Volt egyszer egy lány, aki imádott álmodozni. Mindenről, amit csak el szeretett volna érni az életben, készített egy listát. A listán szereplő dolgokat kicsiny álombuborékokba helyezte, és megpróbálta azokat egyetlen nagy buborékká formálni.
Az egyikben, a legboldogabb buborékban egy fiú szerepelt. Valaki, akit a lány mindennél jobban szeretett. Felnézett rá, példakép volt a szemében. Minden egyes mozdulatát kívülről tudta, ha becsukta a szemét, szinte látta maga előtt, amint integet, mosolyog vagy éppen hangos nevetésben tör ki. Kevés személyt ismerhet így az ember, kevés olyan van, aki önzetlenül, viszonzás nélkül képes valakit szeretni és imádni.
A vágyálmok szép dolgok. Szükségesek az életben, nélkülük túl szürke lenne a Földön eltöltött idő.
A lány rózsaszínű buborékai egy ponton összeértek, és egyetlen, nagy vágyálom lett belőle, a középpontban Vele.
Teljesen egyoldalú dolog volt ez, hiszen az a fiú nem is tudta, hogy a lány létezik, ő mégis boldog volt a tudattal, hogy a képzeletében csak ők ketten léteznek, és senki más. Nincs, aki elronthatná a boldogságukat, nincs az a személy, aki befurakodhatna az álmaiba és elvenné tőle Őt.
Aztán egy napon a lány leült, és maga elé meredve újra a buborékba próbált merülni. De ekkor történt valami. Rájött, hogy ehhez ő már túl nagy. Szinte érezte, hogy ez már nem működik. Hogy nem élhet álomvilágban többé. Hogy a buborékja eddig csupán sodródó kis semmiség volt a rengetegben, de most fennakadt valamiben, ami darabjaira törte. A buborékja szilánkjai ott hevertek körülötte, és már nem a boldogságot tükrözte. Már nem a felhőtlen szabadságot, és mosolygást jelentette. Most csupán azt tudatosította a lányban, hogy az élet nem álom. Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy az álmai valóra váljanak. Rájött, hogy az ő álma, sehogy sem illene bele ebbe a világba.
A lány ezentúl nem álmodozott. Nem gondolt a fiúra úgy, mint a szerelmére. Csupán ült az összetört álma szilánkjai között, és élte az életét. Azt az életet, ami neki jutott. Azt, amiben nem volt boldog. Azt, aminek végén úgy fog eltávozni ebből a világból, hogy hírmondója sem marad.
Végigsétált az életen, végigsértették a lábát és a szívét a szilánkok, hiszen azokat nem kerülhette el. Végigkísérték az ösvényét, amit neki szántak, s nem engedték, hogy szabaduljon ettől. Egy-egy seb mindig jelezte, hogy hol van a helye. Hogy hol nem lesz soha, hogy kivel nem lesz.
Végigsétálni az összetört álmok országútján fájdalmas, és kínzó volt. De elfogadta, hogy neki ez jutott, és emelt fővel, összeszorított ajkakkal végigsétált rajta, s a végén boldog mosollyal az arcán fogadta a halált. Hogy miért? Mert a másik oldalon már ott volt Ő is.
