Újabb idegesítő csörgés, ami megzavarja az álmomat. Ne már! Hagyjatok békén! – kántáltam magamban, de az a fránya telefon csak nem akart elcsendesülni. Résnyire nyitottam a szemeimet, és az éjjeliszekrény felé nyúlva kitapogattam, hogy merre lehet a kis készülék, majd meg sem nézve, hogy ki hív, felvettem.
- Hallo? – motyogtam, majd egy mozdulattal a fejemre húztam a takarót.
- Jo? – jött a kérdés, én pedig felnyögtem. Aludni akartam még egy kicsit! – Josephin Frost?
- Igen, én vagyok. Ki beszél? – kérdeztem vissza. Nagyon jó, hogy először nem mutatkozik be, hajnali akárhány órakor.
- Szia, Tess vagyok, Keira főnöke – lelkesedett, én pedig el sem tudtam képzelni, hogy már megint mibe keveredett a nővérem.
- Mi van vele? – ültem fel, mintha ugyan velem szemben lenne ez a Tess, és így tudná, hogy figyelek rá.
- Nem jött be ma dolgozni, és azt mondta még régebben, hogy vész esetén hívjalak téged – magyarázta. – Nem tudom merre jár a nővéred, de itt kellene lennie egy órája… nem várhatok rá tovább!
- Miről is lenne szó?
Amint Tess elmagyarázta, hogy hova kellene mennem, kiugrottam az ágyból, megmosakodtam, felöltöztem, összeszedtem a készleteim, majd kocsiba pattanva a megadott címre mentem. Jellemző volt Keirára, hogy csak úgy nem megy be dolgozni. Mi voltunk a világon a legrosszabb testvérek, nem egyszer előfordult az, hogy családi banzáj idején összevesztünk, olyan hajtépési szintig. Keira felelőtlen, szabadelvű és erkölcstelen. Nem érez semmi és senki iránt tiszteletet, és hajlamos egyik pillanatról a másikra az ország egyik végéből a másikba utazni csak azért, mert éppen megunta az adott helyen. Még jó, hogy megadtam neki a számomat! Basszus… Most akkor már mindig engem fognak behívni helyette? Na nem mintha a plusz pénz, ráadásul ilyen jó pénz, ne kéne, csak bosszant egy kicsit.
A hatalmas stúdió előtt leparkoltam, majd kivettem a táskámat a hátsó ülésről, aztán az ötszáz bejárat egyikéhez siettem. Ki tudja minek ennyi?
Amint beléptem, elámultam egy pillanatra. Nem sűrűn fordulok meg ilyen helyen – eddig még soha -, és a hatalmas díszletek azonnal magukkal ragadtak. A hatalmas zöld paravánok előtt több helyszín is volt.
Az egyik egy műfüves járdaszerűség, a másik köves volt, és a leglátványosabb a szobrokkal díszített falak voltak. Nem igazán tudtam, hogy mibe csöppentem bele, de határozottan tetszett. Egy csomó ember rohangált körülöttem, voltak, akik kamerával azt vették fel, hogyan is készülnek a felvételekre.
Végül úgy igazán körülnézni nem volt időm, mert egy szőke hajú, barátságos tekintetű lány sietett felém. Tess volt az, és nem győzött hálálkodni, amiért ilyen gyorsan beugrottam a nővérem helyett. Bevezetett egy másik helységbe, ahol majd dolgoznom kell. A feladatom nem lesz valami bonyolult, mindössze sminket kell varázsolnom a bandára, és a hajukat megigazítani.
Kipakoltam a cuccaimat a tükrös asztalhoz, aztán csak támasztottam a falat, hogy valaki végre jöjjön. Eléggé fáradt voltam, alig aludtam valamit, mivel éjjel bulizni voltam. Elvégre meg kellett ünnepelni a születésnapomat, ami végül is mára esett, de ma sajnos a barátaim nem értek rá, így előrébb hoztuk. Ahogy visszagondoltam a dübörgő zenére, és a sok-sok koktélra, amit megittam, egy pillanatra megint forogni kezdett velem a világ. Azonban időm sem volt úgy rendesen elszédülni, mert belépett az első srác az ajtón, akit rendbe kellett, hogy szedjek. Mondjuk rajta nem sok mindent kellett csinálnom, mivel haja egy szál sem volt, és nem is volt olyan pocsék állapotban, mint mondjuk én lehettem.
Olyan ismerős volt nekem, de nem ugrott be, hogy honnan. Davenek hívták, mert bemutatkozott, és valahogy olyan idegesítő volt, hogy tudtam, hogy valahonnan ismerem, de azt nem, hogy honnan. Leült a székbe, aztán kissé hátrahajtotta a fejét, és miközben alapozót tettem az arcára, kedvesen elbeszélgettünk. Arról, hogy milyen az időjárás, és egyebek. Semmi érdekes. Aztán követte őt egy bizonyos Joe, Rob és Brad is. Mind rémesen ismerősek voltak de nem tudtam, hogy kik ők. Mivel már öten voltunk bent, ezért nem csak velem, de egymással is elkezdtek beszélgetni. Mikor kiejtette Rob a száján azt, hogy minek is készül a klippje, rögtön leesett. Hát persze, Linkin Park! – szinte homlokon csaptam magam, hogy erre eddig nem jöttem rá. Mielőtt megszólalhattam volna, hogy esetleg belefolyhassak a beszélgetésbe, nyílt az ajtó, és belépett rajta a banda hiányzó két tagja.
- Nem tudom, de szerintem megoldják… - vont vállat lazán Mike, és becsukta Chester mögött az ajtót. Őket aztán egyből felismertem. El kellett ismernem, hogy annyira nem ismertem még őket, csak láttam a ’One Step Closer’ és a ’Papercut’ klippjeit, de a zenéjük mindenesetre nagyon tetszett.
- Hódolatom a kisasszonynak! – vigyorgott rám Chester, s nem mondom, hogy az a piercing a szájában nem mozgatta meg a fantáziámat! – Chester Bennington, állok rendelkezésére… bármiben! – kacsintott rám, miközben megfogta a kezemet, és megrázta azt.
- Jo vagyok, és akkor tedd le a hátsód a székbe, hadd szépítselek meg! – mosolyogtam rá édesen, ami látszólag nagyon elnyerte a tetszését.
- Én meg Mike… - motyogta halkan, magában Mike, s közben eliszkolt mellettünk a stylist felé. Ó basszus, de bunkó vagyok! Még csak nem is köszöntem neki…
Chester is tűnődve pislogott Mike után, aztán rám nézett, majd megint arra, ahol eltűnt Mike. Nem értettem, hogy miért, de hát a pasikat ki érti?
Végül elkezdtem dolgozni Chesteren, akinek be nem állt a szája. Nem kimondottan hozzám beszélt, de volt, hogy engem is megszólított a mondandójában. Ilyenkor mindig igyekeztem hozzáfűzni valamit a témához, de elég nehéz volt, mivel zenés dolgokról beszélgettek.
- Jo, egy kissé megviseltnek tűnsz – nyújtott felém egy pohár vizet Rob, mikor épp végeztem Chester lealapozásával, és a haját nézegettem.
- Ó, köszi! – kaptam a pohár után, és lehúztam az ásványvizet. – Este kissé… na jó, nagyon lealjasodtunk Evelinnel… - motyogtam, majd megforgattam Chestert a székben. – Szerintem a hajad tökéletes – vontam vállat.
- Köszönöm! Így keltem ki az ágyból – vigyorgott rám, majd felállt, és kacsintva egyet eltűnt a stylist helységében. Kezemben a pohárral odasétáltam a vizes palackokhoz, és töltöttem magamnak még egy kicsit.
- Másnaposság? – kérdezte valaki a hátam mögül, s mire megfordultam, már Mike ült a székben. Tekintete komoly volt, talán kissé megbántott. Pedig ő rohant el olyan gyorsan, hogy időm sem volt köszönni neki… Na jó, talán lett volna.
- Az – bólintottam, majd az ajkaimhoz emeltem a poharat, és lehúztam az alján lévő vizet.
- Ha sokat iszom, akkor én is szomjas vagyok másnap… - bólogatott, de közben le sem vette a pillantását a mozdulataimról. Arról, ahogyan a számhoz emeltem a poharat, ahogyan letettem, és végignyaltam az ajkaimat. Jó, ezt direkt csináltam, csak hogy húzzam egy kicsit.
- Hát igen… elég sok minden lecsúszott a torkomon tegnap – húztam el a számat, és míg én a koktélokra és töményekre gondoltam, addig ő, elnézve az arcát, egészen másra. De inkább ráhagytam a dolgot. Tetszett, hogy így viszonyult hozzám.
- Akkor? – emelte meg egy pillanatra a szemöldökét, majd félszegen rám mosolygott.
- Ó, persze! – kaptam észbe, majd mellé léptem, és a kezembe vettem az alapozót. Meglehetősen karakteres arca volt, ezt már eddig is észrevettem. Volt benne egy kis japán vonal, és ez teljesen elkábított, a szeme formája, és a szemszíne különleges volt.
- És, hogy-hogy szerda éjjel buliztatok? – kérdezte, lehunyt szemekkel és kissé hátradöntött fejjel. – Egyetemista vagy még?
- Nem, már nem. Két éve végeztem, alapképzésen… kicsit elszúrtam, hogy nem maradtam még, de… ki akartam szabadulni… hát nem sokra vittem – húztam el a számat, mire ő kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett.
- Mit tanultál? – kérdezte.
- Titkos ügynök vagyok – suttogtam vigyorogva, majd az ujjamat a szám elé kaptam, és lepisszegtem. – De ez titok, mint a nevében is áll. Ha elmondod valakinek, meg kell, hogy öljelek! – erre felnevetett. Olyan édes volt! Komolyan. Szívből kacagott, és ez nagyon tetszett. –A szülinapomat ünnepeltünk – vontam vállat, majd újra az arcához nyúltam.
- Ó, tegnap volt a szülinapod? – mintha kissé meglepődött volna.
- Nem. Ma van, csak Evi nem ér rá ma, így jobb előbb, mint utóbb szlogennel lenéztünk a Face’s-be.
- Hát, akkor nagyon boldog szülinapot, Jo! – mosolygott rám. Egy pillanatra a szemébe néztem, egyenesen abba a barna, kavargó mélységbe, és hirtelen kiszáradt a szám, s gombóc keletkezett a torkomban. Sosem éreztem még így. Felkavarnak a férfiak, van, aki azonnal megtetszik, ahogyan ő is, de mégsem így.
- Köszönöm! – motyogtam, s látva elégedett vigyorát, összekaptam magam, s elhajolva tőle, letettem a kezemben tartott ecsetet. – Nos, akkor nézzük a hajad!
- Remélem nem sok kifogásolni valód lesz – jegyezte meg mintegy mellékesen, majd nekem hátat fordítva, megpördült a székkel, és immáron a tükörből nézett velem farkasszemet.
- A színe nagyon tetszik – mosolyodtam el azonnal. – Kékes fekete, sötétvörössel… Igazán egyedi – mondtam, majd beletúrtam a pár centis tincsekbe. A tapintása nem olyan volt, mint amire az ember számítana. A férfiaknak általában durva, szöges hajuk van, ami tartást ad, Mikenak viszont puha volt a haja. Lehet, hogy családi örökség? Valamilyen japán vonás?
- Köszönöm, nekem is tetszik, de szerintem áttérek a teljesen feketére – gondolkodott el hangosan, és közben saját magát fürkészte a tükörben.
- Nekem kéken is tetszene… - vigyorogtam, majd elővettem a hajlakkot és a zselét, hogy pár perc nézegetés után kezdjek is valamit a hajával. Igyekeztem jól megcsinálni, tüsisre, és nem is volt nehéz dolgom. Közben Mike lehunyta a szemeit, így ahogyan a hajában turkáltam, könnyedén figyelhettem az arcát. Tetszett… nagyon. Mikor végeztem, épp belépett Joe, és egy mosollyal nyugtázta, hogy készen vagyunk, majd amilyen gyorsan jött, úgy ment is.
- Mike, két perced van! – kiáltott még vissza a csukott ajtón keresztül.
- Rabszolgahajcsár – mormogta magában, jókedvűen. – Hát ez tényleg jó lett, bár egy óra múlva úgyis elázik… de köszi!
- Elázik? – kérdeztem vissza, és összeráncoltam a homlokom.
- Ó, igen! Lesz olyan rész, ahol esni fog… de azt csak később vesszük fel – magyarázta vidáman. A fekete ing és póló, fekete nadrággal jól állt neki. Kihangsúlyozta a haját, és a jellegzetes szemöldökét, hogy arról a pillantásról már ne is beszéljünk.
- Értem. Biztosan jó lesz – mosolyogtam barátságosan, bár igazából fogalmam sem volt róla, hogy fog kinézni a klipp.
- Hát ezért valami különleges ajándékot érdemelnél… - mondta, de közben nem figyelt rám, hanem egy papírt tartott a kezében, és a sorokat olvasta szorgalmasan.
- Miért?
- Hát, mert bejöttél a születésnapodon dolgozni – mosolygott rám felnézve a papírból. Jesszusom! Az a lábatremegtető mosoly! Előbújt belőlem a rosszabbik énem, és kacér mosolyt eresztettem, majd halkabban hozzátettem:
- Én tudnék egy különleges ajándékot… - hagytam lógva a mondatot, de egyértelmű célzásként nekidőltem a falnak, kezeimet zsebre dugtam, ezzel kissé előretolva a csípőmet, és felvontam a bal szemöldökömet. Láttam, ahogyan arcán átsuhan a felismerés, és szemeiben parázs gyúl.
- Hát, ha tudom, akkor szívesen teljesítem – szemei vidáman csillogtak, ajkai mosolyra húzódtak, s közelebb lépett hozzám. Diadalmasan elvigyorodtam, majd kihúzva jobb kezemet a zsebemből mutató ujjamat a számhoz érintettem.
- Mondjuk egy boldog születésnapot csók… - suttogtam halkan, mire egy pillanatra lefelé pillantott a padlóra, kissé zavarban volt, ahogy láttam, aztán hirtelen kezeivel a csípőm után kapott, a falnak nyomott, s ajkait az enyémekre nyomta.
A hevességével meglepett, de azonnal visszacsókoltam. Nyelvünk fél úton találkozott, én pedig hirtelen kulcsoltam karjaimat a nyaka köré, és a beállított hajával mit sem törődve, beletúrtam a tincsek közé, és igyekeztem még közelebb húzni a fejét, hogy még többet kaphassak belőle. Azonban a csókunkat hamar félbeszakították. Joe dühös hangjára Mike elvált ajkaimtól, és széles vigyorra húzta a száját. Joe valahonnan a folyosó végéről mennydörgött Mikenak, hogyha nem siet, ő maga fogja innen kiráncigálni. Bár nem hiszem, hogy teljesen tisztában volt azzal, hogy mit is műveltünk mi itt.
- Ha most nem megyek, akkor fel fog robbanni… - sutyorogta, majd kezeit elhúzta a csípőmről, és megtámaszkodott a falon.
- Hát az lehet – mást nem igen tudtam kinyögni, legszívesebben még most is csak csókoltam volna.
- Hát… majd akkor jövök… - szólt lazán, majd minden egyéb reakció nélkül kisétált az ajtón.
Csak pislogtam. Végülis megkaptam a csókomat, és ennyi. És én ennek nagyon is örültem. Mosolyogva simítottam végig az ajkaimon, ami még most is égett a csókja nyomán. Totál a hatása alatt voltam, pedig én nem szoktam így beleesni egy pasiba mindjárt az első ránézésre.
Az elkövetkezendő órákban nem sok dolgom volt. Mike a közelembe se jött, pedig ott mászkáltam körülöttük. Jó, mondjuk dolgozott, és az igaz, hogy éhes pillantással nézett rám minden alkalommal, de akkor is.
Végül már nem is foglalkoztam vele. Tess körbevezetett, elmondta, hogy körülbelül mi hogyan fog kinézni, hogy a banda hogyan is képzelte el. Azonnal elnyerte a tetszésemet az elbeszélése, és érdeklődve figyeltem minden lépésüket. Nekem sosem lenne fantáziám ilyesmiket kitalálni, szóval elámulva figyeltem őket.
Az, amilyen profin Mike mozgott a kamera előtt, és rappelt, ugrált, énekelt, egyszerűen álomszerű volt. Én sosem tudnám ezt így megcsinálni. Ő pedig újra és újra kötélnek állt, és eljátszotta a szerepét, minden zavar nélkül.
Mikor visszamentem a kis szobámba, ahol a cuccaim voltak, láttam, hogy volt egy nem fogadott hívásom. A név helyén a nővérem neve állt, de én nem voltam hajlandó beszélni vele. Kit érdekel? Eljöttem helyette, most örüljön, de hagyjon békén. Boldog vagyok, hogy nem kell látnom, és beszélni se szerettem volna vele.
Egy pillanatra beléptem a stylist szobájába, hogy töltsek magamnak egy kis vizet, mikor két kéz kapott el, majd a hátam egy erős mellkasnak csapódott.
- Na, sikerült meglepnem az én titkos ügynökömet? – kuncogott a fülem mellett, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a hátam nedves lett tőle.
- Hát… sikerült – nevettem fel, majd megfordultam az ölelésében. Haja most vizesen a homlokába lógott, és az összes ruhája totál elázott. – Hát veled meg mi történt? – kérdeztem, s igyekeztem nem közelebb bújni hozzá, mivel nem volt váltóruhám.
- Mondtam, hogy ez lesz. A stúdióban esett egy kicsit – rántotta meg a vállát. – De mi ez a húzódzkodás? Gyere ide, Szépségem! – rántott magához, és jól megölelgetett. Jó volt hozzábújni, érezni a karjait magam körül, és az ajkait amelyek az arcomat súrolták, de azért mégis…
- Ne már, Mike! Ha összevizezel, nem tudok majd mit felvenni, nincs váltóm…
- Nem baj az! – kacagott tovább, és karjait a derekam köré kulcsolta.
- Gonosz vagy! – motyogtam, de azért közelebb hajoltam hozzá, és miközben megcsókoltam, ördögi terv fogalmazódott meg a fejemben. Miközben lehunyta szemeit, és mohón csókolt, én a kancsó után nyúltam. Nem mintha annyira ronthatnék még a helyzetén, de azért megteszi. Mikor ujjaim a kancsó fogóján voltak, elszakadtam tőle, egy hirtelen és egy erőteljes mozdulattal a képébe löttyintettem a vizet. Mike nem kicsit lepődött meg, nagyra nyílt szemekkel nézett rám, majd megrázta a fejét, hogy a víz kissé leperegjen róla.
- És én vagyok a gonosz? – kérdezte halkan.
- Megérdemelted – nyújtottam rá a nyelvemet, majd vigasztalóan hozzátettem – Nem sokat rontottam rajta, nem? – intettem elázott ábrázata felé.
- Hát, végül is tehetünk róla, hogy te is hasonlóan nézz ki – vigyorodott el ördögien.
- Mit forralsz? – néztem rá gyanakodva. – Mike? – kérdeztem óvatosan, mire ő elém lépett, felkapott a vállára, és kifelé kezdett sietni velem.
- Ne már, Mike! – sikítottam, közben benyúltam a hátsó zsebébe, és megmarkoltam a hátsóját. – Hm… Isten nem aprózta el! – kuncogtam, mire ő jókedvűen felnevetett. Már kint jártunk a díszletekben, és láttam, hogy mindenki mosolyogva figyel minket. Mike felsétált a színpadra, vagyis arra a helyre, ahol forgattak. Körülöttünk ott voltak az általam kedvelt szobrok, amik eléggé gonosznak néztek ki, de imádtam őket.
- Joe, lennél kedves? – szólt oda Joenak, aki látszólag most nagyon jó kedvében volt, hogy mindent sikerült felvenniük.
- Mire készülsz? – kérdeztem, de ő ebben a pillanatban letett a lábamra, aztán a víz a fejünk fölött zuhogni kezdett ránk. A vidám arcára egyszerűen fantasztikus volt ránézni. – Most akkor ki a gonosz? – húztam fel az orromat játékosan.
- Jaj, ne legyél durci! Hát volt ennél emlékezetesebb szülinapod? – kérdezte, s széttárta a karját, végigmutatva a helységen.
És igaza volt! Nem volt, és szerintem nem is lesz. Talán, ha vele maradok, ha valami kozmikus módon összehoz minket az univerzum, akkor még lehet… de eddig nem volt. Körbenéztem, miközben még mindig hullottak a fejünkre a kis vízcseppek, és mindenhol vidám arcokat láttam. Hihetetlen volt, és főleg Mike. Ezer wattos vigyort villantott, ujjainkat összekulcsolta, és magához húzott egy csókra.
Vaku villant, ami megörökítette a csókunkat.
Ott álltunk az „esőben”, összeölelkezve, csókolózva, boldogan. A kép hátuljára megkaptam mind a hat srác aláírását, amiben biztos voltam, hogy évek múltán milliókat fog érni. Mike pedig megkapta a telefonszámomat, azzal az elvvel, hogy kezdjen vele, amit akar.
A nap végén egy csókkal váltunk el, pedig mindketten többet is akartunk volna, de ezt nem lehetett. De ki tudja… lehet, hogy egyszer lesz valami…
