Mindörökké Jasper I.

1. rész


** Bogi **

Mereven ültem a hátsó ülésen és bámultam kifelé az ablakon. Nem akartam ide jönni, olyan furcsa érzésem van a hellyel kapcsolatban. Azt nem tudnám megmondani, hogy ez rossz-e vagy jó, csak valahogy furcsán érzem magam, mióta tudom, hogy Forksba költözünk.
Otthon kivertem a hisztit, hogy márpedig én nem fogok egy esős kisvárosba kötözni Los Angelesből, de anyáék hajthatatlanok voltak. Ez a meló nekik a kórházban nagyon is bejött, anya lesz az új nőgyógyász, apa pedig maga a kórház igazgatója.
Nem értem őket, hisz mindketten felkapott orvosok, ők mégis Forksot választották New York, vagy Washington helyett.

A költöztetők a nagy kamionokkal utánunk jöttek, és megígérték, hogy a kocsik is itt lesznek másnapra. Hát ajánlom is nekik, mert az már egyszer biztos, hogy én nem megyek suliba anyával vagy apával. Nekem kell az én gyönyörű ezüstszínű Lexus Alfa kocsim. Az álmom volt, és megkaptam tavaly a tizenhatodik születésnapomra. Bár mit nem kapok meg? Mindent, amit csak akarok. Nincs olyan, amire azt mondják, hogy nem, persze nem is szoktam olyan eget rengetően drága dolgokat kérni, de néha igaz, hogy elszalad velem a ló.

- Megjöttünk Bogi! – na igen, furcsa lesz itt is, mert a nevem magyar, ahogyan anyukám magyar származású.
- Nagyszerű! – motyogtam, majd kelletlenül kiszálltam apa kocsijából. A ház tulajdonképpen nagy volt, új építésű, modern, és magával ragadó, bár az, hogy már a városon kívül van, és körülötte erdő terül el, az rettentően nem tetszett. – Minek ez a sok fa? – kérdeztem unottan, és egy követ kezdtem piszkálgatni a lábammal, amin a kedvenc magas sarkú cipőm volt. Anya heppje volt, hogy rám kényszerítse az ilyen gyilkos cipőket, de ezt a darabot kifejezetten szerettem, viszont ha sokat kell menni, vagy mondjuk suliban császkálni benne, akkor inkább maradok a torna és balerina cipőimnél.
- Szép hely, és tudod, hogy anyáddal nem szeretjük, ha a szomszédok kukucskálnak… Hát itt nem fognak. Egy felsőbb bevezető út végén lakik egy másik család. Dr. Cullen a feleségével, és a hat gyermekével. Orvos a kórházban, és igen jóhírű! – bólintott elismerően apa. Nagyszerű, még egy olyan család, akik gazdagok, és felvágósak… mint mi.
- Oké… - motyogtam, majd kikaptam a kis táskámat a kocsiból, és az ajtó irányába indultam.

Anya elővett egy vaskos kulcscsomót a táskája aljából, és kiválasztva egyet beleillesztette a zárba, majd kinyitotta az ajtót. A ház már be volt rendezve, anya hetekig ezt intézte egy lakberendezővel. Nagyon reméltem, hogy az én szobám jó lesz, és nem valami szart hoztak nekem össze. Anya a kezembe nyomott négy kulcsot. Az egyik a nagy fehér bejárati ajtóé, egy másik a garázsé, egy harmadik a szobámé, és egy negyedik a fürdőmé. Felcaplattam az emeletre és megkönnyebbülve figyeltem, ahogy egy hosszú folyosó terült el keresztben, jobbra anyáék hálója és fürdője volt, jó messze a folyosó végén, míg az enyém balra.

Elindultam balra, és a folyosó végén lévő zöld ajtóhoz léptem, amivel szemben volt még egy fehér. Tudtam, hogy a zöld ajtó rejti a hálóm, mert anyának kiadtam parancsba, hogy ilyen legyen. Ahogy beléptem azonnal eltátottam a számat. A szoba Marokkói stílusban volt berendezve pont, ahogy kértem.
Ahogy beléptem velem szemben egy dobogó állt, rajta egy hatalmas kanapéval, és mögötte egy óriási üvegajtó, kívül egy erkély robosztus vaskorláttal. Jobbra szintén egy dobogón egy hatalmas baldachinos ágy volt, közvetlenül a fal mellett egy kisebb asztal, körülötte fotelek, és a jobb oldali falon, az ajtó, ami a gardróbomba vezetett. A bejárattól balra nagy ablakok, és egy nagy íróasztal volt, mellette pedig egy díszes fa állványon egy plazma tv és alatta a dvd lejátszó, meg egy hifi rendszer. Minden megvolt, ami kellett, a laptopomat pedig az éjjeliszekrényen szándékoztam tartani. Sóhajtva ledobtam a teli táskát az ágyra, majd lehuppantam az ágy lábánál álló ülőalkalmatosságra – halvány lila gőzöm sincs, hogy mi ez, csak anya iderakatta-.
Pár perc múlva öt költöztető srác kezdte behordani a gardróbom közepére a ruhákkal, cipőkkel és kiegészítőkkel teli dobozokat. Néhány csecsebecsét is hoztam magammal, amiket a polcokra vagy ilyen helyekre akartam rakni, de gyakorlatilag minden új volt.
Bementem a fürdőbe is, de ott nem volt semmi különös. Volt bent egy hatalmas, mindenféle zuhanyrózsákkal ellátott zuhanykabin, szekrény, benne puha törölközőkkel, meg hellyel a többi kacatomnak, és a mosdókagyló, fölötte egy tükörrel. A másik zöld ajtó mögött lapult meg a zöld wc-csésze.

Estére szerencsére mindent helyre tudtam tenni, bár eléggé elfáradtam, de zene mellett nekem minden jó, így nagy nehezen megküzdöttem a temérdek cuccommal. Kilenc körül leballagtam és ettem anyáékkal a hatalmas ebédlőben, majd elmosogattunk. Szombat lévén nem dolgoztak, de jövő héttől nekik is meló lesz, nekem meg suli.
Nem rajongtam az ötletért, de legalább addig sem kell egyedül lennem. Anya és apa folyton dolgoznak, de ők ezt élvezik és nekik így jó. Nem szóltam egyszer sem azért, mert sosem voltak velem. Elvoltam magamban egész jól, rengeteget olvastam, tanultam és zenét hallgattam. Sok pénzem volt, így vásárolgatni is voltam, de mindig megragadtam a könyvesbolt olvasósarkában, és különböző könyveket olvasgattam, majd megvettem és otthon befejeztem.

Egy kiadós zuhany után felvettem a pizsamaként szolgáló selyem hálóinget, majd kiléptem az erkélyre. A hűvös, nyirkos éjszakai levegő szinte csípte az arcomat, ám ahogy az erdőre néztem magam előtt, valamilyen oknál fogva úgy döntöttem, hogy megnézem közelebbről is.
Lementem a lépcsőn, és kinyitottam a bejárati ajtót, majd a szobám ablaka alá mentem, és összefűztem magamon a fekete köntöst. A sima zöld papucsomban fázott a lábam, de valamiért úgy éreztem, hogy közelebb kell mennem az erdőhöz.
Elmentem az első fáig, majd kezemet a törzsre tettem, és beljebb hajoltam a sűrű fás részbe, és a sötétben hunyorgatva nézelődtem. A szobámból pislákoló fény nem világította meg a zöld rengeteget előttem, így sóhajtva ejtettem magam mellé a kezem, és arra gondoltam, hogy visszamegyek és lefekszem. Ám ekkor egy ág reccsenését hallottam, s azonnal arra kaptam fejemet. Gondolhattam volna, hogy egy vadállat az, és félnem kellett volna, de nem ezt éreztem. Furcsa késztetést éreztem rá, hogy közelebb menjek, de aztán egy halk morgás megtorpanásra kényszerített. Ijedten kémleltem a sötét vadvilágot előttem, de semmit sem láttam.

- Van ott valaki? – kérdeztem halkan, de mégis határozottan.

Válasz azonban nem érkezett. Pár pillanatig még nézelődtem, de mivel semmit sem láttam, visszafordultam a ház felé, majd elindultam. A ház sarkán még megfordultam, és visszanéztem a fákra, s mintha egy alakot véltem volna felfedezni pontosan azon a helyen, ahol ezelőtt álltam. Az alak, egy férfi volt, nálam magasabb, és ha jól vettem ki hullámos, vállig sem érő haja volt. Kezét a fára tette ahova én, majd odahajolt, és mintha megszagolta volna azt. Ahogy felé léptem kettőt, újra felém fordította fejét, de arcát a sötéttől nem láttam. Valamiféle különösen jó érzés kerített hatalmába, aztán váratlanul az árny eltűnt. Pislogtam párat gyorsan, hogy biztos lehessek benne, hogy amit láttam, az már nincs is ott, de az is lehet, hogy nem is volt ott?

Lassan tértem magamhoz, majd bementem, és befeküdve az ágyba, azon a furcsa árnyon gondolkodtam. Az a férfi, mintha vonzott volna engem, mintha valami láthatatlan erő húzott volna hozzá.
Nehezen szenderültem el, de szerencsére sokáig alhattam, így már ugrándozva vettem tudomásul délelőtt tizenegykor, hogy az autóm a garázsban állt. Apa felém dobta a slusszkulcsot, majd miután magamra kaptam, egy feszülős farmert, egy Nike cipőt, és egy lila pólót, s a táskámba dobtam a pénztárcám és a mobilom, a Port Angelesben lévő plázához hajtottam.

Bementem az első írószer boltba, és tucatjával pakoltam a kosárba a szebbnél szebb tollakat, füzeteket és egyéb apróságokat. Imádtam az ilyesmit, így nem zavartattam magam, ahogy a telepakolt nagy kosárral a kasszához léptem.
Miután fizettem, kivittem a kocsihoz a két nagy szatyrot, ahol nem várt látogatókba botlottam. Egy hosszú szőke és egy szintén hosszú barna hajú lány álltak a kocsim mellett. Szinte tökéletesen szépek voltak, bőrük hófehér, mosolyuk káprázatos, öltözékük kifogástalan. Odaléptem melléjük, kinyitottam a csomagtartót, és beraktam a szatyrokat, majd lecsuktam a tetejét, és feléjük fordultam.

- Gyönyörű kocsi! – mondta a szőke.
- Köszönöm, szerintem is jó.
- Több mint jó! Egyébként Rosalie Hale vagyok, ő pedig a testvérem Bella Cullen. – nyújtottak kezet, amit én felváltva megráztam.
- Boglárka Elle Bright. – mondtam. – De csak Bogi. – mosolyogtam.
- Bogi… Szép név! – mosolygott Bella.
- Köszi… - motyogtam.
- Akkor mi most megyünk! A suliban találkozunk! – intett Rosalie és egy piros BMW felé mentek.

Cullen… Szóval ők azok, akikről anya és apa beszéltek, és valószínűleg ők is hallottak rólam, ha a nevemről felismertek. Nagyot sóhajtva mentem vissza a nagy épületbe és vettem még pár ruhát, majd hazamentem. A nap további része eseménytelenül telt. Bepakoltam a táskámba a holnapi sulis napomra. Október eleje lévén, már elkezdődött a tanítás, és nekem hála Istennek nem kell sokat pótolnom. Este újra kimentem az erkélyre, és különös módon úgy éreztem, hogy valaki figyel, de akárhogy is próbáltam, most nem láttam senkit a fák alatt. Nagyot sóhajtva mentem be a szobába és feküdtem le az ágyra, és a holnapra gondoltam. Semmi kedvem sem volt suliba menni, de muszáj. Milyen érdekes, tizenegy A-s leszek… Otthon sosem kerültem A-s osztályba, mivel a történelem iránti szeretetem mindig az utolsó osztályok egyikébe sodort. Itt úgy látszik nem a kémia, vagy a biológia az első, és ez azért jó.
Nehezen aludtam el, és nem is aludtam valami jól. Többször is felébredtem, és felkapcsoltam az éjjeliszekrényen a lámpát, hogy körülnézhessek a szobában. De minden ugyanúgy volt, mint eddig. A hátitáskám ugyanúgy hevert az íróasztal mellett, mint ahogy bekészítettem, a ruháim, amiket holnap felhúzok, ugyanúgy a fotel karfájára voltak terítve, ahogy kivasaltam őket. A hatalmas erkélyajtó nyitva volt, és a függönyt lassan lendítette befelé az enyhén fújdogáló szél.
Hirtelen vágtam magam vissza a párnáim közé, és magamban szidtam ezt az egész helyet. Ez az esős kisváros, már paranoiával is át van itatva, ami rám is átragadt. Bosszankodva kapcsoltam le a lámpát, de azért a biztonság kedvéért mégegyszer körülnéztem: semmi. Tényleg megőrültem! Klinikai eset vagyok, lehet, hogy holnap be kéne néznem a kórházba, hátha tudnak rajtam segíteni.

Reggel a telefonom ébresztésének szánt zenére ébredtem, majd lassan kezdtem el készülődni. Egy lila-fehér csíkos inget vettem fel, és egy fekete farmert, hozzá egy lila kis cipőt. A fürdőben megmosakodtam, majd a hajamra néztem. Mindig is meg akartam növeszteni, így büszkén figyeltem a lágy hullámokban omló hajamat, ahogy a mellkasom közepéig ért. Fogtam a fésűt, és elöl felcsatoltam, majd enyhe sminket feltéve kiléptem a szobába. Mást nem használtam, csak egy kis parfümöt, majd felkaptam a táskám és lecammogtam a lépcsőn.

Amint leértem egy keserű mosollyal az ajkaimon vettem tudomásul, hogy itt is minden ugyanolyan lesz, mint eddig. Anya és apa nem szoktak már itthon lenni, mikor lejövök, este pedig rendelünk valami kaját, megvacsorázunk, és mindenki megy a dolgára. Ez a napi rutin, hétvégén pedig ha van szabad idejük, akkor elmennek pihenni valahova. Engem is szoktak hívni, de nekem nincs kedvem minden hétvégén bepakolni egy pár cuccot, hogy aztán egy vadidegen helyen töltsem az időm. Jó nekem itthon, egyedül.
Beléptem a konyhába, majd kinyitottam a hűtő ajtaját, és belenéztem. A szokásos dolgok voltak benne, és nekem újfent nem volt kedvem semmihez. Nem nagyon szoktam reggelizni. Így most is csak visszacsuktam az ajtót, és kiléptem a konyhából, hogy a bejárat felé felvegyem a bőrkabátom, vállamra dobjam a táskám, majd kilépve bezárjam az ajtót.

A garázs elektromos zárai kinyíltak, majd bementem, és behuppantam a kocsimba, hogy halk duruzsolással életre keltsem.
Mosolyogva hallgattam a motor halk dorombolását, majd felpörgettem azt. Nem hiába kétüléses, és versenymotor van benne. Bekapcsoltam a rádiót, és olyan állomásra tekertem, ahol mai számok mentek, és nem múlt századi.
Kipörgetve a hátsó kerekeket elhajtottam, még annyi időm volt, hogy a kocsiba szerelt ajtózárót megnyomjam, s mögöttem becsukódott a garázs. Kényelmesen simultam bele a piros bőrülésbe, és kikanyarodva az útra, maximum hangerőre tekertem a pörgős számot játszó rádiót.

Nem hajtottam gyorsan, végül is hova siessek, így a kormányon dobolva a ritmust haladtam a Forks Gimi felé. Az úton feltűnt mellettem egy sárga Porsche, benne egy barna, rövid hajú lánnyal, aki rámnézett a lehúzott ablakon át, és összevont szemöldökkel meredt rám pár pillanatig, majd megelőzött, és elhajtott. Nagyokat pislogva néztem utána. Nem értettem mi volt ez a nagy megbámulás, bár mire is számítottam, hisz itt mindenki ismeri a másikat én meg új vagyok.
Mellettem feltűnt egy szürke Volvo, s a gazdája teli szájjal vigyorgott rám, majd ahogy az anyósülésről kihajolt Bella Cullen és intett nekem egyet hasonló vigyorral, mint a fiú, magamra erőltettem egy mosolyt és visszaintettem. Rosalie a hátsó ülésen ült két másik fiú között, de ő is előre hajolt, hogy inthessen. Mosolyogva és magamban csodálkozva intettem vissza. Valamiféle belső hang azt súgta, hogy maradjak távol tőlük, de a tőlem legtávolabb ülő fiú alakja valamiért mintha érdekelt volna.

Előreszegtem a fejem, s kicsit ráztam rajta, hogy tisztuljon ki a kép, majd a gázra tapostam, és száguldottam a suli felé. Nagyon furcsának és ijesztőnek találtam, hogy egy rakat másik ember ennyi kétes érzést tud bennem kelteni. Leparkoltam a kocsimmal az első sorban, ahol volt még hely, majd kipattantam és a suli tanulmányi osztálya felé vettem az irányt.
Bent egy nő a kezembe nyomta az órarendem, és tetszését fejezte ki a történelmi tanulmányaim iránt, amit illedelmesen megköszöntem, majd kiléptem a meleg helyiségből, és az A épület felé vettem az irányt a parkolón keresztül. Ahogy a lapokat tanulmányoztam, amin az órarendem és egy térkép voltak, egy lány szegődött mellém. Mint kiderült Natalienak hívták, és neki is matekja lesz, mint nekem. Egész barátságos volt, mégis visszahúzódó. Szőke tincseit lófarokba fogta, és barna szemei kedvesen mosolyogtak rám. Egész jól elbeszélgettünk, és órán is leveleztünk, bár egymás mellett ültünk. Szerencsére a tanár nem akarta, hogy kiálljak mindenki elé és bemutatkozzak, így meg tudtam húzni magam. Bár természetesen így is mindenki engem nézett, amikor csak tudott, ilyenkor pedig álltam a pillantásukat, és próbáltam mosolyogni.

A menzára menetelve mellénk csapódott még két barbie, név szerint valami Kate és Kitty. Nevetgélve mentünk a lépcső felé – pontosabban én rajtuk nevettem -, mikor egy taszítást éreztem a bal vállamnál, majd már borultam is fel. A fejem koppant a lépcső korlátjába, s én a földre zuhantam.

- Jesszusom, Bogi jól vagy? – ijedten térdelt le mellém Nat, és kezeit a szája elé kapta.
- Én… - próbáltam mondani valamit, de éreztem, ahogy a szemöldökömből végigfolyik a vér az arcomon, így odanyúltam, s ahogy megláttam a kezemen a sok vért, elkezdett forogni velem a világ, de mielőtt minden elsötétült volna még észrevettem a sötét pillantású, szőke hajú fiút Rosalie mellett, aki összeszorított állkapoccsal és ijedt pillantással vizslatott.

** Jasper **

Megtorpantam. Még lehajtott fejjel menve és érzékeltem, ahogy Austin Conrad nekirohan egy személynek, majd fellöki őt. A koponya csontja nagyot koppant a vaskorláton, majd a test a földre zuhant. Ahogy levegőt vettem megéreztem az éltető illatot, amiért mindent feladnék. Ezért az aromáért ölni is képes lennék újra, minden szemrebbenés nélkül. Végülis mi történhetne? Hány ember lehet itt? Egy, esetleg kétszáz? Hamar végeznék az összessel, majd mondjuk tűznek álcáznánk a mészárlást. Egyikük illata sem vonzott úgy, mint az övé, de észnél kellett lennem. Nem tehettem kockára az eddig felépített életünket. Légzésem leállítottam, s felnéztem. Jól sejtettem. Sosem hittem volna, hogy egyszer én is rátalálok az énekesemre, mint Edward és nem hittem, hogy én is itt Forksban.
Tágra nyílt szemekkel néztem az ismerős lányt, aki a földön feküdt. Bogi volt az, akivel még két éjszakával ezelőtt találkoztam az erdőben. Pontosabban én tudtam, hogy ő az, de ő nem láthatott. Már akkor is nehezen álltam ellen a kísértésnek, erősen kellett koncentrálnom, nehogy őrültséget tegyek, de most, hogy az ínycsiklandó vér itt folyik a szemem előtt…

Bogi a fejéhez kapott, majd kezét a véres vágásra tette, hogy aztán szemügyre vehesse. A méreg a számban úgy termelődött, mint még soha. Nagyokat kellett nyelnem, hogy kissé kitisztuljon a fejem, de semmivel sem lett jobb. A méreg és az illat együttes erővel marta a torkomat, elmém és testem őrülten kiáltozott a vérért.

Közelebb léptem, de a családom is velem mozdult. Éreztem a feszültséget, ami belőlük áradt, féltek, hogy megtámadom a lányt. Alice a hátam mögött állt, kicsi kezei félve érintették meg a vállam, de most ez sem tudott érdekelni. Egy lépéssel még közelebb mentem, s az ájult lányt figyeltem. Nyakán az erek kékes színt rajzoltak ki, s ezerszer elképzeltem pár századmásodperc alatt, hogyan hajolnék fölé. A kezeimet végighúznám a seben, s lenyalnám ujjaimról a vért, majd a finom bőrű nyakához hajolnék, és belemélyeszteném pengeéles fogaimat, átszakítva az erek vékony falát, és az üdítő vére már a számban terjengene, végigfolyva a nyelőcsövemen, hogy kielégítse a bennem tomboló, s ölni készülő vámpír minden szomjúságát.

Bogi hirtelen nyitotta ki szemeit, és pillantása az enyémbe fúródott. Abban a pillanatban elfogott egy érzés, hogy nem bánthatom őt. Szinte késztetést éreztem rá, hogy fussak tőle jó messze, a biztonsága érdekében. Minden gondolat kiszaladt a fejemből, és még mindig visszafojtott lélegzettel néztem a sötét szempárba. De most nem azért nem lélegeztem, mert féltem, hogy a vérének illata még tüzesebben fogja égetni a torkomat, és netalán tán megpróbálom megölni őt, hanem azért, mert a szemeiben lévő fájdalmas csillogás mindent elfeledtetett velem.

Szinte nem is gondolkoztam, hirtelen suhantam mellé és újra lecsukódó szemeit néztem. Szívverése lelassult, ahogyan légzése is. Szinte természetes módon nyúltam a háta és a lábai alá, hogy felkapjam a hideg földről, majd Edwardnak üzentem gondolatban, hogy a leejtett könyveit szedje össze.

- Elviszem a gyengélkedőbe! – mondtam halkan Natalienak, aki könnyes szemekkel intett utánunk. Szegény nagyon megijedt, és nagyon aggódott Bogi miatt.
- Minden rendben lesz? – hallottam meg Alice hangját halkan csengeni a fülemben, mire egy kérdés fogalmazódott meg bennem. – Nem, nem látom őt! – mondta, mintha csak ő lenne a gondolatolvasó és nem Edward.
- Minden rendben lesz! – suttogtam, miközben a lány arcát néztem, s inkább őt akartam megnyugtatni, mint Alicet. Bár nem volt magánál, reméltem, hogy hallja a hangom. Belépve a gyengélkedőbe, újra levegőt kellett vennem, hogy beszélni tudjak. A torkomon keresztül suhanó szomjúság minden eddiginél nagyobb és kegyetlenebb volt. Ahogy a meleg kis helységben Bogi vérének illata elterjedt, szinte morognom kellett. Nagyot nyeltem, majd kényszerítettem magam, hogy ne az arcán lecsurgó vért nézzem, hanem a nővért.
- Mi történt? – lépett mellénk, és elborzadva nézte a vágást Bogi fején.
- Austin fellökte és nekiesett a korlátnak. – mondtam, s imádkoztam, hogy minél gyorsabban kimehessek innen.
- Ezt össze kell varrni! – hebegte Mrs. Lighton.
- Beviszem a kórházba, csak ragassza le! – pillantottam szememmel a seb felé. A nővér bólintott, majd egy vizes ruhával megtörölte Bogi arcát, és egy gézdarabot ragasztott a sebre.
- Siessetek Jasper! Az igazolásokat megírom! – mondta. Felesleges volt, mert Carlisle adni fog mindünknek, de azért bólintottam. Nem tudtam volna megszólalni mégegyszer ebben a szobában anélkül, hogy kárt ne tennék ebben a lányban. Kilépve az ajtón, Bella és Edward aggódva néztek rám.
- Hívd fel Carlislet, hogy bevisszük! – mondtam Bellának, s beleszippantottam a folyosón lévő nyitott ablakon beáramló levegőbe.
- Rendben! Gyere! – mondta, s megindultunk a parkoló felé. Edward nyúlt volna Bogiért, mert számára nem volt olyan vonzó a vére, mint nekem, és erről is tudott. Egyedül neki és Bellának meséltem el az éjszakai találkozásom Bogival, és azt, hogy tegnap éjjel is nála voltam. Igaz, hogy az erkélyen, tisztes távolban, de mégis veszélyesen közel.
- Bírom! – szóltam Edwardnak, aki csodálattal nézett a lányra. Nem értettem miért, de most nem is érdekelt.

Beszálltam hátra, ölemben a még mindig ájult lánnyal, majd Bella és Edward is bevetődtek, hogy kilőjön a kocsival, és gyorsan haladjunk a kórház felé.
Bogi félúton kábultan nyitogatta szemeit, majd ahogy rájött, hogy hol van, rámnézett. Szemei fátyolosak voltak, és talán nem is volt rendesen magánál, de így is gyönyörű volt pillantása. A lehúzott ablakon beáramló levegő sokat lendített a tűrőképességem határain, így még egy bíztató mosolyt is magamra erőltettem, aminek következtében Bogi szíve kihagyott egy dobbanást, hogy őrült tempóra váltva újra az önkívületi állapotba taszítsa a törékeny testet.

- Nem kellene így rámosolyognod, még a végén valami komolyabb baja lesz! – mondta nekem Bella a visszapillantóba nézve, ajkain enyhe mosoly bujkált.
- Nem volt szándékos! És különben is… - motyogtam, s Bogira néztem. – Félnie kellene inkább, nem elalélnia tőlem… - összevont szemöldökkel néztem a sápadt, megviselt arcot. Tudtam, hogy ez a reakció ezért volt, hiszen számtalanszor tapasztaltam ezt Bellánál míg ember volt. Éreztem, hogy reggel megrettent tőlünk, de most mégsem félt egy cseppet sem. Sőt… Nem értem ezt a furcsa érzést, ami belőle árad. Olyan, mintha ismerős ismeretlen lennék a számára, de nem tudja hogyan.
- Talán felismert. – mondta Edward. – Hisz lehet, hogy akkor az erdőben…
- Nem, az kizárt… - ráztam meg fejemet. – Éreztem volna benne a felismerést, de ő nem ismert fel… Olyan, mintha ő is ezt a különös vonzódást érezné, amit én is érzek.
- Miféle vonzódást? – kérdezte Bella, ahogy a kocsi megállt és kiszálltunk.
- Meg akartam ölni, a vére… Túl csábító, sosem éreztem még ilyet. De… Ahogy a szemébe néztem, ez a gyilkolási vágy elmúlt. Érzem az édes illatot, kaparja a torkomat, a fejemben ott van a késztetés a gyilkolásra, de azt is tudom, hogy képtelen lennék rá… Nem tudnám bántani őt… - zavarodottan mentünk be a kórházba, ahol Carlisle már várt minket, s én azonnal a kezébe adtam a lányt.
- Mi történt pontosan? – kérdezte, s az egyik vizsgáló felé sietett.
- Egy fiú fellökte, és nekiesett a korlátnak szegény! – simította meg Bogi haját Bella.
- Rendben, várjatok itt kint! – nézett ránk Carlisle, pillantása összekapcsolódott az enyémmel, és értetlenség sugárzott belőle. Nem értette, hogy vagyok erre képes, és valójában én sem, majd besietett Bogival. Mi leültünk az ajtóval szemben lévő padra, és gondolkodtunk.
- Alice nem látja a jövőjét, gondolod, hogy esetleg ő is alakváltó? – nézett rám Bella.
- Nem tudom… Nem hiszem, hisz semmi köze a törzshöz… - motyogtam, s fojtottan vettem a levegőt. Hát itt a kórházban aztán nem könnyű.
- És ha mégis? – kérdezte Bella, aki feszülten szorongatta Edward kezét.
- Nem tudhatjuk! Lehet, hogy különleges, mint te vagy Jazz, és én… - mondta Edward, bár ő sem volt ebben olyan biztos.
- Lehet… De azt mondd meg, hogyan lehetséges az, hogy az énekesemet mindössze pár percig akartam megölni, aztán meg… Inkább megvédeni akartam… - nem értettem saját magamat.
- Ez is csak arra utalhat, hogy van valami képessége… Talán. – Bella felpattant, mire mi is fülelni kezdtünk. Bogi felébredt, és sírós hangon kérte Carlislet, hogy ne tegye. Megmerevedtem ültömben, aztán egy pillanattal később már a kórteremben álltam, s néztem Bogi könnyes arcát, és Carlisle kezében a tűt.
- Nem lehetne, hogy… Hogy csak, leragasszuk, vagy… vagy hasonló? – szipogott sírósan Bogi, majd rámnézett, mire észbe kaptam, s azonnal nyugalomhullámot küldtem felé. Összeszorított fogakkal mentem közelebb, s megálltam az ágy lábánál.
- Nem lesz semmi baj, nem fog fájni, ígérem! De nem szólhatok sem anyukádnak, sem apukádnak, mert most nem érnek rá! – mosolygott rá barátságosan apám.
- Nem szeretem a tűket! – újabb könnycseppek folytak le szép arcán. – De ha nincs más lehetőség, akkor… Akkor legyen… - ment bele.
- Ő a fiam, Jasper Hale! – mutatott felém Carlisle, mire biccentettem Bogi felé.

** Bogi **

Jaspernek látszólag semmi kedve nem volt itt lenni, bár nem is értettem, hogy akkor mit keres itt bent, de aztán magamra erőltettem egy mosolyt, ami most elég nehezemre esett, tekintve, hogy mindjárt szétreped a fejem a fájdalomtól. Testtartása merev volt, de mégis szép. Olyan volt, mint egy büszke dalia, mint akikről a mesékben lehet olvasni, a szőke herceg!

- Boglárka Elle Bright! – mondtam neki. – Csak Bogi… - motyogtam, majd ahogy Dr. Cullen felém hajolt a tűvel, becsuktam a szemem, és összeszorítottam az állkapcsom, míg kezeim ökölbe szorultak. Vártam az újabb fájdalmat, de csak tompán érzékeltem a tű szúrását, majd pár másodperc múlva elzsibbadt a fejem, és nem éreztem semmit.
- Elég csúnya ez a seb! – mondta az orvos. – Szerintem úgy öt öltés fog bele menni.
- Nagyszerű… - morogtam, majd Jasperre néztem. – Kimehetsz ám, nem kell itt bent lenned, ha nem bírod! – mondtam neki, kicsit talán durván is, mire ő felvonta szemöldökét, és merev tartása kicsit enyhült.
- Miből gondolod, hogy nem bírom? – kérdezte. Hangja mély volt, de gyönyörű. Sosem hallottam még szebbet, pár pillanatig el is felejtettem, hogy válaszolnom kellene, annyira magával ragadott sötéten csillogó pillantása, és látványának fenségessége.
- Öhm… - megköszörültem a torkom, kicsit zavarba jöttem. – Látom rajtad. Nem akarsz itt lenni, és nem is kell! Köszönöm, hogy behoztál, majd meghálálom valahogy… - mondtam, majd összeszorítottam a számat a kellemetlen érzéstől, ahogy Dr. Cullen összehúzta a bőrt a fejemen.
- Behajtom rajtad! – mutatott felém mosolyogva Jasper, mintha csak kicserélték volna, majd kiment a szobából. Meglepetten pislogtam párat.
- Kedves fiú… - motyogtam.
- Igen. Tudod… ő nem mindennapi! – mosolygott rám az orvos.
- Valahogy sejtettem… - mosolyodtam el. – Dr. Cullennek tényleg hat gyermeke van? Már ha nem vagyok indiszkrét. – visszakoztam a végére, mert arra gondoltam, hogy talán nem illik ilyet kérdezni.
- Csak Carlisle! Nem vagyok olyan öreg! – mosolygott, mire aprót bólintottam, mert már csak ragasztotta az összevarrt sebet. Igazán gyors volt. – És igen, de mindegyikőjüket örökbe fogadtuk a feleségemmel, Esmével.
- Ez nagyon kedves maguktól… Tőletek. – pillantottam zavartan Carlislera.
- Szeretem az összes gyermekem. Mind rendes emberek.
- Jó nevelést kaptak! – találgattam.
- Nos tudod, ők maguktól olyanok amilyenek, mi inkább csak… Megmutattuk nekik a helyes utat, de ők léptek rá! – mosolygott Carlisle, s aranybarna szeme megtelt gyengédséggel. Sápadt bőre, és a szeme alatti lilás karikák hasonlóvá tették őt a gyermekeihez… Ez igen furcsa. Olyan érzésem volt, hogy nem is az örökbefogadásról és a gyereknevelésről beszélt, de azért visszamosolyogtam rá. – Maradj itt, amint anyukád végzett a műtőben ideküldöm!
- Köszönöm… Mindent! – mondtam, mire Carlisle felnevetett.
- Nagyon szívesen. Ez a dolgom! – mosolygott elnézően, majd kiment a szobából.

Egyedül maradtam, így tudtam kicsit gondolkodni. Azért én is jó vagyok ám, hogy mindjárt az első tanítási napomon balesetet szenvedek, és a kórházban kötök ki! Most mit gondolhat rólam az egész suli, és főleg Jasper? Szegénynek el kellett cipelnie a kórházba, és így az ő napja is el lett cseszve. Ezt tényleg meg kell hálálnom valahogy neki.
Ahogy ezen agyaltam az ajtó lassan nyílt, és halkan megnyikordult, s mikor odanéztem Bella lépett be rajta. Kedvesen mosolyogva jött mellém, s kezében a cuccaim voltak.

- Szia! Jobban érzed magad? – kérdezte, s leült mellém egy székre.
- Szia, igen, és köszönöm, hogy behoztatok! – sütöttem le szememet. Ekkora égést!
- Ugyan, nem tesz semmit! – kacagott halkan. Nem sejtettem, hogy ilyen vicces volt a helyzet, de inkább nem szóltam semmit. – Ha anyukád megjön, akkor hazaviszünk! – mondta, s letette az ágyra a táskámat, amibe belepakolta az elejtett füzeteket és könyveket.
- Köszönöm, de vissza kell mennem a suliba. A szekrényemben van a kabátom, és a kocsim is ott van.
- Nem hiszem, hogy vezetned kéne! – lépett be Jasper az ajtón, mögötte a bronzhajú fiúval. Ő meg ki lehet? Biztosan egy Cullen.
- Edward Cullen vagyok! – mosolygott rám.
- Bogi Bright és köszi, de tudok vigyázni magamra. – sértődötten pattantam le az ágyról, majd felkaptam a táskám, s elindultam az ajtó felé, de Jasper elkapta a csuklóm. Ahogy hideg bőre érintkezett az enyémmel, mintha belém csapott volna a villám. Hirtelen már nem éreztem azt a mellkasomat szorító érzést, amit azóta éreztem, hogy megtudtam, hogy ideköltözünk. Pillantása meglepett lett, majd csodálkozó, de nem eresztett el.
- Mégis hová mész? – kérdezte komoly hangon.
- Beugrom apához, hogy intézze el a papírokat, és aztán a suliba. Miért? – kérdeztem teljesen közömbös hangon, ám belül az ismeretlen érzések vihart kavartak. A most lágy aranybarna szemek meglepetten csillogtak, s hitetlenséget tükröztek.
- Nem vagy olyan állapotban, hogy egyedül mászkálj! – nézett végig rajtam felvont szemöldökkel, mire kirántottam a csuklóm keze közül. Pillantása ismét az enyémbe fúródott, de ahogy meglátta arcomat, hátrébb lépett.
- Majd én eldöntöm, milyen állapotban vagyok! – szemeiben a fájdalom tükröződött, s mintha még éreztem volna a fájdalmat, ami belőle áradt, de biztos csak a vérveszteség miatt, vagy mert bevertem a fejem. – Mégegyszer köszönöm a segítséged! – mondtam kicsit kedvesebben, majd kiléptem a folyosóra, és apa irodája felé mentem.

Mintha említette volna, hogy legfelül van… A lifttel felmentem, végignéztem a neveket az ajtókon, majd ahogy megpillantottam a William Bright nevet, bekopogtam, és a „szabad” jelzés után benyitottam.
Apa a nagy asztal mögött ült, és telefonált, ám ahogy meglátott gyorsan lezárta a beszélgetést, és felém sietett.

- Kicsim, mi történt? – ijedten nézte a fejem.
- Valaki fellökött a suliban, és bevertem a fejem. Carlisle varrta össze. – mondtam. – De semmi baj! Nyugi! – nyugtattam.
- És mennyire hisztiztél a tűtől? – mosolygott.
- Ez nem hiszti, tudod, hogy irtózom a tűktől. – fújtattam. Apának ez volt a legviccesebb, hogy mindkét szülőm orvos, én meg még a tű látványától is rosszul leszek. – Intézd el a papírokat kérlek, én meg visszamegyek a suliba.
- Jól van, megkeresem Carlislet. Remek orvos… - gondolkodott el apa, és itt jött el az ideje, hogy én lelépjek, hisz ilyenkor újra a munkája a legfontosabb.
- Szia apa! – intettem neki már az ajtóból, aztán nagy levegőt véve, és a fejem fájlalva mentem lefelé.

Megszoktam már, hogy munkamániások, de néha még most is sok ez nekem. Kiérve a kórházból, egy ismerős hang szólított meg.

- Elviszünk! – lépett mellém Jasper.
- Nem kell, köszönöm! Inkább sétálnék egyet. – mondtam, majd kikanyarodtam a járdára.
- Elkísérlek! – tartotta velem a lépést, de ahogy ránéztem azonnal magyarázkodni kezdett. – Csak, hogy ne essen több bajod ma! – nézett rám, és kezeit a zsebébe dugta.
- Nem vagyok olyan szerencsétlen ám. Ez csak egy baleset volt. – mondtam, s felhúztam a táskámban lapuló esernyőt, mert elkezdett esni. – Öhm… - zavartan néztem Jasperre, mire ő értetlenül bámult rám. – Tudod hozzám képest elég magas vagy, de ha közelebb jössz, akkor esetleg a fejed fölé tarthatnám az esernyőt. – pislogtam, de közben elhúztam a számat, mert a fejem majd’ szétment.
- Nem lesz bajom egy kis esőtől! De neked fáj a fejed! – mondta.
- Persze, hogy fáj, hisz beütöttem, és összevarrták. De nem lenne jó ötlet megázni, mert még a végén megfázol.
- Ó… - mintha meglepődött volna, pedig nem értettem mire fel, hisz csak egy póló volt rajta, azon pedig egy félig begombolt hosszú ujjú ing. – Hát akkor… - mosolyodott el zavartan, majd mellém állt, én pedig felemeltem a kezem. Hát jó magas volt, az tény. – Talán majd én! – vette el az esernyőt, és fölénk tartotta.
- Köszi… Sajnos azt hiszem, én már nem leszek magasabb. – motyogtam.
- Valószínű. – nevetett fel, majd karamell színű szemeit rám emelte. – De így is jó vagy! – mondta. Ez egy bók akart lenni? És miért ilyen most a szeme, mikor nemrég még fekete volt?
- Aha… - mormogtam, ahogy szemeit tanulmányoztam. Jasper hirtelen nézett el, és én pedig elszégyelltem magam. Túl feltűnően vizsgálgatom itt a tökéletességét. Szótlanul mentem mellette az iskoláig, majd a parkolóban a testvérei felé vette az irányt, és mivel az ő kezében volt az esernyő, én meg nem akartam elázni, így kapkodtam a lábaimat utána. A kört alkotó Cullenek mellett megállt, majd felém nézett.
- Edwardot, Bellát és Roset már ismered. Ő itt Emmett Cullen, Rosalie párja, és Ő itt…
- Alice Cullen vagyok! – lépett elém a lány Jasper szavába vágva, majd belekarolt a fiúba. – Jasper barátnője! – mondta, majd győzelemittasan rám mosolygott. Ott helyben meghűlt az ereimben a vér, és megszédültem. Szóval van barátnője…
- Bogi Bright! – mondtam tettetett kedvességgel, majd szó szerint kikaptam Jasper kezéből az esernyőm, mire Alice egy másikat tartott föléjük.
- Köszi, de máskor egyedül is menni fog! – dobtam Jasperhez a szavakat, és eltrappoltam onnan.

Olyan kínos volt, ahogy Alice elém lépett és a képembe vágta, hogy Jasper barátnője. Ahogy rámnézett… szinte megborzongtam az emlékétől. Nem szeretem az ilyen helyzeteket, nem szeretném, hogy azt higgye, hogy Jasper és én…
A szekrényem előtt megálltam, majd a homlokomat a hideg fémnek támasztottam, s lehunytam szemeimet. Mi jöhet még ma?

- Szia! – hallottam meg magam mellett egy fiú hangját, mire ránéztem. – Austin vagyok, és nagyon sajnálom, hogy ellöktelek! Nem volt szándékos! – félénken nézett rám.
- Szia, semmi baj, jól vagyok! – mondtam, s azt kívántam bár már otthon lehetnék a jó meleg szobámban, ahol mindenki békén hagyna.
- Biztos? Mert ha van valami, amiben… - kezdte volna mondani, de félbeszakítottam.
- Nem hagyhatnánk ezt? Tényleg jól vagyok! – néztem rá könyörgőn, mire elmosolyodott.
- Oké, és köszi Bogi! – mondta, majd egy intéssel elrohant az órájára. Honnan tudja a nevem?

Nagyot sóhajtva nyitottam ki a szekrényt, majd kivettem belőle a cuccomat, és felvettem a kabátomat.
A parkolóban sétálva megpillantottam Jaspert és Alicet a sárga Porschénak támaszkodni, és úgy tűnt valamin vitatkoznak. Nem nagyon érdekelt, mert felhúztak ezzel a mini drámával, úgyhogy behuppantam a kocsimba, és gázt adva elhajtottam onnan.
Hazafelé képtelen voltam zenét hallgatni, mert úgy éreztem a fejem komolyan szétrobban. Lassan is mentem, még a sárga csoda is leelőzött, de nem érdekelt, csak arra koncentráltam, hogy vezetés közben ne ájuljak el. Ahogy beálltam a garázsba, azonnal kiszálltam, majd a kocsi mellett leültem a földre, és fejemet a térdemre hajtottam. Szörnyen rosszul éreztem magam. Nagy nehezen, de felmásztam az emeletre, és felhívtam anyát. Elmondtam neki, hogy mi történt, de mint kiderült apa már elmesélte előttem, és megkértem, hogy hozzon valami fájdalomcsillapítót.

Az ágyon feküdtem már órák óta, hol aludtam, hol ébren bámultam a plafont. A hányinger néha rámtört, de a szédülés, és a fájdalom rosszabb volt. Anya hét körül jött haza, és adott egy szem gyógyszert, aztán egy nagy pizzát is felhozott, mellé narancslevet.
A pizzához először hozzá sem akartam nyúlni, de ahogy a gyomrom jelezte, hogy táplálékot szeretne, beleharaptam az első szeletbe. Ha belegondolok tegnap este óta nem ettem semmit.
A pizza az éjszaka folyamán elfogyott, én pedig hatkor keltem ki az ágyból. Jól éreztem magam, csak fájt a fejem, de a szédülésnek és hányingernek nyoma sem maradt.

** Jasper **

- Köszi, de máskor egyedül is menni fog! – Bogi hideg tekintettel vágta hozzám ezt a pár szót, majd nagy léptekkel az iskola felé sietett. Alice kezei kicsusszantak a karom alól, majd fürkésző tekintettel állt elém, így eltakarván előlem a kecsesen ringatózó csípő mesés látványát. Képzeletben elképedtem magamon, hogy ilyesmit gondoltam egy lányról, ráadásul nem Aliceről. Összeszorított állkapoccsal néztem bele a sötéten villogó, régen oly szeretett szempárba.
- Nem gondolod, hogy amit csinálsz, az eléggé sértő? – kérdezte Alice csípőre tett kezekkel.
- Sértő? – emeltem meg bal szemöldököm, és kérdőn néztem rá.
- Én vagyok a feleséged Jasper! – mondta nyugodtan.
- Tudom… - motyogtam, s elcsíptem Alice felől egy érzelemhullámot, ami az elégedettséget vetítette felém. – Mi ez a nagy diadal Alice? – hangom csalódottan csengett a kihalt parkolóban.
- Diadal? Csak örülök, hogy még ismered ezt a fogalmat. Amióta ez a lány… - kezdett volna hadonászva magyarázni –sejtésem szerint nem túl szép dolgokat – Bogiról, de félbeszakítottam.
- Amióta te titkolózol Edward, Bella és előttem! – a harag, ami az elmúlt tíz év során felgyülemlett bennem, most kitörni készült, de még mindig ott volt bennem a tudat, hogy Alice áll előttem. Az a lány, aki annak idején reményt és szeretet adott, akkor mikor senki más nem tette. Olyannak szeretett, amilyen voltam. Egy katonának, aki vámpír mivolta végett emberek és vámpírok ezreit ölte meg. De már nem ugyanaz a lány állt előttem, és ez a tudat talán jobban fájt minden eddigi sötét tettemnél is.
- Ezt most hagyjuk… Annak megvan az oka… - motyogta, s zavartság áradt belőle.
- Igen… Folyton ugyanaz a nóta! – hajtottam le a fejemet, majd meghallottam egy kocsiajtó csapódását. Ahogy megfordultam, még épp láttam kikanyarodni a Lexust az iskola parkolójából. Furcsa szorongás fogott el, ahogy felfogtam, hogy Bogi hajtott el nagy sebességgel, és még csak ide sem köszönt, valamint az is aggasztott, hogy ilyen sérüléssel ült volánhoz. Számot vetettem azzal is, hogy esetleg utána rohanok, és megnézem, hogy épségben hazaér-e, de Alice dühösen csapta meg a karomat kis kezeivel, amivel elérte, hogy figyelmem rá terelődjön.
- Ha vele vagy, nem látom a jövőd. – sziszegte idegesen. – Mit képzelsz? Hogy utána mész? – mérges volt rám, amiért már nem lesem a kegyeit. Az igazság az, hogy már három éve nem próbálok vele lenni, de mostanáig nem érdekelte. Féltékeny volt, ám ez mégsem az a szerelmes féltékenység volt, amit Edwardnál is éreztem annak idején, hanem inkább a birtoklási vágyát akarta kiélni.
- Alice… - nagyot sóhajtottam, majd dühösen néztem vissza a régen legcsodásabbnak vélt arcra. – Hagyj fel a felesleges erőlködéssel, mert rossz embernek próbálsz hazudni! – hajoltam közel arcához, ami most kicsit megbánó volt, de nem szabadott vele törődnöm. – Otthon találkozunk… - suttogtam.

Az erdő felé indultam, lassú és megfontolt léptekkel. Tudtam hova akarok menni, ezért is tűnt el a jövőm Alice elől. A parkolóban nem volt senki, már mindenki órán volt, Alice pedig kerék csikorgatva lőtt ki parkolóhelyéről.
Jobbra fordultam a fák sűrűjében, és futni kezdtem. Az oldalamon a megszokott fekete táskám lobogott, s félve, hogy leszakad a gyorsaságomtól, lefogtam, majd egy szemvillanás alatt ugrottam Bogi erkélyére. Még szerencse, hogy az erdőre néz, és innen senki sem láthat meg, különben biztos lenne a lebukás.

A karcsú női test az ágyon hevert, és lábát lelógatva telefonált. Az édesanyját hívta, és nagy nehezen elmondta neki, hogy rosszul van. Tudtam! Annyira tudtam, hogy nincs jól!
Egy pillanatra lehunytam szemeimet, nehogy berohanjak hozzá és karjaimba vonjam, hogy hideg testem lehűtse az övét.
Hirtelen pattantak ki a szemeim, és meredtem a semmibe pár percig. Szóval akkor mit is akarok tőle pontosan? Én vagyok az, aki érzi mások érzéseit, de most nem tudtam, mit is érzek, vagy mit akarok tenni.

Visszanéztem Bogira, aki már békésen szuszogott az ágyon, így beléptem a szobába. Tetszetős volt a stílusa, de ezt már éjjel is megállapítottam. Ránéztem nyugodt arcára, és ami először bevillant, az volt, hogy különleges. Minden értelemben. Alice nem látja a jövőjét, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem alakváltó, szóval valami furcsaság lehet a dologban, amit mi csak Képességnek nevezünk.
Odasétáltam az ágyhoz, majd lassan leereszkedtem rá, így ülve figyelhettem tovább angyali arcát.
A fején a ragasztás jól tartott, és biztos voltam benne, hogy Carlisle remek munkát végzett, így nem kellett attól tartanom, hogy megérzem vérének friss mivoltát, ám aromája így is csábított.
Éhesen megnyaltam ajkaimat, s a mérgemet megpróbáltam lenyelni. Éreztem, ahogy az ösztönök kezdik átvenni az irányítást, s a nyakához hajoltam, majd beszippantottam az édes illatot. Halk morgás szakadt fel torkomból, mire Bogi megmozdult, s én villámgyorsan rohantam ki az erkélyre, és magamban szitkozódtam vámpír voltom ellen.

Várnom kellett jó tíz percet, mire újra elszunnyadt. Lassan lépkedtem felé, megfontolt lépésekkel. Nem engedhetem meg magamnak, hogy akár egy haja szála is meggörbüljön miattam!
Mikor az ágy széléhez értem pár pillanatig tétováztam, hogy mit is tegyek, ám végül leültem úgy, ahogy az előbb is. Szemeim az arcán cikáztak, és próbáltam minél több részletet megfigyelni rajta. Haja legyezőszerűen omlott a zöld színű párnára, kezei a hasán és a feje mellett pihentek, szeme alatt sötét, sápadt karikák jelentek meg a mai nap viszontagságai miatt. Ajkai pirospozsgásan egy kisebb grimaszba torzultak, arcán pedig vörös kis rózsák jelentek meg. Fájdalmai vannak. – vontam le a következtetést. Arcán a pirosság azt jelentette, hogy melege van, de mivel nyitva van az erkélyajtó szinte éjjel-nappal, és nincs bent meleg, így lázra tippeltem. Óvatosan emelkedtem meg egy kicsit, és ültem feljebb az ágyon, hogy aztán kezemmel finoman megérintsem homlokát. Ahogy az én hideg kezem az ő meleg bőréhez ért, mintha az égetett volna, mégsem volt rossz érzés. Azt kívántam, bárcsak eggyé olvadhatnék vele, és örökké a kedves arcát nézhetném a csillogó szempárral, ami eddig mindig mosolygott felém.
Körülbelül harmincnyolc fokos lehetett, bár kicsivel több, így jól gondoltam, hogy láza van. Kezemet óvatosan végighúztam arcán, majd tenyeremet az arcára simítottam.
Bogi abban a pillanatban mozdult felém, vagyis a hideg érintés felé, és feje alá gyűrte kezemet, hogy jobban hűtsem.

Percekig levegőt sem vettem annyira elképedtem a helyzeten. Eléggé furcsa lett így a testhelyzetünk, hogy nekem felette kellett tartanom magam. Na nem mintha nehezemre esne, de azok az ajkak egyre csak hívogattak…
Boginak természetesen jól esett ebben a helyzetben a hideg, de ez azért meglepett rendesen. Percekig csak pislogtam, és néztem a törékeny lányt előttem, ahogy a kezemhez simult meleg arca, amelytől jóleső borzongás járt át.
Alicenél szoktam ilyesmit érezni, de ez mégis valahogy más volt. Alice mellett éreztem magam először nyugalomban, és békében, az ő jelenléte jelentette a biztonságot, és azt hittem, hogy az érzés igazi, de most… Mintha ez több lenne mindennél, amit eddig tapasztaltam.
Halk neszezést hallottam az erkély felől, s ahogy odanéztem Edward és Bella sétáltak be a szobába. Bella elismerően nézett körbe a nagy helyiségben, Edward pedig összevont szemöldökkel nézett rám. De vajon miért?

- Hallottam az eszmefuttatásod… - suttogta, olyan halkan, hogy csak mi hárman halljuk. Megmerevedtem, hisz kész voltam akár harcolni is vele, vagy akár Bellával. Tudtam, hogy Bella és Edward nagyon közel állnak Alicehez, és talán nem tetszene nekik, amikre gondolok. Védekezni! Nem kárt tenni bennük! – kántáltam magamban.
- Én… - kezdtem volna valamiféle védőbeszédbe, de Edward leintett.
- Hogy gondolhatod, hogy megtámadnánk? – erre a kérdésre elszégyelltem magam, hisz igaza van. Egy család vagyunk. Bella is kedvesen, elnézően mosolygott rám, mint annak idején Nessiere mikor csínytevést követett el.
- Jasper! Mi szeretünk! – ült mellém Bella, s tekintete Bogira esett. – Alice az utóbbi időben…
- Az utóbbi évtizedben… - morogtam halkan.
- Nos, hát furcsa, és távolságtartó. Ezt mind tudjuk… - Bella az öleibe ejtett kezeit kezdte bámulni. Szomorú volt Alice viselkedése miatt. – Bogi különleges lány, már az első pillanattól fogva éreztem, ahogyan te is. Alice pedig járja a maga útját… - gondolhatott itt Alice kis eltűnéseire, mikor minden magyarázat nélkül elmegy, és hetekig távol van, mondván, hogy kirándul, vagy bevásárló körúton van. Edward látja is a fejében, hogy vásárolt, hisz rengeteg csomaggal szokott hazatérni, de tudjuk, hogy ez nem a teljes igazság. Valakivel találkozni szokott. – Ne legyen bűntudatod. De le kéne zárnotok a kapcsolatotokat, hogy Bogival lehess! – nézett rám kedvesen.
- Mi? – nyögtem fel hangosabban a kelleténél, mire Bogi mozgolódni kezdett, s nyitogatta szemeit, így amilyen gyorsan, mégis óvatosan csak tudtam, kihúztam a kezem a szorítása alól, s mind az erdőbe rohantunk. Az első méterek után mind megálltunk a fák között, s egymást néztük. Pontosabban ők engem, én meg őket.
- Hát nem veszed észre? – kérdezte mosolyogva Edward. – Tetszik neked! Ugyanúgy vagy vele, mint én voltam Bellával! – okított ki, majd Bellát magához húzta, s egy puszit nyomott az arcára.
- Nem… - nevettem fel a helyzet képtelenségén. – Én nem. Soha! – hitetlenkedve ráztam a fejemet nemet intve, de Bella és Edward idegesítő vigyora csak nem tűnt el az arcukról. – Nem! – morrantam rájuk, mire Edward meglepődve tolta maga mögé Bellát. Azonnal kapcsoltam és lenyugtattam magam. – Bocs… - nyöszörögtem. Azért vicces, hogy Edward ennyire félti Bellát… még mindig, de én is ezt tenném a helyében.
- Jazz! – lépkedett elém Bella, és lágyan magához ölelt. Talán még sosem tette ezt meg, még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz, talán csak mikor táncolni hívtam az esküvőjükön. – Mindenkinek kijár a boldogság! – nézett a szemeimbe, és kedvesen mosolygott. – Neked is, és már nem Alice jelenti ezt.
- Te miért… Te… Ti… - próbáltam kinyögni, hogyan beszélhet a legjobb barátnője ellen, de a meglepettségtől egy értelmes mondatot sem sikerült kinyögnöm.
- Nem csak a ti kapcsolatotok változott! – Edward halk hangja lassan halt el az esti erdőben.
- Én most inkább… - mutattam magam mögé, majd megszorítottam Bella kezét, és belevetettem magam az erdőbe.

Az első utam haza vezetett, ahol felrohantam a szobámba, majd ledobtam az ágyra a táskát, aztán az ablakon távoztam. Alice lépteit hallottam a mellettem lévő szobából, de mivel gyors voltam, mint a villám, így nem állíthatott meg. Hallottam, ahogy az ablakhoz lép, és egy sóhaj hagyja el ajkait. Ő is vívódott, csak ő velem kapcsolatban, én pedig vele és Bogival szemben is.
Gyorsabb tempóra kapcsoltam, és jó messze futottam a háztól. Úgy húsz perc múlva megálltam, s felugrottam egy fa tetejére, majd leültem egy vastagabb ágra.
Már besötétedett, s a vastag felhők eltakarták a csillagokat, csak a hold ezüstös fénye ragyogott ki két felhő közül.

Nagyot szippantottam a friss levegőből kiűzve így a megmaradt emlékeket a fejemből. Hátradőltem, s halk puffanással értem földet a hatalmas fa alatt, magammal sodorva még pár faágat, de most nem számított. Szemeimet lehunytam, s arra gondoltam, hogy milyen jó lenne most aludni. Elmenekülni a világ elöl az álmaim közé.
Ha ember maradtam volna, csak a katonaságnak éltem volna. A hazámért harcolnék, majd talán megismerkednék egy kedves, szép lánnyal. Megkérném a kezét, lenne pár gyerekünk, egy szép házunk, később öregen ott ülhetnék a tóparton, kezemben egy horgászbottal, s várnám, hogy egy hal arra tévedjen, s legyen mit hazavinnem a feleségemnek.
Hazafelé valami réten megállnék, szednék neki egy csokor vadvirágot, s hazaérvén odaadnám neki egy kedves csók kíséretében, majd este együtt térhetnénk nyugovóra.

Lassan nyitottam fel szemeimet, és testemet lassan nyelte el a bánat. Sosem lesz olyan jövőm, amilyet valaha elképzeltem, és szerettem volna. Nem adatik meg nekem, és úgy látszik a boldogságom is tíz évvel ezelőtt elhagyta e földet. Sok rossz dolgot tettem, mióta vámpírrá váltam, s talán ez a büntetésem. Talán sosem érdemlem majd meg az igaz szerelmet, amely örökké tart.

- Kezdesz olyan lenni, mint én. És még rám mondtátok hogy ez idegesítő! – sóhajtott mellettem színpadiasan Edward, majd lehuppant a földre.
- Nem hallottalak. – motyogtam, s újra lehunytam szemeimet.
- El voltál foglalva az önsajnálattal! – halkan nevetett.
- Tőled tanultam. – ütöttem oldalba, mire még jobban nevetni kezdett.
- Tudod, mikor rájöttem, hogy szeretem Bellát, és éreztem, hogy ez valódi, és mindent elsöprő, az volt a legfelemelőbb érzés a világon azután, hogy megtudtam, Bella is így érez. – mondta.
- Az más… Neked nem volt párod előtte. És különben is, miért jön mindenki ezzel, hogy Bogi és én? – fordítottam fejemet felé, s haragosan néztem rá.
- Mert egy külső szemlélő előbb észreveszi az ilyet… Nem emlékszel? Ti is már mind tudtátok, csak én nem akartam elfogadni, hogy beleszerettem Bellába. – mosolygott.
- Nem szerettem bele! – mormogtam, s dühösen csaptam egyet a földre kettők közt.
- De érdekel! Tetszik neked, és vele akarsz lenni! Mi ez, ha nem szerelem? – tette fel a költői kérdést Edward. Igaza lehet… De vajon miért van most itt velem? – Azért vagyok itt bátyó, mert szükséged van valakire, akivel beszélhetsz. Bella azonnal rohanni akart utánad, de mondtam neki, hogy várjunk, és hogy majd én jövök.
- Nem értem Bellát… - motyogtam felnézve a fára, s keresve annak ágai közt a megcsillanó hold fényét.
- Sosem haragudott rád amiatt, ami a születésnapján történt. Csak te más vagy, mint mi. Természetesen vagy távol tőlünk, nem nagyon közeledsz felénk, és ezt ő is tudja. De amióta Nessie elment Jacobbal, Alice maradt az egyetlen barátnője, s mivel nagyon hiányzik neki Renesmee ezért vele volt. De mikor Alice megváltozott, egyik pillanatról a másikra, rögtön rád kezdett figyelni. Aggódott, hogy milyen ez neked. Hisz mi mindketten tudjuk milyen érzés távol lenni a szerelmedtől, még ha ti nem is olyan értelemben szakadtatok el egymástól. Aggódik, mert szeret téged, és haragszik Alicere amiért a bolondját járatja velünk. – mondta Edward, majd felkelt mellőlem. – Menj, és nézd meg Bogit! – mosolygott. – Tudom, hogy ezt szeretnéd! – nevetett, majd intett egyet, s elfutott a ház irányába.

Őszintén szólva most furcsa volt, hogy Edward jobban tudta, hogy mit szeretnék, mert eddig ez fordítva volt. Fejembe képek ezrei tódultak be, emlékek, melyek mind Alicehez kötöttek, és úgy éreztem, megcsalom azzal, hogy mással vagyok, még ha az a másik lány nem is tud róla. Az is igaz, hogy már megtettem, de arra nincs egyikünknek sem bizonyítéka, hogy Alice a távollétében más férfival lenne.
Felültem, majd tenyerembe temettem arcomat. Talán soha életemben nem voltam ilyen bizonytalan. Mikor még ember voltam, pontosan tudtam, hogy a katonaság a nekem való, mikor Mariaval voltam, tudtam, érte kell harcolnom, mikor Peter és Charlotte elmentek, legbelül akkor is tudtam, hogy utánuk fogok menni, mikor megpillantottam Alicet, tudtam, hogy vele kell lennem, hogy vele szeretnék lenni, mikor elmondta, hogy állatok vérével is táplálkozhatunk, azonnal hittem neki, és erre az útra léptem. Mikor először meg akartam kérni a kezét, tudtam, biztos voltam benne, hogy ő is szeretné, és hogy hozzá tartozom.
Most pedig egy csapásra minden felborult. Alice eltávolodott tőlem, tíz évig voltam a család tagja csak úgy, hisz mindenki tudta, hogy ha Alice nem lenne, akkor talán sosem élnék ekkora családban. Tíz éve emésztem magam azon, hogy mit rontottam el, amiért ezt teszi velem, de nem jöttem rá. Könyörögtem, kértem, hogy mondja el, de mindig nemmel felelt. Azt mondta, ha eljött az ideje, akkor elmondja. Na persze, amikor már biztos benne, hogy el akar hagyni? – felhorkantam erre a gondolatra. A bizonytalanság volt a legrosszabb érzés!

Felpattantam, majd lesöpörtem magamról a leveleket, aztán futásnak eredtem. Abban a pillanatban megrezzent a telefon a zsebemben. Kivettem, majd a kijelzőre pillantva láttam, hogy Alice küldött üzenetet, nem állt benne más, csak ennyi: „Tudom, hogy vele vagy!”
Hát most erre mit is reagálhatnék? Idegesen vertem bele egy jó nagyot a mellettem lévő fába, ami kettérepedt, s mellettem hangos robajjal ért földet.
Azonnal irányt váltottam, és hazafelé kezdtem futni.

Alice játszik velem, és már nagyon unom. Eddig semmi sem érdekelte, hogy esetleg szenvedek a távolságtartásától, vagy hogy egyedül érzem magam, mikor Edward és Bella nincsenek otthon.
Arra bezzeg mindig jó voltam, hogy ágyba csábítson, de hát hogy is tudtam volna ellenállni a nőnek, akit szeretek?
A fájdalom és a düh együttes erővel vette birtokba az elmém, és a testem.
Feltéptem a bejárati ajtót, de úgy, hogy tokostul repült a hátam mögé egyenesen neki egy fának, és az üveg hangos csörömpöléssel tört össze benne. Majd a földre hullottak a kis darabkák. A kilincs a kezemben maradt, így azt kivágtam a szemközti ablakon. A kis fémtárgy süvítve repült el közvetlenül Alice arca mellett, aki ijedten nézett rám. Annyira kuszák voltak a gondolataim, hogy nem látta a jövőmet, mivel még el sem döntöttem mit is akarok. De egyet tudtam: ennek a játéknak véget kell vetnem!
Alice szemében megcsillant a magabiztosság, majd védekező állást vett fel. Szóval úgy gondolja, hogy bántanám. Hát akkor játszunk így!
Legörnyedtem, s életem talán legnehezebb, de mégis leggyorsabb mozdulatsorát tettem meg, ahogy félelmetesen morogtam és vicsorítottam, majd a régen annyira szeretett nő felé vetettem magam.

Alice jobbra akart kitérni előlem, de így is elkaptam. Kinyújtottam kezemet, s markomba szorítottam nyakát, majd egyenesen a szemközti ablaknak toltam, amin rengeteg hajszálrepedés keletkezett a nyomástól. Pillantásunk összekapcsolódott, s míg az övé ijedt volt újra, az enyém tajtékzó lehetett.

- Nem bántanál, igaz Jazz? – kérdezte halkan, s kezeit az oldalamra simította. Megremegtem az érintésétől, ösztönösen hunytam le szemeimet, s nyeltem nagyot.
- Jasper! – szólt rám erélyesen Edward, s mellém lépve kezét a vállamra tette.
- Mit számít neked, hogy hol vagyok? – kiabáltam. Sosem hallottak engem még így beszélni, és főleg nem Aliceszel, de már teljesen elvesztettem a reményt, hogy mi valaha is az a pár leszünk, aki voltunk.
- A férjem vagy, jó hogy érdekel, hogy azzal a kis cafkával vagy! – abban a pillanatban felpofoztam, amint így nevezte Bogit. Edward azonnal hátralépett, és inkább szeretett volna kimaradni ebből. Bella és Esme egy emberként léptek a földön fekvő Alicehez, és felsegítették onnan, majd Bella mellém sétált, és életünkben először megfogta a kezem, s erősen szorította, ezzel is maga mellett tartva. Azonnal megbántam, amit tettem, de csak azért mert egy nőt nem illik megütni, soha. De Alice teljes mértékben megérdemelte, én mégis rettentő rosszul éreztem magam miatta. Most tényleg elvetette a sulykot, de én is. Ez megbocsáthatatlan, még ha vámpír is, és nem fájt neki különösebben.
- Ezzel nem oldotok meg semmit! – Carlisle hangja határozott volt. – Hagyjátok ezt abba! Alice! Te pedig elmondhatnád végre mi az, amiért tíz éve szenvedünk ebben a házban! – nézett komoran Alicere.
- Csak… Elbizonytalanodtam, hogy Jasper és én összeillünk-e. Kell egy kis idő.
- Hazudsz! – morogtam, s szinte remegtem az elfojtott dühtől.
- Nem! – vágta rá egyből, s közelebb lépkedett. – Én szeretlek! – mondta, de a bizonytalanság, és valami furcsa taszító érzés szinte áradt belőle.
- Bármiről hazudj inkább, de erről ne! – morrant rá Edward.
- Igaza van! – mondtam sóhajtva. Már nem is dühös voltam, csak csalódott, és minden vágyam az volt, hogy elmenjek innen.

Lassan lépkedtem hátrébb, majd egy bocsánatkérő pillantás után Esme felé, hogy ekkora romhalmazt hagyok magam után, elfutottam az erdőbe. Már jócskán a sűrűjében jártam, mikor eszembe jutott Bogi. Annyira lefoglalt, hogy csak fussak, és ne gondoljak Alicere, hogy tényleg nem is gondoltam semmire.
Irányt váltottam és ismét Forks felé futottam, pontosabban Bogiék háza felé.
Már bőven elmúlt éjfél is, mire odaértem, de az ablak alatt megtorpantam, mert égett egy kisvillany. Hallgatóztam egy kicsit, de semmi mozgást nem hallottam, így felugrottam a már jól ismert erkélyre.

Mielőtt beléptem volna a küszöbön megtorpantam. Mit csinálok?
Visszaemlékeztem milyen volt, mikor még Mariaval voltam, és egy ember a közelembe került. Azonnal a gyilkolás és a vér iránti vágy járt a fejemben.
Eszembe kellett, hogy jusson, hogy milyen könnyen megölhetném Bogit. Még akaratlanul is, de mivel a vére ennyire csábít, így akár szándékosan is megtehetném.
Az igazság az, hogy megijedtem. Nem akartam bántani, de tudtam mire vagyok képes.
Hiszen vámpír vagyok! Elég lenne annyi, hogy megsimogatom, és összetörném a csontjait. Vagy ha újra vérezni kezdene előttem. Akkor is az iskolában csak az állított meg, hogy a szemembe nézett, és ha legközelebb nem így lenne?
Most is elképzeltem, ahogy a nyakához hajolok, végignyalom a bőrét, ami alatt kékes ér húzódik, majd egy pillanattal később, már megharapom, és őrült módjára szívom a vérét, és nincs megállás.

Aprót ráztam fejemen, hogy kitisztuljon valamelyest, és beljebb léptem. Bogi ott feküdt az ágyon, egy pizzás doboz mellette, egy pohár az éjjeliszekrényen, és még ugyanabban a ruhában volt, mint egész nap. Arcán már nem látszottak a fájdalom jelei, és eme megállapításra meg is nyugodtam.
Igazából már mehettem is volna, mert megbizonyosodtam afelől, hogy Bogi jól van, de nem akartam itt hagyni. Nekem annyi is elég, ha nézhetem, ahogy alszik… Itt érzem magam jól.

Nagyot sóhajtottam, mert rájöttem, hogy tényleg úgy jártam, mint annak idején Edward. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok belé, hisz alig ismerem, de érzek iránta valamiféle vágyódást. Vágyódást arra, hogy mindent megtudjak róla, hogy hozzáérhessek, hogy megölelhessem, hogy egy apró csókot lehelhessek kívánatos ajkaira.
Hogy mi van? – kiáltottam magamra gondolatban.
Azonnal ledermedtem, és mereven néztem magam előtt a szőnyeget. Megcsókolni? – visszhangzott a fejemben. Nem tehetem ezt! Nem, nem, nem és nem!
Ha beleszeretne egy vámpírba, mi lenne vele? Ami Bellával. Persze senki sem bánja, hogy Bella közénk tartozik, de Bogi más. Sajnálnám elvenni tőle a normális élet lehetőségét!
Na jó, tisztára olyan vagyok, mint Edward! Ezt be kellene fejeznem. Legjobb lesz, ha a megérzésemre hallgatok… Ami mit is súg?

Magamban felnyögtem a tehetetlenségem okán, majd lassan lépkedtem Bogi ágya mellé. Lassan ültem le ismét az ágyára, és kezemmel félénken nyúltam arca felé, de aztán meggondoltam magam és visszahúztam kezemet. Ezt megcsináltam még négyszer, majd úgy döntöttem, hogy nevetséges vagyok, hisz az önuralmam igen jó, és akkor sem bántottam, mikor előttem vérzett, így arcának puha bőréhez nyomtam kézfejemet.
Már nem volt olyan meleg az arca, és ki sem volt pirulva, légzése egyenletes volt, de ajkai mégis mosolyra hajlottak. Szóval békésen alszik, és álmodik valamit.

Óvatosan húztam végig ujjbegyeimet az arccsontján, mire mosolya még szélesebb lett, majd egy halk mondat hagyta el a száját:

- Ne nyalogass már! – mormogta mosolyogva.

Hogy mi? – elkerekedett szemekkel néztem rá, és kezem is megállt a mozdulatban. Abban a pillanatban vagy elnevettem volna magam, vagy döbbenetemben leestem volna az ágyról, de mégsem tettem semmit.
Mégis kiről vagy miről álmodik? Összezavarodva néztem a békésen alvó lány arcát, majd jobb ötlet híján írtam egy üzenetet Edwardnak, aki pár perccel később Bellával együtt jött be a szobába.

- Van egy kutyája a nagymamájánál… - rötyögött magában Edward, míg én megnyugodtam, hogy nem valami másik pasiról álmodik.
- Olyan aranyos, hogy ilyen féltékeny lettél a semmire! – simogatta meg a vállamat Bella, és kedvesen pislogott rám.
- Azt hittem én tudom, hogy ki mit érez. – morogtam, de kettejük elől úgysem titkolhatom el, hisz ők állnak hozzám a legközelebb.
- Szereted! – mondta ki Edward egyszerűen.
- Én nem…
- Jazz, az Isten szerelmére! – Bella rosszallóan ütött egyet a fejemre.
- Nem is ismerem! – hadartam.
- Épp eléggé ahhoz, hogy szerelmes legyél belé. Ne feledd, mi vámpírok, olyan dolgokat is előbb észlelünk, amiket mások csak hosszú idő elteltével. Ilyen a szerelem is. – Edward vidáman karolta át Bellát.
- Ő egy ember! – motyogtam megsemmisülten a leginkább visszatartó okot.
- Én is az voltam! – mutatta fel ujját Bells.
- Igen, de az más… Ilyen nincs kétszer… Lehetetlen. – mondtam, majd újra Bogi nyugodt arcát kezdtem tanulmányozni. Csodás volt, bár sokkal jobban szerettem volna a csodaszép kék szemeibe nézni, de talán jobb így, hogy nem tudja, hogy három vámpír is kukkolja míg alszik.
- Mi megyünk Jazz! Maradj csak! – mondta Edward, majd miután Bella egy puszit nyomott az arcomra kiugrottak az erkélyen, majd futni kezdtek.

Egész éjjel Bogit néztem. Néha megfordult, de legtöbbször oldalra fordulva aludt, feje alá gyűrt egy kispárnát, és néhány mosoly után ugyanúgy aludt tovább, jó mélyen.
Mostmár értettem miért tudta annyit nézni Edward ahogyan Bella aludt. Az emberek azt hinnék, hogy ez unalmas, pedig egyáltalán nem az.
Sőt, néha vicces is volt, ahogy álmában aranyosan elfintorodott, vagy ahogy egy betévedt éjjeli lepkét próbált az arcáról elzavarni. Hirtelen zártam markomba a lepkét, majd kiengedtem a szabad levegőre. Csak néztem, ahogyan szárnyaival erőlködve csapkod, majd leszállt a közeli fán, és megpihent.
Olyan törékeny az élet, a halandók élete…
Könnyen megölhetném őt, akaratlanul is.
Emlékszem mennyire rosszalltam annak idején, hogy Edward kockára tette Bella testi épségét. És most? Én is ugyanezt teszem
De várjunk csak! Mi van, ha ő nem is talál engem vonzónak? Ha nem is talál helyesnek, vagy jóképűnek?
Visszaemlékeztem, amikor a kocsiban rámnézett, és a szívverése felgyorsult, pontosan emlékszem, hogy jól esett neki a pillantásom, és mikor az iskolához kísértem vissza, akkor is jól érezte magát velem, még ha nem is beszélgettünk, pusztán az is jó volt neki, hogy mellettem ment.
Nagyot sóhajtottam. El kéne fogadnom, hogy mi ketten talán tényleg egymásnak vagyunk teremtve. Bár ezt hittem Aliceről is…
Úgy döntöttem, hogy mindegy is, hogy én mit szeretnék, majd alakulnak a dolgok.
Még reggelig ültem Bogi ágya mellett, majd mikor éreztem, hogy kezd ébredezni, egy utolsót simítottam arcán, majd kivetettem magam az erdőbe. Reggel hat körül járhatott az idő, és lassan nekem is haza kéne mennem, felvenni másik ruhát, és a mai könyveket is betehetném a táskámba. Nekem mindegy volt, hogy van-e nálam cucc az iskolában, úgy ahogyan a többieknek is, bár Edward és Rose nem szeretnek semmit sem vinni, de az embereknek talán mégsem olyan feltűnő, ha mi többiek mégis magunk elé rakjuk a könyvet.

Féltávon a házunk és Bogiék háza között egy pillanatra megtorpantam, és visszafordultam. Tűnődve néztem arrafelé, ahonnan jöttem, mert egy különleges érzés fogott el, de nem tudtam miért, és pontosan azt sem, hogy mi az, mégis mosolyt csalt az arcomra. Kezdtem azt hinni, hogy valami nagyon nincs rendben velem, de mivel egy vámpír nem tud megőrülni –tudtommal-, így inkább tovább haladtam hazafelé.

Belépve a házba rögtön Esmebe futottam, aki kedvesen mosolygott rám, majd megpaskolta a helyet maga mellett a kanapén. Nem értettem mit akarhat mondani, de készséggel ültem mellé. A házban egyébként csend honolt, ami igen furcsa volt, hisz ilyenkor még nyugodtan falhatnák egymást az ágyban a többiek. Most mégis csend volt.

- Fiam! – simította puha tenyerét az arcomra, és bánatosan mosolygott, az érzelmei pedig sajnálatot sugároztak felém.
- Elment igaz? – kérdeztem.
- Igen. – bólintott. Szomorú is volt kissé, bár mindig ezt érezte, mikor Alice elment, most mégis társultak az érzelmeihez a számomra megmagyarázhatatlan boldogság és megkönnyebbülés jelei.
- Miért vagy boldog? – kérdeztem rá, mire ő csak elmosolyodott.
- Mert nem maradsz egyedül Jasper! – mondta, majd magához húzott és megölelt. Úgy, ahogyan egy anya öleli meg a fiát. Nem voltam az az ölelkezős fajta, de ez most nagyon is jól esett, így én is szívesen öleltem vissza.
- Most már tudom, milyen rossz volt Edwardnak, mikor annyira próbáltátok rábeszélni, hogy Bellával kell lennie. – mormogtam, ahogy a vállára hajtottam a fejem.
- Mert tudtuk, hogy ők együtt lesznek boldogok… - elengedett majd széttárta kezeit, és fejét felfelé biccentve kérdezte: - Hát nem volt igazunk? – kacsintott rám kedvesen.
- Egyáltalán nem biztos, hogy Bogi is olyan őrült lenne, mint Bella! – gondoltam itt arra, hogy milyen elhatározásra jutott annak idején.
- Hallom ám! – szólt le az emeletről az említett.
- Bocsánat… - motyogtam. Annyira tanácstalan voltam…
- Semmi baj Jasper… Majd rájössz, és döntésre jutsz a megfelelő pillanatban úgy, ahogyan Edward is. – adott egy puszit az arcomra Esme, majd mosolyogva a konyhába ment. Én pedig felfelé bandukoltam.

Na igen. És én mennyi fájdalmat okozok majd? – tettem fel magamban a költői kérdést, de Edward azonnal mellettem termett a szobám ajtajában és mindent tudóan nézett rám.

- Neked nem kell ugyanazokat a hibákat elkövetned, mint nekem! – mondta komolyan.
- Egyet már elkövettem… - sóhajtottam, és leültem a fekete kanapémra.
- A szerelem nem hiba! – szólalt meg Edward mögül Bella, mire én csak a szemeimet forgattam.
- Tudod hogy értettem! – mondtam végül.
- Tudom, de ha Bogi is csak fele annyira szeret majd, ahogyan én Edwardot, akkor már megéri!
- Bár a szívdobbanásaiból inkább annyira is fog, mint te engem! – kuncogott Edward, s csillogó tekintettel nézett Bellára.
- Lehet, hogy a kocsiban csak megijedt! – mondtam a számomra is szamárságnak ható mondatot.
- Aha… Persze! – felhúzott szemöldökkel és mosollyal az arcán húzta ki Edward Bellát a szobából.

Nagyot sóhajtva léptem a hatalmas ajtóhoz, ami összekötötte az én és Alice szobáját, majd benyitottam. Mindenhol rend és tisztaság volt, a gardróbja ajtaja nyitva, amiből csak pár holmit vitt el magával. Az eljegyzési gyűrűje a gyűrűtartón hevert a többi között. Amint ezt megláttam, visszaléptem a szobámba és kulcsra zártam az ajtót, majd a kulcsot kihajítottam az ablakon, ami valahol az erdőben halk koppanással ért földet. Nem is érdekelt, hogy hova esett. Alice elment, és egy ideig biztosan nem jön vissza… megint. Mostmár tényleg vége van köztünk, de vajon ezzel egy új ajtó nyílt számomra? A Bogihoz vezető ajtó?

A saját ruháim közt sétálva elmerengtem azon, hogyan is kellene viselkednem Bogival. Tegnap jól felkapta a vizet, amit mondjuk meg is értek, de így most nem tudom, mit is kéne tennem. Bár most, hogy Alice nincs itt, és nem hangoztatja, hogy a tulajdona vagyok, talán könnyebb lesz vele barátságosan viselkednem.

Nem túl nagy válogatás után felvettem egy fekete farmert, és egy zöld inget, majd a vállamra kaptam a táskám, s lesétáltam a garázsba. A többiek már mind ott voltak, de ma valahogy nem volt kedvem bezsúfolódni Edward Volvójába, így a saját Mercedesem felé indultam. Fekete színe, és áramvonalas kialakítása elnyerte a tetszésem, ezért is vettem meg egy éve.

- Minden rendben Jasper? – kérdezte Bella.
- Persze, csak egy kis magányra vágyom még iskola előtt. – mondtam. És a Bogival való találkozás előtt. – tettem hozzá gondolatban, mire Edward csak mosolyogva bólintott.

Szerencsére Emmett el volt foglalva Rosalieval, így nem állt neki viccelődni, amiért áldottam az eget, mert most nincs erre szükségem. Beszálltam, s egy percig csak ültem a vezetőülésben, és lehunyt szemmel lélegeztem. Ha megérzem a vérének illatát, tisztán akarok majd gondolkodni, és ez segít ebben. Le kell nyugodnom egy kicsit, különben komolyan megőrülök.

Gázt adva száguldottam ki a garázsból, majd a visszapillantóban megpillantottam az ablakban ácsorgó és integető Esmet, így dudáltam neki egyet, majd még gyorsabb sebességre kapcsoltam, és felkészülve mindenre kihajtottam a főútra.
Azt hittem, hogy fel voltam készülve, de mikor megcsörrent a mobilom, és a Bellától kapott üzenetet elolvastam elállt a lélegzetem.
Bogi háza előtt lassítottam, ahogyan Bella utasított, majd megláttam az erdő közepén a nagy házat, előtte a felhajtón parkoló ezüst Lexust, és alóla két karcsú láb lógott ki. Meresztgetnem kellett a szemeimet, hogy biztos lehessek benne, hogy Bogi lóg ki a kocsi alól. Észre sem vettem, hogy leállítottam a motort, de ha már öntudatlanul is Bogi társaságát akarom keresni, akkor már ki is szállok. Az ajtót kicsit hangosabban csaptam be, hogy meghallja, hogy jövök, és ne ijedjen meg. Számításaim be is jöttek, mert Bogi előmászott a kocsi alól, majd elakadó lélegzettel konstatálta, hogy én közeledem.
Vérének illata megcsapta az orromat, és égette a torkomat, a bennem lakozó vámpír pedig őrjöngött. Tőle egy méterre megálltam, majd véres ujjára néztem, s nagyot nyeltem, hogy számban termelődő mérgemet eltüntessem.

- Valami baj van? – kérdeztem halkan.
- Öhm… - Bogi elpirult, ami nagyon jól állt neki, s figyelmem azonnal arcára terelődött véres ujjáról. – Nem indul. – bökött a járgány felé.
- És az ujjad? – kérdeztem.
- Csak egy karcolás… - legyintett. Hát ha tudná, hogy ez a „csak egy karcolás” mekkora önuralmamba telik…
- Talán kitisztíthatnád és leragaszthatnád! – mondtam aggodalmasan. Mi van, ha kap egy fertőzést? Bár ami valószínűbb, hogy én tapadnék rá. De nem! Nem gondolhatok erre!
- Hát… Nem nagyon értek a modern kocsikhoz, de ha el akarok jutni a suliba, akkor előbb meg kell szerelnem. – mondta.
- Majd én elviszlek! – ajánlottam. Még csak az hiányozna, ha még több sérülést szerezne.
- Hát, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… - nézett el zavartan mellettem.
- Miért? – feszélyezve érezte magát, amit persze megértek, hisz az emberek többsége viszolyog tőlünk, de eddig ezt akkor sem éreztem nála, és ez furcsa volt.
- Tudod, nem szeretném, ha a barátnőd félreértené! – mondta határozottan a szemembe. Egészen meghökkentem tőle. Erre nem is gondoltam.
- Nincs itt már! – vágtam rá meggondolatlanul, mire Bogi értetlenül nézett rám.
- Hogy érted? – kérdezte halkan.
- Tudod ő… - egy pillanatra elhallgattam, hogy mégis mit kéne hazudnom. – Egy másik iskolában is tanul, párhuzamosan, ezért sokszor nincs Forksban. – hadartam, és reméltem, hogy elhiszi, mert ez volt vámpírságom legbénább hazugsága.
- Tényleg? Hát akkor gondolom nagyon okos lehet! – meredt egy picit maga elé.
- Aham… - motyogtam inkább csak magamnak, hiszen én pontosan tudtam, hogy Alice nem ezért ment el. Talán jobb lenne, ha már azt is letagadnám, hogy együtt vagyunk.
- Hát akkor felhívom apát, hogy hívjon egy szerelőt, és mehetünk! – mondta, majd előkapta zsebéből a telefonját, majd pár pillanatig beszélt vele, s már le is tette. – Mehetünk! – lépett a kocsi mellé, s felkapta a táskáját, majd lezárta a kocsit.
- Előbb lássuk el a sérülést! – mutattam az ujja felé.
- Ó… - meglepődve nézett a vágásra, ami piszkos volt a szereléstől. – Oké… - motyogta. Meglepett, hogy annak ellenére, hogy a szülei orvosok, őt mégsem érdekli, hogy megsérült.
- Menjünk! – mondtam, s kezemet a hátára tettem, ezzel a ház felé irányítva őt. Még a bőrkabátján keresztül is éreztem, hogy ő mennyivel melegebb ebben a hidegben is, mint én.
- Kicsit furcsa azért, hogy itt mennyi baleset ért már… - motyogta, miközben a kulcsokkal babrált. – Forks szerencsétlenséget hoz rám… - nevetett fel. Hát igen, vagy Forks az, vagy mi vámpírok. Lassan nyitotta ki az ajtót, majd egyenesen felfelé vette az irányt, én pedig szó nélkül követtem.
- Talán jobban kellene vigyáznod! – mosolyogtam rá kényszeredetten, mire ő csak leszegett fejjel, aprót bólintott. Beléptünk a fürdőbe, majd megnyitotta a csapot, és ujját a vízsugár alá tette. A vér színét elvesztve, keveredve folyt le a lefolyón, s a kis vágás most tökéletesen kirajzolódott Bogi enyhén napbarnított bőrén.
- Jól vagy? – kérdezte, ahogy elzárta a csapot, és rám nézett.
- Persze. – nyögtem nagy nehezen. – Miért?
- Hát… Olyan… Sötét a tekinteted, és még az eddiginél is sokkal sápadtabb vagy! – mondta, miközben egy kicsit közelebb hajolt, hogy a szemembe nézhessen. Megrémültem ettől a közelségtől. El kellene, hogy húzódjon tőlem, hisz a fekete szemeim a vérszomjat sejtetik, ő mégis egyre közelebb hajol. Tekintete elhomályosult, mintha valamiféle kábulat alatt lenne, s csak a szemeimet figyelte. Nem hiszem el, hogy ennyire tetszem neki, hogy ennyire vonzom őt.
- Mit csinálsz? – suttogtam halkan, mikor már alig egy centi választott el tőle. Piciny araszolása, amivel eddig közelebb jött, megállt, s mintha kábulatból ébredt volna, szempillái megremegtek, s elnyílt ajkakkal vett nagy levegőt.
- Öhm… én csak… - hebegett, s eltávolodott tőlem. Fájt, hogy ezt tette, s magamat is őrültnek tartottam jelen pillanatban, hogy egyszer az a bajom, hogy túl közel van, egyszer meg hogy túl távol.
- Segítek! – szólaltam meg rögtön, s megfogtam az elvágott ujját, s a szekrényben kerestem ragtapaszt, majd rátettem, aztán zavartan pislogtunk egymásra.
- Mennünk kéne… Így is elkéstünk! – susogta halkan.
- Menjünk! – egyeztem bele, s lesétáltunk a kocsimhoz.

Ahogy odasétáltunk a kocsihoz, kinyitottam neki az ajtót, mire hálás pillantással beült. Magamban felnyögtem a gondolatra, hogy egy ilyen kicsi helyen leszünk összezárva, bár nem tudtam, mi a rosszabb: hogy a vére csábítása nagyobb, mint eddig bárkié, vagy hogy ennek ellenére rásimítanám kezemet arcára, s ajkamat az övének nyomnám.
Már megint ezek a furcsa és zavaró gondolataim… Magamban megráztam a fejemet, hogy végre értelmesen tudjak gondolkodni, majd beszálltam mellé.

Orromat megcsapta az édes illat, így torkomban azonnal fellángolt a szomjúság pusztító tüze. Egy pillanatig csak a szélvédőn meredtem kifelé, majd elfordítottam a kulcsot, így a kocsi halkan duruzsolva életre kelt. Féltem, hogy bántani fogom Bogit, de legbelül mégis tudtam, hogy sosem lennék rá képes. Ő olyan más, mint a többi lány, akikkel eddig találkoztam. Most már értem mit érezhetett Edward, mikor Bellát megismerte.
Elmélkedésemből Bogi megcsörrenő telefonja ébresztett. El kellett mosolyodnom, ahogy meghallottam a macskanyávogást, mire szegény fülig vörösödött.

- Bocsi… Ez egy barátnőm lesz… - pillantott rám szégyenlősem.
- Semmi baj… Vicces! – mondtam enyhén mosolyogva. Milyen jóban lehetnek, ha a macskanyávogás jelzi, hogy keresi.
- Jenny! – szólt bele unottan.
- Szia Bogi! – hallottam meg az irritáló női hangot. – Hogy képzeled, hogy csak úgy elmentél, és a bátyámtól el sem búcsúztál? – kérdezte.
- Én… - nagyot sóhajtott. – A bátyád és köztem nem volt semmi, és nem is lesz. Jobb ha ezt felfogja! – mondta automatikusan. Ki lehet ez a srác? És mit akarhat Bogitól? A féltékenység rátelepedett az elmémre, s mégjobban hegyeztem a fülemet.
- Ő nem így gondolja! – nevetett Jenny.
- Az engem nem érdekel… - Bogi hirtelen rámpillantott, majd újra elpirult. – Most mennem kell… tudod itt a suliban ilyenkor óra van. – hebegte, miközben ujjaival a táskája pántját gyűrögette.
- Ha jól hallom épp kocsikázol! – a csaj tud valamit…
- Igen… - motyogta kelletlenül.
- De te vezetés közben nem telefonálsz. Kivel vagy? – jött az izgatott kérdés. Azonnal rápillantottam, és felhúzott szemöldökkel vártam, hogy valamit mondjon.
- Én… - motyogta, mikor leparkoltam a parkolóban. Az első óra már javában tartott, így senki sem volt itt rajtunk kívül. Gyorsan kipattantam, majd megkerülve az autót, kinyitottam neki az ajtót. Gondoltam segítek neki egy kicsit, mert éreztem, hogy mennyire ellenére van ez a beszélgetés.
- Gyere Kedvesem, megjöttünk! – nyújtottam neki a kezem, s közel hajoltam, hogy a telefonban is jól hallható legyen. Bogi pillantása az enyémbe fúródott, és enyhén mosolyogva fogadta el kezemet, és szállt ki. Táskáját a vállamra tettem, de ahogy léptünk párat elengedte a kezem, ami eléggé fájt belül.
- Hallod? – kiabált a telefonba Jenny.
- Ő… igen, egy barátommal vagyok… - nézett rám bizonytalanul, mire csak kacsintottam egyet. Ugyanazt a hatást értem el, mint a kocsiban, mikor rámosolyogtam a kórházba menet. Szíve hevesebben dobogott, és pillantása elhomályosult. – Mennem kell, szia! – hadarta, majd kinyomta a telefont.

Pár percig még álltunk egymással szemben, és elmélyülten tanulmányoztuk a másik arcát, mintha minden egyes négyzetmillimétert az emlékezetünkbe akarnánk vésni. Én így is voltam ezzel, de őt nem értettem. Azt hittem a világon csak egy olyan ember létezik, aki beleszerethet, vagy egyáltalán vonzódhat a vámpírokhoz, és az a mi Bellánk, erre jött ő, és mindent felborított… Persze csak jó értelemben, mert mióta megismertem már nem ugyanaz vagyok. Nagyon hasonlítottam Edwardra, arra, aki naphosszat a szobájában ült, és nem csinált semmit. Még mielőtt megismerte Bellát.
Én is ilyen voltam, hála Alice eltávolodásának. Azt hittem nem szerethetek rajta kívül senkit, de most már tudom, hogy nem ő volt az igazi. Szerethettem Alicet, de az igaz szerelmet csak Bogiban ismerhettem fel. Őszintén csillogó barna szemei kedvesen mosolyogtak rám, ajkai pedig hívogattak egy csókra, mintha csak erre várna.

De eszembe kellett, hogy jusson, hogy ezzel tönkretenném az életét. Hiszen én egy vámpír vagyok, aki a vérét akarná, bár én magamban tudom, hogy sosem tudnám őt bántani, ám a hiba lehetősége sosem szűnik meg. De mégis mit szólna hozzá, ha rájönne, hogy mi vagyok? Elborzadna, és nem akarna velem lenni, amit meg is értenék. Magamban felnyögtem a felismerésre, hogy sosem lehetünk együtt. Nem létezhet még egy olyan lány, mint Bella, aki szemrebbenés nélkül akarna közénk tartozni.

- Jól vagy? – kérdezte ismét.
- Igen, jól! – válaszoltam, s kezeimet a zsebembe süllyesztettem mielőtt újra meg akarnám érinteni őt. – Miért?
- Elszomorodtál. – vizsgálgatta pillantásával arcomat. Mindent észrevesz!
- Csak eszembe jutott, hogy mennünk kéne. – hazudtam, mire ő is észbe kapott.
- Tényleg! Akkor… - nyúlt felém, mire pillantásom újra ajkaira esett. Kívánatos volt, de még mennyire. Vajon milyen lehet megcsókolni őt? – A táskám! – mosolyodott el zavarában, ahogy rajtakapott, hogy mit is nézek ennyire.
- Ó, persze! – nyújtottam neki, mire szája megremegett az elfojtott nevetéstől. – Mikor végzel? – kérdeztem figyelemelterelés képpen.
- Egykor… De miért? – zavartan tűrt egy tincset a füle mögé.
- Hát hogy hazavigyelek! – mondtam az egyértelmű választ.
- Nem kell fáradnod! Hazasétálok! – mentegetőzött. Vajon nem akar velem lenni? Pedig határozottan úgy érzem, hogy tetszem neki.
- Nem fáradtság. Szeretnélek hazavinni! – léptem közelebb, és tekintetem találkozott az övével. Egy pillanatra elnyíltak ajkai, ahogy szemembe nézett, majd nagyot sóhajtva, és enyhén mosolyogva bólintott.
- Köszönöm! – suttogta.
- Szívesen bármikor! – mosolyogtam bíztatóan.

Csendesen sétáltunk a bejárat felé, majd a lépcsőknél elváltak útjaink, s egy intéssel eltűnt a szemem elől. Kábán ballagtam a matematika terem felé, ahol bent volt Bella és Edward is, majd ahogy kopogásra emeltem a kezemet kicsengettek. Nem is vettem észre, hogy ennyire elment az idő.
A szemközti falhoz álltam, és vártam testvéreimet, akik bőszen vigyorogva jöttek felém.
Bella egész délelőtt faggatott Bogiról. Hogyan viselkedett, mi volt rajta, pontosan mit mondott, és hogyan…
Aranyos volt tőle, hogy ennyire lelkes, de kezdett egy kicsit idegesíteni, ám nem szóltam semmit.

Ebédnél a szokott asztalunknál ücsörögtünk. Rose és Emmett egymás kezét fogták az asztal alatt, és Edwarddal diskuráltak egy új autómárkáról, Bella pedig mellettem az ajtót szuggerálta. Jómagam nem csináltam semmit, csak a tálcámat bámultam, rajta a szendvicset, amit vettem, de egész végig Bogi mosolygós arca lebegett a szemeim előtt.
Arra lettem figyelmes, hogy Bella az oldalamat böködi, és fejével az ételkiadó pult felé intett.
Ahogy arra fordultam, megláttam Bogit Natalie mellett állni. Ha jól vettem ki, akkor Nat rólam kérdezősködött, és a reggelünkről, amire Bogi elpirulva válaszolgatott.
Arra a kérdésre, hogy mi van köztünk, csak sejtelmesen megvonta vállait, majd mosolyogva sétáltak egy kettes asztal felé, s egymással szemben helyet foglaltak.
Bogi néha felém pillantott, de ahogy tekintetünk találkozott, azonnal félre nézett. Bella és Edward jót mosolyogtak rajtunk.

Az utolsó órám kémia volt, és létemben először vártam ennyire egy órának a végét, hogy aztán találkozhassak egy emberrel. Elég különös.
Érzelmeim és ép eszem teljesen mást sugalltak, de ami mégis közös volt, ám elég ellentmondásos, hogy mindkettő kíváncsi volt Bogira.
Kíváncsi voltam arra, hogy pontosan mikor született, hogy mi a kedvenc virága, színe, étele, hogy milyen filmeket és zenét szeret, és hogy milyen módon reagálna a közeledésemre.
Lénye teljesen magával ragadott, és elbűvölt. Sosem találtam még egy embert sem különösebben szépnek, vagy bájosnak, de ő különbözik mindenkitől.

Edward kuncogását hallottam magam mögött, de most nem tudott érdekelni a fivérem eszmefuttatása, mert meghallottam az ajtó irányából az oly kedves nevetést, s társult hozzá a dallamként hangzó szívverése is.
Bogi Natalieval sétált a parkolóban, majd ahogy elbúcsúzott barátnőjétől, felém vette az irányt.
Sötéten csillogó barna szemei tetőtől talpig végigmértek, majd egy mosollyal konstatálta a látottakat. Tehát tetszik neki, amit szemügyre vett. Elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy tetszem neki, mint férfi.

- Szia! – köszönt mosolyogva. Szemei most is olyan kedvesen csillogtak, mint eddig, s érzelmei azt súgták, hogy örül, hogy velem lehet.
- Szia! Hogy telt a napod? – kérdeztem, miközben kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót.
- Jól, és neked? – kérdezett vissza.
- Jól! – mostmár jól! Tettem hozzá gondolatban. Bekapcsoltuk az öveinket, majd elfordítottam a kulcsot, s kitolattam a parkolóból.
- Milyen, ha van testvéred? – kérdezte hirtelen.
- Hogy érted? – néztem rá bután, de belőle csak a színtiszta kíváncsiság áradt.
- Hát tudod, nekem nincs. És mondjuk néha hiányzott valaki mellém… - egy picit elgondolkodott. – Bár sokszor úgy érzem, hogy talán jobb így. – szomorkásan mosolygott rám.
- Miért jobb így?
- A szüleim sokat dolgoznak. Szeretnek… A maguk módján. – mondta, miközben a táskáját birizgálta. – De ha lenne egy testvérem, akkor neki is ez jutna, és mivel a testvérek általában különböznek, így hogy nekem ez nem fáj, neki lehet, hogy fájna… Az meg nem lenne jó. – mondta lesütött szemekkel.
- Biztos, hogy neked ez nem fáj? – nyúltam felé, és álla alá csúsztattam tenyerem, hogy fejét felém fordítsa.
- Igen. – mondta magabiztosan, s tényleg nem éreztem benne semmi furcsát. – Csak nem aggódsz miattam? – nevetett fel. Hangja, mint a legszebb hegedűk játéka, de kérdése nagyon is jogos volt.
- Egy kicsit… talán. – vettem el kezemet, s a kormányt szorítva meredtem az útra. Bolond vagyok, hogy magam mellé akarom édesgetni. Neki csak rossz lenne velem. Bár ha belegondolok Bella is boldog…
- Furcsa vagy… Neo-nak mondanálak! – pillantott ő is kifelé, de nagyon elgondolkozó arcot vágott. Neo? Micsoda?
- Ezt nem értem! – állítottam le a motort a házuk előtt, és vártam, hogy kifejtse, hogyan is értette ezt.
- Hát tudod, magamban összeállítottam a férfiak csoportjait. Persze van, akit nem lehet besorolni. – mutatta fel a mutató ujját, és nagyon tudálékos képet vágott. – Vannak olyanok, akik mindig viccelődnek, és akik szerint az élet móka, ők az Ace csoport, mint Ace Ventura. Aztán vannak a mindig cinikusok, mint Dr. House.
- Ők nem is élő személyek. – szóltam közbe.
- Tudom, de nem az a lényeg, hanem a karakter. – oktatott ki, és végül is igaza van. – Aztán vannak a mindig szomorúak, mint például Aragorn, aki évekig távol van a szerelmétől, és ezért nem jó neki, de ennek ellenére bátor. És vannak az olyanok, akik mindig komolyak, és meghoznak nehéz döntéseket, de közben kimondhatatlanul szerelmes lények, mint Neo, a Mátrixból. – mondta komolyan.
- Honnan veszed a szerelmes részét? – kérdeztem hirtelen. Talán már észre is vette, hogy beléhabarodtam?
- Hát Alice. – válaszolta halkan, s csak úgy áradt belőle a szomorúság. Szóval biztosan tetszem neki.
- Alice és köztem… Már nincs semmi! – halkan és lassan beszéltem, de szerettem volna, ha ezt mindenképpen tudja. Ahogy ezt kimondtam, szíve meglendült, s dübörgött, légzése is felgyorsult.
- Tényleg? – kérdezte lélegzet visszafojtva.
- Tényleg! – néztem bele a gyönyörűen izzó, sötétbarna szemekbe. Abban a pillanatban éreztem, ahogy az eddig elnyomott érzései a felszínre törnek, s a szerelem elárasztott a fejem búbjától, a lábam ujjáig. Az ő és az én érzéseim egyszerre nagyon intenzívek voltak, sőt… Inkább túl intenzívek. Legszívesebben rögtön megcsókoltam volna, de uralkodnom kell magamon!
- Öhm… még nem is válaszoltál! – pirult el, és mosolyogva tűrt el egy tincset a füle mögé.
- Ó, hát… Tudod, hogy mi nem vagyunk édestestvérek Edwarddal, Bellával és Emmettel… Alice meg más tészta. És hiába az ikrem Rose – füllentettem teljesen magától értetődően. – mégis Edward és Bella állnak hozzám a legközelebb. Nagyon szeretem mindannyiójukat. És Carlisle és Esme a legjobb szülők a világon. – mondtam őszintén.
- Igen, nagyon kedves tőlük, hogy örökbe fogadtak titeket. – bólogatott, és csak úgy áradt belőle a szeretet, és a szerelem. Nem is értem, hogyan titkolta el eddig, de most szinte ledöntött a lábamról ez a sok intenzív érzelem – még jó, hogy épp ültem -.
- Igen… - akaratlanul is eszembe jutott, mikor Alice először mesélt nekem erről a családról. Hogy mennyire szerettem őt akkoriban, és most pedig milyen távol állunk egymástól. Egy kicsit elszomorodtam ettől, de amint Bogi mosolygós arcára néztem, ez az érzés tovaszállt. Nem kell bánkódnom a múlt miatt, felfoghatom úgy is, hogy ez hozott el engem Bogihoz.
- Azt hiszem jobb, ha megyek. – pillantott a házra, majd újra rám.
- Rendben. – nehezen mondtam ki ezt a szót, mert jobban szerettem volna, ha velem marad. – Akkor holnap reggel érted jövök. – mondtam, majd kipattantam és átsétálva az ő oldalára, kinyitottam az ajtót, és a kezemet nyújtottam.
- Nem muszáj fáradnod! – mondta, miközben apró, meleg tenyerét az enyémbe csúsztatta. Olyan jó érzés volt a kezét fogni, hogy be kellett, hogy csukjam egy picit a szememet, különben olyat tennék, amit nem illik. Kicsit szorítottam a fogásán, hogy rendesen ki tudjam segíteni a kocsiból, majd mikor már előttem állt, újra kinyitottam szemeimet.
- Nem fáradtság! Szívesen teszem, és különben sincs autód még. – mondtam mosolyogva, s barna szemeibe néztem.
- Köszönöm! – lépett közelebb.

Lassan hajolt felém, miközben pillantása nem engedett el egy kicsit sem. Éreztem a belőle áradó vágyat, és szerelmet. A vágyat, hogy megcsókolhasson, de mégsem tette. Arca lágy bőre cirógatta az enyémet, és könnyed puszit lehelt az arcomra, majd szinte súrolta ajka az enyémet, áttérve a másik orcámra is egy puszit hintett.
Nem bírtam ellenállni a csábításnak, túl közel volt hozzám, és a belőle áradó érzelmek az enyémekkel együtt szinte teljesen elvették az eszem.
Ahogy hajolt volna el, én is vele mozdultam. Tekintete a számra tévedt, s önkéntelenül is megnyalta ajkait, ezzel elindítva a lavinát bennem. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy orrunk hegye összeért, és kezeimet a kocsira támasztottam, így beszorítva őt a jármű és jómagam közé. Hátát nekivetette az ajtónak, s kezeit a kabátom zsebéhez emelte, hogy belekapaszkodva magához húzzon.
Először csak egy kis puszit adtam ajkaira, de azok azon nyomban elnyíltak, s az enyémekkel összefonódva lágy táncba kezdtek.

Semmihez sem fogható érzés volt, ahogyan szája az enyémet kényeztette. Puha volt és meleg. Nem fogható az eddigi csókokhoz, amiket kaptam, vagy adtam eddigi létemben. Kezei felsiklottak a mellkasomra, majd a nyakamra, onnan pedig az arcomra. Ujjai lágy szellőként simogatták arcomat, de ahogyan a legnagyobb, még emberi tapintás számára is érezhető sebhelyemhez közelített az államon, el akartam húzódni, de nem engedett. Egyik kezét a tarkómra csúsztatta, majd beletúrt a hajamba, és marokra zárt pár tincset.
Ujjai végigsimítottak a sérülésen, ezzel elvonva a figyelmét a mennyei csókról. Szemei lassan rebbentek fel, s hunyorogva próbálta szemügyre venni a sebet.
Magamban már elkönyveltem, hogy ezek után nem fogok neki tetszeni, hogy ez majd elborzasztja.
Ám amire nem számítottam, az volt, hogy ujjai édesen körberajzolták a heget, majd ajkaival is közelített felé. Mikor megéreztem, hogy nyelvét végighúzza a harapáson, és apró csókot hint rá, tudtam, hogy meg kell állnom. Most és nem később, mielőtt még teljesen elvesztem a fejem.
Kezeimet az övéire csúsztattam, s elvettem őket az arcomtól, majd egy kicsit hátrébb húztam a fejem, így megszakítva az arcomat beborító csókok áradatát.

- Sajnálom! – szabadkozott azonnal, s elhúzta kezeit.
- Semmi baj. – motyogtam még mindig kábán. – Végülis én csókoltalak meg! – mosolyogtam zavartan, de erre neki is ugyanez volt a reakciója. Kicsit el is pirult, de így is gyönyörű volt a délutáni gyér napfényben, ami átszűrődött a felhőkön.
- Én voltam, aki… Hagyjuk! – sütötte le szégyenlősen a szemeit.
- Akkor holnap reggel érted jövök! – mondtam végül.
- Köszönöm! Mégegyszer. – majd pár másodpercig mereven bámultuk egymást. Nem tudtuk milyen elköszönés lenne most jó vagy épp illendő. Ő reagált először a kialakult helyzetre, s egy utolsót intve a ház felé sétált.

Beszálltam az autóba és rögtön indítottam. Féltem, hogy ha itt maradok, és megvárom míg bemegy, valami buta kifogással a ház körül lófrálnék még egy darabig.
Hazáig tövig nyomtam a gázt, majd a garázsba hajtva leparkoltam Edward Volvója mellett, s a nappali felé mentem be.
Esme már mosolyogva várt a lépcsőknél, és szorosan megölelt. Éreztem a belőle áradó anyai szeretetet, és az örömöt.

- Minek örülsz így anya? – kérdeztem kedvesen, miután elengedett.
- Annak, hogy boldog vagy! – vont vállat. Meglepődve vettem tudomásul ezt, és kérdőn néztem rá. – Ne nézz így! – nevetett fel, mire Edward és Bella is megjelentek mellette.
- Hát… - akartam valamit mondani, de igazából nem jutott eszembe semmi értelmes. Egyszerűen hirtelen ért ez a kijelentés. Észre sem vettem, hogy Esme aggódott volna értem.
- Olyan voltál, mint én még Bella előtt. Félt, hogy nem találsz majd másik párt magadnak. – mondta Edward, s Esme is bólogatott.
- Nem tűnt fel annyira. – méláztam el egy pillanatra. – De ő is egy ember. – sóhajtottam. – Nem tehetem ezt vele. – néztem kétségbe esetten anyára, és önkéntelenül is eszembe jutott a csók, amit ma váltottunk.
- Hű… Az önuralmad a tökélyre fejlesztetted! – bólintott elismerően Edward. Szóval látta…
- Hagyd már ezt! – csattantam fel. – Te is tudod, hogy nem fedhetjük fel magunkat egy ember előtt sem. Bella és te is majdnem belehaltatok ebbe. Ráadásul, hogy vehetném el az életét tőle, ha valami csoda folytán velem akarna lenni? – fakadtam ki, majd dühösen felsuhantam a szobámba.

Edwardnak pontosan tudnia kellene, hogy milyen érzés ez. Szeretni egy olyasvalakit, aki nem közülünk való, és akinek el kéne, hogy vegyem az életét, ha vele akarnék lenni.
Szinte biztos voltam benne, hogy ha Bogi és én egy pár lennénk, ő sem lenne kibékülve azzal az ötlettel, hogy leélem vele az életét, majd a másvilágon találkoznánk, úgy ahogy Bella sem egyezett ebbe bele.
Ez egy lehetetlen helyzet… - Temettem arcomat egy párnába.

- Mi lenne, ha csak hagynád a dolgokat a maguk útján alakulni? – hallottam meg az ismerős hangot, amire azonnal felkaptam a fejem.
- Renesmee! – pattantam fel, és suhantam kedvenc hugom elé, hogy aztán jól megölelhessem.
- Újra itthon! – sóhajtott boldogan.
- Jacobot hol hagytad? – szimatoltam a levegőbe, de nem éreztem a tipikus ázott kutya szagot.
- Először hazament, ahogy én is. Hiányzott neki La Push, ahogyan nekem is ti! – mosolyogott bájosan. – De ne terelj! – bökte meg a mellkasomat.
- Én nem terelek! - hajtottam le a fejemet.
- Ki ez a lány? Mesélj el mindent! – húzott az ágy felé, és lehuppantunk, hogy aztán a jól bevált módszerrel beszélgessünk. Megfogtuk egymás kezét, és a tiszta, fehér plafont bámulva elmondtam neki mindent.

Pár percig még csendesen pislogott a csillárt bámulva, majd hirtelen ezer wattos vigyorral megszólalt:

- Szóval megcsókoltad? – kérdezte és szemöldökét húzogatta fel és le. Olyan volt, mint Emmett.
- Meg. – néztem rá rosszallóan. – De már elmeséltem… - motyogtam.
- Ez olyan hihetetlen! – ámuldozott. – Hát nem veszed észre? – kérdezte nevetve, és felült az ágyon, majd úgy nézett le rám. – Ő a boldogságod Jasper! Ha ember, hát akkor ember, nem számít. A szerelem nem válogat! És nehogy azt hidd, hogy elszalaszthatod, mert nem így van. Én hiszem, hogy annak idején anya nem véletlenül költözött ide, és hiszem hogy Bogi sem.
- Most jössz itt megint a sorssal? – hunytam le szemeimet.
- Akár azzal, akár valami jótét keresztanyával, vagy őrangyallal, vagy bármivel… Egyszerűen csak úgy hiszem, hogy Ő a neked való lány, és nem kéne félned! – magyarázott hevesen. Renesmee igen meggyőző tud lenni.

A reggelig tartó időt sakkozással töltöttük a nappaliban. Persze Nessie jó játékos, de még fiatal, és elvonta a figyelmét a mindig kérdezősködő Bella is. Hétkor felmentem átöltözni, majd a garázs felé menet egy puszit adtam Esmének, és vegyes érzésekkel vágtam neki az útnak.
Féltem is a közelségétől, de örültem is neki, hogy vele lehetek.
Ahogy közeledtem a ház felé, egyre izgatottabb lettem, majd leparkoltam, s a bejárat felé indultam. Az ajtó előtt megálltam, és mély lélegzetet vettem. Nekem ez a dolog még nagyon új volt. Tudtam, hogyan kell udvarolni egy lánynak, hogy mit illik és mit nem, de ez már egy másik korszak, nem az, mikor én voltam fiatal. Nem lehettem benne biztos, hogy Bogi az olyasfajta stílust kedveli. De mit tehettem volna? Én ilyen vagyok.

Erőt vettem magamon és bekopogtam, majd nem sokkal később meghallottam a sietős léptelek hangját, aztán egy kis neszezés után, a kulcs elfordult a zárban, s Bogi pillantott ki az apró résen. Ahogy látta, hogy én vagyok az, enyhén elpirult, de mégis sugárzó mosollyal az arcán tárta ki az ajtót.

- Jó reggelt! – köszöntöttem, ahogy az előszobába léptem.
- Neked is! Csak még egy pillanat! – mondta, majd felrohant az emeletre. – Addig helyezd magad kényelembe! – kiáltott le.

Legszívesebben felmentem volna utána, hogy megnézhessem, mit csinál, de úgy gondoltam, hogy elégszer kukkoltam már, mikor aludt, és még valószínűleg fogom is.
Végül leültem a hatalmas nappaliban az egyik fekete kanapéra, és a fülemet hegyeztem.
Hallottam a halk káromkodást, ami kiszaladt Bogi szájából, majd farmer nadrág suhogását, ahogyan a bőréhez ért. De hisz volt rajta, mikor bejöttem! – tűnődtem.
Pár pillanattal később Bogi jelent meg a kezében egy nagy táskával. Többször láttam, hogy a lányok ilyen monstrumokkal járnak iskolába, de eddig nem ez volt nála.

- El fogod bírni? – álltam fel próbáltam elrejteni a mosolyomat.
- Ó, persze! – nevetett fel. – Tudod, tegnap testnevelés után a tanár felajánlotta, hogy bekerülhetek az iskola lány kézilabda csapatába. Szóval, ma edzés, és… - zavartan birizgálta a nagy válltáska pántját. – Ebbe belefértek a könyveim és az edzős cuccaim is. – motyogta. Nagyon zavarban volt, éreztem, hogy kínosan érzi magát előttem.
- Értem. Hát a lényeg, hogy praktikus! – küldtem felé egy bíztató mosolyt, mire neki azonnal felderült az arca.
- Igen. – bólintott. Én mégiscsak úgy találtam, hogy nehéz lehet az a táska így óvatosan leemeltem a válláról.
- Azért inkább viszem én!
- Köszönöm! – egy pillanatra tekintetünk összekapcsolódott, Bogi pedig megnyalta ajkait. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem mertem.

Tétovázásom végül Bogi mozdulatával ért véget, ahogy a kabátjáért ment az előszobába. Illedelmesen rásegítettem a zöld kabátot, ami a térdéig ért, majd kinyitottam neki az ajtót. A kocsinál vártam, míg bezárta azt, majd besegítettem a fekete járműbe.
Az iskola felé nem beszélgettünk, de nekem mindent elárultak az érzései. Egy kicsit zavarban volt, de egyben kíváncsi is. Ami viszont mindent elnyomott az a vágy, és a szerelem.
Arcomon letörölhetetlen mosoly ült egész úton, annyira boldoggá tettek Bogi érzései. Néha érdeklődve pillantott felém, mire én csak még jobban vigyorogtam. Szíve ütemtelen ritmusban vert, légzése ilyenkor felgyorsult. Igazán tüneményes volt, szerintem nem tudta, hogy mi dobott így fel.
Viszonylag korán értünk az iskola parkolójába, még alig voltak ott páran. Végülis még csak hét óra húsz perc volt, és nyolckor csengetnek. Jobb ötlet híján kiszálltam, majd Bogit kisegítettem a kocsiból.

- Korán jöttünk! – nézett körbe. – De azért nagyon köszönöm, hogy elhoztál! – mosolygott hálásan.
- Nagyon szívesen… - mosolyogtam vissza, majd a kocsi hátuljához intettem. – Talán üljünk le! – ajánlottam.
- Pici vagyok ahhoz, hogy oda felüljek… - vágott elgondolkodó arcot, ahogy a kocsi csomagtartóját nézte. Próbáltam elfojtani a kuncogásom, hisz igaza volt. Nálam másfél fejjel volt alacsonyabb, az autó pedig elég magas.
- Hát segíthetek! – léptem mellé, mire csodálkozva nézett rám, ám és egy szó nélkül a derekát megfogva felültettem a kocsira, aztán én is mellé ültem.
- Hűű… - ennyit mondott, majd percekig csak pislogott tovább. Mulatságosnak találtam, ahogy próbálja magát túltenni a dolgokon.
- Hű, mint? – kérdeztem percek múlva a többi járókelőt figyelve, kényszerítve magam, hogy ne őt bámuljam.
- Hát azért nem láttam még senkit, aki csak így megemelt volna. – pirult el.
- Maximum ötven kiló lehetsz… - tippeltem, és természetesen hajszálpontosan.
- Az igaz… - motyogta, majd érdeklődve kezdte nézegetni a jobb csuklómat. – Az micsoda? – mutatott oda, ahol a családi címer díszelgett.
- Tudod, mikor bekerültünk a Cullen családba, mindenki megkapta a családi címert. Carlisle családja eléggé régre nyúlik vissza, azokba az időkbe, mikor még szokás volt címert kiosztani. – mondtam. – Nekünk, fiúknak ilyen bőrből van a csuklónkon, a lányoknak nyaklánc van, vagy karkötő, Carlislenak pedig gyűrű. – ujjai óvatosan siklottak végig a bőrön lévő ezüst öntvényen, mintha csak félne hozzáérni, hátha megsérti. – Az örök életet, és összetartozást jelképezni.
- Nagyon szép! – szemei érdeklődve figyelték a mintát.

Hiába próbáltam magam megfékezni, nem ment. Ujjai még mindig ott játszottak, én pedig megfordítottam a kezem, hogy a tenyerem legyen felfelé. Keze egy pillanatra megállt, ahogy a megfigyelt tárgy eltűnt onnan, s csak a kötőt nézte, majd szemei fehér bőrömön siklottak végig, hogy aztán ujjai lassan meginduljanak tenyerem felé.
Érintése meleg volt, szinte perzselt, de nem volt kellemetlen, inkább jólesően bizsergetett. Ujjbegyei lágyan suhantak végig ujjaimon, majd tenyerembe rajzoltak apróbb köröket.
Egy pillanatra lehunytam szemeimet, és csak élveztem az érintését, a kényeztetést, majd lassan összezártam kezemet, rabul ejtve ezzel az övét.

Légzése felgyorsult, szíve is hevesebben dobogott, majd tekintete az enyémbe fúródott. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha elvesztem volna. Mintha a tekintete a legmélyebb örvényként szívna magába, és olyan felszabadult érzés társult ehhez, mint mikor hosszú idő után először jössz a víz felszínére. Akkor szükséged van a levegőre, és az éltető oxigén a mindened, ugyanígy éreztem abban a pillanatban… Bogi a mindenem, és innentől kezdve bármi is lesz, mellette leszek, ha ő is akarja.

Nehéz volt magamban tartani a hihetetlen mennyiségű szerelmet, amit iránta éreztem, de nem akartam a teljes parkolót befolyásolni.
Ehhez társultak még az ő érzelmei is, amiket hagytam, hogy elárasszanak belülről. Sosem éreztem még ennyire hasznosnak a képességemet. Soha!


- Nem fázol? – tekintete még kábult volt, ahogy a vámpír báj alá került, hangja halk, mégis tisztán csengő.
- Nem. – válaszoltam egyszerűen.
- Olyan hideg a kezed! – sóhajtott, majd lenézett az említett helyre.

Ujjai addig feszegették szorításom, míg végül kibújtak tenyeremből, és összekulcsolta őket az enyémekkel, majd a másik kezét is rászorította kézfejemre. Nem akartam lelombozni a „melegítő hadjáratát”, amit végzett, ahogy próbálta melengetni a kezemet, hogy nem fog sikerülni. Percekig dörzsölgette, amin én jót mosolyogtam, őt pedig csak felbosszantotta, hogy egy fokkal sem lett jobb.
És akkor olyat tett, amire nem igen számítottam: kezeinket az ajkaihoz emelte, majd egy puszit nyomott kézfejemre, hogy aztán az arcához szorítva tartsa azt, csukott szemekkel.

Meglepődtem, de rendesen, mégis nagyon jól esett az a kis puszi. Ahogy puha, piros ajkai hideg, márvány bőrömhöz értek, mintha tényleg melegebb lett volna a kezem.
Ezen is csodálkoztam, bár még sosem voltam ilyen közel egy emberhez sem - legalábbis azok nem élték túl-.
Diadalittas mosollyal emelte fel kezünket, és örömteli hangon szólalt meg.

- Sikerült! – arcán őszinte mosoly ült.
- Szép munka! – mosolyogtam vissza.

A tény, hogy egy újabb puszit kaptam tőle, még ha csak a kezemre is, nagy melegséggel töltött el. És akkor rájöttem: neki tényleg sikerült az, ami senkinek. Felmelegítette fagyott testem és szívem, ami a legnagyobb dolog volt számomra.
Szeretem őt! – sóhajtottam fel magamban, mire Edward és Bella termettek mellettünk.

- Szép jó reggelt! – trillázta Bella vidáman, Edward pedig csak halkan kuncogott.
- Jó reggelt. – köszönt Edward is. – Valamiről lemaradtunk? – kérdezte kezeinkre nézve, mire Bogi hirtelen pattant le mellőlem, így meleg érintése kicsusszant markomból.
- Á, dehogy! Csak olyan hideg volt Jasper keze… - hadarta zavarodottan. – A táskám? – kérdezte tőlem.
- Adom! – leugrottam én is, majd kinyitva a hátsó ajtót kiemeltem a számára nem túl könnyű táskát, és odanyújtottam.
- Köszi! – lendítette a vállára, majd egy pillanatig mintha ismét csak elkábult volna, a szemembe nézett.
- Mikor végzel? – kérdeztem, ahogy Emmett és Rose is mellénk értek. Emmett vigyora hatalmas volt, de most egyáltalán nem lett volna kedvem a hülye vicceihez.
- Ma lesz edzésem, szóval majd sétálok. – mosolyodott el, aztán Emmett halk köhögésére, elpirulva tekintett másfelé. Megölöm Emmettet!
- Szóval mikor lesz az a bizonyos edzés? – sóhajtottam. Miért hiszi azt, hogy nem akarok vele lenni? Miért ilyen bizonytalan?
- Kettőtől, fél négyig.
- Az szuper, én szívesen megnézném, lehet, hogy én is jelentkezek a csapatba. – mondta Bella, mire majdnem elnevettem magam, visszaemlékezve emberi kétballábasságára. – Ugye megyünk Edward? – nézett szép szemekkel az öcsémre.
- Persze, ha szeretnél. – nyomott egy csókot homlokára.
- Jó lenne, ha legalább egy valakit ismernék ott… - sóhajtott Bogi. Olyan szép volt.
- Ismerős érzés… - merengett el Bella, szerintem az emberi életén. – Ha a csapatba nem is kerülök be, mert elég kétballábas vagyok, akkor is ott leszek minden edzésen, csak hogy egy valakit legalább ismerj! – mosolygott Bogira. Ja, most mint vámpír egy csepp koordinációs problémája sincs.
- Köszönöm! Tudod, a csapatkapitány eléggé… - tétován nézelődött erre-arra keresve fejében a megfelelő szót.
- Nina igazán nagy ribanc… - jött az epés megjegyzés Bellától. Edward alig tudta elfojtani a nevetését, hiszen Bells nem szokott így beszélni, csak nagyon ritkán, és nagyon nyomós dolog miatt.
- Hát… - nevetett fel Bogi. – Így is mondhatjuk. Nem is tudom… Olyan furcsán nézett rám, mikor az edzővel beszéltem. – merengett el.
- Persze, mert tetszik neki Jasper. – bökte ki Rose, aki eddig egy kukkot sem szólt. Edwardon és Bellán kívül mind elkerekedett szemekkel néztünk rá.
- És nekem ehhez azért van közöm… - hagyta lógva Bogi a mondatot, mire Rose felhorkant.
- Ugyan te lány! – mosolygott rá. Meglehetősen furcsa volt Rosalie közvetlen viselkedése, de én mindenképpen örültem neki. – Mindenki láthatja, hogy Jasper igencsak… érdeklődik irántad. Hogy tetszel neki! – na itt tudtam volna akkorát a formás fenekébe rúgni, de én inkább csak lehajtottam a fejem, és mosolyogva vettem tudomásul a Bogiból áradó öröm és szerelem egyvelegét. – Nina tudja, hogy Jazz sosem nézett még rá más lányra, és tudja, hogy ez komoly is lehet. – tényleg le kéne ütni. Néha szólal csak meg, de ilyenkor is olyanokat mond, amiket nem kéne! – Úgyhogy számíts rá, hogy megpróbál téged piszkálni… - vont vállat.
- Szerintem a tesó tud vigyázni a barátnőjére! – Emmett jött, látott, és tarolt…
- Na jó, elég! – néztem rájuk. – Bogi és köztem… - most mondtam volna, hogy nincs semmi? Hülye lettem volna! – Nos hát, nem a barátnőm… még. – tettem hozzá a kis szócskát, mire Bogi elmosolyodott.
- A lényeg, hogy majd vigyázok! – szólalt meg nevetősen. – Most mennem kell Állampolgári ismeretekre… - húzta el a száját.
- Hát elég unalmas az a nő, de keresztrejtvénnyel, vagy egy jó könyvvel túl lehet élni! – adta a tanácsot Edward. Bogi már épp szóra nyitotta volna a száját, mikor Edward előhúzott Bella táskájából egy könyvet, és átnyújtotta neki.
- Olvasol a gondolataimban! – vette el jókedvűen a könyvet. És ha tudná, hogy eltalálta… - Üvöltő szelek? – pislogott csodálkozva Bogi.
- Bella már csak Bella marad! – rötyögött Emmett, amit mind megmosolyogtunk.
- Én nagyon szeretem. Csak ajánlani tudom! – Bella olyan lelkes az agyonolvasott kötet iránt, mint egy kisgyerek.
- Köszönöm! Akkor én megyek is! – mondta, majd kicipzárazta a táskáját, és elsüllyesztette a körülbelül harminc éves könyvet.
- Elkísérlek! – mondtam, majd egy figyelmeztető pillantás után, amit Emmettnek szántam, Bogi mellé lépkedtem. – Ne haragudj a testvéreim miatt! – motyogtam. Soha életemben nem égtem még ennyire.
- Nem haragszom. – mosolyodott el, de nem nézett rám. Zavarban volt, ezt tisztán éreztem, de azt is, hogy a szeretet és szerelem csak úgy árad belőle, ez pedig roppant boldoggá tett engem. – Úgy van, ahogy Rosalie mondta? – kérdezte, mikor megálltunk a terem ajtaja előtt, ahol az órája lesz. Orcáján megjelentek a jellegzetes piros kis foltok, ahogy elpirult, s alsó ajkát beharapva várta a válaszom. Szíve hevesen vert, és nagyon kíváncsi volt a válaszomra, de egyben izgult is.
- Úgy valahogy! – bólintottam komolyan. Tudtam, hogy hiába értesül róla, hogy tetszik nekem, vagy esetleg arról is, hogy mennyire nagyon szeretem őt, attól még nem tudja a teljes igazságot. És esetünkben ez a döntő tényező.
- Ó… - eléggé meglepődött, bár nem tudom, hogy miért, hiszen ő olyan szép, kedves és okos…
- Akkor az edzésen találkozunk! – küldtem felé egy szándékosan csábítós mosolyt, amire ő úgy reagált, mint mindig. Persze, ahogyan a kékes erekben gyorsabban száguldott édes vére, az illata is intenzívebb lett. a torkom kapart, égett, mintha izzó vasat nyeltem volna, mégis örültem az érzésnek, mert tudtam, hogy Bogi tényleg itt van, és nem csak álmodom – már ha tudnék álmodni -.
- Jaj, most tényleg jössz te is? – kérdezte kínosan mosolyogva, míg kezét szeme elé emelte, és ujjai közül kukucskált ki. Bájos.
- Ha nem szeretnéd, akkor természetesen nem. – mondtam, bár tudtam, hogy úgysem tartanám be, maximum egy olyan helyről figyelném, ahonnan ő nem vesz észre.
- Nem erről van szó. – eresztette le kezeit. – Csak nem akarom, hogy lásd, ha béna leszek…
- Az leszel? – kérdeztem nevetve. Próbáltam oldani a feszültséget, ami be is jött, mert ő is elnevette magát.
- Nem tudom, majd akkor meglátjuk!
- Ezek szerint megadod az engedélyt? – vontam fel szemöldököm féloldalasan mosolyogva.
- Hát… - vágott elgondolkodó arcot. – De ha mégis elbénázok valamit, és te látod, és beégek előtted, akkor… - nézett rám vidáman, és gondolkodott. – Jössz nekem egy csokival. Megegyeztünk? – csilingelte, majd pillantása mögém esett, aztán vissza rám. Igen, mindenki minket bámult a folyóson, és valószínűleg ez neki is feltűnt, bár látszólag nem zavarta, és nem is éreztem, hogy zavarná.
- Miért én adjak neked csokit? Hiszen én nézek majd nem olyan jó minőségű játékot. Szóval engem kellene kárpótolni! – vigyorogtam, mire ő egy pillanatra meghökkent, majd dacosan nézett rám.
- Nem kötelező Mr. Hale! – majd kinyújtotta rám nyelvét, aztán sarkon fordulva a terembe ment volna, ha nem kapom el a karját. Szorosan mögé léptem, testem az övéhez simult. Éreztem a mindent elsöprő illatát, a teste melegét, és a szerelmet és izgatottságot, ami belőle áradt. Kezemet felkarjáról lecsúsztattam majd a füléhez hajoltam.
- Ha legközelebb kinyújtod rám a nyelved… eljátszom vele! És a legjobb az lesz, hogy élvezni fogod! – suttogtam, ahogy Bogi lélegzete elakadt, majd jókedvűen elsétáltam a tett színhelyéről.

Igazából azt sem tudom, hogyan jött ez a mondat a számra. Mintha az agyam ki sem gondolta volna, csak úgy cselekedtem. Ami biztos, hogy tetszett neki, amit hallott, éreztem, és nekem is tetszett. Nagyon is.

**

A nap fénye csillogva tört meg az esőcseppekkel borított ablakon. Egyik órán sem mondtak semmi újat. Manapság nagyon kevés az olyan tanár, aki élvezi amit csinál, és érdekesen adja le a tananyagot.
Emmett és Rose még a reggeli parkolós beszélgetésen rötyögtek, Edward és Bella pedig azon, amit Boginak mondtam. Drága bátyám nem hagyhatta ki, hogy ne turkáljon a fejemben, így ő és Bella mindent tudnak.
Jómagam csak morcosan ültem, és vártam, hogy végre megszabaduljak Emmett hatalmas vigyorral beborított fejétől.
Kitartóan bámultam kifelé az ablakon, és próbáltam úgy tenni, mint nem foglalkozik Emmett elsuttogott vicceivel.
Persze engem lepett meg a legjobban a saját viselkedésem, nem is tudom, mi történt velem, hogy ilyesmit mondtam egy lánynak. Természetesen az idők folyamén én is változtam, és alakultam – látva a csókot Bogival -, de engem nem így neveltek. Sem az igazi szüleim, sem Carlisle és Esme.
Ha hű akarnék lenni önmagamhoz – márpedig szeretnék -, akkor bocsánatot kellene kérnem Bogitól, de ez a mai időkben már nem így megy.

A menza felé menet Edward csak mosolygott rajtam, de éreztem a belőle áradó megértést. Ilyen életszemléleti szempontból nagyon hasonlítunk mi ketten, nem úgy mint Emmett.
Bella útközben elcsámborgott valahova, pedig nem szokott Edward nélkül menni sehova. Némán feltett kérdésemre Edward csak megveregette a vállamat, majd miután megvettük az ál-ebédünket, leültünk a szokott helyünkre. Bella helye köztem és Edward között nem sokáig maradt üres, mert pár perc múlva levetődött mellém, a másik oldalamra pedig Bogi ült.
Nagyon elmélyülten beszélgettek valamilyen filmről, nekem pedig „csak” egy kedves mosolyt dobott.

Érdeklődve néztem, ahogy leszedi a kis műanyag doboz tetejét, majd valamilyen szószt önt a csirkés salátájára, és jóízűen falatozni kezd, miközben még mindig Bells monológjára figyelt. Ha jól láttam és éreztem, ízlett neki ez a fajta étel, és meg kell mondanom, örültem is, hogy relatív egészséges ebédet választott a sok mű étel közül.

- Te nem eszel? – hallottam meg hangját. Hirtelen azt sem tudtam, hogy most mi van. Ennyire elbambultam volna, hogy nem is vettem észre a beálló csendet az asztalnál?
- Nem igazán vagyok éhes. – rántottam meg a vállam, mire ő csak bólintott. Arca kissé elpirult, s Edward halk kuncogása arra engedett következtetni, hogy Bogi a reggelre gondolt. – Milyen napod volt?
- Hát elég unalmas… - húzta el a száját. – De az üvöltő szelek dobott rajta. – mosolygott össze Bellával… Az a könyv nagyon is sok olyan dolgot juttathat Bogi eszébe, amiket nem kellene, mint annak idején Bellánál.
- Nagyszerű… - mormogtam.
- Na nekem mennem kell. Akkor edzésen? – kérdezte, s körbenézett az asztalnál, mire Bella, Edward és én bólintottunk. – Remek! – állt fel, s felkapta táskáját a vállára, majd miután megfogta a tálcáját, elindult kifelé. Alig tett négy lépést, visszafordult, és hamiskás mosollyal ennyit mondott: - Az epres csokit szeretem! – aztán kisétált. Arcomra apró, féloldalas mosoly húzódott. Imádom ezt a lányt!
- Tudod… - szólalt meg Rosalie, mire rá néztem. – Mikor így elmosolyodsz Bogin, akkor az álladon lévő harapások inkább tűnnek kisfiús sérüléseknek, mint harci sebeknek. Ilyenkor az arcod ellágyul és nem azt mondja, „Ezer és ezer vámpírt öltem meg, és ezen bánkódok még most is.” Hanem azt, hogy: „ Szerelmes vagyok!” Amit megjegyzem, még eddig sosem láttam… Nem így, nem ilyen nyilvánvalóan. – mondta. Meglepődtem a szavain. Rose az idő nagy részében saját magával foglalkozik, és nem másokkal.
- Ez nagyjából azt jelenti, hogy igazunk van, és Bogi a neked való társ! – nézett Bells Edwardra. Az ő kapcsolatuk mindig a legerősebb volt. Éreztem, és érzem a mai napig. Talán mert Bella még ember korában ismerte meg Edwardot, így teljes valójában elfogadta őt, és így szeretett belé. Vajon ez a titok kulcsa? Hogy még ember legyen az egyik fél, hogy tudja mi az igazság? Mint mikor Emmett félholtan megpillantotta Rose-t, vagy mikor Carlisle még emberként kezelte a kórházban Esmét?
- Ez nem a ti döntésetek. – zártam le ennyivel a témát, és felálltam az asztaltól.

Nem akartam belemenni felesleges vitákba, mert valójában a döntés Bogi kezében van. Egyszer megtudja, hogy mi vagyok valójában. Nem tudom eltitkolni előle, és igazából nem is akarom. Ha együtt leszünk, el kell neki mondanom mindent, hiszen én nem viszonyulhatok úgy hozzá, mint ha ember lennék. Nem elégíthetem ki minden vágyát, és sokban különbözök az emberektől, amit valószínűleg már észre is vett.
Kisétáltam a parkolóba, és mivel nem volt több órám a supermarket felé, hogy vehessek csokit Boginak.

A nagy épületben már többször is jártam Esmével, hisz milyen fiú gyerek az olyan, aki hagyja az édesanyját cipekedni? Pont ezért, ha Esme nagy bevásárlásra jön, akkor egyikünk vele tart.
Felkaptam egy kosarat, majd kizárva a fejemből a felém áramló kéjsóvár nők érzéseit, az édességek felé mentem.
A hosszú polc előtt állva elcsodálkoztam mennyi féle peres csoki van. Vagy tejcsokoládés, étcsokoládés, táblás, és egy rudas, két rudas, kicsi golyókba gyúrva és sok egyéb lehetőség.
Csalódottan vettem tudomásul, hogy vámpírságomból kifolyólag én ugyan nem tudok dönteni, így tárcsáztam a legjobb segítőt.

- Szia Jasper! – trillázta a vonal másik végén Nessie.
- Szia! Elkelne egy kis segítség! – sóhajtottam, majd elmeséltem neki mi történt ma.
- Ó, Istenem! – nevetett fel a végén, miközben én levettem egy táblacsokit és azt olvastam, mit tartalmaz. – El sem hiszem, hogy ilyet mondtál neki. – hangja tele volt meglepődöttséggel és örömmel.
- Hidd el, én sem! – mormogtam. – Olyan voltam, mint egy faragatlan, elkényeztetett kis ficsúr! – mondtam ki fintorogva a szavakat.
- Ugyan… Nem hiszem, hogy ezt gondolta volna!
- Majd megkérdem apádat… Szóval mit gondolsz, milyen csokit vegyek? – kérdeztem. – Te mégiscsak több ilyesmit eszel, mint én. – mosolyodtam el.
- Na az már igaz. A polc jobb felén vannak a francia csokik, kék dobozban. Látod? – kérdezte.
- Igen…
- Nos, amelyiken piros csíkok vannak, az epres csoki lesz. És a legnagyobbat vedd meg! – adta ki az utasítást.
- Nem lesz az sok? – vontam fel a szemöldököm, ahogy megfogtam a dobozt.
- Dehogy, nincs benne sok, csak körülbelül tíz darab. – kuncogott.
- De gondolom, jó nagyok… - tippeltem.
- Naná! De figyelj, ne stresszelj ám! Minden rendben lesz! – nyugtatott.

Gyorsan lezártam a beszélgetést, és letettem a telefont. Persze, ő könnyen beszél, hiszen Jacob kezdettől fogva tudta, hogy micsoda Nessie. Neki nem kellett elé állnia, és bevallania, hogy egy vámpír.
A kasszához sétáltam, majd miután a pénztáros kellőképp megbámult, végre sikerült megvennem egy doboz csokit. Csupán negyven percbe tellett. Vámpír létemre, ez nagyon lassú volt.

Fél kettőkor értem vissza az iskolába, ahol egyenesen a sportcsarnok felé mentem. Bella és Edward a pálya szélén, egy padon ültek, így odamentem hozzájuk.
Bells jól kinevetett, hogy ennyit szenvedtem egy csokoládé megvételével, de neki könnyű ezt mondani. Ő pontosan meg tudja mondani, hogy emberként mit szeretett és mit nem.
Kettő óra előtt néhány perccel megérkeztek a lányok is. Kék rövidnadrágban és sárga pólóban.
Bogi haja fel volt tűzve a feje tetején, és csak néhány szál göndör tincs lógott ki, amit vámpír szememnek hála észrevettem.
Felénk pillantott, majd Bella nagy integetésére ő is visszaintett nekünk, majd összeszűkített szemekkel meredt az előtte álló Ninára.
Nina nagyon szép lánynak bizonyul a fiúk körében. Szőke haja van, és megnyerő stílusa… Már aki szereti, ha nyomulnak rá. Minden fiúról tudja, hogy mi jön be neki, de mégsem az a liba típus. Nem fekszik le mindenkivel, csak hülyíti a hímneműeket.

Edward szerint volt egy kisebb vita az öltözőben a két lány között, de szerencsére Bogi nem hagyta magát, ezért Nina most nagyon dühös.
Sajnos ez az edzésen is meglátszott, mert a lányok ellentétes csapat lévén, olyanokat ütköztek, hogy szinte hallottam, az inak, izmok és csontok segélykiáltásait.
Legszívesebben minden esésnél odarohantam volna Bogihoz, és felsegítettem volna, a Nina iránti ellenszenvem pedig egyre csak nőtt, de mégsem tehettem semmit. Látszólag jól viselte az ütközéseket, és azonnal felpattant, majd folytatta az edző által kiadott játékmenetet.

Ahogy néztem a mozdulatait, és az összpontosítást az arcán, amely így is elbűvölő volt számomra, csak mégjobban beleszerettem. Menthetetlen eset vagyok!
Mosolyogva néztem, ahogy egy grimaszt vág felénk Ninára a háta mögött, majd eltűnik a súlyos ajtók mögött, hogy aztán negyed óra múlva fitten és vigyorogva jöjjön ki rajta.

- Köszönöm, hogy megvártál! – nézett rám, mire biccentettem, majd Bella felé fordult. – Na, megjött hozzá a kedved? – kérdezte tőle és a pálya felé mutatott.
- Hát nem is tudom… Még meggondolom! – mosolygott Bella illedelmesen.
- Hát jó. Mehetünk? – kérdezte tőlem.
- Persze. – olyan gyönyörű volt, ahogyan haja kicsit összekócolódott, és arca még kissé ki volt pirulva.

Edward és Bella a parkolóban elváltak tőlünk, majd hazafelé vették az irányt, ahogyan pár órával ezelőtt az erdőben Rosalie és Emmett.
Kinyitottam neki az ajtót, majd én is beszálltam, hogy aztán indítás előtt hátranyúljak az üléshez, és odanyújtsam neki a csokit.

- Te tényleg vettél nekem csokit? – nézegette a szép dobozt. – Ráadásul ilyen drágát? – kérdezte.
- Persze, semmi az egész. – mosolyogtam. Folyton mosolygok… Hol van a régi jó énem?
- Nagyon szépen köszönöm! – nézett rám hálásan, majd óvatosan kibontotta a dobozt.

Pár perccel és két nagy csokigolyóval később megérkeztünk Bogiékhoz.

- Ezt muszáj megkóstolnod, ez valami isteni! – nyújtotta felém a dobozt. Hurrá.
- Köszönöm, de nem vagyok csokis. – hárítottam.
- Ó, hát bánhatod! – szemei csillogtak, jól érezte magát velem. Szerelem és egy kis vágy is terjengett a levegőben. Nehéz így kontrollálni magam.
- Állítólag holnapra kész lesz a kocsim! – süllyesztette el a dobozt a táskájában. Nem hittem volna, hogy abba még bármi is beleférne.
- Az jó… - motyogtam, miközben egymást figyeltük. Valójában nagyon is bántam, hogy elkészül, és már elméleteket gyártottam mit rontsak el benne, hogy együtt mehessünk és jöhessünk az iskolából. – Tudod, azt hiszem, mégis megkóstolnám… - suttogtam, szinte csak magamnak. Most megint olyan dologra készülök, amire nem kéne!
- Ó, persze…

Nyúlt volna a táskájához, de én megállítottam a mozdulatban. Kezemet arcára csúsztattam, majd másikkal kikattintottam a biztonsági övemet, hogy közelebb hajolhassak hozzá, majd tekintetemmel rabul ejtettem az övét. Nem volt szándékos, nem használtam a vámpíri adottságaimat, ő mégis kábán nézett rám.
Ajkai közeledtek az enyémhez, úgy ahogyan én is közeledtem hozzá. Mindketten akartuk ezt a csókot, de sajnos az élet közbe szólt, mikor a telefonom megszólalt.
Bocsánatkérően néztem Bogira, aki szaporán szedte a levegőt, és enyhén mosolygott rám.

- Szia Edward! – hangom mély volt, mint mindig mikor ilyen közel kerülök Bogihoz.
- Gyere haza! Baj van! – mondta, majd letette a telefont. Tudtam, hogy valami nagy dolog az, hiszen Edward nem szokott egyáltalán felhívni, és ha mégis akkor sem csak ennyit mond.
- Azt hiszem, jobb ha én megyek! – mondta halkan Bogi.
- Sajnálom, de… Majd máskor… Bepótoljuk. – pillantottam ajkára, amin elmosolyodott.
- Reméltem is! – mondta, majd megsimította arcomat, és kiszállt a kocsiból.

Érintése egészen hazáig bizsergette arcomat, megfagyott szívemben és testemben terjengett a boldogság, ám mégis egy halvány árnyékként ott voltak Edward szavai.
Leparkoltam a ház előtt, majd kipattantam a kocsiból. A többiek hangját az erődből sodorta felém a szél, így arrafelé futottam. Lefékeztem Nessie mellett, majd felé fordultam.

- Mi a pro… - hangom elakadt, ahogy levegőt vettem.
- Nézd! – remegett meg Renesmee hangja, majd balra mutatott.

A családunk többi tagja, és az összes farkas egy körben gyűlt össze a test felett. A már kihűlt vér illata marta a torkomat, szomjúságot előcsalva belőlem. Melléjük sétáltam és megnéztem a gyönyörű, fiatal őzike szétmarcangolt testét.
Amikor vadászom eszembe sem jut sajnálni őket, hiszen akkor az ösztöneim vezetnek, ráadásul ilyen fiatal példányokat nem szoktam elkapni, most mégis rossz érzés volt így látni a kis testet.
Ami pedig még rémisztőbb dolog volt, az-az idegen vámpír szaga volt a levegőben.

- Az állatnak egy csepp vére sem hiányzik… legalábbis nem szívták ki! – mutatott a fákra.

Meredten néztük a fákra vérrel felfestett üzenetet. A neveink voltak rajta, áthúzva.
Nem hiányzott senki, még Alice sem, aki nincs is velünk, és Jacob és Nessie neve is ott volt.
Az eső lassan kezdett hullani, majd átcsapott zivatarba. A szél összekeverte a vér, a vámpírok és a farkasok szagát. Renesmee sírva borult Jacob bundájába, nem volt hozzászokva ehhez. Mikor kicsi volt, és a Volturit sikerült meggyőznünk az igazunkról, azt hittük vége a fenyegetésnek, de most…
Újra a családunk volt veszélyben, méghozzá mindenki. Ami pedig nem kerülte el a figyelmem, az pedig az volt, hogy az én nevem duplán volt áthúzva.

- Én vagyok az… Ez miattam van.
- Valaki rád pályázik! – suttogta Bella, s megfogta a kezem.

Hát jöjjön, mit bánom én? Csak a családomat hagyja békén.
Ám be kellett látnom, hogy az a valaki, aki meg akar ölni, fájdalmat is akar okozni, méghozzá azzal, hogy előbb a családomat öli meg.
Nem hagyhatom! Nem tehetem! Azonnal futásnak eredtem, hogy megtaláljam azt, aki segíthet. Gondolatban üzentem Edwardnak, hogy vigyázzanak magukra, és hogy nemsokára visszajövök.
Egyetlen személy segíthet nekem, akihez fejvesztve menekültem, bár nem tudtam, hol is van.
Valahogyan meg kell találnom!

A telefonom megcsörrent a zsebemben, s a vékony női hang csak ennyit mondott:

- Ottawa. – rögtön tudtam, hova kell mennem, hiszen ott is van egy házunk. Alice a legjobb helyet választotta.

Futottam, ahogy csak bírtam, mert minél előbb Alicenél akartam lenni. Pár órán belül érkeztem meg. Sajnos kerülnöm is kellett egy kicsit, mert néhol kikandikált a nap a felhők mögül.
A városban sétálnom kellett, majd a széléhez érve befordultam a földes útra, ami az itteni házunkhoz vezetett.
A nappaliban égett a villany, és ment a tv is. Alice, ahogy meghallotta jöttömet kirohant a ház elé, és a nyakamba ugrott.
Aggódott.

- Jól vagy? – nézett rajtam végig ijedt szemekkel, amitől elszorult a mellkasom. A régi szép idők emlékei újra a felszínre törtek, és fájdalmasan mardosták belsőmet.
- Jól… Eddig. Láttál valamit Alice? – kérdeztem azonnal, ahogy kézen ragadtam és visszavezettem a házba.
- Én… - szemei megteltek fájdalommal. – Az egész úgy tíz éve kezdődött! – mondta, s lesütötte szemeit. – Nem láttam magunkat együtt a jövőben. Két külön úton jártunk, nekem pedig… más volt a párom. Egy férfi, akit még nem is ismerek. Ezért voltam olyan, amilyen. Nem mondhattam el, nem mertem. Kezdetben el sem tudtam képzelni, hogy másba beleszeressek. Aztán aznap, mikor eljöttem legutóbb, tisztán láttam Bogit… - mosolyodott el halványan. – Hozzád rohant, majd egy vámpír állta útját, és elkapta őt. Nem ismertem fel senkit, és nem is láttam többet. Akkor egyszer láttam a lányt a látomásaimban, és most is zavaros a jövőtök, ha veletek van. Amikor hívtál, előtte láttam, mit láttatok ti az erdőben, hogy ezt fogod elmesélni – mondta.
- Szóval semmi nyom? – kérdeztem csüggedten.
- Nem, csak ez… Ahogy láttam Bogit… A kezein sérülések voltak, és a mi erdőnkben futott, majd a nevedet kiabálta, és akkor elkapta az ismeretlen vámpír. De semmi több.
- Szóval ő is belekeveredik. – vontam le a következtetést.
- Hát persze, hiszen a te párod. – mondta nyugodtan Alice.
- Ő nem… - akartam volna tiltakozni, magam sem tudtam, hogy miért.
- Dehogynem! És ez nem baj. Te is boldog leszel, és remélhetőleg én is! – mondta reménytelien, és így is hitte, éreztem.
- Jó lenne őt távol tartani a mi világunktól… Legalább, míg elmúlik ez a veszély. – elmélkedtem a kanapé előtt állva.
- Már a részese. Valószínűleg csak idő kérdése, és az a valaki, aki megfenyegette a családunkat, rájön, hogy Bogi a választottad. – mondta egyszerűen, bár most éreztem felőle egyfajta fájdalmat. Fájdalmat a veszteség iránt, ami minket ért. Az választott el minket egymástól, ami összehozott bennünket: Alice képessége.

Az arany tekintet az enyémbe fúródott, s nem eresztett. Minden egyes pillanat, amit vele töltöttem, mintha újult erővel törne a felszínre, és minden érzésünk az ezerszeresére nőtte ki magát. Alice fájdalma eltörpült a vágyakozása mellett, amely hozzám hajtotta. Szemeim az ujjára pillantottak, ahol a gyűrűnek kellene lennie, amit legutóbb neki adtam.

Minden olyan gyorsan hullott darabokra, hogy időm sem volt feleszmélni. Alice elém suhant, érzései eltelítettek, a vágya mindennél erősebb volt, még akaraterőmnél is. Karjai villámgyorsan fonták körbe nyakamat, hogy lábujjhegyre állva felém nyújtózzon. Szemeimet lehunytam, s csak vártam a csókot, amit adni készült. Nem gondoltam semmi másra, csak őrá. Arra, hogy valaha mennyire szerettem, hogy ő jelentette a mindenséget, és most arra, hogy akarom őt. Vagy talán ő akar jobban engem, csak nem tudom szétválasztani az érzéseinket, vagy kirekeszteni az övéit. Nem is számított abban a percben igazán.

Ajkai perzselően szántottak végig enyéimen, és testét szorosan az enyémhez nyomta. Nem volt megállás, tudtam, hogy a szavakkal felhagytunk, és most csak vágyaink kielégítése lesz előtérben.
Így is lett. Alice szélsebesen szabadított meg a ruháimtól, és én is őt, majd elterülve a kanapé puha párnáin, sok idő után ismét egymáséi lettünk.
Teste ritmikusan mozgott az enyémmel teljesen összehangoltan, ajkait néha kéjes nyögések hagyták el. Nem láttam az arcát, mert csukva volt a szemem, csak az érzésekkel foglalkoztam. Képességemnek hála a szex nálam teljesen más, mint a többieknél. Olyan érzések kerítenek ilyenkor a hatalmukba, hogy ha nem koncentrálok, nem is érzékelek semmit a külvilágból. Csak ő volt meg én, és a vágy.
Miután mindketten elértük azt, amire vágytunk, Alice pihegve feküdt mellém, ajkain mosoly bujkált.

Szemem végre elszakadt arcától és fedetlen kebleitől, majd magam mellé néztem, le a földre. És ekkor villant be: Mit tettem?
A ruháimat olyan gyorsan kaptam fel magamra, mint még soha, mozgásom mégis vontatott és ideges volt. Alice összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de nem tudtam vele törődni most. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, az volt, hogy megcsaltam Bogit. Lehet, hogy hivatalosan nem vagyunk együtt, de én így éreztem. Rosszabb volt ez mindennél, még annál is, mikor az első csalódás ért Alice miatt. Hiszen még azelőtt elpuskáztam a dolgainkat, hogy valóban bármi is lehetett volna köztünk.

Ha egy fél órával ezelőtt azt hittem, hogy a vágyaink minden sejtemet kitöltötték, akkor nagyot tévedtem. Mert amit most éreztem, a kínzó fájdalom szinte szétrobbantott belülről. A lelkiismeretem, már ha tényleg van olyanom, most sajgott és észveszejtően sikított valamiféle megtisztulás után. De ilyesmi nem létezett számomra. Biccentettem egyet Alicenek, aki még ott hevert, majd kirohantam a házból, és az erdőbe vetettem magam. Este lévén minden város szélén keresztülrohantam, hiszen úgysem láthatnak meg. Minden erdőben levadásztam valamilyen állatot, de most ez sem segített, egy cseppet sem.
Kétségbe esetten rontottam be a házunkba, reggel fél hat felé. Edward jött velem szembe, és sajnálkozva hallgatta és nézte a fejemben kavargó emlékeket. Kezét a vállamra tette, és csak azért nem mondott semmi kioktatót, mert megértett engem. Pontosan tudta, hogy milyen volt ez nekem, és nem úgy találta, hogy hibás lennék, pedig az voltam.

- Mi történt? Megtudtál valamit? – lépett mellém Bella, majd felém hajolt és megszagolt. – Ó… - lepődött meg, majd a felismerés jelent meg arcán. Meg sem tudott szólalni.

Mivel Edward tudta, hogy Alice mit mondott, így magukra hagytam őket. A többiek épp ekkor jöttek le az emeletről, hogy megbeszéljük a történteket, de hiába néztek rám furcsán és várakozóan, képtelen voltam ott lenni. Felmentem a szobámba, majd onnan a fürdőbe és a ruhákat, amiket viseltem egyenesen a kukába hajítottam. Éreztem rajtuk Alice illatát, ami önmagában nem is lett volna baj, ha nem arra emlékeztetnek, hogy megcsaltam azt, aki újra életet lehelt belém, és akit immáron tiszta szívemmel szeretek.

Ha tudtam volna sírni, megtettem volna balgaságom nyomán, de nem tudtam. Erre fizikailag képtelen voltam.
Így beálltam a forró vízsugár alá, ami égette bőrömet, és lehajtott fejjel gondolkodtam tovább.
El kell neki mondanom, hiszen már majdnem olyan, mintha a kedvesem lenne, és nem hazudhatok neki, vagy nem hallgathatok el előle ilyesmit. Fel kellett készülnöm rá, hogy ezek után nem akar majd. És meg is értem.

Kezemmel nekitámaszkodtam a szemközti falnak, mintha ugyan nem tudnék megállni a lábamon, bár a belülről mardosó fájdalom így is éreztette velem. Önző lennék? Nem tudom, de mindenképp vele akartam lenni. Vele, mert imádtam az érzést, hogy kapar és mar a torkom, mikor megérzem mennyei illatát, mert arcának kedvessége és mosolyának káprázatossága magával ragad, és mert ő egyszerűen szólva tökéletes. Számomra legalábbis az. Sosem voltam olyan ember, vagyis vámpír, akit a vágyai és a kielégülés vezérelné, de az elmúlt éjszakán… Alice mintha szándékosan sugározta volna felém mindezt, ismervén engem. De nem hibáztathatom őt a saját vétkem miatt. Ellen kellett volna állnom!

Sóhajtva léptem ki a zuhanykabinból, miután lemostam magamról Alice illatát, és képletesen értve ezzel a bűnöm nyomát.
Felöltöztem, majd felkapva a könyveimet, bedobtam a táskámba, és lerohantam a nappaliba. A többiek is már készülődtek az iskolába, Carlisle pedig annyit mondott, hogy egyelőre nem tehetünk semmit, csak járjunk nyitott szemmel, és vigyázzunk. Bólintottam, majd megkerülve a veséig ható pillantást, amit Bellától kaptam, a kocsimhoz mentem. Tudtam, hogy nagyon haragszik rám, de nem hiszem, hogy jobban, mint én saját magamra.

Bogi autója valószínűleg ma már jó, ahogyan tegnap mondta, én mégis szerettem volna elmenni érte, így hozzájuk mentem. Szerencsére még otthon találtam, hallottam hangját a konyhából, ahogy épp az anyjával beszélgetett. Becsengettem, majd vártam.
Az édesanyja nyitott ajtót, és elmosolyodott mikor meglátott. Éreztem, hogy örül nekem, bár nem tudtam, hogy miért, hiszen nem ismer még személyesen.

- Jó reggelt Mrs. Bright! – köszöntem illedelmesen, de közben a bent lévő felgyorsuló szívdobogásra figyeltem, ami a hangomtól csak egyre gyorsult.
- Jó reggelt. Te biztosan Jasper vagy. Bogi sokat mesélt már rólad! – mosolygott a mellé lépő lányára, mire ő elpirult. Olyan fájdalmasan szép volt, hogy szinte a fejemet vertem volna a falba, azért amit tettem, és azért mert épp megbántani készülöm. Bár a falban valószínűleg nagyobb kár keletkezne. – De szólíts csak Anginak. – mondta, mire biccentettem, ezzel ő el is tűnt az ajtóból.
- Szia. – köszönt halkan, és kicsit zavarban is volt.
- Szia. – mondtam én is. Ennél bénább nem is lehetnék!
- Már kész a kocsim, nem kellett volna fáradnod! – mosolyodott el, majd beljebb lépett, hogy beengedjen. Az előtérben megálltam.
- Tudom, de… Szeretnék veled beszélni. – mondtam.
- Rendben. Akkor gyorsan felszaladok a táskámért. – és már rohant is, hogy pár másodperccel később újra előttem álljon.
- Ez gyors volt. – mosolyodtam el. Ha vámpír lenne, olyan gyors lehetne, mint Edward. Jesszusom, miket gondolok?!
- Nem akartalak megvárakoztatni. – vigyorgott, majd felkapta a kabátját, bekiabált Anginak, hogy elmentünk, és már kint is voltunk.

Besegítettem a kocsiba, ahogyan mindig szoktam, majd beszálltam én is. Csendesen ültünk egymás mellett, éreztem, hogy nagyon kíváncsi, mégsem kérdezett semmit. Én pedig rá sem mertem nézni. Belül ordítottam, magának a sorsnak, hogy nem akarom, hogy hadd forgassam vissza az időt, de nem történt semmi.
A parkolóba érve kipattantam a kocsiból, és átsétálva Bogi oldalára kinyitottam neki az ajtót. Jóleső ismerősként köszöntöttem az érzést, amely akkor fogott el, mikor kezét az enyémbe csúsztatta. El sem akartam engedni, de kénytelen voltam, hiszen nem a barátnőm, és ha így haladok nem is lesz az… A szekrénye előtt ácsorogva felém fordult.

- Olyan szomorúnak tűnsz. Ha valami baj van, miért nem mondod el? – kérdezte végül.
- Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. – vallottam be az igazságot.
- Hát talán kezdd az elején… - lépett közelebb, és ugyanúgy oldalt nekitámaszkodott a szekrényeknek, mint én, így egymással szembe kerültünk, mindössze tíz centi távolságra.
- Tettem valamit, amit nem lett volna szabad. – kezdtem, mire ő érdeklődve nézett rám. A gyönyörű barna szemek kíváncsian csillogtak. – Tegnap meglátogattam Alicet. – arca erre kissé elkomorodott. – Te és én… Szóval én úgy érzem, hogy van köztünk valami, én legalábbis biztosan tudom, hogy szeretnék veled lenni, és úgy érzem, hogy te is ezt érzed. Épp ezért rettentően sajnálom, és bánom, amit tettem. Minden az én hibám, ellen kellett volna állnom, de nem tettem, és most félek, hogy elveszítelek, pedig igazán még az enyém sem lehetettél. – hadartam gyorsan, mire a koncentrálástól, hogy értse, amit mondok, semmi különösebb érzelem nem ült ki arcára. – Szóval Alice és én… Öhm… - hablatyoltam össze-vissza, mert nem tudtam, hogyan is mondjam el, ami történt. – Lefeküdtem vele… - suttogtam végül. Arcán a felismerés hulláma söpört végig, majd a fájdalom és megbántottság. Szóra nyitotta ajkait, majd becsukta, aztán újra de egy hangot sem ejtett ki a száján. Ám nem is kellett mondania semmit, éreztem, mennyire fáj neki, és hogy mekkorát csalódott. Ez volt a legnagyobb büntetés, érezni, hogy neki milyen rossz is ez.
- Értem. – mondta végül, majd olyan erővel vágta be a fémszekrény ajtaját, hogy a hosszú folyósón, az összes többi megremegett és diákok tucatjai néztek most felénk. Minden egyéb szó és tett nélkül sarkon fordult, és elment.

Pár pillanatig még néztem a távolodó alakját, aztán eltűnt a szemem elől. Ott álltam még a becsengetésig, mikor is Bella lépett mellém.

- Nem mondom, hogy biztosan megbocsát, mert nem ismerem még annyira. De annyit mondhatok, hogy miután én is így viselkedtem volna, ugyanúgy visszamentem volna Edwardhoz. Mert a mi szerelmünk örök, ahogyan szerintem a tiétek is.
- Igen, csakhogy Edward sosem tett volna ilyesmit. – mondtam bánatosan.
- Valóban nem. – villant meg Bella szeme.

Igaza volt, amiért haragudott rám, de azért örültem is neki, hogy egy kicsit megpróbált vigasztalni, bár nem ment valami sokra.
Az órák összefolytak, azt sem tudtam hova is kell mennem, csak mentem Edward után, aki szintén próbált pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Ebédnél vártam a pillanatot, mikor lép be Bogi az ajtón, és mikor ez megtörtént talán még jobban fájt az egész.

Natalie átkarolta a vállát, ő pedig fáradtan hajtotta fejét annak vállára, ám mikor rám nézett elállt a lélegzetem. Nem tartotta rajtam tekintetét szinte egy másodpercig sem, de ez is elég volt számomra, hogy lássam a pirosra kisírt szemeit, és bánatos arcát. Natalie beállt a sorba és vett ebédet mindkettejüknek, majd az asztalukhoz sétáltak, és nekem háttal leültette Bogit, hogy aztán olyan pillantásban részesítsen, hogy tényleg el akarjak süllyedni de gyorsan.
Nat egész idő alatt noszogatta Bogit, hogy egye meg a salátáját, de ő egyre csak azt mondta, hogy nem éhes.
Natalie, Edward szerint, magában jól elhordott engem mindennek, de nem akarta terhelni ezzel a témával Bogit, így össze-vissza fecsegett mindenféléről. Jó barátnő volt, talán a legjobb, akit kívánhatott magának.

Többet nem nézett rám, és nem is foglalkozott velem. A nap végén, gyalog indult el, de Edward és Bella addig beszéltek neki, míg beleegyezett, hogy hazavihetik őt.
Hiába próbálta Bella elmondani neki, hogy mennyire megbántam, ő nem szólt rá semmit.
Az elkövetkezendő héten ugyanígy cselekedett, és Natalieval társalgott csupán. A folyosón kikerült, és hiába lestem egy-egy pillantását, nem ajándékozott meg vele. Persze minden éjjel az ő szobájában voltam, gyakran néztem, rejtekből, ahogyan felriad éjjel és sírva fakad. De nem vigasztalhattam meg, és ez nekem is fájt.

Október harmadik hetébe léptünk be ezzel a hétfővel, mikor úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. A kocsiból kiszállva a suli parkolójában Emmett vicceit hallgattuk, míg a lányok esernyőt tartottak a fejünk fölé. Bells rántott maga mellé, és szidott le, hogy miért állok a zuhogó esőben. Csak megrántottam a vállam, és befelé indultam, ezzel magammal húzva a belém karoló Bellát, és a kezét szorongató Edwardot. Rose és Emmett pedig a testnevelési csarnok felé mentek.
Bells lerázta a fekete esernyőről a vizet a tető alatt, majd beléptünk az iskolába. Már nem is reménykedtem, hogy láthatom Bogit, mert bár tudtam, hogy itt van, hiszen láttam a Lexust, mégsem gondoltam, hogy a szekrényem előtt ácsorogva találom. Egy pillanatra megtorpantam, és csak néztem a karcsú alakját, a szép arcot, majd a parázslóan szép szemeket. Nem tudtam mire számítsak, és a többiek is eltűntek, nehogy támaszt kelljen nyújtaniuk nekem. Bogiból csak úgy áradt a fájdalom és a szerelem keveréke. Örülhettem volna, hogy még szeret, de nem mertem ennyire előre haladni a dologban.
Amint odaértem pár pillanatig még csak nézett rám, nagy levegőt vett, és beszédre nyitotta száját, de most sem mondott semmit. Sóhajtott egyet, majd megfordult, és elsietett.
Értetlenül álltam a történtek előtt, majd Edward felvilágosított matematika órán, hogy igazából Bogi maga sem tudta, hogy mit szeretne mondani. Bella erre csak annyit mondott győztes vigyorral: Hiányoztál neki!

Engem ezzel ugyan csak egy kicsit tudott megvígasztalni, de ő biztosra vette a kibékülést.
Ebédnél egyáltalán nem volt kedvem a menzán ücsörögni, mert mióta Bogi és én láthatóan rosszban vagyunk, mindenki rólunk csámcsog, amit gyűlölök.
Így fogtam magam, és lemondva arról, hogy Bogi hátát nézegessem, kiültem az udvarra egy padra, és a felhőket figyeltem, melyek lassan havat ígérnek.
Annyira elmerültem a gondolatban, hogy már csak a meleg test súrlódását éreztem az oldalamnál, ahogy Bogi leült szorosan mellém. Vastag, zöld kabátját összehúzta magán, és aggódva nézett engem.

- Meg fogsz fázni. – utalt arra, hogy a kabátomra inkább ráültem, mint felhúztam volna.
- Vizes a pad, és az én kabátom nem olyan hosszú, mint a tiéd. Egyébként nem vagyok olyan fázós fajta. – vontam vállat. Nem tudtam, miért jött ide most, de még mindig nem mertem reménykedni, így próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire örülök neki.
- Aha… Aztán majd ápolhatlak negyven fokos lázzal és köhögéssel… - mondta fejét csóválva.
- Te ápolnál? – kérdeztem, mert nem értettem a váltást.
- Persze. Hiszen… Öhm… - jött zavarba, és nem tudta mit is mondjon pontosan. – Nézd én megpróbáltalak nagyon de nagyon utálni, azért amit tettél… - borzongott meg. – De nem megy. Haragszom, igen. De mindaz igaz volt, amit mondtál rólunk… Rólam. – nem nézett rám, inkább ő is a felhőket nézte, mint én az előbb. – Ha megbocsátanék, akkor mi lenne? Összejönnénk, beléd szeretnék, aztán visszajönne Alice, és… - elhallgatott, és szemeit szorosan lehunyta.
- Soha többé nem fordul elő… - suttogtam, s homlokomat arcának támasztottam. Hideg bőrömtől megremegett, de a közelségemtől mégis kicsit elkábult. Orromat végighúztam állkapcsától a fülcimpájáig, beszívva illatát, ami semmihez sem volt fogható, és érezve puha bőrét. – Ígérem. – suttogtam a fülébe.
- Csak… szavak… - susogta nagy nehezen. Éreztem, ahogy ellenállása gyengül, és nő benne a mérhetetlen vágy, hogy velem legyen.
- Nem… Komolyan mondom. – hajoltam kicsit előre, hogy szemébe nézhessek, de ugyanolyan közel voltam hozzá. Tekintete eltévedt a szememtől az ajkaimra. Életemben nem éreztem még ennyi vágyat egy ember felől, soha. Nem tudtam ellenállni. Egy évszázad alatt nem csábultam el ennyiszer, mint egy hét alatt.

Ez teljesen más volt, mint mikor Aliceszel voltam, és úgy éreztem nincs más. Bogiból egy teljesen másfajta vágy áradt, mint Aliceből. Olyan… Ártatlan és szívből jövő volt, olyan tiszta.
Ajkai hívogattak, így odahajoltam, és megcsókoltam. Azok puhák voltak és simogatóak, alig érintették az enyémet. Félénken csókoltuk egymást, finoman és odaadóan.
Nyelve végigsimított ajkaimon, majd az enyémmel kezdett játszani. Meleg tenyerei az arcom két oldalára simultak, majd hajamba túrt ujjaival.
Nem tudtam uralni a bennem lakozó vágyat és szerelmet, így ez kihatott rá is. Ily módon történhetett meg, hogy ölembe kaptam, és mindketten önfeledten csókoltuk a másikat. Nem szoktam nyilvános helyen ilyesmit tenni, de ő teljesen megváltoztatott. Az eső csöpögni kezdett, ami kissé kitisztította elménket, így kézen fogva besétáltunk az iskolába. Senki sem vette észre, hogy mit csináltunk mi ott kint, az idő miatt. Senki sem szeretett megázni.

Ebben a pillanatban a legboldogabb voltam a világon, hogy adott nekem még egy esélyt – ha mondhatom így.
Elsétáltunk a szekrényéhez, ahova betette a kabátját, majd becsukta azt, és nekidőlve felém fordult. Mosolya töretlen volt és semmihez sem fogható. Kezei az enyémekért nyúltak, és megszorította azokat, majd közelebb hajolt, ahogyan én is, hogy megcsókolhassam, mikor olyasmi történt, amire nem számítottam.

Az átváltozásom fájdalma szinte letaglózott, szemeim előtt láttam Bogi fájdalmasan eltorzuló arcát, és volt még annyi lélekjelenlétem, hogy behúztam őt a legközelebbi szertárba. Bogi szorította a kezemet, olyan erővel, hogy féltem, hogy maga fogja összetörni a csontjait. Száját egy fájdalmas de tompa nyögés hagyta el, és teljes súlyával nekem dőlt. Lecsúsztunk a fal mentén, és a földön az ölembe vontam. Éreztem a fájdalmat, ahogyan égette a testemet a szervezetembe kerülő vámpírméreg, majd hirtelen a kép változott, ahogyan az érzések is. Vámpírok, Maria, az első pillanatok, vadászat és fájdalom.

Az ajtó hirtelen kivágódott, és Edward felkapta az ölemből Bogit. Abban a pillanatban elmúlt minden érzés és emlék, mintha az egész most meg sem történt volna. Bogi még kapkodott egy picit levegő után, de az ő arca is tiszta volt, bár kicsit ijedt.

- Jól vagyok! – próbált megállni a saját lábán, de nem ment neki, így Edward megtartotta őt karjainál fogva. Bella pedig mellém lépett és felsegített. – Mi történt? – kérdezte kissé zavarodottan Bogi, mintha nem tudná, hogy mindez tényleg megtörtént volna.
- Tényleg jól vagy? – léptem hozzá, majd átvettem támogatását Edwardtól.
- Szerintem hallucináltam… - motyogta. Ránéztem Edwardra, aki nemet intett a fejével.
- Jobb lenne, ha hazamennénk. Carlisle megvizsgálhatná. – mondta Bella.
- Nem, jól vagyok, csak…
- Mit láttál? – kérdezte Bells.
- Éreztem inkább… Fájdalmat, nagyon erős volt, szinte nem is tudtam másra gondolni. Aztán egy barna hajú nőt, akinek… Akinek pirosak voltak a szemei, és… Több ilyen férfit és nőt… Akik… Meg még azt is, hogy… Hogy nekiugrom egy lánynak és… A nyakához hajolok… - nem tudta tovább mondani, összezavarodott. Mariát látta, mintha ő lett volna az én helyemben. Nem tudtam mit mondjak neki. Ez így nagyon hirtelen jött, és egyáltalán mi volt ez?
- Menjünk haza! – mondtam. – Bella hoznád Bogi kocsiját? – néztem rá, mire bólintott. Megijedtünk.

Edward elment szólni Rosenak és Emmettnek, akik szintén értetlenül álltak a dolog előtt, így hazafelé mentünk. Bella végül velünk jött, és Rose vezette Bogi kocsiját, Edward a sajátját. A hátsó ülésen ültek, Bogi Bella ölébe hajtotta a fejét, és szemeim minduntalan lecsukódtak.

- Siess jobban! – szólt rám idegesen Bells.
- Igyekszem. – morogtam vissza.

Vajon mi lehet vele? Aggódtam, rettentően. Most nem éreztem semmit Bogi felől, mintha elvesztette volna az eszméletét.
Nessie már az ajtóban várt minket, és kérdezés nélkül jött mellettem, ahogyan kikaptam a hátsó ülésről Bogit, aki félájultam néha rámnézett, majd újra semmit sem reagált. Carlisle mondta, hogy vigyük a dolgozójába, és így is tettünk.
Esme elmosolyodott, ahogy végignézett Bogi arcán, majd rajta is erőt vett az aggodalom. Óvatosan fejtettük le róla a kabátot, alatta rövid ujjú fehér-piros kockás blúzt viselt.
Néhány perc múlva és némi gyógyszer hatására kinyitotta szemét, és pillantásával engem keresett.

- Carlisle. – lepődött meg, ahogy segítettem neki felülni. – Lassan törzsvendég leszek nálad. – mosolyodott el halványan.
- Reméljük, hogy nem. – mosolygott rá vissza apám, majd maga mellé húzta Esmét. – Ő itt Esme Cullen, a feleségem. –mutatta be.
- Örvendek. Bogi Bright. – fogott kezet anyával.
- Tegezz nyugodtan. – mosolygott rá Esme.
- Mi történt? – nézett rám kérdőn.
- Azt hiszem jobb lesz, ha elmondunk neki mindent! – szólt Renesmee.
- Miről? – kérdezte Kedvesem.
- Talán menjünk a nappaliba. – ajánlotta Esme, és követtük őt mindannyian.

Itt volt az idő, hogy mindent megtudjon, mert amit látott, vagyis láttunk, az-az én múltam volt. Nem tudom hogyan és miért történt ez, de itt volt az ideje, hogy megtudja, mi vagyok én és a családom. Csak egy dologtól féltem: hogy nem akar majd ezek után velem lenni. Vajon mit hoz majd a jövő?

A lépcsőn szorosan Bogi mellett mentem, mert magamba akartam szívni az illatát, érezni a belőle áradó melegséget és szeretetet, mert lehet, hogy utoljára tehetem meg. Mert ha megtudja, hogy mik vagyunk…
Bella mögöttem egy pillanatra végigsimított a hátamon, hátha ettől megnyugszom. Magát a gesztust nagyra értékeltem, de nem mentem vele sokra. Ha dobogna a szívem, akkor valószínűleg most kiugrana a helyéről, annyira izgultam.
Leérve a nappaliba mindenki helyet foglalt. Carlisle és Esme a jobb oldalunkon, Rose és Emmett a balunkon, míg Bella, Nessie és Edward velünk szemben ültek. Bogiból áradt a jóleső megnyugvás, ahogy belesüppedt a puha kanapé párnái közé, majd mikor jobban szemügyre vette Nessiet, kicsit zavarba jött. Gondolom nem tudta őt hova tenni a családunkban… Egyelőre.

- Nem is tudom, hol kezdjük… - mosolyodott el zavartan Nessie. – Egyébként Renesmee Carlie Cullen vagyok, már sokat hallottam rólad.
- Ó, hát nem kell mindent elhinni. – mosolyodott el Bogi. Szegény, mit fog érezni, ha megtudja, hogy hét vámpír és egy félvámpír táraságában ücsörög?
- Akkor kezdem én. – vette át a szót Carlisle, mire a jobb oldalamon ülő Bogi felé fordult és teljes figyelmét neki szentelte. Legalább nem lesz neki olyan feltűnő, hogy az arcára kiülő érzéseket bámuljuk. – Tudod, az én apám anglikán lelkipásztor volt Anglia egy kis templomában. – kezdte, és Bogi még nem is sejtette, hogy ez közel négyszáz évvel ezelőtt volt. – Akkoriban még furcsa volt a világ, és visszamaradott. – ekkor jelentek meg az első gondolkodó ráncok Kedvesem arcán, én pedig úgy éreztem magam, mint akit épp máglyára készülnek vetni. – Akkoriban a világ tele volt sötét árnyakkal és démonokkal, amiktől az emberek rettegtek, és nem mertek szembeszállni velük. – Bogi szólásra nyitotta száját, majd becsukta, és a térdére támaszkodva, állát a kezein megtámasztva még jobban Carlislera kezdett figyelni. – Az apám nem a gyávák közé tartozott, bár mint utólag kiderült, nem is bátrak voltak ők, hanem balgák és elbizakodottak. – Carlisle kicsit előrébb dőlt. – Éjszaka, mikor ezek a lények előmásztak a föld alól, a csatornákból, az emberek vasvillákkal és fáklyákkal indultak a démonok után. – Edward arca a távolba révedt, ahogyan látta Carlisle gondolatain keresztül az akkori eseményeket. – A tűz volt az egyetlen, amitől féltek ezek a lények, de az emberek fizikai gyengeségéből fakadóan minden ilyen üldözéskor többen eltűntek, és meghaltak, vagy akiket élve még megtaláltak, kénytelenek voltak máglyára dobni, és elégetni, nehogy olyanokká váljanak, mint akiket üldöztek. – Bogi nem is pislogott, annyira figyelt. – Az apám megöregedett és nem tudta ezt folytatni, és én kötelességemnek éreztem, hogy folytassam a munkásságát, azt amit elkezdett. Bár én magam nem voltam az ilyen dolgoknak a híve, mégis mint egy jó fiúgyermek édesapám nyomdokaiba léptem. Egy ilyen éjjelen, mikor a felfegyverkezett néppel az egyik csatorna alagútjához mentünk… Ekkor láttam meg ezeknek a lényeknek a valódi mivoltát. Egy öregebb ember előbújt a rejtekéből, és elkezdett menekülni előlünk. Huszonhárom éves voltam akkor és szerettem volna bizonyítani az apámnak, így a többiekkel utána futottunk. Valószínűleg nagyon szomjas lehetett már, mert szembe fordult velünk, és nekem támadt. – Bogi értetlenül nézett Carlislera. – Bogi, én 1640-ben születtem, és 1663-ban harapott meg ez a lény. Így akkor megszűntem ember lenni, meghaltam, majd három nap múlva tértem teljesen magamhoz. Én is csatlakoztam az ő fajtájukhoz. Belőlem is… Vámpír lett. – Bogi még a levegőt is bent tartotta, amit beszívott, és hitetlenkedve dőlt kicsit hátra, hogy úgy nézzen Carlislera, mint egy őrültre.
- Vámpírok nem léteznek… - suttogta, bár hangja határozott maradt, mintha meg akarná győzni arról Carlislet, hogy téved.
- Mindabból, amit az emberek hisznek, vagyis amit a média kitalál rólunk... - mondta Bella megnyugtató hangon – Nem sok minden igaz. Nem félünk a fokhagymától, látszunk a tükörben, és nem kell minket behívni sem a házakba, és nem égünk el a napon.
- Bár a nappal vannak gondjaink, de azt majd Jasper megmutatja. – mondta Edward, én pedig levegőt is elfelejtettem venni annyira vártam, mit fog reagálni. – De a bőrünk fehér, hideg és kemény. Az ereinkben nem vér csörgedezik, és nem alszunk sosem. Gyorsak és erősek vagyunk…
- Annyira hogy el sem tudod képzelni. – vágott közbe Emmett.
- Az átváltozás pedig tényleg egy harapással kezdődik, három napig tart, és földöntúlian fáj. Sosem öregszünk ezután, és a vérszomj egész életünkben végigkísér. – Edward nyugodtan beszélt Bogihoz.
- De a mi családunk nem vadászik emberekre, mi csak állatok vérét isszuk. – mondta Esme. – Ezért ilyen színű a szemünk, akik emberekkel táplálkoznak, azoknak piros a szemük.

Bogi némán ült mellettem, és nagyon elgondolkozó arcot vágott. Edward mosolygott, valószínűleg tetszettek neki a gondolatai. Tekintete megakadt Nessien, aki rávigyorgott.

- Látom észrevetted a különbséget. – mondta.
- Hát igen… De tisztára olyan vagy, mint Edward és Bella… mintha… - töprengett.
- Nos… - Edward jelentőségteljesen nézett rám, mire csak az égnek emeltem a tekintetem. Kivele! Gyerünk, hadd tudjon meg mindent! – Renesmee Bella és az én lányom. Ez egy érdekes dolog, mert mindig is azt hittük, hogy nekünk nem lehet gyermekünk, mert a mi testünk nem változik. De mikor Bella és én… Hát szóval a nászutunkon teherbe esett. A férfi vámpírok képesek teherbe ejteni egy nőt, amennyiben az még ember, mint Bella is volt. – magyarázta Edward.
- A mi testünk nem változik… - motyogta halkan Rose. Na jó, elég! Csak most ne sajnáltasd magad, kérlek!

Bogi egyszerűen felvonta szemöldökét, és csak bámult maga elé. Az én idegeim pedig kezdik felmondani a szolgálatot. Bár az már jó, hogy nem ugrott fel sikítozva és rohant el. De az viszont idegesített, hogy egy cseppet sem félt. Miért? Nem fogta fel, hogy ez milyen veszélyes? Az illata most is itt ég az orromban, és a vámpír bennem ordít érte.

- Van itt ám még más is. – mondta vigyorogva Emmett. Ő kifejezetten szórakoztatónak találta, hogy Bogi megtudta az igazat. – Vannak köztünk olyanok, akiknek különleges képességei vannak.
- Mi? – Bogi mindössze ennyit tudott kinyögni. Meg is értem. Úgy mocorogtam mellette, mintha kényelmetlen lenne a helyem. Inkább a saját bőröm volt az.
- Alice például látja a jövőt. – mondta Edward. – Látja például, hogy esni fog-e az eső holnap, vagy egy megadott időponton, és látja az emberek és vámpírok jövőjét is. A döntéseik alapján.
- Hűha… Hát az komoly. – ámuldozott mellettem. Igen, tényleg hűha, de vámpírok vagyunk, fogd fel! Néztem rá könyörgően.
- Én tudok olvasni az emberek gondolataiban. Kivéve Bellát, mert neki van egyfajta pajzsa az ilyen mentális képességek ellen, és ha akarja másokra is kiterjesztheti. Azt hiszem sosem fogom megszokni, hogy rajta kívül mindenkit hallok. – sóhajtott a végén, mire Bella egy puszit nyomott az arcára.
- Remélem nem gondoltam sok hülyeségre… - motyogta Bogi szégyenlősen.
- Nem, nagyon is ésszerűen gondolkozol. A te korodban ez nagyon ritka, és különleges.
- Hát köszi… Azt hiszem. – zavarban volt.
- Én pedig meg tudom mutatni az emlékeimet és a gondolataimat. Olyan mintha egy filmet néznél, csak meg kell, hogy érintsem az illetőt. – mondta kedvesen mosolyogva Nessie. Ő örült talán a legjobban Bella után, hogy Bogi itt van.
- És van még valaki… - nézett rám jelentőségteljesen Bella. – Kedvenc bátyánk érzi a körülötte lévő emberek érzéseit… Mindenkiét. És képes azokat manipulálni is. Ha például nagyon ideges vagy, ő le tud nyugtatni, de ez ugyanígy fordítva is működik. – magyarázta, mire Bogi végre megijedt. Bár kicsit furcsa volt, hogy pont tőlem és pont ezért.
- Az elég… Kínos. – motyogta, és nem mert rám nézni.
- Ha arra gondolsz, hogy érzi esetleg, hogy szereted… - kotyogott közbe Rose. – Hát akkor lehet, hogy kínos… - mosolygott. Mi van ezzel a nőszeméllyel?
- Hát én… izé… - szegény nem tudta mit mondjon.
- Szóval már tudod az igazságot rólunk! – mondta Bella.
- Hát örülök, hogy elmondtátok. És nem fogom elmondani senkinek, ígérem! – mosolygott hugicámra.
- Nem érted… - szólaltam meg most először.
- Tessék? – fordult felém, Edward pedig ideges lett attól, hogy én milyen ideges vagyok, és miket gondolok… De hát valahogy fel kell hogy fogja miről van szó.
- Nem érted, hogy veszélyes itt lenned? – néztem rá. A szemeim feketék voltak, láttam az ő tisztán csillogó barna szemeiben, a hangom pedig mélyen morgott a dühtől. És még most sem ijedt meg rendesen. – Az illatod csábít mindannyiunkat, engem pedig a legjobban. Bármikor megtörhet az önkontrollunk és végezhetünk veled. – mondtam egyenesen a szemébe. Még semmi reszketés vagy egészséges reakció. – Olyan erőm van, amit el sem tudsz képzelni! – pattantam fel és a kis üvegasztal közepére helyeztem a mutató ujjam, majd megnyomtam azt, ami szilánkosra tört. – Olyan gyors vagyok, amilyet még sosem láttál. – hajoltam közel hozzá, orrunk hegye összeért, szívverése felgyorsult, majd egy századmásodperc alatt a lépcső tetejéről szóltam hozzá. – Időd sincs felfogni a mozgásom. – majd onnan felszökkenve a korlátra, leugrottam hozzá. – Öltem már embereket is, pusztán mert nem tudtam ellenállni. És még ha tudnál is engem így szeretni, én nem tudnálak, mert nem tehetem. Kivetíthetem rád az érzéseimet, de nem ölelhetlek meg önfeledten, mert félő, hogy összetörnélek. – álltam meg előtte. A családomban egyedül Nessie lélegzett, mindenki megdöbbent a kirohanásomtól. Bogi összevont tekintettel meredt rám. De nem félt.
- Elsőre is felfogtam a dolgot, már mikor Carlisle azt mondta, hogy vámpír. Hogy azok vagytok. – állt fel velem szemben, arca ugyanolyan kedves és békés volt, mint egyébként.
- Ha tudnád, mit jelent ez, akkor sírva menekülnél innen! – mondtam komolyan. Nem lehet olyan balga, mint Bella. Edward szusszantott egyet.
- Ha jól értem a dolgot… - nézett rám mindentudóan. – Akkor te erős vagy és gyakorlatilag nem kell félned semmitől, mert nincs ami bánthat. – mondta és várta, hogy reagáljak.
- Így van. – mondtam.
- Ha nem akarsz engem, akkor szimplán mondd meg, azt is felfogom, mint azt is, hogy vámpír vagy. – nézett rám szomorúan. – De nem kell azon ügyködnöd, hogy megfélemlíts, hogy elüldözz magad mellől. – mondta, majd kifelé sétált, míg én csak néztem utána. Ez most honnan jött?
- Bogi… - akarta volna maradásra bírni Edward, de ő nemet intett.
- És szerintem… - fordult még vissza az ajtóból. – Te jobban félsz saját magadtól, mint én tőled. Pedig én csak egy gyenge ember vagyok, mégis jobban szeretlek, mint hogy lemondjak rólad, csak azért, mert óvatosabbnak kellene lennem veled, mint egy másik fiúval. – majd kilépett az ajtón. Hallottuk, ahogy a kocsijának az ajtaja csapódik, és elhajt.
- Úúú, körülbelül te is így éreztél és gondolkodtál akkor igaz? – nyögött fel Edward és Bellához fordult.
- Nos igen. Az a baj veletek vámpírokkal… - mosolygott Edwardra. – Hogy azt hiszitek, mi emberek mindentől megijedünk. És talán meg is ijednénk, ha nem szeretnénk titeket mindennél jobban. – mondta, de a felét nekem célozta, és arra gondolt, mikor ő is még ember volt.
- Később menj utána. – súgta a fülembe Renesmee, majd feltámogatott a szobámba, és egy órán keresztül válogatta, hogy miben menjek át Bogihoz. Nők és a ruhák. Sóhajtottam magamban.

Délután ötkor már a tükör előtt álltam, mellettem Nessie, és nagyban vizsgálgattuk a rajtam lévő halványzöld inget és fekte farmert. Vagyis csak ő, én meg még mindig izgultam, hogy mi lesz most velem és Bogival.

- Talán egy kicsit eltúloztam a dolgot… - gondolkoztam hangosan.
- Talán? – vonta fel a szemöldökét Renesmee.
- Oké, oké, most megyek. – adtam még egy puszit az arcára, majd lefelé vettem az irányt.

Szerencsére mindenki mellett el tudtam úgy jönni, hogy ne állítsanak meg ilyen vagy olyan okokból. Ahhoz képest hogy alig van negyed hat, szinte teljesen sötét van már, és úgy gondoltam jobb ha futva teszem meg az utat. Bogiék háza úgyis az erdőben van, és amúgy sem láthatnak meg.
Mindössze pár percbe telt mire odaértem, és felugrottam az erkélyre. Az ajtó be volt csukva, de a függönyön keresztül is láttam Bogit, amint éppen a szoba közepén ül a földön és egy könyvet olvas. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy az Üvöltő szelek az. Egy fehér-piros mintás pólót és egy fekete melegítőnadrágot viselt, haja a háta közepéig ért, és a térdén megtámaszkodva olvasta a földön heverő könyvet.

Kopogásra emeltem a kezem, de aztán mégsem tettem, hanem úgy döntöttem besurranok az ajtón, amolyan megijesztésképp.
Villám gyorsan nyitottam ki az ajtót, de csak annyira, hogy be tudjak csusszanni a kicsi résen, majd a függöny széléhez futottam, onnan pedig Bogi háta mögé álltam. Olyan gyors voltam, hogy semmiféle képpen sem vehetett észre, és látszólag nem is vett. Ugyanolyan figyelmesen olvasta a könyvet, mint eddig.
Leguggoltam mögötte, és belelestem, hogy épp hol tart. Azt még leszűrtem belőle hogy Linton asszony még élt, de többre nem is volt időm.
Bogi hátradőlt, egyenesen neki a mellkasomnak, fejét a vállamra hajtotta és lehunyta a szemét.
Megdermedtem, és meg se tudtam mukkanni.

- Ha a periférikus látásom nem is olyan tökéletes, a függöny enyhe mozgását még észreveszem. – mosolygott, majd visszadőlt, a könyvjelzőt beletette a könyvbe, felvette és az íróasztalához sétálva letette.
- Mindenesetre megleptél. – mondtam végül, és felálltam.
- Én téged? – mosolyodott el. – Hát nem te akartad a szívbajt hozni rám? – nevette el magát, és elém sétált.
- Csak tudatni akartam, hogy jobb lenne, ha bezárnád azt az ajtót. – mondtam, bár volt igazság abban, amit mondott.
- Hát akkor meg hogy jönnél be, ha én bezárnám? – kérdezte.
- Valószínűleg a bejárati ajtón… Vagy egy másik ablakon. – ismertem be, mire felnevetett.
- Egyezzünk meg abban, hogy nem zárom be. Különben is, ki más akarna rajta bejönni? Hiszen elég magasan vagyunk. – kérdezte. Ó, ha tudnád! De nem akartam neki elmondani, miért is voltam valójában Alicenél. Nem akartam felzaklatni.
- Rendben. – még egy kis ideig álltunk egymás előtt, és néztük a másikat. Bogi arcáról lassan eltűnt a mosoly és gondolkozva vizslatott.
- Miért jöttél ide? – kérdezte halkan.
- Legfőképpen bocsánatot szerettem volna kérni. Nem volt szép tőlem, amit délután tettem, bocsáss meg, kérlek! – néztem rá a lehető legszebben.
- Megbocsátok. Bár megértem miért tetted, vagy legalábbis megpróbálom magam a helyedbe képzelni. – bólintott, és az a kis mosoly újra ott bujkált az arcán.
- Köszönöm. – ennyit tudtam mondani. Tényleg nagyon hálás voltam neki, hogy megbocsátott.

Éreztem benne a vágyat, hogy megölelne és hozzám bújna, de valamiért mégsem tette, így én tettem meg az első lépést, és karjaimat dereka köré fonva magamhoz húztam. Készséggel simult hozzám, kezeit a mellkasomra simítva, majd felvezetve a nyakamhoz, lábujjhegyre állva ölelt szorosan magához.
A közelsége, az illata és a belőle áradó érzések eltelítettek, és olyan volt, mintha a külvilág nem is létezne.
Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna, és örömmel teljesíteném minden kívánságát, de ép tudatom peremén még ott derengett az a kis piros lámpa, megállásra késztetve.
Nehezen, de mégis sikerült nem ajkaira hajolnom, bár mindennél jobban vágytam rá. Furcsa ezt mondani, de legalább annyira kívántam a csókja ízét, mint a vérét. Sőt, még annál is jobban.
Éreztem illatának lehengerlő kívánatosságát, a torkom kapart és égett, a belsőm is sajgott, mégsem akartam egy pillanatig sem megölni. Tudtam, hogy ez az illat hozzá tartozik, és ő így teljes.

- Jasper? – szólalt meg jó pár perc múlva.
- Igen?
- Szerinted mi volt velem ma délben? – emelte meg fejét és nézett a szemembe.
- Szerintem… - kezdtem, de közben felkaptam és a hatalmas kanapéra ültem, ő pedig az ölembe. – Ez a képességed. Amit láttál, azt nem hallucináltad. Amikor megfogtad a kezem én is láttam ugyanazt, amit te, és éreztem is.
- Biztos vagy benne? – kérdezte, miközben egyik keze a mellkasomon pihent, édes meleget adva ezzel bőrömnek még a ruhán keresztül is, másikkal pedig a hajamat babrálta.
- Igen, mivel amit láttál, az a múltam volt. Úgy vélem van valamiféle adottságod, amivel látod a múltat.
- Azt hittem ezek a képességek csak vámpírként jönnek elő. – vonta össze szemöldökét.
- Akkor felerősödnek. De Carlisle szerint ezek a tulajdonságaink már emberkorunkban is velünk voltak.
- Értem. – pár percig emésztgette, amit mondtam, majd kíváncsi tekintettel nézett rám. – Akkor te valamiféle katona voltál. Legalábbis ha én a te szemeden keresztül láttam a dolgokat, akkor amilyen kitüntetések voltak például a ruhád ujjára varrva, erre engednek következtetni. – mondta.
- Így van. Emberként Jasper Withlock volt a nevem. Azért vettem fel Rosalie nevét mert annyira hasonlítunk. Valójában nem a testvérem, és fiatalabb is nálam. Ha úgy vesszük Carlisle után én vagyok a legidősebb. – mosolyodtam el. – 1843. augusztus 8-án születtem, Texasban. – lenéztem arcára, amin nem volt jele semmiféle megdöbbenésnek. – Konföderációs katona voltam a polgárháború idején. Egy nap egyedül lovagoltam vissza a táborba, mikor találkoztam velük. 1863 nyarán még be sem töltöttem a huszadik életévemet, akkor változtattak át. Egy Maria nevű vámpír, akit láttál is a látomásodban. – bólintott. – Volt két társa Nettie és Lucy. Ők nagyon akartak engem, de főleg Maria. Miután átváltoztam, a képességemnek és a tapasztalataimnak hála jó stratéga lettem Maria seregében.
- Sereg? – kérdezte, s ujjai megálltak a cirógatásban.
- Mexikóban, és annál délebbre is háborúk folytak, és folynak a mai napig is. Maria-t kiűzték Mexikóvárosból és a területéről. Vissza akarta szerezni, ezért vámpírokat teremtett. Az újszülöttek sokkal erősebbek és sokkal megfékezhetetlenebbek. Ez az időszak körülbelül egy évig tart. A lényeg, hogy a területekért ment a harc, hogy minél több… Zákmányuk legyen. – néztem rá, félve a reakciójától. Nagyot nyelt, de különösebben nem zaklatta fel a dolog. – Ebben a háborúban nekem vezető feladatom volt, és még az, hogy kiiktassam a gyenge katonáinkat.
- Gyenge?
- Akiknek letelt az egy éve és úgymond normális erejük lett, nem olyan nagy, mint volt. Nagyon rossz volt az az időszak, és én egyre rosszabbul éreztem magam. Rengeteg embert megöltem, nem is hittem, hogy van más mód létezni, mint emberekre vadászni. Éreztem a félelmüket és fájdalmukat, és mindez bennem maradt. Mi vámpírok kitűnő memóriával rendelkezünk, semmit sem felejtünk el, így ezek az érzések csak gyötörtek. Ráadásul a vámpírok is féltek tőlem. Egy idő után sejtették, hogy mi a dolgom, és féltek, rettegtek, de sosem tanúsítottak ellenállást. Én voltam a vezető Maria oldalán. – nagyot sóhajtottam. – Sok sebet szereztem… - ujjai hozzáértek az államon lévő legnagyobb sebhelyhez, amit egyszer már csókokkal halmozott el. – A harapások nagyon fájnak. Én pedig azt hittem, hogy Maria és köztem… hogy az szerelem volt, pedig nem. Elhagytam őt, és egy ideig egy megszökött vámpírtársammal és a párjával éltem, de az emberekre való vadászat nem tett jót nekem, így egyedül kezdtem bolyongani. És akkor találkoztam… - elhallgattam, mert nem tudtam beszélhetek-e neki erről.
- Alice. – suttogta.
- Igen. Ő látta Carlisle-t és a családját, és engem is. Tudta, hogy egy pár leszünk, így megkeresett engem, és csatlakoztunk a Cullenekhez. Nagyon nehéz volt számomra nagyon sokáig. Bella és Edward húsz évvel ezelőtt találkoztak ugyanitt. És Bella szintén Edward énekese volt, mint te nekem.
- Énekese?
- A legjobban csábít a véred. Soha senkié nem volt rám ilyen hatással. Végül Edward és Bella szerelme kitartott, és összeházasodtak, majd a nászútjukon Bells teherbe esett. Nem tartott szinte egy hónapig sem a terhesség, mivel Nessie félig vámpír, így rettentő gyorsan nőtt. Bella belehalt volna a szülésbe, de még idejében kezdődött meg az átváltozása.
- Izgalmas… - motyogta.
- Inkább ijesztő. Tudod, emberkoromban biztosan nem erre vágytam… - néztem rá.
- Eddig én sem… - mondta.
- Ezután sem kéne! – a szívem jeges darabjai mintha prés alá kerültek volna. Csak ezt ne!
- Talán erről még korai beszélni. – terelt, de örültem, hogy egyelőre nem erőlteti a dolgot.

Ahogy ott ültünk mindketten a másikkal voltunk elfoglalva. Én csak a hajába hajtottam a fejem, és jó mélyen beszívtam az illatát. Nem éreztem, hogy veszélyes lennék rá nézve. Már régóta az orromban van az illata, de teljesen biztos voltam benne, ha fennállna bármilyen kis esélye is, hogy bánthatom, elmennék. De nem bántanám, nem tudnék azzal a tudattal élni.
Ő pedig vállamra hajtotta fejét, és kis kezeivel az enyémet babrálta vagy a karomon feltűrt ingem miatt észrevehető sebeket rajzolgatta körbe.
Olyan jó volt így, olyan békés. A lénye egyszerűen nyugtató hatással volt rám.

- Anyáék csak valamikor reggel jönnek haza, és mire én hazaérek holnap a suliból, szintén nem lesznek itt. – mondta körülbelül egy órával később.
- Félsz egyedül?
- Nem. – és tényleg így volt, nem hazudott. – Csak nem értem, minek nekik gyerek… Őszintén szólva nem hiányoznak. Szeretem őket, de igazi kapcsolat nincs köztünk. – nem volt túlságosan szomorú vagy megbántott.
- Mindenki vágyik családra. Biztos pontra az életében. – mondtam.
- Egy gyerek? Sosem éreztem, hogy szeretnék majd egy babát. – rázott aprót a fején. – Nem láttam, hogyan kell jó szülőnek lenni, így nem is lennék az én sem.
- Csodás anyuka lennél.
- Amúgy is mindegy nem? – nézett rám. – Nekünk nem lehet, mástól pedig nem szeretnék. – mondta. – Vagyis gondolom, te nem engednéd, hogy nekünk legyen… - hajtotta vissza a fejét a vállamra. Meglepődtem.
- Nem szeretnélek annak kitenni, amin Bella keresztülment. – hangom nyugodt volt, de belül kicsit ideges voltam. Minden nőben előbb-utóbb feléled az anyai ösztön, és akkor mi lesz?
- Aha… - motyogta. – Lezuhanyzok. Kicsit elfáradtam. Megvársz? – állt fel.
- Ha szeretnéd.
- Ha nincs más dolgod, akkor szeretném! – mosolygott rám.
- Nincs. Itt megvárlak! – mondtam, majd lehajolt és egy apró puszit nyomott a számra.

Negyed órával később jött vissza, egy pólóban és rövidnadrágban. Elrendezgette a dolgait, bepakolt holnapra, közben megkért, hogy meséljek neki még magamról.

- Mindig úgy fogom érezni, hogy nem tudok rólad eleget. – sóhajtott, miután elmeséltem neki az első közös költözésünket a Cullen családdal.
- Ez butaság. Mindent, ami fontos, azt már tudod! – simogattam meg az arcát, már az ágya szélén ülve.
- Gyere! – fogta meg a kezem, majd maga mellé húzott, be a takaró alá.
- Fázni fogsz. – figyelmeztettem.
- Majd én felmelegítelek téged! – bújt közel. Nem volt mit tenni, csak élvezni a közelségét. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát, és szorosan magamhoz húztam. – Nem is kapok valami jó éjt puszit? – húzta végig ajkait az arcomon.
- Amennyit csak szeretnél. – suttogtam, majd megcsókoltam. Lágyan és puhán, és ahogy éreztem, neki is olyan felemelő volt, mint nekem.
- Jasper? – szólt két csók között.
- Mondd.
- Én… - kicsit megijedt, és habozott. – Szeretlek! – olyan halkan mondta, mintha valami őrületesen nagy titkot kotyogna épp ki. Felkuncogtam.
- Tudom, érzem. És ez a legjobb dolog egész eddigi életemben. Én is szeretlek! – mondtam, mire egy őszinte mosoly ült ki arcára.

Nem mondtunk aznap éjjel többet. Csókok áradatát engedtük útjára. Talán létem legjobb éjszakája volt.

** Bogi **

Jasper mellett elaludni egyáltalán nem volt könnyű. A jelenléte magával ragadott, és minden érzékemet lekötötte. Hideg kezének simogatása a karomon, és a derekamon, ajkai furcsa, keményen selymes érintése ajkamon maga volt a mennyország. Illatának aromája az orromban minden pillanatban elbódított, legjobban az óceán jeges frissességéhez hasonlított. Imádtam vele lenni, és már most tudtam, hogy sosem fogom megunni arcnak, testének és legfőképp ajkainak tanulmányozását.
Ám végül legyőzött az álmosság, és elaludtam karjai között.
Vele álmodtam, így reggel mosolyogva ébredtem, de őt nem találtam magam mellett. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy talán álmodtam az egészet, és nem is volt itt, de aztán megláttam az éjjeliszekrényre rakott kis lapot, melyen tökéletes írás látszott.

„Fél nyolcra érted jövök! Szeretlek! J.”

Ezekre a szavakra mosoly szaladt az arcomra, és az egész készülésemet végigkísérte. Miután megmosakodtam és felöltöztem, a tükör előtt állva rájöttem, hogy nem is kell nagyon kisminkelnem magam, hiszen ma egyáltalán nem tűnök sápadtnak, vagy álmosnak, így csak egy kis szemceruzát használtam.
A kis fehér papírt pedig az ágyam alatt lévő kis fém dobozba raktam, ahol a fontosabb emlékek vannak. Pár kép, és egy-két apróság, mint az első tincs, amit anya kicsiként levágott a hajamból, és egy jegy az első mozizásomról.
Minden, ami benne volt a kis dobozban most apró semmiségnek tűnt Jasper levele mellett.

Fél nyolc előtt pár perccel levágtattam a táskámmal a konyhába, és befaltam egy almát, majd meghallottam egy halk kopogást.
Az ajtót kinyitva Jaspert pillantottam meg. Olyan tökéletes volt, hogy muszáj volt pár pillanatig őt fürkésznek, ciki ide vagy oda…
Jasper az ajtófélfának támaszkodott és látványosan megnézte a csuklóján az órát, ami nem is volt neki. Vettem a lapot.

- Itt hagytál! – próbáltam csalódottnak látszani, mikor végre felébredtem a kábulatból, amit a látványa okozott.
- Haza kellett mennem a cuccaimért, de ahogy ígértem, most itt vagyok! – mondta mosolyogva, majd felém hajolt, és egy csókot hintett a számra.
- Ennyivel nem engesztelsz ki! – vigyorogtam rá pimaszul, amikor a kabátomat segítette rám.
- Valahogy sejtettem, hogy többet szeretnél majd ebből kihozni. – vigyorgott ő is.
- Azt hittem Edward a gondolatolvasó… - hagytam lógva a mondatot a verandán állva, mikor az ajtót zártam be.
- Tudod… - hajolt hozzám hátulról, és a fülembe suttogott. – Elég régóta élek emberek között, és volt időm megfigyelni, hogy a nők rettentő leleményesek tudnak lenni… Te pedig főleg. – majd kezeit a derekamra csúsztatta, és megfordítva a kocsi irányába mentünk. – De természetesen várom az ötleteket, hogyan engesztelhetném ki a kisasszonyt! – adott a kézfejemre egy puszit, majd besegített a kocsiba.
- Ne félj, megtalálom a módját… Még a mai napon! – kacsintottam rá, mire egy pillanatra mintha megijedt volna, majd elmosolyodva csóválta a fejét. Igen Jasper… Szép napunk lesz ma! Gondoltam.

Az iskola parkolójába érve kisegített a kocsiból, majd megfogta a kezem és a testvérei felé vettük az irányt. Emmett elejtett néhány poént arról, hogy vajon mit csináltunk az éjjel, amire Jasper mérgesen morgott valamit, én pedig csak a szememet forgattam. Emmett is csak olyan volt, mint egy piszkálódó tizenéves, nem mint egy érett felnőtt, aki ki tudja hány éves.
Óráról órára mentünk, Jasper mindig elkísért, de még nem találtam ki milyen módon büntessem meg egy kicsit, amiért egyedül hagyott.
Azt viszont észrevettem, hogy nagyon sok lány fordult meg utánunk, és féltékenyen méregettek engem. Próbáltam nem tudomást venni erről, de elég nehéz volt.

Tisztában voltam vele, hogy mekkora szerencsém van. Jasper oltárian jól néz ki, és még a vak is látja, hogy egy úriember. Ki ne vágyna rá? És ő pont engem választott. Nyilván ezt nehéz volt feldolgozni az iskola népének, főleg Ninának, aki ki tudja mióta kelleti magát Jasper előtt, csak nem jön neki össze.

Az elmúlt heteken gondolkodtam a menzán, miközben Jasper és Edward mellettem beszélgettek.
Eddig teljesen átlagos voltam, semmi különösebb nem történt velem. Gazdag család csinos lánya. Ez voltam én. És most… Itt van nekem Jasper. A gondolatra elmosolyodtam. Azt mondta, hogy szeret. Sosem mondta még nekem ezt senki. Szinte a szüleim sem, pláne nem egy fiú. Sosem akartam kapcsolatot, de Jasperrel olyan, mintha csak rá vártam volna. Egy láthatatlan erő húz felé, és egyáltalán nem bánok egyetlen percet sem, amit az én vámpírommal töltöttem.
Valami nem stimmel… Mi a francért ad ki ilyen hülye hangot a táskám?
Mire odanéztem, már Jasper tartotta a kezében a telefonom. Ó, ja hogy rezgett…

- Köszi! – köszöntem meg neki, majd a kijelzőre pillantottam. Hurrá. – Szia Jenny! – köszöntem.
- Bogi! Josh tiszta ideg, hogy még csak egy üzenetet sem küldtél neki! – mondta. Jasper teljes testével felém fordult, és érdeklődve várta a beszélgetés folytatását.
- Miért kellett volna? – kérdeztem mérgesen. Ha most miatta és a tökkel ütött bátyja miatt Jasper megharagszik rám, én megölöm. – Mit nem ért a bátyád azon, hogy nem érdekel? Hiába próbálkozik, engem hidegen hagy. Különben is… Elköltöztem. Nézzen ki magának más lányt! – morogtam.
- De az a csók sokat jelentett a bátyámnak! – mondta, mire Jasper arca elkomorult.
- Joshnak semmit sem jelentett és ezt te is tudod. Csak azért érdeklődik irántam, mert elérhetetlen vagyok, és szereti a kihívásokat. – mondtam, s közben az asztallapot néztem. Mindenki az asztalunknál mozdulatlanná vált, és elcsendesült. – Most mennem kell! Szia!
- Még hívlak, szia! – köszönt el, majd elsüllyesztettem a zsebemben a készüléket. Nagy levegőt véve ránéztem Jasperre. Az arca érzelemmentes volt, és rideg. Olyan volt, mint egy vámpír. Félelmetes. Én mégsem rezeltem be… Legalábbis nem annyira.
- Szóval te meg az a Josh gyerek… - kezdte.
- Elvitt moziba, és megcsókolt, mikor hazavitt… Ennyi. – mondtam látszólag nyugodtan.
- Megcsókolt… - ízlelgette a szó jelentését. Láttam, ahogy a kezei ökölbe szorulnak. – Hát ezt jó tudni… Jó tudni, hogy a barátnőm mással is volt előttem… - mondta, mintha csak magának beszélne, de nekem ez is bőven elég volt.
- Te ne merj így kezelni egy másfél hónappal ezelőtti egyszeri kis esetet! – hajoltam hozzá közelebb, mire kizökkent a mélázásból és meglepődve nézett rám. – Elvégre te voltál az, aki lefeküdt Aliceszel alig pár napja. – álltam fel, majd felkaptam a táskám. – De persze neked minden jogod megvan így viselkedni, hiszen felsőbbrendű lény vagy igaz? – néztem rá bosszúsan. – Ha úgy nézzük még nem voltunk egy pár, te mégis megcsaltál… Az érzelmeink akkor is megvoltak, te mégis megtetted. – vágtam hozzá a szavakat. Egyikük sem szólt semmit, nem is pislogtak, sőt szerintem levegőt sem vettek. – Én mégis megbocsátottam, mert szeretlek. Pedig alig ismerlek. Miért van az, hogy én, aki alig tizenhét éves emberlányka csupán, jobban kezelem a kapcsolatunk, mint te? Miért mindig a lány sérül meg egy kapcsolatban? Miért én? – teltek meg a szemeim könnyekkel, így jobbnak láttam lelécelni.

Jasper nem jött utánam, ellenben Edward. Igazából nem szólt nagyon semmit, csak elkísért az órámra, aztán a következőre, majd hazavitt, miután leszögeztem, hogy nem szeretnék Jasperrel menni.
A parkolóban egy pillantást vetettem Jasper felé, aki nagyon szomorú arccal nézett vissza rám, de gondoltam, hogy hadd egye kicsit a bánat. Ezért tényleg megérdemlek valamilyen fajta kiengesztelést, elvégre megint csak engem bántott meg.
Bár az is lehet, hogy ezek után, amit a fejéhez vágtam, már nem akar majd velem lenni.

Sóhajtva szálltam ki a Volvóból, és intve egyet a párosnak az ajtó felé sétáltam.
Anya épp otthon téblábolt, de persze alig egy óra múlva el is ment. Állítólag hazajöttek apával, és pihentek pár órát, de vissza kellett menniük. Nem is értem, miért nem ott lakunk…
Egész délután a telefonomat lestem, vagy az erkélyt hátha Jasper jelentkezik vagy feltűnik, de nem tette.
Kezdtem magam egyre rosszabbul érezni. Talán eltúloztam a dolgot. Á, dehogy! Miket is gondolok, hisz tisztán látszott rajta, hogy mennyire haragszik azért az egy csókért, ami akkor csattant el, mikor még nem is ismertem. Mégis rossz érzés volt, hogy fasírtban vagyunk.
Aztán elgondolkodtam azon is, hogy most egy pasitól függ az életem. Bár Jasperre a férfi szó jobban illene, mint az, hogy pasi. Százhatvanhét éves.

A kezemben tartottam a telefonom. Aztán rájöttem, hogy nem is tudom a számát. A francba! Hát ez meg milyen már?
Annyira akartam tudni, hogy az már fájt, de mit lehetett tenni?
Így jobb híján elmentem fürdeni. Este nyolckor ez pont jót fog tenni. Ázok egy kicsit, majd lefekszem aludni.
Egy szál törölközőbe csavarva léptem vissza a szobámba, és ő ott feküdt az ágyamon és a Kis herceget olvasta.
Lassan ült fel az ágyon, letette a könyvet az éjjeli szekrényre, és rám nézett. Szemében ott égett a bűntudat és a szomorúság, de csak addig, míg nem tudatosult benne, hogy egy szál törcsiben állok előtte. Zavarban kellett volna lennem, de nem voltam. Kifejezetten élveztem a helyzetet, ahogyan szemei végigsimítanak testemen, és elakadó lélegzettel veszi figyelembe minden kis porcikám, amit nem takart a nagyon rövid anyag.
Elmosolyodtam volna, de nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy a jelenléte elfeledtette velem minden sérelmem.

- Minden rendben van, Jasper? – kérdeztem ártatlanul, ahogyan még mindig engem bámult. Tetszett, hogy ennyire imponál neki a testem. Hogyne tetszett volna?
- Persze. – suttogta, majd felállt, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Egy igazi úriember. – Ne haragudj! Nem akartalak így… megbámulni. – motyogta.
- Még egy dolog, amit hozzáírhatunk ahhoz a listához, hogy „miért kell kiengesztelnem Bogit!” – mutattam macskakörmöket a levegőben.
- Mondtam én, hogy leleményesebb vagy, mint gondoltam. – mosolygott rám.
- Akkor? – néztem rá várakozóan, mire ő ismét zavarba jött.
- Nem kéne előbb felöltöznöd? – kérdezte halkan. Magamban felnevettem.
- Nem-nem! – mosolyogtam. – Jó így, tudod nagyon meleg volt a víz… Felhevültem. – simítottam végig nyakamon, mire tekintete elsötétült. Elértem, amit akartam, tudtam, hogy kíván engem, mégsem volt ennyi elég. Közelebb lépkedtem, hagytam, hogy a törölköző a lábamon minden lépéssel kicsit felcsússzon, már-már szemérmetlenül sokat mutatva belőlem.
- Maradj ott! – állított meg Jasper. Karjait előre tartotta, és megállásra késztetett. Hideg bőre felfrissülést nyújtott, ahogy a karomhoz ért.
- Ez jó… - suttogta, s szemeimet lehunyva erővel eltoltam karjait, majd közelebb léptem. – Még… - suttogtam a szemébe nézve, majd tenyeremet arcára simítottam, amitől megremegett úgy, hogy én is tisztán éreztem. Tekintete sötétebb volt, mint a csillagtalan éjszaka egy kihalt pusztán.
- Bogi! – szólított fel figyelmeztetően, én viszont nem engedelmeskedtem ki nem mondott parancsának.
- Engesztelj ki! – kértem szemrebbenés nélkül. Valószínűleg nem voltam teljesen eszemnél, mert nem voltam jobb egy nimfomán cafkánál, de jelen pillanatban nem érdekelt túlságosan.

Jasper összeszorította ajkait egy pillanatra, majd mintha átadta volna magát a pillanatnak, arca megenyhült, tartása engedett, kezeit a derekamra csúsztatta és megcsókolt.
Ajkai hidegek voltak, mégis tüzet szítottak bennem. Olyan tüzet, amilyet sosem tapasztaltam ezelőtt. Máshogy csókolt, mint múlt éjjel, vagy akkor a kocsinál. Tele volt szenvedéllyel és szerelemmel, amit volt szerencsém érezni is, hála a képességének.

Egy valamivel viszont nem számolt. Méghozzá azzal, hogy ha így rámzúdítja az érzéseit, azok az enyémekkel együtt eltüntetik minden szemérmességemet. Éreztem, hogy kíván, mint egy férfi egy nőt, hogy engem akar, méghozzá most.
Ajkaink érzéki táncot jártak, nyelve simogatta az enyémet, kezei a fenekembe markoltak.
Megpördültünk, s pár másodperc múlva az ágyra dőltünk, s fölém gördült.
Teste szorosan simult az enyémhez, ajkai pedig a nyakamra simultak.
Ahogy nyelvével végigszántott a bőrömön, majd szája rátapadt a vállamra, mintha elpattant volna bennem valami.
Felnyögtem, éreztem, ahogy a tűz csak mégjobban szétárad a testemben.

- Szeretlek! – hallottam Jasper hangját.
- Én is szeretlek! – nyögtem két levegővétel között. A szívem vadul dübörgött, a vér az ereimben száguldott, a testem forrt minden érintése alatt.
- Bocsáss meg! – hallottam tompán a hangját, mintha távolról beszélt volna hozzám. A fülem zúgott, a kezeim markolták a takarót.
- Miért? – kérdeztem vissza gyengén. Hideg érintést éreztem a nyakamnál, ujjai végigsimították az ütőeremet, majd egy éles szúrást éreztem.

A fájdalom letaglózott, de valami mégis megbénított. Ajkai hidegen ölelték körbe a sebet, amit fogaival okozott, és ami most égő fáklyaként lüktetett a nyakamon. Megtette. Túl közel voltam hozzá, és nem tudott megállni. Kezei a vállamra szorultak, lefogva ezzel gyengécske próbálkozásomat a szabadulással. Éreztem, hogy veszélyben vagyok, mostmár féltem. Olyan érzés volt, mintha fogai a csontomig hatoltak volna, és porrá zúzná azokat.
Meg fogok halni! – utolsó gondolatként ez futott végig az agyamban, majd elvesztettem a fonalat. Az életem fonalát.

** Jasper **

- Bogi! Kedvesem, hallasz engem? – suttogtam halkan. Meg voltam ijedve, hiszen láttam, amit láttam, és éreztem is. Tudtam, hogy megint a képessége jött elő, ő pedig lehunyt szemekkel feküdt alattam.
- Jasper? – rebbentek fel a hosszú, fekete pillák.
- Itt vagyok! Minden rendben! – simogattam meg kipirult arcát.
- Azt hittem, hogy… - ráncolta össze homlokát. – Hogy… Te…
- Tudom. De nem tettem meg. Sosem tennék ilyet! A múltamat láttad ismét. Legalábbis abból egy darabkát. – segítettem neki felülni.
- Fájt, nagyon fájt. – ült az ölembe. A törölköző, ami fedte őt, épp hogy eltakarta előlem kívánatos testének intim részeit. Nagyot nyeltem. Nem sok kellett volna, hogy a magamévá tegyem. Ha nem kúszik be az elmémbe az a kép, megtettem volna. Ezt pedig nem szabad! Soha többet még csak gondolnom sem szabadna rá. Persze nem könnyíti meg a helyzetemet ez a tenyérnyi anyag, ami a testét fedi.
- Nem tudom pontosan mikor történt ez, ugyanis én is azt láttam, és éreztem, ami te. De valószínűleg akkor, mikor egyedül kóboroltam. Akkoriban kértem bocsánatot minden áldozatomtól. Nem mintha ez feloldozott volna a bűn alól, amit elkövettem, de mégis… - szemeimmel a padlót fürkésztem. Boginak újra és újra szembesülnie kell azzal, aki voltam. Lassanként talán felfogja milyen veszélyes teremtés vagyok én.
- Nem te tehettél róla! – kis kezeit az arcomra simította, és maga felé fordított. Szemeiben a megértés csillogott. Csak azt nem értettem miért. – Az ösztöneid vezéreltek. És mikor megtudtad, hogy van más lehetőség, választottál. Döntöttél, és jól döntöttél. Ez számít! – mondta lassan, hogy megértsem szavai jelentését. Belőle csak a… - Szeretlek! – igen, csak ez áradt. Elmosolyodtam.
- Én is szeretlek! De…
- Nincs itt semmilyen de! – nevetett fel. – És akkor most… - nézett rám bánatosan. – Nem is kapom meg a kiengesztelésem? – pislogott rám édesen.
- Ennyi volt! – ráztam aprót fejemen, hogy hitelt adjak a mondandómnak.
- De hát még nem is…
- Most miért Kedvesem? – búgtam a nyakhajlatánál. – Alattam végezted, ruha is alig van rajtad…
- A ruháról nem is te tehetsz! – sóhajtott fel. Hallottam, ahogyan szíve gyorsabb tempót diktál, és légzése is felgyorsul, az ereiben a vér pedig száguldott.
- Ne kísérts! – suttogtam a fülébe, majd egy puszit adtam az arcára.
- Pedig szeretnélek kísérteni, ahogy te mondod. De mégis úgy érzem, hogy nem tehetem ezt veled. Most nem. Tudom, hogy milyen következményekkel járna, hiszen ismerem Renesmeet. Szóval most inkább visszafogom magam, de csak miattad! – nézett a szemembe.
- Á, semmi pénzért se magad miatt tedd! – szóltam ironikusan.
- Most nem vagy túl kedves! – fúrta arcát a mellkasomba. Éreztem benne a megbántottságot, és a szomorúságot. Pedig nem ezt akartam.
- Bocsáss meg! Nem akartalak megbántani. – hajtottam le a fejem, és a jól összeszorított szemeket figyeltem. Hirtelen nyitotta ki azokat, és gyorsan pislogva felállt, majd a fotelhez sietett.
- Semmi baj! – mondta, hangja erőtlen volt. Ahogy felhúzta a törölköző alá a pizsamául szolgáló ruhákat, nem nézett rám, de utána kénytelen volt. Szemeiben még ott csillogtak az elfojtott könnycseppek. Hogy én mekkora marha vagyok!
- Bogi… - kezdtem.
- Éhes vagyok! – vágott szavamba, majd enyhén elmosolyodott. – Gyere, menjünk le. – kért, majd megfogta a kezem, és a konyha felé vettük az irányt.

Olyan jó volt a kezét fogni. Olyan meleg, puha és selymes. Az illatáról nem is beszélve, ami belengte az egész házat. Imádtam Bogi illatát, persze ez veszélyes is lehetett volna, ha nem figyelnék ennyire. Mondjuk nagyon furcsa érzés, hogy a férfi majdnem előbb eluralkodott rajtam, mint a vámpír. Hát ennyi év után is érhetnek még meglepetések…

A konyhába lépve intett, hogy üljek le a pulthoz, majd ő szinte teljesen eltűnt a hatalmas hűtőben, hogy nem sokkal később kipakolja mindazt, amit enni szeretne.
Volt ott paradicsom, uborka, saláta, paprika és valamilyen öntet. Majd kinyitva a fagyasztó ajtaját elővett egy zacskót, tele fagyasztott sajttal.
Készített magának salátát, és rántott sajtot áfonya öntettel. Ismét csak örültem, hogy viszonylag egészséges ételt eszik.

- Kérsz? – vigyorgott rám, mikor leült mellém a hosszú márvány pultnál, és a villáján lévő falatra pillantott.
- Inkább kihagyom. – mosolyogtam vissza. Újra jókedvű volt, mintha nem is történt volna semmi. Meg sem érdemlem őt.
- Hát jó. – vont vállat, majd enni kezdett.

Viszonylag lassan fogyasztotta el a vacsoráját, majd elmosogatott, amiben segédkeztem is, ugyanis én törölgettem el a tányérokat.
Tíz órakor feküdt be az ágyba, és mosolygósan maga mellé invitált.

Néztem, ahogy engem figyelő szemei lassanként lecsukódnak, és mély álomba merül. Karjai, amikkel engem ölelt, még most is ugyanolyan erősen szorítottak magához. Még álmában is szeret, érzem.
Ez a ragaszkodás, amit irányomban táplál, valami hihetetlen. Még Alicenél sem éreztem ilyet, talán Esme és Carlisle meghitt kapcsolatához hasonlít.
Mindenesetre olyan volt az egész éjszaka, mintha tényleg pihentem volna. Lehunytam a szemeimet, és átadtam magam az érzésnek, hogy valakinek én vagyok a legfontosabb a világon.
Olyan éjjel kettőkor Boginak kezdett kényelmetlen lenni az ugyanúgy fekvés, így engem magával húzva elkezdett forgolódni. Igyekeztem nem ráfeküdni, és nem összegabalyodni vele, de elég nehéz volt. Lábaival átfogta a derekamat, karjai pedig hol a nyakamnál, hol a karomnál fogva húzott ide-oda. Annyira szenvedett, hogy végre megtalálja a jó pózt, hogy az már vicces volt.

- Jasper! – nyafogott panaszos hangon. Erre már tényleg elnevettem magam. – Csinálj már valamit! – nyöszörgött, közben pedig szemeit nyitogatta.
- Kérésed számomra parancs! – suttogtam a fülébe, majd egy másodperccel később magam mellé húztam őt, csak most a másik felemre.
- Köszi… - motyogta, majd egy puszit nyomott a nyakamra.

Csak egy icipici érintés volt, csak puszi, mégis annyi mindent tükrözött. Például, hogy félálomban is tudja, hogy itt vagyok, és szeret engem. Ez nagyon sokat jelentett nekem.
Eddigi létemben nem igazán akadt olyan teremtés, aki ennyire szeretett volna. Maria csak kihasznált, én pedig belesétáltam a csapdájába, önként és dalolva. Alice pedig… Nem szeretett eléggé. Lehet, hogy ha ezt hangosan is kimondanám, akkor kinevetne a világ, de így érzem. Nem szeretett eléggé, mert hagyta, hogy egyetlen látomás porrá zúzza a kettőnk kapcsolatát. Éveken keresztül hagyta, hogy szenvedjek a tudatlanságban, és nem szólt egy szót sem az egészről.
De végül úgy tűnik minden helyre billen. Legalábbis Bogi itt van nekem. Persze nem tudom, hogy ez mennyire lesz tartós, és nem szép dolog tőlem, hogy kételkedek benne, főleg, hogy minden pillanatban érzem, hogy mennyire fontos vagyok a számára.

Apró kezei a mellkasomon és a hajamban pihentek. Néha meg-megsimogatta a fejem búbját, néha pedig elmosolyodott. Egyszóval tündéri volt. De tényleg!
Hajnali ötkor úgy gondoltam, hogy lelépek, beszélgetek egy picit a családommal, akiket szintén szeretek, majd visszajövök érte. De persze eszembe kellett, hogy jusson, hogy tegnap reggel is rosszul esett neki, hogy itthagytam.
Gondolkodtam, hogy mi legyen, de nem jutottam döntésre.
Negyed hatkor mégis megmozdultam, és próbáltam lefejteni magamról őt.
Aprócska kezei megmarkolták a hajamat, majd végül elengedett. Lassan nyitogatta a szemeit, és erőltette, hogy lásson is belőlem valamit a sötétben.

- El kell menned? – kérdezte halkan.
- Hát… - Kell-e? Nem kell. De mégis mennék legalább átöltözni, meg hát a kocsimért.
- Oké. – motyogta, majd beljebb csúszott egy kicsit, ezzel elszakadva tőlem.
- Remélem nem haragszol?! – szóltam gyengéden.
- Nem, dehogy! – ült fel, és kezét a fejéhez szorította.
- Jól vagy? – ültem fel én is, és hideg kezemet a homlokához érintettem.
- Nem tudom… - vette a levegőt nehezen.
- Lázas vagy! – adtam hangot észrevételemnek, miszerint tűz forró volt a homloka.
- Lehet. – sóhajtott, majd visszadőlt az ágyra. – Majd ha anya felkelt, szólok neki. – mondta. – Majd… Suli után látogass meg, ha van kedved!
- Nem megyek nélküled! – kapcsoltam fel a kislámpát. – Csak nem gondoltad, hogy így itt foglak hagyni? – kérdeztem kicsit felháborodottan. – Betegen?
- Nem tudom mit gondoljak… - suttogta.
- Hogy érted ezt? – feküdtem mellé, és próbáltam nyugodtnak tűnni. Kezemre támaszkodva, féloldalasan figyeltem láztól kipirult arcát.
- Egyszer még mindent jelentek… Aztán meg… Olyan könnyen megbántasz, pedig úgy igyekszem elfogadni ezt. Hogy a mi kapcsolatunk különleges… De én… Nem tudom. Sajnálom… A láz az agyamra ment. Ne is figyelj rám! – mondta, majd oldalra fordult, és egy puszit hintve a karomra becsukta szemeit.
- Ne csináld ezt! – kértem halkan. – Ne akarj így átlépni azon, ami bánt! Ne akarj engem boldoggá tenni azzal, hogy elnézed a hibákat, amiket elkövetek. Nem akarlak bántani Bogi! Mert téged szeretlek! Csak téged, és nekem mindennél fontosabb vagy. – bújtam oda hozzá. Arcomat az arcához simítottam, majd ajkaimat a fülcimpájához érintettem.
- Most akkor te kísérthetsz engem? – kérdezte gyenge hangon.
- Én téged igen. – mosolyogtam rá, mire szíve hevesebben dobogott.
- Csalós… - bökte meg a mellkasom. – Na menj! – sóhajtott.

Aggódtam érte, ezért eldöntöttem, hogy minél hamarabb vissza fogok jönni. Tényleg nem szerettem volna egyedül hagyni.
Hozzá hajoltam egy csókra, ami elég szenvedélyesre sikerült. Nem tudtam ellenállni ajkainak, és talán nem is kellett.
Karjai a nyakam köré fonódtak, és közelebb húzott magához. Testünk összesimult, és ránk húzta a takarót.

- Akarlak! – nyögte két csók között.
- Én is téged! – suttogtam, ahogy lejjebb csúsztam, hogy a trikója pántját letolva végigcsókoljam a bőrét a vállán.
- És hol marad a de szócska? – susogta.
- Mindjárt! Csak még pár pillanat. – néztem a szemébe, amiben ugyanúgy jelen volt a vágy, mint az enyémben.

Csak még egy kicsit szerettem volna ilyen közel lenni hozzá, még párszor megcsókolni őt, simogatni, érezni. A baj az volt, hogy már túl közel akartam lenni. Azt szerettem volna, ha az enyém lesz, ha megadhatom neki mindazt, amire vágyik. Magamat.
Teste szorosan nyomódott az enyémhez, lábait a derekam köré kulcsolta, így ágyékunk összeért.
Felnyögtem a tudattól, hogy pontosan tudja, hogyan bontsa le a falat kettőnk közt, amit gondosan felépítettem.

- Bogi! – szólítottam fel figyelmeztető hangon.
- Jasper! – nyögött fel. Imádtam, ahogy vágytól túlfűtött hangon a nevemet mondta.
- Elég! – hangom már nem csengett olyan magabiztosan.
- Értettem. – motyogta, majd nekem feszülő teste visszahanyatlott az ágyra, kezei pedig a mellkasomra simultak. Szemeit lehunyta, és mélyeket lélegzett.
- Egyszer ebbe fogok belehalni. – állapítottam meg.
- Te? Én kapok egyszer szívrohamot tőled! Túl… Kívánatos Mr. Withlock! – mondta mosolyogva. A saját nevemen szólított, mint még soha egy nő sem. Maria csak Jaspernek szólított, míg Alice is eleinte csak Jazznek majd Hale lettem. Mindenesetre meghatott.
- A kisasszony túloz. Bizonyára elbódította a láz. – váltottam arra a hangnemre, amivel a nőkkel beszéltem, mikor még ember voltam. Ahogyan tanítottak.
- Bizonyára magát is csak álmodom. – sóhajtott, majd szerelmes tekintettel nézett rám. Éreztem, hogy mennyire szeret, és rettentő jó érzés volt. – De akkor sosem szeretnék felébredni.
- Veled leszek mindig! – ígértem.
- Szeretlek! És siess vissza hozzám! – kért.
- Én is szeretlek! Hozzak valamit?
- Nem, köszönöm. Csak magadat!
- Meglesz! Sietek Kedves! – álltam fel, majd betakartam, jó alaposan, és egy utolsó csókot hintettem ajkaira.

Szemével végigkövetette az utamat, ahogy kiléptem az erkélyajtón, majd miután becsuktam magam mögött, leugrottam és az erdőbe futottam.
Eltökéltem, hogy hétre visszaérek. Van még húsz percem. És Bogi máris hiányzott.

Szerda lévén iskolába kellett volna mennem, de nem akartam, persze tudom, hogy ez éretlen gondolkodás. Olyan vagyok, mint egy szerelmes tini. De ebből csak a szerelmes rész az igaz.
Villámgyorsan rohantam hazafelé, de ahogy beléptem a házba, megéreztem az ismerős illatot. Alice – söpört át agyamon a felismerés. Valahogy nem akartam vele találkozni. Azonnal ötleteket kezdtem gyártani a fejemben, hogyan is kerülhetném el őt.

- Nem fog összejönni! – hallottam meg hangját a lépcső felől.
- Pedig reménykedtem… - sóhajtottam színpadiasan.
- Valaki itt van. – sétált elém Carlisle. – Alice látta. Utána kell mennünk, minél előbb.
- De én vissza akartam menni Bogihoz. – motyogtam.
- Ez most fontosabb! A családodról van szó! – mondta komoran Alice.
- Tudom. – villantottam rá tekintetem. Utáltam, ha kioktat.
- Akkor mire várunk? – nézett velem farkasszemet.
- Menjünk! – morogtam.

Már mindenki a hátsó udvarban álldogált. Bella és Edward bocsánatkérően néztek rám, de én csak legyintettem. Végülis ha jól következtetünk a jelekből, akkor miattam szemelték ki a családom.
A hegyek felé vettük az irányt, majd a fenyőerdő szélénél meg is éreztük a nomád szagát.

Hát hogy pár mondatban felvázoljam: észrevettem, hogy a telefonom lemerült, akartam kérni a többiektől, de ők Alice tanácsára nem hoztak. Ez elég gyanús volt nekem, de nem szóltam semmit. Emmett teljesen elviselhetetlen volt, mert mindenáron bunyózni akart, és dühöngött, amiért nem találjuk azt a vámpírt. Alice hajtott minket, így két napig voltunk távol. Nem tudtam szólni Boginak, aminek Alice érezhetően örült.

Péntek hajnalban léptem be a házba, majd a szobámba mentem, ahol Bogi illata fogadott.
Szóval járt itt, míg nem voltunk itthon.
Csak most jöttem rá, hogy mekkora butaságot csináltunk.
Ha az a valaki itt lett volna, ha az a vámpír itt várt volna ránk, ne adj Isten ráadásul nem egyedül, akkor Bogi már halott lenne!
Megborzongtam az elképzeléstől, hogy ő nem létezik.
Azonnal körbementem a házban, hogy megtudjam, járt-e még Bogi máshol.

- Nálunk is volt, és hagyott egy cetlit! – jött velem szemben Edward, mellette pedig Bella.
- Mutasd! – kaptam ki a kezéből a cetlit. Kicsi volt, és kék, a sarokban egy kis virág volt látható. Ráismertem, hogy az egyik füzetéből tépte ki, rajta pedig ez állt: „Nagyon remélem, hogy mind jól vagytok, és hogy Jasper azok után, hogy összeszedte magát, és elmondta, mit érez, nem lépett csak úgy le! Legalább hívjatok, ha ezt megkaptátok! B.”
- Nem tűnik túl haragosnak… - tűnődött Bells.
- Vagy majd később személyesen megkapom a magamét. – húztam el a számat, de a cetlit a markomba zártam. Egy emlék tőle, és nekem ez fontos.

A szobámba visszafelé összefutottam Alice-szel, aki csak bájosan mosolygott rám, és semmi különösebb érzelem nem áradt belőle. Talán egy kis vágy, de nem vagyok benne biztos, mert most nem nagyon érdekelt.
Csak Bogira tudtam gondolni, és arra, hogy ezt megint jól elcsesztem. Nem szabad Alice hatása alá kerülnöm, nem szabad rá hallgatnom! Ha én lennék a gondolatolvasó, már biztosan rájöttem volna, hogy direkt csinálta. Bár Edward nem mondott semmi ilyesmit, én mégis így hiszem. De nem értem! Miért pont most? Mikor minden kezdett sínre kerülni.

Gyorsan lekaptam magamról a ruháimat, és beálltam a zuhany alá. Folyattam magamra a melegvizet, bár nem volt értelme. A bőröm akkor is hideg marad, olyan hideg, ami csak arról tanúskodik, hogy nem evilági vagyok. Talán nekem akkor a csatában kellett volna meghalnom. Ha nem találkoztam volna Mariaval, talán már békében nyugodhatnék…
De úgy látszik nekem nem a nyugodt életet szánta a sors.
Lassan lemostam magamról az elmúlt két nap emlékeit, majd kiléptem a zuhanyzóból. Annyi időm volt még, hogy vámpírgyorsan magam köré csavarjak egy törölközőt, ugyanis az ajtó nyílt, és Alice lépett be rajta.

- Ó, bocsi. Azt hittem már felöltöztél. – kapta kezeit a szemei elé, és elfordult egy kicsit.
- Hát még nem volt időm. – vontam fel a szemöldököm, majd megráztam a fejem. – Mit szeretnél Alice?
- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy ma délután esni fog a hó, és összejövünk este egy kis csatára. Gondolom Bogival leszel, de ha lenne kedved… - hagyta félbe a mondatot, majd egy szégyenlős mosoly kíséretében kilépett.

Összevont szemöldökkel néztem a becsukott ajtót. Vajon ez most mi volt? Ismét azt a bájos csillogás láttam a szemében, amit régen. A hangsúly, amivel velem beszélt, ugyanaz a kedves hang volt, mint azelőtt.
De mindegy volt, hiszen itt volt nekem Bogi, aki valószínűleg nagyon aggódott, és mérges is lesz rám.
Gyorsan felöltöztem, majd lementem a nappaliba. Már mindenki ott volt, útra készen, még Alice is. Állítólag jobbnak látta, ha a családdal van egy ideig.
Így ők öten Edwarddal, én pedig egyedül vettem az irányt az iskola felé.
Magamban ezerszer elképzeltem, hogy Bogi mennyire lesz csalódott és dühös, pláne ha megtudja, hogy miért is voltam távol. Ő erről az egészről semmit sem tudott. De ha nem muszáj, akkor nem fogom neki elmondani.

Az iskola parkolójába behajtva láttam, hogy a Lexus még nincs itt. Lehet, hogy még mindig beteg és nem jön iskolába? Gondolkodtam a motorháztetőn ülve, miközben a többiek körülálltak, és halkan sutyorogtak az elmúlt két napról. Meg azt is éreztem, hogy Bellának hiányzik Nessie, aki most La Pushban van.
Aztán végre megláttam bekanyarodni az autót, ami pont velünk szemben parkolt le a harmadik sorban.
Bogi pillantása először rám esett, majd végignézett a többieken is. Mikor meglátta Alicet, kisebb grimaszba torzult az arca, majd a táskájáért nyúlt az anyós ülésre, és kipattant.
Én is lemásztam a kocsimról, majd felé vettem az irányt. Bogi egy pillanatra a hátam mögé fókuszált, majd eddig ideges arckifejezése megváltozott, és kétségbe esetten ölelt magához. Karjait a nyakam köré fonta, arcát pedig a nyakhajlatomba temette. Készséggel öleltem magamhoz a törékeny teste, és mélyen magamba szívtam illatát.
Végre újra együtt lehettünk.
Az érzelmei meglehetősen kuszák voltak, szerelem, fájdalom, elszántság, diadal és még több szerelem. Nem értettem, de jelenleg nem is érdekelt.

- Hiányoztál! – suttogta a fülembe, majd szemeimbe nézett.
- Te is hiányoztál! – mosolyogtam rá, mire szíve hevesebb ütemet kezdett verni.
- Merre jártál? Megijedtem, mikor nem jöttél vissza hozzám. – ölelt újra magához, arcát az arcomhoz simítva.
- Kerestünk egy vámpírt, de nem találtuk meg. Ne haragudj, de lemerült a telefonom, és nem tudtam szólni. – amint kimondtam a szavakat, éreztem, mennyi kétség árad belőle. Kétség és fájdalom. Nem hisz nekem! Már épp kezdtem volna magyarázkodni, hogy nem hazudok, mikor kezét a kezembe csúsztatta.
- A lényeg, hogy itt vagy. – mosolygott rám, majd felém hajolt.

Először csak egy apró puszit nyomott a számra, alig érintette bőrömet, de engem mégis feltüzelt. Hajolt volna el, de én ajkai után kaptam, és sokkal bátrabban csókoltam meg, mint ő engem. Persze ő is rögtön reagált, és ajkai falták az enyémeket.
Most éreztem csak igazán, hogy mennyire hiányzott. A közelsége, a testéből áradó melegség, a kedvessége, a szeméből áradó odaadás és szerelem… Sorolhatnám a jelzőket, hogy miért szeretem őt ennyire. Mert ő az aki.

- Menjünk, mert… - motyogta, miközben lehunyt szemmel zihált, miután elszakadtunk egymástól. – El fogunk késni. – nézett végül rám.
- Menjünk! – bólintottam, majd elvettem tőle a táskáját, és befelé vettük az irányt.

Csodálkoztam, hogy nem mondott semmi. Hogy nem akadt ki, hogy nem szidott le. Miközben a testvéreim felé ballagtunk, akik a bejáratnál ácsorogtak, végig az ő arcát figyeltem. Nem nézett rám, csak amint megpillantotta Bellát, elmosolyodott, és megszaporázta lépteit. Csak annyit éreztem most belőle, hogy örül, hogy újra láthat minket.

Bellával sétáltak előttünk, és az Üvöltő szelekről diskuráltak, mivel Bogi kiolvasta. Azt is elejtette egy mondatában, hogy mindenképpen szeretne venni magának egy példányt. Persze tőlem úgyis előbb megkapja – mosolyogtam magamban.
Elkísértem a terméhez, majd egy lágy csókot hintettem szájára, és elmentem.
Egész délelőtt kábultan figyeltem a körülöttem sürgő-forgó embertömeget, miközben csak arra vártam, hogy egy-egy órámnak vége legyen, és Bogi elé siethessek.
Minden órájára elkísértem, mindig váltottunk pár csókot, megérintettük a másikat, de semmi több. Nem is nagyon beszélgettünk, Bogi nem mondott semmit, csak a szemeimet nézte egész nap. Visszafogott volt, túlzottan is.
Ebédszünetben Natalieval ült egy asztalnál, mert Nat jelenlegi hódolója nem volt iskolában, és nem akarta egyedül hagyni. De én sejtettem, hogy Alice társaságára nem vágyik.
Többször is felém pillantott, és elmosolyodott, de Nat arckifejezésén láttam, hogy semmi sincs rendben.
Az utolsó óra után a szekrényénél vártam, mikor megérkezett.

- Végre hétvége! – sóhajtott, és felvette a kabátját. – Mi az? – kérdezte, mikor látta, hogy őt figyelem. Próbáltam az érzései alapján analizálni, hogy mi lehet a baj, de nem tudtam rájönni.
- Csak azon gondolkodom, hogy mi bajod lehet. – mondtam, majd közelebb léptem hozzá, és kezemet nyakára simítottam. Bogi tekintete elködösült, és egy kis ideig csak bámult rám.
- Semmi. – mondta végül.

Ha nem akarja elmondani, akkor nem tehetek semmit. Persze nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudom mi a baj. De azt is sejtettem, hogy miattam van, vagy Alice miatt, vagy mindkettőnk miatt.
Mikor kiléptünk az iskolából arca felragyogott, ahogyan a szállingózó hópelyheket nézte. Hogy is mondta annak idején Bells? A hó csak annyit jelent, hogy túl hideg van ahhoz, hogy eső essen. Ő utálta ezeket a dolgokat, de ahogy Bogi vidám arcát néztem, amint tanulmányozta a kint dobálózó tömeget, arra következtettem, hogy ő nagyon is szereti a havat.

Nem mozdultam, mikor láttam, hogy felé közelít egy adag hó Natalie jóvoltából, csak néztem, ahogyan a hideg pelyhek az arcához csapódnak. Vámpír látásommal azt is észrevettem, ahogy a becsapódás pillanatában pár hópehely azonnal elolvadt meleg bőrétől.
Meglepettségében először rám nézett, majd arrafelé ahonnan a találatot kapta. Meglátta Nataliet, aki vidáman nevetett rajta, majd kiszakítva kezét az enyém szorításából Nat felé futott, és beledöntötte barátnőjét a jó nagy kupac hóba.
Elmosolyodtam. Jó volt nézni, ahogyan birkóznak a fehér lepelben, és jó érzéssel töltött el, hogy hozzá tartozhatok.
A testvéreim már hazamentek, így egyedül voltam, de nem bántam. Jó volt csak rá összpontosítani.

- Jasper! – kiáltott nekem, mire csak kérdőn néztem rá. – Félsz, hogy lenyom két lány? – álltak csípőre tett kezekkel.
- Most komolyan engem akarsz legyőzni? – villantottam ki a fogsorom, mire csak még jobban vigyorgott.
- Na gyerünk Jasper! – talán először beszélt hozzám ilyen hosszan Nat. – Mutasd meg, hogy férfi vagy!
- Igen Édes! Mutasd meg! – kacérkodott Bogi is, mire Nat csak még jobban nevetett.

Vészjóslóan elmosolyodtam, amitől Bogi lélegzete egy pillanatra elakadt, majd gyorsan egy adag hóért nyúlt. Gyorsan futottam a lányok felé, persze csak emberien gyorsan, és először Nataliet terítettem le, de vigyázva rá, majd melléje fektettem Bogit is, aki megpróbált ugyan a képembe nyomni egy hógolyót, de hát én vámpír vagyok, szóval ez nem fog menni.
Elég sokáig voltunk ott, és dobáltuk egymást. Hagytam a lányoknak is, hogy eltaláljanak, sőt, azt is, hogy leterítsenek a hóba, és kiéljék magukat.
Ezeket a perceket sosem akartam elfelejteni –persze nem is tudtam volna-, mikor Bogi ilyen boldog, és arcán piros kis folt jelent meg. Csodaszép volt a fehér hóban.

Miután elbúcsúztunk Natalietól Bogi háza felé mentünk, csak sajnos külön kocsival. Mivel a szülei elutaztak a hétvégére meggyőztem, hogy aludjon nálam. Persze láttam az arcán a kezdeti rémületet, de végül beleegyezett. Lehet, hogy nagyban közrejátszott, hogy csókokkal halmoztam el nyakát, arcát, és ajkait.

- A szüleid gyakran utaznak el? – kérdeztem már a kocsimban ülve.
- Eléggé. Tudod, ők folyton dolgoznak, minden nap. És ez a pihenés. Néhány napra elmennek, majd újra teljes erővel belevetik magukat a melóba. – vont vállat.
- Látszólag nem zavar. – vizsgálgattam az érzéseit.
- Nem. Szeretek egyedül lenni. De már itt vagy te is… - mosolyodott el.
- Igen… - hagytam rá. Tudtam, hogy rossz neki, hogy csak úgy leléptem. Éreztem, de igyekezett elnyomni ezt.
- Ez meg mi a…? – hagyta félbe a mondatot, és a szélvédőn bámult kifelé.

Nos, számára csak annyi volt látható, hogy a házból kiszűrődő fényben, a hóban elmosódott foltok rohangálnak.

- A testvéreim játszanak! – nevettem el magam.
- Azta… - kerekedtek ki a szemei.
- Gyere! – szálltam ki, majd vámpír sebességgel megkerültem a kocsit, és kinyitottam neki az ajtót. Kiszállt, mire a többiek is megálltak.
- Isten hozott nálunk! – mondta Alice kihívóan, és a kezében tartott hógolyót Bogi felé dobta. Természetesen Bogi arca elé tettem a kezem, és tenyeremen porladt szét a golyó. Nem volt erős dobás, de mégsem akartam, hogy az arcába csapódjon.
- Alice! – morrantam rá dühösen.
- Hagyd csak Jasper! – szólt Bogi, majd befelé vette az irányt. – Végül úgyis én alszom Jasperrel, és nem te! – villantott egy mosolyt Alicere, majd Bella is mellé sétált, és intve egyet, eltűntek a házban. Én meg csak pislogtam. Sosem veszekedtek rajtam nők…
- Túl elbizakodott! – motyogta Alice, és elszántságot éreztem belőle áradni.

Ó, Istenem! Hát milyen kemény hétvége lesz ez? – néztem az ég felé, és behunytam szemeimet.

- Nagyon kemény, de mindenképp vicces! – lépkedett el mellettem Edward, és halkan súgta nekem ezt. Tudtam, hogy ő tud valamit, amit én nem. Méghozzá Bogi fejéből.

** Bogi **

Bella felkísért Jasper szobájába, és csak jókedvűen vigyorgott magában. Nem értettem, miért tetszik neki a helyzet. Amit mondtam, az illetlen volt, és szégyellem magam miatta. De valahogy nehezemre esik elhinni, hogy Jasper a tökéletes Alice helyett engem választana. Hiszen én ember vagyok, amivel sokkal több baj jár.
Út közben összefutottunk Carlisle-val és Esmével, akik látszólag örültek nekem. Esme még puszit is adott. Én azonban egyre jobban éreztem, hogy nem kellett volna idejönnöm.

Bella bekísért a szobába, majd kiment, de rögtön Jasper jött be. Szinte rá sem mertem nézni, nem hogy hozzászólni. Ő mégiscsak egy százhatvannyolc éves férfi, én meg jövök itt a féltékenységi rohamaimmal. Tiszta nevetséges vagyok.
Ahogy eszembe jutott, az a fölényesség, amit Alice szemében láttam, megborzongtam. Akkor még úgy gondoltam, hogy harcolni fogok, nem is akármilyen módszerekkel, de már mindegy. Nincs kedvem egy vámpírral versengeni. Úgyis veszett ügy lenne.

- Bogi? – guggolt le elém Jasper, és tekintete kérdőn fúródott az enyémbe.
- Igen? – kérdeztem, de bárhogy is erőltettem az agyam, nem emlékeztem, hogy beszélt-e hozzám.
- Mi baj van? – kérdezte kedvesen. Hát persze, hisz van egy képessége!
- Semmi… - haboztam, ha hangosan is kimondom, akkor mindenki hallani fogja, még Alice is. De végül eldöntöttem, hogy nekem csak Jasper számít, Alice egyáltalán nem. – Bocsáss meg! Nem akartam goromba lenni! – pillantása ellágyult, és elmosolyodott.
- Nem haragszom, eszembe sem jutott. – rázta meg kicsit a fejét, majd egy puszit nyomott a szám sarkába. Ahogy hideg, kemény ajkai az enyémekhez értek, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. – Csak nagyon furcsa helyzet ez nekem. – sóhajtott, kezeit a térdemre tette, és tekintete a hátam mögött, a falon kalandozott. Mintha képeket nézne, de ahogy észrevettem nincs ott egy sem. Talán csak volt. – Nem tudom, hogyan kellene kezelnem a helyzetet. – mondta végül.
- Sajnálom. Talán jobb lenne, ha hazamennék! – böktem ki.
- Nagyon szeretném, hogy maradj, de nem lehetek ennyire önző. Ha nem akarsz Alice mellett lenni, megértem. – hajtotta le a fejét, nekem pedig ettől rossz érzésem lett.
- Jasper… - suttogtam. Többre nem nagyon voltam képes. – Veled szeretnék lenni.
- Akkor majd én maradok nálatok! – mondta, és felpattant. – Összeszedek pár holmit, itt várj! – mondta, majd mintha villám gyorsan egy puszit nyomott volna a számra. De nem lehettem biztos, hiszen csak egy elmosódott csíkot láttam belőle.

Pár másodperccel később éreztem, ahogy besüppedt mellettem az ágy, majd oldalra pillantva Edwardot láttam meg.

- Azt hittem, eldöntötted, hogy nem hagyod magad. – mosolygott.
- Nem vagyok ilyen típus Edward. – húztam el a számat. – Persze, a magam módján, igyekszem harcolni érte… - pillantottam arra, amerre Jaspert sejtettem.
- Már az első pillanattól kezdve kedvellek. – mondta, mire én megilletődve néztem rá. – Most már tudom, hogy miért! – aztán még egy puszit is nyomott a homlokomra, majd kiment.

Ez furcsa volt, de örültem, hogy ezt mondta. Megkönnyebbültem, hogy egy ember, vagyis vámpír szimpátiáját biztosan elnyertem. Meg ott volt még Bella is.
Jasper pár perc után visszajött, a kezében egy kisebb utazótáskával, majd megfogta az enyémet is, és kifelé indultunk.
A nappaliban ott ültek a többiek, kivéve Carlislet és Esmét. Hol lehetnek?

- Elmentek vadászni. – mondta mosolygósan Edward, mire csak bólintottam.
- Máris elmész? – kérdezte érdeklődve Alice. A kis gonosz!
- Muszáj, nem bírom ezt a ribanc szagot! – villantottam egy mosolyt.
- Ne bosszantsd a vámpírt! – mordult fel.
- Elnézést! Jó éjt! – intettem, majd kiléptem az ajtón, mellettem Jasper. Reméltem, hogy ezt is megbocsátja majd.
- Hihetetlen vagy! – rázta meg a fejét.
- Ezt nem tudtam kihagyni. – sóhajtottam, már a kocsiban.
- Hát azt észrevettem. – mormogta, de szája szegletében ott bujkált egy elrejtett mosoly.
- Kiengesztellek! – mondtam. – Állj meg! – kértem, mire lehúzódott az út szélére, még a házuktól vezető földesen.
- Miért…? – kezdte volna, de én már át is másztam az ölébe.
- Kiengesztellek! – suttogtam ajkainak, majd birtokba is vettem.

El sem tudnám mondani, hogy milyen érzés is őt csókolni. Ahogyan hideg ajkai az enyémeket szántják végig. Olyan érzéki, és vágyakat korbácsoló, mégis gyengéd.
Hideg ujjai a kabátom alá siklottak, és a derekamhoz érve, mintegy villámcsapás hatottak rám. Megborzongtam, de nem is a hidegtől, hanem bőrének érintésétől. Olyan selymes volt, és mégis határozott. Mikor így hozzám ér, olyan érzés mintha olvadnék. Mintha lebontaná a külső érzékelőimet, és a lelkemet simogatná.
Tökéletes csók volt, bár nekem nincs olyan nagyon viszonyítási alapom. Csak azt tudom, hogy más biztosan nem tudna rám ilyen hatással lenni.

Kezeim hajába túrtak, ujjaim közt éreztem a szőke tincseket, amik selymesebbek voltak, egy baba hajánál is. Hát a vámpírok tényleg tökéletesek?
Már csak ruha nélkül kellene látnom. Megérinteni a kemény, izmos mellkast, a kockás hasat.
Sóhaj szakadt fel torkomból két csók között, ahogyan elképzeltem milyen lenne.
Csókja íze káprázatos volt, soha nem fáradó ajkai játszottak enyémekkel.

Előrébb csúsztam ölében, és ágyékomat az övéhez nyomtam, mire egy mélyről jövő morgás volt a válasz. Megálltam a mozdulatokban, ahogyan ő is. Szemeimet kinyitotta, s az éjfekete szempár rabul ejtett.
Vajon milyen lehet neki, hogy nem lehet velem? Vagyis, hogy nem akar, mert nem szeretne bántani? Nála ez valószínűleg nagyon, de nagyon rossz lehet. Pláne ha érzi azt a vágyat, ami belőlem árad.
Hófehér arca megfeszült, ahogyan kezeimet az inggombjához emeltem. Szemeit lehunyta, és várta érintésem. Nem is haboztam.

Kibújtattam a gombokat a lyukakból, majd lassan ujjbegyeimmel megérintettem mellkasát, s egy kis kört írtam le. Jasper úgy morgott, hogy a szívem még hevesebb iramra kapcsolt, félve, hogy ezzel átszakítja a bordáimat.
Egyáltalán nem ijedtem meg tőle, sőt. Férfias hangja minden érzékemet kikapcsolta, és csak annyi villogott a fejemben: akarom.

Tenyerem rásimult a márvány mellkasra, és szemeimmel az összeszorított ajkakat néztem. Hozzá hajoltam, és számat az övéhez nyomtam, miközben kezeim lejjebb kalandoztak.
Ajkai lassanként találtak az enyémek összhangjára, de aztán úgy csókolt, hogy szinte levegőt sem kaptam. De nem bántam, mert ezt akartam. Imádtam, hogy érezhetem, hogy kellek neki, hogy ő is annyira vágyik rám, mint én őrá.
Mellkasa sűrűn emelkedett, és nekinyomott a kormánynak. Még szerencse, hogy puha huzat van azon is.
Felkuncogtam.

- Teljesen elveszed az eszem. – hadarta gyorsan, miközben a nyakamat csókolgatta.
- Nem fogok bocsánatot kérni! – mondtam.
- Rossz kislány! – morogta a bőrömbe.

Szégyen szemre hangosan felnyögtem, mikor ajkai a nyakamra tapadtak, és enyhén megszívta a bőrt. A legpikánsabb dolog az volt, hogy tudtam, hogy egy vámpír teszi ezt, méghozzá az én Jasperem.
Kezei a csípőmre siklottak, és megemelt, hogy még jobban magához húzzon.
Tekintete tüzes volt, ahogyan a csókja is. Szinte falta az ajkaimat, és én élvezettel játszottam nyelvével.

- Ez… sok lesz! – suttogta két csók közt.
- Azt szeretnéd… hogy álljak le? – kérdeztem, s utána fogaim közé csíptem alsó ajkát.
- Igen. – mondta halkan, és zihálva.
- Rendben! – tudtam, hogy bízik bennem, és abban, hogy nem kísértem a sorsot. De biztos vagyok benne, hogy egyszer eljutunk addig is, mikor már képtelen lesz ezt mondani nekem. És én mindennél jobban várom azt a pillanatot.

Lassan csillapodtunk le, majd visszaültem a helyemre. Megigazítottuk a ruhánkat, aztán felénk vettük utunk.

** Jasper **

Ez a lány tényleg elveszi az eszem, de nem bánom. Miközben csókoltam, éreztem mindent. Őt is és magamat is. Rengeteg érzelem kavargott bennem, mégis ezer százalékra biztos voltam benne, hogy mikor kell megállnunk, és le is álltunk. És nem is tettem kárt benne.
Boldog voltam, hogy vele lehetek, ráadásul az is egy pozitívum, hogy csak ketten leszünk.

- Apa kocsija! – szólalt meg mellettem csodálkozva. Kinéztem a szélvédőn, és a ház előtt tényleg az ismerős autó parkolt. Hát mégsem leszünk kettesben.
- Igen, úgy tűnik. – motyogtam.
- De miért vannak itt? Miért nem szóltak, hogy jönnek? – kérdezte mintegy saját magától.
- Nemsokára megtudjuk! – fogtam meg a kezét, majd mikor leállítottam a kocsit, kiszálltam, de ő most nem várt meg.
- Rossz előérzetem van, Jasper! – bújtatta tenyerét az enyémbe, és szinte futott a ház felé.

Az ajtó nem volt bezárva, így rögtön bementünk. Az orromat azonnal megcsapta az ismerős illat, tudtam, hogy szemeim most feketék. Le kellett állítanom a légzésem, nehogy valami őrültséget csináljak. Annyira magamra figyeltem, hogy nem is vettem észre, hogy Bogi elengedi a kezem, és a nappaliba megy.
Már csak a sikolyt hallottam, mire azonnal észez tértem, és utána mentem.

Bogi az ajtóban állt, és minden porcikája remegett, szemei ide-oda cikáztak, és könnyek homályosították látását.
Újra vettem egy lélegzetet, de az erős illat a csontjaimig hatolt. A két test a kanapén és a fotelben volt. Nyakuk el volt vágva, minden csupa vér volt. Kezeiken mégis ott volt a jel: két jól kivehető vámpír harapásnyom.

- Nem… - suttogta mellettem Bogi, majd előre lépett, de én elkaptam a derekát.
- Maradj itt! – mondtam.
- Nem! – hangja hisztérikusan csengett. – Nem, nem! – kiabált. – Engedj el! Nem hallod? Eressz! – kiabált torka szakadtából. – Anya! Ne… Kérlek! Apa! – próbált kiszakadni ölelésemből, és a holttestek felé menni, de nem engedtem. Még engem is sokkolt a látvány, hát milyen hatással lehet rá?
- Bogi, próbálj lehiggadni! – kértem gyengéden, és szemeimet arcára függesztettem. Ahogy előre hajoltam, megláttam a megállíthatatlan könnycseppeket végigfolyni arcán.
- Nem, segíteni kell rajtuk! – kezeivel megpróbált lefejteni karjaimat róla, de nem engedtem.
- Gyere! – mondtam, bár csak magamnak, és felemeltem a földről, hogy kivigyem innen.
- Ne! – sikított. Sosem hallottam még ennél szívszaggatóbb hangot. Kapálózott, körmei a kezembe martak, de persze nem fájt. Csak éreztem, hogy mit próbál eléri. – Be kell mennem! – kiabált már az udvaron.
- Shh! Semmi baj! – villám gyorsan elengedtem, és elé álltam, s magamhoz öleltem.
- Nem, ez nem lehet! – zokogott, hangja már csak halk nyöszörgés volt.
- Sajnálom! – úgy szorítottam magamhoz, hogy neki ne fájjon, de mégis a lehető legjobban.

A zsebembe nyúltam, és tárcsáztam Carlisle számát. Mindig magánál hordja, hogy ha valami súlyos eset van, elérjék.
Belegondolni is szörnyű volt, mi történhetett odabent. Vámpír volt, ez már biztos, éreztem a szagát is, de nem ismertem fel. Miattam történt! – jöttem rá.
Bogi nem hagyta abba a zokogást, még akkor sem, mikor már a lépcsőn ült az ölemben, és megérkezett Carlisle, majd több rendőrautó is.
Alice összeráncolt szemöldökkel közelített felém, éreztem, ahogy koncentrált, mégsem látott semmit. Edward és Bella leültek mellénk, de intettem nekik, hogy hagyják békén.

Érezni a fájdalmát, a kétségbe esését, hogy elvesztette a szüleit, borzalmas volt. Le kellett hunynom a szemeimet, mert az érzései hatalmas zűrt okoztak bennem. Szenvedtem, vele együtt. De meg is érdemlem. Biztos voltam benne, hogy miattam történt. Az a valaki rájött, hogy Bogival vagyok.
Edward csak bólintott egyet. A vér illata annyira keveredett a nomádéval, hogy nem lehettem biztos benne, hogy ugyanaz, akit üldöztünk. De Edward biztosított efelől.
Már csak egy dolog maradt. Vigyázni Őrá és a családomra. Semmi más nem volt fontos, csak a karjaim közt zokogó törékeny lány. Tönkre tettem az életét!

- Jasper… - suttogta.
- Igen? – hajtottam le a fejem, hogy láthassam az arcát.
- Vámpír volt, igaz? – kérdezte. – Láttam a… - zihált. – A harapást. – tekintete szinte követelte az igazat.
- Igen. Sajnálom! – nem tudtam mást mondani. Vártam, hogy majd elkezd kiabálni, hogy gyűlöl, hogy nem akar többé velem lenni, az miatt, aki vagyok.

De nem tette ezt. Semmit, amire számítottam, sőt. Szorosan hozzám bújt, könnyeit éreztem a mellkasomon, ahogy átáztatták az ingem. Alig tudtam elhinni, hogy ennyire szeret.

- Bogi! – lépett elénk Alice.
- Tes... Tessék? – emelte fel fejét, hogy ránézhessen.
- Gyere velem, a rendőröknek lenne néhány kérdésük. Ha most túlesel rajta, aztán békén hagynak! – nyújtotta kezét Alice. Éreztem, mennyire sajnálja őt.
- Rendben! – csúsztatta törékeny kezeit Alicébe.

Alice eltámogatta őt a rendőrautóig, és mellette is maradt. Fogta a kezét, és engedte, hogy a vállára hajtsa a fejét. Csodálkoztam. Vagy csodáltam a két nőt, akiket épp figyeltem.
Már nem volt kétségem. Akkor is jól döntöttem, és most is! Alice és Bogi, múlt és jövő.

Miután Bogi mindent elmondott a rendőröknek, besétált a nappaliba, ahol éppen a holttesteket tették be a hullazsákokba.
Láttam szemeiben gyülekezni a könnyeket, és ahogyan ajkai megremegnek. Kezeivel átölelte a mellkasát, és mereven bámulta a két fekete zsákot.
Nem kis meglepetésemre a gyámügy azonnal kijött, és Bogi felé vették az irányt. Felpattantam helyemről, de Carlisle leintett. Szerencsénkre Carlisle el tudta intézni, hogy Bogi velünk maradjon. Persze ehhez még kellenek papírok, de mivel a mamája messze él, reméltem, hogy minden zökkenőmentesen fog menni. Feltéve, ha nem gondolja meg magát. Azt is megérteném, ha nem akarna a mi fajtánkkal maradni.

Edward odalépett az időközben elpityeredő lány mellé, és beültette a kocsimba. Bella és Alice mellé ültek. Úgy gondoltam, hogy beszélnem kellene apával, így bementem.
A vér bódító szaga még most is erőteljesen érződött a szobában, és terjengett a házban. Egy pillanatra meg kellett állnom a nappali ajtajában. Tekintetem a kanapéra esett, amin lassan megszárad a vér.

- Fiam! – állt elém Carlisle.
- Jól vagyok! – mondtam, hangom mélyen csengett. – Persze nem kellemes, de…
- Sokkal nagyobb önuralmad van, mint hittük. Az, hogy mit sem törődve az életünket jelentő folyadékkal, inkább Bogira figyeltél… Nagy dolog Jasper! – nézett rám büszkén.
- Olyan rossz volt őt így látni. – éreztem, ahogyan én magam is elszomorodom. – Olyan rossz volt, ahogyan oda akart futni. Nem hagyhattam… én… Annyira szeretem. – sóhajtottam elkeseredetten.
- Attól még, ami történt, ő is szeret téged!
- Meglátjuk mit fog mondani, ha ténylegesen felfogta, mi történt. – húztam el a számat. – Szólni szerettem volna, hogy légy szíves nézz körbe. Ha bármi nyomot találsz…
- Úgy lesz! – bólintott.

Kisiettem a házból, mert a végtelenségig én sem bírom elviselni ezt a szagot, és a kocsimhoz sétáltam. Meglepetésemre Bogi már az anyósülésen ült, Bella és Alice pedig már elmehettek Edwarddal. Mielőtt kinyitottam a kocsiajtót, még nagy levegőt vettem, majd beszálltam. Bogi érzelmei szinte fejbe vágtak, de annyira mégsem volt vészes. Próbálta magát nyugtatni, legalábbis így vettem észre. Beindítottam a motort, majd elindultunk.
Nem tudtam, mit kellene mondanom. Hiszen pont nekem meg sem kellett volna szólalnom. Hány ártatlan embernek okoztam én is ugyanilyen fájdalmat, mikor még Mariaval voltam? Rengetegnek. Én is bűnösnek éreztem magam, pedig nem én öltem meg a családját.
Végül úgy döntöttem, hogy el kell neki mondanom mindent.
Csendesen hallgatta végig, mi történt az elmúlt hetekben. Éreztem, hogy dühös lett és csalódott, de nem tehettem ellene. Nem szólt semmit, csak meredt maga elé.
Vártam, hogy a fejemhez vágja, hogy én tehetek róla, hogy vigyáznom kellett volna rá, és a családjára, de nem tette. Nem szólt semmit.
Kétségbe esetten vártam, hogy végre reagáljon valamit. Mikor a házunk elé értem, Esme jelent meg a verandán, és éreztem, mennyire sajnálja Bogit, és együtt is érez vele. Tisztán él az emlékezetében az, mikor elvesztette a kisbabáját. Tudom. Beszéltünk már róla többször.

Bogi nagy levegőt vett, majd kiszállt a kocsiból engem otthagyva. Esme megölelte őt, de ő csak mereven bámult előre. Ahogy én is kiszálltam kezemben a csomagjainkkal, amit nemrég összekészítettünk, megéreztem a valódi Bogit.
Nem éreztem mást, csak vágyat. Bosszúvágyat. Megijedtem ezektől az intenzív érzésektől, mert nem erre számítottam.
Bogi végül esetlenül megölelte Esmét, majd bement a házba. Aggódva mentem én is utána.

- Alice! – Bogi hangja gyenge volt, mégis nagyon határozott. Alice azonnal ott termett előtte.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne. – mondta komolyan Alice.
- Micsoda? – léptem közelebb hozzájuk.
- Tényleg őrültség! – jött le Edward is, Bellával az oldalán.
- Szóval nem értetek egyet… Sejtettem, hogy így lesz. – Bogi egyáltalán nem lepődött meg.
- Miről beszéltek? – léptem Bogi mellé, és megpróbáltam megfogni a kezét, de elhúzta. És ez fájt, pokolian fájt, mint még talán semmi.
- Bosszút akarok állni! – nézett a szemembe, melyekben könnyek csillogtak. – És ez csak úgy lehetséges, ha…
- Ha átváltozol… - suttogtam megsemmisülten. – Nem, nem, nem és nem! – dühödtem fel. – Ezt nem teheted! Mégis mit gondoltál?
- Tudtam, hogy te nem akarnál átváltoztatni, így Alicere gondoltam. – mondta ki egyenesen, a szemembe nézve. Idő közben Carlisle is hazatért. – Nem vettél észre bármit, amiből megtudhatnánk, hogy ki volt? – nézett apámra. Bennem pedig felment a pumpa, de végérvényesen is. Az érzelmeimnek nem voltam már az ura, így láttam Bogi arcán is átsuhanni a döbbenetet, ahogyan megérzett engem. Ebből nagy veszekedés lesz! Előre tudtam, hiszen mindkettőnkben tombolt a düh.
- Ha egy percig is azt hiszed, hogy belemegyek abba, hogy átváltoztassanak, akkor bolond vagy! – mormogtam idegesen, fogaimat összeszorítva. Sosem hozott még ki senki sem így a sodromból. Bogi is csak azért volt rá képes, mert rettentően szeretem. Mindennél jobban.
- Bolond? Én lennék a bolond? – hajolt közelebb és dühösen villantak rám a gesztenyebarna szemek.
- Igen. Mégis hogy gondolhatsz ilyesmire?
- Meghaltak… - sziszegte.
- Tudom. De nem teheted ezt velem, velünk. Sajnálom, hogy meghaltak, de nem tehetünk semmit.
- Nem? – dőlt picit hátra, és csípőre tette kezeit. – Hát így biztosan nem. – mutatott végig magán. – Szeretsz engem?
- Persze, hogy szeretlek! És ezért nem akarlak elveszíteni!
- Nem fogsz. Csak tégy erőssé, megállíthatatlanná! – olyan nagyon biztosan kérte ezt, hogy megrémített.
- Ilyen akarsz lenni? – tártam szét a kezemet, végigmutatva a családomon. – Gyilkológépek vagyunk. Vérszomjas fenevadak. Hidegek, kemények, és minden gondolatunk egy dolog körül forog: vér, vér és még több vér! – kiabáltam. Annyira fájt, hogy ilyen hirtelen eldobná magától a rendes életét.
- Tudom, hogy gyilkosok vagytok! – ordított magából kikelve. – Tudom, hogy kemény vagy és hideg. Szerinted mit érzek, mikor megcsókollak? Azt érzem, hogy rossz amit teszek. Hogy nem vagyok hozzád való, hogy nem vagyok elég. Érzem, hogy hideg vagy, fagyos, mint a decemberi éjszaka. De én szeretem a rohadt decemberi éjszakákat! A francba is! Pontosan tudod, hogy mennyire szeretlek. – kiabált tovább. – De te persze nem értesz egyet velem, mert miért is tennéd, mi? Hogy könnyebb legyen? Ugyan! – legyintett, és ironikusan formálta a szavakat. – Már nincs ami idekössön, ehhez a világhoz! – a könnycseppek megindultak arcán, de továbbra is ordított velem. – Meghaltak, megölték őket, és én annak a vámpírnak a hamvait akarom, aki ezt tette!
- Olyanná akarsz válni, mint azok, akik tették? – kiabáltam, hangom mély volt, parancsoló, mint mikor annak idején a katonáimmal beszéltem. – Mint én?
- Igen! Mindenáron! – dobbantott a lábával.
- Nem vagy eszednél! – suttogta hitetlenül.
- Én nem vagyok eszemnél? – haragos volt, mint egy tomboló hurrikán a tenger felett. Éreztem. – Te voltál az, aki hagyta ezt az egészet megtörténni! – szavai tőrként szúrtak. – Nem szóltál, és a szüleim meghaltak. Miattad! – hangja ott csengett a fülemben, a dühös kiabálás: miattad! Ezt hallottam csak. Rettenetesen felhúzott szavainak igazsága.
- Tudom! – kiabáltam, majd a falhoz szorítottam őt. Tekintete most is dühöt sugárzott, nem pedig félelmet, pedig ezt kellett volna. Szorosan nyomtam a fehér falnak, kezeit a feje mellett odaszorítva, éreztem a friss vér illatát, ahogyan ujjai koppantak a betonnak, és felszakadt a bőre, de most nem érdekelt. – Tudom, hogy az én hibám! – morogtam az arcától pár centire. – És sajnálom, de már nem tehetek semmit! Ha tudtam volna, hogy téged és a családodat is célba vesz, nem mozdultam volna mellőletek egy percre sem, de nem tudtam. Szerinted nekem ez nem fáj? Hogy nem fáj látnom, ahogyan összezuhansz? Hogy nem irtóan rossz nekem érezni a fájdalmad? Tudni, hogy az én hibám? Hogy miattam szenvedsz? Hm? – mormogtam.
- Nem haragszom… - motyogta halkan, pedig még mindig mérges volt. – Nem a te hibád, hiszen nem tudtad. Sajnálom.
- Nem, ne csináld ezt! – kiáltottam fel, mire enyhén összerezzent. A felgyülemlett indulatok ki akartak törni belőlem. Pusztítani akartam, semmivé tenni valamit, bármit! Villámgyorsan szakadtam el Bogitól, akinek kezei lehullottak a falról, ezzel piros vércsíkokat húzva a fehér felületen. Ezt is én tettem! Nem bírtam ott maradni, nehéz volt amellett lenni, akinek tönkretettem az életét, mostmár végérvényesen. Az ajtó felé siettem, el akartam futni. Kiléptem a verandára, ahol a hűs levegő az arcomba csapott, majd a fák felé siettem. Kidöntök párat, vagy a fele erdőt… Mit számít?
- Ne merj elmenni! – szólt Bogi, mire visszafordultam az ajtó felé. Ott állt a félhomályban, én mégis pontosan láttam, ahogyan sír. – Nekem már csak te maradtál! – hangja most először megremegett, és kérlelő volt. – Ha nem akarsz engem, azt megértem és elfogadom. – miért ne akarnám? Persze, hogy akarom, jobban, mint bármikor. – De ha tényleg szeretsz, akkor kérlek, ne menj el! – ajkai remegtek, szemeiben egyre több és több könny gyűlt.

Nem volt kérdés egy pillanatig sem, hogy mit teszek.
Azonnal előtte termettem, mire ő a karjaim közé bújt, és felzokogott. Talán most tudatosult benne, hogy pontosan mi történt. Talán ez a veszekedés kellett ahhoz, hogy felfogja, nincsenek többé.
Szorosan öleltem magamhoz, és bearaszoltam vele a házba. Kint ma este túl hideg volt, mintha csak az időjárás is tükrözné a helyzetünket. Havat ígér, méghozzá holnap. Október végén, ami még itt is meglepő volt.
Leültem Bogival a kanapéra, és az ölembe húztam. Arcát a nyakhajlatomba fúrta, és éreztem a forró könnycseppeket a bőrömön.
Carlisle közben elmondta, hogy semmi konkrét nyom nem volt, csak egy üzenet. Erre már Bogi is felkapta a fejét, és értetlenül nézett apámra.

- Ezt a cetlit találtam anyukád kabátjának a zsebében. – nyújtotta felénk a fehér, kissé összevérezett papírt. Én vettem el, mert Bogi csak bámulta a lapot. „Jasper! Fájni fog még jobban is!”
- De mégis miért? Nem értem. – mondta Bogi nyugodt volt, bár a szívverése eléggé felgyorsult. – Ha téged akar, akkor miért körít?
- Mert azt akarja, hogy szenvedjen! – szólalt meg Edward. – Ahogyan Victoria is azért akarta megölni Bellát, hogy nekem fájjon. Ha fájdalmat akar okozni egy vámpír egy másiknak, az megöli a társát. Ráadásul ti őszintén szeretitek egymást, és nem csak úgy együtt vagytok.
- Már csak ezért is megérné, ha átváltoznék! – motyogta.
- Miért? – sóhajtotta fel, és szorosabban öleltem magamhoz combjainál fogva, ő pedig válaszolva erre a mozdulatomra még jobban hozzám bújt.
- Mert meg tudnálak védeni… - erre a mondatra nagyon csúnyán néztem rá, mire enyhén elmosolyodott. – Na jó, vagy legalább magamat.
- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Értsd meg, hogy nem azért nem akarom, hogy átváltozz, mert nem akarok örökké veled lenni. – Alice halkan kisuhant a házból, éreztem, hogy tervez valamit. – És nem is azért, mert úgy kevésbé szeretnélek, hanem azért mert még annyi minden áll előtted. Annyi élmény és felfedezni való. – néztem pirosas szemeibe. A sírástól meg is dagadt egy kicsit, ezért közelítettem felé, mire lehunyta szemeit, én pedig megpusziltam mindkettőt.
- Ez jó… - suttogta.
- Ugye jó valamire, hogy ilyen hideg vagyok? – mosolyogtam leszegett fejjel.
- Jasper… Tudod, hogy nem úgy gondoltam. – érintette homlokát az enyémhez. Szomorúan néztem a bánatos szemekbe.
- Tudom… Vagyis… mindenben igazad volt. Én tehetek róla.
- Nem, nem egészen így van! Figyelj most rám jól! – kért. – Ha én lennék vámpír és te ember, és én lennék olyan, mint te. Ha a múltam miatt valaki ezt tenné… - vett nagy levegőt. – Te úgy gondolnád, hogy az én hibám? – kérdezte. Igaza volt, sosem hibáztatnám őt.
- Nem. – motyogtam.
- Na ugye. Azt szeretted volna hallani, így azt mondtam. – rántotta meg a vállát.
- Dühös voltál, és szerintem minden szót komolyan gondoltál. – néztem rá gyanakvóan.
- Dühös voltam az igaz. De csak azért mert nem akartad, hogy… egy legyek közületek. – mondta, és őszinte volt.
- Az erre nem megoldás! Ne kezdd te is azt, amit Bella! – mondtam nyugodtan és kérlelően.
- Héj, én is itt vagyok ám! – háborodott fel Bells.
- Ugyan… tudod, hogy szeretem, hogy a hugom vagy! – mosolyogtam rá.
- Igen, tudom, hogy boldog voltál, hogy megszabadultál a vérem csábításából. – mosolygott édesen.
- Bolondok vagytok… - mosolygott fáradtan Bogi.
- Gyere, aludj egyet. – álltam fel, vele együtt. Jó volt a karjaim között tartani, jó volt érezni, ahogyan tenyere a hátamra simult, ahogy benyúlt a pólóm alá.
- Várj! – emelte fel fejét, és Carlisle-ra nézett. – Holnap el kéne intéznünk a… temetést. – könnyezett.
- Mindent elintézek! – állt fel apám. Most is melegség öntött el a tudatra, hogy ilyen fantasztikus családba tartozom. – Majd együtt kiválasztjuk a koporsókat. – bólintott, mire Bogi csak pislogott párat, majd beleegyezően bólogatott.

Bogit letettem a szobám előtt, mert belülről hallottam Alice neszezését. Kezeit a kezembe fogtam, és végigsimítottam a sebeket a kézfején. Bántottam.

- Nem fáj! – suttogta.
- De akkor is… Elvesztettem a fejem. – bűntudatom volt, amiért annyira kifakadtam.
- Nem, mi csak veszekedtünk. De te vetted észre, ami ebben szép volt. – mondta mosolyogva, én meg nem értettem mire gondol. – Tényleg dühös voltál, éreztem. A falhoz szorítottál, amiről más esetben rögtön az jutna eszembe, hogy irtó szexi… De most… - komorult el egy kicsit, és szomorú volt. – De nem bántottál. Pedig sok érzelem volt benned, te mégsem törtél össze, mint egy porcelánbabát.
- Vérzik a kezed.
- Vérzett. De nem attól, hogy olyan erősen szorítottál, hanem mert összesúrlódott a fallal. Szeretlek, na! – bújt hozzám szégyenlősen, mintha csak először mondta volna.
- Én is szeretlek! – mondtam, majd bentről hallottam Alice hangját: „Gyertek már!” – Menjünk be, pihenned kell!
- Rendben, de megígéred, hogy nem hagysz egyedül? Azt most nem bírnám ki… - könnyes lett a szeme, és bánatos a szeme.
- Persze. – bólintottam, majd ajkaihoz hajoltam, és lágyan megcsókoltam. Úgy kapott utánam, mintha még sosem csókoltam volna. Most ő szegezett a falhoz, és kezei hajamba túrtak, lábujjhegyre állva ágaskodott hozzám.
- Kedvesem… - toltam el magamtól egy kicsit. – Ez… sok… nehéz neked ellenállni! – morogtam.
- Akkor ne tedd!
- Bár ne kéne megállnom… - öleltem magamhoz. Ajkai a nyakamhoz értek, és érzékien járt bőrömön a nyelve.
- Megígérted, hogy nem hagysz magamra! – hajolt el, és nézett a szemembe.
- Persze. – nem értettem, mire akar kilyukadni.
- Még zuhanyoznom is kell… - harapta be alsó ajkát. Magamban felnyögtem.
- Meglátom mit tehetek…
- Te Jasper! – torpant meg még mielőtt kinyithattam volna az ajtót, ami mögött Alice már türelmetlenül várt minket.
- Igen Szerelmem? – fordultam felé.
- Szerinted… szerinted sokat szenvedtek? – kérdezte, mire összeszorítottam állkapcsomat. Persze, hogy sokat. Hagyták őket kivérezni. De ezt nem mondhattam.
- Nem tudom, reméljük, hogy nem! – hárítottam, mire csak könnyes szemekkel bólintott. Hosszú út lesz ez neki, nekünk. Mire újra jól lesz, de én minden egyes percben ott leszek mellette. Benyitottam a szobába, mire Alice félénk mosolyával találtuk szembe magunkat.
- Meglepetés. – mondta enyhén mosolyogva, és félve nézett Bogira, aki csodálkozva nézett rá, nekem meg fogalmam sem volt, hogy volt erre ideje.

Bogi száját mindössze csak egy halk „ó” hagyta el, és könnyes szemekkel nézte a szobában szépen elrendezett dolgait. Alice tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd megölelte Bogit.

- Tudtam, hogy örülni fogsz! – trillázta boldogan.
- Köszönöm! – nézett rá hálásan Szerelmem. Máig sem értem egyszer miért látja Bogi jövőjét, egyszer meg nem. Talán a képessége gátolja Alice-ét. – De meg sem kérdeztük Jaspert, hogy mit szólna ahhoz, ha átpakoljuk a szobáját… - motyogta Bogi, ahogyan nézte az elé táruló látványt.
- Nekem tökéletesen megfelel! – húztam magamhoz, ő pedig készséggel bújt hozzám.

Alice még rámpillantott és bólintott, majd halkan kisurrant a szobából. Nem nagyon tudtam, hogy mit kellene tennem. Hiszen nagyon nagy veszteség érte őt alig pár órája, és nem tudom, mit mondjak.
Csak álltunk ott összeölelkezve, és vártam.
Bogi felemelte fejét, és könnyes szemeivel engem nézett, majd a számat. Tudtam, hogy mire vár. Rám. Arra, hogy megcsókoljam, hogy próbáljam vele elfeledtetni a történteket, még ha csak pár percre is.
Nem is várattam sokáig, lejjebb hajolva, finoman érintettem ajkait. Ő is gyengéden csókolt… kezdetben, mert aztán átcsapott az egész szenvedélyes táncba, ahogy nyelve az enyémet cirógatta.
Ujjai az ingem gombjaihoz siklottak, és sürgető mozdulatokkal akart megszabadítani a ruhadarabtól. Éreztem mennyire kíván engem, és én is hasonlóképpen kívántam őt, de elmémben felsejlett Bella fájdalmas arca, mikor terhes volt. Talán ez térített észhez, mielőtt az ágyra vetődtünk volna, s finoman de határozottan eltoltam magamtól.
Kapkodva szedte a levegőt, szemei pedig furcsán csillogtak. Benne volt a szerelem, a vágy de a fájdalom is.
Aprót ráztam fejemen nemet intve felé, mire hangosan felsóhajtott, s szemeiben újra könnyek gyülekeztek. Sajnáltam, hogy nem adhatom meg neki azt, amire vágyik, de nem tehettem mást.

- Elmegyek zuhanyozni. – mondta, és a gardrób felé indult, én pedig azon gondolkoztam, hogy vajon be kell-e mennem majd vele zuhanyozni? Hiszen megígértem neki, de fogalmam sem volt, hogyan bírhatnám ki azt a látványt. – Jesszus Úr Isten! – hallatszott hangja a ruhás szobából, én pedig siettem is felé.
- Mi baj? – léptem mellé, és megdöbbent arcát néztem.
- Honnan van neked ennyi ruhád? Egy plázában nincs ennyi összesen! – hüledezett, majd ujjai óvatosan érintettek egy öltönyt.
- Hát majd megtapasztalod milyen az, ha Alice elvisz vásárolni. – forgattam meg a szemeimet. Azt hittem nagyobb baj van.
- Hát nekem is sok ruhám van… - mutatott a polcok és a fogasok felé, ahova Alice elrendezte a cuccait. – Legalábbis azt hittem. – mosolyodott el halványan.
- A fele még rajtam sem volt… - tűnődtem, ahogyan a temérdek ruhát néztem.
- Anya is szeretett vásárolni… - lépett egy halvány zöld ingemhez, és leakasztotta a helyéről. Tenyerével végigsimított rajta, majd az ing ujját megfogta. – Apa is velünk jött mindig. Tudod, ők szinte mindent együtt csináltak. Egy munkahelyen dolgoztak, egyszerre ettek, ittak, lazítottak, talán még levegőt is egyszerre vettek. – mosolygott keserűen. Annyira sajnáltam szegényt, mert mindennél jobban szerettem őt, és tudtam, hogy mennyire fáj ez neki. De segíteni nem tudtam. Ha megpróbálnám nyugtatni az sem lenne hosszú távon jó. Valamikor fel kell dolgoznia az eseményeket. – Mikor megkértük, hogy vigyen el minket vásárolni, sosem mondott nemet. Pedig nagyon unta magát. – kuncogott fel. – Mi képesek voltunk órákig próbálgatni egy üzletben a ruhákat, ő pedig csak nézte, ahogy forgunk előtte, és kedvesen mosolygott… Imádták egymást, az életüket, és engem is a maguk módján. Csak nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, hogy van egy lányuk. – még mindig az inget nézegette, ujjaival az anyagot vizsgálgatta. – Hiányoznak, pedig úgy volt, hogy ezen a hétvégén nem is lesznek itthon… De tudom, hogy sosem látom őket viszont. – suttogta.
- Sajnálom! – hajtottam le a fejemet. Én tehettem róla.
- Nem a te hibád! – az ing és a vállfa halk koppanással értek földet, és a női kezek máris a nyakam köré kulcsolódtak.
- De, az enyém! – motyogtam, miközben Bogi szorosan magához ölelt.
- Nem! És ne mondd ezt többször. Aki megölte őket… - megremegett a hangja. – Az meg fog fizetni. Így vagy úgy, de meg fog! – szorosan préselte magát hozzám, s lassan az én kezeim is köré fonódtak.
- Biztos lehetsz benne! Nem hagyom, hogy megússza! – ígértem. Bogi sírni akart, éreztem, de nem tette. Szörnyű vagyok, hiszen nekem kellene vigasztalnom őt, és nem neki engem.
- Megyek… - lépett el tőlem, és nagyokat pislogott, hogy a megbúvó könnyek eltűnjenek a szeméből. – Szóval, az eredeti kérdésem az lenne, hogy hol találom a hálóingem meg a többi ilyesmit… - nézelődött a ruhák között.
- Erre… Tudod Alice igazából nem külön pakolta a ruháinkat, hanem rendszerbe tette. – fogtam meg a kezét, és elindultam a helység hátsó felébe. – Az én pizsamáim… - fintorogtam. – Erre vannak, szóval a tieid is. Farmerek, pulóverek, pólók… - mutogattam. – Csak az olyan ruháidat láthattad ott, ami nekem nincs. Például szoknya, harisnya meg effélék. – érkeztünk meg.
- Szóval… - vonta fel a szemöldökét. – Te nem is alszol… - nézte az Alice által vásárolt alvós ruháimat.
- Ne kérdezd. Alice szerint mindenre szükségem van. Még ha csak látszat is. Vele nem szórakozhatsz, ha vásárlásról, és főleg a ruhákról van szó.
- Ne is mondd! Láttad a Jimmy Choo cipőimet? Borzalmasan kényelmetlenek. Anya erőltette folyton… - hangja merengővé változott, s egy pillanatra mintha egy kedves emlék jutott volna eszébe. – Megszoktam, hogy a ruháim felét nem is hordom, mert nekem nem tetszenek, vagy nem találom őket kényelmesnek. Kevés olyan magas sarkú cipőm van, amit szoktam is hordani. – nézett rám mosolyogva. – Persze melletted elkezdhetném… - mért végig tetőtől talpig.
- Miért?
- Hát mert sokkal magasabb vagy. Tiszta gáz, hogy csak a mellkasodig érek fel… - húzta el a száját, amin nekem nevetnem kellett. – Ne nevess! – mosolyodott el ő is, de játszotta a kis sértődöttet.
- Bocsáss meg, de… Tudod, Rose az egyedüli a családban, aki majdnem akkora, mint a párja. Szóval ez nem is olyan különös. – magyaráztam.
- Gének… - sóhajtott fel színpadiasan, majd felkapott egy hálóinget, és hozzá egy bugyit. Egy elég kicsi darabot – nagyot nyeltem. Nehéz lesz mellette türtőztetnem magam. – Öhm… - nézett körbe újra. – A többi cuccom? Pipere dolgaim? – kérdezte félénken. Beleszagoltam a levegőbe.
- Itt nincsenek, szerintem inkább a fürdőben. – nyúltam ismét a kezéért, és elsétáltunk a fürdőbe.
- Honnan tudod, hogy itt vannak? – nézett rám, miközben a fehér és fekete bútorokat és fürdőszobai kellékeket nézte.
- Érzem az illatukat. Minden anyagnak megvan a saját illata. Így könnyebb csak szaglászni, mint megkeresni mi hol van.
- Mintha olyan sokáig tartana átnézned a szobát, mi? – húzogatta a szemöldökét. Huncut volt, de így csak még jobban tetszett.
- Hát igen. Gyors vagyok ez tény… De az ösztöneinkben van a szaglás kényszere… Tudod, mi vadászok vagyunk! – néztem rá óvatosan. Nem tudtam, hogy ez a mondatom, hogy hat rá.
- Számomra még furcsa, de azt hiszem, majd hozzászokom. – bólintott. – Azért furcsa egy férfinek egy ilyen fürdőszoba. – merengett.
- Miért?
- Hát tudod, elég sok minden fehér, és a férfiak nem nagyon tartanak tisztaságot… Bár látom ez rád nem vonatkozik. – mosolyodott el.
- Hát szeretem, ha rend van. Meg amúgy is így szebb, mintha az összes ruhám a földön heverne, a vizes törölközőkkel együtt…
- Bizony… De két mosdókagyló van… Ja, Alice… - suttogta a végét, és kicsit elszomorodott.
- Ha tudtam volna, hogy egyszer megismerlek… - léptem vele szembe, és közel hajoltam ajkaihoz, mire neki gyorsabban kezdett verni a szíve. – Vártam volna rád…
- Jó lett volna… Bár így sem utolsó a dolog. – lehunyta szemeit, és megcsókolt.

Jól esett a puha és bársonyos érintés, a szerelem, ami belőle áradt mindannak ellenére, ami történt. Nem éreztem azt, hogy kényszerből tenné, amit tesz, csak azért mert én maradtam az egyetlen a számára. Tényleg szeretett, olyannak, amilyen vagyok.
Apró kezei az ingem alá simultak, és forró tenyerei és ujjai cirógatták a bőrömet. Most nem volt olyan szenvedélyes és követelődző, mint jó fél órával ezelőtt.
Gyengéd volt, és rettentő óvatos. Mintha csak most érintett volna először. Ahogyan ujjait végighúzta a hasamon, minden izmom megrándult a cirógató érzéstől. Egyébként nem nagyon érzem vámpír mivoltom miatt az érintéseket, nem fogom fel, hogy mi akar lenni, nem érzem a valódi jelentőségét, de most… Talán a szerelem teszi, ami kettőnk között tombol.
Fenséges érzés, ahogyan nyelve végigszánt a számon, ezzel perzselő tüzet szítva maga után. Sóhajtva szakadt el tőlem, én pedig egy pillanatra teljesen elkeseredtem, hogy nem mehetünk tovább. De csak egy pillanatra, mert tudtam, hogy mi a helyes.

- Gondolom, akkor nem jössz velem zuhanyozni… - húzta el a száját és aranyosan fintorgott. Mosolyognom kellett.
- Hát… Jó lenne… - nagyot nyeltem, ahogyan a fantáziám szégyentelen képeket vetített elém. – De nem kéne…
- Rendben. – bólintott. – Megígértem, hogy jó leszek. – simogatta meg az arcomat, én pedig teljesen belebújtam a tenyerébe. Csodás volt, ahogyan éreztem az illatát, ami semmihez sem volt hasonlítható, és a melegséget, ami belőle áradt. Nem hittem volna, hogy nekem ilyesmire szükségem van, hogy pont egy ember kelljen ahhoz, hogy teljesnek érezzem magam, és mégis megesett. És boldog voltam, hogy megismertem. Tudtam, hogy nélküle képtelen lennék élni, így minden energiámat abba fogom vetni, hogy megvédjem őt. Amíg csak kell.
- Siess, fáradtnak tűnsz. – susogtam, s közben a barna szemekben gyönyörködtem.
- Igyekszem. – biccentett, majd kezét elvette az arcomtól, és elmosolyodott. Kicsit úgy éreztem, hogy ez kényszeredett mosoly volt.

Kisétáltam a fürdőből, de nem mentem messze. Hallgattam a szobámban ülve, ahogyan a ruhák súrlódnak, és halkan puffannak a földön. Elképzeltem, milyen lehet a törékeny női test, és a nadrágom máris szűknek kezdett bizonyulni. Jól van Jasper! Csak nyugalom. – bíztattam magam gondolatban. Halk lépéseit, a zuhanyrózsa hangja tompította, majd hallottam, ahogy az üvegfalnak dőlve, lecsúszik a kádban. Gondolom próbálta titkolni, hogy sírna, de a halk szipogásai elárulták.
Tétován léptem az ajtóhoz, de benyitni nem mertem. Nem volt hozzá bátorságom, mert féltem. Féltem, hogy nem tudom majd megállni, hogy ne vigasztaljam meg úgy, ahogyan kérte, ahogyan akarta, és féltem, hogy nem tudnék neki biztató szavakat suttogni.
A szobaajtó halkan nyílt, és Esme lépett be rajta, kezében egy fekete köntössel, és szomorúan elmosolyodva lépett mellém. Nem is kellett semmit mondania. Tudtam, hogy ő már most lányaként szereti Bogit, és tudtam, hogy Szerelmemnek jót fog tenni Esme jelenléte. Némán bólintottam, és elléptem az ajtótól, hogy bemehessen rajta fogadott anyánk.

Esme halkan megszólította Bogit, aki valószínűleg felállt, és Esme karjaiban kötött ki. A víz csobogása alábbhagyott, majd elnémult, és már csak Bogi keserves zokogását lehetett hallani.
Alice lépett mellém, és aggódva figyelte a fehér ajtót. Meglepett a mai viselkedése, de tudtam, hogy szívből tette, amit tett. Sajnáltam, hogy egyedül van, mert a kettőnk kapcsolata oly sokáig tökéletes volt, most mégsem éreztem semmi különöset. Mintha csak a hugom lenne, persze legbelül még lappangott némi szerelem iránta, de eltörpült amellett, amit Bogi iránt éreztem.
Meg akartam kérdezni, hogy nem lát-e valamit, de ő megelőzött és csak nemet intett. Bocsánatkérően pillantott rám, mire csak vállat vontam. A lényeg, hogy Bogi jól van… Testileg legalábbis.

Percekkel később kijöttek, és Bogi elég erősnek tűnt, nem olyannak, aki az előbb még sírt, és egy mosolyt is megeresztett felénk. Alice jó éjszakát kívánt, majd elment a saját szobájába, Esme pedig kisurrant egy altatóért, amit Boginak adott minden ellenkezése ellenére is. Esme jól tudta, milyen érzés ez, és hogy nem tudna aludni most, akármilyen fáradt is. Kettőnk rábeszélésére bevette a pirulát, és a kezemet szorongatva elaludt.
Esmével lementünk a nappaliba.
Bella, Edward és Carlisle is jelen voltak. Rose és Emmett pedig inkább a saját kis világukban éltek. Mintha nem is érdekelné őket, ami történt. De végülis nem bántam, hogy nem kell Em hülyeségeit hallgatnom.
Carlisle teljesen biztos volt benne, hogy semmi más nyom nem maradt a támadó után. Valamint abban is, hogy nem újszülött vámpír és nem is egy amatőr volt. Valaki, aki profi. Ez csak még jobban megnehezítette a dolgunkat.
Diskurálásunkat egy vérfagyasztó sikoly szakította meg. Bogi sikolya, aki szívszaggatóan sírt, és nyöszörgött. Azonnal az emelet felé indultunk, és benyitottunk a szobába.

Bogi az ágyon feküdt, és csukott szemeiből könnyek csordogáltak, és hangosan sírt. Jacob felkapcsolta a villanyt, én pedig leültem Bogi mellé és ébresztgetni kezdtem. Ijedten ült fel az ágyon, és nézett körbe. Mindenki ledermedve nézte őt, várva valamilyen reakciót, mikor megszólalt.

- Egy férfi volt… - suttogta.
- Ki? – csúsztam közelebb hozzá, ő pedig belemászott az ölembe, és arcát a nyakhajlatomba temette, onnan motyogott halkan.
- Láttam… egy férfi volt. Sötétbarna haja volt, és vörös szemei. A kezében egy… Egy olyan régebbi kard féle. – kapkodva szedte a levegőt, és kezdtem azt hinni, hogy pánikrohama van, de aztán mégis folytatta. – Anya szemén keresztül láttam, ahogy… Ahogy… Megölte apát. Azt mondta, hogy… Hogy nem az ő hibája… Anya sírt… és…
- Jól van, semmi baj! – ringattam. Nem is kellett tovább folytatnia, tudtam, hogy mit látott, de azt nem, hogy kit. Edward és Alice kimentek, és hallottam ahogyan a másik szobában Edward rajzolni kezd. Ő látta Bogi fejében a támadót, a gyilkost. Lesz egy fantomképünk.

Bogi csak nehezen nyugodott meg az ölemben, de szerencsére sikerült normalizálnia a légzését, és nem is sírt már annyira. Kezei teljes erőből szorították az ingemet, és a sós cseppeket még éreztem néha-néha lefolyni a nyakamon, ahogyan hozzámbújt.
Újra előjöttek belőlem az érzések, miszerint az én hibám, hogy ennyire szenved.
Jacob azonban nem hagyott időt nekem az önutálatra, mert lentről hallottam a nyüszítést.

- Azt akarja, hogy menjünk körülnézni. A lányok itt maradnak Bogival. – szólt az ajtóból Edward.
- Elmész? – kérdezte kicsit ijedten Kedvesem.
- Majd mi vigyázunk rád! – Rose Edward mellett állt, és Bogin kívül nem én voltam az egyetlen, aki meglepődött Rosalie felszólalásán.
- Rendben! – mászott ki az ölemből, és lehunyt szemekkel lélegzett. Bólintottam, majd Edwardnak sugalltam gondolatban, hogy pár perc múlva lent leszek, így újra kettesben maradtam Bogival.
- Jól vagy? Mármint… - kérdeztem, de rájöttem, hogy mekkora baromságot ejtettem ki a számon, és rögtön zavarba jöttem.
- Aha… - motyogta, majd fáradt tekintete az enyémbe fúródott. – Csak ez a képesség… Ez… Neked megvolt már ember korodban is? – kérdezte, s érdeklődően fordult felém.
- Hát… Valószínűleg ezért lehettem a legfiatalabb őrnagy. De tudatosan nem használtam. – kézfejemet arcára simítottam, ő pedig doromboló kiscica módjára simult érintésemhez. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy sosem tudnék mellőle egy lépést sem eltávolodni.
- Olyan nehéz… - suttogta és fájdalmas pillantással nézett rám. – Látni azt, ami a múltban történik… Mi értelme Jasper? – olyan szomorúan beszélt, de a nevemet mégis áhítattal és szerelemmel ejtette ki.
- Bogi… - suttogtam, s azonnal mellette termettem, és eldöntöttem az ágyon. Arcunk majdnem összeért, orrunk hegye súrolta a másikét, ahogy fölé helyezkedtem. Szívverése azonnal felgyorsult, és apró kezeit a derekamra csúsztatta.
- Mr. Whitlock… - rebbentek meg a szempillái. – Hát szabad így letámadni egy hölgyet? – kacérkodott. Örültem, hogy egy picit el tudtam terelni a figyelmét.
- Hmm… - szagoltam bele a nyakába. – Tudom én azt, hogy Magácska csak erre vágyik. – villantottam rá egy mosolyt, mire egy picit elpirult.
- Én sokkal többre vágyom Mr. Whitlock. – csúsztatta kezeit az ingem alá, és lágyan végigsimított a hátamon, amitől megremegtem.
- Miféle többletre gondol? – játszottam tovább, és úgy beszéltem hozzá, hogy szám súrolta az övét.
- A szerelmét kérem az Uraságnak. Szíve minden szeretetét, és félek ez túl soknak bizonyul.
- Túl soknak? – vontam fel a szemöldököm.
- Félek, hogy túl önző a kérésem, a vágyam Önnel szemben. Félek, hogy nem bízná rám a szívét.
- Hogyne bíznám? Hiszen Magácska is nekem adta az önét. Vagy nem így van? – gyengéden simítottam végig mellkasán, és tenyeremet dübörgő szíve fölé helyeztem.
- Magának már nagyon régen. – sóhajtott. – Örökre, és remélem, hogy megosztja velem az öröklétét! – hunyta le szemeit, és csak úgy áradt belőle a szerelem és a remény. Talán tényleg én voltam az egyetlen reménye. Az utolsó, hiszen nem maradt más.
- Készen lennél? – hajoltam a füléhez. – Már most? – morogtam. Nem akartam megijeszteni, de nem is ijedt meg.
- Bármikor. – vágta rá rögtön.
- Előbb meg kell ismerned a világomat! – néztem a szemeibe. – Kezdjük azzal, hogy végighallgatod Bella és Edward történetét… Beleértve Jacobot is.
- Jacob? Hogy jön ide ő? Azt hittem ő Nessie barátja.
- Nem mi vagyunk az egyetlen különleges faj! – hintettem egy puszit a szájára.
- Szóval azt szeretnéd, ha meghallgatnám Bellát?
- Igen.
- Rendben! – bólintott.
- Miért fogadsz nekem mindig szót? – kérdeztem, hisz Bells mindig az ellenkezőjét tette annak, amit a bátyám mondott neki.
- Mert azt mondtad egyszer. Mármint… Azt hittem, hogy… Szóval megkönnyíteném az életed, ahogy csak tudom, ha már azzal rettentően nehezített lett, hogy emberbe szerettél bele. – mondta, én pedig meg sem lepődhettem volna jobban.
- De én…
- Ugyan Jasper! – mosolyodott el. – Nem kell mondanod semmit! Na menj, mielőtt még marasztalni próbálnálak! – sóhajtott. Elmosolyodtam.
- Ahogy akarod… - vontam vállat, majd felkászálódtam az ágyról.
- Ha tudnád, mit akarok… - sóhajtott, és elkapta a kezemet. Meleg bőre perzselte megfagyott tagjaimat, ami jó érzéssel töltött el.
- Mit akarsz? – fordultam felé, és átöleltem a derekánál fogva, ahogy ő is tette.
- Téged! – hajolt közel, és ajkait az enyémekre csúsztatta. A mellkasomban azonnal melegség áradt szét, és viszonoztam a csókot.
- A tiéd vagyok! – susogtam, mire cinkosan elmosolyodott.
- Ruhák nélkül akarlak, a paplan alá az ágyban! – suttogta, és édesen elpirult, majd arcát a mellkasomhoz nyomta. Elszégyellte magát egy kicsit, de tetszett, hogy kimondta.
- Ha tudnád én mennyire akarlak téged, ruhák nélkül… Az ágyban… - nagyot nyeltem saját képzelgésem miatt. – Szeretni a végtelenségig…
- Hmm… - nyöszörgött. – De gondolom erre nincs sok esély…
- Mostanában nem hinném… - néztem rá szomorúan.
- Na majd meglátjuk! – gonosz kis vigyor ült ki az arcára. Már szóltam volna vissza, ha nem hallom Jacob nyüszkölését lentről. Már ment volna, hogy hamar visszaérjen Nessiehez.
- Mennem kell! De erre még visszatérünk! – fogtam két kezem közé az arcát, és megcsókoltam. – Rendben leszel? – kérdeztem, mire kicsit elszomorodott.
- Persze, a lányokkal jól leszek! – bólintott.
- Szeretlek Bogi!
- Én is szeretlek Jasper! – mosolygott.

Nehezen ugyan, de kiugrottam az ablakon, és még egyszer visszanéztem az ablakomhoz. Láttam a nagy erkélyajtón keresztül, hogy Rose, Bells, Esme és Renesmee bemennek Bogihoz, és leülnek az ágyamra, ami bőven elég nagy volt ötüknek. Alice velünk tartott, hátha lát valamit, és elindulhatunk valamilyen biztosabb nyomon.

Négy órán keresztül köröztünk az erdőben, és voltam Boginál is, a házában. Felmentem a szobájába, és körülnéztem. Alice egész jól végezte a dolgát, nem sok olyan dolog maradt a szobában, amire Boginak szüksége lehet. Pár ruha, egy-két plüssállat, de ha valamelyik kell majd neki, később visszajövök érte.

A nappaliba érve újra elborzadtam, ahogy megláttam a véres bútorokat. Bogi egy kardot említett, amit nem tudtam hova tenni. Ki mászkálna karddal manapság? Semmi sem illett össze. Ha valami vámpír követett volna minket, azt észrevettem volna. Vagy nem? Lehet, hogy berozsdásodtam? Egyáltalán az lehetséges? Nem hinném. Az ösztöneim a mai napig olyanok, mint a csatákban. Ezer mérföldről megérzem, ha baj van. Bár most nem éreztem. És ez nagyon nagy baj. Bogi szenvedte meg miattam. És szenvedni is fog még egy jó darabig.

A megszáradt vér szaga már nem csábított, és a többiek már haza is mentek, így Bogi várhat már rám. Egyedül jöttem ide, pedig talán nem kellett volna. Mi van, ha az a valaki itt van? Azonnal körbenéztem és mélyen beleszippantottam a levegőbe. Nem éreztem semmit már.
Megráztam a fejemet. Nem vagyok normális. Bogi azért veszítette el a családját, mert beleszerettem. Mert engedtem az érzéseimnek, és a vágyaimnak.

Mit tenne a helyemben Edward? Kérdeztem magamban. Talán elhagyná Bogit. Talán hagyná, hogy ha felnőtté válik, egyedül boldoguljon.
De nem! Ezt ő sem tenné! Más helyzet volt az. És egyáltalán nekem ez miért jut eszembe? Nem hagyhatom el, mert nem is tudnám. Túlságosan is szeretem. Mindennél jobban. És nem hagyhatnám sehogy sem magára.
Bárcsak el tudnám mulasztani a fájdalmát!

Visszasétáltam Bogi szobájába, majd kiléptem az erkélyre és a sötét erdőbe vetettem magam. Bogi már vár! És ez a legfontosabb, és az, hogy biztonságban legyen.
Gyorsan száguldottam a fák között, és megfordult a fejemben, hogy vadásznom is kéne, így egy gyors irányváltással leterítettem két szarvast, majd hazamentem.
Belépve a nappaliba Bella mosolygós arcával találtam szemben magam. Már kérdezni akartam tőle, hogy mi ilyen vicces, de egy pillanat alatt elfutott a szobájukba, de előtte még intett a fejével felfelé, így felsétáltam a szobámba Bogihoz.
Keresztben feküdt az ágyon, és mellette egy régi könyv volt nyitva. Ahogy közelebb lépkedtem, és elolvastam egy sort, rájöttem hogy az Üvöltő szelek az. Talán Bells adta neki kölcsön ismét. Nem nagyon szeretem, hogy ezt olvassa, mert nem valami boldog történet, de azt én sem tagadom, hogy magam is szeretem.

Nagyot sóhajtva léptem be a fürdőbe, ahol a melegben még intenzívebben lehetett érezni Bogi édes illatát. A tudat, hogy ezen túl mindig velem lesz melegséggel töltött el, de az már kevésbé tetszett, hogy miért is lehet velem. A szüleiért még jó sokáig szenvedni fog.
Hiába volt képességem, most mégis úgy éreztem, hogy hasztalan.
Levettem a ruháimat, és beálltam a zuhany alá. Most kifejezetten jól esett a forró víz érintése a hideg bőrömön.

Homlokomat a csempének támasztottam és mélyeket lélegeztem. Bogi illata itt még erősebb volt, ami nekem nagyon tetszett. Egy pillanatra átengedtem magam az érzésnek, hogy vámpír vagyok, és élveztem, ahogyan az illata által okozott kín végigmarja a torkomat, és éhesen végződik a gyomromban. De csak egy pillanatig. Aztán felsejlett előttem az arca, a bőre színe, a hangja lágysága, és újra csak egy szerelmes férfi voltam. Furcsa volt ezt érezni egy ember iránt, de üdítőleg hatott rám. Boldogságom akkor lenne maximálisan határtalan, ha a gyilkost is megtalálnám.

Nyomtam egy kis tusfürdőt a kezemre, és megmosakodtam. Persze tök mindegy volt, hogy mivel fürdök meg, mert az illatom úgyis ugyanaz marad. Elzártam a csapot, majd a derekam köré tekertem egy törölközőt, és egy picit megálltam a fürdő közepén. Lehunytam a szemem és csak pihentem egy kicsit.
Az ajtó hirtelen nyílott ki, én pedig felkaptam a fejemet, és pillantásom találkozott Bogiéval. Még csak nem is hallottam, hogy közeledett volna, szóval elég jól kikapcsolhattam.

- Ó Jesszus! – kapta kezeit a szeme elé, és irtó zavarban volt. – Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy. – hangja felcsúszott egy oktávval és fülig pirult.
- Ennyire nem tetszik a látvány? – vontam fel a szemöldököm és felé fordultam.
- Viccelsz? Egy másodpercig volt rajtad a szemem, és láttam a három harapást megcsillanni a mellkasodon, a tökéletes kockákat és hogy a bal karodon több seb van, mint a jobbon. Ha még ennél is tovább néznélek nagyon, de nagyon szemérmetlen dolgot tennék, megpróbálnálak elcsábítani, te egy darabig hagynád is, én teljesen beindulnék, aztán leállítanál és… A francba mostmár úgyis késő! – motyogta, majd kezeit maga mellé ejtette, és csak nézett engem. Tetőtől talpig végigmért, és éreztem, hogy mennyire akar engem.
- Jó megfigyelő vagy! – kuncogtam, majd közelebb léptem, mire neki csak mégjobban vert a szíve a mellkasában. – És valószínűleg így lenne… De baj, ha egy kicsit játszunk? – suttogtam ajkainak.
- Nem, nem baj… - motyogta s pillantása elhomályosult, majd lehunyta szemeit.

Nem is vártam, azonnal megcsókoltam. Kezeit a nyakam köré fonta és nyelve bebocsátást kért az enyémhez. Nehezen ám de mégis sikerült parancsolnom a vágyaimnak, és a csóknál tovább nem mentünk.
Lassan araszoltunk el az ágyamig, majd ott elváltam ajkaitól, és kértem tőle két másodpercet, hogy magamra kapjam a ruháim. Nem is nagyon néztem meg, hogy mit veszek fel, csak kikaptam a polcról az első ruhadarabot, és visszasiettem Bogihoz.

- Hát ez tényleg gyors volt. – mosolyodott el.
- Beszéltél Bellával? – feküdtem be mellé az ágyba, és felé fordultam, mire ő elkomorult.
- Igen, beszéltem. – motyogta, majd látva kérdő pillantásom mesélni kezdett. – Tudod, eléggé zavart, hogy nem mondtad el, hogy vannak vérfarkasok… Ez olyan kis sunyi dolog volt tőled! – húzta fel aranyosan az orrát, mire csak elmosolyodtam. – De persze az is nagyon jó volt, mikor Nessie látva az elképedt képemet jól kiröhögött… - durcáskodott.
- Jaj Édesem! – nevettem fel. – Ugye nem haragszol igazából? – néztem rá a lehető legártatlanabbul.
- Dehogy! – legyintett. – Persze nagyon érdekes is volt végighallgatni mindazt, ami velük történt.
- Azt se hagyd ki, hogy Team Edward vagy! – lépett be az ajtón Edward. Bella és Nessie. – Erre nagyon büszke vagyok! – vigyorgott Edward.
- Ó igen, az vagyok! – vigyorodott el Bogi is, miközben a többiek leültek körénk. – Én csak nem értettem…
- Nem is kívánom senkinek azt a helyzetet… - merengett Bella. – Egy percig sem volt kétséges kit választok, de rossz volt bántani Jake-t.
- Ott volt a tökéletes férfi… Nem értem hogy cserélhetted le… - motyogta Bogi miközben az ujjaimmal játszott, és hol összefűzte azokat az övével, hogy csak simogatta azokat.
- Nem cseréltem le! És a lényeg az, hogy a tökéletes férfi akkor épp nem volt ott. – néztek farkas szemet a lányok, persze mosolyogva, minden rosszindulat nélkül.
- De később már ott volt…
- Imádom a lányt! – kacsintott rám Edward.
- De csak mert az én Jacobom ellen van… - durcáskodott Renesmee, mire csak magam mellé rántottam és átöleltem.
- Tudod mit? Ha Bogi Team Edward, akkor én a te kedvedért Team Jacob leszek! – vigyorogtam rá, mire mindenki felnevetett.
- Végső soron inkább Team Jasper vagyok. – vigyorodott el Szerelmem, mire csak rákacsintottam, amitől egy pillanatra elállt a lélegzete.
- Rólam van szó? – dugta be az ajtórésen a fejét az előbb említett.
- Drágám… - pattant fel Nessie, és Jacob karjaiba vetette magát.
- Na így már sokkal jobb a történet! Nessievel! – mutatott Bogi az ölelkező páros felé.
- Renesmee a legjobb dolog az életemben! – nézett gyengéden Jake Nessiere.
- Helyes! – csapta össze tenyereit Bogi.
- Igen, nekem annyira nem tetszik, hogy a lányomról folyton piszkos gondolatai vannak… - morrant fel Edward, mire Bells nyugtatóan megfogta a kezét.
- Ha én is gondolatolvasó lennék, vajon mit látnék a te fejedben? – villant Jacob szeme az öcsémre.
- Na de srácok! – ült fel Edward mellé Bogi. – Ugye nem fogtok egymás torkának esni? – nézett a két említettre.
- Dehogy fognak! – szólt határozottan Nessie.
- De csak miattad. – morgott Edward.
- Hát eltelt több, mint tíz év, és azóta sem tudtok hozzászokni a másikhoz? – vonta fel Bogi a szemöldökét.
- Ha éreznéd a szagát… - nézett rá elgyötörten Edward, mire csak felkuncogtam.
- Elég volt Edward, és neked is Jake! – szólt erélyesen és parancsolón Bells.
- Bocsánat. – motyogták egyszerre.
- Na jól van, hagyjuk pihenni Bogit! – Bells felállt és magával húzta Edwardot is, aki egy mosolyt küldött még Szerelmem felé, majd kimentek.
- Ez a Jacob egész kedvesnek tűnik… - hümmögött.
- Az is. Csak folyton húzzák egymást Edwarddal és Rosalieval, de ne is törődj velük! – húztam magamhoz kezénél fogva.
- Jasper… Mi lesz most velem? – kérdezte suttogva, és a mosoly rögtön lefagyott az arcomról. Védelmezően húztam még jobban magamhoz, fejét pedig a mellkasomra hajtotta.
- Megrendezzük a… temetést. Aztán hamisítok pár papírt az örökbefogadásról és kész. Hozzánk tartozol! Hozzám! – adtam egy puszit a feje búbjára.
- De ez nekem olyan… Nem kérhetem a családodtól, hogy fogadjon be! – susogta halkan, sírósan.
- Nem is kell, mert ez természetes! – vágtam rá rögtön.

Pár perc múlva Bogi kikászálódott az ágyból, és délelőtt lévén lementünk a nappaliba, miután rendbe szedte magát. Esme és Alice segítettek megszervezni Boginak a temetést, amit két nap múlva fixáltak le.
Sajnáltam Bogit, ahogy könnyfátyolos szemekkel választotta ki a két koromfekete koporsót, és a virágokat.

Napközben semmit sem evett, így estére teljesen kimerült, ami egy ájulás közeli állapotban mutatkozott meg.
Gyorsan ugrottam felé, hogy elkapjam mielőtt még a földön kötne ki. A többiek is aggódó pillantásokkal mérték végig őt.

- Jól vagyok, mondtam már! – győzködött miután felvittem a szobámba… vagyis mostmár a szobánkba.
- Dehogy vagy jól! – morrantam rá a kelleténél talán csúnyábban, mire ijedten pislogott csak rám. – Bocsáss meg, nem akartam! – öleltem rögtön magamhoz.
- Semmi baj… - motyogta a mellkasomnak, és fáradtan sóhajtott.
- Enned akkor is kéne valamit! – inkább kérésnek hangzott, mint kijelentésnek, mert nem akartam ismét goromba lenni vele.
- Nem megy… Komolyan! Majd holnap ígérem eszek! – nézett rám könnyes szemekkel. – De nem megy, ez olyan… - fakadt sírva, én pedig eldőlve az ágyon hagytam, hogy kiadja magából a felgyülemlett érzéseket.

Később átsétáltam vele a fürdőbe, és csak néztük egymást. Annyira gyengének tűnt, hogy nem volt szívem ott hagyni.
Lassan léptem közelebb hozzá, és sírástól kipirult arcát és szemeit néztem. Szüksége volt rám, most talán jobban, mint eddig. Megszervezni a szülei temetését szörnyű dolog lehetett.
Ujjammal megérintettem az arcán végigvonuló könnycsepp útját, és ajkait nézve szóltam.

- Talán bepótolhatnánk azt az elmaradt együtt zuhanyzást… - néztem rá, mire csak bólintott, és tekintetében új fény csillant.

Tudtam, hogy talán a tűrőképességem legkülső határait fogom feszegetni, de nem érdekelt. Boginak szüksége volt rám!
Még közelebb léptem, és lassan nyúltam a pulóvere aljához, hogy lehúzhassam róla a többi ruhadarabbal együtt.

A légzése felgyorsult, és szemei elhomályosultak, ahogyan rám pillantott. Kezeim óvatosan szorították meg az anyag szélét, és még közelebb léptem Kedvesemhez. Engedelmesen emelte fel kezeit, hogy le tudjam venni róla a pulóvert, és a pólóját is. Éhes pillantással néztem végig rajta. A fekete melltartó tökéletesen állt rajta, és az alakja is tökéletes volt. Szinte csak ez az egy szó volt, ami megfogalmazódott a fejemben: tökéletes.

Ha nem akartam elveszíteni a fejemet, akkor inkább cselekednem kellett, és nem azon gondolkodni, hogy mit is tennék vele. Gyerünk Jasper! Csak amit nagyon muszáj! – mondogattam magamban.
Óvatosan nyúltam a fekete farmer gombjához, majd a cipzárhoz. Fegyelmeznem kellett magamat rendesen, hogy kezeim ne teljenek meg erővel és szakítsák szét a vékony anyagot. Ahogy szétvált a cipzár, és előbukkant a fekete csipke bugyi, egy pillanatra lehunytam a szemeim. Ez nem fog menni! – kiáltott fel bennem a vámpír, és reagálva az egyre intenzívebb illatra szinte követelte Bogi halálát. De nem tettem. Mély lélegzetet vettem, hagytam, hogy illata végigkaparja a torkomat, majd újra kinyitottam a szemem, és Bogi kipirult arcát láttam.
Éreztem, hogy egy kicsit zavarban van, de még jobban éreztem a vágyát, ami így átragadt rám is. Éreztem, hogy élvezi a helyzetet, hogy tetszik neki. Nagyot nyeltem.

Ahogy letoltam róla a nadrágot, s kilépett belőle, közelebb akart araszolni, fájóan közel! Hangos morgással és valószínűleg feketén megvillanó szemekkel ráztam aprót fejemen, ezzel megállásra késztetve. De cseppet sem ijedt meg. Pedig mennyivel könnyebb lenne nekem! – sóhajtottam magamban.
Egy dologra viszont nagyon is jó saját kínzásom, méghozzá, hogy Boginak így nem volt ideje a szüleire gondolni.

- Úgysem bírom megállni, hogy ne érjek hozzád! – suttogta, s fátyolos tekintete az enyémbe fúródott. Mosolyognom kellett. Hiszen jobban csinálja, mint gondolja. Ha visszaemlékszem Bellára és Edwardra…
- Azért csak próbálkozz! – váltottam vissza komolyra. Könnyebb neki is, meg nekem is, ha nem engedem el magam.
- Néha olyan gonosz tudsz lenni… - sóhajtott, majd lehunyta szemeit, és várt.

Ujjaimmal megérintettem a kékes eret a nyakán, mire neki felgyorsult a szívverése, és libabőrös lett. Hála a képességemnek, tudtam, hogy nem elsősorban a hideg érintéstől, hanem mert én érintettem meg.
Kezei szorosan simultak oldalához, és nagyon erőlködött, hogy ne nyúljon hozzám. Nagyon megkapó látványt nyújtott kipirult arcával.

** Bogi **

Láttam arcán a kínlódást, az erőlködést. Arcizmai megfeszültek, szemei feketén csillogtak, ajkai olykor-olykor egyenes vonallá préselődtek. Egy kicsit rosszul éreztem magam, hogy miattam kell szenvednie, de még vártam, mert önző voltam. Sokkal jobban vágytam rá, az érintéseire, a közelségére, minthogy eltaszítsam magamtól.
Ám a legvégső döntést mégis meg kellett hoznom, méghozzá akkor, mikor keze remegve érintette meg a vállam, hogy lehúzhassa a melltartóm. Egy vámpír nem remeg meg!

- Ne… - suttogtam elhalóan, és lehunytam szemeimet. Nem bírtam látni elkínzott arcát.
- Hol fáj? – hangja olyan erőteljes volt a néma csendben, hogy ijedten nyitottam ki a szemeimet.
- Sehol. Én csak… - kerestem a megfelelő szavakat, amikkel elmondhatnám, hogy nem kell ezt tennie. – Látom rajtad, hogy neked… - elléptem előle és magamra rántottam egy köntöst, ami a földet súrolta. Megkockáztatom, hogy Jasperhez tartozott a fekete anyag. – Nem jó. Hogy neked ez… - ráztam meg a fejemet.
- Ó… - mintha csak isteni sugallatot kapott volna, úgy derült fel az arcán az értelem. – Nem arról van szó, hogy nekem nem jó. Hogy én nem akarnék veled lenni. Csak félek. – vont vállat és kedvesen elmosolyodott.
- Az egyre megy. – mondtam határozottan. – A lényeg, hogy ez nem megy, mert neked ez túl sok erőfeszítésbe telik. Nem gond. Tudok egyedül is zuhanyozni. Menj, tedd a dolgod! – már jobban is örültem volna neki, ha elmegy és kibőghetem magam, mind a szüleim miatt, mind emberi mivoltom miatt.

Ő azonban nem hallgatott rám, ahogyan az egyik pillanatban még előttem állt, és kérdőn nézett rám, úgy a másikban már a zuhany alatt álltunk. Úgy, ahogyan voltunk, ő teljesen ruhában, míg én fehérneműben, azt sem vettem észre, hogy lerántotta rólam a köntösét.
Annyira meglepődtem, hogy szólni is elfelejtettem, hogy mégis mit művel, mikor a hátam mögé nyúlt, és kikapcsolta a melltartómat, hogy aztán kihajítva az üvegen túlra végezze valahol.
Tekintete az enyémbe olvadt, és lassan közeledett, hogy aztán ajkai cirógathassák az enyémeket. Magához húzott, erősen markolta a csípőmet, de nekem egyáltalán nem fájt, sőt, inkább nagyon is jó érzés volt, hogy közel akar tudni magához.
Amint nyelve érintette az enyémet a bugyim kis reccsenéssel adta meg magát Jasper akaratának, és így már nem volt rajtam semmi. Minden felesleges ruhadarabot eltűntetett… rólam. Mert Ő azóta is ugyanúgy állt, ruhában, de nem úgy tűnt, hogy nagyon zavarja.
Szólni akartam, komolyan! Meg akartam szólalni, megkérni, hogy vegye le az összes ruháját, de nem tudtam. A tettei, a mozdulatai, na jó, legfőképp ajkainak játéka belémfagyasztotta a szót. Egyszerűen csak lehunyt szemmel élveztem, ahogy a nyakamon köröz nyelvével, és apró csókokat hint a bőrömre.
Kezeim felkarján pihennek, néha végigsimítok izmos karjain, vállain, de inkább csak tétlenül élveztem, amit csinál.
Lassan a csempe felé araszolt velem, s mikor a hideg kő érintkezett a hátammal, halkan felnyögtem. Persze nem mondhatnám, hogy a csempe hidegebb volt mondjuk az ő kezeinél, de mégis… Sokkal másabb hatást gyakoroltak rám. Ajkai pedig amúgy is melegek voltak az én bőrömtől, így mikor visszatért hozzám egy csókra, egy pillanatra el is felejtettem, hogy Jasper vámpír. Olyan érzés volt, mintha egy egyszerű emberfiúval csókolóznék. Aztán persze jött az a mély, érdes morgás valahonnan a mellkasa mélyéből, ami mosolygásra késztetett.

- Mi nyerte el ennyire a tetszését Miss. Bright? – mormolta elnyílt ajkaim közt. Erre csak még jobban elmosolyodtam.
- A hevessége tetszik ennyire Mr. Withlock. – hajoltam a füléhez, és igyekeztem minél halkabban suttogni. Azért nem kellett, hogy az egész ház minket hallgasson.
- Hmm… - mormogta, esküszöm, hogy a hangja felér majdnem egy orgazmussal. Ó, remélem Edward ezt nem hallotta!

Aztán jött a hidegzuhany. Szó szerint! Akkorát ugrottam Jasper karjai közt, hogy azt egy magasugró is megirigyelné. Erre persze mindketten elnevettük magunkat, és Jasper átállította melegebbre a vizet, majd újra megcsókolt.
Eszméletlenül tud csókolni! Emlékszem, amikor először ültem hullámvasúton, mennyire élveztem. Az izgalom, ami a gyomromban összpontosult az adrenalinnal semmihez sem volt fogható. De most már másképp gondolom.
Jasper csókjától nem is pillangók repkedtek ott bent, hanem legalább sasok, vagy inkább főnixek. Igen, inkább azok, mert amint porrá égtek, újraéledtek bennem. Minden egyes csókjánál.

A ruhája már teljesen elázott, és csurom vizesen tapad testéhez. Ahhoz a testhez, amilyenhez hasonlatosat sosem láttam. Néhány pillanatig hagyta csupán, hogy szememmel végigmérjem, de az is elég volt hozzá, hogy újra megcsodáljam a kockákat a hasán, az erős, izmos mellkast, a széles vállat.
Hiába próbálta elvonni a figyelmemet arról, hogy rajta még minden ruha ott van, nem tudta. Kezeim az ingje gombjaihoz emeltem, és lassan kezdtem kibontani azokat. Semmi hirtelen mozdulat! És hagyta is magát. Hagyta, hogy lehámozzam róla az inget, ami hangos csattanással terült el a vizes aljzaton.
Kezeim a mellkasán simítottak végig, mikor a hátamra csúsztatta övéit, és magához húzott. Mellkasa az enyémhez feszült, de nekem ez sem volt elég. Még jobban hozzá akartam simulni, szinte eggyé akartam vele válni. Annyira vonzott, hogy az szinte már fizikai fájdalmat okozott.
Kezei lecsúsztak a fenekemre, hogy aztán erősen magához húzva préseljen a falnak. Ajkai a nyakamra tévedtek, de nem csókolt meg.

Olyan volt, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Nem láttam a kis cseppeket lehullani, és nem is hallottam őket, csak a mézszőke haj, és semmi más. Mélyen szívtam magamba illatát, majd megéreztem hűs leheletét a nyakamon, pont az ütőeremnél. Vacillált. Tudtam, hogy most mi játszódik le benne. Tudtam, de érteni persze nem érthettem meg teljesen, milyen is az, hogyha az énekesed illatát érzed magadban, magad körül, és mégsem teheted azt, amit legszívesebben tennél. Nem tudhattam és érthettem pontosan milyen érzés harcolni saját magaddal, csak hogy meg ne bánd egy tettedet egy perccel később. Hiába haltak meg a szüleim, hiába vagyok mélységesen szomorú, mégis most esett csak le a húsz filléres. Jasper! Nekem nem megnehezíteni kellene a dolgát, hanem megkönnyíteni, vagy legalább megpróbálni. Elmosolyodtam a felismerésen. Ő az én Jasperem. Egy pillanatra megremegett, izmai megfeszültek, de én tudtam mit kell tennem. Kezeimet arcán végigsimítva a nyakára vezettem, és enyhén eltoltam magamtól.

- Semmi baj! – suttogtam, mélyen a fekete szempárba nézve. Láttam benne felcsillanni a felismerést. Szerintem nem is nagyon fogta fel, hogy mit tett. Vagyis, hogy mit nem.
- Bocsáss meg! – suttogta, és kezeit maga mellé ejtette. Abban a pillanatban újra belészerettem. Az a pillantás…
- Nem történt semmi. – mosolyogtam rá, és szorosan magamhoz öleltem. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy felérjem, de nem bántam. Bármennyire is fáradt voltam, ez mindent megért. Hogy Vele lehetek. Karjai lassan fonódtak körém, és gyengéden ölelt magához.
- Szeretlek Bogi! – olyan selymesen ejtette ki a nevemet, ahogyan még soha senki.
- Én is szeretlek Jasper! – susogtam vállába.

Ezután még hosszú percekig álltunk így, ott, majd kelletlenül, de elszakadtam tőle. Ahogy megláttam, nadrágban és cipőben ácsorogni ott, elnevettem magam. Persze neki ez nem tetszett, így egy kicsi büntetést is kaptam… Hát tudja, hogy hol vagyok csikis…
Végül gyorsan bedörzsöltem magam tusfürdővel, és a hajamat is villámgyorsan mostam meg, majd egy csókot nyomva szájára, kiléptem a zuhany alól, majd felkaptam egy köntöst, egy törölközőt a hajamra, aztán kiléptem a szobába. Hagytam, hadd hűtse le magát. Mosolyogva ültem le az ágyra, és törölgettem a hajamat.
Halk kopogtatás hallatszott, majd Edward nyitott be a szobába, és valamin nagyon vigyorgott. Szégyenlősen takartam el arcomat a kezeimmel, mikor leült mellém.

- Hallottad a gondolataim, igaz? – suttogtam, mire felkuncogott.
- Igazán aranyos gondolataid vannak. – mondta, én pedig csak még jobban elvörösödtem. – De nem ezért jöttem most. – ölelte át a vállamat. Érdeklődve fordultam felé.
- Hanem miért? – kérdeztem.
- Itt van Natalie. – mondta, s szemében megcsillant az együtt érzés.
- Az egész város tudja már?
- Igen. – hangja nem volt, mint a suttogás, de így is olyan volt, mintha még percekkel később is a fejemben zúgna.


Bementem a gardróbba, és előkerestem egy fekete farmert, és egy fekete háromnegyedes ujjú inget, majd felvettem, és Edwarddal az oldalamon lesétáltam a nappaliba.
Emmett nagyon emberien tv-t nézett, Rose és Alice a számítógépek előtt ültek, Bella pedig Natalieval beszélgetett. Amint meghallottak minket, Nat felállt, és szomorúan nézett rám. Elé sétáltam, majd hagytam, hogy jó szorosan magához öleljen. Ő volt az egyetlen igazi barátom, de nála jobbra nem is lett volna szükségem.

- Annyira sajnálom! – suttogta a fülembe, majd elengedett és a szemeit kezdte törölgetni. Megértően végigsimítottam karján. Nem baj! Semmi sem marad megbosszulatlan!
- Köszönöm! Örülök, hogy eljöttél. – mosolyogtam rá, és sűrűn pislogtam. Nem akartam sírni. Nem akartam, hogy Jasper csak méginkább magát hibáztassa.
- Ugyan! Nincs mit! Gondoltam… Örülni fogsz. – nézett tétován a leérkező Jasper felé.
- Persze, hogy örülök!
- Szia Nat! – sétált mellén Jasper. A hangja most is dallamos volt, zene füleimnek. Nat is pár pillanatig csak pislogott szőke barátomra, majd felocsúdott.
- Szia Jasper! – motyogta. Szegény emberek! Mennyire el vannak kápráztatva.
- Édesem! – fordult felém Jazz, és kezét a derekamra simította. – Nekem most el kell mennem apával.
- Hova? – szóltam közbe azonnal, mire elhúzta a száját.
- A temetőbe. – mormolta, én pedig egy picit megszédültem. – Jobb, ha itt maradsz Natalieval! Mindent elintézünk! – olyan lágyan és szerelmesen mégis aggódón nézett rám, hogy elszorult a szívem. Nagyon szeretem őt! Jasper elmosolyodott.
- Rendben. Köszönöm! – bólintottam, majd egy puszit nyomtam a szájára.

** Jasper **

Miután Bogi Carlisle-nak is megköszönte a segítséget, mi elmentünk. Nem szívesen hagyom magára, mármint úgy magára, hogy én nem vagyok mellette, de biztos voltam benne, hogy Edward és Bella vigyáznak rá. Meg persze a többiek.
A sírhelyek kiválasztását apára bíztam, én inkább csak tengődtem mellette és ha kérdezett valamit, bőszen bólogattam.
Azon kattogott az agyam, hogy ki tehette. Régi vagy új ellenség? Egyáltalán mennyire ismerem? Vagy ő mennyire ismer engem? Ilyen kérdések cikáztak a fejemben végig. Carlisle szerint figyelnünk kell, amíg nem lát Alice valami biztosat.
Azért is bűntudatom támadt, mert az egész családot belekevertem ebbe. Felvetettem az ötletet, hogy elmegyek Bogival messze, oda, ahol ők már kellő távolságban vannak tőlünk.

- Ez hülyeség fiam, már megbocsáss, hogy így fejezem ki magam. – mondta nyugodtan Carlisle már a visszafelé vezető úton. – Esme nem viselné el, ha valamelyikőtök elmenne. Tudod jól. És a többieknek is hiányoznál, és nekem is. Ne feledd Jasper! Mi egy család vagyunk, és megvédjük egymást. Tudom, hogy sokáig úgy érezted, nem vagy közénk való, hogy csak Alice miatt fogadtunk be. – már közbe akartam szólni, de pillantásával belém fojtotta a szót. – Tudom, ne is tagadd. A másik fiam gondolatolvasó. – mosolyodott el egy kicsit. – De ne feledd, hogy a dolgok változtak. Nagyon is! A többiek nagyon ragaszkodnak hozzád. Edward és Bella például rettentően.
- De csak mert Alice megváltozott. – motyogtam.
- Csak, csak… Nem szeretem, ha ezt mondod… Nem szeretem ezt a szót. – dörmögte. - Csak azért, mert vámpír vagy, nem ölsz embereket igaz?
- Igaz.
- Csak mert Alice olyan amilyen, még nem kellett volna, hogy szorosabbra fonódjon a kapcsolatod Edwarddal és Bellával nem? Ők akarták. Talán annyi kellett csupán, hogy kibújj Alice mögül. Ennyi.
- A „csupán” egy szépen becsomagolt „csak”. – mosolyogtam rá, mire ő is ugyanígy reagált.

Mire hazaértünk Nat már elment, és Bogit látszólag kicsit feldobta barátnője látogatása. Ennek örültem, de annak nem, hogy nemsokára itt a temetés pillanata. Ami sajnos hamarabb eljött, mint gondoltuk volna. Legalábbis én így éreztem.
Már hétfő reggel volt. Vasárnap Bogi egész nap tanult, vagyis próbált úgy tenni, mintha tanulna. Végig a szobámban voltunk, én könyvet olvastam, ő pedig… szenvedett a füzetei felett. Egész éjjel nem aludt, csak csendesen bámulta az ölemből a sötét erdőt. Aztán reggel felkészült. Egy fekete szoknyát és blúzt vett fel, fekete csizmával. A kocsimban ülve a temetőbe hajtottunk. Templomi dolgot Bogi nem akart. Valahol meg is értettem ezt. És azt is, hogy neki ez a temetés mennyire rossz lesz. De én azon leszek, hogy túl tudja tenni magát ezen. Mert szeretem.

A kocsiban egyetlen szót sem szólt hozzám. Kicsit zavart is, hogy esetleg valami komolyabb baj van. Már ha kell annál komolyabb, hogy elvesztette a szüleit. Csak bámult kifelé az ablakon, és a nagy napszemüvegét szorongatta.
Éreztem őt, nem is tudtam volna nem érezni. Nyugtatni nem próbáltam. Tisztán kell átélnie mindezt, hogy majd idővel le tudjon csillapodni.
Barna szemeiben a könnyek most nem mutatkoztak, mégis ismeretlen csillogással verődtek vissza a fák és bokrok körvonalai mogyoró pillantásáról.
Világ életemben az érzelmek rabságában kellett élnem. Nem volt választásom, pedig szerettem volna. Most viszont áldottam az eget, hogy legalább ilyen módon tudhatom, hogy mi van vele. Bár jobb lenne a gondolataiban olvasni.

Leparkoltam közel a hatalmas vaskapuhoz, majd kisegítettem Bogit a kocsiból. A családom körénk gyűlt, majd elindultunk. Bogi nyílegyenesen haladt a sírok között a halottas ház felé. Nem is én vezettem őt, hanem ő engem. Nem akartam, hogy lássa őket, de nem törődött azzal, hogy próbálom kicsit fékezni, más irányba terelni. Megfeszített állkapoccsal és szikrázó szemekkel szakította ki kezét az enyém fogságából, és belépett a nyitott ajtókon. Dühöt, keserűséget, fájdalmat és bosszúvágyat éreztem felőle. És az utóbbi nagyon is aggasztott.
Némán állt meg a fekete koporsók mellett és mintha nem akarna hinni a szemének. Baj volt… Nagy baj.

Mellé siettem, és elvezettem a szülei holtteste mellől. Kilépve, ahogy meglátta a rengeteg embert, magára kapta a szemüveget, és tenyerét az enyémhez csúsztatta. Azonnal szorosan összekulcsoltam ujjainkat.
Az egész összefolyt számomra, minden ami ezután történt. Hogy ciki-e, hogy elvesztettem a fonalat vámpír létemre? Az. De csak az érdekelt, hogy Bogi mellett tudjak állni. Mert legszívesebb elrohantam volna. A felénél, mikor a pap elkezdte sorolni az emlékeket, amiket Bogi írt össze, zokogni kezdett.
Magamhoz húztam. Hogy milyen arcot vághattam? Mint mikor egy embernek folyamatosan kalapáccsal ütik az ujjait, vagy eltörik a csontjait.

Fájt. Pokolian rossz volt. Egészen addig Bogi tartotta magát, és biztos voltam benne, hogy azért, hogy nehogy nekem rossz érzésem legyen, esetleg bűntudatom. Pedig mindig az volt. Én tehettem róla. De muszáj volt támogatnom őt.
Innentől kezdve összeszorított fogakkal, és izmokkal vártam, hogy hazamehessünk. A sok ember sajnálkozása, és maguk fájdalma az őrületbe kergetett. Őszintén? Olyan idegállapotban voltam, hogy legszívesebben lemészároltam volna mindenkit a temetőben. Az pedig nyolcszázharminckét embert jelentett Bogin és a családomon kívül. És ami visszatartott, az a derekam köré kulcsolódott két kar, a mellkasomnak nyomódó arc, és Bogi ütemes sírása volt. Kényszerítettem magam, hogy végigsimítsak a haján, a hátán, a karjain. Ez egy idő után megnyugtatott egy kicsit, de még mindig szörnyű volt.

A mellkasomat szorította a fájdalom, mintha csak én magam érezném ezt. Mintha ezernyi késsel szabdalnák a testemet, mintha csak ki akarna csúszni a lábam alól a talaj.
Legszívesebben csak lehunytam volna a szemem, és kértem volna a jó Istent, hogy segítsen. De ez mind nem az én fájdalmam volt, hanem másoké és főleg az övé. Azé a valakié, akit a legjobban szerettem ezen a kerek világon. És ez a tény rosszabb volt bárminél.

A temetés lassan véget ért, leengedték a koporsókat, és földet szórtak rá, majd a kripta márvány tetejét is ráhelyezték. Bogi ekkor már csak megsemmisülten bámulta a szülei nevét a márványba vésve.
Sorra jöttek az emberek, akik Bogi előtt sorakozva nyilvánítottak neki részvétet. Utoljára maradt Natalie.

- Nat… - suttogta Bogi, majd Natalie vállára hajtotta a fejét, és magához ölelte.
- Sajnálom. – mondogatta újra meg újra Boginak. Most először lélegeztem fel. Annyi ideig álltak ott, hogy kiürült a temető. Így könnyebb volt elviselni „csak” két ember fájdalmát. Bogi jobban volt, kicsit megnyugodott. És ezért hálás voltam Natalienak.

Edward, Bella és én maradtunk a lányokkal a temetőben, a többiek hazamentek. Bogi és Nat a sír mellett álltak. Bogi körbejárta a kupacot, és a szalagokra írt neveket nézegette. Rengeteg ember jött el, még Los Angelesből is. Nem hiába, ők jó emberek voltak. De meg kellett halniuk, mert én beleszerettem a lányukba. Baromira fájt.

Edward a vállamra tette a kezét, és enyhén megrázta a fejét. Na persze, neki nem kell ilyen tudattal léteznie. Nem néztem rá többet, de jó volt érezni, hogy itt állnak mellettem. Csak Bogit figyeltem. Annyira furcsa volt, mint aki be van lassulva. Persze érthető volt, egy ilyen nap után.
És akire nagyon is büszke voltam, az Natalie volt. Mert az, hogy Bogi itt kószált és nézelődött, emlékezett az még rendben is lett volna, de ő végig vele volt. Pedig elég hűvös is volt már. Valahogy meg kell hálálnom majd neki!

- Menjünk! – motyogta Bogi, amikor mellém lépett és megfogta a kezemet.
- Rendben! – bólintottam. Bármit megtettem volna, amit kér. Megsimogattuk a márványtáblát, és kisétáltunk a temetőből.
- Holnap találkozunk. – búcsúzott Natalietól.
- Biztos jó ötlet, hogy jössz? Nem kéne még pihenned? – kérdezte aggódva. Kedves volt.
- Ilyen rosszul nézek ki? – mosolygott halványan Kedvesem.
- Nem, dehogy. – szabadkozott Nat. – Akkor holnap! A parkolóban foglak várni! – mondta Boginak, de közben rámnézett. Bólintottam. Minden társaságra szüksége volt most, és jót tett neki, hogy van egy emberi barátja is. – Szeretlek! – ölelte át. Ez volt az a szó, ami megdübörögtette Bogi szívét. Talán nem hitte, hogy tényleg ilyen fontos Natalienak.
- Én is téged! – motyogta és visszaölelt.

A kocsiban nem szólt ismét semmit, csak a sebváltót szorongató kezemet simogatta. Gyengéd volt, és bágyadt. Délután négy volt, elég sokáig elhúzódott ez a dolog, pláne hogy az éjjel nem is aludt. Ó, és még nem is evett semmit! – figyelmeztettem magam godnolatban.
A garázsban leparkoltam, majd villámgyorsan kinyitottam Boginak az ajtót. Mosolygott. Nem volt a régi, de nekem tetszett. Erős volt, rettentő erős!

- Drágám! – lépett elénk Esme. – Készítettem neked spagettit. Edward súgott, hogy azt szereted. – ölelte át féloldalt Bogit, és a konyhába terelte.
- Köszönöm, az tökéletes lesz. – bólintott.

Nem beszélgettünk. Csak ott voltunk egymásnak. Végül éjjel a karjaim közt aludt el, és reggel álmosan készülődött iskolába. Fekete farmer, és fekete blúz volt rajta. Fájdalmasan szép volt ezekben is. Kézen fogva sétáltunk az iskola parkolójában, mikor Bogi megmerevedett, és egy pillanatra dühöt éreztem felőle. Követtem pillantását, ami Ninához vezetett.
Nem értettem miért lett ilyen paprikás Bogi hangulata, de határozottan aggasztott.
Nagy ívben kikerültük a mosolygós lányt, majd elindultunk az óráinkra.
Ebédszünetben egy asztalnál ültünk mind, de Bogi egyre csak Ninát fürkészte.

- Kedvesem! – simogattam meg az arcát, mire rám kapta tekintetét. – Elmondod végre mi bánt? Mi bajod Ninával?
- Semmi… - rántott vállat, de Edward halkan felmordult. Innen tudtam, hogy hazudik.
- Nekem bármit elmondhatsz! – fordítottam magammal szembe a székét, hogy végre rám nézzen. Érdektelen tekintete hirtelen irtó dühössé vált, az érzelmeivel egyetemben.
- Hogy az a ribanc el akar venni tőlem, az a bajom! – sziszegte halkan. – És ha azt hiszi, hogy jókedvemben még vigyorogni is fogok hozzá, hogy akkor nagyon nagyot tévedett. Legszívesebben kiverném az összes fogát, és kitépném a haját. Olyan önelégülten vigyorog, olyan tenyérbe mászó, olyan… - füstölgött, én pedig próbáltam elviselni a belőle áradó érzéseket.
- Nyugodj meg! – kértem halkan. És ő azonnal le is nyugodott, legalábbis próbált. Hihetetlen módon uralja saját magát, a tetteit és érzéseit. Félelmetes volt a maga fajtájában. Ha belegondolok, hogy milyen vámpír lenne belőle… De mikre is gondolok? Elég!
- Bocsánat. – sütötte le szemeit.
- Semmi okod rá, hogy ezen idegeskedj! – mondtam, mire szemei ismét dühösen villantak rám, de nem tudtam, hogy miért. – Nem tudom, hogy honnan veszed, hogy Nina el akarna csábítani tőled. Ez egy olyan dolog, amiért feleslegesen dühödsz be. – simítottam kezeimet a térdeire. – Semmi okod rá, hogy azt hidd, őt választanám helyetted. Hiszen ember is, és amúgy sem vagyok olyan típus, aki csak úgy felszed valakit. – próbáltam megnyugtatni.
- Jasper… - suttogta szinte remegve. Rettentő dühös volt, és hiába próbáltam nyugtatni, nem igazán sikerült. – Igazán örülök, hogy ő is csak egy ember, nagyon köszönöm a lelkesítő hozzászólást. És csak azért nem váglak pofon, mert Bella mesélte, hogy Jacobon eltört a keze, hát akkor mi lenne velem, ha itt helyben úgy tiszta erőből felképelnélek? – sziszegte mérgesen. – És nem! Nem is tudom elképzelni, hogy miért is aggódhatnék… Hiszen Alice sem tudott ágyba csalni mi? Annak ellenére, hogy akkor már elvileg engem szerettél. – totál képszakadás. Csak a méregtől elpiruló arcot tudtam nézni. Hogy mit mondott? – Engedelmetekkel… - pattant fel, s tálcáját megfogva kiviharzott a helységből.

Csak pislogni tudtam magam elé. Megint ezt vágta a fejemhez. Persze valahol érthető, hiszen alig pár napja békültünk ki, aztán eltűntem két napig, majd a szülei halála… Csak azt nem értettem, hogyan képes elrejteni előlem az érzéseit. Vagy nem is tudom mi van most. Ha kiborult, ha idegileg kikészült, azt tudnom kéne… Vagy nem?
Mikor végre magamhoz tértem, utána indultam. A szekrényénél állt, mellette Natalie és nagyban ecsetelte neki, hogy a temetésen Nina mit súgott a fülébe. Ledermedtem. A temetésen? És én miért nem hallottam, vagy vettem észre, hogy Nina azzal fenyegeti Bogit, hogy elvesz tőle?
Kedvesem amint észrevett elhallgatott, így Nat is megfordult, és rámnézett. Ő sem szólt semmit.
Szóval nem akarta elmondani, hogy mi történt. Lassan odasétáltam melléjük, és köszöntve Nataliet egy mosolyt is az arcomra erőltettem.

- Edzésen találkozunk. – fordultam Bogi felé.
- Rendben. És bocsáss meg, én nem úgy értettem. – mondta, de kerülte a tekintetem. Szégyellte magát.
- Semmi baj Szerelmem! Addig is vigyázz magadra! Szeretlek! – adtam egy puszit az arcára, amit ő is viszonzott. Ez kissé megnyugtatott. Talán annyira mégsem haragszik.
- Én is szeretlek! – motyogta.

Nem erőltetve a további beszélgetést, intettem és az órámra indultam. Edward elszórakoztatott spanyolon és ezért nagyon is hálás voltam neki. Az utóbbi időben tényleg kialakult közöttünk az a testvéri viszony, ami mindig is hiányzott.

Órák után Bellával és Edwarddal lementünk a tornacsarnokba, és leültünk a pálya szélénél lévő padra. Bella ült középen, és egy origami sárkányt hajtogatott. Szegényem nagyon unatkozhat már Edward mellett! – gondoltam, erre persze jött a jó nagy hátbacsapás fivéremtől. Rávigyorogtam, mire ő is. Elvoltunk…

Bogi és Nina egyszerre léptek be az ajtón. Boginak a hosszú, hullámos, barna tincsei magas copfba voltak fogva, sárga pólóban és kék rövidnadrágban volt, Nina pedig pár hullámcsattal egy kontyba fogta hosszú szőke haját, és hasonló szerelésben volt, mint Kedvesem. Gyanítottam, hogy az edzés lesz az egyetlen alkalom, ahol nem feketében látom Bogit.

A kézilabda nagyon is veszélyes sport! És erre csak most jöttem rá. Ha egy csapatban játszottak, ha nem, ha csak szimplán passzolgattak, ha kapura gyakoroltak… Ők megoldották a lökdösődést és beszólásokat.
Mikor végre csapatokra lettek osztva és játék ment, Bogi leült mellénk. Nem szólt semmit, csak a többiek játékát figyelte, néha cserélt, néha pedig futott, de nem sokat pihent.

Mikor vége lett az edzésnek az öltözők elé sétáltunk. Döbbenten hallgattuk a bent lévő kiabálást.

- Jobb lenne, ha belátnád, hogy én jobban illek hozzá! – mondta Nina. Vagy inkább kiabálta.
- Talán hagyhatnád, hogy eldöntse mit és kit akar! – kiáltott rá Bogi. A többiek csendesen meghúzódtak.
- Ha ennyire ráakaszkodsz akkor hogy is dönthetne?
- Tessék? – vágott valamit Bogi a padlónak.
- Ne menjek be? – kérdezte idegesen Bella.
- Nem tudom… - suttogtam.
- Igen. Alicenél is elérted, hogy lemondjon róla, most meg náluk is laksz… Nevetséges vagy. – nevetett fel Nina. Meglöktem Bellát, aki azonnal belépett.
- Bogi! – sikkantott idegesen. Már épp én is beléptem volna, de Edward lefogott. – Nincs értelme, hagyd! – noszogatta Bella.
- Fogadd el, hogy nem a hidrogénszőke ostoba fejedet választotta! – kiabált Bogi, majd kis neszezés után kijöttek onnan Bellával.
- Édesem… - léptem elé, de ő dühöngve csörtetett előre a folyósón. Halkan bandukoltunk utána.
- Mi a francért nem hagytad, hogy széttépjem? – fordult Bella felé.
- Mi jó lett volna abban, ha összeverekedtek? Nem vagytok már ovisok. – oltotta le Bells.
- Megérdemelte volna… - morogta Bogi, majd bevágta magát az anyósülésre.

Hazaérvén azonnal felment a szobánkba, és a gardróbban leroskadt a földre, egy ruhakupac közepén. Leültem mellé, és egy darabig szótlanul ültünk, de nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem.

- Miért nem mondtad el?
- Nem voltál olyan állapotban. – vont vállat. Végre nyugodt volt.
- Tessék?
- Téged jobban megviselt a temetés… Láttam rajtad. És nem baj ez. Csak nem akartalak ezzel is terhelni. Elbírok Ninával egyedül is, már ha hagyják! – kiabálta a végét, hogy Bella is meghallja. Mosolyogtam. Kis dühös.
- Ezer bocs, hogy megvédtelek egy monoklitól. – jött a hangos válasz.
- Ch… - ennyi volt Bogi válasza.
- Bellának igaza van.
- Nem… Kapott volna ő is hidd el. – bólogatott. – Na jó… Talán igazatok van… - suttogta.
- Remélem tudod, hogy amiket mondott…
- Az nem igaz? – nézett rám szomorúan mosolyogva.
- Nem. Hidd el. Nézd… - húztam közelebb, mire ő szemben az ölembe ült, és a hajamat kezdte babrálni. – Ő nem tudja, hogy mi mik vagyunk valójában. Ez sok mindenen változtat. Nem szoktam csak úgy cserélgetni a barátnőimet! Szeretlek! Csak téged!
- Én is… - bújt hozzám, majd egy édes csók után a vállamra hajtotta a fejét.

Sajnáltam őt, mert ez egy nagyon kemény helyzet, és Ninának a kis nyakacskáját meg át tudnám harapni! Valamit tennem kell, hogy hagyja békén az én szerelmemet.

Másnap a suliba menet Bogi csak ásítozott. Egész éjjel forgolódott mellettem, és küszködött. A képessége ismét megmutatkozott, és látta a szüleit. Nehezen aludt el, mert akárhányszor lehunyta szemeit, őket látta. Sajnáltam szegényt, de nem tudtam mit tenni.

Nina persze megint úgy nézett rám, mint valami trófeára. Az idegeimen táncolt. Nem szoktam az emberek megölésére gondolni, mert attól csak nagyobb lesz a szomjam, de az ő nyakát szívesen átharaptam volna. Idegesített. És nemcsak engem. Bogi is szorongva járt-kelt egész nap mellettem.

A menza ajtaján belépve minden szem ránk szegeződött. Komolyan kedvem lett volna felkapni Bogit, és elrohanni vele, valahova messze, ahol senki sem találna ránk. De ezt nem tehettem, ráadásul nem is ismertem ilyen helyet.

A sorban állva Bogi idegesen méregette az ételeket, de semmit sem vett el a polcról. Megunva ezt, egy pizzát vettem neki ásványvízzel, majd az asztalunk felé indultunk.
A suttogások nem hogy az én, de még Szerelmem figyelmét sem kerülték el. Nina olyannyira biztos volt a dolgában, hogy már szét is kürtölte, hogy márpedig én el fogom hagyni Bogit, és most mindenki árgus szemekkel figyelt minket és az „intő jeleket”.

Az asztalunkhoz érve letettem a tálcát, majd kezemet Bogi derekára csúsztattam, s magam felé fordítva számat az övére nyomtam. Először eléggé meglepődött, mert nem szoktam ennyi ember előtt megcsókolni, de aztán azonnal viszonozta a csókot.
Azt akartam, hogy mindenki lássa, hogy mennyire szeretem. Még Nina is. És ha ebből nem veszi a lapot, akkor semmiből.
Ajkai puhán és édesen becézgették az enyémet, kezei a nyakam köré kulcsolódtak, és hosszú pillanatokig önfeledten csókolt.

Mikor elváltunk egymástól, tekintete találkozott az enyémmel. Biztatóan rámosolyogtam, amit ő is viszonzott, igaz kicsit kábán. Eztán sem engedtem el, kihúztam neki a széket, majd szorosan mellé ültem, és átöleltem.
Kicsit kipirulva nézett a vigyorgó Emmettre, aki már nyitotta volna a száját, hogy beszólhasson valami frappánsat, de Rose egy jól irányzott mozdulattal megfegyelmezte. Nem mintha fájhatna Emmettnek.

Bogi lassan falatozni kezdett, majd szóba elegyedett Bellával. Edward mosolyogva bólintott, miszerint a tervem bevált. Reméltem, hogy legalább egy ideig Nina is békén hagyja Kedvesemet.

* * Bogi * *

Jasper kis akciója a menzán rendesen meglepett, de nagyon is tetszett. Még sosem mutatta így ki mások előtt, hogy mi is a helyzet kettőnkkel. Igazából szerintem senki sem lepődött meg annyira, hiszen Rose ikertestvére. És hát ugye Rose és Emm…
Most már ha végigsétáltam a folyosón, nem súgtak össze a hátam mögött. Igaz, hogy így is volt pár furcsa méregető pillantás, de ez már nem zavart különösebben.

A halloweeni bulira én nem mentem el, inkább elvitettem magam addig a házunkba. Jasper aggódott, hogy nem kellene egyedül lennem, és mindenáron velem akart maradni, de nem engedtem. Az is furcsa lesz, hogy én nem megyek, de nem akartam még jobban kitűnni a sorból.

Így Jasper és a többiek elmentek, beöltözve – amin jót nevettem –, én pedig a bejárati ajtónk előtt toporogtam a kulcsommal.
Féltem bemenni! Féltem újra szembesülni a szörnyűségekkel. Féltem ott lenni, ahol a szüleimet megölték.
De valami bennem mégis nagyobb volt, mint a félelmem. És ez a bosszúvágy volt. Reméltem, hogyha bemegyek, valahogyan rájövök valamire, ami segíthet.

Lassan csúsztattam a kis fémkulcsot a zárba, és kétszer elfordítottam, majd beléptem.
Az ismerős előszobában még nem is volt semmi különös. Tudtam, hogy ha beljebb megyek, akkor minden más lesz. És így is lett.
A nappaliba lépve, mintha pofon vágtak volna.

A sok folt, ami a vérükről árulkodott, ott éktelenkedett a letakart kanapén, a kisasztal terítőjén, a szőnyegen.
Elakadt a lélegzetem. Olyan szörnyű volt. El sem tudtam képzelni, mit éreztek. Csak abból a néhány emlékképből a fejemben vehettem ki nagyjából, hogy milyen volt.

Erőszakosan kutakodtam az elmémben a képkockák után. Egy ideig nem is ugrott be semmi, aztán mintha filmet kezdtek volna vetítetni.
Láttam az apámat, ahogyan anyát ölelte, és halkan a fülébe suttogott. Azt mondta neki, hogy minden rendben lesz, de láttam rajta, hogy hazudik. Felnevettem. Én a vámpír szemén keresztül láttam mindent. És ő jól szórakozott a szüleim rémületén.
Eztán mintha gyorsítva nézhetném az egészet. Beleharaptam anya csuklójába, majd több helyre is. Élveztem, ahogyan a számban elterjed a vér édes íze, és még többet akartam. Apa nyakát elvágtam, majd anyáét is.
Törött csontok hangja, halálsikoly, nyöszörgés…

Azon kaptam magam, hogy zihálva térdelek a padlón. A torkomhoz kaptam. A látomásban annyira csábító volt a vér íze, de így visszagondolva felfordult a gyomrom.
Felszaladtam a fürdőmbe, és a vécékagyló fölé térdeltem.
Kezeimmel megkapaszkodtam a két oldalán, és erősen markoltam a márványkagylót. Mély levegőket vettem, de nem lett jobb. Egyre inkább kikívánkozott belőlem a ma elfogyasztott étel, de mégsem jött ki.

Sírni kezdtem. Most nem volt itt Jasper, megtehettem. A fájdalom a mellkasomban csak egyre erősödött. Utáltam ezt az érzést, mert gyenge voltam. Égetett és szúrt. A szívem majd’ megszakadt, én pedig csak tehetetlenül térdeltem ott és vártam. Vártam valamiféle megváltásra, amiről tudtam, hogy sosem jön el.

Erősen csaptam le a wc fedelét, és ráfeküdtem a puha anyaggal borított fedőre. Alig kaptam levegőt, annyira rázott a zokogás. De nem bántam, mert végre kiadhattam magamból. Jasper mellett nem tehettem meg, de most igen.

Újra és újra felsejlett összeszorított szemeim előtt a kép, mikor megpillantottam őket holtan.
Nem mondtam nekik elégszer, hogy szeretem őket. Nem háláltam meg nekik, amit értem tettek, nem voltam elég jó lányuk.
Szégyelltem magam, mert rossz voltam, rossz gyermekük voltam.

És gyűlöltem azt a valakit, aki elvette tőlem őket. A lehetőséget, hogy jobb legyek velük. Mindenáron meg akartam ölni. Csak az arca lebegett a szemem előtt, amit egykor láttam, és amit Alice lerajzolt. A sötét haj, és a veszedelmesen megvillanó karmazsinvörös szemek.
Megráztam a fejem. Mégis, mit tehetnék én egy vámpír ellen? Semmit. Túl gyors, túl erős.

Felálltam, és visszasétáltam a szobámba, majd az ágyra dőltem. Végignéztem a gyönyörű szobán… Imádtam, már az első pillanattól kezdve. Pont olyan volt, mint amilyet mindig is akartam. A plafont bámulva emlékeztem vissza a szép időkre, mikor még minden a megszokott kerékvágásban haladt.

Ajtócsapódás zavarta meg a gondolataim. Azonnal felpattantam, és lefelé igyekeztem. Azt hittem, hogy Jasper szökött el a bálról hozzám, de nem láttam lent senkit.
Összevont szemöldökkel meredtem magam elé. Képzelődtem volna? Nem hiszem.

Valami összetörött fent. Az emelet felé kaptam a tekintetem. Egy pillanatra megrémültem. Mi ez az egész?
Aztán halk morgást hallottam, és valaki elsuhant mellettem a konyha irányába. Idegesen kaptam arrafelé a fejem.
Aztán újabb suhanás, az arcomba fújta a hajam, én pedig újra az emelet felé néztem.

És akkor leesett az a bizonyos húszfilléres. Ő van itt. Aki ezt tette! Előkaptam a telefonom, és egy gyors üzenetet írtam Edwardnak, mivel ő előrébb volt a telefonkönyvemben, mint Jasper.
„Itt van!”

Nem gondolkodtam tovább. Az sem érdekelt volna, ha Edwardék nem érnek ide időben. Tudni akartam. A szemébe nézni, és halálosan megfenyegetni. Nem mintha megijedne tőlem, de tudatni akartam, hogy nem fogja megúszni.

Felrohantam a szobámba és lélekszakadva kutattam szemeimmel, de semmi. Aztán újabb hangok anyáék szobájából.
Végigrohantam a sötét folyosón, és feltéptem az ajtót, de semmi. Kapkodtam levegő után, az adrenalin mind a félelemtől, mint az izgalomtól száguldott az ereimben.
Megint csörömpölés lentről, de ahogy a lépcső felé rohantam a sötétben megbotlottam valamiben, és hangos csattanással terültem el a földön.

Valami élesen végigvágta a karomat, amiből éreztem, hogy folyni kezd a vérem. Előkapva a mobilom megvilágítottam a tárgyat.
A kard volt az, amelyikkel megölte őket. Legszívesebben felsikítottam volna, de nem mertem. Inkább halkan nyöszörögtem.

Morgás újra a szoba felől. Odakaptam a fejem, és egy árnyat láttam elsuhanni. Mellettem süvített el, és a sokktól hirtelen nem is tudtam semmit sem tenni. A kard eltűnt mellőlem.
Én viszont szembe akartam vele nézni.
Felkeltem, és elszorítva a kezemmel a sebet lefelé vettem az irányt.
A lépcsőn lépkedtem lefelé, és már majdnem leértem, mikor újra valaki elsuhant mellettem, és megtaszítva engem áttörtem a lépcsősor fakorlátját, és a földre zuhantam.

Nagyot nyögtem. Ez fájt, nagyon is. Az esést ösztönösen tompítani akartam, így a kezeimmel beletenyereltem a fa szilánkjaiba. Legalább egy tucat szilfadarab állt ki a kezemből. Remek! Az lenne a legjobb, ha elveszítené a fejét a vérem szagától, és megölne. De miket beszélek? Akkor mi lenne Jasperrel? Igen, hol van már Jasper?

Nem volt időm gondolkodni, mert újra zajt hallottam, most a konyha felől. A fene essen belé, hogy ilyen észrevétlenül és gyorsan tud mozogni!
Nagy nehezen felkeltem, bár az esés miatt annyira megnyekkentem, hogy minden csontom fájt.
Botladozva haladtam a konyha felé. A bokám is piszkosul fájt, de nem érdekelt.

A konyha viszont üres volt. Fájdalmasan szisszentem fel. Nem voltam elég jó játékos ebben a játszmában.
A konyhapult mellett állva eldöntöttem, hogy most aztán kiordítom magam. Ha kell addig kiabálok, míg elém nem áll.

De nem kellett megnyikkannom sem, mert amint megfordultam a vörös szempárral találtam szemben magam.
Ijedtemben a levegő is bennakadt, és tágra nyílt szemekkel néztem a felém magasodó vámpírt.
Hol vagy már Jasper? – sikítottam magamban.
Elszállt minden bátorságom.

A pultnak nyomott. A derekamba beleállt a pult széle, így ismét csak egy gyötrelmes nyögés hagyta el a számat. A tekintete megvillant, majd vörösből áthajlott feketébe.
Lehunyta a szemeit, én pedig lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogyan a nyakamhoz hajol és mélyet szippant a bőröm illatából.
- Nem is tudom, hogy a véred vagy maga a tested van-e rám nagyobb hatással! – mormogta.
Az ő hangja egyáltalán nem tetszett nekem. Nem olyan hatást ért el ez a mondat az ő szájából, mint Jasperéből. Kezeit a derekamra kulcsolta én pedig némán sírni kezdtem.
Szóval nem is megölni akar először? Csak azt ne! Azt az egyet ne! – sikítottam magamban, amikor éreztem, hogy egy csókot hint a kulcscsontomra. Undorodva nyögtem fel.
- Élvezd csak! – suttogta.
Nem! Nem, félre értette! – gondoltam, de megszólalni még most sem tudtam. Ő azonban nem vette a lapot, és újabb csókot hintett a bőrömre.
Jasper, segíts! – üvöltöttem magamban.

A kezeit az enyémekre vezette, és éreztem, ahogyan megroppan egy csontom a jobb kezemen a szorítása alatt. És végre felsikítottam. Nem voltam épp a toppon, nem volt épp hangos, de határozottan a szenvedésem jele volt.

Sűrűn kapkodtam levegő után, és végre rám nézett az a vámpír. Csak nézte az arcomat, ahogyan én is az övét. Minden egyes részét meg akartam jegyezni, hogy sose felejtsem el. Hogy egyszer majd megbosszulhassam – feltéve, ha túlélem ezt -.
Morogni kezdett, amit vehettem volna annak is, hogy megint perverz gondolatai támadtak velem kapcsolatban, mert ismét erősen nyomott a pultnak, de a következő pillanatban eltűnt előlem, én pedig rongybabaként rogytam össze.

Pár másodpercre rá kicsattant az ajtó, és már Bella térdelt mellettem. Még ideje sem volt kérdezni, mikor intettem, hogy inkább ne tegye. Szeme amúgy is sötétarany volt, gondolom aggódott, de ahogy végignézett rajtam, csak még feketébb lett a tekintete.
Jasper megállt a konyhaajtóban, és elnyíló ajkakkal vett szemügyre. Szemeiben először a megdöbbenés, fájdalom majd a düh mutatkozott meg. Pillantása oly módon sötétült el, és annyira félelmetes arcot vágott, hogy életemben először láttam őt igazi veszedelmes vámpírnak.

Kintről vonyítást hallottam, majd Jasper abban a pillanatban felsuhant az emeletre, és nem is jött vissza.
Idő közben Esme, Alice és Nessie is megérkeztek. Rose – mint később megtudtam – a fiúkkal és a farkasokkal tartott az idegen vámpír üldözésére.

A földről Nessie nyalábolt fel, neki nem volt annyira nehéz a sok vér, mint a többieknek, és jobb is volt így. Felvitt a szobámba, és leültetett az ágyra, nekem viszont annyira fájt a hátam, hogy nem tudtam tovább tartani magam, és csak elterültem. Éreztem, ahogyan a szilánkok, amiket a korlátból szereztem, nem csak a kezemet, de a hátamat is szúrják az elszakadt ingem miatt. De valahogy nem tudott érdekelni.

Itt volt. Az a szemét itt volt, és nagyon úgy néz ki, hogy én vagyok a következő. Engem akar, bárki is legyen.
Kis motozást hallottam a gardróbom felől, és ijedtemben azonnal odakaptam a fejem. Alice szaglászott bent lehunyt szemekkel, mire fellélegeztem.
Az elkövetkező egy órában Nessie helyrepofozott egy kicsit. Kitisztította a sebeimet, és az időközben visszatérő Carlisle összevarrta a kezem, meg be is kötötte. Azt mondták a hátamon sok kis vágás látszik, de azzal nem kellett különösebben foglalkozni, ám a kezemet is bekötötte, mert megrándult több szalagom is. Hát mondjuk az fájt is. A bokám egy picit bedagadt, de csak izomlazítót kentünk rá.

Mindenki megpróbált velem kedves lenni, babusgatni, de én nem voltam rá vevő. Most nem. Idegesen bicegtem ki az erkélyemre, és az sem zavart, hogy egy szakadt kockás ing volt rajtam. Jasperre gondoltam, és arra, hogy merre lehetnek most? Hiányzik. És aggódom érte.
Nessie és Bella csatlakoztak hozzám, és így már hárman pásztáztuk a sötét erdőt. Gondolom ők több sikerrel, mint én.

Nem sokkal később az erdő mintha életre kelt volna. Legalább egy tucat hatalmas farkas lépett elő a sötétből a szobámból kiszűrődő fényekbe a hátsó udvarra, a többi Cullennel együtt.
Ledermedve figyeltem a hatalmas alakokat. Nessie azonnal levetette magát a mélybe, majd odaszaladt először Edwardhoz, majd egy farkashoz. Gondolom Jacob volt az. Ha jól vettem észre csak engem néztek a farkasok, majd miután Jacob vakkantott egyet, szépen lassan mind elmentek.

Edward felugrott mellénk. Komolyan még meg kell ezt szoknom, hogy ilyen módon mások, mint egy ember. Átölelte Bellát, majd rám nézett.
Nem szólt semmit csak nézett a szemembe, én pedig tudtam mit várt.
Elkezdtem lepörgetni magamban az elmúlt órák eseményeit. És most először mióta úgymond magamhoz tértem a sokkból, könnyek gyűltek a szememben. De nem adtam fel. Minden egyes kis részletet megmutattam neki.

Állkapcsa megfeszült, mikor elestem és elvágtam a kezem, mikor keresztülnyaltam a korláton, vagy mikor felálltam és bicegve a konyhába igyekeztem. Mikor megmutattam, hogy nem elsősorban a vérem után ácsingózott a vámpír, Edward felmordult, és visszaszökkent a még mindig lent álló Jasperhez. Valamit sutyorogtak, aminek következtében Jasper határozottan nem lett jobb formában.

Én vártam, hogy végre mellém álljon, majd magához öleljen, mégsem mozdult, csak Edwarddal vitatkozott. Nekem meg nagyon fájt már mindenem, így bementem a szobába. Mindenki ott volt, még Jacob is – immáron emberként – csak Edward és Jasper nem.
Alice dühöngött kicsit, hogy már megint nem látta a jövőmet, de hát nem én tehetek róla!

Lerogytam az ágyamra és csak bámultam magam elé. A fejem zúgott, és minden porcikám fájt. Carlisle adott egy tablettát, amit bevettem, majd már csak arra eszméltem, hogy egyedül vagyok a szobában. Aggódva néztem körbe, nem bambulhattam ennyire el…
És tényleg nem, mert nem voltam teljesen egyedül. Jasper az erkélyajtóban ült, hátát az ajtókeretnek vetette. Megborzongtam, ahogy felültem és megcsapott a beáramló hideg levegő, de mégis felé vettem az irányt.

Ahogy meghallotta, hogy mozgolódom felém kapta éjfekete pillantását. Lassan bicegtem felé. Felállt, és a kezeit felém nyújtotta, én pedig örömmel csúsztattam ujjaimat az övéi közé. Magához húzott, én pedig a dereka köré kulcsoltam kezeimet, és igyekeztem nem felszisszenni a fájdalomtól. Ő viszont nem ölelt át, hanem kézfejével végigsimított az arccsontomon, és fájdalmasan méregette az arcomat. Tudtam, hogy mire gondol.

- Jól vagyok Jasper! – suttogtam, és enyhén rámosolyogtam.
- Nem… Nem vagy. – rázta meg a fejét. – Ha én nem vagyok mindez…
- Shh! – tettem gyorsan a mutató ujjamat a szája elé, hogy elhallgasson. – Ezt a monológot nem szeretném végighallgatni. – mondtam, majd hozzábújtam. Puhán és lágyan ölelt magához, mintha csak üvegből lennék, és nem akarna összetörni. Most úgy is éreztem magam, és hálás voltam, amiért ilyen figyelmes.
- Edward hallott téged, már messziről is… Hogy magadban mennyire vártad, hogy ideérjek… Én csak…
- Semmi baj. A lényeg, hogy itt vagy. – próbáltam nyugtatni. Annál, hogy szembenézzek a vámpírral, csak Jasper nyugalma volt a fontosabb.
- Nem szabadott volna itt hagynom téged. – vált el tőlem, és a szemembe nézett. Pocsékul érezhette magát.
- Én akartam maradni. Nem számítottunk rá, hogy visszajön.
- Pedig tudnom kellett volna. – lépett el mellettem idegesen, és járkálni kezdett a szobában. – Komolyan mondom, hogy nem vagyok ép. – hadarta idegesen, közben én becsuktam az erkélyajtót. – Sosem voltam még ilyen… Nem is értem mi van velem. – rázta meg a fejét, megállt az ágyam előtt és maga elé meredt. Testtartása merev volt, kezeit összekulcsolta a háta mögött, ajkai egy vonallá préselődtek, tekintete komor volt. Hirtelen eszembe jutott, mikor ma belépett a házba. Az a félelmetes vámpír…
- Nem kell már úgy gondolkodnod, mint egy harcosnak. Ez miért baj? – próbáltam elterelni a figyelmem az újabb emlékekről, ahol Jasper olyan volt, mint talán sok-sok évvel ezelőtt. Hirtelen kapta rám a tekintetét, és úgy nézett rám, mintha a világ legnagyobb ostobaságát mondtam volna.
- Mert bántott téged! – mondta lassan, zavarodott tekintettel.

Valahogy el kellett terelnem a figyelmét erről az egészről. Nem szerettem, ha magába roskad és hagyja, hogy beterítse a bűntudat. A szerelem sosem bűn, és én boldogan halnék meg érte. Csak neki ezt valamiért nehéz elfogadni.

Újra csak maga elé bámult, és erősen gondolkozott. Én viszont lassan kezdtem összeroskadni az elmúlt órák történései alatt. Mert bármennyire is nem mutatom, Jaspernek abban igaza van, hogy nem vagyok jól. Én nem félek, egyáltalán nem. Csak olyan rossz érzés. Szorít és mar… A szüleim halála, a megpróbáltatások, a hajsza…

Gondolkodás nélkül léptem elé, és minden szó nélkül számat az övére nyomtam. Mert miért kellene engedélyt kérnem? Hiszen ő a párom, ha meg nem bírná az illatom egyszerűen elfutna. De nekem szükségem van rá. A csókjára, a közelségére, az érintéseire.

Pár pillanatig csak én csókoltam őt. Lassan, lágyan. Először a felső, majd az alsó ajkát fogtam közre, és csókolgattam. Kezeim újra a derekára kulcsolódtak, most nem ment volna a lábujjhegyre pipiskedés.
Minden alkalommal, mikor fagyos ajkait csókolom, a pillangók – vagy esetemben inkább sasok – életre kelnek a gyomromban, és a lábaim megremegnek. Hihetetlen módon szerettem és vágytam rá. Arról nem is beszélve milyen érzés volt, amikor a saját érzéseit is rámszabadítja.

Ajkai lassan elnyíltak, és ugyanúgy kényeztetni kezdték az enyémet. Kezeim – mármint javában a használható bal kezem – markolták hátul az ingét, amikor nyelve bebocsátást kért. A fájdalmaim ellenére szorosan hozzásimultam, és simogatni kezdtem a hátát. Egy pillanatra elvált tőlem, majd sokkal nagyobb hévvel, mégis óvatosan kezdett csókolni. Kezei a derekamra siklottak, majd lejjebb, és a combjaimnál megfogva az ölébe kapott, majd villámgyorsan az ágyra fektetett, s fölém magasodott.

A fejem mellett a kezein támasztotta meg magát, és fekete szemeivel az arcomat fürkészte. Tekintetem a pillantása és az ajkai között cikázott. Olyan tökéletes volt, hogy muszáj volt végigsimítanom az oldalán bekötött kezemmel, hogy elhiggyem, nem csak álmodom. Lehunyta szemeit, és újra megcsókolt.

Hideg ajkai tökéletesen illetek az enyémhez, kezei pedig beférkőztek az ingem alá. A hideg érintés nagyon is jól esett meleg bőrömnek. A horzsolásaimat mind végigcirógatta az oldalamon, majd a nyakamhoz hajolt, és nyelvét ingerlően végighúzta a kékes csíkon, amiben a vérem csak úgy zubogott. Felnyögtem. Írtóra felizgatott, mikor ezt csinálta. Az én vámpírom… Teljesen elveszi az eszem.

Bármennyire is fájt mindenem egy perccel ezelőtt, most nem éreztem mást, csak hogy akarom őt. Átfordítottam magunkat, így már én kerültem felülre. Lábaimat a csípője két oldalára helyeztem, és miközben újra csókot loptam tőle, ingerlően mozgatni kezdtem a csípőmet. Elképesztő dolgokat váltott ki belőlem a közelsége. Sosem csináltam ezelőtt ilyeneket, de vele minden más volt.
Kezei a csípőmet markolták, és jól irányzott mozdulatokra késztetett. Éreztem, hogy mennyire akar engem, hogy ő is kíván, és ez a tény megmosolyogtatott. Jasper mindig el tudta velem feledtetni a rossz emlékeket, még akkor is, ha itt voltunk.

Csókunkat apró puszikra váltottam, hogy aztán végigpuszilhassam az arcát, majd az állkapcsán lévő harapáshoz hajoltam, és nyelvemmel körberajzoltam. Jasper morogni kezdett alattam, mire én csak azzal válaszoltam, hogy még jobban az ágyékához nyomtam magam. Aztán kezemet is lefelé kezdtem csúsztatni, ám még mielőtt elértem volna a célom, Jasper villámgyorsan átpördített, és felpattant mellőlem. Az ágyon fekve, pislogva néztem, ahogyan éjfekete szemekkel és feltartott kezekkel, zihálva lépked el az ágytól.

- Nem, nem, nem és nem! – hajtogatta.
- Ahh… - hisztizve vetetettem vissza magam a párnák közé és próbáltam lehiggadni. Kezeimet ökölbe szorítottam, és mélyeket lélegeztem.
- Ez most nagyon kevésen múlott… - mondta nyugodtan, pár perc elteltével. Felültem.
- Mi? Hogy végre elveszed a szüzességem? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Bogi… - nézett rám megütközve.
- Mi van? Normális tizenhét éves lány vagyok. Baj, ha vágyom rád vagy mi? – tudom, hogy nem jogos a kiakadásom, de jól esett kimondani.
- Nem, nem baj Édesem, csak életveszélyes! – mondta higgadtan.
- De… - kezdtem volna valamiféle védőbeszédbe, de totál belém fojtotta a szót.
- Ha olyan valakire van szükséged, aki meg tudja neked adni azt… hogy… „Elvegye a szüzességed” – macskakörmözött idegesen – akkor jobb lenne, ha mást keresnél, mert én képtelen vagyok rá. – nézett rám rideg pillantással. Most én hökkentem meg, de nem hagytam annyiban.
- Ó, jó tudni, hogy neked ennyire tök mindegy lenne, ha keresnék mást. – álltam fel, és karba font kezekkel meredtem rá. És igen, ez a mozdulat is fájt, de a szavak jobban.
- Persze, hogy mindegy lenne! – kezdett egyre idegesebben és hangosabban beszélni. – Végülis nem te vagy az, akit szeretek, nem? Nem te vagy, akiért halálra aggódtam magam? Akit sohasem akartam belekeverni ebben? Nem veszed észre, hogy nekem milyen pokolian nehéz? – kiabált. Amint ezeket kimondta, rájöttem, hogy igaza van. Lesütöttem a szemem.
- Bocsáss meg. – motyogtam. – Igazad van. Ne haragudj, csak… Azt hiszem, sok volt a mai nap.
- Tudod, hogy nem tudok rád haragudni! – ölelt magához, és én készséggel bújtam szorosan hozzá.
- Nem kaptátok el, ugye? – néztem fel rá, mire csak jobbra-balra ingatta a fejét. Sóhajtottam. – Akkor vissza fog jönni. – találgattam.
- Gyanítom, hogy igen. Úgyhogy ezentúl sosem maradsz egyedül. Valaki mindig lesz veled, hogy megvédjen.
- Jasper? – néztem rá a lehető legszebben.
- Igen? – mosolygott.
- Miért nem… - tudtam, hogy talán nem kéne megkérdeznem, de ez már nagyon sokat járt a fejemben. – Miért nem változtatsz át? – tettem fel a szerintem leglogikusabb kérdést.
- Gyere üljünk le! – kérte Jasper, és én egy szó nélkül leültem vele együtt az ágyra. Igaz, hogy halkan felszisszentem, de nem volt vészes. – Ha hazamegyünk veszel egy forró fürdőt, az majd segít! – mosolygott rám édesen.
- Azt hittem dühös leszel, amiért megkérdeztem… - néztem rá félve, mire csak egy puszit nyomott a vállamra, amin szintén elszakadt az ingem, és felhorzsoltam azt. A forró bőrömnek nagyon is jól esett a hideg érintés.
- Miért akarod, hogy átváltoztassalak? – kérdezte.
- Mert örökké veled akarok lenni. És ha átváltoztatnál, akkor én is erős lennék, sőt … Erősebb mint te most.
- Az erő nem minden Kedvesem! – nézett rám átható pillantással.
- Jó tudom, hogy igaz, de mégiscsak sokat számít. Ha például szembejön velem egy másik vámpír. Ha nincs gyakorlata a harcban, akkor simán meg tudnám védeni magam, de ha mégis… Akkor… Akkor engem is taníthatnál kicsit – néztem rá kérlelően. Az lenne a legjobb megoldás, ha olyanná válnék, mint ő.
- Mondjuk, hogy a védelmedre jobban odafigyelünk, és sosem hagyunk védtelenül. Tehát nem eshet bajod. Van még indok ezen kívül? – kérdezte és végigsimított az arcomon. Ezek az apró mozdulatai melegséggel töltötték be a szívemet.
- Én veled szeretnék lenni, mindörökké Jasper! – simogattam meg én is kemény arcát. Nézni, ahogyan a kemény, hideg vonásai életre kelnek, a világ legjobb dolga volt. – Miért ne kezdhetnénk már most?
- Van egy csomó olyan emberi élmény, amit még nem tapasztaltál – mondta lassan. – Például az egyetem. Nem szeretnél egyetemre menni? – kérdezte.
- Nem – vágtam rá azonnal. – Majd járok később. Minél előbb átváltoztatsz annál jobb. Nem akarok vén banya lenni melletted!
- Ha az emberi éveimet nézzük, akkor egy hónap híján húsz éves vagyok… Van időd még.
- Szeretlek! Ennél jobb indokot nem tudok neked mondani – győzködtem. Úgy éreztem, hogy nyerésre állok.
- És mi lesz Natalie-val? – kérdezte. És győzött.
- Ó… - ennyit tudtam kinyögni.
- Talán ha megvárnánk az érettségit, akkor könnyebb lenne elmenni innen. Több és jobb indokkal.
- Most alkudozol velem, mint annak idején Edward? – vontam fel a szemöldököm. – Feleségül nem akarsz venni? – nevettem fel. Butaság.
- Minden vágyam lenne, ha hozzám jönnél!
- Talán előbb válj el… - húztam el a számat, mire csak felkuncogott. – Nem vicces.
- Valójában az. Elég lenne csak elégetnem a papírokat, hiszen hivatalosan csak egyszer vettem el Alicet. Azóta pedig már eltelt egy emberöltő is. Vehetjük elévültnek – nézett rám. Barna szemei most nem voltak olyan világosak. Biztosan szomjas, és nem is lehet neki kellemes mellettem, mikor ezer sebből vérzem. Szúrósan néztem rá. – Rendben! Kreálok papírokat! El fogok tőle válni… De akkor, ha utána megkérem a kezed, hozzám jönnél? – olyan izgatottan kérdezte, hogy rám is átragadt ez. Kis hamis! Befolyásol.
- Majd megtudod, ha felteszed a kérdést! – vigyorogtam rá, mire csak nevetve hátradöntött az ágyon, és mellettem könyökölve nézett le rám.
- Én is szeretlek! – mondta, és úgy nézte az arcomat, mintha valami csoda lennék. El is pirultam.

Ujjaimmal végigsimítottam a nyakán, majd hajába fűztem azokat. Imádtam a hosszú, szőke tincseit. Olyan selymes volt, és gyönyörű. Hát a vámpírok tényleg ilyen tökéletesek mind?
Magam felé húztam az arcát. Orrunk hegye összeért, de mi csak néztünk a másik szemébe. Néztem, ahogyan a barna pillantás áthajlik feketébe. Sosem láttam még ilyen mélységű éji szempárt. Mintha csak a lelkéig látnék.
Lassan még közelebb hajolt, és én lehunytam a szemem, hogy aztán egy másodperccel később megérezhessem az ajkaimon végigszántó nyelvét, majd a csókjának ízét. Egyik kezével az arcomat a simogatta, másikkal viszont benyúlt az ingem alá, és ujjai hegyével körözni kezdett a hasamon. Belenyögtem a csókba.

- Jasper… - nyöszörögtem a nevét két csók között.
- Hm? – morgott vissza. Ezt is imádtam, a hangját.
- Én… - nyögtem, miközben a szám sarkát csókolgatta. – Ezt nem bírom… Én… - dadogtam össze-vissza.
- Érzem! – suttogta a fülembe. – Minden érzésedet érzem magamban… Ezért is nehéz megállnom – ujjai játéka lassanként leállt, ő pedig újra a szemembe nézett. – Át foglak változtatni! – hatalmasat dobbant a szívem. – Ha befejeztük a gimnáziumot. Így jó lesz? – kérdezte, és kezét kihúzta az ing alól, hogy segítsen felülni.
- Tökéletes – bólintottam. Tudtam, hogy ennél előbbi időpontot nem is kívánhatnék.
- De tudnod kell, hogy ez mivel jár, hogy ez milyen nehéz élet Bogi. És ha bármikor úgy döntenél, hogy nem szeretnél vámpírrá válni – fintorgott aranyosan. – Akkor szólj. Én akkor is veled maradok!
- Nekem nem lenne elég belőled csak egy emberöltő – mosolyogtam rá. – Megbirkózom vele… bármivel! Nem értem miért hiszed azt, hogy nem érdemled meg, hogy ennyire szeresselek… - ráztam meg a fejem. – Ez szerintem egyértelmű. Te is ezt tennéd, te is erre a döntésre jutnál, mint én, ha te lennél az ember, és én a vámpír – húztam el a szám, mert eszembe jutott, hogy akkor mennyivel másabb lenne minden.
- Rendben, akkor maradjunk annyiban, hogy átváltoztatlak… Vagy megkérjük inkább Carlisle-t… - gondolkodott el.
- Mi? Miért?
- Mert nem hiszem, hogy képes lennék rá – nézett rám bocsánatkérően.
- Majd akkor meglátjuk… - hagytam rá. Kár lett volna most ezen vitatkozni. – Egyébként nem mintha szemrehányást akarnék tenni, de… Hol voltatok ennyi ideig? – kérdeztem halkan.
- Feltartottak… Emberek, tudod… - intett idegesen.
- Értem. Hát legalább ténylegesen is szembenéztem vele – vontam vállat. Már nem féltem. Jasper tökéletesen elterelte a figyelmem.
- De jó… - mondta gúnyosan, de én csak kinyújtottam rá a nyelvem.

Hazavitt – mármint a Cullen házba – és beleültetett egy kád forró vízbe. Na jó, most túl dramatizáltam, mert azért nem ültetett szó szerint bele és nem is volt olyan forró az a víz.

Hétfőn reggel idegesen kapkodtam magamra a ruháimat. Késésben voltam. Jasper megengedte, hogy az én kocsimmal menjünk mi ketten. Jó persze nem kellett külön engedélyt kérnem, de mindenben kikérem a véleményét, és ő beleegyezett. Hiányzott már az én ezüst Lexusom.
Iskolai ünnepség miatt, november elsején, ki kellett magunkat csípni kicsit. Jasper fehér, könyékig feltűrt ingben, és fekete nadrágban, fekete cipőben ácsorgott az ajtóban és zsebre dugott kezekkel rajtam mosolygott.

Szusszantottam egyet. Nem az zavart, hogy rajtam mulat, mert valójában én is inkább már elnevettem volna magam, hanem az, hogy olyan pokolian jól nézett ki. És ezt nem csak én fogom így vélni az iskolában.
A gardróbba rohantam és magamra kaptam egy fekete fehérnemű szettet, egy fehér harisnyát – csak hogy meglegyen a pikantériája a dolognak -, egy fekete combközépig érő szoknyát, és egy fekete fehér kockás blúzt, rá pedig egy kisebb szövetkabátot. Ahogy végignéztem magamon, már nem tetszett. Túl sok volt rajtam a fehér. De nem tehettem semmit. Nem húzhattam tiszta feketetét az ünnepségre, vagy megemlékezésre. Ki hogy hívja.
Kiválasztottam egy fekete magas sarkú cipőt, amit még anyától kaptam, és felhúztam, majd felkaptam a táskám és késznek is nyilvánítottam magam.

- Rekord idő… - kezdte Jasper, de mikor meglátott elakadt a szava. Csak nézett rám, és nem tudott mondani semmit. – Gyönyörű vagy! – motyogta végül.
- Köszönöm! De miért rekord idő? Elkésünk és én még… - ránéztem az órámra. – Fél kilenc? – kopogtattam meg az üveglapot, mire a mutatók összecsúsztak. Egy pillanatra lehunytam a szemem. – Mennyi az idő Jazz? – morogtam.
- Pontosan hét óra múlott hét perccel – vigyorgott.
- Jasper Withlock Hale! – rikkantottam el magam és lerogytam az ágyra.
- Bocsáss meg Kedvesem, de nagyon is viccesen festettél fél hétkor, amikor úgy pattantál ki mellőlem, mintha darázs csípne – mosolygott.
- Jaj… - dőltem hátra, és a fejemet fogtam.
- Gyere, inkább reggelizz valamit! – nyújtotta felém a kezét, de én lerántottam, ő pedig fölöttem landolt. Persze, hála a reflexeinek, még időben megtartotta magát fölöttem.
- Reggeliként nem rosszalkodhatnánk kicsit? – vonogattam a szemöldököm. Ezt Emmett barátomtól tanultam.
- Nem vagy éhes? – kérdezte, de közben egyre közelebb hajolt az arcomhoz.
- De… Rád! – suttogtam, majd bal – még mindig az egyetlen használható – kezemmel tarkójánál fogva magamhoz húztam egy csókra.

Ajkai most is gyengéden simogatták az enyémet, nyelve pedig puhatolózva szántott végig a számon. Belemosolygott a csókunkba, de pontosan csak pár másodperc múlva értettem meg a miértjét, mikor is egy fényképezőgép halk kattanására lettem figyelmes, majd ahogyan Jasperrel arrafelé fordítottuk a fejünket, mégegyszer kattant.

Emmett állt a szobában mellettünk, és egy régi polaroid fényképezőgépet tartott a kezében, amely éppen akkor adta ki magából a második képet is. Emmett szakszerűen két ujja közé csípte a fénykép szélét és kicsit legyezett vele, majd kaján vigyorral az arcán nézte a képeket. Mi pedig még mindig egymáson fekve figyeltük őt, bár ahogy elnéztem Jazz elég jól elszórakozott melák bátyján így én sem zavartattam magam.

- Nos kedves legújabb kishugom… Ez a kép határozottan tükrözi vadmacska mivoltodat – vigyorgott rám.
- Hadd lássam! – gördültem ki Jasper alól, aki féloldalasan az ágyra terült, majd kezét a feje alá tette, és így támaszkodva figyelt engem egy mosollyal az arcán. Az ing egy kicsit feltűrődött, és megmutattam kockás hasának egy részét, amitől nagyot nyeltem.
- Úgy látom az eredeti jobban izgat, mint a kép – röhögött fel mellettem Emmett, mire én még mindig Jaspert nézve válaszoltam.
- Az eredetin jobb a fogás Emmett – Jazz arcán most pont olyan ábrázat volt, mint az előbb Emmettén, és kajánul vigyorgott, mint a tejbetök, kivillantva pengeéles fogait. Ezzel szemben Emmett szájtátva bámult rám. Rápillantottam. – Na mi az bátyus, benned akadt a szó? – kérdeztem, és elvettem tőle a két képet. Közben Edward és Nessie is besétáltak a szobába, és velem együtt szemlélték a képeket.
- Nem. csak nem hittem volna, hogy ilyen jó meglátásaid vannak, de ezek a mai fiatal lányok mindig meglepnek engem – húzta ki magát, így csak még hatalmasabbnak tűnt.
- Első fényképeknek nem is rosszak – kuncogott mellettem Nessie. Haját most egy magas kontyba fogta, és egy kék kis ruhát viselt. Hát igen, a rezervátumi iskolában nem kötelező fekete-fehérben megjelenni. Ajkain egy elbűvölő mosoly ült, és rájöttem, hogy bár Nessienek is hasonlóan barna haja és szeme van, mint Bellának – az ember Bellának – mégis számomra sokkal jobban hasonlít Edwardra.
- Igen Emmett, ezek tényleg jók! – veregette hátba Edward Emmet.
- Köszönöm szépen! De ez nem is volt kérdés!

Jasper elém sétált, és maga felé fordította a kezemben a képeket. Eltűnődve nézte azokat, majd nagyon komoly ábrázattal felém fordult. Edward már ekkor felnevetett.

- Ebben nem mehetsz iskolába – mutatott a ruhára. A szoknyám a képen felcsúszott és fehér harisnyába bújtatott lábaim tökéletesen megmutatkoztak.
- Ugyan… - legyintettem. – Ez csak véletlenül csúszott fel. Ne aggódj – adtam egy csókot Jasper szájára, de úgy láttam nem igen győztem meg, de nem firtatta tovább dolgot.
- Emmett! – fordultam legújabb bátyám felé – Elkísérnél reggelizni, ha megkérlek rá? – néztem rá szépen. Beszélgetni akartam vele.
- Természetesen. Megtiszteltetés! – hajlongott, mire csak elmosolyogtam magam, és a karját nyújtotta.
- Tíz perc, oké? – fordultam féloldalasan Jazz felé, aki halkan sutyorgott Edwarddal, de közben bólintott.

Emmett végig olyan volt, míg leértünk a konyhába, mint egy úriember. Komoly ábrázattal vezetett engem, de persze egyszer viccesen megkérdezte, hogy ne terítse-e le elém a pulóverét, hogy be ne piszkoljam a cipőmet. Csak nevettem rajta. Lent a konyhában Esme készítette a reggelit Jacobnak, én pedig leültem mellé. Emmett velem szemben, a pult másik oldalán foglalt helyet, és engem nézett. Esme letette elénk a szendvicseket, majd egy-egy puszi után, amit mind kaptunk kilépett a konyhából, és felfelé vette az irányt. Jacob és én enni kezdtünk, míg Emmett figyelmesen követte minden mozdulatunk. Belekezdtem a témába, amit szerettem volna megvitatni vele.

- Rose? – kérdeztem két falat között.
- Öltözködik. Tudod, nem ti vagytok az egyetlen huncutkodó pár ám, így kicsit késésben vagyunk – vigyorgott.
- Tudod, hogy nem történt köztünk semmi – néztem rá komolyan, mire bólintott.
- Lelépjek? – motyogta Jacob teli szájjal.
- Nem kell, dehogy! – fordultam felé, mire csak mosolyogva biccentett. Lehet, hogy érezte, hogy komoly dologról akarok Emmettel beszélni.
- Nagyon utálja, hogy itt vagyok? – fordultam ismét bátyám felé, mire rögtön elkomolyodott.
- Mondjuk úgy, hogy annyira nem lelkesedik az ötletért, de tudod… Rose cica már csak ilyen – magyarázta.
- De te biztosan előttem állsz a szeretet ranglétráján – bólogatott nagyokat Jake, és újabb szendvics után nyúlt.
- Ha te mondod – sóhajtottam. – Emmett, milyen volt… milyen volt, mikor Rose megtalált? – fúrtam tekintetem a velem szemben lévő arany szempárba. Erre Jacob is felkapta a fejét, és mindketten figyelmesen néztük Emmettet.
- Nem sokra emlékszem – rázta meg a fejét. – Az emlékek az emberi életből halványulnak. És az én életemben nem is volt olyan sok dolog, amire érdemes lenne emlékeznem. Teljesen általános dolgok hiányoznak nekem. Például, hogy milyen volt télen fázni, vagy hogy milyen volt a frissen vágott fű illata, vagy a nap sugarainak melege. Ezeket a dolgokat másképp érezzük. Hétköznapi dolgok, de ha vámpír vagy, hiányoznak ezek – mondta nyugodtan és komolyan.
- Csak nektek hiányoznak Emmett… - szólt Jacob. – Szerintem a nomádok, akiknek a mindenük az emberek megölése, nem gondolkoznak ilyesmin… - majd rám nézett. – Ne félj ehhez a családhoz csatlakozni, mert ők mások… Számomra biztosan… Mintha lennének az emberek – kezdett számolni az ujjain. – az alakváltók, a vámpírok, Nessie – mosolyodott el. – és a többi Cullen. Mintha ők különböznének… érted… mondom én, akinek hivatása vámpírokat gyilkolni – nevetett fel halkan, dallamosan.
- Jake szeret velünk lógni – tartotta pacsira a kezét az asztal fölött Emmett, amit Jake is viszonzott.
- De visszatérve… - nézett újra rám Emmett. – Csak Rose angyali arcára emlékszem. Mármint tudom, hogy fájt a medvetámadás, tudom, hogy féltem, tudom, hogy a halálomon voltam, de mégsem érzem… mégsem olyan… Csak a tudat van, mint hogy kétszer kettő az négy – Emmett nagyon komoly volt most. Sosem láttam még ilyennek.
- Mit gondoltál az átváltozás közben? Egyáltalán gondoltál valamire? – kérdeztem.
- Hallottam Rose hangját, ahogyan csitítgatott. Arra gondoltam, hogy mennyire szeretném újra látni az arcát. De a fájdalom… - és megrázkódott. Mintha a nagy testvér most először borzongana meg valamitől. – Leírhatatlan Bogi – rázta meg a fejét – Kevés gondolat marad a fejedben, miközben elégsz. - Némán ízlelgettem a szavait. – Miért kérdezed? – szólalt meg halkan, visszafogottan.
- Nem lesz más választásunk… - suttogtam. Majd Jacobra néztem. A sötét pillantás engem fürkészett. – Tennél még egy kivételt? – kérdeztem szintén csak suttogva.
- Miért? Erre vágysz?
- Nem maradt senkim Jacob – teltek meg a szemeim könnyekkel. De nem akartam sírni, így sűrűn pislogva próbáltam visszanyelni az árulkodó cseppeket. – És mindennél jobban szeretem Jaspert.
- Még van időnk – bólintott Jacob. Rájöttem, hogy azzal, hogy vámpírrá akarok válni, nem csak a Cullen család életét nehezítem, hanem a falkáét is. Önző vagyok!
- Menjünk! – Jasper hangja szinte ostorként csattant a beállt csendben. Ijedten ugrottam egyet a székemen, mire azonnal megéreztem magam körül a hideg karokat. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni! – puszilta meg a fejem búbját.
- Semmi baj! – fordultam vele szembe, majd megcsókoltam.
- Ó, ez az srácok, jól csináljátok! – kurjongatott Emmett, és már kattant is a fényképező.
- Köszönöm a beszélgetést fiúk! – néztem még felváltva Jacobra és Emmettre, majd kisétáltunk a garázsba.

Olyan jó volt újra vezetni az autómat! Eddig nem is vettem észre, hogy ennyire hiányzott. Jasper egyik keze a combomon pihent, és elgondolkozva nézett ki az ablakon.
A parkolóban már elég nagy volt a tumultus, és sokan lézengtek kint. Pedig elég hűvös volt, de úgy látszik itt mindenki megszokta. Én is.
Kiszálltunk a kocsiból, és kézen fogva, a többiekkel együtt indultunk be az iskolába. Ám akire egyáltalán nem számítottam az a szőke szuka volt.

- Szép jó reggelt! – mosolygott elégedetten. Jasper mellettem megfeszült, és idegesen pillantott le rám. Nem értettem mi baja volt.
- Neked is… - morogtam, és haladtam volna tovább a szekrényem felé, de Nina elénk állt.
- Megint lesérültél? - nézett a kezemre, de meg sem várva a választ, tovább folytatta. - Annyira hiányoltunk pénteken Bogi! Nagyon jó kis buliról maradtál ám le – nyivákolta. A hangja irritálta a fülem.
- Aha… - morogtam.
- Menjünk… - sürgetett Jasper, és már tolt volna el, hogy magunk mögött hagyhassuk Ninát, mikor ismét közbe szólt.
- Jasper, ne légy goromba, még azt fogom hinni, hogy kerülsz engem – kapott Jasper karja után. Erre mind lefagytunk. Jasper, mert nem számított Nina érintésére, én, mert azon filóztam, hogyan tépjem ki az összes haját, és a többi Cullen, mert várták a reakciónkat.
- Levennéd a mancsod róla? – néztem rá dühösen.
- Miért? Pénteken nem úgy tűnt, hogy nagyon zavarná, hogy hozzáérek… - vont vállat, én meg összezavarodva néztem rá. Jasper halkan felmordult, de lehet, hogy Nina nem hallotta, mert folytatta. – Tudod, az a csók… Hát az vitt mindent! – nézett kihívóan Jasperre.
- Az a mi? – nyögtem. Pillantásom Jasperre kaptam, aki mereven bámult rám. Szóval ezért akart eltuszkolni Nina közeléből! Nem akarta, hogy megtudjam. Hogy tehette?

** Jasper **

Nina természetesen az első adandó alkalommal Bogi orra alá dörgölte a dolgokat. Meg sem tudtam szólalni, annyira ledöbbentem. Már nem azon, hogy ez a szőke liba elmondta, hanem hogy Bogi milyen arcot vágott. Az első pillanatban teljesen összetörten és szomorúan pillantott rám, majd visszafordulván Nina felé, valamiféle magabiztos és hideg maszkot vett fel. Már épp szóra nyitotta volna a száját, de Bella megelőzte.

- Azt a letámadást nem nevezném épp csóknak – állapította meg, majd felvont szemöldökkel nézett a szőkeségre.
- Nem tiltakozott… - hebegte Nina, majd rám pillantott. Olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak bírtam. A torkom is kapart, szóval nem volt nehéz a vámpír félelmetes arcát keltenem. Egy lépést hátrált is. Bogi ekkor újra rámnézett. Nem tudom, mit láthatott a szememben, vagy az arcomon, én csak Ninát figyeltem. Ezerféleképpen meg tudtam volna ölni itt és most. Hogy lehet valaki ilyen rosszindulatú?
- Ha jól emlékszem otthagyott téged – lépett felé Bella. Csak én láttam, hogy hátulról Edward nyugtatóan végigsimított a hátán. Ő is dühös volt, csak úgy, mint én.
- Próbálkozz csak! – vont vállat Bogi, mire értetlen tekintetem az arcára szaladt. Éreztem, hogy mennyire dühös, megbántott, és csalódott, így tudtam, hogy arca, ami a nyugodtságát mutatja nem valódi, csak egy álarcot viselt. – Mit érdekel engem? – mosolyodott el, és futólag megsimogatta a derekamat, miközben hozzám bújt. Nina tátott szájjal meredt Bogira, ahogyan Alice is. Akárhogy is próbálta titkolni előlem Alice, éreztem, mennyire tetszett neki, hogy Nina állt nyerésre. De ezzel most nem foglalkoztam.
- Te megőrültél? – tette fel kérdését Nina, és újra egy lépéssel közelebb jött.
- Nem. Nyugodtan próbálkozz csak szétválasztani minket. Nem fog menni. Jasper és én szeretjük egymást – karjai most egy pillanatra szorosabban ölelték a derekamat, majd Bogi ijesztő gyorsasággal mozdult Nina felé. Még én is meglepődtem a hirtelen támadóba áthajló mozdulatán. – De figyelmeztetlek! – lépett közvetlenül Nina elé, és dühösen csillogó szemeit a lány arcán járatta. – Ha túllépsz egy határt, márpedig túl fogod, mert annyira már ismerlek, akkor azt nagyon megbánod! – suttogta. Nina nem számított erre. Tudta, hogy Bogi harcias, de azt nem, hogy megfenyegetni is képes lenne. – És akkor, amikor átléped a tűréshatáromat… Kitépem az összes hajad, és az apád összes pénze nem lesz elég, hogy a világ legjobb plasztikai sebésze összerakja az arcodat!

Majd sarkon fordult, megragadta a kezem, és szabályosan elviharzott onnan, magával húzva engem is. Egészen a teremajtóig meg sem állt. Nagyon ideges volt, éreztem. Szembefordult velem és kérdőn parázsló szemekkel nézett rám. Gyönyörű volt. Mint egy fújtató nagymacska.

- Nem jelentett semmit. Alig ért a szája az enyémhez, és én meg rögtön… - kezdtem, de félbeszakított.
- Nem jelentett semmit? – ismételte meg, mintha csak hitetlenkedne a szavaimon.
- Nem, de… - ismét csak le lettem intve.
- Majd ha rájössz, hogy mi bajom van, akkor beszélhetünk! És nem kérhetsz segítséget! – nézett jelentőségteljesen az épp mellénk érkező Edwardra, aki némán bólintott.
- De hát én csak… - kezdtem volna védeni magam, de sarkon fordult és otthagyott.

Az egész délelőtt ezzel ment el. Nagyon zabos volt, én meg követtem mindenhova, hátha elmondja mi baja. Azt hittem egyértelmű, hiszen a csók, azért már valami. Mármint, nem is volt igazi csók, meg nem is én akartam de mégis mi más lehet, amiért ennyire haragszik rám?
Edward csak a fejét csóválta minden néma segélykérésemre.
De az i-re a pontot mégis az tette fel, mikor délután Bogi összeszedve pár holmiját, bejelentette, hogy hazamegy.

- Nem mész te sehová! – csattantam fel, és kikaptam a táskát a kezéből, majd az ágyra dobtam. Csak nyugodt tekintettel figyelte, ahogyan szélvész módjára járkálni kezdek előtte. – Mégis hogy gondolod? – álltam meg előtte, és akaratlanul is dühöt sugároztam felé.
- Mi az, hogy mégis hogy gondolom? – akadt ki ő is. Őszintén szólva ez már nem az első hangos veszekedésünk, de erről én tehettem. Nem tartottam kordában a képességem és ez most visszaütött. – Megyek és kész, nem vitatkozom, főleg nem veled!
- Mi az, hogy főleg nem velem? Most már nem számítok? Mostmár kit érdekel, hogy nekem milyen érzés lenne, ha ismét csak vérben tocsogva találnánk rád, ne adj Isten holtan? Kit érdekel igaz? – hadonásztam kétségbe esetten előtte.
- És az kit érdekel, hogy össze-vissza csalsz mi? – suttogta könnyes szemekkel. Ledermedtem. Csak néztem a könnyes mogyoróbarna szemekbe, amik most mélységes fájdalmat árasztottak. – De nem is ez fáj a legjobban! – rázta meg a fejét tehetetlenül.
- Hanem mi? – suttogtam én is hasonlóan halkan, mint ő.
- Látod, ez a baj! Hogy nem tudod mi bánt – gördült le az első könnycsepp az arcán. Rögtön lecsillapodtam. Régen megfagyott szívem összefacsarodott, és egy gombóc nőtt a torkomban. Bántottam, ismét. Még ha nem is szándékosan. – Edward és Bella velem lesznek. Nessie amúgy is ezen a héten La Pushban van – susogta, majd az ágy mellé sétált, és újra felvette a táskát.
- Szeretlek! – nyögtem ki az első szót, ami eszembe jutott. Elmosolyodott. Lágyan, szelíden. Ez a mosoly majdhogynem újraindította a szívemet, hogy aztán heves dobogással adhassa tudtomra, mennyire odavagyok érte.
- Tudom. Én is szeretlek! És tudom, hogy nem te csókoltad meg őt… Csak… Rossz érzés volt… De nagyon-nagyon szeretlek – lépett elém, maga mellé ejtette a táskát, és lábujjhegyre ágaskodva száját az enyémhez nyomta. Azonnal dereka köré fontam a karjaimat, vigyázva a sérüléseire, és csókolni kezdtem. Meg akartam neki mutatni, hogy mennyire szeretem, hogy a hibák, amiket sorra halmozok, nem állhatnak közénk… Nem engedem.

Végül persze Bogiéknál kötöttünk ki. Edward és Bella a lenti vendégszobában lettek elszállásolva, míg mi Bogi szobájában voltunk. Kicsit rossz volt neki, de azt mondta, hogy szeret itt lenni, mert a szülei is szerették ezt a házat. Az otthonukat.

Egész héten vele voltam. De semmi több. Fogtuk egymás kezét a suliban, röpke csókokat váltottunk, szerelmes pillantásokat. Hagytuk újra megőrjíteni magunkat a szerelem által, amit egymás iránt éreztünk.
De nem aludtam vele. Persze gyakorlatilag nem is tudtam volna aludni. Egyszerűen nem engedte. Tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy bűnhődnöm kell amiatt, hogy nem tudom, mivel bántottam meg őt.

Az estéket Esme és Carlisle társaságában töltöttünk, akik átjöttek minden nap pontban hétkor, és együtt vacsoráztunk. Jacob és Nessie is átjöttek ilyenkor, mondván ne Boginak kelljen elpusztítania az egész vacsorát.
Legnagyobb örömömre Bogi és Jake nagyon jól kijöttek. Egész héten Team Jacob képviselője volt egyetlen Szerelmem, és együtt bombázták a vámpírokat kisebb-nagyobb viccekkel.
Láttam Bogit mosolyogni, és ez nagyon sokat jelentett nekem. Jake folyton mosolyt csalt az arcára, és ezért hálás voltam ennek a bolhazsáknak.
Pénteken edzés után végül Bellának be kellett mennie a lányok öltözőjébe. Összeugrottak Ninával. Csak a hangos kiabálást hallottuk, majd a hatalmas csattanást.

Bella után lépkedve megláttam, ahogyan Bogi elképedve és felháborodva nézett Ninára, és az arcát tapogatta. Szóval Bogi kapta a pofont. Már épp akartam közelebb menni, hogy magamból kikelve elintézzem Ninát, de Bogi megelőzött. Olyan hévvel esett Ninának, hogy alig akartam hinni a szememnek.

Valaki azt állítja, hogy ronda dolog, ha két lány összeverekszik. Én azonban csak tátott szájjal figyeltem őket – testvéreimmel együtt-, ahogyan egymást püfölik. El voltam képedve.
Végül Bella szedte le Nináról Bogit, és mint kiderült Bogi az erősebb. Ki hitte volna, nem igaz? Szégyelltem még magamnak is bevallani, de tetszett Kedvesem harciassága.

Alice megfeszített állkapoccsal, belül fortyogó, kitörni készülő vihogással figyelte, ahogyan Bella próbálja kiszabadítani Bogi ujjait Nina hajából, aki visítva nyilvánította ki nem tetszését. Hát Életem kezében is marad egy jó csomó a szőke fürtökből. Végül segítettem Bellsnek, és sikeresen leszedtük Bogit Nináról. Persze még jó néhány cifra káromkodás és becsmérlés elhagyta a lányok száját. Bella elsimította a dolgot. Mivel Nina kezdte a verekedést, így ez az egész nem derülhet ki, mert akkor súlyos megrovásban részesülnének, azt meg Nina szülei nem tűrnék, így mindenki hallgatni fog a dologról.

Bogi fújtatva, és egy kézlenyomattal az arcán vágtatott ki a parkolóba, mi pedig lélegzet visszafojtva mentünk utána. Mindenki próbálta visszatartani a nevetését, bár Alice-nél inkább káröröm volt. Kedvesem bevágta a táskáját a kocsim hátsó ülésére, majd szinte remegve kezdett fel s alá járkálni kint az autóink között.

- Gyűlölöm! – morogta. Rettentően szexi volt így, bármennyire is szégyenletes ilyenekre gondolnom… nem tagadhattam a valóságot.
- Láttuk. El sem merem gondolni milyen harcias kis újszülött lesz belőled! - vihogott Emmett, mire Edward jót hátba vágta. Kényes téma.
- Neked biztosan jobb lesz, ha távolságot fogsz tartani, mert az idióta poénjaid miatt egyszer nagyon megütlek! – mutogatott Bogi indulatosan Emmettre, aki csak felröhögött. Ennyit erről.
- Jól van Édesem, menjünk haza! – húztam magamhoz egy ölelésre, ő pedig a karjaiban azonnal felengedett, és mint egy cica, úgy bújt hozzám. Ez melengette a szívemet.
- Menjünk… Haza… - nézett fel rám, mire nekem azonnal hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Cullen haza? – kérdeztem meg halkan, mire csak bólintott. – Szeretlek! – motyogtam, majd megcsókoltam.
- Ha már itt tartunk… - kotyogott közbe Alice, miközben igyekezett máshova nézni, nem pedig ránk, kettőnkre. – Ma kisüt a nap, ebben az évben utoljára, de hatalmas vihar lesz közben, olyan igazi dörgések és villámok. De a tisztáson jó idő lesz. Menjünk játszani! Kérlek! – nézett végig rajtunk.

Mindenki egyből rábólintott a dologra, és Bella azonnal hívta Nessiet és Jacobot is. Bogi bőszen bólogatott az ötletre, és mindenki készséggel kezdett készülődni, mire hazaértünk. Carlisle is pont nem dolgozott, így minden tökéletes volt.
Bella épp az ő hasonló élményeit osztotta meg Kedvesemmel, mikor leértem a nappaliba. Gyönyörű volt, abban a kék-fehér szerelésben. És annak is örültem, hogy végre nem feketében látom. Magamhoz öleltem, és mosolyogva hallgattam, ahogy Bella beszélt. Neki is sokat jelentettek az emberi emlékei, még ha akkor is kezdődött minden bonyodalom. És szerettem volna ezeket megadni az én Egyetlenemnek is.

Végül nekem nem kellett Bogit kocsival vinnem egy kicsit sem, mint annak idején Edwardnak Bellát, és felkapva a hátamra, futni kezdtem. Először elég szorosan kapaszkodott belém, de aztán a szorítás mérséklődött, és hallottam, ahogy a fülem mellett halkan felkuncogott. Élvezte, éreztem. És én is élveztem, hogy velem van, még ha a dolgok most kicsit furcsák is.

- Nem megy gyorsabban Mr. Withlock? – suttogta a fülembe. Már félúton jártunk, de most nem akartam olyan gyorsan odaérni. Hirtelen fékeztem le, és figyeltem, ahogyan a többiek elfutnak mellettünk. Bogit talpra állítottam, majd szembe fordítottam magammal, és nem tétovázva, megcsókoltam. Egész héten lágyak és óvatosak voltunk egymással, főleg én vele. De már jól volt, minden sebe szépen gyógyult, és akartam őt. Többet akartam belőle, mint eddig. – Jasper… - suttogta két csók között.
- Igen? – néztem egy pillanatra a szemébe. Annyira magával tudott ragadni a lénye. Annyira szerettem…
- Én… - kezeit a nyakam köré tekerte, és az ajkaimat bámulta. – Szeretlek! – bökte ki végül, és én is csak ez éreztem belőle áradni.
- Én is szeretlek Bogi! És bocsáss meg, amiért eltitkoltam előled, hogy mi volt azon az estén! – mondtam, mire elképedve nézett rám.
- Mióta tudod, hogy ez a bántott?
- Ma jöttem rá, mikor Edward és Bella meséltek neked… sajnálom, tényleg! – szabadkoztam. Tudtam, hogy igaza van, hogy el kellett volna mondanom.
- Csak azért voltam olyan távolságtartó veled, hogy érezd, milyen nekem, amikor dolgokat eltitkolsz előlem. Pláne egy ilyet… - szegte le fejét, és homlokát a mellkasomnak támasztotta.
- Ne haragudj! – kérleltem suttogva. Karjai csak még jobban szorítottak, így én is így tettem.
- Nem haragszom! Rád nem tudok – nyomott még egy csókot a számra, majd szemből az ölembe ugrott. Automatikusan nyúltam a feneke alá, hogy megtartsam, nehogy lepottyanjon. – Menjünk! Kíváncsi vagyok már erre a játékra – vigyorgott.
- Ebben a pózban nekem egészen máson jár az agyam – mormoltam szájánál, majd nyelvemet végighúztam ajkain. Kicsi megremegett, és felsóhajtott.
- Ha nem tudnám, hogy le fogsz állítani, akkor most már a ruhádat tépném – motyogta.
- Jogos… - kuncogtam, majd egy lassabb tempójú futásba kezdtem.

Egész végig csókoltam, és puszilgattam az arcát, persze Emmett nem tudta kihagyni, hogy ne poénkodjon azon, hogy mégis merre kószáltunk.
Bogi nagyon is jól kezelte a helyzetet. Emmettel általában úgy kellett bánni, mint egy gyerekkel, és Boginak ment is a dolog.

- Szóval, annak idején Belluskát bírónak állítottuk be – kezdte. – Meg hát ugye nagyon játszani sem tudott akkor, teljesen katasztrofális volt emberként a sportteljesítménye – rötyögött.
- Emmett! – csattant Edward.
- Jól van na, bocsi. Szóval… Azt hiszem a legjobb az lenne, ha te is csak a vonalon ácsorognál és figyelnél. – mondta nagyon komoly ábrázattal Emmett, és még bólogatott is hozzá. Bogiban átsuhant először a döbbenet, majd az izgalom. Edward ajkai halvány mosolyra húzódtak.
- Rendben, ahogy szeretnéd – bólintott, majd végigsimítva a karomon, Esme mellé kocogott.

Emmett hozta a formáját, és minden egyes kis mozdulatot elemzett Kedvesemnek, aki figyelmesen követte végig minden mozdulatát. Szegényem megláthatta a nem túl nemes felünket is, mert olyan káromkodások és mondatok is elhagyták a szánkat, amik egyébként nem. Carlisle csak mosolygott rajtunk, és bocsánatkérően nézett Bogira, Esme pedig fegyelmezni próbált minket. Alice elég frusztrált volt, mert nem tudta megmondani, ki fog győzni, mivel mint oly sokszor most sem látta a jövőt Bogi miatt. Az ég zengett, nem is olyan távol hatalmas vihar tombolt, de a napot vékony felhők takarták csak felettünk.
Nessie volt épp soron, és ütötte el a labdát, majd mikor befutott a kezdő ponthoz Bogi végre két óra csend után megszólalt.

- Szóval, ha jól értem, ez baseball… - kezdte. Még én is meghökkentem, nem ám Emm, aki hangot is adott ennek.
- Szép volt tubicám, örülök, hogy képben vagy – ironizált.
- Szóval akkor lehet, hogy összekevertem az amerikai focival? Tudjátok… Sisakok, fura labda, pom-pom lányok… - sorolta, és teljesen olyan fejet vágott, mint azok az ostoba szőke lányok a sorozatokban. Valami itt készül…
- Igen – bólintott nagyot Alice. – Azzal kevered, de sebaj! Jaspert biztosan nem zavarja, hogy ennyit sem értesz hozzá – vont vállat Alice. Ez is egy olyan mondat volt, ami csak gonoszkodásból hagyta el a száját. Felsóhajtottam.
- Ha jól vettem ki… - sétált az ütőért Bogi, amit Nessie használt, és dobott el az ütés pillanatában az előbb. – Ezzel kell eltalálni a kis labdát, majd körbefutni a bázisokat – nézett kérdőn Alice-re.
- Igen – nézett kétkedően Alice Bogira.
- Jazz megmutatnád, hogyan is kell tartani ezt? Persze, ha nem bánjátok? – nézett szét köztünk, majd a pillantása megállapodott Edward.
- Nem, dehogy! Csak rajta – lelkesedett fel az öcsém. Olyan furcsa volt a légkör. Alice feszült volt és féltékeny, Bogi kíváncsi, Edward pedig boldog volt.
- Oké – motyogtam, majd Kedvesem mögé sétáltam.

Amíg magyaráztam neki, ő végig szorosan hozzám simult, a fenekét pont az ágyékomnak szorította, én pedig eléggé összpontosítottam. Nehéz munka volt, nem letámadni őt, itt mindenki előtt, de szerencsére sikerült. Éreztem, hogy mennyire élvezi a helyzetet, és mennyire kíván ő is engem, megérezve az érzékeny pontomon megmutatkozó jelet.
Egy párszor próbálta elütni az Alice által dobott labdát, de nem sikerült neki, így ismét mögé léptem, és közösen sikerült.
Azután persze Alice-nek sem kellett több, és direkt erősen dobta a labdákat. Ezzel megnehezítve mindenki dolgát. Nyilván nem üthettem olyan erősen, ahogyan el kellett volna, így viszont a labda végigrezgette az ütőt, ami nem volt kellemes Boginak. De nagyobb lendületet sem vehettem, hiszen Bogi izmai nem egészen olyanok, mint az enyémek. Patthelyzet volt. Edward kezdett ideges lenni, ahogyan tekintetét a két lány között járatta, Emmett viszont végig vigyorgott.

- Mi a bajod Alice? – fakadt ki végre Bogi, mikor Alice egy újabb erős labdát adott.
- Semmi. Mégis mire célzol? – kérdezte ártatlanul. Éreztem, hogy csak megjátssza. Megcsóváltam a fejem. Nehéz ez a helyzet amúgy is, erre Alice csak még nehezebbé teszi.
- Tudod te azt jól – így Bogi.
- Baj, hogy nem mindenki ugrál körül? – úgy Alice.
- Nem kell, hogy körülugrálj, csak nem értem mi bajod. Azt hittem, hogy jobb lett a viszonyunk – mondta értetlenül Bogi.
- Ugyan már, mindenki láthatja, hogy eléred, hogy Jasper még csak a közelemben se lehessen! Mint a héten is… Szánalmas! – dühöngött Alice.
- Alice! – feddte meg Esme.
- Lányok! – hördült fel Emmett. Edward vigyorogni kezdett, és rákacsintott Bogira. Mi a fene? Nem értettem semmit. – Mi lenne, ha ezt egy kis fogadással rendeznétek le? – kérdezte.
- Miféle fogadással? – kérdezte Bogi, majd Edwardra pillantott, aki Alice háta mögött állt, és felmutatta a hüvelyk ujját helyeslése képpen.
- Cullen kupával, mondjuk – zengte Emmett, és a két lány közé sétált, majd félúton kettejük közt megállt. – Legyen a kupa… Jasper – mondta, mintha olyan egyértelmű lenne.
- Na azt hiszem, ez az a pont, ahol a szülőknek el kell menniük! – nyugtázta Carlisle, majd Esmét kézen fogva hazafelé indultak. Hiába voltak a szüleink, szerették ránk hagyni az ügyes-bajos dolgaink elrendezését.
- Ezt meg hogy érted? – fordult Alice Emm felé.
- Ha Boginak sikerül úgy körbefutnia a bázisokat, hogy nem esik ki egyszer sem… Akkor te hugicám kénytelen leszel végignézni, ahogyan kedvenc katonánk és Bogi forró csókban egyesülnek itt a pályán… végignézed és elfogadod, nem leszel ilyen kis gonosz – vázolta Emmett.
- És ha nem sikerül? – kérdezte Jacob, aki Nessievel a pálya közepén ücsörgött.
- Akkor viszont Alice egy utolsó csókot adhat kedvenc katonánknak. És ezzel választás elé állítja majd őt. Ha a csók ellenére is Jasper Bogi mellett marad, akkor csak magára vethet kedves koboldunk – pillantott Alice-re.
- Ez hülyeség! – csattantam fel, és azonnal ellenkezni kezdtem. – Te is tudod, hogy nem lehet összemérni kettejüket! Alice vámpír, egyébként is, milyen már hogy én vagyok a tét? Bogi a párom, ez világos mindenkinek nem? – tártam szét a kezeimet.
- Természetesen lassabban fogunk mozogni, emberien, és Boginak nem egyszerre kell végigfutnia az összeset, hanem szakaszosan is jó lesz – magyarázta Emmett.
- Sosem győzne le engem, nem is tud játszani! – csóválta a fejét Alice.
- Akkor meg miért nem mész bele? – kérdezte Bogi. Hitetlenkedve fordultam felé. – Most mi van? – nézett el mellettem Alice felé. – Zavar, hogy nem látod biztosan, hogy nyerni fogsz-e? – húzkodta kihívóan a szemöldökét.
- Legyen! De veszíteni fogsz – vont vállat Alice, és a magabiztosság csak úgy áradt belőle.
- Legyen! – bólintott Bogi. – Nem félek – nézett rám.
- De hát miről beszélsz? Egyetlen egy labdát sem tudsz eltalálni? És én nem egy tárgy vagyok – suttogtam idegesen, persze mindenki hallotta.
- Ha nyerek, hivatalosan is békén kell hagynia minket. Nem lesz több szúrós megjegyzés, több undok nézés – magyarázta. – És… Ki mondta, hogy nem tudok játszani? – nevetett fel, és gyöngyöző kacajához társult Edward mélyebb kuncogása is.
- De hát az előbb…
- Cullen kupára fel! – hangoztatta Edward, majd Bogira kacsintott.
- Lássuk… Hogy is láttam tőled? – nézett rám mosolyogva.

És ugyanúgy játszani kezdett az ütővel, mint én szoktam minden ütésem előtt. Pörgette, végigpöckölte a tengelye körül a fém tárgyat, én meg csak pislogtam, ahogyan Alice is csak bámulta Bogi játékát, amit művelt. Majd Kedvesem beállt és várta Alice első dobását. Bella ugrándozott mellém, mivel ő most nem játszott és halkan a fülembe suttogott, hogy csak én halljam.

- Kis kora óta játszik. Mindent tud, ami baseball. Mindent! Szó szerint. A játék menetét, a legjobb csapatok játékosainak nevét… és nem utolsó sorban tud játszani is! – kuncogott, és csillogó szemekkel nézett újra Bogi felé.

A kis bestia! Szóval mindannyiunkat átvert! Ezt megmosolyogtam volna, ha nem jut eszembe, hogy így sem nyerhet. Hiszen Alice vámpír és biztosan nem fogja hagyni, hogy Boginak akár esélye is legyen.
Idegesen pásztáztam az eget, és vártam. Hallottam, ahogyan Alice lendül, a labda suhogó hangját, majd a csattanást, amivel az ütőnek ért. Eltalálta? – kaptam arra a fejem, hogy megnézzem, tényleg eltalálta-e Alice csavart labdáját Bogi, vagy csak az ég zengésével kevertem össze a hangot.

Nem tévedtem. Bogi eltalálta a labdát, ami eléggé messze szállt ahhoz, hogy Emmettnek emberi tempóban ne sikerüljön annyi idő alatt visszapasszolnia, hogy kiejtse Bogit. Kedvesemtől csak egy sugárzó mosolyt kaptam, majd újra a feladatára összpontosított. A következő három ütésnél kisprintelte magát, az már egyszer biztos. Egyáltalán nem könnyítették meg a helyzetét, de így legalább tisztességes küzdelem volt. A bázisra egy csúszással sikerült beérnie még időben, így Alice abban a pillanatban felmorgott. Bogi nyert.

- Ez lehetetlen! – morogta Alice és rettentő dühös volt. Éreztem. Fegyelmeznem kellett magam rendesen, hogy ne ragadjon rám az ő indulata.
- Láthattad, hogy nem az – mosolygott Bella, miközben Bogi mellé sétált, és ziháló Kedvesemet felsegítette a földről.
- Akkor lássuk azt a nagy csókot! – Alice hangja cinikus volt.
- Nem kell – lihegte Bogi, és a térdein támaszkodva rám nézett. Kapcsoltam, hogy talán odamehetnék hozzá. Csak álltam egy helyben és csodálkoztam.
- Mi az, hogy nem kell? – csattant fel Alice. – Örülj, hogy győztél, bár szerintem csalás volt, de legyen. Mutasd meg, hogy a tiéd! Gyerünk!
- Nem erről van szó. Jaspernek igaza volt! – nézett Alicere, és felegyenesedett. Mellé léptem, és kezeimet a derekára csúsztattam. Féltem, hogy elájul, annyira dobogott a szíve, hogy azt hittem, átszakítja a mellkasát. – Ő nem egy tárgy. És én csak azt szeretném, ha elfogadnád, hogy együtt vagyunk, és nem tennél folyton megjegyzéseket – nézett keményen Alicere.
- Legyen. De nehogy azt hidd, hogy feladom. Majd kitalálok valami mást! – hadarta, majd már ott sem volt. Bogi nagyot sóhajtott mellettem. Kicsit megkönnyebbült.
- Azt hiszem egy időre nyugtunk lesz tőle… - motyogta Rose, majd felkapta az ütőjét, és Emmettel visszaindultak a ház felé.

Nem sokkal később Nessie és Jacob, majd Bella és Edward is követték őket, Bogi viszont lehúzott magával a földre, és elterült a sárguló fűben. Gyönyörű volt, ahogyan kihúzta hosszú hajából a gumit, és szétterült a barna zuhatag a füvön. Arcát az ég felé fordította, és a felhőket figyelte. Én viszont tudtam, hogy pár percen belül ki fog sütni a nap nyugaton, és pont meg fog világítani minket. Így mellette ülve kémleltem nyugodt arcát, amin picit látszott a fáradtság jele. Nem alszik valami jól mostanság.

Felé fordultam, ő pedig fejét a combomra tette, és lehunyta szemeit. Csak néztem tökéletes ívű szemöldökét, halványbarna bőrét, telt ajkait, és még levegőt is elfelejtettem venni. Mert egyszerűen tökéletes volt. Nem is tudtam elképzelni, milyen lenne vámpírként. Mert ő már most hibátlan, nincs olyan dolog, amit a vámpírság szebbé tehetne rajta, mert ő így csodás.
Aztán megéreztem a nap meleg sugarait az arcomon, majd a kezemen is, ami Bogi haját simogatta.

Az ő arcát is elérték a sugarak, s lassan megrebbentek a pillái, majd felnézett egyenesen rám. A pupillái kitágultak a meglepettségtől, majd felnyúlt, és megsimogatta az arcomat. Éreztem, hogy mennyire le van nyűgözve, és ez jó érzéssel töltött el. Még senki sem érzett így irántam. Alicenek természetes volt, hogy a bőrünk így reagált a napra, de Boginak nem.
Színtiszta elragadtatottságot és szerelmet éreztem felőle. Minden egyes alkalommal magával ragadott az egyedisége. Mintha az ő szerelme irántam, különbözne a többitől a világban.

Kezeivel a hajamba túrt, majd lehúzott magához egy csókra. Készséggel kezdtem ízlelgetni így fordított helyzetben is az ajkait. Sosem csókolóztam még fejjel lefelé, talán mert még soha senki sem feküdt így az ölemben, ilyen nyugalomban. Minden szempontból a legkülönlegesebb lány volt a számomra, és ez minden egyes alkalommal be is bizonyosodik. Főként alsó ajkát csókolva és szívogatva gondolkodtam el a szerelem fogalmán, míg ő egyre jobban kezdett sürgetni nyelvének izgató játékával. Elváltam tőle, és kicsit visszahúzódva a szemeibe néztem, amikben a szerelem és a vágy keveredett.

- Gyönyörű vagy – suttogta, ahogyan pillantása az arcomon cikázott. – Sosem láttam még hozzád foghatót – sóhajtotta. Elmosolyodtam.
- Minden vámpír ilyen a napfényben – suttogtam, és az arcát simogattam.
- De számomra csak Te létezel Jasper – mondta, halkan, lágyan, mintha csak egy titkot súgott volna meg. És ettől kezdve nem féltem többé megadni neki, amire vágyik. Tudtam, hogy nem lesz baj. És éreztem, mit szeretne. Engem.
- Amit most akarsz… - suttogtam – Az veszélyes – mormogtam ajkainál, de meghazudtolva saját intésemet is felé, megcsókoltam.
- Te is tudod, hogy… - kezdte, miközben kezei már a pólóm alatt jártak a hátamon – Carlisle…
- És ha az emberi fogamzásgátló gyógyszerek nem hatnak? – kérdeztem, s lehunytam a szemeimet. Csak élveztem a gyengéd kényeztetést, ahogyan ujjai a hátamat cirógatták.
- Csak egyféleképp tudhatjuk meg… - suttogta, majd felült, s áttornázta magát az ölembe.

Kezeimet azonnal a dereka köré fontam, és szorosan húztam magamhoz, hogy egy újabb üdítő csókot zsebelhessek be tőle. Nyelve buja játékba hívta az enyémet, és többé tényleg nem akartam hadakozni a vágyaink ellen. El akartam engedni magam, és itt, ezen a tisztáson pont meg is tehettem. Minden érzésem elengedtem, nem próbáltam kordában tartani a valódi énemet.

Ennek hatására Bogi teste egy pillanatra megfeszült, és elválva tőlem, egy halk nyögés szakadt fel a torkából. Nem tagadom, hogy ez is mennyire tetszett. Hihetetlenül jó volt érezni, hogy mennyire kíván, és hogy mennyire élvezi, amit csinálok vele.
Ajkaimmal áttértem nyakának kényeztetésére, haja csiklandozta derekán pihenő kezeimet, ahogyan hátrahajtotta a fejét, hogy még jobban hozzáférhessek a bőréhez.

Mennyei illata volt! Semmihez sem fogható. A torkom kapart, égett, szomjaztam. De valamire még jobban szomjaztam, mint a vérére. Rá. A testére, a lelkére, amit épp készült nekem adni. Én pont olyan időben éltem emberként, és olyan neveltetést kaptam, hogy tudjam, ha egy lány képes a legnagyobb kincsét rám bízni, akkor teljesen, fülig szerelmes belém. És ezt a képességem nélkül is tudtam volna.

Kezeim derekáról a pólója alá csúsztak, hogy hideg bőrömmel megérinthessem az ő forró testét. Halkan, fojtottan ettől a mozdulatomtól is felnyögött, ami engem csak egyre jobban feltüzelt. Hátradőltem a fűben, ő pedig velem együtt mozdult, egy pillanatra sem elválva tőlem, így nyugodtan csókolhattam végig a nyakát, az arcát, majd az ajkait. Kezeivel a nyakamat simogatta, majd körmeit enyhén a vállamba vájta, úgy, hogy én szinte meg sem éreztem azt.

Érdekes dolog volt, hogy a vámpírok az emberek érintéseiből mit éreznem és mit nem. Legtöbbször a bőrük melegét érezzük. De Boginál ez is más volt, talán azért, mert szerelmes voltam belé. Olyan érzés volt, mintha bőre egybeolvadna az enyémmel, és kellemesen bizsergetett akárhol is ért hozzám.

A nap újra előbújt a felhők mögül, és narancssárgás színbe vonta a látóhatárt, hogy aztán vöröses fényben gyúlva lebukjon a hegyek mögé. Lassan sötétedett és egyre hűvösebb lett. Tudtam, hogy ez nem a legmegfelelőbb hely arra, amire épp készülünk.
Hirtelen álltam fel, Bogit magamon tartva, aki ijedtében szorosabban kapaszkodott a nyakamba.

- Talán nem itt kellene… - motyogtam még ajkainál, majd felnéztem barna szemeibe.
- Talán… - mosolygott. – De a ti házatok sem lenne épp jó hely.
- Ebben igazad van – értettem vele egyet, miközben az arcát halmoztam el puszikkal.
- Menjünk hozzánk! – túrt bele a hajamba és csókolt meg.

Vehettem utasításnak is, mivel ellentmondást nem tűrően csókolt és foglalta le a számat, nehogy ellenkezni akarjak. De hogy is akartam volna? Így megindultam a házuk felé. Az út kicsit tovább tartott, mint egyébként, hála a testhelyzetünknek, de ezt sem bántam. Eszményi volt őt az ölemben tartani, ilyen közel tudni magamhoz.
Viszont mielőtt még az erdő fái közül kiléphettem volna Bogiék hátsó udvarára, ismerős illatot, majd hangokat hozott felénk a szél. Elváltam Bogitól és megfordultam, majd letettem őt magam mellé.

- Mi baj van? Meggondoltad magad? – kérdezte halkan, szomorúan.
- Edward és Nessie ide tartanak – mormoltam.
- Mi? Miért? – Bogi is azt hitte, hogy támogatni fognak minket, vagy legalább erre az egy éjszakára kettesben lehetünk. Valami van a háttérben.
- Gyertek haza, most! – Edward szigorú, mély hangja tíz méterrel tőlünk hangzott. Bogi hunyorgatva próbálta kivenni a sötét alakokat a sötét erdőben.
- Mi történt? – kérdeztük szinte egyszerre.
- Alice látott valamit – Nessie izgatott és ideges is volt egyszerre.

Azonnal a hátamra lendítettem Kedvesemet és futni kezdtem, ahogy Edward és Renesmee is. Edward már látta, amit Alice, és egyáltalán nem volt rózsás kedvében. Sőt, egyenesen ideges volt. Bogi karjai szorosan öleltek át, tenyerei a mellkasomra simultak, egyenetlen légzését a nyakamnál éreztem. Lehet, hogy egy kicsit kellemetlen neki most ez a tempó, de minél előbb tudni akartam, hogy mit látott Alice.