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan sikerült így berúgnom, és hogyan is néztem pontosan annak a bizonyos pohárnak a fenekére. Arra még nagyjából emlékeztem, hogy Mike-kal eszméletlenül jól elbeszélgettem, meg arra is, hogy Amy és Chester egy jó fél órára eltűntek. Na vajon merre lehettek, és mi jót csinálhattak?

Mike közelebb csúszott hozzám, és átölelte a vállamat, úgy nézett rám, hogy tudtam, mi következik. És én nem ellenkeztem. Minek tettem volna? Évek óta egy normális pasira vágytam, és most itt volt. Már most tudtam, hogy ő más, mint akikkel otthon volt dolgom. Mert vele három óra alatt több dologról tudtam normálisan beszélgetni, mint eddig bármelyik pasival.

Mike közelebb húzott magához, és óvatosan megcsókolt. Olyan volt, mint még soha. Még a kislábujjam is beleremegett. Ajkai édesen kóstolgatták az enyémet, majd mikor nyelve körberajzolta a számat, teljesen elvesztem. Karjaimat a nyaka köré fontam, és szinte belemásztam az ölébe, ami valljuk be, nem volt túl etikus, tekintve, hogy mások is voltak a járműben. De tudtam, hogy Amyt nem fogja zavarni a dolog… az ő keze sem épp megfelelő helyeken járt… bár Chester szemszögéből nézve, nagyon is jó helyen.

Csak faltuk egymás száját, téptük, szívtuk, nem igazán törődtünk azzal, hogy is folyik körülöttünk. Így történhetett meg, hogy míg én már Mike ölében ültem, addig megérkeztünk a házunkhoz. Ezt is csak úgy vettük észre, hogy Amy bekopogott az ablakon, hogy szálljunk ki. Mike és Amy elvonultak valamit beszélgetni, míg Chester és én elindultunk felfelé. Elgondolkodva nézelődtem, forgolódtam hátra, hogy vajon a jó pár lépcsőfokkal lejjebb ballagók vajon miről diskurálhatnak, mikor Chester halk hangja ébresztett.

-          Ők ilyenek, ne is rágd magad azon, hogy vajon miről beszélgetnek ennyire elmélyülten – suttogta halkan, mire ránéztem.

-          Hogy érted? – kérdeztem.

-          Hát tudod, először nem tudtam, hogy Mike miért várta annyira egy éve, hogy Amy kiköltözzön ide. Először azt hittem, hogy van valami köztük…

-          De hát rokonok – kotyogtam közbe. Általában ezt csinálom, nem tudom megvárni míg a beszélő befejezi a mondatát.

-          Nem – rázta meg a fejét. – Nem azok. Ha jobban megnézed, akkor Amy apjának, az unokatestvérének a gyerekének valahogy rokona Mike. Ez nem olyan, mintha mondjuk Amy anyjának a tesójának a fia lenne Mike… - kicsit belezavarodtam, de úgy véltem értem hova akar kilyukadni. – A lényeg, hogy tényleg olyanok mint zsák meg a foltja. Vártuk, hogy összejöjjenek, de sosem történt semmi… szerencsémre… - mosolyodott el.

-          Volt rá okotok egyébként? Hogy kételkedjetek? – kérdeztem gyanakvóan.

-          Nem hittük, hogy van nő és férfi között barátság… de hát kiderült, hogy van – rántotta meg a vállát.

Olyan könnyedén kezelte a helyzetet, hogy én sem foglalkoztam vele igazán. Mikor felértünk végre a lakás elé, Mike lépett mögém, és magához húzott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire lehetett érezni, hogy kíván. De én is így voltam vele.

Megfordultam, és rögtön a szájára tapadtam. Miért vártam volna? Nem láttam rá okot. Még ha józan lettem volna, sem láttam volna.

Mikor Amy kinyitotta az ajtót, nevetve közölte, hogy jó lenne, ha ezt bent, a szobámban folytatnánk. A kis ravasz! Tudta, hogy Mike és én egymásra fogunk találni, és örült neki. Legalábbis abból, hogy azt kiabálta Mike-nak, mikor befelé araszoltunk a szobámba „Adj neki!” erre következtettem.

Bent minden kissé felgyorsult. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, Mike nekinyomott annak, és kezei a pólóm alját keresték. Ujjai végigcirógatták a bőrömet, majd a nyakamat kezdte csókolni. Olyan hévvel kényeztetett, hogy biztos voltam benne, hogy ez holnap meg fog látszani. De kit érdekelt ez?

Az én kezeim is határozottan ragadták meg a pólója alját, és egyetlen rántással lehúztam azt róla, hogy aztán végigsimíthassak fedetlen mellkasán. Igen, jól gondoltam, hogy tetszeni fog a teste!  Csókolni akartam, simogatni, kényeztetni. És ezt így nehéz lett volna, ezért az ágyamhoz toltam őt, majd lelöktem rá, és egy percig sem várakozva felé másztam.

Ajkain egy nagyon kaján, nagyon szívdöglesztő mosoly ült, amitől csak beharaptam az alsó ajkam, és ujjaimmal végigszántottam a mellkasán, egészen a nadrágja gombjáig. Nagyot nyeltem, ő közben végigsimított a combomon. Még nadrágon keresztül is elolvadtam az érintésétől.

Ujjaim bontogatni kezdték a gombokat, amit ő elhomályosult tekintettel figyelt. Levettem róla a nadrágot, meg úgy mindent. Minek legyen rajta bármi is?

Maga mellé húzott, és vetkőztetni kezdett. Közben persze én sem tétlenkedtem, mert ujjaimat kőkemény férfiasságára kulcsoltam és izgatni kezdtem, amit egy nyögéssel jutalmazott.

Tetszett, de még mennyire, főleg az, amikor már én is ruha nélkül feküdtem mellette, és ujjai a belső combomon kalandoztak. Lassan kúsztak egyre feljebb, s már alig bírtam magammal. Akartam, hogy hozzámérjen ott is, vágytam rá, arra, hogy érintsen, hogy gyönyörökbe taszítson. Megemeltem a csípőmet, hogy közelebb lehessek végre hozzá. Úgy tűnt, ez elég bíztatás volt neki, mert ujjai elvesztek testemben. Igazából számítottam rá, hogy ez fog történni, hiszen akartam, de ez… olyan volt, mintha minden sejtem zsibongana, pedig tudtam, ez még nem a vég. Hihetetlen dolgokat művelt velem, amiket nem értettem, de élveztem. Mozgattam a kezem, de nem tudtam igazán rá összpontosítani, mert olyan jó volt, amit épp velem művelt.

Aztán fölém gördült, kezeivel a térdhajlatomhoz nyúlt, és felhúzta lábaimat az oldalához, míg ő tökéletesen befészkelte magát a combjaim közé. Kezeimmel a piros tincsek közé túrtam, és a barna szemekbe mélyedtem.

-          Boldog születésnapot, May! – suttogta kis mosollyal az ajkán, majd lassan elmerült bennem.

A szó is bennem akadt, pedig Isten lássa lelkemet, meg akartam én köszönni azt a köszöntést. De nem tudtam. Helyette hangosan felnyögtem, és a vigyorából ítélve, ezt ő egy hatalmas köszönömnek vette. Így is volt.

Gyorsan mozgott bennem, és közben folyamatosan csókolt. Vagy a számon, vagy a nyakamat, a vállamat. Én is viszonoztam ezt, és ahol csak értem hozzányomtam ajkaimat.

Órákkal később mindketten kimerülten, de biztosan kielégülten feküdtünk egymás mellett az ágyamon. Összebújva pihegtünk, és a mellkasán nyomott el az álom. Az utolsó kívánságom a szülinapomon az volt, hogy ezentúl mindig így alhassak el. Vele.

2011. április 29.

Mike és Amy a szemközti kanapén foglaltak helyet, és Amy is Mike tányérjából falta a tortámat. Látszólag nem zavarta, hogy barátnőm megeszi előle az összeset, csak mosolyogva nézte, ahogy Amy már domborodó pocakját simogatta közben.

Chester a tévét bámulta, de egyik keze a combomon pihent, mint mindig. Csak vigyorogva néztem, ahogyan szemei lassan lecsukódnak. Szegényem eléggé elfáradt a tegnapi koncerten, mi meg nem hagytuk pihenni. Igazából Amy volt az, aki nem hagyta aludni, de ez már megszokott volt.

-          Chester Bennington! – rikkantotta el magát Amy, majd szinte leesett a kanapéról, annyira kinevette a halálra ijedő Chestert.

-          Szörnyű, hogy az elmúlt tíz év alatt nem tudtalak az ilyen hülyeségiedről leszoktatni! – sóhajtott fáradtan.

-          Idehoznád nekem a narancslevet? – meresztett hatalmas szemeket Chesterre, amivel mindig le tudta venni a lábáról.

-          Miért nem hoz Mike? – tette fel a költői kérdést, de már indult is a konyhába. Amy vidámkodva bújt közelebb Mike-hoz.

-          Szegény… miért nem hagyod pihenni? – kérdeztem tőle vigyorogva, de nekem is tetszett a jelent. A kisördög ott ült az én vállamon is.

-          Ha majd akarod, akkor hagyod éjjel aludni – rántotta meg a vállát.

-          Na azt már nem! – tért vissza Chester, és odanyújtotta a narancslevet Amynek, aztán leült mellém. Magamhoz húztam, és egy puszit hintettem az arcára. – Csak ennyit kapok? – kérdezte szomorúan, mire elnevettem magam.

-          Nekem van szülinapom, nem? – kérdeztem ezer wattos vigyorral.

-          Igaz. Ez esetben… Boldog szülinapot! – mormolta, majd közelebb hajolt.