2. rész
A ház elé érve sem lassítottunk, a nappaliban letettem Bogit, aki kicsit megszédült, így belém kapaszkodott. Kezeimet a derekára simítottam, majd óvatosan Emmett mellé ültettem a kanapéra. Nessie azonnal Jacobhoz futott, és karjai között keresett menedéket. Edward idegesen markolászta Bella kezét, aki az arcát simogatva próbálta nyugtatni. Carlisle és Esme is aggódóan fürkészte a családot.
- Jégvirágok fognak ülni az ablakokon – kezdte Alice legnagyobb megkönnyebbülésemre. Úgy láttam őt is aggasztja és felzaklatta ez az egész. – A hó is esni fog egy kicsit… Talán pár nap… - motyogta, és tekintete a távolba révedt. – Sokan jönnek. Legalább egy tucat. Nem akarnak harcolni, csak Jaspert akarják – mormolta.
- Az kizárt! – pattant fel Bogi és összekulcsolta ujjainkat.
- Nyugodj meg! – mormoltam a fülébe.
- Hova jönnek Alice? – kérdezte Bogi, figyelmen kívül hagyva engem. A kezemet ugyanúgy szorította, de minden figyelme Alice-re terelődött.
- Ide. A házunk előtti tisztáson találkozunk velük – a két szempár összekapcsolódott. Némán figyelték egymást. A múltam és a jövőm.
- Ha engem akarnak, akkor hadd vigyenek – mondtam végül nyugodtan, mire mindenki rám kapta pillantását.
- Megőrültél? Nem, ez nem egy opció! – csattant fel Nessie. Elmosolyodtam.
- Nem fogom veszélybe sodorni az életeteket! – néztem bele a barna szempárba. Mintha csak Belláét látnám magam előtt.
- Mi megvédjük a családunkat, nem fogunk elengedni! – dobbantott a lábával. Renesmee vérmérséklete mindig is jobb kedvre derített.
- Alice azt mondta, hogy sokan jönnek. Akkor viszont nem nyerhetnénk áldozat nélkül, azt pedig nem engedhetem, hogy bármelykőtök is…
- Nem… fogok… még… valakit… elveszíteni! – suttogta tagoltan Bogi. Mindenki ránézett. Szemeit lehunyta, éreztem, mennyire fél és mennyire fáj neki. – Főleg téged nem! – nézett végül rám könnyes szemeivel.
- Édesem… - kezdtem volna valamiféle védőbeszédbe a saját pártomon, de tulajdonképpen nem is tudtam volna mit mondani. Megígértem neki, hogy én mindig mellette maradok, és egy úriember állja is a szavát.
- Át kellene, hogy változtassatok! Mire ideérnek pont megtörténne! – nézett rám könyörgően.
- Ez nem tárgya semmilyen alkunak! – keményedett meg a hangom.
- De…
- Nincs semmi de, Bogi! Kérlek! Ha én itt maradok, akkor te ember leszel még egy ideig – fürkésztem az arcát.
- De…
- Majd én beszélek vele Jasper! – lépett hozzánk Alice. – Megértetem vele, hogy ez fontos neked! Gyere… - fogta meg Bogi másik kezét, aki összevont szemöldökkel meredt rá, de elválva tőlem követte őt az udvarra.
- Ha megölsz úgyis tudni fogják, hogy te voltál! – mormogta, mire Alice felkuncogott.
- Nem vagyok olyan elvetemült, és most Jasper boldogsága a tét, ami mindkettőnknek fontos! – mondta halkan, majd sétálni indultak.
Nem tudtam, Alice mit is mondhat neki, de reméltem, hogy tényleg kedves lesz. Mindenki egyszerre kezdett beszélni, én pedig csak forgattam a fejem jobbra-balra. Carlisle szerint megpróbálunk tárgyalni velük, Jake meg már el is ment Nessie-vel La Push-ba, hogy szóljon a falkának. Kilenc vámpír lesz Nessie-vel együtt, és tizenkettő farkas. Ezzel lehet, hogy fel tudnánk venni a harcot, de nem szívesen tennénk ezt. Senki sem akarja elveszíteni a társát, testvérét, vagy gyermekét.
A szobám ablakában álltam, mikor láttam visszajönni a két lányt. Mindkettejük nagyon komoly ábrázattal lépkedett, Bogi pedig rettentő elgondolkodónak tűnt. Azonnal a bejárathoz suhantam, és amint kinyitották az ajtót, magamhoz öleltem őt. Alice biccentett, majd felment a szobájába.
Kedvesem úgy bújt hozzám, mint egy kiscica, már csak a dorombolás hiányzott volna. Levettem róla a kis kék kabátot, majd felkaptam és legközelebb a fürdőben tettem le. Hosszasan csókolóztunk, majd megengedett magának egy kád vizet, én pedig kijöttem. Eléggé fázott, így hagytam hadd üljön a forró vízben egy darabig.
Halkan átosontam Alice-hez, és megkérdeztem, hogy mit mondott neki. Teljesen őszintének tűnt, hogy csak erről az egész döntéshozatal dologról beszélgettek. Azt mondta Bogi megértette, hogy mi a helyzet, megértette, hogy én miért akartam ezt és azt is, hogy nekem volt igazam, mikor az átváltozása ellen voksoltam.
Megkönnyebbülten sétáltam vissza Bogihoz, aki épp akkor lépett ki a fürdőből, egy köntösben.
Aznap éjjel nem aludtunk semmit, csakis egymással voltunk elfoglalva. Csókok, simogatások, szerelmes szavak. Tökéletes éjszaka volt, mégis ott volt a sors baljós pecsétje. Mintha nem lenne remény, és sajnos ezt nem csak magam felől éreztem, hanem Bogi felől is. Mintha ő tudna valamit, mintha búcsúzna tőlem. De ezeket a gondolatokat gyorsan kivertem a fejemből, és inkább csak élveztem a szerelmet, amit nekem adott.
Az elkövetkezendő két nap eléggé melankólikusan telt. Bogi kellemetlenül érezte magát, mivel a múltam képei megállás nélkül peregtek szemei előtt, akár egy némafilm. Nem értettem, hogy miért pont most, de nem voltam ezzel egyedül. Senki más sem értette. Edward minden alkalommal végignézte Bogi látomásait, azok pedig minduntalan rólam szóltak, mikor még ember voltam. De nem értettük, miért. Hiszen Bogi sem akarta ezt látni. Mármint, ő azt mondta, hogy nagyon is érdekes volt, bár fárasztó, de nem koncentrált erre rá. A látomásai rendszertelenül jöttek, váratlanul.
Vasárnap délben Alice, Bella és Bogi elmentek sétálni, mert Bogi beszélni szeretett volna velük. Nem tetszett nekem ez a dolog, bár az elmúlt két nap nyugisan telt, mindenféle Alice-károk nélkül, de akkor is húztam a számat.
Edward is furcsán méregette a lányokat, de mégsem talált az elméjükben semmi különöset. És ami a legjobban aggasztott mindnyájunkat, az a hó volt. Mire a lányok hazaértek, esni kezdett a hó, de úgy, mintha csak meg lett volna nyitva egy égi főcsap.
Bogi végül megvacsorázott, majd a szobánkba mentünk. Hagytam, hogy lezuhanyozzon, hiszen ezalatt én is helyre tehettem a gondolataimat. Legalábbis azt hittem… Aztán persze az idő eltelt felettem, én pedig továbbra sem voltam okosabb. Bogi halk léptei rángattak vissza a valóságba, jelezve, hogy én vagyok a soros.
Jól esett, ahogyan a meleg víz végigfolyt a hűvös bőrömön, ezzel kissé megolvasztva bennem a fagyos rémületet. Mert igenis féltem. Nem tudtam, hogy mi lesz. Hogy kik fognak jönni. Hiába rajzolt akkoriban Alice fantomképet a támadóról, Edward szerint Alice látomásában nem az szerepelt, aki Bogi családját megölte, és aki megtámadta őt.
Nagyot sóhajtottam, majd megfordultam és a csempének támaszkodtam. Velem szemben az üvegfalon végigfolyt a víz, és ez idegesített. Felnyúltam a zuhanyrózsához, és magamra irányítottam. Pár percig lehunyt szemmel álltam, majd kinyitottam a szememet. A szempillámon egy cseppen százféle színben tört meg a fény, ahogyan néztem, majd pislogtam egyet, és a cseppecske már nem volt ott, valaki azonban bejött az ajtón.
Mozdulatlanul figyeltem, ahogyan Bogi elém sétál, majd belépve a kádba, kikerülve az üvegfalat, leejtve magáról a köntöst mellém áll, aztán átölel. Egy pillanatra megmerevedtem ölelésében. Bár láttam a mozdulatsort, számítottam rá, hogy ez fog történni, mégis váratlanul ért. Nem tudom miért…
Csak kellett egy pillanat, hogy kontrollálni tudjam magam, ahogyan megéreztem puha bőrét az enyémhez simulni, ahogyan vérének csábító illatát a víz csak felerősíti, ahogyan éreztem, mennyire szeret és kíván.
Tudtam, hogy mire készül, és nem állt szándékomban ellenállni neki. Komolyan nem. Hiszen szed gyógyszert – bár ki tudja használ-e -, és lehet, hogy holnap meghalok. Mert bár hiába mondják, hogy nem kellene magam odadobni nekik, nem engedhetem, hogy bajuk essen. A családom… És én szeretem őket.
Kezeit lassan húzogatta fel és le az oldalamon, ezzel ujjai leheletfinoman cirógatták a bőrömet, miközben megcsókolt.
Ügyelnem kellett a mozdulataimra, hogy nedves, puha bőrének érintésére ne hatalmasodjon el rajtam a vágy, és nehogy bántsam, de lassan a csípője köré kulcsoltam kezeimet. Belemosolygott a csókunkba, és lábujjhegyre állva még jobban hozzám préselődött. Halkan felmorogtam. Nagyon felizgatott, már csak a puszta közelségével is.
Nem tartottam a legjobb ötletnek, hogy a fürdőben maradjunk, így az ölembe kaptam Bogit, ezzel megint csak felkavarva bennem a kéjes érzéseket, és elzárva a csapot, a szobánkba suhantam majd az ágyra fektettem őt. Pár percig csak néztem az arcát, ahogyan szemei az arcomat pásztázták, és élveztem, ahogyan ujjai a sebhelyemet rajzolgatják körbe az államon.
Számat óvatosan csúsztattam az övére, és lassan ízlelgetni kezdtem telt ajkait, amelyeknek most is ínycsiklandó ízük volt. Sosem éreztem még ennél jobbat, sosem voltam még ennyire szerelmes.
A férfi, aki mindennél jobban szerette Bogit, ádáz küzdelmet vívott a vámpírral, aki mindenáron a vérét követelte. De tudtam, hogy sosem bántanám. Hiába kapart és mart a torkom, hiába termelődött a mérgem emlékeztetve arra, hogy ki vagyok, sokkal erősebb volt a gyomrom remegése, és az izgalom, hogy a szeretett nővel lehetek.
Kezei lágyan simogatták a hátamat, szinte alig éreztem érintését kemény, márvány bőrömön, csak a melegséget észleltem, ami fantasztikus érzés volt, egy olyasvalakinek, mint én. És még fantasztikusabb volt, hogy Bogi kényeztetett.
Nem érdekelt, hogy ki van itthon, hogy hallják, vagy hogy Edward látja a gondolataimban az egészet. Csak Ő érdekelt. Puha bőre, a szerelem, amit éreztem iránta, és amit ő érzett irántam.
Minden önuralmamra szükségem volt, és még többre is. Mintha csak kívülről kellene ügyelnem magamra, a mozdulataimra. Nagyon nehéz volt, rettentő nehéz, de megérte.
Lassan merültem el benne, óvatosan, bár abban a pillanatban legszívesebben egészen gyorsan mozogtam volna. Sosem éreztem még, hogy ennyi adrenalin lenne bennem, soha ezelőtt. Érezni a meleg nedvességet magam körül, hallani a halk sóhaját, a szemébe nézni, és elveszni a pillantásában… Minden képzeletemet felülmúlta.
Magam sem tudnám megmondani, bármennyire is legyen ez szégyen vámpír létemre, hogy mennyi idő telt el azzal, hogy szeretkeztünk. Talán percek, talán órák, bár a lassan felkelő nap az utóbbit igazolta. Bogi pihegve feküdt mellettem, de egy nagyon boldog mosoly táncolt ajkain.
- Látod, én megmondtam, hogy nem lesz semmi baj! – kuncogott halkan, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Nehéz volt megállni… Biztos nem sérültél meg sehol? – fordultam felé, és lejjebb húztam róla a takarót. Elhúztam a számat. A csípőjén pontosan ki lehetett venni az ujjaim helyét, és a combján is volt egy-két horzsolás. – Szólnod kellett volna! – néztem rá dühösen.
- Most nehogy ezen akadj fenn, Jasper! – forgatta meg a szemeit. – Ha fájt volna, nyilván érezted volna nem?
- Nem… Nem tudom… Tele voltam a saját érzéseimmel, meg minden… - motyogtam. Kicsit zavarban voltam.
- Nem éreztem ezeket… - simogatta tűnődve az oldalát, ahol mind az öt ujjam ott díszelgett kékesen besötétülve. – Furcsa, bár nyilván eltörpült amellett, amit éreztem… - mosolyodott el szégyenlősen, és lesütötte pillantását.
- Nehéz volt visszatartani az érzelmeimet… - sóhajtottam, mire újra rám nézett. Néhány tincse az arcába lógott, szemei pedig fáradtan, de mégis boldogan csillogtak. – De sosem éreztem még ehhez hasonlót.
- Én sem… - motyogta, majd fejét a mellkasomra hajtotta.
- Ha bármikor furcsán érzed magad, azonnal szólnod kell! – mondtam neki komolyan, mire csak bólogatott, de fejét nem emelte fel. Eszembe jutott, milyen gyenge volt Bella, és hogy mennyire rosszul érezte magát akkor, mikor terhes volt Renesmee-vel.
- Jasper… - ült fel hirtelen Bogi és hangja félelemmel telien csengett a szobában.
- Mi az? – ültem fel mellé, és pillantásom követte az övét. Az ablakomon jégvirágok ücsörögtek. Kacskaringós megfagyott hópelyhek díszítették az üveget.
- Itt az idő – motyogta, és kipattant az ágyból.
Én is követtem, és felöltöztünk. Éreztem, hogy fél. Hogyne félt volna, hiszen épp vámpírok támadását vártuk. Még utoljára magamhoz öleltem mielőtt lementünk volna a többiekhez. Jacob úgy látta jónak, ha idehívja a többi farkast is, így most hat másik alakváltó pihent a verandán. Furcsa volt, és egyben jó is, hogy Jacob bármit megtenne Nessie-ért, és így a családjáért is.
- Ha van bármi mód rá, hogy ne essen a családnak baja, akkor azt ki kell használnunk – mondta Carlisle nyugodtan, de én tudtam, hogy belül mennyire ideges.
- Mégis mire gondolsz? Apa, nem hinném, hogy a két szép szemedért elmennének Jasper nélkül – csóválta a fejét Rose. Ő is félt, csakúgy, mint Bogi. De a kettejük félelme egészen más volt. Nem is nagyon értettem Bogi érzéseit, de nem nagyon volt időm most ezzel foglalkozni.
- Nem tudom Rosalie, bármi esély van rá, hogy megvédjük Jaspert, akkor meg kell tennünk! – erre mindenki bólintott, Alice és Bogi pedig egymásra néztek.
- Titkoltok valamit? – néztem Alice-re, majd Szerelmemre.
- Mit titkolnánk? – vont vállat Alice. – Baj, ha meg akarunk védeni? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem, persze, hogy nem, csak…
- Jönnek! – vágott a szavamba Alice, és tekintete egy pillanatra elrévedt a távolba, hogy aztán újra rám fókuszáljon.
- Csak nyugodtan! – mondta Carlisle még egyszer, és Jacobra nézett.
- Semmi olyat nem fogunk tenni, amivel ne értenétek egyet – ígérte Jake.
A hat farkas családunk oldalán, Jacob Nessie mellett állt, közvetlenül Edward és Bella mögött. Esme, Alice és Carlisle mellettünk, Emmett és Rose hátul. Bogit egy kicsit magam mögé toltam, hiába kértem, hogy maradjon bent, nem tette. Furcsa volt, mert nem szokott a kéréseimre nemet mondani.
Idegesen, megfeszült izmokkal pásztáztam az erdőt, közben a hó is hullani kezdett.
Érdekes látványt nyújthattunk a fehér tájon. Nyolc vámpír, hét alakváltó, egy félvér és egy ember. Meglehetősen furcsa felosztás.
A távolban a fák között tizenegy vámpír alakja rajzolódott ki. Ahogy közelebb értek, lelassítottak, és egészen óvatos lépésekkel sétáltak elénk. A vezetőjük, nem az volt, akit Alice lerajzolt, és Bogi sem ismerte fel. Tehát ő új ember, vagy csak eddig a háttérből mozgatta a szálakat. Alig hagyták el a fák takarását, megálltak. Mindössze húsz méter választotta el a két csapatot egymástól.
- A nevem Maximo Conroy, és Jasperért jöttem! – mondta az elöl álló fiú. Alig lehetett annyi idős, mint én.
- Miért kell neked Jasper? – kérdezte Bogi, és mellém lépett. Idegesen toltam volna vissza, de minduntalan visszajött.
- Nem nekem kell – rázta meg a fejét a fiú. Egészen más volt, mint akik vele jöttek. Mindegyik újszülött volt, de ő nem. Idősebbnek néztem volna, már vámpír években számolva… És mindenképpen higgadtnak, és megfontoltnak.
- Van más megoldás? Nem akarunk harcolni veletek – szólalt most meg fogadott apám.
- Lenne… - bólintott a fiú, és vörös szemeit Bogira szegezte. Bogi nem tűnt meglepettnek. Edward felmordult, ahogyan én is. Bella valamit súgott a fülébe, amitől ijedten nézett feleségére, de többet velük sem tudtam foglalkozni.
- Őt sosem kapjátok meg! – vicsorítottam rá, és izmaim csak még jobban megfeszültek, a méreg pedig újra termelődni kezdett a számban. A gondolat, hogy nekik adjuk Bogit egyszerre volt nevetséges és felháborító.
- Ha én veletek mennék, nekik nem esne bajuk? – kérdezte Bogi halkan, mire értetlenül kaptam rá a tekintetem.
- Mit művelsz? – mordultam rá, de ő csak a fiút figyelte.
- Nem – bólintott Maximo.
- Alice, Bella… - motyogta Bogi, és én azonnal éreztem a karjaimra fonódó ujjakat. – Ez az egyetlen megoldás, hogy a családodból senkinek se essen baja! – nézett Carlisle-ra, majd rám.
- Nem, nem, ez nem megoldás! Megőrültél? Eresszetek el! – rántottam meg a kezeimet, de a vasmarkok csak még jobban szorítottak.
- De, ez az egyetlen megoldás Jasper – lábadt könnybe Kedvesem tekintete, és összegombolta magán a kabátját.
- Nem! – eszelősen ráztam a fejemet, így is értésére adva, mekkora butaságra készül.
- Bogi ezt te sem gondolhatod komolyan – suhant mellé fogadott apám, és megfogta a két karját, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzen.
- Carlisle, ugye nem kényszeríteni akarsz? – Bogi pontosan tudta, mit és hogyan kell mondania ahhoz, hogy Carlisle meginogjon. Apánk nemet intett a fejével. – Akkor most engedj el! – kérte Bogi, és Carlisle elengedte.
- Tedd boldoggá! – nézett Kedvesem Alice-re.
- Ahogy megbeszéltük! – bólintott Alice.
- Szeretlek! Mindörökké! – nézett rám, és az első könnycsepp legördült az arcáról.
- Mi? Nem! Nem hagyhatsz el! El sem tudod képzelni, mit fognak veled tenni! – néztem rá ijedten és kétségbe esve próbáltam kiszabadulni a szorító fogságból.
- De tudom – pillantott fél szemmel Alice-re. És ekkor megértettem. Alice többet látott ebből, mint amennyit elmondott nekünk. Ezért ment el Bogival, hogy rávegye erre az őrültségre.
- Bella! Bella, nem hagyhatod, tudod, hogy ez butaság – kérleltem Bellát. Úgy hittem ő az egyetlen, aki megállíthatja, hiszen ő is volt hasonló helyzetben.
- Sajnálom Jasper… - nyöszörögte, és szorítása csak még jobban erősödött rajtam.
- Nem lesz baj! Mindenre kész vagyok! Köszönöm, hogy melletted lehettem! Szeretlek, és mindig is szeretni foglak! – suttogta sírósan Bogi, majd egy utolsó puszit nyomva az ajkaimra, elindult a vámpírok felé.
- Nem! – kiabáltam, és igyekeztem kiszabadulni. Edward és Emmett segítsége is kellett ahhoz, hogy egy helyben tudjanak tartani. Jacob megindult a vámpírok felé, és vele együtt mozdult a többi alakváltó is.
- Ne, Jake! – állította meg Nessie.
- Mi a francot műveltek? Gyerünk, Jacob, indulj, és ti meg eresszetek már el! – ordítottam, ahogyan csak tudtam, de Jake nem mozdult, pont ahogyan Renesmee kérte.
- Bogi akarta így, Jasper. És így egyikünknek sem esik baja! – suttogta zaklatottan Bella, majd Nessie-re pillantott.
- Nem lesz baj! Nem hagyhatjuk… hogy… Bogi, ne tedd ezt! – indultam volna újra Bogi után, aki már Maximo előtt állt. Olyan erővel rántottam meg a társaságot, hogy szinte húztam őket magam után.
- Ne tedd! Légy boldog! – nézett vissza rám Bogi. Sírt, pár pillanatig pillantásunk összekapcsolódott, majd megzabolázva vonásait, Maximo felé fordult.
A fiú felkapta a karjaiba, és hátat fordítva nekünk, visszaindult az erdőbe. A társai követték. Bogi Maximo válla fölött elnézve suttogta még nekem, hogy szeret, majd a vámpír rohanni kezdett.
Kétségbeesetten próbáltam utána menni, hogy ha már más nem, legalább én hadd próbáljam megmenteni Bogit, de nem engedtek. Magamból kikelve kiabáltam velük, elmondva őket mindennek, de nem használt. Edward és Alice lassan már annyira szorították a karjaimat, hogy megrepedt a bőröm. Éreztem a fájdalmat, ahogyan az inak és izmok kezdik megadni magukat a szorításnak, de nem érdekelt. Sokkal jobban fájt, hogy Bogi épp elsétált az ellenséggel, feláldozva magát értem.
Bella és Nessie léptek elém, s a mellkasomnál fogva toltak hátrafelé, nehogy ténylegesen is letépjék a karomat a többiek. De igazán az sem érdekelt volna. Most már mit számít?
Hallottam, ahogyan Bella és a többiek beszélnek hozzám, de nem értettem hogy mit. Hangjuk összefolyt a fejemben, egyetlen összefüggő zümmögéssé, és én csak azt a pontot bámultam, ahol utoljára látta Bogit eltűnni.
Megálltam. A feszítés megszűnt a karomban, a hangok elhaltak. Végignéztem a családomon. Bella ugyanúgy meg volt rendülve, mint Nessie, aki Jacob karjaiban sírt, mégis segítettek Boginak véghezvinni az őrült tervét.
Esme pityeregve bújt apához, Rose és Emmett csak némán egymás mellett állva figyeltek engem. Edward fájdalmas arccal és összevont szemöldökkel nézett arra, amerre az előbb én. Alice pedig…
- Miért? – hangom halk volt, és erőtlen.
Nem nekik céloztam a kérdést. Még nem. Hagytam, hogy a fájdalom elöntsön, és térdre kényszerítsen. Bella, aki most ölelt magához, velem együtt rogyott a havas földre. Undorodva löktem el magamtól őt, és hanyatt esett a puha hóban. Edward azonnal mellette termett, hogy felsegítse.
Mind benne voltak, mind segítettek neki! Egyáltalán nem Bogira voltam dühös, hanem a családomra. Az állítólagos családomra. Hogy hagyhatták? Csak hogy magukat mentsék! Undorodtam tőlük, és mégsem tudtam egy lépéssel sem távolabb kerülni tőlük.
A mellkasom fájt, szorított, égett, sajgott. Bogi kedves arca a szemem előtt lebegett, és a fülemben csengett a hangja, ahogyan azt mondja szeret. Ő volt a mindenem! Ő jelentette a mindenséget, a boldogságot, az életet. Nélküle senki vagyok. Nélküle, csak egy lelketlen vámpír vagyok. Elvesztettem. Örökre.
Mély fájdalommal a mellkasomban emelkedtem fel a földről, és indultam meg arra, amerre Bogiék mentek. Edward és Bella azonnal utánam kaptak, és az utóbbi kétségbeesetten próbált lebeszélni arról, hogy utánuk menjek. Csak mondta és mondta, nekem pedig már zsongott a fejem.
- Hát nem értitek? – fordultam felé, és kiabálva meredtem rá. Edward nyugtatóan maga mellé húzta Bellát. – Elment! Mondjátok, mégis hogy hagyhattátok? Visszafogni engem? – üvöltöttem. – Hogy merészeltétek? Te! – mutattam Edwardra, aki a még ki sem mondott szavaim, és elszabaduló érzéseim miatt, összeszorította az állkapcsát. – Ha annak idején Jacob nem menti meg Bellát az erődben Laurent ellen, akkor a te lelkeden száradt volna a halála. és ezt te tudnád, mit szólnál? Hm? Elveszítettem! Őt, akit tiszta szívemből szerettem… és szeretek – suttogtam a végét, és kezemet a mellkasomra szorítottam. Nagyon fájt. Rettentően.
- Jasper… - Nessie közelebb jött hozzám, megpróbált magához ölelni, de leráztam magamról meleg érintését. Ezzel is Bogi érintésére emlékeztetett.
- Halljam! Mi a fészkes fenét gondoltatok? És most menjünk, talán még nem késő… - hadartam, és újra elindultam, de Jacob elém állt.
- Jasper, nyugodj meg! – tette a kezeit a mellkasomra, és megpróbált visszatartani. – Én nem tudom, mi történt, de biztosan van magyarázat. Nyugodj meg! – mormogta. Mély hangja egyáltalán nem nyugtatott meg. Nekem csak arra a tisztán csengő csilingelésre van szükségem, amit Bogi szokott hallatni.
- Így van, Jazz… Bogi írt neked egy levelet! Gyere, menjünk haza és odaadom! – lépett mellém Bella, és magához húzott.
- Nem érted, hogy undorodom tőled? – löktem el újra, mire Edward szikrákat szóró szemekkel kapta el feleségét, de szólni nem mert. Helyes! Igazam van. – Csak add a levelet! – morogtam.
- Jól van… - tartotta fel védekezően a kezeit. – Nem érek hozzád, csak menjünk! – magyarázott, és közben hevesen bólogatott, mintha ezzel is csak meg akarna győzni.
Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. Hát nem értik, hogy minden perccel csak csökkentjük az esélyt, hogy megtaláljuk?
Belépve a házba Bella azonnal az emeletre suhant, majd vissza elém, és egy borítékot adott a kezembe.
Mintha csak a világot nyomták volna a kezemben, olyan nehéz volt. Ólomsúlyként nehezedtek a tenyeremben a betűk, amelyeket Bogi az ő nőies, gyönyörű kézírásával kanyarított.
Drága Jasperem!
Tudom, hogy most teljesen össze vagy zavarodva, de hidd el, így a legjobb. Tudom, hogy elmentél volna velük! Ne is próbáld tagadni, még magadnak sem.
Nem is tudom, hol kezdjem a magyarázkodást, bár tudom, hogy egy szavam sem fog vigasztalni.
Alice látta, hogy elmész velük. De mikor én eldöntöttem, hogy bárhogyan is, de megakadályozlak ebben, azt is látta, hogy Maximo belemegy abba, ha én vele megyek. Tudom, hogy át akar adni annak a vámpírnak, aki megtámadott. De ne aggódj! Sosem jutok el hozzá! Ebben biztos lehetsz!
Kérlek, ne indulj a keresésemre! Alice nyugodt jövőt jósol, miután én elmentem. És én mindennél jobban szeretném, ha nyugodt és boldog jövőd lenne!
Tudom, hogy most ezt nélkülem elképzelni sem tudod! Én sem tudnám, de egyet megtanultam abból a sok könyvből, amiket a szobádban olvastam: az idő minden sebet begyógyít!
Ha másképp nem megy, akkor Alice oldalán. Tudom, hogy engem szeretsz! Tudom jól. Sosem kételkedtem ebben!
Az egész az én ötletem volt, és csak Alice és Bella tudtak róla. Tudom, tudom… buta vagyok. De bármit megtennék érted, és a családodért. Azért mert ti is rengeteget tettetek értem.
És hogy miért vagyok olyan önző bestia, hogy egyedül hagylak a világban? Azért mert félek, Jasper! Én nem lennék elég erős ahhoz, hogy egyedül – nélküled – létezzek. Te viszont az én harcosom vagy. Neked élned kell!
Sosem felejtelek el, Jasper! Mindig figyelni foglak! Mindig veled leszek! Az én szerelmem irántad sosem szűnik meg létezni.
Bocsáss meg nekem! És kérlek szépen, legyél minden erőddel azon, hogy túléld! Értem… Az emlékemért!
Köszönök mindent!
Örök szerelemmel: Bogi
Minden sora a szívemhez szólt. És hogy ne tudtam volna teljesíteni a kérését? Nem indultam utána. Lassan felsétáltam a szobámba, és lerogytam az ágyra. Nem tudtam elhinni. Annyira fájt. És annyira hiányzott.
Újra és újra végigolvastam a sorait. Gyönyörködtem a betűkben, a szavakban. Összerakni nem tudtam őket, nem akartam. Nem voltam hajlandó felfogni, hogy mi is történt. Hiszen ő nem mehetett el, nem halhatott meg! Vagyis… Azt sem tudom, hogy él-e még. Vagy hogy mit tesznek vele.
A fájdalom ismét belémhasított. Ki tudja, mit tesznek vele éppen?! Szenved, sír, kiabál, rimánkodik…
Lehunytam a szemeimet, és megremegtem. A gondolat, hogy miattam mit kell átélnie élete utolsó óráiban, felemésztett.
Talán órákig ültem ott a kezemben a papírlappal, amin még éreztem bőrének mámorító illatát. Bámultam ki az ablakon, néha el-elolvastam egy-két sort. Nem tudtam elfogadni. Képtelen voltam rá.
A fejemet az ajtó irányába fordítottam és vártam. Vártam, hogy kinyitja az ajtót, és besétál rajta, majd leül mellém, és magához ölel. Hogy újra érezhetem az illatát az orromban, hogy hallhatom a hangját, ízlelhetem ajkait. De nem történt meg. Nem jött be az ajtón. Aztán tekintetem újra a papírra vetettem, és megakadtam egy szón, egy néven: Alice.
A fejemben a tompultság azonnal szertefoszlott, és villámgyorsan raktam össze a történések kusza darabjait. Alice volt az, aki elmondta Boginak, hogy ha velük megy, nekünk nem esik bántódásunk. De ha ezt elmondta, akkor… Akkor ezt akarta. Azt akarta, hogy Bogi elmenjen, hogy meghaljon. Különben nem szólt volna neki. Különben nem mondta volna el neki, hogy Maximo hajlandó cserélni. Ő beszélte rá Bogit erre!
A felismeréssel együtt villámgyorsan jött a düh is. Életemben nem voltam még soha ilyen állapotban. A papírt az ágyra hajítottam, majd a nappaliba rohantam. Alice azonnal felpattant a kanapéról, és feltartott kezekkel hátrálni kezdett. Láttam, hogy mozog a szája, tompán hallottam a fülemben a hangját, de a méreg annyira maga alá temetett, hogy nem tudtam arra figyelni mit mond. Csak bosszút akartam! Meg akartam ölni, amiért megfosztott Bogitól, amiért arra vezette rá Bogit, hogy eldobja az életét.
- Jasper, kérlek! – remegett meg a hangja. – Mégis mire készülsz?
- Mintha nem tudnád – hangom mély volt, szinte összefolyó morgássá alakult a mondandóm. – Te tetted. Hogy sikerült rávenned őt, hm? – vicsorítottam. Izmaim megfeszültek, a dühöm pedig csak erősödött, ahogyan megláttam felcsillanni Alice szemében a felismerést és megértést.
- Nem… Én nem… - habogta.
- Hazudsz – mordultam rá, és egy szempillantás alatt elé kerültem, majd meglendítettem a kezem, de csak a levegőbe suhintottam.
- Nem, én nem… - hangja élessé vált, és ijedten nézett rám, ahogyan újra szembefordultam vele.
- Jasper! – Carlisle parancsolón szólt rám, és elém sétált, de nem mert közel jönni. Ő is tudta, hogy most nem vagyok olyan állapotban, hogy csevegjek. – Mi baj van? Mármint a nyilvánvalón kívül… - motyogta.
- Alice volt az! – hördültem fel. – Ő mondta el Boginak… - neve kiejtésére elcsuklott a hangom, a torkomban gombóc keletkezett, és megremegtem. -, hogy Maximo elvinné helyettem – morogtam, s lehunytam szemeimet, ahol azonban ismételten csak a kedves arcot láttam.
- Mit kellett volna tennem, Jasper? – suttogta Alice, és én újra ránéztem. Valaha ez az arc jelentette a mindent, de most csupán undort váltott ki belőlem, és haragot. – Hagytam volna, hogy elmenj? Hagytam volna, hogy megölesd magad? Te többet érsz, mint az a lány! – szemeiben olyan meggyőződés ült, ami összezavart.
- Te komolyan el is hiszed a szavaidat? – vontam fel a szemöldököm.
- Szeretlek… - susogta, rajtam pedig végigszaladt a gyűlölet hideg árja.
- Ezt ne… Soha többet! Ne merd ezt mondani! – morogtam. Csak Bogitól volt igaz ez a szó, és most, hogy ő már nincs… mintha a szó elvesztette volna tiszta jelentését, és csak mocskos dologként tudnék rá gondolni.
- Pedig így igaz – szaladt elém, és megfogta a karjaimat, és kicsit megrázott, hogy ránézzek. – Most már csak te és én maradtunk, és senki más… - hadart meggyőzően, és még bólogatott is hozzá. – Boldogok lehetünk együtt…
És itt pattant el az a bizonyos húr. Semmit sem gondolkodtam, csak megragadva Alice csuklóit a falig toltam alig egy másodperc alatt, és szorosan a falhoz is préseltem. Arcunkat alig egy centi választotta el egymástól, de szemeim szikrákat szórtak Alice felé.
- Tudni akarod, hogy mit érzek most irántad? – morogtam.
Hallottam Edward szisszenését a hátunk mögött, majd láttam Alice szörnyülködő vonásait előttem. Minden érzésemet rá zúdítottam, így neki nagyon is új dolog lehetett, hogy mennyire megvetem és utálom őt azért, amiért ezt tette velem. Mindez alig pár másodpercig tartott, majd megragadva a csípőjét, egy erős és gyors mozdulattal nekihajítottam a hátsókert ajtajának, amiben az üveg millió darabra tört, Alice pedig a verandára huppant.
Ugrottam volna utána, hogy a fejemben lévő képek százait végrehajtsam rajta, de Edward elkapta a karomat, ezzel visszarántva. Morogva meredtem rá egy percig, hogy eresszen el, mert ezt nekem kell elintéznem. Szörnyen vágytam rá, hogy megfojthassam Alicet.
- Fiam! – lépett elém apánk, és sajnálkozva, mégis barátságosan pillantott rám. – Mind nagyon magunk alatt vagyunk Bogi miatt. De tiszteletben kellene tartanunk a döntését! Legszívesebben visszatartottam volna én is, de ő nem ezt akarta. Tudom, hogy most nagyon fáj neked… - mondta, de félbeszakítottam.
- Melletted itt van Esme, úgyhogy nem hiszem, hogy tudnád miről beszélsz – mondtam csalódottan, majd nem is nézve senkire, újra felrohantam a szobámba… a szobánkba, majd magamra zártam az ajtót.
Hátamat az ajtó fa lapjának vetettem, és lecsúsztam a földre. A fájdalmam ennél már nem is lehetne nagyobb, és eléggé valószínű, hogy ez már sosem fog elmúlni. Én már csak tudom, hiszen én vagyok az érzések mestere.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben az a megoldás, ami annak idején Edwardnak. A Volturi. De nem tehettem, mert nekem Bogi kérése szent volt. És határozottan azt írta a levelében, hogy élve szeretne látni a mennyekből. Látni… Nos igen, ha meghalnék, nem hiszem, hogy a puha, fehér felhőkről rá lehetne látni az égő katlanra odalent. Mert én biztosan pokolra jutnék.
A családom nem igazán jelentett visszatartó erőt. Nagyon szerettem őket. De múlt időben. Mármint, tudom, hogy ez az érzés nem múlik el csak úgy, de bennem mintha egy világ dőlt volna össze. Nem tudtam elhinni, hogy engedtek Bogi akaratának. Főleg Bella…
Az említett belibbent az ablakomon, és pár lépéssel megállt előttem. Fekete szemei fájdalmasan csillogtak. Nem hatott meg.
- Legközelebb be kell zárnom az ablakot is – motyogtam magamnak, mintha ezzel felírtam volna egy képzeletbeli listára, nehogy elfelejtsem. Nem mintha lehetséges lenne…
- Nem hiszem, hogy az a legjobb ötlet, ha elzárkózol tőlünk – mondta nyugodtan, de éreztem, hogy mennyire zaklatott.
- Hol hagytad a pincsikutya öcsémet? – hajoltam erre-arra, hátha a háta mögött bujkál. Persze tudtam, hogy nem, de a cinikusságom csak így tudtam kiélni.
- Tudom, hogy azért bántod most Edwardot, mert minket hibáztatsz… És meg is értem. De… Amit Alice-szel…
- Ha mégegyszer megpróbálod védeni őt, én mindenre mondom, ami szent ezen a világon, hogy téged fojtalak meg először! – morogtam rá, mire hallottam Edward motoszkálását az ajtó elől. – Te meg ne törd be az ajtóm, nincs kedvem újat betenni! – motyogtam, és kezembe vettem Bogi levelét, majd az orromhoz emelve megszagoltam. Megremegtem, ahogyan az illata végigperzselte a torkomat és a szívemet egyaránt.
- Hagyd, hogy segítsünk! – kért halkan Edward a folyosóról.
- Nem kell segítség, különben is… Nincs is rá mód! – mondtam, majd Bellára néztem. – Megtennéd, hogy végre elmész, és a saját magánéleteddel foglalkozol ahelyett, hogy még a te bűntudattal teli maszlagodat is rám zúdítod, és ezt kelljen éreznem?
- Nem! – mondta ellentmondás nem tűrően, majd mellém sétált, és leült mellém. Hallottam, ahogyan az ajtó másik oldalán Edward is lecsúszott a földre.
- Hosszú lesz ez az örökkévalóság… - motyogtam magam elé meredve.
- De nem vagy egyedül – fogta meg az egyik kezem Bella. Tétován pillantottam összefonódó ujjainkra.
- De, jobban, mint eddig bármikor – suttogtam.
Mert nem Bogi fogta a kezem, nem ő ült mellettem. Ő nem volt már többé, és ezzel én egyedül maradtam. Örökre.
November
December
Január
Február
Március első hetében már előbújtak az első virágok az erdőben. Nem volt túl meleg, a hegyekben még vastagon állt a hó, de a természet is érezte a tavasz közeledtét, valami újnak, valami jobbnak. Csak én nem éreztem.
Nem messze tőlem egy megtermett szarvas sétálgatott. Felé fordítottam a fejemet. Éreztem az illatát, ami maró savként perzselte a torkomat, nyelni is nehéz volt a fájdalom miatt. Két hónapja nem vadásztam. A szemem már egy ideje csak ébenfeketében pompázott. Nem volt már semmi jóság a tekintetemben, mint normálisan az arany árnyalattal.
A késztetés megvolt bennem, hogy megtámadjam az állatot, és éltető nedűhöz jussak, az ösztöneim is arra sarkalltak, én mégsem mozdultam. Csak néztem a fenséges vadat, de nem mentem közelebb. Sőt, inkább hátat fordítottam és hazafelé indultam. Egyszerűen nem érte meg küzdeni. De persze nekem nem is lett volna olyan nagy küzdelem az állattal szemben.
Gyenge voltam. Nagyon is. És nem csak lelkileg, hanem fizikailag is. A végtagjaim sajogtak a szomjúságtól, lassan a futás is nehezemre esett. Értettem, hogy annak idején Carlisle hogyan jött rá, hogy nem tudjuk magunkat halálra éheztetni, vagy szomjaztatni. Mert hiába érezzük a fájdalmat egyre erősebben, egy idő után már az a fájdalom is mindennapos és állandó lesz. Megáll egy tűréshatáron, és végigkísér hosszú életeden. De ezt ép elmével nem lehet bírni. Lassan beleőrülök.
Tudtam, hogy nemsokára elmegyek vadászni, hiszen muszáj lesz. Bogi halála óta háromszor voltam csupán, pedig eltelt majdnem öt hónap.
Igen, meghalt. Ebben semmi kétségem sincs. Nem mentem utána. Rengetegszer elindultam, nyomomban Jacobbal és Renesmee-vel, akik rendre elkísértek volna, mert Nessie-nek fájt, hogy így lát engem, de aztán újra és újra elővettem a Bogitól kapott levelet. És sosem jutottam a küszöbön kívülre. Soha! Tiszteletben tartom a kérését, bár valahol mélyen tudom, hogy képtelen leszek még sokáig nélküle létezni.
Annyira nagyon hiányzott! Mindene. A hangja, az illata, az arca, a pillantása, az érintése, ahogyan kuncog, ahogyan az ágyamon ül és olvas, ahogyan a kocsijába pattan és rögtön végigsimít a kormányon, ahogy rám néz… Az a szerelem a tekintetében.
A házhoz érve nagyot sóhajtottam. Ahogyan a hideg levegő végigáramlott a torkomon csak még jobban szomjaztam. Megremegtem, ahogy eszembe jutott egy emlék, mikor emberi vért ittam. Milyen fenséges is volt! Milyen mámorító, milyen üdítő.
- Jasper! – szólt rám Edward, s ahogy felnéztem, láttam, hogy a szobám ablakában ácsorog. Úgy vigyáz rám, mintha egy kisgyerek lennék.
- Mi az? – mormogtam, és befelé vettem az irányt. Tudtam, hogy a gondolataim zavarják.
- El kellett volna kapnod azt a szarvast! Már nagyon ingatag lábakon állsz… Közel a lelepleződésünkhöz – mondta, és láttam, hogy tényleg aggódik. Közben Bella is megérkezett.
- Edwardnak igaza van – sétált a férje mellé, és összekulcsolta ujjaikat. Elfordítottam a fejem. Borzalmas látvány volt, hogy ők mennyire boldogok együtt. Érezni még inkább az volt. – Beszélned kellene apával!
- Mondtam, hogy nem! – csattantam fel, és idegesen kaptam rájuk a szemem.
- Jasper… Azóta senkivel sem beszéltél rajtunk kívül – nézett rám szomorúan Bella.
- Két legnagyobb áruló van… Az egyik te vagy… És veled beszélek. Szerintem ez eléggé nagylelkű tőlem! Ne várj többet – figyelmeztettem. Bella lesütötte tekintetét. Tudta, hogy Alice mellett ő is ugyanolyan bűnös. De valamiért Bellára nem tudtam úgy haragudni, mint Alice-re.
- Attól még vadásznod kellene – Edward már-már hipnotikusan nézett rám. De persze nálam az nem jön be, ami a feleségénél.
- Nem akarok – suttogtam, és megerősítésképpen megráztam a fejem.
- Szenvedsz! Bogi sem ezt akarta – szaladt ki Bella száján, mire csak összevontam a szemöldököm. Neve hallatára összeszorult a szívem. Sosem mondjuk ki hangosan a nevét.
- Te aztán csak tudod, hogy mit akart igaz? – húzódott egy gunyoros mosolyra a szám széle. – Biztosan így van, hiszen te küldted őt a halálba – köptem feléje a szavakat, amiket már elég sokszor a szemére vetettem.
- Elég! – dörrent fel Edward most először. Meglepődve néztem rá. Egy esetleges bunyóban most alulmaradnék, de nem féltem tőle. Lehet, hogy jobb lenne, ha megölne. – Eddig eltűrtem, hogy Bellán éled ki a fájdalmad. De már eltelt majd’ öt hónap, és nem hagyom, hogy a feleségem miattad szenvedjen tovább! – lépett fenyegetően elém, és szikrákat szóró szemekkel méregetett.
- Nincs igazam? Meg kellett volna mondania nekem, hogy mire készülnek, és nem kellett volna segítenie neki!
- Tiszteletben tartotta Bogi kérését – újra kimondták a nevét, az én szívem pedig egyre jobban sajgott, a térdeim megremegtek. Rég nem voltam olyan állapotban, hogy ezt el tudjam viselni.
- Pont te beszélsz? – förmedtem rá. – Aki annyi hibát követett el a múltban?
- Nincs jogod hozzá, hogy a múltamon… - lépett még közelebb.
- Elég legyen! – csattant fel Bella. – Mindketten hagyjátok abba! Jasper, jobb lenne ha… - kezdte, de ellépve Edward mellett az ajtóba sétáltam.
- Nem fogjátok többé megmondani, hogy mit csináljak! – néztem rájuk keményen. Az elhatározás megszületett a fejemben, aminek hatására Edward felszisszent, és Alice azonnal mellettem termett. – Vadászni megyek… Majd jövök.
- Ne tedd! – szólt Alice, de nem néztem rá. Azóta sosem méltattam még ennyire sem.
- Semmi közöd hozzá! – mordultam rá. – Tudom, hogy ez ellenkezik az elveitekkel… Úgyhogy nem mostanában jövök vissza.
És már ott sem voltam. Hallottam, ahogyan Esme kérdőre vonja Edwardot és Alicet, hogy hova mentem, de nem érdekelt. Csak egy valami érdekelt: vér. Akartam, olyannyira, hogy az már szinte őrület volt. Megint csak Bogiék háza mellett suhantam el, mint már oly sokszor. Fájdítottam a lelkem amennyire csak lehetett, de így volt jó. Így élt bennem a legélénkebben az emléke.
Port Angelesen túl, Seattle-n át egészen Vancouver-ig futottam. Sok időbe telt mire odaértem, de nem bántam. Lassabb voltam, mint eddig bármikor is, de megérte.
Éjszaka volt. A belvárosban elég sok fiatal lézengett. Meghúzódva egy sikátorban azon gondolkoztam, hogy kit válasszak. Van még bennem annyi emberség, hogy ne a fiatalabb generációt pusztítsam? Keressek valaki idősebbet? Akarok egyáltalán emberséges lenni? Bogiért?
Dulakodás zaját hallottam, ütések és nyögések hangját. Panaszos sírást. Tudtam, merre kell indulnom. Edward logikája jó lesz! Be fog válni.
Egy részeg fickó éppen készült egy szerencsétlen, védtelen nőt kirabolni, és megbecsteleníteni. Nem volt mit tenni… Tettem, amit az ösztöneim diktáltak. Közelebb mentem, elég zajt csapva ahhoz, hogy a férfi észrevegye jöttömet.
Azonnal felém fordult, elengedve a nő kabátját, aki rémülten kapta rám a szemeit. Hosszú szőke haja volt, és igézően kék szemei. Megsajnáltam. Tudtam, hogy például őt sosem tudnám bántani. Ennyi emberség volt bennem… Ezt tanultam a családomtól.
Pillantásom a férfire szegeződött. Tetoválások borították a nyakát, és a mellkasát is, ami kilátszott a kabátja alól. Megtermett, izmos férfi volt, olyan negyvenes éveiben járhatott. Szándékai azonban egyértelműek voltak. Éreztem.
- Fusson! – adtam ki az utasítást a nőnek, aki még rettentő fiatal volt. Körülbelül huszonkét-huszonhárom éves lehetett.
A férfi nem tartotta vissza a lányt, az pedig hálásan pillantva rám, sarkon fordult, és egy forgalmasabb, jobban megvilágított hely felé kezdett rohanni.
Ketten maradtunk. Az áldozatom és én. Hunyorogva próbált meg jobban szemügyre venni. Nem izgatott, hogy mire gondolhat, tudtam, hogy még nem fél. Ellentétben az éppen elmenekülő lánnyal, aki reszketett ettől a féregtől.
Edward annyiszor mondta, hogy bánja, amit annak idején tett, még ha azok mind bűnözők is voltak. Hogy nem az ő dolga lett volna megbüntetni őket. Nekem viszont minden porcikám kívánta, hogy ez a mocsok fizessen azért, amit tenni készült, és amit már tett eddigi életében. Mert az ilyenek nem csak egyszer teszik ezt…
Egy szempillantás alatt előtte termettem, ő pedig feldübörgő szívvel vette tudomásul, hogy milyen gyors vagyok. Az illata mennyei volt. Nem olyan, mint Bogié, de megteszi.
Elkaptam a karját, és a falnak préseltem, majd rámorogtam. Ajkaim visszahúzódtak pengeéles fogaimról, kivillantva ezzel őket. A férfi ereiben száguldott a vér és az adrenalin, ami csak még ínycsiklandóbbá tette számomra.
A nyakához hajoltam, és egyetlen másodperc alatt haraptam bele. Felhördült, de elszorítottam a légcsatornáját, hogy egy hang se jöhessen ki a torkán. Éreztem, hogy fél, hogy retteg, de most ez sem tudott meghatni. A fogaim könnyedén átszakították a bőrt, és az erek falát, majd a vére szétterjedt a számban.
A gyomrom és a torkom elégedetten nyelte el az éltető folyadékot, és csak még többet akartam. Olyan extázisban volt részem, amiben már nagyon régóta nem. Egy cseppet sem hagytam veszni belőle. Csak szívtam, ameddig volt mit, majd az élettelen testet a földre ejtettem. Összevont szemöldökkel néztem a férfi fehér alakját, és gondolkoztam, mit tegyek vele. A legegyszerűbb megoldást választva egy kuka mellé fektettem, és elszakítottam kicsit a ruháját. Az ujjaim helye jól kivehetően meglátszottak a nyakán, így egyértelműen úgy tűnt, hogy megfojtották. A fogaim helye apró hegként ékeskedtek a nyakán, de az embereknek fel sem fog tűnni.
Elindultam, újabb prédát keresni. Egy percig sem hagytam, hogy a lelkiismeretem maga alá gyűrjön. Bogi halála óta minden elveszett, semmi sem fontos. Az ingem ujjába töröltem a számat, ami véres foltot hagyott a halványkék ruhán. Nem foglalkoztatott. Úgy éreztem újra önmagam vagyok. Mármint azaz önmagam, aki Maria mellett voltam. Nem okozott gondot a következő fickó kiszúrása, és megölése.
Miután vele is végeztem, elindultam dél felé a városban. Úgy döntöttem meglátogatom Kaliforniát. Ott sok a nagyváros és senkinek sem fog feltűnni, ha kicsit kiélem magam.
Ahogy haladtam a kihalt utcákon egyre jobban közeledve a külvároshoz, megláttam a tükörképem egy kirakatban.
A szemeim vérvörösek voltak, a lilás karikák már nem voltak olyan feltűnőek, még nekem sem, és az ingem is maszatos volt. Elfordultam, és sóhajtva kezdtem feltűrni az ingujjat, hogy ne legyen olyan zavaró még nekem is. Ekkor azonban valami furcsát éreztem. Mintha valaki figyelne. Azonnal megfordultam, és megfeszülő izmokkal pásztáztam a terepet, de nem láttam senkit. Pedig határozottan éreztem magamon valakinek a pillantását. Azonban érezni, a képességemmel nem éreztem senkit. Lehet, hogy komolyan megőrültem?
Végül úgy döntöttem, hogy nem számít, milyen buta tévképzeteim vannak. Hiszen ki az, aki ártani tudna nekem? Senki. Harcos vagyok, ahogyan az én egyetlen Bogim is megmondta. És már újra erős, újra önmagam voltam. A harcos önmagam. Mert rájöttem, hogy Bogi nélkül csak így élhetem túl. Ha engedek annak az egy kísértésnek, ami kielégíti a vámpírt bennem, ha csak kis időre is.
Útban Los Angeles felé sokat gondolkoztam. Hiába szóltam hozzá Edwardhoz és Bellához, mégis utáltam őket azért, amit tettek. Mert bezzeg mikor ők voltak bajban, mikor Edward szerettei voltak veszélyben – Nessie és Bella -, akkor szó sem esett áldozatról. Most bezzeg, az én szerelmemet odadobták az ellenségnek. És igen, úgy éreztem, hogy cserbenhagytak ezzel. Mert ezt is tették. És én nem szándékoztam többé visszamenni hozzájuk. Soha! Minden, amire szükségem lehet itt volt velem: pár irat a pénztárcámban, telefon, bankkártyák, és Kedvesem levele a farzsebemben. Más nem kellett.
A telefonom megállás nélkül rezgett a zsebemben. Gondolom Alice látta, hogy eldöntöttem, nem térek vissza hozzájuk. Nekem viszont nem állt érdekemben felvenni a telefont, vagy reagálni az üzeneteikre. Nem vagyok többé Cullen, és soha nem is leszek. Valójában sosem voltam az, mert ha annak tekintettek volna, ha annyira befogadtak volna a családba, akkor nem tették volna ezt velem. Én mindig csak Alice párja voltam, a furcsa, érzelemmentes harcos. Pedig ha tudnák, mennyi érzelem dúl bennem! De nem számít.
A nevem Jasper Whitlock, vámpír vagyok a legrosszabb fajtából… és vigyázz Los Angeles, jövök!
A nagyvárosban élni nem is nehéz, ha van elég pénzed. Nekem pedig van. Rengeteg. A belvárosban vettem egy tetőtéri lakást, és élveztem a múló tél adta előnyöket. Nem mindig, de nagyon is sokszor kimehettem a lassan tavaszba forduló városba. Egyébként meg nem volt olyan nehéz elkerülni a napfényt. Elég volt hozzá egy bőrkabát, zsebbe dugott kezek, baseball sapka és napszemüveg. A hatalmas felhőkarcolók árnyékában meghúzódva figyeltem a várost.
Már egy hónap telt el, hogy eljöttem Forksból. Már egy hónapja, hogy emberek ölök. Hogy fáj-e? Hogy van-e lelkiismeret furdalásom? Nem, nincs. Az újdonság varázsával hat rám újból az embervér ivása, csakúgy, mint mikor újszülött voltam. Olyan régóta vontam meg magamtól az éltető nedű eme formáját, hogy most csak élveztem az ízét, és az elégedettséget, ami ezután elfog. Nem nézek hátra, nem nézek előre. Csak a mának élek. Másképpen nem is menne.
Napjában többször elolvasom Kedvesem levelét. A papír már kezd elhasználttá válni, így igyekszem minél kevesebbet forgatni. A lakásomban van, az íróasztal fiókjában. Az egyetlen emlék, amit megtartok, az egyetlen, akire a múltból emlékezni akarok, az Ő. Minden, ami hozzá fűz, de semmi többre.
A hatalmas irodaépület előtt állva levettem a napszemüvegem, és beléptem a hatalmas üvegajtón. Szerettem ezt a helyet, mert pontosan tudtam mi zajlik itt a gyönyörű borítás alatt. A szemüveget az ingem nyakába akasztottam, majd a lift felé haladva komoran végignéztem a bent császkáló nőkön. Mindegyikük utánam nézett, de egyikük sem mert hozzám közelebb jönni. Helyes!
Kilépve a legfelső emeleten azonnal April felé vettem az irányt. Eddig még csak háromszor találkoztam ezzel a nővel – közelebb volt már a negyvenhez -, de mindig majd’ elalélt tőlem. Emberek…
- Hello April! – támaszkodtam a pultra, és rámosolyogtam. Kettős érzések kavarogtak benne: félt is tőlem, látva kivillanó fogsoromat, és fekete szemeimet, de vonzódott is hozzám.
- Mr. Jasper, jó napot! Mr. Scott már várja – bólintott, majd felállt a helyéről, és bevezetett J. irodájába.
- Köszönöm! – mosolyogtam még rá, bár egyáltalán nem szívből jött ez a mosoly, majd figyeltem, ahogyan kihátrál a hatalmas helységből.
- Mr. Jasper! – J. hangja megremegett, és ahogy ránéztem, láttam mennyire izgul. Nem mellesleg éreztem is, és nem csak ezt, de a félelmét is.
- Jason, örülök, hogy újra találkozunk – nyújtottam neki a kezemet, amit remegve fogadott. – Nem kell ennyire félned – néztem rá barátságosan. A színjáték mostanában egyre jobban ment. Bogi biztosan szégyenkezne miattam, a kisded játékaim miatt. A szívem újból elszorult.
- Én nem… Kérem, foglaljon helyet – kínált hellyel J. Leültem, és ő is helyet foglalt a székében az íróasztala mögött.
- Szép kristályváza – vontam fel a szemöldököm, ahogyan az asztal bal oldalán lévő remekműre tévedt a pillantásom. Próbáltam a képességem nélkül oldani a hangulatot, nehogy J.-nek feltűnjön még egy furcsaságom.
- Köszönöm – biccentett. Meglehetősen kényelmetlenül érezte magát a társaságomban, ahogyan az elmúlt évtizedekben mindig. Meg is értettem őt. Tettem róla annak idején, hogy tiszteljen engem, és tartson tőlem.
- Akkor mondanám is, hogy miről lenne szó – kezdtem, amire J. csak bólogatott. Elővett egy bőrkötésű noteszt, egy töltőtollat, és várakozóan pillantott rám. – Egy születési anyakönyvi kivonat, egy jogosítvány és egy útlevél.
- Név? – kérdezte automatikusan.
- Jasper Whitlock – válaszoltam. Jason megilletődve nézett rám, én pedig unottan pillantottam vissza rá.
- Rendben – bólintott végül. – Életkor?
- Húsz.
- Csak egy lesz? – nézett fel rám kérdőn.
- Csak egy – motyogtam, és előredőltem ültömben, hogy a térdemen nyugtatva a könyökömet, fejemet a kezeimre támasszam. – Hogy van a kedves feleséged? – csevegtem tovább, és néztem rá.
- Köszönöm jól – mosolyodott el. – A magáé Mr. Jasper? – ahogy ezt kimondta elkomorultam. Ezt ő is észrevette, és felmérve a helyzetet azonnal frászt kapott tőlem, és lesütötte pillantását.
- Alice nem a feleségem többé – mondtam határozottan. – Tényleg, ha már itt tartunk J… Lesz itt más is – pillantottam rá komolyan. – El akarok válni. Ásd elő a papírjainkat, és csináld meg, ahogy jónak látod!
- Mikor is házasodtak össze? – kérdezte, és homloka verítékezni kezdett.
- 1970-ben – adtam meg a választ. Jason megborzongott.
- Meglesz – biztosított, mire hálásan elmosolyodtam.
- Természetesen bőséges jutalmat adok érte. És… Köszönöm!
- Nincs mit Mr. Jasper. Kép? Vagy szeretné most is maga befejezni? – kérdezte, mire előkaptam a tárcám, és előhúztam belőle egy képet magamról, majd átnyújtottam neki.
- Rendben – meglepődött, mivel én szoktam befejezni az iratokat. Ezt eddig csak azért csináltam én, mert védtem a családunkat Carlisle kérésére. Már csak magam vagyok.
- Itt van a pénz fele – nyújtottam át egy borítékot. Normális esetben az ilyen ügyekkel foglalkozó embereknek az lenne az első dolguk, hogy átszámolják a pénzt. J. sosem merte ezt megtenni előttem.
- Három hét múlva találkozunk a szokott helyen? – kérdezte.
- Lehet róla szó – biccentettem, felálltam és futólag kezet ráztunk. Kezdett eléggé kaparni a torkom. – Ó és Jason! – fordultam még vissza az ajtóból, mire J. idegesen pillantott fel rám, és kérdőn nézett a szemeimbe. – Jó munka legyen Mr. Scott! Ne feledje, mit tettem magáért! – Jason megfeszült, és bólintott.
Már nagyon régen elkötelezte magát amellett, hogy hallgat különös kilétemről. Nem tettem vele semmi rosszat… Semmi olyat, ami fájt volna. Csak megalapoztam a munkakapcsolatunkat. Hogy tartson tőlem, hogy tiszteljen.
Végigsétálva a folyósón még utoljára egy fagyos mosolyt küldtem Aprilnek, majd beszálltam a liftbe. A kellemes kis zene, ami a hangfalakból szólt, most kifejezetten idegesített. Mert nekem a lelkem nem volt nyugodt. Hiába játszottam egy szerepet az emberek felé, nekem belül rettentő nagy fájdalmaim voltak.
Egy halk kis csengő jelezte, hogy megálltunk egy emeleten. Fejemet azonnal a gombos panel felé kaptam, és láttam, hogy a negyvenegyes szám villog rajta. Az ajtó nyílt, és egy fiatal lány szállt be mellém. És a lány nem is volt akárki.
- Jasper? – kerekedtek ki a szemei.
- Szia Nat! – mosolyogtam rá kényszeredetten. Ő volt Bogi legjobb barátnője. Nat is csak rá emlékeztetett…
- Olyan régen láttalak… - motyogta és elgondolkozva nézett rám. – Alig ismertem rád… - mosolygott zavartan. Szóval észrevette a változást.
- Régen volt bizony – mondtam, majd megnyomtam a liftajtót becsukó gombot. – Földszint? – kérdeztem.
- Igen – bólintott. – Hogy van Bogi? Olyan gyorsan kellett Európába utaznia, hogy el sem búcsúzott tőlem – szomorodott el, de kíváncsian fürkészte az arcomat. Nekem pedig gombóc nőtt a torkomban. Szóval ez a fedősztori?
- Jól… jól van – dadogtam, és elnéztem Natalaie-ról.
- Az jó… - motyogta, és rettentő zavarban jött. – Még csak fel sem hívott… Mikor gyógyul meg annyira, hogy telefonálhasson? – pillantott rám. Szóval beteg… A francba, miért nem beszéltem apával?
- Hát ez hosszú folyamat Nat… Én sem tudok biztosat… Nekem is hiányzik – hajtottam le a fejemet. És ekkor Natalie olyat tett, amire nem számítottam. Mellém lépett és sután, féloldalasan magához ölelt. Neki is furcsa volt, és kicsit félelmetes ennyire közel jönni hozzám, mégis megtette. Vigasztalni akart.
- Ne haragudj… Nem gondoltam bele, hogy ez neked milyen nehéz lehet – motyogta. Megmerevedtem, és vártam pár pillanatot. Szerencsére leértünk, és kinyílt a lift ajtaja. Nat elengedett, majd kilépett, én pedig kis fáziskéséssel, de követtem.
- Semmi baj – nem néztem rá, hanem előkapva a napszemüvegem, feltettem, így is eltakarva magam előle. Rettentően fájt. Annyira, hogy az már szinte elviselhetetlen volt. Ráadásul Nat illata sem volt semmi.
- Merre tartasz? – kérdezte, miközben kifelé sétáltunk az épületből.
- Itt lakom nem messze… a színháztól még pár száz méter – mondtam automatikusan, miközben kiléptünk az utcára. Sütött a nap, így vigyáznom kellett, hogy hova lépek.
- Az tök jó hely – lelkesedett Nat. Nem értettem, hogy miért ilyen kedves velem. Most azért, mert tényleg kedvel, vagy mert Bogi barátja vagyok? Voltam…
- Nem rossz – vontam vállat, és az árnyékos helyeket kerestem a szememmel.
- Egyébként mit keresel ilyen messze Forkstól? – kérdezte, mikor megálltunk egy zebránál.
- Magántanulóként ott vagyok, ahol épp kedvem tartja, a vizsgákra majd visszamegyek – hazudtam magától értetődően. – És te? – néztem le rá a szemüvegem lencséi mögül.
- Az egyetemen voltam tegnap, és anya megengedte, hogy itt maradjak ezen a héten – mesélte, közben pedig átmentünk a zebrán. Nehéz volt úgy mozogni, hogy be kellett húznom a nyakamat, nehogy megcsillanjon a bőröm.
- De hisz még van vissza egy évünk – csodálkoztam. Szándékosan mondtam többes számot. Nem szerettem volna, ha gyanakodni kezd.
- Tudom – mosolyodott el, mint aki egy kedves emléket idézett fel magában. – A nagybátyám itt dolgozik – mutatott hátrafelé, a hatalmas épület felé, amit magunk mögött hagytunk. – Van egy kis befolyása a Kalifornián… tudod, szeretnék bekerülni az atlétika csapatba, ha felvesznek jövőre, és azt tanácsolta, hogy jobb, ha már most szem előtt vagyok… - vont vállat.
- Szép tervek – sóhajtottam. Nos igen, szerencsés az, aki még tervezgethet.
- Igen azok… feltéve, ha összejön – fintorgott.
- Biztosan összejön – bíztattam. Kedvesen felmosolygott rám. Nekem azonban nem jött ajkaimra a mosoly. Megértettem, hogy Bogi miért pont az ő barátnője lett. Natalie kedves és őszinte lány volt. Jelenleg boldog és elégedett volt az életével. Az érzései rám is hatottak, de nem derítettek jobb kedvre. Inkább csak el akartam menekülni ez elől. – Akkor én most erre megyek – álltam meg egy pillanatra, mire Nat is felém fordult.
- Rendben. Örülök, hogy találkoztunk, Jasper. Bár furcsa, hogy pont egy ilyen nagyvárosban futunk össze és nem otthon – jegyezte meg. Csak bólintani tudtam.
- Minden jót, Nat! – intettem.
- Neked is! – mosolygott, majd sarkon fordultam és elindultam. Sietősen szedtem a lábaimat. Túl sok ember volt körülöttem. Túl sok érzelem, túl sok illat.
A háztömb sarkán már egészen megörültem, hogy végre egymagam lehetek. A lépcsőházban nem találkoztam senkivel, és ezért igazán hálás voltam. A lakásom előtt összeszedtem a lábtörlőre dobott pár hirdető lapot, majd beléptem a fekete előszobába. Modern lakás volt. Letisztult formákkal, fehér, fekete és bézs színekkel. Ahogy beléptem a nappaliba, megcsapott a friss levegő illata.
Azonnal ledermedtem, és feszülten kémleltem körbe a helyet. Senkit sem hallottam, vagy éreztem, esetleg láttam bent. De tudtam, hogy valaki járt itt. Mielőtt elmentem ma reggel, eloltottam a gyertyákat, amiket az éjjel gyújtottam meg. De most semmit sem éreztem belőlük. Csak a friss levegőt. Mintha szellőztettem volna, pedig nem tettem. Valaki tehát járt bent.
Először azonnal valamelyik testvéremre gondoltam, de rájöttem, hogy badarság. Mivel ők nem mentek volna csak úgy el, és nem tűntették volna el a nyomaikat, ez esetben az illatukat. Így nem maradt más, mint hogy az a valaki, aki itt járt, egy az ellenségeim közül. Talán valaki azok közül, akik elvitték Bogit? Ezt nagyon is lehetségesnek tartottam. Szemeimmel végigkutattam a lakást, hogy nem tűnt-e el valamilyen holmim, amit vettem magamnak, de minden a helyén volt. Ám az íróasztalom fiókja nem volt teljesen betolva.
Rémültem ugrottam oda, hogy kirántva a fiókot, megnézzem, ott van-e a levél. Abba belehalnék, ha eltűnt volna!
De legnagyobb megkönnyebbülésemre a levél ott volt. Nem vitték el. Nagyot sóhajtottam, és kiemelve a kis lapot a szívemhez szorítottam. Ez volt a mindenem. Ha valamit el is vittek volna, az nem érdekelne, de ez az egyetlen olyan emlék, amit féltettem.
Visszatettem a levelet a fiókba, majd az ágyamra heveredtem. Csak néztem a plafont, és gondolkoztam. Mostanában elég időm volt erre. Az életem kész káosz. Nem is értem, hogy hihettem, hogy a Sors majd megajándékoz egy olyan csodás teremtéssel, mint Bogi. Nekem nem jár a boldogság! Ezzel a ténnyel már rég meg kellett volna birkóznom. Naivan azt hittem, hogy Bogi mellett végre nyugodt és boldog életem lehet, de tévedtem. És ez a tévedés akkora pofonként csattant az arcomon, hogy a Sors ujjainak nyoma ott fog maradni egy életen át. Az örökkévalóságon át. Már ha élnék addig…
Felálltam, és a fürdőbe sétáltam, majd a mosdóhoz lépve megnyitottam a csapot, és hideg vízzel megmostam az arcomat. Hogy minek, azt magam sem tudom, csak kellett valamit tennem. Elzártam a csapot, majd felnéztem, és a tükörben megpillantottam a képmásomat. Szemei feketék, néhány vörös csíkkal, lila karikákkal. Bőre fehér, haja szőke, ajkai egy vonallá préselődnek a látványtól. Igen, ez voltam én, és cseppet sem voltam büszke magamra. De nem tettem a kép ellen, ami a szemem elé tárult. Nem tudtam volna mindent elviselni, ha érzek is valamit. Bűntudatot, fájdalmat, csalódottságot… Csak lényének hiánya volt, ami körüllengett.
Nagyon is fájt, hogy nélküle kell élnem, de ennyi és nem több. Érzéketlen mivoltom tökélyre lett fejlesztve az elmúlt hónapokban. Nem akartam bűntudatot érezni a Cullenek elhagyása, vagy a gyilkosságok miatt. Az egyetlen dolog amiért képes voltam bármit is érezni, az Bogi szerelme és emléke volt.
Bárki is járt itt, akkor jöjjön, mikor itt vagyok én is! - dühöngtem magamban, ahogy a szekrényemhez léptem. – Elbánok vele…
Átöltöztem, majd leültem a tévé elé. Emmett társaságában jobb volt ez az elfoglaltság is, mivel mindenből viccet tudott csinálni. De ő is elárult. Mind megtették.
Kivártam, míg jócskán éjfél felé járt az idő, majd a városba indultam. Vadászni akartam. Jó pár napja nem voltam már, így szükségem volt rá.
Egy zsúfolt szórakozóhelyre mentem, ahol elég volt ránéznem a kidobó emberre, máris beengedtek. Vágni lehetett volna a füstöt bent, a lámpák villogtak a szivárvány minden színében, a rengeteg ember egy masszaként ringatózott a zene ritmusára. A pulthoz sétáltam, majd leültem egy bárszékre, és kikértem egy pohár whisky-t. Nem mintha meginnám, csak a látszat kedvéért.
Egy órát üldögélhettem ott, mikor végre rászántam magam, hogy megmozduljak, és megkezdjem a becserkészést. Lassan csúsztam le a bárszékről, majd a táncoló tömegbe sétáltam. A képességemre összpontosítottam, és keresni kezdtem a megfelelő személyt.
Éreznem kellett mindenkit körülöttem. Volt egy lány, aki éppen a mosdóban veszítette el a szüzességét egy fiúval, volt másik két nő, akik egymással szimpatizáltak, a mellettem elsuhanó fiú meg már nagyon részeg volt, és épp a mosdóba igyekezett kiadni magából a felesleget… De én egy lányt akartam. Valakit, akit könnyű elcsábítani.
A zene ritmusára lépkedve kerestem valakit… Szerelem, gyűlölet, mámor… és vágyakozás, meg is van. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam őt, akit a megfelelőnek találtam. Kétségbeesetten keresett valakit - miközben kihívóan táncolt -, aki foglalkozna vele. Hosszú barna haja, és zöld szemei voltak, amelyek megakadtak rajtam. Azonnal felé léptem, ahogyan ő is felém. Kezeit a feje fölé emelte, és megfordulva érzékien kezdte tekerni a csípőjét, ahogyan hozzám simult.
Igyekeztem nem nagyon hozzáérni, a kezemet a csípőjére tettem, és kissé eltoltam magamtól, de még így is eléggé a közelemben maradt. A képességemmel olyan érzést keltettem benne, mintha szeretne engem, mintha hozzám akarna bújni, hogy mindent megadjon nekem. Felém fordult, és közel hajolt, meg akart csókolni, de kitértem előle, és a nyakához hajolva beleszagoltam a bőrébe. A torkom sajgott, kapart, a gyomrom megremegett. A nyelvemet végighúztam a kékes éren, mire a lány felnyögött.
Az ajtó felé kezdtem tolni, ő pedig készséggel hátrált velem. Amíg odaértünk csak a nyakát tűntettem ki a figyelmemmel. Ezerféleképpen elképzeltem, hogyan is fogom megharapni, és már most élveztem a vérének ízét.
Az utcára érve a sikátor falához nyomtam, és a szemébe néztem. Nem akartam, hogy tudja, hogy mire készülök. Még több kellemes érzést irányítottam rá, kezei pedig a mellkasomra simultak. Semmit sem éreztem érintése nyomán, csak a szomjúságom maradt. A nyakához hajoltam, majd ajkaimat a bőrére tapasztva, átharaptam a selyem vékony hártyát. A lány felnyögött, érezte, hogy fáj, de a képességemmel még több érzést küldtem felé, így további hang nélkül viselte sorsát.
Élettelen teste ernyedtem hullott a karjaimba, mikor elhajoltam tőle. Csak néztem a fehér arcot, az ajkait, és mintha csak Bogit láttam volna. A szívem megsajdult, ahogyan rá gondoltam. Megráztam a fejemet, hogy eltűntessem a kétes gondolatokat és árulkodó érzéseket. A lányt a szemetes konténer mellé ültettem, és igyekeztem úgy zilálni a külsején, hogy támadásnak higgyék. Ekkor azonban egy ismerős, ijedt hangot hallottam meg a hátam mögül.
- Jasper? – remegett meg a hangja. Azonnal hátrafordultam, és Natalie ijedt és összezavarodott pillantásával találkoztam. Nem mozdult, csak megkövülten bámult felváltva a lányt és engem. Lebuktam, éreztem.
- Natalie… - motyogtam, és egyenesen a szemébe néztem. Vörös íriszeim megijesztették, és egy lépést hátrált. Tudtam, hogy cselekednem kell. Éreztem, hogy egyre gyorsul a reakciója, hogy a hitetlenkedést felváltotta a félelemmel vegyült felismerés. – Kérlek, nyugodj meg! – próbáltam nyugodt hangon hozzászólni, de rettentő ideges voltam, hogy lebuktam. Nat pedig még egy lépést hátrált, így én is vele mozdultam.
- Ne… ne gyere közelebb! – motyogta zaklatottan, és láttam, ahogyan egy könnycsepp lefolyik az arcán. Itt már tudtam, hogy mit is kell tettem. Mintha csak az elmúlt hetek összes ballépése gyomorszájon vágott volna. Látni Natalie utálkozó arcát kijózanítólag hatott rám. Először megfordult a fejemben, hogy nincs más választásom, mint őt is megölni, de most már szégyenkezem emiatt a gondolatom miatt is.
- Nat… Nem foglak bántani! – ígértem és magam előtt feltartottam a kezeimet, hogy ezzel is megmutassam, hogy igazat beszélek. Persze, nem mintha így ne tudtam volna elintézni egyetlen másodperc alatt, de ő ezt nem tudja.
- Nem? – állt meg hirtelen és könnyes szemeivel az arcomat pásztázta. Kicsit mintha megnyugodott volna.
- Nem – bólintottam.
- Nem hiszek neked! – motyogta higgadtan, de még mindig össze volt zavarodva. Több lépést is hallottam közeledni, így nem volt mit tennem.
- Bocsáss meg! – hadartam, majd a következő másodpercben előtte termettem, az ő lélegzete kihagyott, én pedig a hátamra lendítettem a karcsú testet. Ösztönösen kapaszkodott belém, míg én felugrottam a közeli kisebb ház tetejére, és onnan néztem le a megérkező két férfire. Megtalálták a lányt.
- Mit művelsz? – pirított rám Natalie. Meglepődve néztem hátra, és ahogyan ő is előrébb hajolt pont összekapcsolódott a tekintetünk. Kék szemei rosszallást sugalltak.
- Hogy érted? – kérdeztem halkan.
- Nem tudtunk volna a földön közlekedni? Ki fogom dobni a taccsot! – hajtotta a vállamra a fejét, és nagyokat lélegzett. Csodálkozva és mégis szégyenkezve kértem elnézést. – Jól van már, jól van, csak menjünk… Nem szeretek hullák mellett bájcsevegni! – morogta, és idegesen szusszantott.
Erre nem szóltam semmit. Nat tisztában volt vele, hogy mit tettem. Éreztem, hogy tudja. Némán suhantam hazafelé, és Nat sem szólt egy szót sem. A háztömb mögött egy sikátorban letettem a lábára, majd kézen ragadtam és felvezettem a lakásomhoz. Belépve az előszobába azonnal megszabadult a magas sarkú cipőjétől, és rám pillantott.
- Nem bánod, ha…? – mormolta, majd nem is törődve azzal, hogy befejezze a kérdést vagy, hogy megvárja válaszomat, a konyha felé lépkedett. Lekapott egy poharat a polcról, majd a csap alá tartva, vizet engedett bele, és egyszerre lehúzta, aztán a poharat a mosogató szélére tette. Kezeivel is megtámaszkodott a márványlapon, és lehajtott fejjel nagyokat lélegzett.
- Jól vagy? – kérdeztem tétován. Nem tudtam mit is kéne tennem. Normál esetben már rég sírógörcsöt kellett volna kapnia tőlem, vagy valami…
- Szerinted? – kérdezte gunyorosan, majd lassan felém fordult, és komolyan nézett a szemeimbe. – Egy kérdésre válaszolj! – bólintottam. Éreztem, hogy retteg a válaszomtól. – Bogit is… - elakadt a szava, én pedig felnyögtem.
- Nem, dehogy! Sosem tudnám bántani őt – suttogtam elgyötörten.
- Akkor tényleg beteg? – csillant fel a szeme.
- Nem – ráztam meg a fejem, mire csak összevont szemöldökkel meredt rám. – Talán ülj le!
Nat felugrott a konyhapultra, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Nem félt tőlem, de azért egy tisztességes távolságtartást be akart tartani. Vonakodva ugyan, de leültem mellé, majd mesélésbe kezdtem. Ott kezdtem, hogy én magam mikor és hogyan váltam vámpírrá. Elmeséltem, hogy Carlisle mikor lett az, és hogy a családunk hogyan alakult ki. Azt, ahogyan Alice eltávolodott tőlem, és ahogyan megismertem és beleszerettem Bogiba. Azt is, hogy lefeküdtem Alice-szel, mikor már Bogit szerettem. De ő nem szólt közbe. Mindvégig érdeklődve hallgatott, és figyelemmel kísérte minden szavamat. Elmondtam neki, hogyan játszottak ki engem, hogy Bogi feladja magát, és hogy miért jöttem el Forksból. Minden érzésemről beszéltem, többet, mint eddig valaha is. Ő volt az egyetlen, aki megérthetett egy kicsit is. Ő olyan jóságos és tisztaszívű volt. Beszaladtam a szobába a levélért, majd a kezébe adtam. Óvatosan nyitotta ki az összehajtogatott lapot, és olvasás közben elszoruló lélegzettel és könnyes tekintett nézett néha rám. Végül megsemmisülten adta vissza nekem a lapot, és csak maga elé bámult.
- Ő tényleg mindennél jobban szeretett téged… - motyogta végül, amire csak szomorúan bólintani tudtam.
- Sosem hiányzott még így semmi és senki, mint ő – suttogtam.
- Tudtam én mindig is, hogy valami nem stimmel… - kezdte. – Egyszer még általános iskolásként voltunk a középiskolában verset szavalni… - emlékezett vissza. – És meg mertem volna rá esküdni, hogy Edwardot és Bellát már láttam valamelyik tablón, így egyszer mikor ti nem voltatok iskolában végigjártam az összes folyosót, és végignéztem a tablókat… Nem találtam őket – mosolygott, majd tekintete megint szomorú lett.
- Az Emmett műve. Meg az enyém. Le kellett szednünk a képeket… - bólintottam.
- Vámpír – motyogta, mintha csak ízlelgette volna a szó jelentését. – Erre sosem gondoltam volna.
- Hát azt elhiszem.
- Nincs esély rá hogy… hogy még él? – kérdezte, és újra könnyek gyűltek a szemében. A torkomban hatalmas gombóc növekedett, a mellkasom pedig fájt. Borzalmasan fájt.
- Nem hinném – ráztam meg a fejem.
- Meddig akarsz így élni? – kérdezte pár perc csend után.
- Nekem már nincs miért harcolnom. Megadtam magam a késztetésnek – sóhajtottam. – Tudod, elég nehéz úgy, ha a szeretett személy nincs többé… Már… már nincs értelme semminek. Ez az egyetlen olyan dolog, ami még egy kis boldogságot ad.
- Már hogy ne lenne miért harcolni? – kérdezte és leugrott a pultról, majd elém állt. Vádló pillantása miatt inkább lehajtottam a fejemet. Elítélt engem, és joggal tette ezt, de mégis fájt. – Nézz rám! – lágyult el a hangja, én pedig felpillantottam a kék szemekbe, amik most hirtelen már barátságot sugároztak. Belül is megnyugodott. Nem tudtam miért, vagy hogyan… - Tartottam tőletek mielőtt Bogi be nem hozott titeket az életembe. Szerintem nem is vagy tisztában vele, hogy milyen félelmetesen tiszteletet parancsoló tudsz lenni – kuncogott, én meg csak összezavarodva néztem rá. – Komolyan… ha látnád magad kívülről! Olyan szikár kiállásod van, komoly arc… De legalább már tudom, hogy miért – mosolygott szelíden. - És mindig van miért harcolni!
- Nem félsz tőlem? – kérdeztem. Persze tudtam, hogy nem, de azt is tudni akartam, hogy miért nem.
- Miért félnék? Bogi szeretett téged… nekem ez bőven elég – mondta komolyan. Kedvem lett volna átölelni, de nem tettem. Inkább csak csendesen néztünk a másikra.
Nat nem kérdezett többet. Hazatelefonált a nagybátyjának, hogy jól van, és hogy egy barátjánál alszik. Szerencsére a férfi nagyon rendes volt, és nem fogta rövid pórázon Nataliet. Nem igazán beszélgettünk. Nat lefeküdt az ágy szélére, és elgondolkozva bámult maga elé, majd megpaskolta maga mellett a helyet – ahogyan a konyhában is -, így lefeküdtem mellé. Csak néztük a mennyezeten a csillárt, de nem szóltunk egymáshoz. Nem is kellett. Natalie tisztában volt a képességemmel, így próbált nyugodt maradni, de én mégis éreztem, hogy összezavarodik néha, és fél. Mégsem rohant el, mégsem hagyott itt. És ez sokat jelentett nekem.
- Talán vissza kellene menned Forksba – motyogta valamikor reggel nyolc táján. Nem aludt egy cseppet sem.
- Miért? – lassan felé fordítottam a fejem, és néztem a fáradtan csillogó kék szemekbe.
- Mert szerintem a családod szeret téged… az, hogy Bellát és Nessiet nem hagyták annak idején… az még nem jelenti azt, hogy… hogy téged ne szeretnének… most…
- Ha tudtam volna, mit tervez Bogi – nagyot nyeltem, ahogyan kimondtam a nevét. Annyira nagyon hiányzott! -, sosem hagytam volna, hogy véghez is vigye! Nem tudok egy olyan családban élni, ahol elárultak… - suttogtam.
- És ha én is veled lennék? – kérdezte halkan.
- Miért?
- Mert szerintem… és ne haragudj, hogy ezt fogom mondani de… Bogi is így szeretné! – nézett rám félénken. Csak lehunytam a szemem. Ahogyan visszaemlékeztem a bájos arcára, a kedves mosolyára, a szerelemre, amit irántam érzett…
- Lehet… - hagytam rá a dolgot. Szerettem volna kerülni a témát, de Nat tovább győzködött.
- Én biztos vagyok benne… mert nekem nagyon sokszor mondta, hogy mennyire szereti Bellát például… meg Edwardot is, és arról az alakváltó barátodról is beszélt… ö… hogy is hívják? – pillantott rám.
- Jacob Black – motyogtam.
- Igen, róla… azt mondta, hogy Nessie barátja, akit nekem Bella unokatestvéreként emlegetett… - mosolyodott el, majd hirtelen könnyek szöktek a szemébe. – Nem tudom elhinni, hogy… hogy ő meghalt… - susogta. A szívem, ami már egy jó ideje nem dobogott, most is sajgón fájt, ahogy kimondta ezt a szót…
- Én sem… - ráztam meg a fejemet. – Ezerszer elképzeltem, hogy milyen lett volna, ha akkor utána megyek, és megpróbálom megkeresni…
- Téged is megöltek volna… közvetlenül ő utána…
- Valószínűleg igazad van, de nem bántam volna, mert a halál is jobb lenne, mint ez… - pillantottam körbe.
- Élned kell, mert ő így szerette volna! – könyökölt fel mellettem, és rám nézett. Azok a kék szemek nem sugároztak mást, csakis őszinte szeretetet. Nem értettem, miért tud engem így kezelni… Miért? – És nem így, ahogyan most teszed! Nem kellene… nem szabadna emberekre vadásznod, Jasper! Gyere velem vissza! Még ezen a héten itt leszek, de aztán haza kell mennem és… nem szeretném, ha itt maradnál egyedül – sütötte le a tekintetét.
- Miért vagy zavarban? – kérdeztem, és ugyanúgy felkönyököltem, ahogyan ő is.
- Mert nem szeretném, ha félreértenéd ezt az… egészet… amiket mondok – nézett félve rám. Felnevettem. Most, Bogi eltűnése óta először, úgy igazán szívből. Nat csak összezavarodva nézett rám, majd apró kezeivel megütötte a mellkasomat, csak úgy gyengéden, és mérgesen rámszólt – Ne nevess már!
- Jaj, hát bocsáss meg, de azt hittem ennél azért jobban odafigyeltél arra, amit mondtam! – mosolyogtam, és végre most az egyszer ismét úgy éreztem, hogy élek, ha csak egy kicsit is. – Tudod… - mondtam, mikor láttam, hogy nem esik le neki, hogy mire célzok. – Érzelemirányítás meg ilyesmik.
- Jaj, tényleg, igazad van! – kuncogott fel ő is. – Jól van na… - húzta fel az orrát. – Csak tényleg nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy én most… becserkészlek vagy mi fene – Ismét felnevettem.
- Nat, te eléred, hogy jó kedvem legyen… becserkészni… engem? – kérdeztem még mindig nevetve.
- Ja bocsánat! - dőlt ismét hanyatt az ágyon, és maga elé emelte a kezeit. – Nem tudom, hogy vámpír pasival mit szoktak akkor csinálni – puffogott.
- Jó, ne haragudj, csak… hát valljuk be, hogy irtó viccesen adod elő a dolgokat – csúsztam közelebb hozzá, hogy fölé hajolva a szemeibe tudjak nézni. – Bocsáss meg! – kértem. Elhúzta a száját, de láttam, hogy mosolyra hajlanak ajkai.
- Egye fene, megbocsátok! – bólintott végül.
- Nem merek hazamenni! – vallottam be hirtelen az igazat, mire Nat összevonta szemöldökét.
- Nem hiszem, hogy pont ők fognak elítélni téged ezért – mondta komolyan, és kezeivel megsimogatta a karjaimat, amivel felette támaszkodtam.
- Nem erre gondoltam, mert igazából nagy ívben teszek rá, hogy elítélnének-e vagy sem… de egyébként igazad van… Esme mindig is szeretett minket, mindegy volt mit tettünk… - erre Nat elmosolyodott. – Hanem, hogy ott… egyrészt minden… minden… Bogira emlékeztet… - a mai napig, eddig a pillanatig is nehéz volt hangosan is kimondanom a nevét. – És mert… ők megtették, Natalie… - sóhajtottam, majd lefeküdtem Nat mellé. – Hagyták elmenni… Lefogadom, hogy Alice nagyon büszke volt magára, mikor ezt kitalálták… - dohogtam. Most Nat mászott szorosan mellém, és egyik kezét lassan a mellkasomra tette. Nem akart semmilyen hirtelen mozdulattal közeledni hozzám, és azt sem tudta, hogy illendő-e ez.
- Ők a családod, Jasper – mosolygott rám szelíden. – És… én is ott lennék… Bogi után, nekem sem maradt más barátom – húzta el a száját.
- Mi van a lovagoddal? – vontam fel a szemöldököm.
- Ó hát tudod… ha az ember lánya nem akar a fiú ágyába bújni, akkor az a kapcsolat már nem is működik jól meg ilyesmi… - vont vállat.
- Te nem bánod – mondtam. Nem éreztem, hogy fájna neki.
- Nem hát, mert nem szerettem… igazán sosem… - vont vállat. – Ti már… szóval ti… - nézett rám, majd úgy elpirult, mint egy paradicsom. Tudtam, mire gondolt, így csak lassan bólintottam. Az emlékek újra megrohamoztak, és gombóc nőtt a torkomban. Nat illata sem segített az állapotomon, de tudtam, hogy őt nem bánthatom. – És… milyen volt? – kérdezte félve, és újra rámnézett. Halványan elmosolyodtam.
- Tökéletes – suttogtam.
Ezután nem beszéltünk többet. Láttam Natalien, hogy nagyon álmos, így fejét a vállamra hajtotta, én pedig átöleltem a vállánál. Hallgattam lassuló légzését, ahogyan elmerül az álmok tengerében.
De szerettem volna én is így tenni! Mennyivel könnyebb lenne, ha pár órára kikapcsolhatnám az agyam, és az édes álmok közé menekülhetnék! De nekem nem lehetett. Talán ez is egy furmányos gonoszság volt az élettől, hogy ezzel is büntessen.
Mindenesetre a plafonra szegezett szemekkel vártam, hogy Nat kialudja magát. Tudtam, hogy ezzel a nappal, azzal, hogy mindent tud, és elfogad olyannak, amilyen vagyok, valami végérvényesen megváltozott. Sosem volt még igaz barátom… Talán most lesz egy. Talán… De hogy pont egy ember…
** Maximo **
Lélekszakadva rohantam a város felé, amerre éreztem Neil illatát. Nem tudtam, hogy miért küldte őt ide… Egyáltalán ő küldte ide? Nem tudtam, de rosszat sejtettem. Képtelen voltam elképzelni, hogy megint mit találtak. Az idő még nem volt megfelelő. Nem is szabadott volna megkeresnie őt addig… És én miért csöppentem ebbe bele? Édes Istenem, hát egyáltalán nem szeretsz engem? – kérdeztem magamban.
A város szélén lelassítottam, és gyorsan sétálva követtem tovább Neilt. Lehajtott fejjel mentem előre. Nem akartam, hogy bárki is meglássa vörös szemeimet. Nem sokan voltak ugyan kint az utcákon, én mégis vigyáztam. Azt sem tudtam, hogy ha Neil tényleg őutána jött, hogy akkor ő hogyan képes itt élni? Folyamatosan félnie kell a lebukástól!
A telefonom hirtelen rezegni kezdett a zsebemben. Gyorsan előkaptam, majd felismerve a számot, köszönés nélkül beleszóltam.
- Ne most, Elle! – hadartam.
- Tudod, hogy utálom, ha Elle-nek hívsz! – dühöngött.
Minden válasz nélkül csuktam össze a kis készüléket. Nem is szabadna telefonálnia! – morgolódtam magamban.
Egy magas ház tetején megpillantottam Neilt, amint meglapulva a szemközti házat kémlelte. Felkapaszkodtam mellé, majd leültem, és kérdőn néztem rá.
- Új husija van – villantott egy gonosz mosolyt, és egy ablak felé bökött. Arra néztem, és megláttam Jaspert, és egy lányt.
- Miért jöttél utána? Még nem jött el az idő, nem? – szinte köptem a szavakat felé, mire rámvillant a tekintete.
- Te miért jöttél utánam? Miért nem elég neked, hogy téged választott? – kérdezte, és tudtam, hogy előbbi beszélgetőpartneremre gondolt.
- Mert nem tudtam, hogy utasítást kaptál volna – figyelmeztettem. Elle tabu téma volt.
- Megöltem Bogi szüleit… majd te elhoztad nekünk Bogit magát… hm… ha még most is rágondolok, hogy milyen finom vére volt… - merengett. Felpattantam mellőle.
- Ne tégy ostobaságot! – figyelmeztettem, majd visszaindultam.
** Jasper **
Nat nem mondott le a tervéről, hogy visszacsábítson Forksba, én viszont nem akartam menni. Nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne a családomra. Mert valójában ők voltak a családom? Akik odadobták a szerelmemet a vámpíroknak? Nem hinném.
Az elkövetkező napokban Natalie szinte nem is mozdult mellőlem. Már az első napon, amit együtt töltöttünk áthozta a cuccait hozzám, hogy amíg nem indul, addig is velem lehessen. Nem mondom, hogy idegesített a jelenléte, csak frusztrált egy kicsit. Érezni az illatát egész nap, és ilyen közel, nem volt egyszerű dolog. De akárhogy is próbáltam megmagyarázni, hogy mekkora veszélyben van mellettem, nem hallgatott rám. Erőszakkal meg mégsem dobhattam ki.
Már a második este kényelmetlenül mocorogtam a kanapén, Nat pedig mellettem ült, és pizzát evett, közben pedig nézte a tévét. Békésen, és nyugodtan. Ezt rólam nem lehetett volna elmondani.
- Vadászni szeretnél, igaz? – szólalt meg hirtelen, mire azonnal rákaptam pillantásomat.
- Igaz – bólintottam kisebb mérlegelés után. Minek hazudjak neki? Nem lenne értelme.
- Menj! – mondta komolyan, egyenesen a szemembe nézve. – De ne emberekre, kérlek! – már-már azt hittem, meghibbant, de megnyugtatott a tudat, hogy nem úgy gondolta, ahogyan először hittem.
- Nem! – ráztam meg a fejemet. – Vért akarok… emberi vért! – morogtam, és le kellett hunynom a szememet, hogy lenyugtassam magam.
- Akarj mást! – erősködött.
- Nat! – morogtam, majd ránéztem. Ahogyan a szemembe nézett, megborzongott, és elhúzódott kissé. – Te nem tudod, milyen érzés! Döntöttem, már előtted! Nem fogom megváltoztatni miattad! – kíméletlen voltam. Tudnia kellett mindent. – Ha nem tetszik, tudod hol az ajtó! – Nat szemei egy pillanat alatt könnybe lábadtak, és éreztem, hogy mennyire megbántottam, és egy kicsit félt is. Bűntudatom támadt egy pillanatra, de tudtam, hogy ezt nem érezhetem. Csak néztem rá, gondolom éjfekete, dühös szemekkel, és vártam mit fog lépni.
- Csak szeretnéd, hogy elmenjek! – suttogta végül vádlón. – Könnyebb lenne neked, ha nem kellene előttem szégyellned, hogy mit teszel! De nem adom meg azt az örömöt! – szegte fel dacosan az állát, és visszahelyezkedett eredeti pozíciójába. – Menj, mit bánom én? – motyogta. – Én itt várlak! – pillantott felém, majd újra beleharapott a pizzájába.
- Makacs nőszemély! – morogtam dühösen, és felpattanva az ajtó felé mentem. Nem fog érdekelni, mit mond! Vadásznom kell!
- Ó, és Jasper! – szólított meg, és megállva az ajtóban, felé fordultam. – Tudom, hogy legbelül jó ember vagy, jó vámpír! Gondolj erre közben! – mondta, majd pillantását a tévé felé fordította.
Úgy csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, hogy azt hittem tokostól kiesik a helyéről. Dühös voltam, mert Nat felbosszantott, és csalódott, mert legbelül tényleg a fején találta a szöget. Morgolódva léptem ki az utcára, ahol annak ellenére, hogy éjjel tizenegy volt, még mindig temérdek ember hömpölygött.
Ha most meghátrálok, ha most inkább kirohanok a városból, egy erdőt keresve, akkor Natnek igaza lesz! Azt meg nem akartam. Könnyebb így. Könnyebb csak az édes vérre koncentrálni, és élvezni a mámort, amit okoz, mint őrá gondolni. Arra, hogy csalódna bennem, hogy mennyire szeretem, és hiányzik. Élveznem kell ezt az életet, amíg tudom. Aztán egy idő után biztosan újra beleunok, és fájni fog megint. Mint annak idején, amikor elhagytam Mariát. Nagyot sóhajtottam, majd a város széle felé vettem az irányt, ahol nem lesz feltűnő, ha eltűnik egy-egy ember.
**
- Nem értem, miért kell neked ezt csinálnod… - motyogta a telefonba, egy májusi napon.
- Natalie, ha nem tetszik, akkor minek hívsz fel? – dörmögtem, miközben egy fekete bőrkabátot húztam fel.
- Mert aggódom érted! – csattant fel. Ez megmosolyogtatott. Kedves volt tőle, hogy így törődik velem. Vagyis, hogy próbál törődni. Tudtam, hogy az együtt töltött pár nap mennyit jelentett neki. Mikor elvittem vidámparkba, vagy mikor megnéztünk egy szabadtéri musical előadást… a barátom lett. Csak jobb, ha ő nem tudja, hogy mennyire fontos nekem.
- Mégis mi bajom eshetne? – mormogtam. Nem mutattam ki felé soha, hogy mennyire kedvelem. Nem mertem. És nem is lett volna fair.
- Nem fizikai dologra gondoltam, hanem hogy… hogy milyen az étrended – suttogta. – Ez kihat az érzelmeidre is… és nem akarom, hogy ne legyél jól! – motyogta, miközben a forksi bevásárlóközpontban keresett valamit. Tudtam, hogy mikor összpontosít, kicsi ráncok jelennek meg sima homlokán.
- Jól vagyok. Ez az egyetlen jó még az életemben… - léptem ki az ajtón, és lesiettem az utcára. Feltettem a napszemüvegem, nehogy valaki meglássa vérvörös szemeimet. A nap már lenyugodott, így nyugodtan, zsebre dugott kezekkel sétáltam a találkozó helyére.
- Embereket ölsz! – susogta, olyan halkan, hogy a körülötte lévők biztosan ne hallják. Felsóhajtottam.
- Tudom, de nem tehetek mást! Most mennem kell Nat! És ha legközelebb is ezzel traktálsz, akkor nem fogom többet felvenni neked a telefont! Szia!
- De… - kinyomtam a készüléket mielőtt még ellenkezhetett volna. Elmosolyodtam.
Natalie sosem fogja feladni, és ezt tudom, de már nem tudtam ezt hallgatni tovább. Tudtam, hogy mit teszek, tudtam, hogy ártatlan emberi életeket oltok ki. De így döntöttem. A sorsom elől nem menekülhetek, és nyilvánvalóan nekem nem a boldog vég van megszavazva.
Az ismerős étterem előtt megálltam egy pillanatra, és felnéztem az égre. Alkonyat volt, ahogyan Edward szokta mondani, számunkra ez a legszebb és legszomorúbb időszak egyben. Megértettem miért gondolta így. Bella előtt egyedül volt, és minden egyes alkonyat, egy újabb nap végét jelenti, de nekünk mégsem. Mi nem változunk, mi maradunk a mozdulatlan időben.
Felsóhajtottam, majd bementem. A kis pincérlány, aki elém jött tartotta tőlem a pár lépés távolságot. Benne megvolt a természetes félelem tőlünk, vámpíroktól, és jól is volt ez így. A torkom kapart, égett, de most nem ezért vagyok itt. Majd később! – csitítottam magamban a szörnyemet.
Hátra vezetett egy kisebb helységbe, ahol egy asztal volt, székekkel és gyönyörű terítékkel. Halványan elmosolyodtam, ahogy megpillantottam a gondosan előkészített asztalt.
- Jó estét, Mr. Jasper! – nyújtotta a kezét Jason, mikor észrevett.
- Magának is, Mr. Scott! – bólintottam. Most nem volt olyan ideges, mint három hete az irodájában, és ezt betudtam annak, hogy nyilvános helyen vagyunk. A napszemüvegemet levettem, és a kabátom belső zsebébe csúsztattam. Biztos voltam benne, hogy már feketék az íriszeim.
- Kérem, foglaljon helyet! – intett az egyik szék felé. Biccentettem, majd leültem, ő pedig velem szemben foglalta el az egyik széket.
- Köszönöm – néztem rá komolyan, majd a zsebembe nyúltam és előhúztam a borítékot. – Ebben megvan a megfelelő összeg. Több is, mint amennyit adni szoktam, természetesen – mondtam, mivel elvileg a válási papírjaimat is elkészítette.
- Igazán köszönöm, Mr. Jasper. Itt vannak az iratai – nyitotta fel az aktatáskáját, és elővett belőle egy borítékot, és felém nyújtotta. – Ahogy kérte.
- Igazán szép munka! – biccentettem elismerően. Immáron Jasper Whitlock vagyok, újra.
- Köszönöm. És itt vannak a válási papírok! – nyújtott felém egy még nagyobb borítékot. Elővettem a lapokat, és végigfutottam a betűkön. – Már csak alá kell íratnia a kedves… öhm… Alice kisasszonnyal – zavarba jött, ahogyan a „kedves feleségemet” akarta megszólítani. Magamban elmosolyodtam Jason reakcióján. – Ha aláírta, vissza kell küldenie nekem a piros címkékkel ellátott példányokat. Az irodámba, természetesen, és onnantól kezdve Ön és a kisasszony szabad emberek lesznek – mondta különös éllel az emberek szót. Felpillantottam rá, majd újra a két kipontozott vonalra. Így vissza kell mennem Forksba! – sóhajtottam magamban.
- Köszönöm, Jason! Ez igazán remek munka! – ismertem el. Tényleg zseniális okirat hamisító volt.
- Igazán nincs mit, Mr. Jasper – motyogta az asztallapot nézegetve.
- Ha nem bánja, én mennék is, a számlát lerendezem, fogyasszon egészségére – álltam fel. Jason bólintott. Már megszokta, hogy sosem eszem vele, és hogy mindig is ragaszkodtam a számla kifizetésére.
- Mr. Jasper, lenne itt még valami – állt fel ő is, és kicsit félve pillantott rám. Felvontam a szemöldököm. – Mint láthatja, én sem leszek már fiatalabb – pillantott végig rajtam zavartan. Megmosolyogtam. – Nem tudom, hogy mikor szándékozik újra igénybe venni a szolgálataimat – pillantott a borítékra a kezemben. -, de szeretném, ha tudná, hogy nem fog szakértő nélkül maradni. Tíz év múlva már a fiam veszi át a helyemet… biztosíthatom róla, hogy ő is hasonlóképp fog viszonyulni Önhöz, mint én – nézett a szemembe.
- Ebben biztos vagyok, Jason. Tudja Ön is, hogy ha nem így lenne…
- Megvannak a módszerei – bólintott. Jason kicsit félt tőlem, de tudta, hogy sosem bántanám. És bár félelemmel gondolhatott vissza arra az estére, mikor megismertem, mégis mindig tisztelt engem.
- Csak, mint régen – mondtam. – Akkor viszont látásra, Jason! – nyújtottam a kezem, amit megrázott, majd enyhén elmosolyodott.
- Viszont látásra, Mr. Jasper!
Kilépve az étteremből elgondolkodtam egy pillanatra. Elmenjek vadászni, vagy ne? A torkom égett, szomjas voltam. De valamiért mégsem akartam menni. Kezdek megint érzelmes lenni? Olyan, akinek baj, ha meg kell ölnie valakit? Talán… De mégis elindultam. A borítékot gondosan összehajtogatva a belső zsebembe tettem a szemüveg mellé, majd az egyik szórakozó hely felé vettem az irányt.
Az egyik utcasarkon megtorpantam. Olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Összeszűkített szemekkel pásztáztam a környéket, de a rengeteg ember közül egyet sem szúrtam ki, aki különösebben is velem foglalkozott volna. Bosszúsan szusszantottam egyet, majd tovább indultam. Ez nem az első alkalom volt, hogy úgy éreztem, valaki figyel. Mégsem tudtam eldönteni, hogy helyes-e a feltételezésem, vagy sem. Mélyen bennem a taktikus azt mondta, hogy tovább kellene állnom. Mert lehetetlen lenne megtalálnom egy olyan valakit, akit nem ismerek, és nem tudom kicsoda. De a mostani énem szinte ordítva várta, hogy az a valaki végre lecsapjon rám. Hogy végre ne kelljen tovább szenvednem Bogi hiánya miatt.
Belépve a fényektől villódzó terembe azonnal megcsaptak a mámoros emberek érzelmei. Egy pillanatra megálltam, majd lehunytam a szemem. Koncentrálnom kellett egy kicsit. Lenyugodni, és viszonylag nyugodt fejjel gondolkodni. Kit kapjak el? Egyáltalán megéri? – tettem fel magamnak a kérdés most, ennyi idő után. Fáradtnak és ostobának éreztem magam. Nekem sehogy sem jó! És ez borzalmas érzés volt.
Mégis úgy döntöttem, hogy ha már elmenekültem otthonról, ha már ilyen messzire jöttem, ha már a régi nevemet is visszavettem, akkor végigviszem ezt az egészet. Mert mit számít már? Nincs kiért jónak lennem! Így odaléptem a pulthoz, kikértem egy pohár italt, majd félretolva nézni kezdtem a táncoló tömeget. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Hogy megint egy lányt csábítsak el, vagy inkább intézzem el gyorsan valamelyik ficsúrt.
A kérdést megoldotta egy barna szempár, aminek a tulajdonosa megszeppenve de mégis vágyakozva nézett rám. Azonnal felé léptem, és enyhén elmosolyodva felé nyújtottam a kezemet. A lány elvigyorodott, és készséggel csúsztatta tenyerét az enyémbe. Egy pillanatra összeszorult a szívem, ahogyan a barna szempárba néztem. Bogira emlékeztetett a lány, bár egyáltalán nem hasonlított rá. A haja is szög egyenes volt, és szőke, kicsit magasabb volt Boginál, de ez a barna szempár…
- Ha megbocsátasz… - lökte el a csípőjével előlem a lányt, egy másik.
- Nat? – képedtem el, ahogyan a szőke hajzuhatag mögül, Natalie kék szemei pillantottak rám.
- Látom ma a szőkékre buksz… - mondta kicsit hangosabban, hogy jól hallhassam, nem mintha, amúgy nem hallanám. Aztán a lány felé fordult, és irtó randán nézett rá, hogy a lány azon nyomban visszavonulót fújt. Natalie egy merész fekete felsőt, és egy fekete cicanadrágot viselt, valamilyen magas sarkú csodával. A haja be volt göndörítve, és ki is volt sminkelve. Nagyot néztem rajta.
- Mit keresel te itt? Nem Forksban lenne a helyed? – hajoltam közelebb a füléhez, mire csak vállat vont, majd egy kezével a nyakamba csimpaszkodott, és a zene ritmusára kezdett táncolni.
- Tudtam, hogy magadtól nem jönnél vissza, így újabb csatát indítok a makacs éned ellen – húzta fel az orrát. – Szóval, ha mindenáron vadászni akarsz, hát tessék – nyújtotta felém a nyakát. – Itt vagyok, hajrá – mondta, és a szemembe nézett, miközben a nyakát nyújtogatta.
- Megőrültél? – mordultam rá, miközben kezemet az arcára simítottam, hogy végre szemtől szemben legyünk, minden vér felkínálása nélkül.
- Nem, nem őrültem meg – dühödött fel. – Azt akarom, hogy gyere vissza a családodhoz! Aggódnak érted – motyogta a végét. Tartott a reakciómtól. Hátára csúsztattam a kezem és erőszakosan közel rántottam magamhoz, majd villámló tekintettel meredtem rá.
- Voltál nálunk? – morogtam. Nagyon nem tetszett, hogy ennyire makacsul meg akar győzni.
- Voltam… - nézett rám tágra nyitott, hatalmas kék pillantásával. Ártatlanul.
- Ezt nem veszem most be – ráztam meg a fejem, pedig belül már feladtam a harcot. Táncolni kezdtünk. Kicsit talán jobban hasonlított a mozgásunk a társas táncokra, mint a mai „lődörgésre”, amit táncnak hívtak, de Natalie-t nem zavarta. Magabiztosan szorította a jobb kezemet, míg másik keze a vállamon pihent, ahogy enyém a derekán.
- De akkor is – folytatta. – Ők szeretnek téged, te meg fel sem veszed nekik a telefont. Alice is nagyon rossz állapotban van.
- Mit érdekel téged Alice? – csattantam fel.
- Jó, csak mondtam. Azt hiszed neki nem rossz, hogy látta, ahogyan átveszed a válási papírjaitokat, anélkül, hogy megbeszélted volna vele? – fintorgott.
- Azt hittem mellettem és… és Bogi mellett állsz – motyogtam, és elszorult a torkom, ahogyan Bogira gondoltam. Nat szemei azonnal könnybe lábadtak, de nem sírta el magát. Éreztem, hogy neki is mennyire fáj.
- Persze! De azt írta a levélben, hogy…
- Butaság! – vágtam rá azonnal, és ő is bólintott. – Jó, de Esmének, Carlisle-nak is hiányzol. Meg a többieknek is! Nessie-nek is! – nagyot sóhajtottam Renesmee említésére. Őt nagyon szerettem.
- Igazad lehet – hagytam rá.
- Na ugye! – mosolyodott el. – Menjünk, kérlek! Meghalok ebben a cipőben – nyafogott, mire felnevettem.
- Akkor minek jöttél ebben? – kezdtem kivezetni a helyről.
- Csak nem gondoltad, hogy majd szakadtam jövök ilyen macák közé? – háborgott. Csak megcsóváltam a fejemet.
Kilépve a meleg levegőre Nat azonnal belém karolt, én pedig védelmezően húztam magamhoz. Mint ahogyan egy déli úriembernek azt kell. Megkérdeztem tőle, hogy menjünk-e taxival, de ő csak nemet intett. Boldog volt, hogy végre elérte, hogy hazamenjek. Azt már nem kötöttem az orrára, hogy amúgy is mentem volna, mert alá kell íratnom pár papírt.
Befordultunk egy kis utcába, hogy azért Natnek mégse kelljen megkerülnie ebben a cipőben egy egész háztömböt. Nat éppen az otthoni új pletykákat ecsetelte, hogy mi történt éppen az iskolában – nem mintha érdekelt volna, de illedelmesen hallgattam -, amikor egy alak ugrott le egy magas ház tetejéről. Azonnal megtorpantam, és Nat is hirtelen állt meg mellettem. Megfeszültek az izmaim, amint tudatosult bennem, hogy ki áll előttem. Alice fantomképén is ő volt. Ő ölte meg Bogi szüleit, és ő is támadta meg Kedvesemet. Olyan harag fogott, amit nem tudtam magamba fojtani. Hangosan morogtam, és néztem a velem szemben álló alakot, ahogyan elvigyorodik.
A telefonom a zsebemben rezegni kezdett, és biztos voltam benne, hogy Alice az. De most nem volt időm vele beszélni. Pedig biztosan meg tudta volna mondani, hogy mi fog történni, de arra nem volt időm. Natalie-t a hátam mögé toltam, és csak figyeltem az ellenség következő lépését.
- Fuss! – szóltam rá Natalie-ra, de ő nem mozdult. Csak kapaszkodott a kezembe, és szaprán kapkodott levegő után. – Gyerünk már! – mordultam rá.
- Nem hagylak itt! – suttogta magabiztosan. Elöntött a düh. Hogy lehet valaki ekkora makacs liba?
- Indíts! – kiabáltam rá, ahogy félig hátra pillantottam.
- Nem! – kiáltott vissza, és szikrázó szemekkel nézett rám.
Magamban fortyogva léptem pár lépést előre, mivel a másik is megindult felém. Féltettem Nataliet, de magamat nem. Ez a ficsúr nem bánhat el velem. Most először Bogi halála óta, nem akartam meghalni, hanem küzdeni. Mert mögöttem egy szapora szívdobogást kellett megvédenem.
A másik férfi nem várt sokat, nem hezitált. Céltudatosan rohant nekem, és csapódtunk a falba, hogy aztán könyökével próbáljon megütni. Elhajoltam, és kiszabadítottam magam a szorításból, majd újra farkas szemet néztünk egymással. Morogva és vicsorogva támadt újra nekem. Ütött, rúgott, és próbált belém harapni, de én rendre kivédtem a támadásait. Furcsa módon harcolt. Mintha nem is igazán arra menne, hogy megöljön, hanem hogy lefárasszon, vagy kizökkentsen a koncentrálásból. Nem tudtam miért.
Natalie a falhoz lapulva, ijedt tekintettel figyelte a harcunkat, de ahhoz képest, hogy ember volt, nem ijedt meg nagyon. Féltette engem. Pedig magát kellett volna, mert én már éltem eleget, és ha meghalok az sem nagy baj, de ő még olyan fiatal, és ha én meghalok, ez a vámpír biztosan nem hagyja őt életben.
Megunva a kisded játszadozást, végezni akartam vele. Mindazért, amit Kedvesemmel tett. Bosszút akartam állni érte. Elborult elmével rontottam neki, és igyekeztem gyorsan lerendezni. Azonban elkövettem egy hibát, kifordult a szorításomból, ezzel én elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre zuhantam.
Ököllel csaptam az aszfaltba alattam, majd megfordultam, de késő volt. A vámpír Natalie felett állt, aki a földön kuporgott, és sírt. Könnyes szemeit rám emelte, és némán könyörgött, hogy mentsem meg. Mire észbe kaptam, már a nyakához hajolt, és hallottam az éles reccsenést, majd Nat vérfagyasztó sikolyát.
Azonnal mellette termettem, és lerángattam róla a vámpírt, majd a szemközti falnak szorítottam. Nat hörögve vonaglott mögöttünk a földön, és tudtam, hogy rajta kellene segítenem. Talán még nem késő, talán megmenthetem, mint annak idején Edward Bellát. Undorodva löktem el azt a patkányt magamtól, aki azonnal felkapaszkodott a ház falára. És mosolygott. Döbbenten vettem tudomásul, hogy ez volt a célja. Hogy engem bántson, bántotta Natalie-t.
Most már minden feltevésem igaznak bizonyult, miszerint valaki figyelt. Nyílván ő volt az. Legszívesebben utána mentem volna, de nem tehettem. Natalie mellé térdeltem, és oldalra fordítva a fejét szemügyre vettem a sebet. Csúnya volt. Nem egy egyszerű harapás, hanem szinte marcangolta a nyakát. Nem tudtam megmenteni.
Ahogy ez tudatosult bennem Natalie újra felsikított, és a hatalmas ódon házak faláról visszhangzott a hangja. Hallani a kínszenvedését semmi volt ahhoz képest, hogy milyen volt érezni. Borzalmas. Lehunytam a szemeimet. Olyan volt, mintha én égtem volna, de sokkal erőteljesebben, mint amikor én átváltoztam. A képességem most nagyon ellenem dolgozott.
Ott térdeltem mellette, és csak néztem, ahogyan a vértől tocsogó ruhájában dobálja magát a földön.
- Jasper! – sikította. Sosem bántotta még hang így a fülemet, mint ez az egyetlen szó. – Égek… - motyogta összeszorított fogakkal. Szemei nyitva voltak, de üvegesen cikáztak erre-arra. Mintha keresne valakit, de nem látná.
- Sajnálom! – suttogtam a fülébe, majd összeszedve magamat felkaptam a törékeny testet a földről. A telefonom újra rezgett. – Alice? – szóltam bele kétségbeesetten, ahogyan a fájdalom hullámai újra és újra maguk alá gyűrtek Natalie által.
- Hozd haza, várunk! – hadarta, majd megszakadt a vonal.
A házak tetején ugrálva jutottam ki a városból. Tudtam, hogy gyorsabban haladok futva, mintha szereznék egy kocsit.
Borzalmas és fájdalmas út volt. Natalie egyre csak sikítozott, ami nem könnyítette meg a helyzetemet. A bűntudat csak úgy mardosott. Az én hibám volt. Ha hazamentem volna vele már három hete, akkor nem jött volna utánam, és nem történt volna mindez. Csak az én hibám volt.
Megpillantva az ismerős házat lelassítottam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek, de azonnal Carlisle rohant elém és átvette tőlem Nataliet, majd felvitte. A családom bent sajnálkozva nézett végig rajtam, én pedig gyűlöltem, hogy így éreznek. Renesmee magához ölelt, és kérlelt, hogy próbáljak megnyugodni. De nem ment. Zihálva bontogattam magamról a női kezeket, hogy felsietve a szobámba Nat mellett lehessek.
Ez volt az én büntetésem is. Hallani és érezni, hogy mennyire szenved, és nem segíthettem rajta. A képességem ilyen helyzetben mit sem ért. Leültem az ágy mellé, és megfogtam a kezét, amit azonnal megszorított. A szíve szaporán vert, és zihált. Nyitott szemei a plafon felé fordultak, aztán hirtelen újra hörögni és rázkódni kezdett.
- Jasper! – sikította a nevemet, én pedig elszoruló torokkal próbáltam lefogni. Hangja élesen csengett a szobában, és élettel töltötte meg azt. Egy haldokló élettel.
Hosszú órák teltek el, mióta megérkeztünk, és azóta sem mozdultam Natalie mellől. Összesen pedig egy napja tartott az átváltozása. Most már jobban tűrte a fájdalmat. Nem sikoltozott, nem dobálta magát. A kezemet markolta, amin egyre jobban és jobban éreztem, hogy milyen szakaszában van a folyamatnak. Kissé már erősebb volt, mint egy ember, de komolyabb fájdalmat még nem tudott okozni. Szemeit szorosan lehunyta és ajkait is egy vonallá préselte össze.
Tudtam, hogy mit érez, hiszen én is éreztem vele együtt. Borzalmas volt a tudat, hogy miattam fekszik itt, hogy miattam változik át. Arra nem is gondoltam, hogy milyen lesz, ha felébred, és azt mondja, hogy ő nem akarja ezt. Akkor vajon nekem fog esni? Meg akar majd ölni? Olyan vérszomjas, vad és kezelhetetlen újszülött lesz, mint amilyenekkel foglalkoztam? Ha igen, azt sem bánom, hiszen nincs miért élnem már. Szívesen halok meg akár az ő kezei között.
- Jasper! – lépett be a szobába Carlisle. Eddig még senkivel sem beszéltem. – Hogy vagy? – ült le mellém és kezét a vállamra tette. Felnéztem rá, és láttam vörös szemeimet visszatükröződni az ő arany pillantásában.
- Jól – mosolyogtam gúnyosan, majd visszafordultam Nat felé.
- Tudod, hogy velem beszélhetsz bármiről, ugye? – kérdezte. Ő olyan jó volt. Mindig is. Nem ilyen fiút érdemel, mint amilyen én vagyok.
- Tudom, de nem tudom, mit mondhatnék… - ráztam meg a fejem. – Nem kellene itt ülnöd mellettem, és nem kellene ilyen nyugodtan kezelned a helyzetet, pláne nem kellene, hogy Esmével ilyen szívesen fogadjatok itt. Én nem Edward vagyok! – mondtam ki, amire már ezerszer gondoltam. Esme ekkor belépett, és a másik oldalamon helyet foglalva kérdőn nézett rám.
- Miért mondod ezt? – vonta össze a szemöldökét. Nat erősebben szorította a kezemet, és tudtam, hogy hall minden szót, mégsem tud egyszerre ránk és a saját fájdalmára is figyelni. Talán ezzel bíztatni akart? Másik kezemmel megsimogattam az arcát, és úgy beszéltem fogadott szüleimhez.
- Mert nem lenne szabad visszafogadnotok… vagy nem is tudom, hogy mondjam. Ő volt az első gyermeketek. Én meg nem is lettem volna, ha nincs Alice – mondtam fájdalmasan. – Az én életem egy romhalmaz volt mindig is. Mindig kirekesztett voltam mindenhol. Itt is. Csak a hülye nem látta, hogy Alice miatt fogadtatok be. Ráadásul mindig is érezhető volt, hogy én vagyok a felesleges gyerek… még Bella meg Nessie után is így volt.
- Ez nem igaz! Ne mondd ezt, Jasper! – kezdte Esme, de hirtelen rá kaptam a tekintetem.
- De, ez így van! Nézd meg mit tettetek! Annyira sem voltam méltó, hogy harcoljatok Bogiért? – sziszegtem. Szörnyen dühös voltam rájuk. – Ha engem nem szerettek, legalább őt menthettétek volna. Nem azért mondom, de mást a családból sosem engednétek így el! Soha… - suttogtam, majd újra visszanéztem Natalie arcára. Szemei felnyíltak és fájdalomban égő kék szemei rám fókuszáltak. – Valamit mondanunk kell a szüleinek… - váltottam témát. Végül is Bogi az én barátnőm, nekem kellett volna rá vigyáznom, és tudtam, hogy minden szavam rosszul esett nekik.
- Emmett és Edward már elmentek. A kocsija félúton feltekeredik egy oszlopra, és kigyullad – mondta Carlisle. Bólogattam, ő pedig Natalie-ra nézett, aki viszont csak engem figyelt. – Sajnálom Nat, de a szüleid nem tudhatnak erről!
- Tudja – mondtam, mikor éreztem, hogy még jobban szorítja a kezem. – Nem lesz baj, Nat. Fájni fog nekik, de majd elmúlik, jól lesznek! – nyugtattam. Ajkai elnyíltak, szemei egy árnyalatot sötétültek, és a tűz a testében jobban marta. Felszisszentem, mire Esme a hátamat kezdte simogatni. Ő nem tudott rám haragudni, annak ellenére sem, hogy mit vágtam a fejükhöz. És Carlisle sem.
- Te… - nyögte Nat. Mondani akart valamit, de nem tudott. Felsikított. Kizökkent a jól őrzött „nyugalomból”. Hangja élesen hasította a levegőt, és halott szívembe mart. – Te… jobban… - hörögte és sűrűn kapkodott levegő után. Hiába próbáltam segíteni neki, a képességem nem fogott rajta, ahogyan egyszer sem átváltozások alkalmával. – jobban vagy? – kérdezte nagy nehezen, zihálva, félig sikoltozva.
- Ha arra gondolsz, hogy az idő rajtam segít-e, hát elárulom, hogy nem – ráztam meg a fejemet, mire újra lehunyta a szemét. – De én vámpír vagyok, ők meg csak emberek… - tekintete újra az enyémbe fonódott, és megértően csillogott, majd újra felsikított.
Többet meg sem próbált velem kommunikálni, és nem is tudott volna. Az égés a testében egyre csak erősödött, és egyre elviselhetetlenebb lett. Keze remegve ostromolta az enyémet, hol ujjainkat összefűzve, hogy csak belém kapaszkodva, de erősen szorított. Nem engedte, hogy akár egy lépéssel is eltávolodjak tőle, de én nem is akartam.
Edward is bejött, miután meggyőződött róla, hogy amit megrendeztek balesetet, azt mindenki elhitte. Elmondta, hogy Nat szülei nem voltak annyira kiborulva, kicsit talán túlságosan is jól viselték az egészet. Bár szerinte sosem voltak annyira összetartó család, és van még két másik gyermekük. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a terv beválik, és tökéletesen működik.
Mindezt persze Nat is hallotta, és panaszosan nyögdécselt közben. Edward azt mondta, hogy fáj neki, hogy nem igazán rázta meg a családját a ’halála”. Mintha sírt is volna, de jócskán benne jártunk már a harmadik napban, és nem nagyon volt már emberi tulajdonsága, csak hogy dobogott a szíve. Egyre-egyre gyorsabban. A bőre viszont már majdnem hófehér volt, az ajkai szinte vörösen izzottak krétafehér arcán, a haja színe is kissé más lett, szőkébb valahogy… jobban hozzá illő, az ereje még közel sem volt teljes, de erősebb volt, a szemeit viszont nem láttam, hogy vajon már vöröslik-e vagy sem.
- Beszélnünk kellene, nem gondolod? – kérdezte végül, és leült velem szemben, Nat másik oldalára.
- Miről? – morogtam. A hátam közepére nem kívántam ezt a beszélgetést, és ezt Edward is jól tudta.
- Arról, ami az elmúlt fél évben történt.
- Nincs miről beszélnünk, nem hiszem, hogy…
- Hagyd ezt abba! – emelte fel a hangját. Ránéztem, és vártam.
- Mit akarsz?
- Olyan jóban voltunk. Nem akartam neked fájdalmat okozni azzal, hogy elengedtük Bogit! – neve hallatára összeszorult rég nem dobogó szívem, a szemem viszketett, és a torkomban gombóc keletkezett.
- Miért, azt hitted hálás leszek nektek? – kérdeztem nagy nehezen.
- Nem. Tudtam, hogy nem… - hajtotta le a fejét. Bella is bejött, akit Nessie is követett. Bella Edward ölébe ült, Nessie pedig mellém. Kezét az én kezemre csúsztatta, arra amivel Nat-et szorongattam.
- Apa nem tehetett mást, Jasper. Bogi volt az, aki döntött. És tudod, hogy nem szólhatunk bele mások döntéseibe – nézett rám Renesmee.
- Te ezt nem értheted! – vágtam rá azonnal. – Neked tökéletes kis életed van. Olyan családba születtél, ahol mindened megvan. Van szerető családod, szüleid meg Jacob… Semmit sem tudsz az igazi életről, de ez jól van így!
- Semmit? De hiszen én voltam az, aki miatt a Volturi majdnem megölt mindünket! – rázta a fejét, és könnyes szemekkel próbált meggyőzni az igazáról.
- Ez igaz, de nem így lett. Mert mi megvédjük a családunkat, nem igaz? – kérdeztem halkan, mire Nessie tüdejében akadt a levegő. Éreztem, hogy Bella és Edward mennyire feszült, de tudták, hogy igazam van.
- Mi szeretünk téged! – mondta most Bella. – Volt idő, hogy tartottam tőled… - mosolyodott el. – De akkoriban még ember voltam.
- Nem Alice miatt vagy a családunk része. Az igaz, hogy ő hozott el hozzánk, de mi magadért szeretünk – motyogta Nessie.
Valamiért nehezemre esett hinni neki. Nem azért mert hazudna, hanem mert én nem így éreztem eddig. Persze Nessie mindig is a legbarátságosabb volt velem, mégis olyan nehéz volt ez, Bogi nélkül. Átkoztam a percet, mikor beleszerettem. Méghozzá azért, mert ha lett volna elég erőm, hogy távol maradjak tőle, akkor legalább még élhetne.
Lehunytam szemeimet, és újra felidéztem barnás bőrét, a mogyoró tekintetet, a kedves mosolyt. Azt, ahogyan a fülembe suttogta, hogy szeret, hogy én vagyok a mindene. Nehéz volt az emlékezés, rettentően fájó, de megérte. Mert így itt volt egy kicsit velem, a szívemben.
Nagyot sóhajtottam. Sírni akartam, üvölteni, és toporzékolni, úgy, ahogyan eddig nem tettetem, és nem is fogom soha.
Hallottam lentről Emmett egy eléggé idegesítő és elképesztő elméletét, miszerint talán Natalie és én majd egy pár lehetünk. Hogy talán a sors akarta, hogy Nat vámpír legyen, és kirángasson engem ebből a mélységből. Erre csak felmorogtam, mire persze védekező szavakat hallottam.
Nem értem, hogy nem lehet érteni ezt a helyzetet. Én csak és kizárólag Bogit szeretem, és ő is marad az egyetlen. Kegyetlenül kimondhatnám, hogy Bogi nem Alice, hogy őt nem lehet elfelejteni… De Alicet sem akartam bántani, így csendben maradtam. Hiszen valaha Alice volt az, aki megbízott bennem, és szeretett. Most is szeret. Érzem, csak nem értem. Eddig, míg Bogi be nem lépett az életembe, olyan volt, mintha csak barátok lennénk… nagyon bensőséges barátok persze. Az ő részéről régóta nem azt a nagy szerelmet éreztem, mint oly sok évtizeddel ezelőtt.
Nem volt kérdés viszont a részemről: sosem csalnám meg Bogit! Nekem ő az igazi, a nagy Ő, az egyetlen. Az egyetlen, akinek a közelségére, csókjaira, ölelésére szükségem van. Senki sem veheti át a helyét, és nem is fogja. Mert az ő elvesztését sosem fogom tudni kiheverni. Most már mindig csak egy fél személy leszek, mert ő volt a másik felem, és ő halott. Így én is félig halott vagyok belül.
- Beszélnünk kell! – hallottam meg Alice hangját az ajtó mögül.
- Ma már túl sokan mondták ezt nekem… - morogtam. Nem akartam itt hagyni Nataliet, de kénytelen voltam. Lefejtegettem a kezét az enyémről, de ő észre sem vette. Éreztem, hogy mennyire ég, hogy majd’ beleőrül a fájdalomba. A hűvös érintésem már nem segített semmit. Az ajtóhoz sétáltam, majd egy utolsó pillantást vetve Nat-re, kiléptem Alice elé.
- Jasper… - suttogta a nevemet áhítatosan, és kezével lassan az arcom felé nyúlt. Csak figyeltem, hogy vajon mire készül. Ujjbegyei lágyan siklottak végig az arccsontomon, majd megérintette a számat. Elrántottam a fejemet, amire csak egy csalódott pillantást kaptam.
- Ne játssz velem! – sziszegtem, majd a földszint felé vettem az irányt. Szerettem volna gyorsan túlesni ezen a beszélgetésen, és visszamenni Natalie-hoz, aki lassan a harmadik nap végéhez ér.
- Én nem játszom veled! – ugrált mellettem lefelé a lépcsőn, és ajkain az a kis aranyos mosoly ült, amit régen úgy szerettem. Nagyot nyeltem. Nem akartam ezekre emlékezni! Csakis Bogira szerettem volna.
- Mit akarsz? – tettem fel egyáltalán nem kedvesen a kérdést, mikor a nappaliba értünk. Mindenki ott volt, még Jacob is. Látva vörös szemeimet, izmai megfeszültek, és idegesen mocorogni kezdett Nessie mellett.
- Most olyan vagy, mint mikor megismertelek… vagyis nem teljesen. De ugyanolyan távolságtartó vagy, ugyanolyan a kiállásod, bár akkoriban azért kedvesebb voltál – mosolygott rám Alice.
- Kössz a bókot! – mosolyogtam rá gúnyosan. – Utoljára kérdezem, Alice… mit szeretnél? – próbáltam kicsit kedvesebb lenni, nem túl sok sikerrel.
- Láttam, hogy Jason papírokat intézett neked… - sütötte le a tekintetét. Jobb kezemmel azonnal kikaptam az azóta is a zsebemben lapuló borítékot. – Igen, azokat…
- Szeretném, ha…
- Nem akarom aláírni! – vágott a szavamba, és aranybarna tekintetét az enyémbe fúrta. Láttam, ahogyan némán könyörög, éreztem, hogy fél és szeret. Mindig is megértettük egymást szavak nélkül. Ez különleges volt közöttünk.
- A házasságunk nem ezen a papíron múlik… Már mást választottam, és én…
- De Bogi halott, és nem jön vissza többé! – nézett rám kétségbeesetten. Állkapcsom megfeszült, és éreztem, hogy dühbe gurulok. Mert bár igaz volt, amit mondott, engem mégis bántott, hogy az ő szájából hangzottak el a szavak.
- Az nem számít, Alice – ráztam meg a fejemet.
- Hogy-hogy nem számít? Ő nem jön vissza, ő már nem szerethet téged, ő meg sem érdemelt téged! Elhagyott, elment, pedig tudta, hogy szenvedni fogsz – hadarta és egyre közelebb lépkedett hozzám. Pánikba estem, ahogyan közeledett. A papírok kiestek a kezeimből. Hogy mondhat ilyet? Hogy meri? Miért? – Nem így van? Hiszen őrülten fáj, nem? És ő tudta, hogy fájni fog… De attól még én boldoggá tehetlek, csak úgy, mint előtte, Jasper! Engedd meg, hogy melletted legyek, segítek! – nem volt hova hátrálnom, mert falnak ütköztem. Csak döbbenten néztem, ahogy előttem áll, és szemeiben a meggyőződés csillog, miszerint mi még lehetünk boldogan egy pár.
- Én nem… - motyogtam, de nem tudtam egy normális mondatot sem kinyögni.
Ekkor halk neszt hallottunk a lépcső felől, így mindannyian arra kaptuk a fejünket. Nem csoda, hogy senki sem vette észre Nataliet, mikor mindenki velünk volt elfoglalva.
És nem kellett csalódnunk, mert tökéletes volt. A szőke haja egészen a derekáig, a mellkasa alá ért, szépen keretezve ezzel krétafehér arcát. Ajkai meggyvörösen világítottak, szemei karmazsin színnel csillogtak. Tartása tökéletesen kecses volt, ahogyan egyik keze a korláton pihent, és félig egyik, félig másik lépcsőfokon ácsorgott, s engem nézett.
Kicsit össze volt zavarodva, de mégis tisztán kivehető volt minden érzése. Csodálkozás futott végig rajta, ahogyan végigmért engem, főleg az arcomon lévő hegek miatt. De nem hőkölt vissza tőlem, mert tudta, hogy ki vagyok, de megmozdulni nem mert, és levegőt sem vett. Féltem, hogy eddig még nem is tette meg, mióta magához tért, mióta „megszületett”, és majd ha most megteszi egyből megőrül a torkában lévő szomjúságtól.
Kikerülve Alicet, a lépcsőkhöz sétáltam, és kinyújtottam felé a kezem. Nem akartam megijeszteni, ezért óvatosan nyúltam felé. Az újszülöttekre jellemző hirtelen mozdulattal kapta fejét a kezem felé, és elgondolkozva nézte azt. Aztán ujjai megérintették az enyémet, és egy furcsa érzés kerítette hatalmába, elcsodálkozott. Felpillantott rám, mintha engedélyt kért volna, én pedig csak bíztatóan bólintottam. Kicsit fájt, na jó, mit kicsit, nagyon fájt, hogy nem Bogi az, aki újszülött ebben a házban. Hogy nem ő van velem, de Nat erről nem tehetett.
Keze érdeklődőn kapta el az enyémet, és lassan, megfontoltan feltűrte a kabátom ujját, és elnyíló ajkakkal vette szemügyre a karomat. Másik kezének ujjai hirtelen indultak meg a hegek felé, én pedig feszülten figyeltem, hogy mit is szeretne. De ő csak körberajzolt egy harapást, majd tenyerét a karomra szorította.
- Olyan meleg – mondta, de ahogyan levegőt vett azonnal a torkához kapott, és ijedten nézett rám.
- Semmi baj! – léptem fel hozzá, és próbáltam nyugtatni.
- Erre nem számítottam – rázta meg a fejét. – Minden olyan más… te is! – nézett fel rám, és éreztem, hogy mennyire szomjas.
- Nem lesz baj, Nat! Vadásszunk! Gyere! – megfogtam a kezét, és húzni kezdtem az ajtó felé. Első körben a szomján kell csillapítanunk, aztán jöhet minden más megbeszélni való. Emmett és Edward jöttek velünk, de Nat megtorpant, így visszarántott engem is. – Mi baj?
- Nem akar emberekre vadászni – mosolyodott el Edward, mire Nat szúrósan nézett rá.
- Ne kutakodj a fejemben, Edward Cullen! Nem tudtad, hogy nem szép dolog hallgatózni? – pirított rá Nat, mire Bella felkuncogott.
- Én is ezt szoktam neki mondani – lépett oda Bella is.
- Nem kell emberekre vadásznod – néztem Nat-re. Tekintete megtelt bizonytalansággal, és éreztem, hogy valami bántja. – Mi baj? – Edward már nyitotta volna a száját, de Bella oldalba bökte, hogy ne kotyogja ki Nat helyett.
- Te mihez fogsz… kezdeni? – kérdezte félénken.
- Gondolom megyek veled az erdőbe – sóhajtottam fel, és megrántottam a kezét. – Gyere már! – noszogattam.
- Akkor itt maradunk? – lépkedett utánam, de hátra fordult és Carlisle-ra nézett.
- Ha szeretnél maradni, Natalie, mi szívesen látunk – mosolygott rá fogadott apánk, és Esme is kedvesen bólogatott.
- Jasper? – kérdezett meg engem, mire megtorpantam, így belém ütközött. Rosszallóan nézett rám, és hamar felpaprikáztam, tipikus újszülött reakció volt ez. De valahogy mégsem volt igazi újszülött. Megint csak be kellett látnom, hogy csak én voltam nehéz eset.
- Nem csak te! – szúrta oda a mondatot nekem Edward, mire halványan elmosolyodtam.
- Maradunk, ha szívesen látnak még itt engem… - motyogtam, és lehajtottam a fejemet.
- Az én kicsi fiam maradsz örökre – suhant elém Esme, és magához ölelt.
- A te kicsi és sérült fiad… - motyogtam, de visszaöleltem. Jó volt, hozzábújni. Ő az anyukám volt.
- A te kicsi, sérült, megzuhant, idióta és jóval öregebb fiacskád – vigyorgott Emmett, mire mindenki kuncogni kezdett, de azért Carlisle rászólt, hogy ne piszkáljon.
- Már csak Bogi hiányzik innen! – mondtam, mikor Esme elengedett.
Mindenki szemében bánat csillogott, és éreztem, hogy mennyire hiányzik nekik is. Natalie-ra néztem, aki az ajtóban ácsorgott, és engem nézett. Elhúzta a száját, ahogyan ő is Bogira gondolt. Csak megráztam a fejemet, és elindultunk az erdőbe.
- Én valahogy még mindig nem hiszem, hogy meghalt – nézett körbe Nat. – Valahogy nem, és kész – mondta, mire mindannyian furcsán néztünk rá.
- Meg vagy huzatva – legyintettem. Én voltam az, aki a legjobban kívánta, hogy bárcsak élne. De erre nincs mód.
- Gonosz vagy, de majd meglátod… én… én hiszem, hogy nem hagyott itt minket!
Nat optimista nézeteit nem tudtam osztani. Nem ment. Eltelt fél év, és vámpírok vitték el. Mégis mi esély lenne rá, hogy még él, és hogy visszajön? Semmi.
- Hát ez… nem volt semmi! – motyogta döbbenten Natalie, mikor végeztünk a vadászattal. Merőben új és izgalmas dolog volt számára, hogy érezze a vágyakozást a vér iránt, és hogy ilyen ösztönösen kapjuk el az áldozatot. – Azért meg tudlak érteni – rebbentek meg a szempillái, majd felugrott egy magas fa egyik ágára és leült. Egyik lábát felhúzta maga mellé, a másikat előre-hátra lóbálta, és oldalasan a fa törzsének dőlt.
- Miben is? – kérdeztem, és felkapaszkodtam mellé. Tátott szájjal meredt rám, én meg nem értettem min lepődik meg ennyire. – Mi az? – kérdeztem zavartan.
- Hihetetlen, hogy milyen mozgásod van – ámuldozott. Még jobban összezavart. – Igen, igaz, hogy már láttalak ilyen gyorsan mozogni, de még sosem láttalak igazán… ez olyan furcsa, mindent másképp érzékelek. Te például – bökött felém – hihetetlenül kecsesen mégis elegánsan mozogsz… van benne valami tiszteletet parancsoló, ahogyan a tartásodban is – merengett. Elmosolyodtam.
- Tudod, ez van, ha évtizedekig úgy élsz, hogy minden percben kész vagy arra, hogy kivédd a hátadba fúródó kést… képletesen… - néztem rá. Vörös szemei kíváncsian de egyben megértően csillogtak.
- Úgy érted, hogy folyton arra kellett figyelned, hogy mikor akar valaki eltenni láb alól? – húzta el a száját.
- Úgy – bólintottam. Kezeimmel a lábaim mellett megfogtam a fa ágát. – Nem is hiszem, hogy felfogtad, mivé váltál, Nat – néztem rá komolyan, mire felhúzta az orrát, és dühösen meredt rám. – Nem bántani akarlak, de most komolyan, csak… nézd! – mondtam, majd kezemmel kicsit jobban megnyomtam az ágat, ami recsegve törött le alattam, de én abban a pillanatban már egy felsőbb ágon ücsörögtem. Nat először lefelé nézett, és keresgélt, majd ahogyan meghallotta, hogy mozgolódok felnézett.
- Úh… - nyögte.
- Látod? Még a te vámpír szemedhez képest is gyorsan mozgok… De mit is értettél az alatt, hogy meg tudsz érteni? – kérdeztem, és intettem, hogy másszon fel hozzám. A többiek a házból figyeltek minket, hiszen az egyik közeli fán voltunk. Nem akartam elengedni Nataliet messzebbre, de mégis kettesben akartam vele egy kicsit beszélgetni.
- Hát… - kezdte Nat, majd felállt a faágon, és elvigyorodott. Nagyon tetszett neki, hogy egy ilyen vékonyka ágon is mindenféle probléma nélkül tud egyensúlyozni. Aztán elrugaszkodott, és megkapaszkodott a felsőbb ágban, de az amiről elrugaszkodott recsegve letörött.
- Letaroljuk Esme fáit… nem fog örülni – kuncogtam, mikor Nat felült mellém. Lesütötte a tekintetét. Elnéztem a ház felé, ahol Esme az ablaknál állt a többiekkel, és megrovóan nézett rám. – Na jó, nem fog haragudni! – tettem a kezem a vállára, mire egy mosolyt villantott.
- Szóval… - kezdte nyomatékosan, hogy ne szakítsam félbe. – arra értettem, hogy ez a szomjúság… ez nagyon is… erős… - magyarázta elgondolkodva. Próbálta megragadni a lényeget, hogy minél jobban el tudja magyarázni. Persze értettem én enélkül is. – Ez… Úr Isten… nem találok rá jó szavak, Jasper… - rázta meg a fejét, és nagyot nyelt. Kicsit mintha még szomjas lenne… legalábbis úgy éreztem. – Szóval, hogy az emberi vér még ennél is… édesebb… finomabb lehet – nézett rám félve, és rengeteg negatív érzelem uralta őt.
- Mitől félsz? – kérdeztem, és pillantásomat az övébe fúrtam. Tudtam, hogy ha tartom vele a szemkontaktust, akkor mindent el fog mondani. Nem mintha amúgy titkolózna.
- Nem akarok embert ölni! – suttogta, és hangja megremegett. – De szeretnék… mármint bennem van egy állandó gondolat, hogy rohanjak, és kóstoljam meg. És ez megrémít! – hadarta. Annyira, de annyira megértettem, amit mondott. Átéreztem, mert én is így voltam. Bár furcsa mód, már jobban kezelem ezt. Már nem okoz gondot ez sem. Egyszerűen nem érdekel. Magamat nem féltettem. Nem féltem, hogy emberek közelébe menjek, még akkor sem, ha most állatok vérét iszom, és megvontam magamtól az édes emberi nedűt. Mert mióta ő elment… semmi sem számít igazán.
- Nem hagyom, ígérem! – húztam magamhoz, és szorosan megöleltem. Nehéz lesz neki, ezt tudtam, és újra elfogott a bűntudat, hogy miattam változott át. – Sajnálom! Bocsáss meg nekem!
- Nem a te hibád… elfuthattam volna, ahogyan mondtad… - motyogta a mellkasomba.
Többet nem beszéltünk erről, mert nem volt rá szükség. Az elkövetkező két napban Nat nem mozdult mellőlem. Persze ezerszer megkérdezte, hogy nem zavar-e engem. A végén már csak nevetni tudtam ezen a kérdésén. Mégis miért zavarna? Nincs semmi dolgom.
Viszont amit nehéz volt megszoknia, az a szülei hiánya volt. Carlisle persze szállította az információkat, és el is temették már Nataliet. Persze nem a testét… Éreztem, hogy fáj neki, hogy a szülei nem különösebben foglalkoztak a halálával, de be nem vallotta soha.
A többiek próbáltak velem beszélgetni. Esme szerint segítene feldolgozni Bogi elvesztését, ha kibeszélném magamból. De én már mindent elmondtam. Nem volt mit mondanom ezek után. Amúgy sem szándékoztam sokáig még ezen a földön maradni. Meguntam. Belefásultam. Majd mikor minden rendben lesz a családdal, akkor elmegyek… örökre. Persze eltervezni nem terveztem nagyon, így Alice sem, és Edward sem fülelhettek le. Szerencsére.
- Jasper, eljössz velem vadászni? – kérdezte Nat, ahogyan felnézett az egyik könyvből.
- Persze, hívjuk Emmettet is, jó? – indultam kifelé a szobából. Ketten mégis jobban tudtunk vigyázni Natre.
- Oké – bólintott, és Emmett máris mellettünk termett.
- Na, akkor a legújabb hugicánk mit szólna egy versenyhez? – nézett vigyorogva Em Natre. Felsóhajtottam.
- Nem hiszem, hogy… - kezdtem, de Em leintett.
- Benne vagyok! – bólintott harciasan Natalie.
Ebből az lett, hogy minden tudásomat latba vetve kellett szétszednem Emmettet és Nataliet, valahol a magas hegyek gyomrában.
Nat morogva meredt Emmettre, aki elcsaklizta előle a medvét, így nekitámadt. Erősen ragadtam meg az Em felé rugaszkodó lányt, és dereka köré kulcsolva a kezeimet, hátulról lefogtam. Kapálózva, jó erősen próbált kiszabadulni a kezeim közül, de nem engedtem. Tudtam, hogy kell bánni vele, hogy hogyan fogjam le, hogy ne szabaduljon.
- Emmett! – csattant fel mögöttem Rose, mielőtt még a teljesen felbőszült Em is felénk közeledhetett volna.
- Megőrültél? Ő egy újszülött! – dörrentem rá, és nyugtatni próbáltam Natet. Még szerencse, hogy Alice látta, mi történik.
- Eressz el! – kapálózott Nat, még mindig dühösen, és úgy morgott, mint egy nagymacska. – Megöllek, esküszöm, hogy…
- Natalie! – suttogtam a füle mellett. – Én vagyok az, Jasper. Nyugodj meg, nincs semmi baj – éreztem, ahogyan izmai hirtelen elernyedtek, majd kissé hátrafordult, így pillantásunk találkozott. Ledöbbent, majd megijedt.
- Én nem… nem…
- Nincs baj, Nat! – lépett elé Edward, és bólintott, hogy elengedhetem. Nat nem mozdult, csak bámult rám, és még levegőt sem vett.
- Nem akartalak bántani! – suttogta végül.
- Nem is bántottál! – ráztam meg a fejemet.
Emmettől is bocsánatot kért, aki jól le lett hurrogva, hiszen nem szabadott volna játszania egy újszülöttel. Bella is érdeklődve figyelte Nataliet, hiszen ő maga nem volt vérszomjas ragadozó még újszülöttként. Hát igen, ilyen egy igazi újszülött. Ha elborul az agya, akkor kevés dolog van, ami megállíthatná.
Nat remegve omlott a karjaimba. Most jött rá igazán, hogy mi is ő valójában. Hogy mire képes vámpírként. Megrémítette a tudat, hogy elvesztheti a fejét gyakorlatilag akármikor. Tudtam, hogy mit érez, hiszen én is voltam így. Persze ez rajta nem segített. Edwarddal ketten támogattuk el a házig, ahol bezárkózott a gardróbomba. A bezárkózott alatt azt értem, hogy nem mozdult ki onnan. Bemenni be lehetett, de ő ki nem jött. Próbáltam beszélni vele, de nem hallgatott rám. Nem hitte el, hogy ez nem az ő hibája. Átkoztam magam, hogy minden körülöttem lévőnek tönkreteszem az életét. Először ez én Szerelmem, Bogi, most meg Nat. Egy senki vagyok, jó sok balszerencsével. Kezdtem úgy érezni, hogy az a bizonyos felhő folyton a fejem felett lebeg, és csak úgy villámlik, meg dörög. Mint a mesében.
**
- Jasper… - állt meg az ajtóban Alice, és lesütötte tekintetét. Nat megint a gardróbomban kuksolt, és olvasott, ám most hallottam, hogy mozgolódik, és fülel. Legalább felélénkül egy kicsit. Nehéz volt az elmúlt két hét.
- Mondd csak, Alice! – álltam fel az ágyról. Csak feküdtem ott már órák óta, és az első és utolsó együtt eltöltött szerelmes éjszakánkra gondoltam, amikor Bogi nekem adta magát.
- Aláírom a papírokat – sóhajtotta, majd bánatos, sötétarany szemeit rám emelte. Megsajnáltam. Éreztem, hogy mennyire fáj neki ez az egész, és hogy szeret engem. Még mindig.
- Nem értelek, Alice! – léptem hozzá közelebb. – Miért? – tettem fel azt a kérdést, ami több mint tíz éve foglalkoztatott.
- Mert láttalak vele… de én nem találtam meg azt a valakit. És a jövőmet sem látom már egy ideje… - motyogta és ahelyett, hogy rám nézett volna, a szobát kezdte pásztázni.
- Hogy érted, hogy nem látod? – ijedtem meg. Nem halhat meg ő is! Az nem lehet!
- Csak hébe-hóba… én titeket is csak így… nem tudom miért – vont vállat. – De mióta te és Bogi… - felszisszentem, ahogyan kiejtette a nevét. Bocsánatkérően pislogott rám. – szóval azóta nem is érdekel igazán…
- Szerettelek Alice! Annyira, de annyira – suttogtam, mire szája lefelé görbült.
- Tudom – nyafogta sírósan. Ha ember lett volna, már zokogna. – De azt hittem, hogy… így kell lennie. Hogy te és én talán nem vagyunk egymáshoz valóak. Először nagyon megijedtem, de aztán kezdtem hozzászokni a gondolathoz. De amikor jött Bogi… - egy pillanatra elhallgatott fájdalmas pillantásomat látva. – Már valóság volt. Itt volt, veled volt, és beleszerettél!
- Igen, és milyen mázlista nem? – horkantam fel. A szívem fájt. Baromira fájt. – Annyira hiányzik, hogy azt el sem tudom mondani! – Nat kilépett a gardróbból, és félénken szemlélte kettősünket. De se Alice, se én nem foglalkoztunk vele, csak néztünk a másikra. – Szerettelek téged is! – mondtam már nyugodtabban. – De vége van… már régen.
- Tudom, tudom… - bólogatott Alice, mintha saját magát is meg akarná győzni. – Add a papírokat! – kérte. A kezébe nyomtam őket, ő pedig aláírta, majd megígérte, hogy feladja Jasonnek, amelyiket kell.
- Sajnálom! – suttogtam, majd magamhoz öleltem.
- Én is sajnálom! – mondta, de szorosan ölelt. Natalie is mellénk sétált, és mindkettőnket vígasztalt. Elég volt, hogy velünk volt. Így ért véget hát a házasságunk. De a vigasz benne, hogy jó barátok maradtunk.
**
Egy fekete pulóvert, és fekete nadrágot vettem fel, a csizmámmal.
Alice látta őket, pontosan ma. Ma jönnek el értem. Látta Maximot, és azt a vámpírt, aki megtámadta Bogit és Nataliet is. De mást nem. Azt meg tudta mondani, hogy sokan jönnek, de azt nem, hogy kik pontosan és hányan. Alice rettentő dühös és ideges volt ezért. Mert a képessége nem működött rendesen.
- Kész vagy? – kérdezte Natalie. Ő is egy hosszú fekete pulóvert, és fekete cicanadrágot viselt, és sportcipővel. Jól nézett ki, de nem volt az esetem. Most is a legjobb barátom volt, mint eddig.
- Te még elfuthatsz! Rólad nem tudnak! Nem tudják, hogy átváltoztál. Menekülj, Nat! – kérleltem újra, de megint csak nemet mondott.
- Nem! És nem mondom többször, Jazz! – dörrent fel. Határozott, de kedves volt. Június utolsó napja volt, és Forkshoz képest is meleg volt. Igaz, hogy nyáron szokott jó idő lenni, de nem ennyire.
- Jó, jó. Le ne harapd a fejem! – emeltem magam elé a kezeimet.
- Még megélheted – csattintotta össze az állkapcsát, majd kivillantotta fehér, pengeéles fogsorát.
- Ahhoz nekem is lesz pár szavam – vicsorítottam, hogy tudja, hol a helye. Csak csipkelődtünk, mint mindig.
A többiek lent vártak ránk. Kilenc vámpír, egy félvér, és kilenc farkas. Ennyien voltunk mi. Alice szerint elég lesz, bár biztosat nem tudott mondani.
A terv megvolt a fejemben. Meghalni! Ennyi. Nem érezni többet. Csak előtte biztosítom, hogy a családomnak és a barátaimnak ne essék baja. Valahogyan elérem. Bárhogyan. És már tűkön ülve vártam, hogy kiderüljön, ki is tör az életemre. Ki az, aki annyira gyűlöl? Ki az, aki az üzenetet hagyta a fákon, aki utasította a vámpírokat, hogy öljék meg Bogi szüleit, hogy vigyék el őt, hogy támadjon meg engem, és „ölje meg” Nataliet.
A tisztásra mentünk, és vártunk. Alice a helyet biztosan látta.
Edward és Bella maguk mögé tolták Nessiet. Nagyot sóhajtottam. Ennek nagyon nem kellene így lennie.
- Ha elmennétek, beérnék velem is. Ha én már nem leszek, nem fognak utánatok eredni! – mondtam el újra.
- Nem hagyunk cserben! Mégegyszer nem! – nézett rám keményen Bella. – Mert mi megvédjük a családunkat!
- Meg fogtok halni! Ezek újszülöttek! Bella… kérlek! – kérleltem szinte könyörögve.
- Nem! – hangzott a válasz most Carlisle-tól.
- Mi van, ha Esme meghal? Viseljem el még a te fájdalmadat is? Hogy az én lelkemen száradjon a halála? – kérdeztem. Azt hittem ezzel hatok rájuk.
- Nem fogok meghalni, kisfiam! Nem szabadulsz ilyen könnyen!
- Nagyszerű… - morogtam, és újra a fák felé fordultam.
Az órámra pillantottam: negyed kettő. Remélem nem tart soká, mert követni szeretném már Bogit! Már el is képzeltem, hogy milyen lesz, ha újra láthatom a másvilágon. Hogy mennyire boldog leszek, még ha csak kis időre is. Hiszen én pokolra jutok, ez nem vitás. De olyan jó lenne látni megint, csak egy kicsit!
Edward felmordult a gondolataimat hallva, de nem érdekelt. Ő nem tudta, milyen szörnyű érzés ez. Hogy mennyire fáj, hogy miattam halt meg, hogy mennyire nagyon szenvedek a hiányától. Az órám üveglapján láttam visszatükröződni még majdnem vörös szemeimet. Hát igen, a sok embervér nehezen múlik…
- Jönnek! – suttogta Alice, elhomályosult tekintettel. – Uram Isten! – susogta elhűlten.
- Ez nem lehet igaz! – rázta a fejét Edward is. Bella, én és mindenki más is aggódva néztünk rájuk.
- Mi az? – kérdeztem, majd Alice elé sétáltam. Megfogtam a karjait, és megráztam egy kicsit, hogy válaszoljon már. – Alice, mit láttál? – kérdeztem sürgetően.
- Őket! – mutatott mögém.
Megfordultam. A fák takarásából tizenhat vámpír lépett elő. Legelöl négyen álltak. Baloldalon ott volt Maximo, aki most végig engem nézett. Mellette egy másik férfi, aki az ikertestvére lehetett, hiszen olyanok voltak, mint két tojás. És mellettük ott sétált a múltam két megtestesítője: Maria, aki az egészet mozgatta a háttérből, aki most az életemet követeli. Nem tudtam elhinni, hogy nem jöttem rá, hogy ő az.
És ott állt még Ő is. Bogi érdektelen pillantással nézett rám. Vörös tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel, és ahogyan megálltak, ajkai elnyíltak. Mintha megdöbbent volna. Aztán újra fagyos lett, és Edwardra szegezte pillantását.
- Ez nem lehet… - motyogtam. Úgy éreztem a lábam földbe gyökerezett, és nem tudtam még csak levegőt sem venni. Natalie mögém lépett és zihálva nézte az előttünk felsorakozó sereget. Én azonban csak Őt láttam. A fehér, hosszú pulóverbe, és kék farmerbe bújtatott testét. A hosszú, hullámos, barna haját, az ajkait, amik egy vonallá préselődtek össze, a vörös íriszt, ami pillantásra sem méltatott, és a napfénytől fényárban és csillogásban úszó bőrét. Gyönyörű volt!
- Nem emlékszik semmire! – adta meg a tömör választ Edward, ahogyan a gondolataikat vizsgálgatta.
- Eljöttem érted! – bökött felém az ujjával Maria. – Csak nem azt hitted, hogy megúszod? – kérdezte, majd Bogira mosolygott, aki viszonozta a gesztust. – És a legjobb katonáimat hoztam! – mondta.
Nem, az kizárt! Nem fogok ellene harcolni! És mi az, hogy nem emlékszik? Mi az, hogy nem? Rám sem? A szerelmünkre? A múltunkra?
- Bogi… - suttogtam fájdalmasan. Annyira fájt, hogy itt van és mégsem az enyém. Pillantása rám siklott. Mozdulatai gyorsak voltak, mint minden újszülöttnek. Hiszen még nem járt le az egy éve. A tartása mégis olyan volt, mint az enyém. Maria megváltoztatta. Elvette tőlem. Megölte. Tényleg meghalt. Ez a rideg pillantás, nem az én Bogimhoz tartozott. Meghalt, és mégsem.
- Igen, látom még megismered – Maria cinikus volt. – Ő a legjobb katonám, képzeld igazi tehetség! – mondta, de én csak a fejemet ráztam, mint valami eszelős. Edward összevont szemöldökkel meredt Bogira. Mintha valami nem stimmelne. Hát nagyon nem is stimmelt!
- Ne… - nyögtem.
- Menj! – kiáltott Maria parancsolóan Bogira, aki villámgyorsan megindult felénk, de Edwardba csapódott, és nem belém.
- Te az enyém vagy, Jasper! – vicsorogta Maria, és felém iramodott. Elkezdődött a harc, amire mind vártunk, csak nem egészen ilyen ellenséggel képzeltük el.
Hatalmas csattanással ütközött teste az enyémnek, én pedig hátratántorodtam, de még volt annyi lélekjelenlétem, hogy gyorsan, minden erőmet összeszedve ellökjem magamtól. Amint szabad volt a tér előttem, Edward felé néztem. Ő és Bogi egymással szemben álltak, mindketten vicsorítottak, de nem mozdultak. Nem értettem, hogy miért. Edward fürkésző pillantással meredt egyetlen Szerelmem szemeibe.
Aztán újabb támadás ért, de ez nem Maria volt, hanem egy jóval rátermettebb férfi. Állkapcsa erősen csukódott össze a vállamnál, és sikeresen beszedtem az első harapásom. Rögtön az első percben. Egyszerűen nem volt erőm harcolni. Nem ment.
Valaki viszont letépte rólam a testet, ami egy torokból jövő nyögést csalt elő belőlem. Egy darab a nyakam és vállam közti ívből kiszakadt és égett, akárcsak az átváltozáskor. Merő fájdalom és kín. De ezt érdemlem én, már tudom! Egyszerűen nem vagyok elég jó, nem vagyok méltó az élethez. A boldog élethez.
Natalie volt az, aki kihasználva rendkívüli gyorsaságát – amely vetekedett Edwardéval – és erejét – amely meg Emmettre hasonlított – letépte rólam a férfit.
Tekintetem Mariát kereste. Nem értettem, hogy miért nem ő támadott.
A kavalkád közepén állt, és Maximo, az ikertestvére, meg az a fazon védte egy körben, aki megtámadott minket. Szóval mégsem volt olyan bátor? Bár hogy is gondolhattam, hogy megváltozott? Régen is folyton a katonái vívták a csatákat helyette.
A családom többi tagja felé fordultam. Edward és Bogi egymásnak estek, nem is akárhogyan. Szinte kedvem lett volna közéjük ugrani, ahogyan láttam, hallottam és éreztem az ütéseket, amiket kaptak és adtak. Nem kímélték egymást. Edward arca egy helyen kissé piros lett, ahogyan Bogi bemosott neki egy jobbost. Igaza volt Mariának, jó harcos lett. Jobb, mint valaha is reméltem, vagy talán, mint amilyen én vagyok. Ahogy elnéztem az arcát, láttam, hogy határozottan megváltozott rajta valami. De nem jöttem rá, hogy mi, mert ugyanolyan gyönyörű és elbűvölő volt, mint mikor utoljára láttam.
Megfeszült az állkapcsom, mikor Edward hasba rúgta őt, és repült vagy ötven métert, rengeteg fát kidöntve ezzel. De ezt sem értettem. Annyira érezhetően kiszámítható volt Edward eme lépése. Miért nem ugrott el előle?
Aztán Edward Bella mellé suhant, aki nem tudott legyűrni egy vámpírt. Végül felfogtam, hogy mit kellene tennem. Nem itt állni, és bámészkodni – jó, igaz hogy csak néhány másodperc -, hanem harcolni az életemért, a családomért.
Újult erővel vetettem magam arra a férfire, aki az előbb kiharapott belőlem egy darabot. Nagyon fájt, hogyne fájt volna? De volt már ilyen, nem ez az első eset. Igaz, hogy ilyen mélyen még sosem kaptam sebet, de majdcsak begyógyul!
A férfivel nem is volt olyan nehéz végezni, hiszen újszülött lévén nagyon is kiszámítható volt. Vad, de kiszámítható.
Mindenre emlékeztem, amit annak idején tanultam, nem felejtettem el semmit. De nehéz volt úgy harcolni, hogy közben azt is szemmel kellett, hogy tartsam, hogy a családom jól van-e, és hogy Bogi épp mit csinál. Maria csak állt középen, és várt. Engem figyelt árgus szemekkel, de nem tudtam miért. Éreztem, hogy magabiztos, bár már jó pár katonája szanaszét hevert a harcmezőn.
Edward és Bogi még mindig harcoltak, s Bella is beszállt melléjük. Rettentően féltem, hogy megölik, hogy itt fog hamuvá égni a szemem láttára. Azt nem tudtam volna elviselni, akkor mentem volna én is vele a másvilágra!
Edward tekintete rám villant egy pillanatra, és mintha megnyugtatást láttam volna benne. De nem volt időm figyelni. Rosalie-nak segítségre volt szüksége, s én még időben odaugrottam. Rose hálásan pillantott rám a földről. Félt, most megijedt, éreztem.
- Csak higgadtan! – hadartam, mikor felsegítettem a földről, ő pedig bólintott. A vámpírt két farkas tépte szét. Az elmúlt pár napban tartottam egy kis felkészítést, s most kiütközött, hogy jól is jött.
- Jasper! – hallottam meg Natalie sikolyát valahonnan. A hang irányába fordultam.
Nataliet három vámpír is körbevette, de mielőtt még odaérhettem volna az egyik farkas már közbe is lépett, és együttes erővel legyűrték őket. Szép munka! – gondoltam magamban.
De ekkor újabb fogak sértették fel a karomat. Pillantásom találkozott az előttem viaskodó Bogiéval, aki utálkozva tekintett felém.
Az ösztöneim cselekedtek a józan eszem helyett, mert magamtól nem lett volna annyi erőm, hogy védjem a hátamat. Nem ment volna, mert fájt, ahogyan engem figyelt. Fájt, hogy ennyire gyűlöl. Hátranyúltam, s az illető nyakára kulcsoltam ujjaimat, majd előre lendítettem, s előttem a földre esett. Maria volt az.
- Miért? – kérdeztem tőle. A csatározók közepén álltunk ő és én. Körülöttünk harc folyt. Mindenki harcolt, kivéve Maximot, az ikertestvérét, és a másikat. Ők hárman most Maria mögé álltak, de nem támadtak. Csak figyelték, ahogyan a sereg pusztul. Őket pedig a többiek védték. Szép kis hierarchia!
- Mert elhagytál! Hogy tehetted? – kiabált, és éreztem, hogy mennyire meg van bántva.
- Te csak birtokolni akartál, nem kötődsz hozzám különösebben – ráztam meg a fejem, s támadóállásba helyezkedtem.
- Nem? Nagyszerű! Meglátjuk, hogy ő mennyire kötődik hozzád – intett Bogi felé, aki még mindig Belláékkal viaskodott. Az, hogy még Edward sem tudta legyűrni, egyben volt bíztató és hátborzongató.
- Mit tettél vele? – vicsorogtam, s egyet előre léptem.
- Nem emlékszik rád, képzeld. Úgy ébredt fel, hogy az utolsó emléke, hogy elindultak Forksba. Aztán elmeséltem neki, hogy kiszemelted magadnak. Hogy ő volt a következő áldozatod. Hogy úgy mentettem meg tőled, miután a szüleivel is végeztél – sorolta, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Egy bosszúszomjas újszülöttet csinált belőle.
- Miért? – vicsorítottam.
- Hogy szenvedj! – üvöltötte, majd nekem támadt. Karjai erősen szorítottak, és állkapcsa alig néhány centire csattant az arcom előtt.
Úgy küzdeni, hogy közben hallod a csata zajait, azt, hogy a családod és a barátiad szenvednek, borzasztó volt. Monoton mozdulatokkal támadtam Mariát. Csak el akartam pusztítani, hogy mindent elmagyarázhassak Boginak, hátha visszatérnek az emlékei. De szerencsétlenségemre Maria jobban harcolt, mint azelőtt. Beszedtem tőle is két harapást a karomon. Valaki felszisszent mögöttem a tömegben, s mintha Bogi lett volna az, de ebben nem voltam biztos. Egy csellel, amit még nemrég eszeltem ki, miközben a farkasokkal is gyakoroltunk, le tudtam teríteni Mariát. Erősen szorítottam le a földre, és már ott voltam, hogy átharapom a torkát, hogy végre vége legyen mindennek, de egy erős lökés lesodort róla. Maria büszkén pillantott Bogira, aki farkasszemet nézett velem. Közben sajnos újabb újszülöttek jöttek, így többen lettek, pedig már majdnem végük volt.
Maria beállt a hármas testőrsége mellé. Olyan volt, mint a filmekben. Ők négyen ott álltak a csata közepén, s szemlélték a művüket. Semmi bántódásuk sem esett, mert tökéletesen biztonságban voltak a tornádószerű kavalkád közepén.
- Kérlek ne! – emeltem magam elé a kezeimet, és könyörögve néztem Bogira. Felnevetett, majd hátranézett Mariára.
- Öld meg! – adta ki az egyszerű utasítást. Azt akarta, hogy az a nő végezzen velem, akit a legjobban szeretek a világon. El kell ismernem, bosszúnak első osztályú volt.
Bogi vicsorogva meredt rám, s szemeiben csak az állatis vadság csillogott. Érzelmei is szenvedélyes utálatot árultak el róla. Hát tényleg sikerült ellem fordítania? Tényleg ennyire gyűlöl?
És tényleg ennyire gyűlölt! Kemény ütések, rúgások értek, de próbáltam talpon maradni, próbáltam csak védekezni és nem támadni, de nehéz volt, mert az ösztöneim azt súgták, hogy azt, aki megtámad, el kell pusztítanom. De ő volt életem szerelme!
- Bogi, hallgass meg, kérlek! – kértem, mikor le tudtam fogni egy pillanatra a kezeit, s tekintetemet az övébe fúrtam. Próbáltam meglátni benne azt a Bogi, akit szerettem. És sajnos megláttam benne azt a bájos lányt. De láttam benne azt a gyilkoló gépet is, aki most is volt. Ott volt előttem ő, aki ugyanolyan kétféle személyiség volt, mint én akkoriban.
- Nem! – morogta, s kifordult a szorításomból.
Védekeztem én, ahogy csak tudtam, de a fájdalom egyre gyengébbé tett. Szorította a mellkasomat, egyre jobban, minden ütésnél, amit kaptam. Maria kiabálva utasította Bogit, hogy végezzen már velem. Még utoljára belenéztem abba a karmazsin szempárba, ami csak harciasan villogott, majd lehunytam a szemem és engedtem neki. Egyik lábát az enyém mögé csúsztatta, s megfogva a kezeimet, leterített a földre. A fejem mellé szegezte őket a fűbe. A fájdalom elemésztett, a fülem zúgott, csak nem tudtam, hogy mitől. Szorítása erősödött a csuklómon, lassan kezdtem érezni azt a feszítő érzést, ami jelentkezni szokott, ha szakadnak az inak és izmok. A képességemnek hála mindent tisztán érzékeltem, de tompán is. Valahogy minden olyan kétes volt.
Kinyitottam a szemem. Úgy akartam meghalni, hogy az én angyalom arcát látom közben, hogy a másvilágon hadd kísérhessen el engem az úton. A vörös szempár villogva meredt rám, majd morogva a nyakamhoz hajolt. Tudtam, ez egy bevett szokás a harcosoknál, hogy a torok kiharapásával tépik le az ellenség fejét. Tudtam, hogy erre készül. A mellkasom égett a fájdalomtól, hogy miattam lett ilyen, hogy soha többé nem szerethetem őt. De egyben egy kis megnyugvás is volt bennem, hogy ő általa halhatok meg. Hogy az a személy tép majd szét, akit tiszta szívemből szeretek. Nincs is ennél szebb halál!
Aztán az éles fájdalom elmaradt. Helyette puha ajkak érintését éreztem a bőrömön, ahogy egy halvány puszit hint oda. Furcsa volt, de bizsergető, már nem az a forró érintés volt, ami emberkorában. Sokkal inkább olyan volt, mint én. Meleg ugyan, de nem annyira, ám ugyanolyan simogató és bájos.
Nem értettem semmit. Nem ennek kellett volna történnie! Fájnia kellene, pokolian, de nem fájt. Helyette a jól ismert kellemes bizsergés futott végig a testemen. Nem telt el több, mint egy másodperc, mikor a szorítás megszűnt a kezemen, szemeim pedig felpattantak. A vörös tekintet ellágyult, és megtelt szerelemmel. Annyi szerelemmel, ami halk nyögésre késztetett. Rég éreztem ezt, rég éreztem Bogi szerelmét. Ujjai felcsúsztak az arcomra, majd közel hajolva csak ennyit mondott:
- Egyetlen pillanatra sem felejtettelek el, én szőke hercegem! – mormolta, majd egy puszit hintett a számra. Ajkaim elnyíltak döbbenetemben.
A pillantása eztán ugyanolyan sötét lett, ugyanolyan ijesztő. Vagy talán még inkább vámpíri, mint ezelőtt, hiszen most szemei sötéten csillogtak, s nem vörösen. Éjfekete pillantása megtelt utálattal, és az érzései elborultak. Szinte remegett felettem a sok dühtől, én pedig nem értettem semmit. Ő azonban nem teketóriázott tovább.
- Most! – kiáltotta el magát.
Nagyon sok dolog történt egyszerre. Edward és Bogi egyszerre vetették magukat a tömeg közepébe, ahol ebben a pillanatban Maximo és a testvére, nekiestek a harmadik férfinek. Döbbenetemben még csak megmozdulni sem tudtam. Maximo nem tett mást, mint – miután lenyomta a földre, s az térdre rogyott - a férfi szemébe nézett, akinek tekintete elhomályosult, és csak meredt maga elé. Aztán ahogyan Maximo teste megfeszült, úgy változott meg a másik arca. Elborzadt, és éreztem, hogy rettentően fél. Maximo testvére kezét fivére vállára helyezte, és keményen összpontosított. Összedolgoztak, de hogy pontosan miben is, azt nem tudtam.
- Nat! – szólította Nataliet Edward, aki egy ügyes mozdulattal kikerülte az előtte álló vámpírt, meghagyva ezzel a skalpját Nessienek, és Maximo mellé ugorva Edwarddal megfogták a vámpírt, s egyetlen erőteljes mozdulattal lecsavarták a fejét, és széttépték. Tátott szájjal bámultam rájuk.
- Neil! – sikított fel Maria, majd eszelős, vérengző tekintetét az előtte álló Bogira szegezte. – Mit művelsz? – vicsorogta.
- Átverlek – morogta Bogi. Nat mellém suhant és egy kedves mosollyal az arcán felhúzott a földről. Mindenki, aki megmaradt Maria hadseregéből összezavarodva meredt Bogira és Maximora. – Max?! – szólította fel Bogi „Max-et”.
- Mindenki álljon meg! – emelte fel a hangját, ezzel is jelezve, hogy mindenki figyeljen rá. Végignéztem a csapatunkon. Mindenki épségben volt. Szerencsére. Minden újszülött megállt. – Mostantól mi parancsolunk, és nem Maria. Álljatok egy sorba! – mondta, de a vámpírok vonakodtak.
- Nyugalom! – intette le Edward Jacobékat, aki csak morgott.
- Most! – ordította el magát Bogi, és tekintetét a vámpírokra szegezte. Azok azonnal tették, amit mondott.
- Mit műveltek? Öljétek meg őket, gyerünk! – tajtékzott Maria.
- A te időd lejárt – morogta Bogi, majd villámgyorsan akkora pofont akasztott le Mariának, hogy az a földre rogyott.
Maximo és a testvére is Bogi mellé léptek, s Maria a vesztét érezve, félve pillantott fel rájuk, majd rám. Talán itt értette meg, hogy neki vége van.
A vámpírsereg maradék hat tagja megfeszülő izmokkal nézte, ahogyan Bogiék megölik Mariát. Harapások, ütések. Bogi nem kegyelmezett neki, ahogyan Maxék sem. Letaglózva néztem én is a jelenetet. Ahogyan Maximo felhúzta a hajánál fogva a földről, és Bogi könyörtelenül ütötte Mariát, az valami borzalmas volt. De megértettem.
- Utolsó szavaid? – kérdezte gúnyosan Bogi. – Mert te ugyebár még ennyit sem hagytál meg nekik… - remegett meg a hangja, és tudtam, hogy a szüleire gondol. Max rám pillantott, és szemével intett. Nem bíztam benne, de odasétáltam.
- Én tettelek azzá, aki vagy! Ha én nem vagyok, akkor meg sem ismerhetted volna a kis háremedet – morogta nekem Maria, Alice-re és Bogira célozva.
- Köszönöm – fintorogtam, majd felemeltem a kezemet, hogy lesújtsak rá. Bogi azonban megfogta a karomat, de nem nézett rám.
- Ez már nem te vagy! – suttogta nekem címezve, majd egyetlen mozdulattal félrehúzta Maria fejét, és a nyakába harapva letépte a fejét, Max és a testvére pedig két oldalról kettészakították a márványtestet.
Megmentett attól, hogy nekem kelljen megtennem. Hálásnak kellett volna lennem, de sajnáltam, hogy ő lépett a helyembe. Hogy neki kellett könyörtelen vámpírrá válnia. Előhúzott a zsebéből egy gyufásdobozt, meggyújtotta, majd Maria testére dobta azt. Csak bámulta a lángokat üveges tekintettel, aztán hátrált egy kissé a két cinkosával együtt. Ahogy elhaladt Jacob mellett halkan odasúgta:
- Nincsenek túlélők! – ezzel pedig a farkasok megindultak a többi vámpír felé.
Nem volt menekvés egyikük számára sem. Bogi éppen hogy megindult felém, de meghallottuk Alice sikoltását. Bogi gyorsabb volt mindenkinél, és még mielőtt a fogak Alice-be marhattak volna, Bogi elé ugrott, és ő kapta a „találatot”.
Felsikoltott, én pedig azonnal mellé suhantam, s a kezeimbe omlott. Tomboló dühvel ugrott volna neki a vámpírnak, de Jacobékra akartam hagyni, így nem engedtem el.
- A rohadt életbe! – szitkozódott a karjaimban. – Dom! – kiáltott, mire Max testvére letérdelt elénk.
- Menjetek és intézzétek el a többit! – simította kezét a fiú arcára, nekem pedig ez a mozdulat pokolian fájt. Hogy ilyen kedvesen viszonyult hozzá.
- Maradsz? Biztos? – pillantott bizalmatlanul rám Dom.
- Menjetek! Ha három napon belül nem vagytok itt, utánatok megyek! – suttogta Bogi, közben sérült kezét szorította.
- Neked már nem kell ehhez a világhoz csatlakoznod többé – hallottuk Maximo hangját, aki letelepedett mellénk. Egyáltalán nem tetszett a helyzet! – Ha nem térünk vissza, akkor… már egy jobb helyen vagyunk – forgatta meg a szemeit.
- Idióta! Nem foglak elveszíteni titeket is! Felejtsd el! Megegyeztünk, nem? – nézett rájuk kérdőn.
- A mi sorsunk a tiéd is… - motyogták egyszerre a fiúk.
- Indulás! – bólintott Bogi.
Max és Dom vonakodva hagyták ott velünk Bogit. Pedig nem mi voltunk azok, akik bántottuk, hanem pont ők. Letekintettem az ölemben kuporgó lányra. A jobb mutató és hüvelykujja közötti ívben volt egy tetemes méretű fogsornyom. Megmentette Alicet. Még ezek után is.
Már bántam minden gondolatom, ami azt tükrözte, hogy ő egy vérengző fenevad lenne, mert most egyáltalán nem tűnt annak. Mocorogni kezdett a szorításomban, én pedig engedtem felállni. Leporolta magát, majd a családomra nézett.
- Hát itt lennék – mosolyodott el félszegen.
Mindenki kivétel nélkül megölelgette. A farkasok persze nem, csak Jake. A többiek tüzet gyújtottak, és eltűntették a maradék testrészeket is.
Aztán Bogi felém fordult. Ahogyan a vörös szempárba néztem, úgy éreztem, hazatértem. Az elmúlt hónapok szenvedése, mind eltörpültek, és szinte olyan volt, mintha meg sem történt volna. Bogi félénken toporgott előttem alig pár méterre. Nem mert idejönni, félt. De nem tudtam volna megmondani, hogy mitől. De ezért én sem léptem. Talán tőlem félt, és nem akartam megijeszteni.
- Bocsáss meg! – suttogta vékony hangon, és ajkai meg-megremegtek.
- Sosem haragudtam! – ráztam meg kicsit a fejemet. – Gyere ide! – tártam szét karjaimat.
Elmosolyodott, majd a következő pillanatban már a karjaimban volt. Szorosan ölelt magához, már-már fájón, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy itt van, hogy él, és hogy érezem, mennyire szeret. Arcát a nyakhajlatomba fúrta, és mélyeket lélegzett.
** Bogi **
Belebújni Jasper ölelésébe maga volt a gyönyör, amire már több mint fél éve vártam. Egész eddig csak ezért a pillanatért harcoltam, és küzdöttem. Hogy végül együtt lehessünk, boldogan, békében. Beszívni az illatát az orromba, mennyei volt. Az a jellegzetes illata, ami volt, most kicsit változott. Másképp éreztem vámpírként. De még mindig a tiszta óceáni víz és a nyári záporok utáni kellemes illat keveréke kúszott elmémbe. Felnéztem a szemébe. Ó, azok a vöröses-barnás szemek!
Felemeltem a kezem, és ujjaimmal végigsimítottam a karikákon a szeme alatt. Egy pillanatra lehunytam a szememet. Miattam lett ilyen, én tehetek róla! De még mindig jobb ez, mintha halott lenne!
Újra ránéztem. Ugyanaz az arc, csak több sebhellyel. Mostmár nem csak azt a nagyobb heget láttam, hanem a három kisebbet is. De nem csak az arcán, hanem a nyakán is. A vállához hajoltam, ahol ki volt szakadva a pulóvere, és a seb már fehéren varrosodott. Odahajoltam, és számat óvatosan odacsúsztattam, s egy puszit leheltem rá. Nem mintha ezzel segíthetnék, de mégis… Jasper felsóhajtott.
- Azt hiszem, tarozol egy magyarázattal, hugi! Később is ráértek romantikázni, de mi már tűkön ülünk! – harsogta Emmett, és hallottam, hogy megindul felénk. Bocsánatkérően pillantottam Jasperre.
- Igaza van! Tartozom az igazsággal! – suttogtam én is.
- Akkor menjünk is! – ragadott kézen Emmett, de Jasper visszarántott.
- Egy lépést sem megy mellőlem! – figyelmeztette melák bátyját.
- Legyen, csak menjünk már! – sóhajtott színpadiasan Emmett.
Jasper összekulcsolta az ujjainkat, és lassan megindultunk a Cullen ház felé. Natalie is mellém szegődött, s a vállamra hajtotta a fejét. Alice előttünk lépdelt gondterhelt arccal. Nem tudtam mi baja lehet, de magamban feljegyeztem, hogy ne felejtsem el megkérdezni. Edward és Bella rámmosolyogtak, majd előre szaladtak. Nessie Jacob oldalán ballagott, és halkan duruzsolt az alakváltó fülébe. Hát nem mondom Jake szaga nem volt semmi számomra. Tiszta ázott kutya szaga volt!
Esme és Carlisle mosolyogva ballagtak, látszólag teljesen megnyugodva, hogy minden rendben, Rose és Em is hasonlóképp. És én is boldog voltam, Jasperrel az oldalamon. De ő kissé szomorúnak tűnt. Reméltem, hogy ha elmondok mindent, akkor már boldog lesz velem együtt. Nem szerettem volna, hogy azért szenvedjen, mert én ilyen lettem. Ez nem az ő hibája, és ezt el is fogom neki mondani. Hiszen mindennél jobban szerettem!
Elmosolyodtam, ahogyan eszembe jutott az együtt töltött éjszaka minden apró képe. Egy emlékem sem veszett el, hála a képességemnek, és már most előre kívántam őt. Fél év hosszú idő… nagyon hosszú. Muszáj lesz mindent bepótolnunk!
- Jacob! – torpantam meg a ház lépcsői előtt, ezzel megállásra késztetve Szőke Hercegemet is. Jake érdeklődve kapta felém a fejét. – Szeretnék először veled beszélni! Csak pár perc… - kértem. Jasper összevont szemöldökkel meredt ránk, majd az ajtóban toporgó Natalie-ra nézett. Elengedtem a kezét. Fájt az a pillantás, amit váltottak.
- Persze! – bólintott Jake, majd egy puszit hintett a kissé koszos ruhában ácsorgó Nessie homlokára és felém lépett.
- Pár perc – intéztem szavaimat Jaspernek, majd elindultam visszafelé, a fák takarásába. Tudtam, hogy így is hallani fogják a beszélgetést a házban tartózkodók, de legalább olyan érzésem volt, mintha kettesben tudnék beszélni vele. Jasper fájdalmas pillantással nézett utánunk. Kihívóan meredtem egy pillanatig Natalie-ra, ezzel elérve, hogy Jazz mellé lépjen, és betolja a házba. Ketten maradtunk.
- Nos, miről lenne szó? – kérdezte Jake. Ahogy így vámpír szemmel megnéztem magamnak, sokkal helyesebbnek találtam. Na nem mintha tetszene, de mégis. Sűrű, rövidre nyírt fekete hajába bele-belekapott a nyári langyos szellő, sötét pillantása kissé bizalmatlanul méregetett.
- Hát… - sóhajtottam, közben Jake helyet foglalt egy kidőlt fatörzsön. Annyira tartott tőlem, hogy ne tévesszen szem elől, de nyugodtan kényelembe helyezte magát. Nekem ez nem ment. Én csak egyenes háttal álltam előtte. Nehéz volt levetkőzni az elmúlt hónapok viselkedését. És nem is ment igazán. – Te vagy az alfa már egy ideje, és úgy gondolom, hogy a maradásomat vagy a nem maradásomat veled kellene először megbeszélnem – apró mosoly szaladt Jacob arcára.
- A Cullenek területére nincs hatásköröm – nézett bele szemeimbe. Valószínűleg a vörös tekintetemtől elkomorult. Lesütöttem pillantásom.
- Hát én azért mégis megkérdezném… Bár még én sem tudom, hogy mi lesz – néztem fel a kék égre. A nap előbújt pár fehér felhő mögül, és napfény árasztotta el a környéket. Minket ugyan nem ért a fák takarása alatt, de érezhettük a meleget körülöttünk.
- Nem tudod? – kérdezte, s felállt. – El akarod hagyni Jaspert? – kérdezte vádlón. Azonnal ideges és mérges lettem, s egyetlen pillantás alatt rákaptam a fejemet, és fújtatva meredtem rá. Hátrált pár lépést, és jól észrevehetően remegni kezdett. A házból matatást lehetett hallani, gondolom készültek közénk vetni magukat.
- Nem így értettem – sziszegtem, majd mély levegőt vettem, elfordulva Jake-től. – Ha felidegesítesz annak komoly következményei lesznek, Jake! És ez nem fenyegetés, mielőtt még több marhaságot találnál ki. Ezek a tények. Nem vagyok sokkal jobb egy vérengző újszülöttnél… - suttogtam, s a talajon lévő avart nézegettem.
- Talán fején találtam a szöget, azért húztad így fel magad, csak most még nem mered bevallani? – kérdezte gúnyosan. Kedvem lett volna egy jó nagyot odasózni neki, és megtanítani, hogy kivel hogyan kell beszélnie, de nem tehettem, ő is a családom, ha úgy nézem. A kezeim remegését azonban nem tudtam elrejteni. Testemet fojtogatta a düh.
- Jake, nem harcolni jöttem most ide veled! – fordultam vele szembe dühösen. Jacob megfeszült izmokkal állt előttem. Szemmel jól látható jelei voltak a haragomnak: fekete szemek, reszketeg kezek. – De felbőszítesz és… képes vagyok kérdezés nélkül úgy szájbaverni, hogy azt megemlegeted! – figyelmeztettem. – Én harcos vagyok, arra lettem nevelve, hogy ne teketóriázzak, szóval… - mondtam volna tovább, de félbeszakított.
- Arra lettél nevelve? – nevetett fel cinikusan. – Te a mi Bogink vagy! Nem az övék! Te Jasperhez tartozol, nem pedig hozzájuk! – hadonászott előttem, és bőszen magyarázott. Csak pislogtam, hogy ez a kölyök, igaz, hogy idősebb mint én, de akkor is, mit ki nem mer jelenteni.
- Te nem tudsz róluk semmit! – sziszegtem a képébe, ahogyan közelebb hajoltam hozzá. – Nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok, ők…
- Csak azt a baj… - kezdte tagoltan, és keményen. – Hogy a saját szemétséged miatt szenvedett az egész család! Csak magadnak köszönheted ezt!
- Jobb lett volna, ha ő megy el? – kiáltottam fel, és ököllel belevertem az egyik fába mellettünk. – Alice látta, hogy elment volna velük, és Maria megölte volna… tudom, hiszen vele éltem, tudtam mire ment ki a játék… jobban szerettem őt annál, minthogy odadobjam nekik! Ő a mindenem, hát nem érted? Azt hiszed, nekem nem volt rossz? Hogy nekem nem fájt? Dehogynem, talán jobban, mint neki, hiszen nekem meg kellett játszanom magam, minden nap minden percében! Szeretem őt, a francba is! Nem akartam neki fájdalmat okozni, de nem tehettem mást! Szeretem! – kiabáltam magamból kikelve, majd értetlenül meredtem a vigyorgó Jake-re. – Te meg mi a francot vigyorogsz? – dörrentem rá.
- Végre önmagad voltál, és bevallottad, hogy szereted. Csak ennyit akartam – vont vállat, majd magához húzott, és elindult velem a ház felé. – És maradhatsz, ha kordában tudod tartani magad és a haverjaidat! – mondta. Most már egy cseppet sem tartott tőlem.
- Te mennyire gonosz egy… - haraptam el a mondatot, mire Jacob felnevetett.
- Jól van, jól van… - kuncogta.
Ahogy kiléptünk a ház előtti tisztásra a Nap ragyogása engem is elért, és megpillantottam Jaspert a hatalmas üvegablak előtt ácsorogni. Tekintet végigcikázott rajtam, majd az arcomat bámulta. Halványan elmosolyodtam, és Jake-kel egy kicsit megálltunk. Ő is észrevette, hogy Jasper milyen szeretettel és féltéssel tekintett rám. És nem utolsó sorban csodálattal. Persze a sugarak őt is érték az ablakban, így én is megcsodálhattam őt, teljes ragyogásában. Gyönyörű volt! Mint mindig, mert számomra Japer napfény nélkül is a legszebb teremtés volt a világon.
Türelmetlenül toppantott egyet az ablakban, így újra megindultunk befelé. Az ajtót szinte feltépte, és azonnal magához húzott. Furcsa volt közel lenni hozzájuk. Jake-hez is, de az ő szaga annyira taszít, hogy meg sem fordult a fejemben semmi olyasmi, hogy akár bántsam, mert inkább még olyan szinten vagyok, hogy elkerüljem. Persze nem akartam megbántani őt, ezért hagytam, hadd vezessen be. De Jasper karjaiban, elkapott az-az érzés, ami mindig a vámpírok közelében. A szorongás. De furcsa is volt, mert tudtam, hogy ő az. Éreztem az illatát az orromban, a teste „melegét”, hallottam a halk suttogást a fülemben, ami azt szavalata „Szeretlek!”. Pár pillanat múlva én is átfontam őt karjaimmal, és magamhoz szorítottam.
- Azt hittem már meg sem fogod ölelni – mondta nyugodtan Nat a kanapén ücsörögve. Felé villantottam a tekintetem, ami látszólag kényelmetlenül érintette, mert összerándult az arca. Jasper megfogta a kezem, és mi is leültünk. Jazz két oldalán most mi voltunk Nattel, és nem mondom, hogy tetszett.
- Egy valamit meg kell, hogy értsetek! – kezdtem rögtön. – Én nem ehhez vagyok szokva – mutattam végig rajtuk, akik egymás mellett ültek, és egymás kezét szorongatták. – Nem vagyok ahhoz szokva, hogy a vámpírokat a közelemben kedvesen köszöntsem, hogy megöleljem őket, én… - lesütöttem a szememet.
- Megértelek! – karolta át a derekamat Jasper, és olyan közel csúszott hozzám, hogy testünk összeért. Natalie bizalmatlanul méregetett. – Tudom, milyen ez, és te még alig vagy pár hónapos vámpír, aki ráadásul olyan közegben élt, ami lássuk be, nem a legjobb a nevelkedéshez. Senki sem ítél el, Kedvesem! – Jasper hangja lágy volt, és nyugtatólag hatott rám.
- Natalie, elég legyen! – csattant fel Alice, réveteg pillantással. Ahogy Nat lekapta rólam a tekintetét, Alice szemei kitisztultak. Látomása volt.
- Én szeretlek, Bogi, de nem bízom benned! – rázta meg a fejét Nat.
- Tán jobban szeretted volna, ha vissza sem jövök, és Jasper idővel majd belédszeret? – kérdeztem gúnyosan. Nat megmerevedett, Jasper pedig felsóhajtott.
- Semmi ilyenről nincs szó! Tudod, hogy csak te létezel számomra! – suttogta a fülembe Jazz. Most először nem láttam fájdalmat Alice arcán, csak szúrósan pillantgatott Nat felé, ahogyan én is.
- Legyen hát… - bólintottam. Elfogadtam, amit Jasper mondott, de hinni nem hittem neki. Mert bár a képessége elárulta volna neki Nat érzéseit, de én mégsem bíztam néhai legjobb barátnőmben. Még nem.
- Bogi, akkor elmeséled nekünk, hogy mi történt? – kérdezte kedvesen Esme. Ránéztem, s bólintottam.
- Nessie – mosolyogtam a lányra. Az ő jelenléte is megnyugtatott. Valahogy jó volt hallani egy szív dobbanásait a szobában, ami mégsem egy védtelen emberhez tartozott. – Megfognád a kezem? Szerintem ketten meg tudnánk tenni, hogy megmutatjuk az emlékeimet mindenkinek!
- Hm… kíváncsi vagyok, sikerül-e – bólintott mosolyogva Nessie.
- Fogjátok meg egymás kezét! – mondtam mindenkinek, s egy kört alkotva megfogtuk a másik kezét. Nem kerülte el a figyelmemet az a gyorsaság, ahogyan Natalie a kezét Jasperébe csúsztatta. Ő azonban csak engem figyelt. – Lehet, hogy ki fogok merülni, és rosszul is leszek, mire a végére érünk, de ne ijedjetek meg! Csak kelleni fog egy kis idő, míg rendbe jövök! – mondtam mindenkinek, de Jazzre néztem. Elsősorban őt akartam megnyugtatni, hogy jól leszek. Ő pedig bólintott.
- Csapjunk bele a lecsóba! – kiáltott fel izgatottan Emmett.
- Legyen! – mosolyodtam el a kíváncsiságán, s összpontosítani kezdtem. A képességem, miszerint látom a múltat, mindenkiét, akárkiét, és Renesmee képessége most jól jött együtt.
Remegve, sírva néztem, ahogyan Edwardék visszatartották a kiabáló Jaspert. Majd’ a szívem szakadt meg a látványtól! Maximo futni kezdett, így szemem elől egy pillanat alatt eltűnt az én Egyetlenem. A düh újult erővel tört fel bennem, és ütni kezdtem Maximo vállát.
- Tegyél le, te szemét! Most! – sikítottam a füle mellett, mire hirtelen lefékezett, s a talpamra állított.
- Már nincs csere, hiába is hisztizel! – morgott rám, s lopva a többiek felé nézett. A szemem előtt ismeretlen képsorok kezdtek peregni: magam mellett Maximo ikertestvérét láttam, én pedig, Max szemszögéből, sok sebből véreztem, és mindenem fájt. A hangok tompán jutottak el hozzám, ahogy a testvére és egy nő beszélgettek. A fiú kérlelte a nőt, hogy kímélje meg Max életét, aki csak felnevetett és biztosított őt afelől, hogy mindenkinek jobb lesz így. Aztán éles fájdalom következett, majd újra Max előtt álltam, s körbevettek minket a többiek.
- Nem… nem hisztizek! – dadogtam akadozva, mert még mindig a látomás hatása alatt álltam. Tehát Maximonak van egy testvére, aki szintén vámpír. – Hova visztek? – követeltem választ. Max szeme megvillant.
- Félsz, hogy tényleg nem látod többet a te Jasperedet! – vigyorgott.
- Honnan… - kérdeztem volna, de ő csak felnevetett.
- Mondjuk úgy, hogy van, aki súg nekem – kopogtatta meg a kobakját. Nem értettem semmit.
- Nem akarok veletek menni! – fontam össze a mellkasom előtt a kezeimet, s észrevétlenül előhúztam a kést a pulóverem ujjából.
- Mariának élve kellesz, úgyhogy most eltekintek attól, hogy jól helyben hagyjalak! – forgatta meg a szemeit.
- Maria? – döbbentem meg. Rá nem számítottam.
- Igen ő. Miért? Tényleg sejtésetek sem volt, hogy ő az? – vonta meg a vállát.
- Max, menjünk már! Nem sokáig bírom, olyan jó illata van! – panaszolta az egyik lány.
- Majd ha azt mondom, akkor megyünk! – dörrent rá Max. Látszott, hogy ő a vezető most.
- Ha élve kellek neki… - kezdtem, s a kezembe szorítottam a kést, a karjaim takarásában. – Tégy róla, hogy elő maradjak! – néztem elszántan a vörös szempárba, ami egy pillanatra értetlenül megcsillant, majd ahogy én mozdultam, mozdult ő is, de az adrenalintól talán én mégis gyorsabb voltam.
A kést egyenesen a nyakamba nyomtam, ezzel átvágva a bal oldalon lévő nyaki ütőeret. Azonnal térdre rogytam, s elmosódva láttam néhány foltot, és hallottam dulakodás és morgás hangjait.
Visszatérve a jelenbe, megszakítottam a képek vetítését. Minden szem rám szegeződött. Először Renesmee-re néztem, hogy ő hogy bírja a vetítést, de úgy láttam, jól van, csak ő is eléggé sokkos volt az előbb látottaktól. Persze, hiszen a képességemmel nem csak képeket közvetítek feléjük, hanem érzéseket is. Ők is érezték, igaz nem annyira, de érezték, mikor eldobtam magamtól az életem. Jasperre pillantottam, aki megrendülve nézett vissza rám. Előhúztam a zsebemből a pillangókést, és Edward felé dobtam, aki ügyesen elkapta.
- Bocs, hogy elvettem! – mondtam a szemébe nézve.
- Megértem, miért tetted… - bólintott.
- Életem legnehezebb tette az volt, amikor meghoztam a döntést, hogy elhagylak téged! – néztem Jasper szemeibe, s kezemet lassan az arcára csúsztattam. Szinte belebújt az érintésembe. – De mint írtam, nem állt szándékomban eljutni hozzájuk. Elég nehéz volt Edward előtt titokban tartani, hogy mit terveztem. Úgy voltam vele, hogy ha bejön a tervem, és átváltoztatnak, akkor minden rendben lesz, ha pedig mégsem, akkor legalább tényleg én halok meg helyetted.
- Ezt akkor sem lett volna szabad, Bogi… - nézett rám fájdalmasan. – Ez túl sok, túl kemény…
- Majd meglátod! – hintettem apró csókot a szájára, majd homlokunkat összeérintettük. Újra megfogtam Renesmee kezét, és így kezdtem visszaemlékezni. – Nem kellett csalódnom Maxben… - motyogtam még.
Ahogy kinyitottam a szemem, minden olyan más volt. Ismeretlen mégis ismerős. Mindent jól láttam, a levegőben szálló porszemeket, jobban hallottam a madarak csicsergését. Fáradtnak éreztem magam, mégis elevennek. Olyan elevennek, mint még soha ezelőtt, a legjobb napomon sem.
Egy nő alakja kúszott be a látóterembe. Vörös pillantásai és barna haja volt. Minden egyszerre ugrott be, és kattant a helyére. Maria, az átváltozás, Max, Jasper. Tudtam, hogy úgy kell tennem, mint aki semmire sem emlékszik. Tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem. Körbepillantottam a szobában, de Maximo nem volt ott.
- Végre felébredtél – sóhajtotta Maria, de feltűnően árgus szemekkel nézett rám.
- Hol vagyok? – rebegtem. – Ki maga? Mit, hogyan…? – játszottam a szerepem.
- Nem emlékszel? – lepődött meg, s tartása máris sokkal nyugodtabbá vált. Egy percig csak magam elé bámultam, mintha próbálnám összeszedni a gondolataimat.
- Nem – nyögtem ki végül, majd a torkomhoz kaptam. Kapart és égett, de jól tudtam, hogy mitől. Valóban nehéz volt elviselni, és rossz volt. – Mi történik? – kérdeztem. Maria jókedvűen elmosolyodott.
Újra visszatértem a jelenbe, s zihálva engedtem el Nessie kezét. Jasper azonnal az arcomat kezdte simogatni.
- Itt elmesélte a hazugságait, amit neked is mondott. Azt mondta, a nevem Elle, és hogy te vagy a gonosz. El akarta hitetni velem, hogy meg akartál ölni, ahogyan megölted a szüleimet is, és hogy ő csak megmentett. – mormoltam, majd a többiekre néztem. – Amit ezután megtudtam, arra cseppet sem számítottam.
Futottunk hegyen, völgyön át, míg el nem értük Mexikóváros szélét. Maria elvitt vadászni. Itt ugrottam egyet az emlékekben. Maximo tekintete zaklatottan járt rajtam, ahogy kettesben maradtunk a szobában.
- Hol voltatok? Már azt hittem, megölt – mormolta.
- Keleten voltunk… miért? Nem értelek – ráztam meg a fejemet.
- Már három hete, hogy megharaptalak. Egyébként szívesen! – morogta kelletlenül.
- Micsoda? – rökönyödtem meg. – Három hete?- kérdeztem vissza.
- Igen, rossz a füled? – suttogta halkan, hogy Maria, ha a közelben van, ne halljon meg minket.
- Tegnap ébredtem fel!
- Mi? Az lehetetlen!
Itt újra a Cullen házban voltam a többiekkel.
- Maximonak elmeséltem mindent. A tervem egészét. Tudtam, hogy ő nem rossz, hogy ő is éppúgy gyűlöli ezt az egészet, mint én. És igazam lett, beleegyezett, hogy segít. Ő és Dominic, a testvére nem akartak így élni. Ők ketten segítettek nekem.
- Komolyan? – Alice arca meglepett volt.
- Igen. De erre a három hétre nem találtunk magyarázatot. Arra emlékszem, hogy fájt, nagyon fájt, de hogy három hét… semmire sem emlékszem belőle, csak érzésekre, de azokra is csak zavarosan. Olyan volt, mintha végig fájt volna. Nem tudom… és Max, de még Dom sem… nem tudnak semmit rólam… hogy mi volt akkor.
- Ez furcsa – mormogta mellettem Jasper.
- Az. De nem tudom… Maria azt mondta, hogy szerinte is furcsa, mert sosem tartott senkinek sem három napnál tovább az átváltozás. Azt mondta, végig velem volt. Persze szerintem hazudott… És sajnos a képességemmel sem látok semmit – ráztam meg lemondóan a fejem. – Érzem, hogy itt van – érintettem meg a fejem. – De nem tudok rá emlékezni, pedig olyan érzésem van, mintha fontos lenne… nagyon fontos.
- Mi Max és Dom képessége? – kérdezte Nessie.
- Max és Dom együtt hasznosak igazán – mosolyodtam el. – Emlékeztek, hogy Max megmondta nekem, hogy mitől félek? – vontam fel a szemöldököm.
- Képes felismerni az emberek félelmeit? – döbbent le Carlisle. – Ilyenről még sosem hallottam.
- Ez még semmi… láthattátok, hogy Dommal hogyan dolgoznak össze. Dominic ráhangolódik Maxre, és megjeleníti egy vízióként a félelmed… a legnagyobb félelmed. Ezzel harcképtelenné teszi az ellenséget. Megijed, összezavarodik… - magyaráztam mosolyogva.
- Volt köztetek valami? – suttogta a kérdést Jaspert, és lehajtotta a fejét. Nem nézett rám, mintha félt volna a választól.
- Elméletben minden, amit el tudsz képzelni egy harmonikus párkapcsolatban – adtam meg a választ, mire Jasper megmerevedett mellettem.
- Tessék? – Nat ismét nekem akart esni.
- Maria egy idő után kezdett kételkedni a hűségemben… többször eltűntünk Maxszel… például én jártam a lakásodon – néztem Jasperre. – Tudni akartam, hogy jól vagy-e. Furcsa volt, hogy lehagytad Forksot, de így közelebb voltál hozzám. De mikor megláttalak ma… nem tudtam, hogy… hogy… - néztem a vörösesbarna szemekbe.
- Nem akartam csalódást okozni, sajnálom! – hadarta szégyenlősen.
- Nem okoztál csalódást! – mosolyogtam rá. – Kezdetben nekem is emberekre kellett vadásznom… Aztán mivel Maria kezdett bizalmatlankodni, számon kérte, hogy hova tűnünk Maxszel… így hazudtunk mindenkinek… hogy hova tűnünk – néztem rá sokat sejtetően. Bólintott. – Nos, többé nem mehettem vissza hozzád, túl kockázatos lett volna, így vérbankokból vettünk vért… nem akartam embereket ölni, mert egyre csak közeledett az idő, hogy jöjjünk, és reméltem, hogy vársz engem. Hogy velem akarsz majd lenni – Jasper csillogó szemekkel nézett fel rám. Megszorítottam a kezét. – A lecsapolt emberi vér már nem az igazi, de ha állatokat fogyasztottam volna, az feltűnt volna Mariának. Így kitaláltuk ezt a mesét, és mindenki hitt nekünk. Sokat voltam Maxszel, és Dommal a tervünk miatt, így ez egy nagyon jó fedősztori volt.
- Maria nem tudta, hogy mi a képességed? – kérdezte Bella, mire vigyorogva megráztam a fejem.
- Tudatlanul halt meg – vontam vállat. – Legyen elég ennyi! Az, hogy pontosan milyen feladataim voltak… azt már tudjátok, csak másik szemszögből – pillantottam Kedvesem felé. Elhúzta a száját. – Mondjuk én sem voltam épp tökéletes… – szomorkodtam. Feltűrtem a pulóverem ujját.
- Jézusom! – szörnyülködött Esme. Rengeteg harapás díszítette a karomat. Több mint Jaspernek. Ő csak ujjaival végigsimított a temérdek hegen, és lehunyta a szemét.
- Max nem egyet és nem kettőt tépett szét miattam… jól játszotta a féltő, dühös páromat – kuncogtam fel. – Nekik köszönhetem, hogy itt vagyok. Dominic nagyon érzékeny. Még most sem tette túl magát azon, hogy miatta változtatták át Maxet. Hogy mivel az ő öccse… Max viszont sose hibáztatta ezért. Ő az erősebb közülük, jellemileg biztosan. Ők fontosak nekem – motyogtam végül. – Eljött a csata ideje – folytattam inkább. Jaspert megviselte ez az egész. – Tudtam, hogy Edward együtt fog működni velem. Először majdnem hanyatt vágódtam, mikor megláttam Nataliet is… meg Jasper szemeit. Elkezdtem vetíteni Edwardnak az emlékeimet, így ő mindenről tudott. Próbáltam neki üzenni, hogy Bellát ne keverje bele – szusszantottam. – De nem tudtad kordában tartani az asszonyt – mosolyogtam, ahogyan ők is.
- Nem tudtam semmiről, csak védeni akartam a férjemet! – szabadkozott Bells.
- Megértem! – bólintottam. – Max volt Maria legnagyobb bizalmasa. Egyébként nem sokkal azután változtatta át, hogy te elhagytad – simogattam meg a párom kezét. Ő csak némán hallgatta a mondandóm és a szőnyeget bámulta. – Maria azt hitte, hogy Max vele van. Így neki mindent elmondott. Tudtam, hogy velem akarja majd megöletni Jasper. Jól kellett játszanom.
- Jól is sikerült – susogta mellettem.
- Nem akartam fájdalmat okozni, de a legmegfelelőbb pillanatot ki kellett várnom…
- És a másik? Aki megölte a szüleidet? – kérdezte Emmett.
- Neil – morogtam. – Azt a szemét állatot mindenkinél jobban utáltam – szusszantottam. – De Neil túlságosan csapongó volt, és öntörvényű. Maria kedvtelésből tartotta meg. Azért, hogy az ágyban ne legyen egyedül.
- Azt hittem, ágyba mindig a bizalmasait vitte – szúrta oda nekem Nat, és Jasperre pillantott. Jazz teste megfeszült.
- Jasper után nem nagyon akart megbízni senkiben, de valakiben muszáj volt. Így lett ez Max. Neil nem volt jó ilyesfajta komoly dolgok megbeszélésére… és bárkit az ágyába cipelt… még Maxet is… szegény – nevettem fel. – Tudta, hogy ki fogom tekerni a nyakát, de nem mert nemet mondani Mariának. Lett is belőle balhé.
- Azt hittem, nem volt köztetek semmi valójában – vonta fel a szemöldökét Nat.
- Nem is. De gondolj bele! Egy vámpír, ha a társa ezt teszi, majd’ beleőrül… nekem is így kellett tennem. És nem Marián vertem le, hanem szegény Maxen… na ott akkor döbbent rá még Maria is, hogy jó harcos lett belőlem… persze igazából nem bántottam soha Maxet
- Hát, be kell vallanom, Bogi, te túlteszel itt az összes tesómon. Szóval ezennel kiadom neked a legkedvesebb testvér címet! Megérdemled! – vigyorgott Emmett. Erre mindenki elmosolyodott, még Jazz is.
- Max és Dom visszajönnek majd, ha a többieket lerendezték… van még pár katonánk délen… de nem fognak itt maradni. A családjuknak nagy birtokai vannak Brazíliában, és ők oda húznak…
- Azért remélem, te itt maradsz! – nézett rám Jasper. A szemeiben megannyi érzelmet láttam, de a legnagyobb része mégis a féltés volt.
- Ha ezek után még akarsz, akkor boldogan! – mondtam kissé félve. Tényleg tartottam tőle, hogy a múltam miatt csalódik bennem.
- Semmi olyat nem tettél, amit én ne tettem volna… Szeretlek! Csak téged, és… úgy hiányoztál! – fájdalmas arca, és szívet tépő szavai megrendítettek. Szorosan magamhoz húztam, ő pedig arcát a nyakhajlatomba fúrta. Carlisle-ra néztem.
- A mi lányunk voltál, és mindig is az maradsz! – mondta mosolyogva, és Esme is bólogatott. Láttam rajtuk, hogy őket is érzékenyen érintette a történetem.
- Köszönöm! – mosolyogtam vissza rájuk. – Gyere, menjünk fel, pihenjünk kicsit!
- Inkább menjünk máshova… bárhova, kettesben! – nézett rám reménykedve. Egy pillanatra elgondolkodtam.
- Rendben. Akkor nálunk leszünk! Az elég messze van még a várostól.
- Nem baj, hogy…?
- Nem. Hiányoznak a szüleim, de te jobban hiányoztál! – simogattam meg a gondterhelt arcot.
Búcsút intettünk a többieknek, akik mosolyogva néztek vissza ránk. Jasper egy pillanatra sem engedett el maga mellől, de én sem akartam elengedni őt. Alice arca kissé még mindig furcsán elgondolkodó volt, de úgy gondoltam, ráérek később is megkérdezni, hogy mi történt. Nat is integetett utánunk, de mégis láttam némi kétséget a szemében. Ezzel is csak később akartam foglalkozni.
Futni kezdtünk, kéz a kézben, szorosan egymás mellett.
- Na mennyire bírod? – kérdeztem nevetve Jaspertől, és elengedve a kezét, még gyorsabban kezdtem rohanni.
- Elkaplak! – szólt utánam ő is vidáman.
Tudtam, hogy minden rendben lesz. Hogy együtt boldogok leszünk. De azt is, hogy van még miről beszélnünk. Biztos voltam benne, hogy Jasper a többi részletet is tudni akarja majd, én pedig nem titkolok el előle többé semmit.
Nevetve csapódott belém a kemény férfitest, és együtt futottunk tovább. A ház elé érve megálltunk az ablakom alatt, és mosolyogva néztünk egymásra. Mindketten erre vártunk már hónapok óta. Arra, hogy újra együtt lehessünk, arra, hogy újra egymáséi lehessünk csak úgy, mint az utolsó éjszakánkon: szerelmesen, önfeledten, szabadon.
- Nem hittem volna, hogy egyszer majd úgy térek ide vissza, hogy nem fáj már a haláluk annyira… - simítottam végig az erkélyajtó fakeretén.
- Nem hittam volna, hogy valaha is újra láthatlak! – mormolta, s orrát végighúzta az állam vonalán. – Hmm… ugyanolyan jó illatod van, mint azelőtt!
- Te sem panaszkodhatsz! – mosolyogtam, majd ujjaimat a hajába fűztem, s odahúztam magamhoz egy szelíd csókra. Ahogyan ajkai az enyémhez értek, azonnal elfogott a vágy, hiszen olyan régóta nem lehettünk együtt. Ezt ő is érezte, mert belemosolygott a csókba, és szorosan magához húzott.
- Mi mindent nem mondtál el? – kérdezte levegőért kapkodva, mikor elváltunk egymástól. Tekintete elsötétült, de láttam rajta, hogy próbálja visszafogni magát. Kíváncsi volt.
- Csak pár apró részletet – vontam vállat, miközben az arcát simogattam, ő pedig nekinyomta homlokát az enyémnek, s lehunyta a szemét.
- Tudni szeretném! – suttogta.
- Nem fog tetszeni. Te is tudod, hogy milyen ott az élet… csak fájna engem úgy látnod! – mondtam, közben az arcát néztem. Gyönyörű volt, szebb, mint amire emlékeztem.
- A te sorsod az enyém is – nézett a szemeimbe.
- Legyen – sóhajtottam. – Üljünk le! – kértem.
Leültünk az ágyra, egymással szemben. Én Jasper ölében foglaltam helyet, ő pedig hátát a támlának vetette. Kezei a derekamon pihentek és pillantása egy percre sem engedett el. Tudtam, hogy mennyire fájt neki az elmúlt időszak, ahogyan nekem is. Tudtam, hogy fordított esetben én is tudni szerettem volna mindent. Mélyen a szemébe néztem, közben kezeimet az övéire csúsztattam. Egyetlen emberrel – vagy vámpírral – nem volt szükségem testi kontaktusra, de muszáj volt összekulcsolnom derekamon pihenő ujjainkat.
Torrey egy kicsi falu volt, valahol Mexikóváros déli határa mellett. Az erdő pedig, ami körülvette, elég sűrű, és elég sötét ahhoz, hogy elbújjunk benne.
Max és Dom a két oldalamon foglaltak helyet, s körülöttünk még hat másik vámpír, Maria pedig velünk szemben, Neil-lel az oldalán. Legszívesebben ebben a szent pillanatban kettétéptem volna azt a bárgyún vigyorgó bunkót, de nem tehettem, mivel elvileg nem emlékeztem semmire. Nehéz volt rezzenéstelen arccal bámulni az előttem lévőkre, de muszáj volt!
Jasperért! – gondoltam magamban, s egy pillanatra megengedtem magamnak azt a luxust, hogy lehunyjam a szememet, és az én Szőke Hercegemre gondoljak. De csak egyetlen pillanatra.
- Ez egy harc. Az életünk egy nagy csata, de édes érte a jutalom. Szeretném, ha a legjobbak lennétek! – magyarázta Maria, miközben maga mellé intette Maxot. Dom és én is megfeszültünk, de mikor láttuk, hogy megfogja a kezét és csábos mosolyt villant rá, egy kicsit megnyugodtunk. – Gyakorlat teszi a mestert! Így hát harcolnotok kell! Gyakorolni egymással!
Szerencsére nem Dominic-kal kerültem össze, mert őt nehéz lett volna bántanom tudván, hogy ő az egyik szövetségesem. Fiona volt az, aki velem szemben morgott. Elgondolkodva meredtem a fiatal, vékony lányra. Hosszú, sűrű fekete haja majdnem leért a térdéig, ahogyan előregörnyedt, és kezeit összedörzsölgette. Tudtam, hogy van valamilyen képessége, láttam egy villanásnyit az eddigi pályafutásából – ami alig volt több mint az enyém -, így óvatosan léptem egyet felé. Max mellettünk állt nem messze, és valamit súgott Maria fülébe, ami látszólag nem igen tetszett neki, de morogva bólintott.
Fiona összeszűkítette szemeit, és látszólag koncentrált valamire, de semmit sem éreztem. Nem tudtam, mit csinálhat, de a türelmem elfogyott, így felé lendültem. Amint egy méteres körzetébe kerültem, éreztem az éles fájdalmat a lábamban, és egyszerűen nem tudtam mozdulni. Mintha mindkét lábam egy merő márványtömb lenne, ami szorítja és szorítja azt. Fiona villámgyorsan elfutott mellettem, és nagyot ütött a bal vádlimra, ami darabokra törött.
Éles sikítás és hörgés hagyta el a torkomat, s a földön fetrengve vonaglottam a kín miatt.
- Mi volt ez? – kérdezte rémülten Jasper, és egy kissé megemelkedett, hogy az arcunk között alig volt egy centiméter. Halványan elmosolyodtam, és megsimogattam az arcát.
- Fiona képessége a fagyasztás volt – mondtam halkan. Még most is éreztem a bizsergető, égető fájdalmat a lábamban, hála a képességemnek.
- És hogy…?
- Várj! – kuncogtam fel, majd visszanyomtam a mellkasánál fogva a támlának, és újra elmerültem a vörös-karamell pillantásban.
Dulakodás hangja szűrődött át a sikolyaim fátylán, és egy kéz érintését éreztem a vállamon, ahogy lenyomott a fűbe. Hirtelen szűnt meg a fájdalom és nyitottam ki a szemeimet. Neil állt fölöttem, és az ő kezei által lettem visszanyomva az avarba, de ő nem engem figyelt. Arrafelé fordultam amerre ő nézett, és megláttam Fionát és Maxet egymással szemben. Maria tajtékzott, és kiabált velük, hogy álljanak le, de két újszülöttet nem lehet csak úgy megállítani. Dom próbálta nyugtatni a vezetőnket. Lenéztem a lábamra. A farmer le volt szakadva róla, épp hogy takarva a combom felső részét, és a vádlimon pókhálószerű repedések sorakoztak végig. Zihálva érintettem meg a „sebet” és ujjaimmal végigkövettem a kacifántos háló mintáit. Ekkor mintha csak Neil végre észrevette volna, hogy magamnál vagyok, lepillantott rám.
- Vámpír vagy. Ha a fejeddel tette volna ezt, akkor is összeraktad volna magad! Egyedül a tűz pusztít el! – vigyorgott rám, majd hirtelen újra gondterhelten Maxék felé pillantott. – Megyek és szétszedem valahogy őket! Már három órája ezt csinálják… - morogta. Tehát három órába tellett? Fel sem tűnt. Bár a fájdalom mellett minden eltörpült.
- Max megölte Fionát? – kérdezte Jasper, mikor lehunytam a szemem, és ezzel megszakítottam az emlékek megmutatását.
- Ketten Dominic-kal. De nem ekkor, hanem később. Fellázadt, és Maria elvégeztette velünk a piszkos munkát – vontam meg a vállamat, és újra ránéztem.
- Mint mindig! – mormogta, amire én csak bólintottam.
- Ez volt az első lecke a számomra. Az első eset, mikor harcolnom kellett volna, de elbuktam. Csúnyán. Max csak azért tudta elérni, hogy eztán ne legyek hasztalan senki, és ne öljenek meg, mert egyre-másra csak vázolta Mariának, hogy milyen szép lesz, ha én foglak téged megölni – horkantottam.
- Ők tényleg sokat segítettek neked, ugye? – kérdezte, de nem nézett a szemembe. Inkább a pulcsim alját gyűrögette.
- Nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok – bólintottam. – De sosem volt köztünk semmi! – emeltem fel a fejét, hogy végre a szemembe nézzen. – Csak a te emléked éltetett. Volt olyan idő, mikor legszívesebben meghaltam volna, de legbelül Te mindig ott voltál. És én kénytelen voltam tovább harcolni. Mert szeretlek! – előrehajoltam, és homlokomat az övének támasztottam, úgy néztem a szemeibe.
- Én is szeretlek! – suttogta, s végre elmosolyodott. – Hol vannak most?
- Visszamentek Mexikóvárosba. Mentem volna én is, hiszen elbánni majd a maradék sereggel nem lesz egyszerű feladat, de… igazuk volt. Nekem melletted a helyem!
- Hát ebben nem vitatkozok velük – kuncogott. Jó volt látni, hogy végre megint olyan, mint régen. Vagy hasonló. De reméltem, hogy idővel tényleg újra a régi önmaga lesz. De azt is tudtam, hogy ehhez kell egy kis idő, hiszen a fájdalom érzése nem múlik el egyik pillanatról a másikra. – Tényleg nem tudod, mi volt az a három hét? – kérdezte érdeklődve.
- Tényleg nem – ráztam meg lemondóan a fejem. – Emlékszem, hogy fájt. De csak magára az érzésre, ami hol erősebb volt, hol kicsit gyengébb, de mindenképpen kínzó. Olyannyira, hogy gondolkodni sem tudtam, így tényleg fel sem tűnt, hogy esetleg nem három nap, hanem három hét volt.
- Kell, hogy legyen valamilyen oka – morogta elgondolkozva. Ujjaival hátrasimította a nyakamból a hajamat, és ujjbegyei végigsimítottak a legnagyobb hegen. Azon, amely magába foglalta a kés által hasított sebet és a fogak nyomait. – A lábad? – kérdezte pár perc után. Láttam rajta, hogy nehéz neki.
- Nem rossz – húztam el a számat, s felhúztam magam mellé a bal lábamat, majd feltűrtem rajta a farmert.
- Szinte nem is látszik – simogatta, és összeszűkítette a szemeit, hogy így is jobban fókuszáljon. De hiába erőlködött, tényleg alig látszott még vámpír szemnek is.
- Hiszen nem méreg okozta seb.
- Igaz – bólintott, s tovább simogatott.
Felém hajolt, és száját az enyémre nyomta. Csókolt, és csókolt, én pedig teljesen elvesztem ebben az érzésben. Nem hittem volna, hogy vámpírként ez ennyire másabb, hogy ennyivel intenzívebb. Nem is értettem, hogy tudta megállni, hogy ne teperjen le, mikor még ember voltam. Ebben is látszik, hogy mennyivel jobb ember – jelent esetben a vámpír találóbb szó -, mint én vagyok. Már-már nem éreztem méltónak, hogy velem legyen, hiszen én egy senki voltam hozzá képest. Legalábbis én így láttam. De végül már nem is tudtam gondolkozni, mert csak ő létezett, és az, amit épp tett velem.
A lágy csókok egyre szenvedélyesebbek lettek, és kezei is megindultak a ruhám alatt, hogy kihámozhasson belőlük. Én sem cselekedtem másképp, mert egyszerűen már szükségem volt arra, hogy érezhessem, ahogyan teste az enyémhez simul, ahogyan bőrünk súrlódik. Már-már szinte eggyé akartam válni vele, és soha többé el nem engedni.
Mert tudtam, mit kell tennem, hogy mire vágyunk mindketten. Mellette kell maradnom, mindenáron! Mert többé nem tudnék tőle elszakadni. Tudtam, éreztem, hogy sosem menne többé. Hogy nincs az-az ok, ami elég jó lenne, hogy ezt újra meglépjem. Nem tudnék neki újra csalódást okozni, nem tudnám megint bántani. És ami az igazsághoz tartozott: én sem bírtam volna nélküle. Az én Szőke Hercegem nélkül.
Ujjai simogatták a testemet, ajkai puhán végigjártak a kulcscsontomon, a mellkasomon, majd lefelé vette az irányt, hogy aztán olyat tegyen, amit még soha. Nyelve simogatni kezdte legérzékenyebb pontomat, s én halkan felsikkantottam. Erre nem számítottam! De annyira jó volt, annyira nagyon, hogy csak a takarót tudtam szorongatni alattunk. Itt jegyezném meg, hogy halvány lila gőzöm sem volt, hogyan is fektetett el, vagy mikor!
Bármennyire is tetszett, amit épp művelt velem, muszáj volt ellenállnom, mert magamban akartam érezni. Azt szerettem volna, ha együtt lépjük át azt a kaput, ami a robbanáshoz vezet. Így ujjaimat a szőke fürtök közé fűztem, ami jelezte számára, hogy emelkedjen fel hozzám.
Csókja közben a lábaim közé helyezkedett, megemelte a csípőmet, s a szemembe nézett elválva ajkaimtól. Tekintetünk összekapcsolódott, s úgy pillantott rám, mintha csak engedélyt kérne. Igazi úriember! – elmosolyodtam.
Végigsimítottam a hátán, ő pedig megremegett az érintésemtől, s egyetlen határozott mozdulattal újra a magáévá tett. Mindketten felmorogtunk az érzéstől, majd mozogni kezdtünk.
Nem tudom mennyi idő telt el, mikor már csak pihegve feküdtünk egymás mellett. Ujjainkat összekulcsoltuk, és egymással szembefordulva tanulmányoztuk a másik arcát. Azt tudom, hogy nekem nagyon hiányzott, hogy csak úgy figyeljem, ahogy elmosolyodik, vagy ahogy beszéd közben mozognak az ajkai, és aranyos fintorokat vág. Valószínűleg ő is hasonlóan vélekedett erről.
- Natalie-val nem hittem volna, hogy… ilyen gonosz leszel! – mormolta, de mikor látta, hogy íriszem elsötétül a haragtól, engesztelően megsimogatta az arcomat. – Ne legyél morcos! – kérte.
- Én vagyok vele gonosz? – kérdeztem felháborodva, mégis halkan. Sosem lennék vele tiszteletlen. Volt már, hogy kiabáltunk egymással, még emberkoromban, de azóta az eset óta csak még erősebb érzelmek kötöttek hozzá. Nem akartam megbántani. – Ő az, aki állítólag a legjobb barátnőm, és mégis közölte, hogy nem bízik bennem! – dühöngtem.
- Ugyan, ő csak… - próbálta mentegetni, de még ő sem tudott rá megfelelő indokot.
- Aha… igen, pontosan. Halvány gőzöm sincs, hogy mi baja van! De egyet tudnod kell, Jasper! – mondtam komolyan. – Nem hagyom, hogy kést döfjön a hátamba! Bármit is akar tőled, vagy épp nem akar, csak túl újszülött, vagy tudom is én… én habozás nélkül elteszem az útból! – néztem keményen a most már feketébe hajló szempárba.
- Hogy mondhatsz ilyet, Kedvesem? – kérdezte enyhén feddő hangnemben.
- Nem azért harcoltam eddig, hogy vele kelljen vívnom! Elegem van a sorozatos drámából! Van nekem jobb dolgom is, mint azt figyelni, hogy ő vajon mikor akar keresztbe tenni nekem – morogtam.
- Ő a legjobb barátnőd! Ő volt velem, mikor rosszul voltam, és ő is sokat szenvedett attól, hogy vámpír lett belőle! Ne bántsd még te is! Légy türelmesebb, Bogi, kérlek! – simogatta az oldalamat, engem pedig elöntött a düh.
- Nagyszerű. Ahelyett, hogy örülnél, hogy végre együtt vagyunk, még Nat miatt aggódsz! Remek! Tiszta romantikus – mormogtam ingerülten.
- Te voltál az, aki elment! – csattant fel kicsit hangosabban, mire bennem rekedt a levegő. Csak megütközve néztem rá, ahogyan ő is meglepődve pillantott rám, majd nagyot nyelve, arcán a bűnbánás jelei kezdtek mutatkozni. Most engem hibáztat! Végül is igaza van.
- Igazad van! – bólintottam. – Sajnálom, majd igyekszem jól viselkedni! – hadartam, s felültem az ágyban. – Lezuhanyzom! – mondtam gyorsan, s még mielőtt bármit is szólhatott volna, besiettem a fürdőbe, s becsuktam magam után az ajtót. Legalább eljutott addig, hogy nem magát hibáztatja az egész miatt, hanem engem! Ez is egy lépcsőfok… Ez is egy lecke volt. Az első ebben a tekintetben…
** Jasper **
Amint Bogi eltűnt az ajtó mögött, s egyedül maradtam, már megbántam, amit mondtam, és ahogyan mondtam. Tudtam, hogy megbántottam, éreztem mindent, amit ő. És ezért volt tőlem ez a legnagyobb önzőség. Mert azt akartam, hogy mindkettőnknek fájjon. Ám nem értettem, hogy miért? Annyira olyan, amilyenre emlékeztem, csak kicsit erősebb, határozottabb lett, de ettől még az a lány volt, akit annyira szerettem, és szeretek most is. Én mégis képes voltam ennyire megbántani.
Megráztam a fejem, s felállva az ágyról, a fürdőszoba ajtajába álltam. Felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de nem mertem. Egyszerűen nem tudtam volna a szemébe nézni, és a bocsánatát kérni. Mert tudtam, hogy mindent megbocsátana nekem, pedig nem lenne szabad. Most, életemben először, úgy éreztem, hogy ő jobban szeret engem, mint én őt. És hogy jobban tisztel. Ez pedig bűntudatot keltett bennem. Hisz, mi változott meg bennem? Miért álltam ki ennyire Nat mellett, mikor én is látom, hogy ő az, aki gonoszkodik?
Hallgatózni kezdtem. Csak a zuhany hangja szűrődött ki, Bogi még csak levegőt sem vett, és jelenleg valószínűleg szoborként, mozdulatlanul állt csak a vízsugár alatt.
Felvettem a ruháimat, s a zsebemből előkerestem a telefonomat, s azonnal Alice-t hívtam. Nem volt kérdés, hogy miért őt, hiszen biztos voltam benne, hogy tud nekem segíteni.
- Láttam, hogy hívni fogsz! – motyogta a telefonba.
- Tényleg? – egy pillanatra meglepődtem, és még a mondandómat is elfelejtettem.
- Igen. Most, hogy Bogi vámpír valahogy látok dolgokat. Nem mindent, de mióta megmutatta az emlékeit, én is látom a jövőt – sóhajtott megkönnyebbülten, de mégis éreztem valamilyen negatív tónust a hangjában.
- Ennek örülök. De valami baj van? – kérdeztem. S olyan halkan suttogtam, ahogy csak tudtam. Nem akartam, hogy lebukjak.
- Nem, nincs. Csak láttam valamit, ami egy kicsit összezavart, de semmi komoly! Szóval a rétre gondoltál? – kérdezte. Mindent elmondtam neki, hogy hogyan is szeretném. – Ugye tudod, hogy nem kell taglalnod nekem? – kuncogott. – Mintha ugyan nem látnám.
- Köszönöm! – mondtam, és tényleg hálás voltam Alice-nek, hogy megteszi értem.
- Te vagy a legfontosabb ember, vagyis vámpír az életemben! A te helyed a szívemben mindig megmarad, még akkor is, ha nem vagyunk szerelmesek egymásba. Mert mindketten megváltoztattuk a másik életét! Szóval bármikor, bármiben számíthatsz rám, Jazz! – mondta őszintén, s szavainak hallatán, jóleső melegség áradt szét bennem.
- Én is így érzem! – mosolyogtam.
- Akkor vadásszatok egyet, és mire végeztek, minden a helyén lesz! – mondta végül.
- Rendben, és tényleg köszönöm! Szia, Alice!
- Szívesen! Szia-szia! – csiripelte s a vonal megszakadt.
Egy pillanatig még csak néztem magam elé, majd az ágyhoz léptem, és elkezdtem beágyazni. Szép lassan, emberi tempóban, ugyanis nagy volt a kísértés, hogy bemenjek Bogihoz, és újra elcsábítsam. Ez nem is lett volna rossz terv, egyáltalán, de most szerettem volna megmutatni neki, hogy mennyire szeretem, és hogy ő a legfontosabb számomra.
És igen, Alice azt mondta, hogy én vagyok számára az első, de nekem már nem ő volt az. Szorosan a második helyen volt, hiszen ő volt életem szerelme valamikor… De abban is ezer százalékig biztos voltam, hogy addig leszek nála első helyen, míg meg nem ismeri a párját. Hiszen ahogy nekem, úgy neki is volt egy párja abban a látomásban, aminek köszönhetően elindult az egész lavina. De mi tényleg mindig ott leszünk egymásnak, mint legjobb barátok. Mert Natalie-t is nagyon szerettem, de Alice más.
- Hát te? – legyezett a szemem előtt Bogi. Fekete pillantása érdeklődve méregetett, s egy szál törölközőben állt előttem.
- Tessék? – kérdeztem, s próbáltam a szemébe és nem máshova nézni. Hisz nem illik megbámulni egy hölgyet… de jaj, milyen nehéz volt nem megbámulni!
- Már egy perce beszélek hozzád. Már azt hittem, tényleg kővé dermedtél – méregetett bizonytalanul.
- Csak elgondolkoztam – mosolyogtam rá, mire ő is önkéntelenül visszamosolygott rám. Azt hiszem, ez a szerelem: mikor a párod minden érzése kihat rád, és viszonzod azokat. – Mi lenne, ha elmennénk vadászni? Érzem, hogy szomjas vagy.
- Hát igen – simított végig a torkán, ami gondolom kapart és égett. Mit gondolom? Tudom, éreztem. – Csak felkapok valami ruhát. Ha jól emlékszem, van itt is még – mosolyodott el.
- Hát – sóhajtottam, s követtem a gardróbjához. – Felőlem így is jöhetnél – simítottam végig a hátán, ahol nem fedte a törölköző. Bogi felnyögött. Halkan, édesen, kívánatosan.
- Ha ezt csinálod, akkor biztosan nem megyünk… - pillantott rám a válla felett.
- Őszintén? – vontam fel a szemöldököm. – Nem bánnám, ha maradnánk, de készültem valamivel… meglepetés. Szóval mennünk kellene… - húztam el a számat, de mindezen kijelentésemre Bogi izgatott lett, és felém fordulva, a nyakam köré kulcsolta kezeit, és közel bújt hozzám. Élénken csillogó fekete pillantását az enyémbe fúrta. Nagyon gyorsan mozgott. Talán most gyorsabb volt még Edwardnál is.
- Miféle meglepetés? – kérdezte, s az arcán egy levakarhatatlan mosoly ült. És nekem ez rettentően jól esett. Hogy boldognak látom.
- Ha elmondom, akkor nem lesz meglepetés, nem? – kulcsoltam kezeimet a derekára.
- De… - elgondolkodott egy picit. – Na jó, igazad van – bólintott. – Akkor sietek – egy puszit nyomott a számra, és már tűnt is volna el előlem, mint egy tornádó, ha vissza nem rántom magamhoz.
Először megilletődve nézett fel rám, ahogyan a mellkasomnak ütközött, majd ahogyan a szemembe nézett, elmosolyodott. Ujjai a hajamba szántottak, s közelebb hajolva csókolni kezdett. Először lassan, érzékien, majd egyre vadabb és szenvedélyesebb lett. Végül mégis sikerült elválnunk egymástól, de láttam rajta, hogy most már ő is komoly dilemmában van, hogy menjünk-e vagy gyűrjük össze a lepedőt megint. A kíváncsibb oldala nyert, mert pár pillanat múlva már teljesen felöltözve állt előttem. Egy fehér, feszülős farmer és egy kék blúz volt rajta. Gyönyörű volt! Meseszép!
Kiugrottunk az erkélyről, és az éjszakába vetettük magunkat. Éjszakába? Ennyire elment volna az idő? Ez már egy másik éjszaka volt, nem az, mikor idejöttünk. Megráztam a fejemet, hiszen mindegy is volt. Bár kicsit aggódtam, hogy Nat hogy boldogul nélkülem, de végül arra jutottam, hogy Edward, Bella és Alice biztosan figyelnek rá. És persze a többiek is.
Bogi a levegőbe szimatolt, majd rám mosolygott, s már ott sem volt. Leszakadt mellőlem, s nyugat felé rohant, ahonnan az édes illatot már én is éreztem. Utána iramodtam, hiszen kíváncsi voltam, hogyan vadászik.
Ami biztos volt, hogy piszok gyors volt. Tényleg, talán gyorsabb volt Edwardnál is, és ez nem az újszülöttekre jellemző dolog volt, mert bár azok mindig villámként mozognak, azért nem ennyire. Jócskán le voltam maradva mögötte, alig láttam, de az illatát könnyedén tudtam követni. Aztán a hegyek lábához érve megálltam. Ott guggolt egy bokor mögött, és egy hatalmas szarvast nézett. Tekintete elszánt, mégis szomorú volt. Ahogy koncentráltam, megéreztem, hogy ő bizony sajnálja azt az állatot.
Ahogy megálltam, féloldalt nekitámaszkodtam egy fának, és zsebre dugtam a kezeimet. Bogi rám nézett, majd vissza a szarvasra.
Felállt, halkan és nagyon lassan, majd kilépett a bokor takarásából. Az állat azonnal észrevette és megmerevedve a mozdulatban, Bogi felé tekintett.
És ekkor történt meg az, amire nem számítottam, és erősen rácsodálkoztam: Bogi maga elé tartotta a kezeit, és tekintete elhomályosult. Az állat fújtatott egyet, mintha nem értené, hogy mi történik, és csak nézett maga elé. Ezalatt Bogi közelebb sétált hozzá, olyan közel, hogy végigsimított az állat erős, izmos hátán, és nyakán, majd egyetlen hihetetlenül gyors mozdulattal átharapta a bőrt a nyakán, és megéreztem a vér illatát. A szarvas újabb fújtatást követően szinte „térdre rogyott”, majd szép csendben tűrte, hogy Bogi kiszívja az összes vérét.
Csak pislogtam magam elé, és nem tértem észhez. Néztem, ahogy Bogi lassan felemelkedik az állat mellől, végigsimítva rajta, majd körbenyalva az ajkait, felém veszi az irányt. Elém állt, majd hozzám bújt. Szorosan ölelt, és fejét a mellkasomra hajtotta. Visszaöleltem. Mélyeket lélegeztem hajának illatából, amit mindig is imádtam.
- Azt hittem, nagyobb vérengzésre számíthatok – motyogtam a barna hajzuhatagba.
- Hm… - mormogta, majd felkuncogott, s rám nézett. – Maximo a híve az ilyesminek, és mivel Dominic is teljesen olyan, mint ő, ezért ők ketten szeretnek játszani az ebéddel… még akkor is, ha emberekről van szó – komolyodott el egy pillanatra. – Volt egy nap, mikor nagyon magam alatt voltam. Akkoriban már megjátszottuk, hogy szeretjük egymást Maximoval, amire Neil nagyon féltékeny volt. Neil és Max rettentően összevesztek, de tényleg… Maria, Dom és én szedtük szét őket. Maria tajtékzott, hogy megbomlott a rend, és haragudott is rám. Mivel hogy miattam vesztek össze… - mondta, s tekintete fátyolossá vált. Biztos voltam benne, hogy látja maga előtt az egészet, csak velem valamiért most nem osztotta meg. – Nem féltem, mert tudtam, hogy Maria mindennél jobban bosszút akart állni rajtad, ezért tudtam, hogy engem sosem ölne meg. De féltettem Maximot. Így miután leszedtük őt Neil-ről, elrángattam onnan. Bementünk az erdőbe, és persze Dom is jött velünk… - pár pillanatig hallgatott. – Összevesztünk, de nagyon. Akkor olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, ami mindkettőnknek fájt. Max átesett a ló túloldalára, de én is. Megütött – mondta, s fájdalmas fintorba futott az arca. Tudtam, hogy nem a fizikai fájdalomtól, hanem attól, hogy Max tette. Viszont nekem nagyon nem tetszett ez. Felmorogtam, ő pedig elmosolyodott. – De én is… összeverekedtünk, Dom meg csak dörmögött mellettünk… Végül szétszedett minket. Max annyira ideges volt, hogy úgy döntöttek elmennek vadászni… Tudtam, hogy rossz vége lesz, hiszen akkoriban már donorvért ittunk, akkor már két hónapja nem vadásztunk emberekre. Ők viszont megtették, én pedig végignéztem. Követtem őket… egy férfit szúrtak ki maguknak… alig lehetett harminc éves… levadászták, de Max úgy viselkedett, mint egy állat… Dominic-kal együtt. Akkor jó sokáig nem szóltunk egymáshoz – lemondóan megrázta a fejét. – Nem tettem semmit… végignéztem… nem voltam jobb, mint ők, így nem is hibáztatom őket.
- Ne mondd ezt! – kértem, s megsimogattam az arcát. A tekintete kitisztult, és elmosolyodott.
- Te mindig túl jó vagy hozzám! – búgta, s egy puszit hintett a nyakamra. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, annyira jól esett ez az apró érintés.
- Ez nem igaz. Én csak az igazat mondom! De te is elnéztél nekem mindent.
- Mert szeretlek! És tudom, hogy jó ember vagy… vámpír…
- Te is az vagy! – néztem mélyen a szemeibe.
- Utána nem tették többé. Max végül bocsánatot kért tőlem, és persze eljátszottuk a nagy kibékülést – nevetett.
- Milyen nagy kibékülést? – féltem a választól.
- Hát látványosan vigyorogtunk egy eltűnésünk után. Maria is örült, hogy az álompár újra együtt volt… persze nem történt semmi, de jól játszottunk – vont vállat.
- Sosem történt semmi? – kérdeztem halkan.
- Soha! Csak megfogta a kezem, magához ölelt, amit muszáj volt a többiek előtt, hogy hihető legyen. De egy idő után már ez sem volt kényelmetlen… először nagyon nem szerettem, ha más fogta meg a kezem, és nem te. De aztán kialakult köztünk egy barátság, egy nagyon szorosan barátság, akkor már csak baráti ölelésekké váltak ezek. Ezért nem tudok haragudni Alice-re… már nem.
- Ennek örülök… de aggódok érte – vallottam be.
- Én is… olyan furcsa volt tegnap… vagy tegnapelőtt – vonta össze szemöldökét. – Szalad az idő.
- Igen, én is így érzem – sóhajtottam. – De majd ha visszamentünk, akkor beszélünk vele, rendben?
- Persze! – bólintott. – Ne haragudj rá! Ő nem tehetett róla, hogy így döntöttem! – kért. – Ha haragudni akarsz valakire, akkor inkább rám!
- Nem haragszom. Nehéz volt, nagyon – öleltem szorosan magamhoz. – De most itt vagy, és ez a fontos.
- Örökké itt leszek! Le sem tudsz vakarni majd! – kuncogott.
- Nem is akarlak majd! – pusziltam a hajába. – Na, menjünk, szerintem kész van a meglepetésed!
- Hadd találjam, ki! – kuncogott. – Alice segített?!
- Igen. Lebuktunk…
Én még gyorsan kerestem magamnak egy őzet, mert én is kicsit szomjas voltam.
Futva érkeztünk meg a rétre, ahol annak idején majdnem megtörtént köztünk először. Ahogy kiléptünk a fák takarásából, megpillanthattuk a kis rét közepén a pokrócot, ami körbe volt véve sok-sok gyertyával, amik üvegmécsesekbe voltak zárva, és a virágok illata lengte körbe a helyet. Bogi édesen elmosolyodott, és megszorította a kezemet, majd a pokróc felé kezdett húzni, egy kacér mosoly kíséretében.
A nap már magasan járt az égen, mikor úgy gondoltuk, hogy pihenünk egy kicsit. Nem mintha el tudtunk volna fáradni valaha is, de a többszöri együttlétek után, jól esett csak feküdni egymással szemben, és figyelni a másikat.
Bogi bőre, mint a gyémánt, úgy csillogott, és ezzel a látvánnyal egyszerűen nem tudtam betelni. Gyönyörű volt, és bár eddig is őt tartottam a legszebbnek a világon, határozottan állíthatom, hogy jól állt neki a vámpírság.
- Aggódom – suttogta, s kinyitotta szemeit, hogy a vörös szempár rám szegeződhessen.
- Dom és Max miatt?
- Igen. Vissza kellett volna már érniük – sütötte le a tekintetét, és közelebb húzódott hozzám a pokrócon.
- Utánuk akarsz menni? – kérdeztem, de magam előtt nem titkolhattam, hogy mennyire féltem a válaszától.
- Gondoltam már rá… de nem akarlak itt hagyni – pillantott fel rám, és egy csókot nyomott a számra.
- És ha én is mennék? – vontam fel a szemöldökömet. Bogi meglepődött, majd azonnal tiltakozni kezdett.
- Nem. Azt nem! – rázta a fejét határozottan, és még a márvány homlok is ráncokba szaladt.
- Miért nem?
- Mert nem akarom, hogy bármi közöd is legyen ahhoz a világhoz mégegyszer! – nézett rám szigorúan. – Nem azért mentem én helyetted, hogy aztán odamenj, hogy valami bajod essen. Meg egyáltalán, hogy olyan közegben kelljen mozognod! – látszólag felpaprikáztam, és ezen felnevettem.
- És én mit szóljak? Szerinted én valaha is szántam volna neked ilyen sorsot? – néztem rá szomorúan. Arca ellágyult, és tekintete szinte megolvadt.
- Tudom, hogy a helyemben te is ugyanezt tetted volna! De meg kell értened, hogy nekem te vagy a világon a legfontosabb. És éppen ezért nem szeretném, ha… ha olyan helyre mennél.
- Én sem szeretném, hogy te odamenj, de nem beszélnélek le róla. Csak elkísérnélek! – megcirógattam az angyali arcát, amire így egy bájos mosoly ült.
- Egyezzünk meg abban, hogy ha holnapig nem jönnek vissza, akkor elindulunk délre, rendben? – kérdezte halkan.
- Rendben! – bólintottam, majd magamhoz húztam, hogy újra megízlelhessem ajkait.
Szerettem vele lenni. Mindennél jobban. Annyira, de annyira fájt, mikor nem volt velem, de valahogy mégis most fáj jobban. Lehetséges ez? Nem tudom. Lehet, hogy egyszerűen nem kellene ezzel foglalkoznom, de nem megy. Most jobban fáj, hogy akkor nem volt velem. Mert most, hogy itt van… ez olyan eszményi. Olyan megfoghatatlan, és szavakkal körül nem írható.
- Megmutatom az egyik kedvenc emlékemet! – csillantak fel a szemei izgatottan, majd mélyen a szemembe nézett, és várt.
- Lássuk! – mosolyogtam.
Megmutatta nekem, milyen volt mikor először meglátott. És ami nagyon furcsa, de egyben lenyűgöző is volt, hogy éreztem, hogy mit érzett. Nem mondom, hogy nem volt irracionális. De nagyon jó volt. Különös szemlélettel látott engem azelőtt, hogy mindez megtörtént volna. Nem is tudnám rendesen elmondani. Csodaszépnek látott, de hogy miért, azt mondjuk nem értettem. Mindenesetre örültem, hogy megosztotta velem többek között ezt is.
Pár óra újabb semmittevés után úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. Bogi szeretett volna beszélni Alice-szel, és én pedig Natalie-val. Mert ez a helyzet, ami kialakult a két lány között, tarthatatlan.
Magunkra húztuk a ruháinkat, amiket szerencsére nem úgy téptünk le a másikról, így tisztességes öltözetben sétálhattunk vissza.
Fogtuk egymás kezét, és csak andalogtunk. Kicsit lehet, hogy furának tűntünk volna külső szemlélő számára, de én kifejezetten élveztem, hogy majdnem egy rózsaszínű felhő tetején ücsöröghetek végre vele, ennyi idő után.
- Csak arra kérlek, hogy próbáld magad nem felhúzni, jó? Ő is újszülött – pillantottam Bogira, aki csak komoran bólintott. Már a ház előtti pázsiton sétáltunk ekkor, és készültünk szembenézni a bent tartózkodókkal.
- Na végre, hogy megérkeztetek. Már azt hittem, hogy a mocskos szex kommandót kell a segítségetekre küldenem! – szólalt meg azonnal Emmett, ahogy beléptünk a nappaliba. Bogi elmosolyodott, de nem szólt semmit.
- Emmett! – csattant fel helyette Esme, aki dorgáló tekintettel nézett az öcsémre.
- Bocs, anyu! – meresztett hatalmas szemeket Esmére Emmett, mintha ugyan Esme tényleg haragudott volna.
- Hogy vagy, kicsim? – sietett Bogi elé, és lassan felé hajolva magához ölelte. Bogi egy pillanatra ledermedt, de aztán szívből jövő mosollyal ölelte vissza fogadott anyánkat.
- Jól, köszönöm! – motyogta, s mélyet szívott Esme hajának illatából. Mindig tulipán illatú volt a haja, amit én is kedveltem. Tényleg olyan anya volt, akinek a jelenléte megnyugtatott. Szememmel Nataliet kerestem, akit meg is találtam a lépcsősor legalsó fokán ücsörögni, és éppen a telefonjával játszott, amit Emmettől kapott.
- Nat, beszélhetnénk? – kérdeztem, de még mindig nem mozdultam Bogi mellől, aki Esmét ölelgette. Nat vöröses barnás szemei rám szegeződtek, majd átsiklott Bogira. Csak bólintott. Arca semleges volt, kiismerhetetlen. Az érzelemi sem mutattak semmi érdemlegeset. – Négyszemközt – mondtam, mire felállt, és elém sétált. Kecses volt most is, mint mindig, de mégis éreztem valamilyen vontatottságot a mozgásában. És most már egy kis kényelmetlen érzet is áradt belőle. Rájöttem, hogy Bogi miatt. Csak azt nem tudtam, hogy miért.
- Addig én megkeresem Alicet – nézett rám a vörös szempár, ami még így is el tudott varázsolni.
- Rendben – bólintottam. Tudtam, hogy nem lesz belőle baj. Felé hajoltam, s egy lágy puszit hintettem a szájára, majd Natalie-val kisétáltunk az ajtón.
** Bogi **
Alice szobája felé vettem az irányt, s mielőtt még kopogtathattam volna, kiszólt, hogy menjek be. Az ágy kellős közepén, törökülésben ült, és egy Vogue újságot olvasott épp. Ahogy meglátott, elmosolyodott, és megpaskolta maga mellett a helyet. Leültem, majd tekintetem arcára szegeztem. Nem tűnt szomorúnak, vagy megbántottnak, ami teljesen normális reakció lett volna, hisz ha úgy nézzük én vettem el tőle Jaspert. Mindegy, hogy ő előtte eltávolodott-e tőle, vagy sem. Hiszen nekünk, vámpíroknak, a párunk a mindenség. Ezt már tudom, és teljesen át is tudom érezni.
- Láttam, hogy olyan furcsa lettél, miután eljöttünk a rétről a minap… - kezdtem, mire rögtön bólogatott is.
- Láttam valami furcsát, amit eddig nem.
- És mit láttál? Valami baj van?
- Nem. Vagyis nem tudom – kissé tétovázva nézett rám.
- Nekem elmondhatod. Kíváncsi vagyok, hogy mi történt. Tartozom neked, Alice.
- Ne mondd ezt! Nem voltam épp kedves. Még a felbukkanásod előtt is szívóztam Jasperrel a váláson.
- El akartok válni? – ez új volt számomra.
- El. Hát igazából ő. Felvette a régi nevét, és elkészítette a válási papírokat is. Na nem mintha az évtizedekkel ezelőtti házasságunk már számítana most, de azért mégis… én pedig nem akartam aláírni. Féltem, hogy akkor tényleg mindennek vége. Aztán megláttalak téged, és a társaidat. És akkor láttam magamat, azzal a férfivel, akire már vártam. És képzeld… Dominic volt az – mondta, én pedig ledöbbentem.
- Eddig nem láttad ezt? – hadartam.
- Nem. Láttam egy férfit, de az arcát nem. És mikor ott állt velem szemben, hirtelen minden világos lett – nézett rám ijedten, amit nem értettem.
- Miért nézel rám így, Alice? – kérdeztem meg, s összevontam a szemöldököm.
- Nem akarok harcolni veled! – mondta lassan, hogy jól megértsem minden szavát.
- Miért kellene harcolnod?
- Hát mert… bár ti nem voltatok soha úgy együtt… mégis ők ketten hozzád tartoznak, és…
- Á, ezért ne aggódj! – nevettem fel. – Dominic és Maximo nem a tulajdonom. Csak… hm… olyanok, mint két nagyon jó barát. Vagy inkább, mint két testér, akiket most kaptam az égtől.
- Szóval nem haragszol? – kérdezte félénken, s becsukta az újságot.
- Nem. Miért haragudnék? A szerelem nem válogat.
- Mert azt hittem, hogy azok után, amiket tettem… sehogy sem egyeznél ebbe bele.
- Sokat köszönhetek neked. Ha akkor nem mondod el, hogy mi fog történni, Jasper már nem lenne – komorodtam el, és Alice is elhúzta a száját. – Sokkal tartozom neked! És Bellának is – simogattam meg a karját lassan. Nem akartam hirtelen mozdulatokat tenni, féltem saját magamtól is.
- De amúgy meg lehet, hogy én nem is tetszem neki – szontyolodott el, és a takaróra függesztette arany szemeit. Felkacagtam, mire érdeklődve nézett fel rám.
- Mikor volt az, hogy a látomásod tévedett volna? Miért ne tetszenél neki? Te gyönyörű lány vagy, Alice. És okos, és ha nagyon akarod, akkor kedves is – viccelődtem, mire ő is elnevette magát.
- Én csak veled… csak veled voltam gonosz, és ezért tényleg nagyon szégyellem magam!
- Tudom. De felejtsük el! – legyintettem. – Az számít, ami most van.
- Igen, így van – bólintott.
Még sokáig beszélgettünk. Sok mindent mesélt, sőt, megkértem, hogy meséljen az esküvőjükről is. Először csak zavartan nézett rám, majd hozott egy nagy albumot. Minden volt abban! Az esküvőjükről is pár fekete-fehér kép, és egyéb emlékek. Nem fájt, hogy Jasper előbb hozzá tarozott. Mert akkor boldog volt, és csak ez számított.
- Amúgy mikor jönnek vissza az ikrek? – kérdezte Alice, mikor lefelé sétáltunk a nappaliba.
- Remélem, hogy még az éjjel – néztem ki az ablakon, ahol sötétség honolt az éjszakában. – Letelik a határidő – mormoltam.
- Letelik? – kérdezte először Bella, s mellém ült a kanapéra. A másik oldalamon Jasper, s mellette Alice ültek.
- Le. Ha nem jönnek vissza holnap délig, akkor elindulunk utánuk! – néztem Jasperre, aki csak bólintott. Megfogtam a kezét, hiszen órák óta nem volt mellettem, és rettentően hiányzott.
- Pontosan hova is? – kérdezte Carlisle velem szemben helyet foglalva az egyik fotelben.
- Mexikóváros mellett volt a központ, ha úgy tetszik. Ott hagytuk azokat az újszülötteket, akiket veszélyesnek találtunk. Akik még túl fiatalok, és így kezelhetetlenek lettek volna egy csatára, és kettőt akiknek van képessége is.
- Miféle képesség? – kérdezte Jasper, s ebben a pillanatban Edward felszisszent. Ő már láthatta a gondolataimban.
- Az egyikük, Felipe, tud bánni a vízzel – mormoltam. – A levegőben lévő vízcseppekből is képes összegyűjteni egy medencényit, körülbelül egy perc alatt. És ott van Daisy, a lány… ő tudja mindennek a működését. Mintha csak tudná, hogy az órák, vagy a mosógépek, esetleg a szuperszámítógépek hogyan működnek… és tudja, hogy hogyan működnek a képességek. Ő ezzel nem különösebben veszélyes, nem úgy, mint Felipe. Ő csak túl kezelhetetlen volt.
- És miért ment oda pontosan Max és Dom? - Kérdezte Nat, aki most elég nyugodtan szólt hozzám. Úgy tűnik jót tett neki, hogy beszélt Jasperrel.
- Hogy megöljék őket. Nem akartunk hátrahagyni senkit. Úgy hat-hét vámpír van ott.
- Értem – mormogta, s elgondolkozva nézett előre.
- Félted őket? – kérdezte halkan Rose. Eddig fel sem tűnt, hogy a szobában van.
- Igen. Felipe sosem kedvelte Maximot – ráztam meg a fejemet. – Félek, hogy ellene fordul, még mielőtt Max hátba támadhatná. És nem tudom, hogy meg lehet-e ölni egyáltalán ezzel a képességével…
- De az ikrek harci stratégiája nagyon jó… hatásos. Látszólag teljesen össze tudják zavarni az ellenfelet azzal, hogy levetítik nekik, hogy valóra vált a legnagyobb félelmük – magyarázta Carlisle.
- Így van. De sosem lehet tudni… és… egyszerűen nem szeretem, ha különválunk. Ha meghalunk, nekünk együtt kell meghalnunk – néztem rá komolyan. – Nekem ők voltak a családom, és mindig is azok maradnak – Jasper megszorította a kezemet, mire ránéztem.
- Ne aggódj! Minden rendben lesz! – suttogta, s közelebb húzott, hogy átölelhessen.
- Remélem – bólogattam.
- Mindenesetre, ha ti mentek, akkor én is! – mondta Alice, mire csak mosolyogva bólintottam.
Jasper is mosolygott. Gondolom, valahogyan hallotta, vagy a többiek mesélték neki, hogy mit beszélgettem Alice-szel. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült, és hogy örül annak, hogy Alice végre megtalálta azt a férfit, akit egy évtizede is látott. Már csak tényleg be kellene lépniük azon az ajtón. Aggódva figyeltem Jazz karjaiból a hatalmas ajtót, de az csak nem akart kinyílni.
** Jasper **
- Ha ennél is jobban felidegesíted magad, akkor komolyan szét fogok robbanni… - sóhajtottam, és megcirógattam Bogi gondterhelt arcát.
- Ó, ne haragudj! – szabadkozott. – De már nem bírom tovább… hol vannak már? – suttogta kétségbe esetten, és Alice-re nézett.
- Oké, megpróbálom, de te még nehezíted a dolgomat egy kissé… még hozzá kell szoknom… és Nessie is… - mormolta Alice, majd szorosan lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett. Mindünknek nő az ereje, a képessége. Alice megtanulta az évek során kizárni Nessie jelenlétét, hogy ne korlátozódjon a képessége, de most újra meg kell tennie Bogi miatt. És tudom, hogy ez elég sok idő és erőfeszítés.
- Na? – sürgette Bogi, és előrehajolt a kanapén, hogy közelebb lehessen Alice-hez.
- Látom őket – mormolta Alice. Felkeltette az érdeklődésemet, így én is előrehajoltam egy kissé. – Futnak. Már lassan a mi erdőnkben vannak… kicsit homályos… még nem döntötték el, hogy elmondanak-e mindent nekünk… Dominic kezet fog csókolni nekem… - vigyorodott el, majd hirtelen kipattantak a szemei. – Hopsz, ez nem közérdekű akart lenni! – mosolygott félénken felénk.
- Áh, rá se ránts! – legyintett Bogi. – Mikor érkeznek?
- Negyed óra.
- És miről nem akarnak beszélni? – kérdezte Kedvesem.
- Azt nem tudom – Alice elhúzta a száját. – Sajnálom!
- Nem baj, majd kiszedem belőlük! – bólintott Bogi.
- Várj! – tette fel maga elé a kezét Alice, és tekintete újra elrévedt. – Nem egyedül jönnek! – suttogta.
- Tessék? – kerekedtek el Kedvesem szemei.
- Egy férfi jön velük. Szőkésbarna haj, vörös szemek… - motyogta. – Szikár testalkat… harcos lehet, de úgy látom, ismerik egymást… Ah! – Alice hirtelen kapott a halántékához, majd óvatosan masszírozni kezdte. – Fáj a fejem! – panaszolta.
- Jól van, ne erőltesd! Majd kiderül, hogy ki az – ült le mellé Edward, és kezét átvetette Alice vállán, hogy magához húzhassa, és átölelhesse.
Bogi a hatalmas üvegablak elé sétált, és megfeszült izmokkal várta a három férfi felbukkanását. Én leültem Nat mellé, és csak bámultam magam elé. Nem sejtetett jót, hogy nem egyedül jönnek. Miért hoznának magukkal egy nomádot? Ennek semmi értelme!
A családom viszont úgy tűnt, hogy nem aggódik. Carlisle és Esme nyugodtan olvastak egy-egy könyvet, Rose és Emmett egymással voltak elfoglalva, Alice, Bella és Edward halkan beszélgettek, Nessie pedig elrohant Jacobbal La Pushba. Nat és én voltunk azok, akik gondolkozva ültünk egymás mellett. Mintha mindkettőnk feje fölött ott lett volna valamilyen kis esőfelhő, mint a mesékben. Talán túl sok volt mindaz, ami mostanában történt. Nem szoktam ezt mondani, de talán pihenésre lenne szükségem.
- Max! – Bogi vidám hangja szinte felijesztett a gondolataim közül, majd ahogy felé fordultam, már csak egy elmosódott csíkot láttam belőle, az ajtó kivágódott, aztán ahogy kinéztem az ablakon, láttam, ahogyan a fák közül előlépett Max, és Bogi máris a nyakába ugrott.
- Jesszus! Jobb vagy, mint egy becsapódó meteorit! – nevetett fel Max, és szorosan magához ölelte Bogit. Féltékenynek kellett volna lennem… de nem voltam. Bogi már bebizonyította nekem, hogy engem szeret. És inkább örültem, mintsem hogy féltékeny legyek. Hiszen Boginak sokat jelentettek a fiúk, örültem, hogy megnyugodhat, hogy jól vannak.
- Azt hittem valami baj történt! – motyogta Bogi. Lassan én is felálltam és kisétáltam hozzájuk.
- Nem mondom, hogy minden simán ment! – lépett elő Dominic is a fák takarásából, és a nyomában ott lépkedett az a bizonyos valaki. Pont olyan volt, amilyennek Alice leírta. Pár sebhely kilátszott a szürke, rövid ujjú pólója alól a nyakánál, és tényleg olyan testalkata volt, mint mondjuk nekem…
- Jaj te! – ölelte meg őt is Bogi.
- Max! – léptem Maximo elé, aki komolyan tekintett rám, de ott bujkált egy mosoly féle a szája szegletében.
- Jasper! – szólított meg ő is. A kezemet felé nyújtottam, ő pedig most már mosolyogva csúsztatta bele az övét.
- Örülök, hogy visszaértetek!
- Én is! – biccentett.
- Dom! – kezet fogtam vele is. és Alice-nek tényleg igaza volt, mert Dom eztán egy hatalmas mosollyal az arcán hozzá lépett, és illedelmesen kezetcsókolt neki.
- Jasper Whitlock vagyok, ők itt a családom – fogtam kezet az újonnan érkezettel.
- Örülök, hogy megismerhetlek! – hanghordozása elegáns volt, puha. Gyanítottam, hogy ő nem újszülött, még csak nem is ebből az évszázadból való. – Joel Fernando de Marquez vagyok!
- Boglárka Elle Bright – lépett mellém Bogi. Joel a kezét nyújtotta felé, s amint Bogi belecsúsztatta az övét, kezetcsókolt neki. Ő tényleg úriember volt, Dom gondolom csak bókolni akart Alice-nek, de Joel tekintetében igazi alázatot láttam. Tekintetét lesütötte, ahogy Bogi a szemébe nézett. Régen nem volt szokás egy nő szemébe sem belenézni.
- Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony! Már sokat hallottam kegyed felől! – ahogy kiegyenesedett, újra felvette a tartózkodó, védekező, merev testtartást, de illedelmesen ugyanígy bemutatkozott mindenkinek a családban. Carlisle behívott mindenkit, hogy meséljék el mi történt az úton, és Mexikóban.
- Ez a srác nem semmi! Már majdnem olyan jóképű, mint te! – vigyorgott Bogi, s kinyújtotta rám a nyelvét, mire felvontam a szemöldökömet.
- Féltékenynek kellene lennem? Akarod, hogy megharcoljak érted? Mert simán lenyomom, ha kell! – néztem rá elszántan, mire elnevette magát.
- Az én kis harcosom! Majd az ágyban legyél ilyen kis buzgó! – búgta a fülembe, s egy csókot is bezsebelhettem.
- Na azért! – mormogtam, majd mosolyogva, kézen fogva besétáltunk a többiek után.
Bogi leült Max és Dom közé, de úgy, hogy engem először lenyomott közéjük, hogy az ölembe telepedhessen. Megértettem, végülis így mindenki mellett ült, aki számított… meg rajtam. Dom folyton Alice-t nézte, amin mosolyognom kellett, és Max sem nagyon vette le a szemét Natalieról. Ez Boginak is feltűnt, és idegesen rámorgott Maximora. Szegény eléggé megilletődötten nézett Kedvesemre, és én sem értettem igazán, hogy most mi is van. Csak váltottak egy pillantást, ami köztük biztosan valamilyen kommunikációnak felelt meg, majd Bogi újra mosolyogva fordult felém.
Joel Edward mellett ült, de legalább negyven centi volt köztük a hatalmas kanapén. Edward a gondolataiba volt mélyedve, és eléggé aggódott valamiért.
Felém nézett, ahogy megkérdeztem tőle fejben, hogy minden rendben van-e. Csak megrázta a fejét, de hátradőlt, és megfogta Bella kezét. Szóval talán még sem olyan nagy a baj.
Közben Nessie is megérkezett, nyomában Jacobbal. Na az volt még érdekes, mikor Jake és Joel kezetfogtak. Láttam Joelen, hogy eléggé frusztrálja Jacob jelenléte, de nem lehetett ezért hibáztatni. Mindenesetre Jake és Nessie távolabb ültek le.
- Joel is egy volt azok közül, akiket nem ismertünk, de Maria seregét erősítették! – kezdte Max. Bogi elnyílt ajkakkal meredt a srácra, aki most is zavartan elpillantott Kedvesemről. Szimpatikus volt nekem, mert tényleg olyan volt, mint egy déli úriember. És az érzései sem voltak labilisak.
- Micsoda? – nyögte Kedvesem döbbenten.
- Maria nem bízott senkiben! Sem Neilben, sem Maximoban vagy Dominicban… különösen benned nem, ha megengeded, hogy tegezzelek?! – pillantott Bogira, aki csak sután bólintott.
- De miért nem? Elle tökéletesen eljátszotta, hogy nem emlékszik semmire… - mormolta Max, mire Bogi úgy istenesen oldalba vágta.
- Mondtam, hogy ne hívj Elle-nek! – nyújtotta rá a nyelvét, míg Max csak az oldalát dörzsölgette.
- Oké, fel ne falj! – vigyorgott Max. Valamilyen különös kapcsolat van köztük, ami tényleg nagyon bensőséges, de semmiképpen sem szerelem ez.
- Azért nem, mert… egyszerűen nem, és kész! – vont vállat Joel. – Én ott voltam, Bogi! Ott voltam, mikor átváltoztál… tényleg nem emlékszel? – lépett pár lépéssel közelebb, de megállt féltávon, és csak onnan fürkészte Kedvesem arcát. Ő ott volt? Ez új.
- Nem… - rázta a fejét Bogi. – Nem emlékszem az átváltozásra… Bizonyos érzésekre igen… de semmi konkrétra.
- Ha jól tudom, a képességed az, hogy lásd a múltat, igaz? – kérdezte. És itt megértettem, hogy miért nem jött még közelebb. Titkol valamit. De nem tudtam, hogy mit. Éreztem, hogy sántikál valamiben. Edwardra néztem, hogy közbelépjek-e. Ha kell laposra verem, hiába kedveltem meg elsőre, csak ne játsszon Bogival. Edward feszült volt, nagyon, de fejével nemet intett. Egyelőre a helyemen maradtam.
- Igen. Igen, így van! – bólintott Bogi, majd a kíváncsiskodó tekintet egyetlen pillanat alatt elsötétült, és komor lett. – Titkolsz valamit! Mi az? Mondd el! – sürgette Kedvesem cseppet sem jókedvűen.
- Nem tudom, hogyan kezdjem… - sóhajtott Joel.
- Majd segítek! – mondta Bogi, és már ugrott is fel az ölemből, olyan gyorsan, hogy eszmélni sem volt időm, hogy megérintse Joelt. Azonban Edward vele együtt ugrott, és lefogta Kedvesemet!
- Ne már, Edward! – szitkozódott Bogi. – Engedj el! Tudnom kell! – kiabált.
- Elengedlek, ha megnyugszol, és hagyod neki, hogy elmesélje! – mondta ellentmondást nem tűrően az öcsém. Bogi vállára tettem a kezemet, de a képességemet nem használtam. Szerettem volna, ha egyedül nyugszik le. Villámokat szóró szemekkel meredt Joelre, majd ahogy rámpillantott, azonnal megnyugodott.
- Miért? – pillantott vissza Edwardra.
- Jobb, ha leülsz! És jobb, ha szépen végighallgatod, hogy mit mond! – figyelmeztette Bogit, mire ő csak bólintott. Megijedt, nem tudta, hogy mire számítson. És én sem…
- Bocsáss meg! Nem bántani akartalak! – kért elnézést Joeltől, aki csak megértően bólogatott.
- Üljünk le! – kérte Joel halkan, mire mindannyian visszaültünk a helyünkre, csak ő maradt állva a „kör” közepén.
- Mondd el az egészet! Elölről! – suttogta Edward maga elé meredve. Bella eléggé ideges volt, hogy vajon mi lehet az, amitől Edward így kikészült…
- 1850-ben születtem, Brazíliavárosban – kezdte. Tudtam, hogy jó idős lehet, de azt nem hittem, hogy annyira, mint én. – Egy Raiu nevű vámpír változtatott át. Alig voltam huszonkét éves. Ugyanolyan sereget szervezett, mint Maria, csak ő akkoriban még Brazíliában terjeszkedett. Képességem ugyan nincs, de jó harcos voltam, így megtartott. Aztán egy nap úgy döntött, hogy észak felé indul. Találkoztunk Mariával – sóhajtott. Sejtettem, hogy nem örült a ténynek. – Legyőzött minket, de én maradtam állva utoljára. Átálltam. Élni akartam, így csatlakoztam hozzá. Akkor te – nézett rám. – már két éve elhagytad, és ő nagyon zabos volt. Senkiben sem bízott. Senkit sem tartott meg sokáig, csak pár vámpírt. Én egy voltam közülük. Aztán egy nap előállt az ötlettel, hogy bosszuljuk meg, amit tettél… a cselekményeket tudjátok… és akkor eljött az idő. Maximo késett, és Dominic is kezdett aggódni. Mikor végül visszaért, nem élve hozta Bogit, ahogy kellett volna. Maria meg akarta kínozni. Elküldeni a testrészeit csomagokban – felmordultam. Hiába volt halott az a nő. Bogi kezével végigsimított az enyémen, amivel őt öleltem. – De Max elmesélte neki, hogy mi történt. Maria átvett tőle téged…
- Igen, ezt tudom – bólintott Bogi.
- Nos, én és egy társam, a városban, egy embernél szálltunk meg… mi teljesen titokban voltunk, senki sem tudta a csapatotokból, hogy létezünk. Maria aztán elhozott hozzánk… - tekintete elrévedt, az emlékeiben járt. – De láttuk, hogy valami nem stimmelt… sikítoztál, de volt valami más is… Végül mikor három nap múlva sem tértél magadhoz elvittünk keletre. Maria ismert egy orvost, aki tudta, hogy mi vagyunk… Te csak sikítoztál, és sírtál a fájdalomtól – megrázta a fejét az emlékek miatt. – Az orvos megvizsgált. A bőröd már olyan kemény volt, mint egy vámpírnak, egy tű, de semmi sem hatolt át rajta… aztán ultrahang vizsgálatot készített… - elakadt, és őszinte részvéttel nézett Bogira. – Nem tudom, hogy mennyire fájhatott, de hallottam a szenvedésed!
- Miről beszélsz? – kérdezte Bogi értetlenül.
- Az orvos megállapított, hogy terhes vagy! – néma csend telepedett a szobára, senki sem vett levegőt, csak Nessie és Jake. Bogi csak üveges tekintettel meredt Joelre. Jómagam sem lehettem jobb állapotban. Nem tudtam elhinni, amit mondott.
- Nem… - mormogta végül Bogi. – Nem lehet! – rázta a fejét.
- De igen! Ezért nem tértél magadhoz! A gyermek szervezetébe nem csak Jasper génjei által került be a vámpírméreg, hanem Maximoé is a harapással… Akkor azt hittük, hogy megölted a csecsemőt, mert egyáltalán nem mozdult. Azt hittük, hogy ezzel, hogy Maximo megharapott, valamiért meghalt benned, de nem tudott kidobódni a szervezetedből.
- Nem, nem lehet! – Bogi eszeveszetten kapkodott levegő után, mintha asztmás beteg lenne. Felpattant az ölemből, de én nem tudtam vele mozdulni. Egy gyermek?
- De, lehet! – bólintott Joel. – Nem fejeződött be az átváltozásod, de a baba sem mutatott sok életjelet… nem hittük, hogy életben maradhat táplálék nélkül… aztán pár órával később még jobban sikítoztál… a baba növekedésnek indult… nem tudtuk hogyan vagy miért épp akkor… két hét alatt megnőtt, amíg te… - Joel arca furcsa grimaszba torzult. – Szörnyű lehetett neked. A baba végül kirágta magát belőled, s te elhallgattál… Maria hozott neked emberi vért, és megitatott... olyan volt, mintha az átváltozásod újrakezdődött volna. Újabb három nap, ami alatt az a seb, amit a baba ejtett rajtad, teljesen begyógyult, de a harapásnyom megmaradt… Maria elvitte a kicsit, hogy ne legyen a közeledbe. Akkor még nem tudta, mit fog vele tenni. Meg akarta várni, míg felébredsz. És mikor felkeltél, közölted, hogy nem emlékszel semmire. Ez kapóra jött Mariának, és a babát két nomád vámpírra bízta. Sosem láttad a babát, és Maria nem is hitte, hogy eszedbe fog jutni… mégsem bízott annyira benned, sőt Maximoban sem… ezért nem mondta el senkinek, és engem is hátul hagyott…
- Nem tudom elhinni! – suttogta megrendülten Rose. Nos szegénynek nem lehet könnyű. A családból már két nőnek is lett gyermeke.
- Hol van a baba? És fiú vagy lány? – kérdezte zihálva, és Joel elé szaladt. Belekapaszkodott a karjába és kétségbe esetten nézett rá.
- Kislány! – mosolygott szelíden Joel. – Nem láttam sokszor, de gyönyörű az biztos. Olyan nózija volt, mint neked! És olyan szája, mint Jaspernek – pillantott felém. De én még most sem tudtam semmit sem szólni. Nem hittem el! Nem tudtam.
- Volt? Mi az hogy csak volt? Hol van most? – Bogi iszonyú ijedten pillantott rám, aztán újra Joelre. – Hol van a lányunk?
Joel pár pillanatig csak szomorúan nézett Bogira, aztán rámpillantott. Éreztem, hogy valami rossz hírt akar közölni, és azt is, hogy Kedvesem nincs éppen a legjobb lelkiállapotban. Fel kellene állnom, és odasétálni hozzá, hogy érezze, mellette állok, de képtelen voltam. A gondolat, hogy van egy lányom hihetetlen volt. És az a gondolat, hogy Joel most akarja közölni, hogy már nincs életben, elviselhetetlen.
- Nem tudom! – rázta meg a fejét. – Max és Dom láthatták, hogy sok vámpírt hagyott maga mögött Maria. Többet, mint amiről ti tudtatok. Nyilván ennek megvan az oka… Talán a lányt védik, de nem tudom… sosem mondta meg, hova rejtette, vagy hogy mi lett vele. Sosem láttam azután, hogy megszületett.
- De… - motyogta Bogi, és üveges tekintettel meredt Joelre. Nem tudott mit mondani, és én megértettem ezt. Mert bár nem azt mondta, hogy meghalt, de azt sem, hogy életben van. – Én… - Kedvesem hangja megremegett, és én végre magamhoz tértem. Bármennyire is fájt, amit megtudtam, nekem Bogi mellett kell állnom! Felálltam, és a háta mögé sétálva, a derekára kulcsoltam a kezeimet, aztán magamhoz húztam.
- Gyere ide! – suttogtam, mire villámgyorsan megfordult, hogy aztán a mellkasomhoz bújva, arcát beletemesse az ingembe.
- Sajnálom, hogy nem tudtam jobb hírekkel szolgálni! – nézett rám Joel.
- Köszönjük ezt is! Ha te nem vagy, talán meg sem tudtuk volna… - bólintott, majd egy percre mintha nagyon elgondolkodott volna, de nem szólt semmit.
- Bogi… Semmi baj! Megkeressük őt! – sétált mellénk Bella, és Kedvesem hátát simogatta.
- Gondolod, hogy van rá esély, hogy…? – néztem kérdőn Joelre, mire Bogi csúnyán nézett rám. Felvontam a szemöldökömet, hogy most mi rosszat mondtam?!
- Ha van, ha nincs, én megyek! Mindet megölöm! Nem számít, hogy hányan vannak! – dühöngött, és ellépett mellettem.
- Jó, én sem úgy értettem! – védekeztem rögtön. Nem akartam vele összeveszni.
- Tudom! – sóhajtott, majd ismét rám nézett. – Hogy felejthettem el? Én…
- Hé, ez nem a te hibád! – siettem mellé, és ismét magamhoz húztam.
- Na persze… - dünnyögte.
És az egész beszélgetés átcsapott lázas tervezésbe. Alice összevont szemöldökkel kémlelte a jövőt, Dominic el sem mozdult mellőle, Esme, Bella, Rose, Nessie, Carlisle és Emmett terveztek, mi többiek javában csak hallgattuk őket. Az egész család úgy döntött, hogy jön, de még mind vártunk Alice látomására. Maximo leült Bogi mellé, és megfogta a kezét, de nekem most sem fájt. Örültem, hogy rajtam kívül van még olyan személy, akire Bogi bármiben számíthat. Mert én sem élhetek örökké… Senki sem.
- Sokan vannak, de… lehet esélyünk. Nagy a zűrzavar, még nem döntöttek sok mindenben… Tudják, hogy megyünk, mert Joel eltűnése nyilvánvalóvá tette… Nem tudom… - motyogta zavartan. Láttuk rajta, hogy nagyon erőlködik. – Látok egy házat… kék ajtaja van… - mondta, és lehunyta a szemeit. – Egy kislány sír… - lehelte halkan. Bogi és én összenéztünk. A mi lányunk!
- Akkor van esélyünk! – állt fel izgatottan Nat. Bogi összevont szemöldökkel meredt rá. – Mi van?
- Te is jössz? – kérdezte meglepve Kedvesem.
- Persze, hogy jövök! A barátom vagy, és Jaspernek köszönhetem az életemet! – ezzel tudnék vitatkozni, hiszen miattam vált ilyenné…
- Most hirtelen újra barátkozunk? – lepődött meg Kedvesem.
- Beszélhetünk négyszemközt? – intett kifelé Nat. Figyelmeztetően pillantottam rá, ő pedig bólintott. Bogi nagyot szusszantott.
- Jó, de siessünk… minél előbb menni akarok! – hadarta, majd miután egy röpke csókot nyomott az arcomra, elviharzott Natalieval együtt.
- Szerinted nem ölik meg egymást? – pillantottam aggódva Edwardra.
- Nem. Natalie tudja, hogy mit kell mondania. Jót tett neki, hogy beszéltél vele.
- Remélem… Nehéz vele… tipikus újszülött tud lenni – sóhajtottam.
- Nekem kedvesnek tűnik – szólalt meg Max.
- Mert tetszik neked, mint nő! – pillantottam felé. – Jobban, mint Bogi!
- Ez a család szörnyű! Gondolatolvasás, érzelem mahinálás… - forgatta meg a szemeit. – Jövőbe és múltba látás… Nálatok nincsenek titkok, mi?
- Nem igazán – vigyorgott Emmett.
- Na jó! Most hagyd abba, mielőtt elkezdenéd! – szólt rá Rose.
- Na de cica! – méltatlankodott Emmett, de végül csendben maradt.
Nat és Bogi alig fél óra múlva már vissza is értek, és úgy tűnt, hogy szent a béke. Kisebb megbeszélés után felmentünk átöltözni, míg Dom, Max és Joel lent maradtak, hogy beszélgessenek egy kicsit.
Bogi a gardróbban ácsorgott, és csak bámulta a ruháit.
- Mi baj? – léptem mögé, és átöleltem.
- Rég voltam itt – rebegte. – De… Ez nekem sok… én…
- Tudom, Édesem! De ő a lányunk… gondolj bele!
- Elfelejtettem őt. Pedig… én vagyok az anyja!
- A sok fájdalom, és megpróbáltatás feledtette el veled! – fordítottam magammal szembe. – A mi lányunk! És mi szeretjük, és épp ezért visszahozzuk! Nem számít, mit kell tennünk érte, rendben? – néztem rá komolyan.
- A mi kislányunk! – mosolygott, de szemei elhomályosultak, mint aki sírni akarna épp… csak nem tud.
- Bizony! – mosolyogtam rá, majd magamhoz húztam egy csókra.
Tudtam, hogy szüksége van a támogatásomra, arra, hogy mellette álljak. Mert éreztem, hogy tényleg mardossa a bűntudat, hogy mindezt elfelejtette, bár senki sem hibáztatta őt ezért. Végül felöltöztünk, és lementünk a többiekhez. Natalie és Maximo egymás mellett ültek, és halkan beszélgettek valamiről. Úgy láttam, hogy tényleg érdeklődnek egymás iránt.
- Fiam! – lépett mellém Carlisle, és a vállamra tette a kezét. Felé fordultam, majd hagytam, hogy kicsit elvezessen a többiektől. – Remélem tudod, hogy bármiben számíthatsz rám, és Esmére is! – nézett rám azzal a mindig megnyugtató tekintettel.
- Tudom! Köszönöm! – mondtam, majd megöleltem. Nem szoktunk mi ölelkezni, de most valahogy ezt láttam helyénvalónak.
- Mehetünk? – kérdezte idegesen Bogi.
- Persze! De ne izgulj, megoldjuk! – ölelte meg őt is óvatosan fogadott apánk.
- Rendben, igyekszem – bólintott Kedvesem.
Megfogta a kezemet, és egy pillanat múlva már rohantunk is Mexikó felé. Mind, ahányan voltunk, el voltunk merülve a gondolatainkban. Alice-nek többször is volt látomása, és akkor mindig kicsit lemaradt tőlünk, de Dominic rendre vele maradt. Kettejük között volt valami olyan vonzás, amit eddig nem tapasztaltam. Persze azt már megtanultam, hogy minden szerelem más. De mindenesetre érdekes volt.
- Mit látsz? – kérdezte tőle egy alkalommal Bogi.
- Valaki meg fog halni – rázta a fejét Alice, s ezzel rövid fekete haja az arca körül lengedezett. Dom megbabonázva figyelte az arcát. Megértettem őt, mert valamikor én is így tekintettem rá. – De nem tudom… Olyan nehéz. Miattad és Jake miatt is… Nessie miatt.
- De tőlünk hal meg valaki? – dermedt le Bogi, s ezzel mindenki más is megállt.
- Azt hiszem igen! – mondta halkan, félve.
Ebben a pillanatban kellett átgondolnunk, hogy mit is akarunk tenni. Edward Bellára nézett, majd ők ketten Nessiere, Nessie Jacobra, Carlisle és Esme egymásra, Emmett Rose-ra, Dominic pedig Maximora. Ez volt az a pont, ahol vissza kellett volna fordulnunk, de nem tettük. Csak balgán továbbindultunk, mit sem sejtve.
**
- Ott van bent, de nem bírunk velük! – lihegett Natalie. – Még hozzám képest is erősek, pedig a csapatban én vagyok a legerősebb újszülött.
- El kell mennünk! – néztem Bogira, akinek egy friss harapásnyom éktelenkedett az alkarján.
- Én nem akarok! Ott van bent a lányom! – nézett rám elszántan. – Ki akarom hozni, biztonságban akarom tudni magam mellett! – erősködött.
- De Bogi… - kezdtem, de azonnal közbeszólt.
- Ha akarsz, menj! – dörrent rám, majd újra Jacob felé fordult, és magyarázni kezdett a hatalmas farkasnak.
- Nem teheted ezt! Tudod, hogy nem hagynánk itt! – ragadtam meg a karjánál fogva, s megpördítettem a tengelye körül. Szikrákat szóró szemekkel meredt rám.
- Engedj el! Mondtam, hogy aki akar, az elmehet! – sziszegte.
- Én maradok! – mondta Nat. – Sokkal tartozom neked! És kinek segítsek, ha nem a legjobb barátnőmnek? – tette fel a költői kérdést, mire Bogi hálásan pillantott rá.
- Ha Nat és Bogi marad, akkor én is! – mondta Max.
- Nem! – zengte Dominic. – Nem maradsz itt, öcsi! Ott, a fákon túl a völgyben csak halál vár ránk! Túl képzettek, és túl sokan vannak! – nézett dühösen az öccsére Dom.
- Kár, hogy nem hallgattak a szép szóra! – sóhajtott halkan Esme, utalva a kudarcba fulladt tárgyalásra.
- Dom, ugyan! – lépett Dominic elé Maximo. – Minden rendben lesz! De ha menni akarsz, menj! – pillantott a fejét masszírozó Alice-re. – Nem maradhatunk egész életünkben együtt! Így is sokat tettél értem!
- Nem, nem és nem! – dühöngött Dom. – Miattam váltál vámpírrá. Miattam volt. Nekem mit köszönsz? Ez rossz! De az a dolgom, hogy megvédjelek, ha már miattam változtál át!
- Ezt már sokszor megbeszéltük! – legyintett Max.
- Leállnátok már? – kiabált Bogi. – Ha Max maradni akar, hadd maradjon! Hagyd! – nézett Domra.
- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek! – morgott rá Dom.
- Na jó, elég volt! – léptem kettejük közé, és Alice is Dominic mellé lépett. Nem akartuk, hogy egymásnak essenek. Márpedig amilyen zaklatott volt mindenki, megtörténhetett volna. – Bogi! Jobb lenne, ha mennénk!
- Képes lennél itthagyni a lányod? – ütötte meg a mellkasomat. Összeszorítottam az állkapcsomat, nehogy olyat mondjak, amit nem lenne szabad.
- Majd visszajövünk érte, ha kitaláltunk valamit! – sziszegtem.
- A „majd” túl késő nekem! – nézett elszántan rám.
- De ez… - kezdtem, de ő, Nat és Max már el is futottak mellettem. – Francba! – káromkodtam, majd utánuk akartam indulni, de Alice visszatartott.
- Várj! – suttogta, s maga elé meredt.
- Mit látsz?
- Uram isten! – nyögött fel.
Sok minden történt egyszerre. Edward elrohant mellettünk, ahogy kiolvasta Alice fejéből, hogy mit látott, és engem is magával rántott. Dominic és Alice jöttek mögöttünk, a többieknek azt mondta, hogy maradjanak hátul.
Amint kiértünk az erdőből megláttuk a vámpírok sokaságát. Bogi, Nat és Max cikázva próbáltak áttörni rajtuk, de nem ment nekik. Nat és Max annyira elöl voltak, hogy elvesztek egy vámpírok alkotta gyűrűben. Előre lendültem, és törve az utat, elkaptam Bogi karját, és hátrarántottam. Alice, Dom és Edward felváltva ütötték a vámpírokat, biztosítva ezzel a menekülő utunkat.
Bizonyára azt a parancsot kapták, hogy maradjanak a völgyben, mert ez már a második szerencsés menekülésünk volt.
A domb tetején Dominic lemerevedve bámult egy pontot, így mi is arra néztünk.
Max volt az, aki Natalie hátát akarta védeni, de ezzel kiszolgáltatta magát a több tucat vámpírnak. Nem szenvedett sokat. Villámgyorsan széttépték, ahogyan a mögötte lévő Nataliet is.
- Ne! Engedj el, segítenem kell nekik! – kapálózott és kiabált a kezeim között Bogi. – Nem hallod? Engedj már el! – sikította, én viszont nem reagáltam.
- Ne engedd el! – motyogta Alice, aki a térdre rogyott Dominicot ölelte.
Meghaltak. Natalie, aki miattam lett vámpír, meghalt még mielőtt élhetett volna. És Dominic elvesztette a testvérét, Maximot, aki mindent megtett volna Bogiért, és meg is tett, és aki most meghalt értünk.
Dom lassan fordította a fejét felénk, és a kétségbe esett Bogira nézett.
- Ez a te hibád! – mondta erőtlenül, tekintetében mégis gyilkos tűz égett. Még én is megrendültem egy pillanatra.
- Dom! – szólt rá halkan Alice. – Mennünk kell! – nézett rám, mire csak bólintottam.
- Nem, nem hagyhatjuk itt őket! – pánikolt újra Kedvesem, mikor felemelve őt, besétáltam az erdőbe.
- Ha rajtam múlik, találkozol velük a pokolban nem is olyan soká! – morogta Dominic a hátunk mögött.
- Mi? – rebegte Bogi.
- Te tehetsz róla! – üvöltött rá Dom. Megálltunk, letettem Bogit a saját lábára, ő pedig meghökkenve nézett Domra. – Mindig minden csak rólad szól! Neked vissza kellett menned Jasperhez, neked most a lányod kellett, mindegy volt, hogy a csapat nyolcvan százaléka nem értett egyet veled! Önző vagy! És beképzelt! – kiabált. Rá kellett volna szólnom, de leintett mikor kinyitottam a számat. Edward is megfeszülve hallgatta Dom szavait. – Azt hiszed, hogy te olyan jó harcos vagy, Bogi? Vagy szólítsalak Elle-nek, mint az öcsém szokott? – szinte remegett a dühtől, amit megértettem, mert elvesztette a testvérét, de attól még én gondolkodás nélkül neki fogok esni, ha nem hagyja abba. Alice csak nézett maga elé. – Ha mi nem lettünk volna, már rég halott lennél! Mert neked hősködnöd kellett, mi? Abba sosem gondoltál bele, hogy milyen volt Jaspernek, hogy te elmentél? Mert akkor is önző voltál! Inkább te hagytad el őt, csak neked ne kelljen úgy élned, hogy ő ment el… De az már nem érdekelt, hogy neki milyen ez! – kegyetlenül Bogi szemére hányta a múltat.
- Dominic, kérlek, hagyd abba! – csitította Alice, és megfogta a karját, hogy magára vonja a figyelmét.
- Igaza van. Jobb lenne, ha leállnál! – mondtam én is.
- Mert különben mi lesz? – csattant fel. – Igazam van, és ezt mind tudjuk! Szóval te… - nézett Bogira, aki sokkosan állt és nézett Domra. – Te… - Dom nem tudott mit mondani. Kettős érzelmek dúltak benne. Még fel sem fogta igazán, hogy Maximo meghalt. – Te megölted az öcsémet! Megölted Maximot! – kiabálta Dom.
- Én nem… - motyogta maga elé Bogi, és szinte önkívületi állapotban meredt Domra. Nem igazán volt a megfelelő időpont és helyszín erre a beszélgetésre.
- Menjünk! – mordult fel helyettem Edward, és elkapva Dom karját, nem túl erőszakosan az erdő felé kezdte húzni.
- Szerinted elmegyek az öcsém nélkül? – ordított Edwardra, és kitépte karját Edward szorításából. Alice arcán végigsuhant a felismerés, ahogyan szemei hirtelen a távolba fókuszáltak, majd vissza ránk.
- Ne! – kapott most ő Dom után, aki visszafordult arra, amerről jöttünk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mit láthatott. Dominic nyilván az öccse után akart menni. Nem számított, hogy az a pokol legmélyebb bugyrában van-e vagy sem.
- Dominic! – léptem mellé, és a vállára tettem a kezem. – Maximo sem ezt akarná! Nem azért harcolt, hogy a halála esetén te is meghalj! Ezt te is tudod! – néztem a szemébe. A sötét tekintet kétségbeesetten cikázott az arcomon. A képességemmel is segítettem neki lenyugodni egy kicsit, amit észre is vett, láttam rajta, de nem szólt semmit.
- Gyere, menjünk! El kell innen tűnnünk, mielőtt meglepnek minket… - susogta halkan Alice, és a szemeiben lévő ijedelemből láttam, hogy nem csak a levegőbe beszél.
Dominic nem szólt semmit, csak hagyta Alicenek, hogy magával rántsa, és futni kezdtek. A családunk körülöttünk szintén aggódó pillantásokkal néztek felénk, de csak intettem, hogy induljanak haza. Jacob farkas alakjában is láttam, hogy megrázták a történtek, még ha hozzá nem is állt olyan közel sem Nat, sem Max.
Egy szó nélkül megfogtam Bogi kezét, aki arrafelé bámult, ahol a lányunkat sejtettük. Én is szerettem volna tudni, hogy igaz-e. Hogy él-e, hogy milyen, hogy hogy van és minden egyéb… Rettentő volt a gondolat, hogy talán sosem ismerhetem meg a saját lányomat, de mégis tudtam, hogy ésszerűbb menni most.
Gyengéden meghúztam az erdő irányába Bogi kezét, s ő véve a jelet, elindult velem. Éreztem, hogy mennyire szomorú, és hogy mennyire fáj neki, mind Nat és Max elvesztése, mind a lányunk hiánya. Egy kicsit neki is segítettem a képességemmel, és most ő sem tiltakozott ez ellen. Annyira szerettem őt, és annyira rossz volt látni, és főleg érezni, hogy mennyire nincs jól…
Az otthonunkba visszatérve senki sem szólt egy szót sem. Csak álltunk a nappaliban és néztünk magunk elé. Még Dominic sem támadta le azonnal Bogit, csak állt Alice mellett, és összevont szemöldökkel meredt kifelé az ablakon, és tanulmányozta a forksi erdőt.
- Az nyilvánvaló, hogy így nem megyünk semmire – szólalt meg halkan Carlisle.
- Segítség kellene – bólintott megerősítésképp Edward is, aki most Bellát karolta át.
- Talán hívhatnánk azokat, akik itt voltak megvédeni Nessiet is! – vetette fel Esme.
- Nem! – mondta Bogi magabiztosan. – Nem vesztek el több családtagot! Nem megyünk! Nem…
- Hogy érted, hogy nem megyünk? – kérdeztem rá. Tudtam, hogy nem hagyná ott a lányunkat, de most nem értettem, mire céloz.
- Te és én… de a többiek maradnak! – nézett a szemembe, megerősítést várva. Lassan bólintottam. Ketten? Csak ketten?
- Ugyan, Bogi! – szólt Rose, aki amúgy elég csendesen tűrt eddig mindent. – Egyedül mihez akarsz kezdeni? Hagyd abba ezt a felelőtlen viselkedést, és legyél felnőtt végre! – mondta lekezelően.
- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek! – csattant fel most dühösen Bogi, és előrelépett Rose felé. Vele együtt mozdult Dom is. Innen tudtam, hogy nem olyan dühös rá, hiszen most is védeni akarja. Leintettem Alicet, aki Dominic után akart lépni. Én személy szerint nem bántam volna, ha Bogi kicsit megfenyíti Roset. – Kezdjük ott, hogy mindössze alig vagyok tizennyolc, úgyhogy nem tudom, mi a fenétől ne kéne még kissé gyerekesen gondolkodnom. A másik meg, hogy én így is többet láttam az életből, mint te! – mutatott rá indulatosan, Rosalien láttam, hogy rögtön megpukkad. – Te, aki bent élsz a kristálypalotádban! Úgyhogy csak hallgass, mert hidd el, kicifrázom a képed, ha úgy szeretnéd! – morogta. Emmett védelmezően Rose elé állt, és komoly tekintettel nézett Bogira.
- Rose baby nem úgy értette! – mondta halkan.
- Ja, persze! – horkantott fel Bogi. – Beszélhetek veled? – nézett Domra. - Négyszemközt? – itt pedig Alicere és rám pillantott.
- Persze! – suttogta halkan Dom. Láttam az arcán a kínlódást. Sajnáltam, nagyon is.
- Egy perc! – nézett rám Bogi, majd villámgyorsan kisrohantak a házból.
Nem tudtam, mi lehet Kedvesem terve, de biztos voltam benne, hogy már kitalált valamit. Fel s alá járkáltam a nappaliban, míg a többiek idegesen bámultak rám. Nem egy perc telt el, ahogyan azt Bogi mondta, hanem már legalább négy is. Feszült voltam. Mégiscsak az én lányomról volt szó. Soha nem akartam gyereket. Mármint míg ember voltam, biztosan szerettem volna, de már erre sem emlékszem pontosan. Viszont Alice mellett tudtam, hogy nem lehet. És mikor Nessie megszületett, akkor sem arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha lenne nekem is, hanem, hogy milyen jó Bellának és Edwardnak. Én azonban álmomban sem mertem gondolni, hogy nekem is lesz. Persze, mikor megismertem Bogit, ez is megfordult a fejemben, de sosem ez volt a fő cél.
- Jasper! – Bella érintése a vállamon hirtelen ért, ezért összerezzentem. Teljesen elmerültem a gondolataimban, és észre sem vettem, hogy megálltam egy helyben, és csak meredtem magam elé.
- Tessék? – kérdeztem vissza, és lesütöttem a tekintetem. Nem volt illendő nem odafigyelni arra, amit egy hölgy mondott nekünk. És eléggé elképzelhető, hogy én eddig meg sem hallottam Bella szavait.
- Csak azt mondtam, hogy ránk számíthatsz! – nézett mélyen a szemembe. Most éreztem talán először igazán azt, hogy a testvérem.
- Ha Bogi azt mondta, hogy nem, akkor nem. De köszönjük! – fordultam ismét az ablak irányába. Halk léptek közeledtek. Bogi és Dom.
- De miért nem? Mire mentek majd ketten? – kérdezte dühösen Rose.
- Nem ketten lesznek… - sóhajtotta halkan Edward. Rákaptam a tekintetem.
- Te már tudod, igaz? – kérdeztem tőle, mire csak bólintott.
- Hogy-hogy nem ketten? – értetlenkedett Rosalie. Ezt én is akartam tudni.
- Dom, jól vagy? – termett rögtön a belépő mellett Alice. Tényleg érezhet iránta valamit! Nem mintha ez rossz lenne nekem, sőt. Örülök, hogy van valaki, aki hasonló a számára, mint nekem Bogi.
- Persze! – hangzott a halk, és nem túl meggyőző válasz. Bogi arcára nézve láttam, hogy valamilyen kibékülés féle azért történt, de persze Dominic elvesztette a testvérét, szóval érthető volt a reakciója a világra.
Csak álltunk egymással szemben, úgy négy méter távolságban. Belenéztem a sötétvörös tekintetbe, és kerestem a válaszokat. Gyönyörű volt. Szépsége egy teljes pillanatra teljesen lekötött. Aztán megmozdult, és felém lépkedett. Kezeit felém nyújtotta, s én gondolkodás nélkül összekulcsoltam ujjainkat. Nem zavart, hogy könnyen elveszítheti a fejét, mivel ő még mindig újszülöttnek számított. Végülis Rosaliet sem bántotta. Engem pedig pláne nem fog.
- Nem jó ötlet! – így Edward. Bogi ránézett, és néhány pillanatig csak némán kommunikáltak.
- Azért mindenből ne hagyjatok már ki! – mordultam fel, mire Bogi futólag rám mosolygott.
- Készen állsz utazni? – kérdezte tőlem Kedvesem.
- Utazni? – hökkentem meg.
- Igen. Itáliába – tekintete úgy fonódott össze az enyémmel, mint még soha. Rögtön tudtam, mit akar.
- Menjünk! – bólintottam.
- Mi? Nem! Oda nem mehettek! – hördült fel Bella. – Én mindenben támogatlak titeket, de hozzájuk nem mehettek! – mondta határozottan Boginak.
- Még jó, hogy nem kértem az engedélyed, igaz, Isabella Cullen? – villant meg Bogi szeme. Ilyenkor tényleg félelmetes volt.
- Elfelejtetted, hogy mit akartak tenni velünk? – kérdezte idegesen. Jacob és Edward együtt léptek mellé, és fogták meg a kezét. Érdekes látvány volt, de Bellára legalább hatott, s kissé megnyugodott.
- Nem felejtettem el. De van egy tervem – pillantott Edward felé. Talán megerősítést várt tőle.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel megfogod őt, de… ha tényleg nem akarsz minket belevonni a harcba, akkor ez az egyetlen lehetőségetek! – mondta Edward komolyan.
- Elmondanátok, hogy micsoda? – szólalt meg Carlisle.
- Majd Edward elmondja neked, de nekünk sietnünk kell. Nem egy óra az út.
- Visszajöttök? – kérdezte most Alice, aki Dominic kezét szorongatta.
- Visszajöjjünk? – kérdezett vissza Bogi. – Tudom, hogy a tervem, a viselkedésem nem éppen nyeri el a tetszéseteket, szóval…
- Persze, hogy gyertek! – szakította félbe Esme. – Egy család vagyunk!
Erről sajnos kissé más véleményen voltunk ugyan, de most nem szóltam semmit. Villámgyorsan átöltöztünk. Mindketten fekete ruhát húztunk, hogy majd ne tűnjünk ki annyira közülük, és elővettem egy tetemesebb mennyiségű összeget a széfből. Ki tudja mire kellhet még. Gyors búcsút vettünk a családtól, majd Bogi kocsijába pattanva, elindultunk. Elvileg három óra múlva indul egy járat, és azt mi mindenképpen el akartuk érni.
- Miféle terved van? – kérdeztem tőle már a gépen ülve. – Jaj, ne haragudj, ha nem akarsz beszélni megértem! – mondtam, mikor megláttam éjfekete szemeit.
- Nem gond, megoldom! – hajolt közelebb hozzám, és arcát a vállamba fúrta, s lélegezni kezdett. Végigcsiklandozta a bőrömet, amitől egy apró mosoly futott az arcomra. – A te illatod is fantasztikus… Bár másfajta éhséget kelt bennem! – búgta halkan, és kezével végigsimított a combomon. Ajaj! Itt baj lesz.
- Bogi! – róttan meg halkan. – Talán nem most kellene…
- Tudom! – sóhajtott. – A tervem? – kérdezte, majd villámgyorsan elhadarta, hogy mit is talált ki.
- Nem is rossz – hümmögtem, miközben a hátát simogattam.
- Tudom. Szerintem nem akarja, hogy tudjam, szóval…
- Igen, lehet benne valami! De mi lesz, ha nem sikerül? Ha balul sülnek el a dolgok?
- Nem tarthatnak ott – rázta meg a fejét. – Az sehogy sem illene a törvényeikbe…
- Rég nem foglalkoznak velük… úgy csavarják, ahogy akarják. Nem bízom bennük!
- Tudom, én sem. De ők az egyetlen esélyünk…
- És ha nem segítenek?
- Azzal ráérünk később is foglalkozni, ha visszautasítanak. De nem hinném, hogy megteszik. Elég meggyőző tudok ám lenni, ha akarok!
- Ó, tudom én azt, Kedvesem! – mosolyodtam el.
A repülőút lassan, szörnyen lassan akart véget érni. Bogi is kezdett ideges lenni, és bánta, hogy nem úszva megyünk. Hát, lehet, hogy úgy gyorsabb lett volna, és ekkora kitérőt sem tettünk volna.
Leszállva a gépről, azonnal a repülőtér autókölcsönzőjébe mentünk. Már értettem, hogy Alice annak idején miért inkább elkötött egy autót. Nem csak mert az a Porsche gyorsabb volt, hanem mert lassan ment az ügyintézés.
- Esküszöm, hogy kettéharapom a torkát! – morogta mellettem Kedvesem, aki már jó húsz perce ütemesen kocogtatta az ujjait a pulton.
- Segítenék, hidd el! Kis ficsúr… - mérgelődtem én is vele. – De talán nem most kellene mészárlást rendeznünk.
- Talán…
Mikor végre megkaptuk a kulcsokat a lehető leggyorsabb autójukhoz, ami volt, kisiettünk a parkolóba. Egy fekete Ferrari volt. Bogi elismerően füttyentett egyet, majd bepattant az anyósülésre. Jól gondolta, hogy úgysem hagynám vezetni.
- Ez a zene borzalmas, kapcsold ki! – motyogta indulatosan úgy egy óra múlva.
- A számból vetted ki a szót! – értettem vele egyet, majd kikapcsoltam a rádiót.
- Mikor érünk már oda? – pillantott ki az alkonyati tájba.
- Nemsokára!
Én is kissé ideges voltam. Besétálni az oroszlán barlangjába nem volt épp a legésszerűbb húzás. De bíztam magamban, és Bogiban is. Tudtam, hogy megoldjuk, hogy együtt bármire képesek vagyunk.
Kedvesem is eléggé ki volt készülve, így jobbnak látta, ha az arcomat fürkészi inkább. Hasonlóan ő is, mint én is, úgy voltunk vele, hogy a másik személy volt a mentsvárunk. Én is inkább figyeltem volna az ő tökéletes arcát, minthogy az útra figyeljek.
- Nézd! – mutattam ki a szélvédőn kis idő múlva, mire Bogi villámgyorsan arra fordította tekintetét. Talán sosem szokom meg a gyorsaságát. – Az ott Volterra!
- Ne menj be a kapun, parkolj le a városfal előtt! – mondta nekem, majd nagy levegőt vett, és egy pillanatra lehunyta a szemeit.
- Félsz? – csúsztattam a kezemet a térdére, mire ismét villámgyorsan felém nézett.
- Nem! Minden vágyam az volt, hogy újra veled lehessek. Ha itt meghalok, már teljesült a vágyam… - mosolygott rám szelíden, s ez a mosoly melengette a szívemet. – Ha nem térünk vissza, amit erősen kétlek, akkor Dom gondoskodik a lányunkról!
- Tessék? – erre a mondatra valahogy nem számítottam.
- Megbeszéltük, hogy ha mi nem megyünk ki élve innen, akkor teremt egy akkora sereget, ami épp elég lesz! – nézett rám komolyan, nekem viszont a jeges félelem úgy cikázott végig a testemen, mintha csak leöntöttek volna vele.
- Ha ezt Aro meglátja az elmédben…
- Emiatt ne aggódj! – vigyorodott el szélesen. – Mondtam, hogy van egy tervem! – nyugtatott. Én viszont nem voltam abban halál biztos, hogy beválik a terv.
Nem sokkal később odaértünk a kapuhoz, s úgy, ahogyan mondta, leparkoltam a Ferrarit. Bogi azonnal kipattant, persze itt már emberi gyorsasággal csupán. Követtem a példáját és a kocsi elejénél összetalálkoztunk.
- Minden rendben lesz, de… - mondta, s megtorpanva magához húzott. Kezeivel az ingem gallérját szorongatta. – Tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek téged! – nézett a szemembe. A fekete íriszekben ugyanazt a csillogást véltem felfedezni, amit régen. Imádtam ezt.
- Én is szeretlek! – mosolyogtam rá, majd ajkaihoz hajolva megcsókoltam.
- Szép is a szerelem, nemde? – hallottuk meg a mély hangot magunk mögött. A fal takarásában egy magas, izmos férfi állt, fekete köpenyben. – A Mester már vár titeket! – mondta.
- Üdv Felix! – biccentettem felé, mire ő is csak fölényes pillantással biccentett egyet.
- Kövessetek! – mondta, majd elindultunk a fal árnyékában be a városba. Bogi szorosan mellettem jött, és úgy nézte Félix hátát, hogy komolyan azt gondoltam, hogy lyukat fúr belé. – Milyen csinos kis barátnőt találtál Jasper – a hangneme csevegő volt, mintha ugyan a legnagyobb cimborák lettünk volna. – Alice akkor szabad? – pillantott hátra a válla felett, mire Bogi negédesen elmosolyodott.
- Nem! – szólt halkan. A hangja most gyönyörűen csengett, pillantása barátságosan veszedelmes volt. Mintha nem is Bogi lenne. Viszont, ahogy megszorította a kezemet, tudtam, hogy minden rendben van.
- Ó tényleg? Ilyen gyorsan lecsapott rá valaki? Milyen kár… - sóhajtott Felix.
- A szép lányok mindig gyorsan elkelnek, nemde? – mosolygott Bogi Felixre, aki most a csatornabejárat mellett ácsorgott, de mutató ujja megnyugtatóan körözött a kézfejemen. Szépen vagyunk, a barátnőm nyugtat engem…
- Boglárka Elle Bright, ha jól tudom – nyújtotta a kezét Bogi felé. Minden ízemben megfeszültem, ahogyan Bogi Felix kinyújtott jobbjára nézett.
- Felix Volturi? – kérdezett vissza. A tervbe nem illett bele az, hogy kezet fogjanak, tudtam jól.
- A Mester már vár rátok! – csattant a női hang a csatorna aljából. Jane.
Felix felsóhajtott, majd visszahúzta a kezét, mielőtt Bogi megfoghatta volna. A tüdőmben akadt levegőt lassan kiengedtem. Bogi csak felém pillantott, majd leugrott a csatornába, s én is követtem őt.
A további utat a főcsarnokig néma csendben tettük meg. Jane engem már ismert, mégis ideges pillantásokkal méregetett, ahogyan Bogit is. Láttam, ahogy tekintete, mikor a liftben álltunk, megakadt az én harapásaimon, és Bogi sebén, amitől vámpírrá vált. Sejtette, hogy Bogi sem egyből lett Cullen, ahogyan én sem.
Belépve a hatalmas terembe, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Valójában sosem voltam még itt, de már rengeteget hallottam róla. Hatalmas volt, az ajtóval szemben három nagy trón díszelgett, ahol most is, mint ódon kövületek, ott ült a három Volturi vezető. Mellettük állt kicsit arrébb Alec és Renata, valamint Jane és Felix is odasétáltak, minket a terem közepén hagyva.
Bogi magabiztos, alázatot parancsoló tekintettel nézett végig a három vezetőn, majd lassan meghajolt előttük. Furcsa volt a tetteiben ez a kettősség, de követtem a példáját.
- Micsoda váratlan meglepetés! – csapta össze a tenyerét Aro, mikor felegyenesedtünk.
- Van egy olyan érzésem, hogy annyira mégsem váratlan – mondtam halkan, s Felixre pillantottam.
- Te ne tudnád, Jasper Hale, hogy az elővigyázatosság mindennél fontosabb? – mosolygott rám Aro, s felállt a székéből. Csak bólintottam. – Bogi Bright – sóhajtotta a nevét csodálkozva, és mosolyogva. Bogi kedvesen visszamosolygott rá.
- Aro Volturi, akiről annyit hallottam – mondta kedvesen.
- Az ok, amiért jöttetek pedig…? – kérdezte Aro, s felénk kezdett sétálni. Bogi maga elé emelte a kezeit, ezzel megállásra késztetve őt. Aro felvonta szemöldökét, és kérdőn meredt Kedvesemre.
- Lenne egy… kérésem, mielőtt rátérnénk a tárgyra – úgy mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ez is csak a terv része volt. Szerette volna, ha Aro azt hiszi, hogy puszipajtások leszünk. És Bogi rettentő jól csinálta. Mintha nem is tartana tőlük, de mégis, mintha barátok lennének, de mégsem.
- Éspedig?
- Egyezzünk meg abban, hogy… - kezdte, s egy lépést máris előrelépett, hogy ezzel is elvonja Aro figyelmét rólam. Már ha ez lehetséges volt. – csak az én kezemet fogja meg a Mester – mondta, s direkt Mesternek hívta. Nem tudtam, hogy lehet-e ilyen behízelgéssel hatni Arora, de egy próbát megért. Aro tekintete kerek lett a csodálkozástól.
- Ha nemet mondok, sosem tudom meg, hogy van-e képességed ugye? – kérdezte csalódottan Aro, mire Bogi kivillantotta a fogsorát, akkorát vigyorgott.
- Ez csupán elővigyázatosság. Szeretném elkerülni, hogy minden részletét az életünknek tudja a Mester. Kicsit kényelmetlen lenne – mondta Bogi. Aro összevonta a szemöldökét.
- Honnan veszed, hogy a te elmédből nem fogom kiolvasni?
- Ha ki tudja, akkor semmi akadálya! – bólintott Bogi mosolyogva. Aro elgondolkodva meredt Kedvesemre. Tudta, hogy valami nem stimmel.
- Már miért ne tudnám?
- A képességem nem fizikai, de nem is ártó.
- Tudni szeretném… és mivel Carlisle családja vagytok, ezért beleegyezem – mondta, majd mohón lépett Bogi elé. Aro nem akarta kihúzni Carlislenál a gyufát. Gondolom sejtette, hogy az, amikor Nessie miatt jöttek ellenünk, még tüske a mi családunk szívében.
- Köszönöm – bólintott Bogi diadalittas vigyorral.
Ami a következő pillanatokban történt, az határozta meg az egész látogatásunkat. Aro és Bogi megfogták egymás kezét, és mindketten koncentráltak. Tudtam, hogy Boginak sikerülhet. És sikerült is, mert Aro alig egy századmásodperc múlva ki is szakította kezét Bogiéból, aki mélyen Aro szemébe nézett.
- Ha nem akarod, hogy tudjam az összes titkodat, Aro Volturi, akkor megelégedsz azzal, hogy elmeséljük, mi történt – mondta komolyan Bogi.
- Eljössz hozzám, gyanítom segítséget kérni, és rámtámadsz? – háborodott fel Aro. Renata és Jane azonnal mellette termettek.
- Te is megvéded magad – intett a két lány felé. Mostmár nem magázta, hanem tegezte. Lehullott az álarc. Szorosan Bogi mellé léptem, nem mintha olyan sok esélyünk lett volna Jane és Renata ellen. – Én is megtehetem, csak én az emlékeimet védem. Az életemet. Ezt igazán megértheted! – nézett nagy szemekkel Arora.
Aro hátrasétált Caiushoz és Marcushoz, és olyan halkan megvitatták a dolgot, hogy mi nem is hallottunk belőle egy szót sem. Bogi addig Jane-nel nézett farkasszemet. Kedvesen rámosolygott, míg Jane csak megforgatta a szemeit. Hű, de jól kijönnek egymással…
- Rendben! Legyen! – harsogta Aro. – Kedveseim, köszönöm! – intett a lányoknak, akik visszaálltak a helyükre. – Nem mondom, hogy nem sért, de maga a terv briliáns. Hogy a múltat látó képességedet felhasználtad ellenem, azzal, hogy saját magam is láthattam egy töredékét a múltamnak… zseniális – dicsérte meg Aro kis mosollyal az arcán Bogit, aki bólintott.
- Köszönöm!
Aro csendesen hallgatta végig a történetünket. Először én kezdtem azzal, hogyan ismertem meg és szerettem bele Bogiba. Elmeséltük, hogyan játszott velünk Maria, sőt, Bogi megmutatta neki, hogyan haltak meg a szülei, és hogy ő maga hogyan változott át. Néhány emlék, amit meg szeretett volna tartani csak magának, így is átkerült Arohoz, de így is sikeresnek mondhattuk a tervet.
Aro, Caius és Marcus csendesen hallgatták végig az egészet. Bogi nem titkolt semmit. Mindent elmesélt arról is, hogyan szövetkeztek Maria ellen, s hogy végül hogyan ölte meg. A lányunkról is elmondott mindent, amit tudni véltünk róla. Egy kicsit mindketten féltünk attól, hogy Aro igényt akar majd tartani rá, de mégis ő volt az egyetlen esélyünk.
Némán álltunk Aro előtt, mikor a történetünk végére értünk. Aro elgondolkodva nézett maga elé, s éreztem, hogy vívódik.
- Nem mondom, hogy nem veszélyes ez a dolog még ránk nézve is – kezdte. – De ami ott délen folyik, azt nem engedhetem tovább, és ez egy nagyon jó indok és időpont! – nézett felváltva rám és Kedvesemre. – De mi lenne a hasznom belőle? A hasznunk? – kérdezte.
- Ha nem segítesz, mi megértjük. Akkor keresünk mást, aki a segítségünkre lenne. Mondjuk Erdélyben – vont vállat Bogi. Elhúztam a számat, ahogy megláttam, Aronak hogyan sötétült el a tekintete a románok említése miatt. Bogi is nagyot nyelt, de tartotta a szemkontaktust vele.
- Látom, helyén van az eszed! – bólintott elismerően Aro, s körbe kezdett járkálni körülöttünk. Úgy éreztem magam, mintha egy védtelen kis állat lennék, aki körül ott köröz a nagyvad. – Nem mondom, hogy nem vagy pimasz, mindazért amit kérsz, és cserében felajánlasz…
- Én csak a segítségedért jöttem. Ha adod, akkor nagylelkű vagy. Ha nem… hát megyek máshova.
- Nem hagyjuk a lányunkat ott, ezt te is megértheted! – néztem Arora. Felesleges lett volna próbálkoznom nála a képességemmel, hiszen kiszúrta volna rögtön, meg amúgy sem lett volna értelme.
- Megértem, Jasper, megértem! Mit gondolsz... mit gondolsz, milyen lehet? – kérdezte tőlem mohón érdeklődve. Láttam rajta, hogy legszívesebben megfogná a kezemet, hogy minden gondolatomat láthassa, de ígéretet tett, így nem tette.
- Gyönyörű, mint az anyja – mosolyodtam el egy picit.
- És olyan okos, mint az apja – tette hozzá Bogi. – Remélem zöld szemei vannak – gondolkodott el egy pillanatra boldogan, majd arca újra gondterhelt lett. – Akarom a kisbabám! – nézett Aro szemébe. – A vérem, belőlem és Jasperből egy darab.
- Őszintén megmondom, hogy furcsa, hogy a Culleneknek véletlenül lett már két félvér gyermeke. Ez nem tetszik nekem annyira… - rázta meg a fejét.
- Nem vagyunk Cullenek! – mondtam gyorsan.
- Nem? – kérdezett vissza Marcus. Most először szólalt meg.
- Mondjuk úgy, hogy vannak nézeteltéréseink, de attól még szeretjük őket! – mondta lassan Bogi, és figyelmeztetően pillantott rám. Aronak tetszett a gondolat, hogy megbomlik Carlisle családja. Éreztem. Gondolom számára veszélyesnek hatott, hogy annyian együtt vagyunk. Így már boldogan bólogatott.
- Rendben Kedveseim! Pontosan mit szeretnétek? – kérdezte mosolyogva, miután Caius és Marcus is bólintottak.
Elmondtam nekik, hogy mikor és hol kellene találkoznunk, ők pedig rábólintottak. Jane felől éreztem a vágyat, hogy akár most azonnal mehettünk volna, mert már vágyott egy jó kis csetepatéra. A többiek nem mutattak nagyobb érdeklődést a dolog iránt. Aro még a nagy ajtóig is kikísért minket, sőt, egészen kedvesen elbeszélgetett Bogival. Furcsa volt őt így látni, hiszen a múltban már bebizonyosodott, hogy a hatalom élteti őket. Most csupán annyit kértek, hogy ha úgy adódna, akkor álljunk az ő oldalukra. Gondolom a románok miatt, de persze nem kérdeztünk, csak igent mondtunk.
- Miért hoztad fel a Cullen témát? – kérdezte Bogi, mikor kettesben sétáltunk kifelé a városból. Elég nehéz volt úgy lavírozni, hogy mindig árnyékban legyünk.
- Mert tudtam, hogy tetszeni fog neki, hogy megbomlott az egységünk. Amikor azt mondtad neki, hogy nem engeded a családunkat harcolni, mert nem akarunk elveszíteni még egy szerettünket, erős érzelmek áradtak belőle. Félt, és tartott tőlünk, sőt nem is akart segíteni.
- Erre nem is gondoltam – motyogta maga elé.
- Azért mikor Felix kezet akart fogni veled, egy pillanatra megállt bennem az a képzeletbeli ütő…
- Igen. Nos elég kényelmetlen lett volna, ha rájön, hogy csak akkor látom már a múltat, ha akarom. Elmondta volna Aronak…
- Szerencsére nem így történt.
- Sikerült elhallgatnom előle… Nem volt könnyű, Jazz! Szörnyű, szint éreztem, ahogy kitöltötte az elmémet az övé – fintorgott aranyosan.
- A terved zseniális volt, Életem! – pusziltam bele a hajába.
- Köszönöm! Reméltem, hogy ha majd az elmémben látja a saját múltját, akkor meghátrál.
- Ügyes kislány! – húztam magamhoz.
Mikor kiértünk a városból, már szürkült az ég alja. Bogi felhívta a repteret, és lefoglalt nekünk két jegyet a holnap reggel induló gépre.
Ahogy odaértünk a kocsihoz, megcsapta az orromat az édes illat, majd megpillantottuk a csomagtartón ücsörgő vámpírt.
- Hát te? – lepődött meg Bogi, ahogy mellé sétáltunk.
- Én segítek, ha tetszik, ha nem! Kelleni fog még egy repülőjegy – vont vállat, majd ránk mosolygott. – Szóval bevált a terved? – kérdezte Bogitól, aki csak vigyorogva bólogatott. Nem tudtam, hogy miért, de azt tudtam, hogy jó szándék vezérli. Végső soron örültem, hogy itt van, hogy velünk tart.
A római reptéren rengeteg ember volt, ahhoz képest, hogy éjszaka volt. Kint egész kellemes volt a levegő az emberek számára, rengetegen álltak kint, és dohányoztak, miközben arról beszélték, hogy milyen lesz a nyaralásuk. Mindenki vidám volt, csak mi nem. Bogi mellettem ült, és a kezemet szorongatta, arcát pedig a nyakhajlatomhoz szorította, hogy az én illatomon kívül mást ne nagyon érezzen. Joel pedig a másik oldalamon foglalt helyet, és egyáltalán nem vett levegőt. Sosem élt még vegetáriánus életmódot, így nem volt neki könny, de nem is volt újszülött, így valamennyire tudta magát kontrollálni. Amúgy pedig nagyon is megkedveltem őt. Nem csak azért, mert mindannak ellenére, hogy tudja, akár meg is halhat, mégis eljött nekünk segíteni, hanem azért is, mert magamat láttam benne. A napszemüveget pontosan a szemei elé igazította, ezzel is elkerülve, hogy valaki észrevegye vörös szemeit, amik most egyébként feketék voltak. Szóval extra elővigyázatos volt, nyugodt, megfontolt, higgadt.
- Hiányzik Max! – sóhajtotta Bogi, és rendesen elhelyezkedett a széken, immáron nem csak az „én” levegőmet beszívva. Vöröses-arany pillantása ismét sötét lett, és ajkai lefelé görbültek.
- Tudom… - mormogtam, s kezeim közé fogtam az övét.
- Maximo nem azért halt meg, hogy sajnáld! – nézett rá Joel. Még a napszemüvegét is levette, ahogy illik, de most is alig mert Bogi szemébe nézni csaj úgy, mint az első találkozásukkor. Tényleg kedveltem őt! – Szeretett téged, és segíteni akart. Az is megeshet, hogyha ők akkor nem mennek oda le, akkor nekünk nem jutott volna esély elmenekülni.
- Tudom, de… - Bogi nem tudta befejezni a mondatát, mert felszólítottak a felszállásra.
Csomagok híján azonnal a gép fedélzetére mentünk, s a lefoglalt helyekre leültünk. Joel és Bogi halkan vitatkoztak még a Maximo és Natalie kérdésről. Mondjuk a vitatkozás úgy nézett ki, hogy Joel megfontolta minden szavát, és hidegvérrel duruzsolt Boginak, míg Kedvesem felforrt vérmérséklettel hibáztatta saját magát. Jómagam csak sóhajtozva próbáltam túlélni a Bogiból áradó heves érzéseket, és inkább lehunytam a szememet, mintha aludnék.
Egy idő után Joel meg tudta győzni Bogit, így csak csendesen ültek mellettem. Bogi a kezemet simogatta, amivel szerintem inkább saját magát akarta nyugtatni. Éreztem, hogy eléggé gondterhelt, és aggódik is, így próbáltam a képességemmel nyugtatni, ami egy kis idő múltán sikerült is. Nem akartam gyorsan rázúdítani egy nyugalomhullámot, ezért csak fokozatosan küldtem felé.
- Vajon milyen lehet? – kérdezte tőlem csendesen, bágyadt tekintettel. Talán túlzásba vittem a nyugtatást.
- Nem tudom – ráztam meg picit a fejemet. Joel felől is érdeklődés véltem felfedezni, de nem akart beleszólni a beszélgetésünkbe, ami ismételten csak a származása jó oldalából származott.
- Gondolod, hogy nagyon más, mint Nessie? – döntötte a fejét a háttámlának, de arca felém fordult, s a fekete pillantás az arcomon cikázott.
- Sajnos igen. Mármint… valószínű, hiszen tőlem van, és te átváloztál a magzati fejlődés alatt… - egy pillanatra haboztam, ahogy megláttam az ijedtséget Kedvesem arcán. – Sajnálom, életem, de lehet, hogy… hogy merőben más…
- Nem jó irányban más? – kérdezte halkan.
- Lehet, hogy gyorsabban öregszik, lehet, hogy… vérszomjasabb – susogtam hangtalanul, mire Bogi elkeseredetten felsóhajtott.
- Szerintem túlaggódjátok a dolgot! – szólalt meg Joel, mire mindketten felé néztünk. – Bogiból és belőled nem hinném, hogy rossz származna, szóval nyugodjatok meg, és koncentráljatok inkább arra, hogy eljussunk hozzá!
Milyen igaza volt! Csak hálásan pislogtunk rá, majd az út további részében csendesen ültünk a helyeinken. Az út további része Mexikóba eléggé gyorsan eltelt, még vámpíri tekintetben is. Talán mert tényleg nem izgultunk, és csak a feladat vezérelt.
A Volturi katonáival annak az erdőnek a szélénél találkoztunk, ahol Max és Nat… meghaltak. Még magamban is nehéz volt kimondani, hiszen Natalie sokat jelentett számomra.
Bogi és Joel mögém helyezkedtek, míg mellettem Jane és Alec foglaltak helyet.
- Legalább egyet hagyj nekem, bátyus! – szólt Jane Alecnek, azon a nyugodt, vérfagyasztóan elbizakodott mosollyal az arcán. Ha ember lettem volna, biztosan a hideg futkosott volna a hátamon.
- Ahogy óhajtod! – bólintott Alec, majd lassan megindultunk előre.
Nos, valljuk be, Jane és Alec segítsége nélkül sohasem öltük volna meg őket. Jane elszórakozott azzal, hogy Felipét kínozta. Biztosra akartunk menni, hogy meghal, hiszen nem tudtuk, hogy a víz manipulálása mennyire megy neki, így élve égettük el. Mármint nem téptük szét, csak míg Jane kínozta, Bogi meggyújtotta. Hát… lehet, hogy elszoktam ettől, de az a halálhörgés borzalmas volt. Alec pedig megállította a temérdek vámpírt. Összesen húszan voltak, de így játszi könnyedséggel elbántunk velük.
Bogi izgatott pillantással kereste Joelt, aki Jane-nel társalgott valamiről, és ahogy észrevette, hogy Bogi őt figyeli, csak mosolyogva a kunyhók felé biccentett.
Kedvesem megfogta a kezemet, és elindultunk. Ahogy közeledtünk, olyan érzésem volt, mintha szívem újra megdobbanna, s szorgosan verné a bordáimat, bár ez lehetetlen volt.
Ahogy egyre közelebb lépkedtünk, és hegyeztük a fülünket, egyszer csak meghallottunk egy gyenge szívdobbanást. Mindkettőnkben bent akadt a levegő, mert tudtuk, hogy mit is jelent ez.
A szívdobogás nagyon halk volt, gyenge, tíz másodpercenként dobbant egyet. Pár percig csak meredtünk a kis faházikóra, s hallgattuk a melódiát, majd újra elindultunk. Bogi szemei élénken csillogtak, s olyan kíváncsi volt, és izgatott, hogy arra szinte már nem is voltak szavak. Ahogyan én is.
Az ajtó nyitva volt, s csak szalmaszálakból készített függöny fedte a kicsit magasabb nyílást, mint én. Bogi megszorította a kezemet, majd szabad kezünkkel elhúztuk a függönyt. Ahogy beléptünk a kicsiny helyiségbe, megpillantottuk az asztal mellett álló bölcsőt. Még most sem mertünk levegőt venni a megilletődöttséggel vegyes izgalomtól.
Aztán amire szerintem egyikünk sem számított: két kis kéz kapaszkodott meg a bölcsőben, majd egy szöszi fel bukkant fel, s végül egy káprázatosan kék szempár szegeződött ránk. Kíváncsian oldalra döntötte a fejét, és pici, piros ajkait összeszorította.
Mindketten meg voltunk lepődve. A szőke haja, teljesen olyan volt, mint nekem, talán kicsit világosabb, az orra és a szája íve Bogié volt, de a kék szemek… nem értettem. Abban viszont biztos voltam, hogy a mi kicsikénk ácsorgott előttünk.
- Apa? – kérdezte vékonyka hangján, én pedig egy pillanatra úgy éreztem, menten elájulok.
- Most csak képzelődöm, vagy tényleg megszólalt? – suttogta halkan Bogi, s ha lehet, csak még sápadtabb volt, mint eddig.
- Nem képzelődsz, anyu! – motyogta halkan a kislány, majd megejtett egy aranyos félmosolyt. – Azt hittem, hogy nem is jöttök értem… - görbült lefelé az alsó ajka, s mintha könnyek gyülekeztek volna a kék szemekben.
- Bocsáss meg! – suttogta Bogi, majd a következő pillanatban a bölcsőhöz suhant, s kikapva belőle a pici lányt, magához szorította.
Kellett pár másodperc, mire kapcsoltam, s én is odasiettem, hogy átölelhessem mindkettejüket. Apa vagyok. És ez most már biztos. El sem akartam hinni. Egy sárga kis ruha volt rajta, és fehér kis szandál, haja egy copfba kötve. Olyan két évesnek nézett ki most, de a beszédkészsége jóval kifejlettebb volt. Csak úgy, mint annak idején Nessienél. Szinte nem akartam hinni a saját szememnek. Van egy lányunk!
Bogi arcán boldog mosoly terült el, ahogyan jobban is szemügyre vettük a kislányt. Nagyon barátságos volt, és kedves, bájos. Ahogy Kedvesem letette a földre, ujjai közé csípte a szoknyája szélét, és körbeforgott.
- Nem rég kaptam ezt a ruhát. Tetszik? – nézett fel ránk csillogó szemekkel, mi pedig csak bambán néztünk rá, vigyorogva.
- Nagyon csinos! – dícsértem meg szűkszavúan. Nem tehettem róla, de úgy éreztem, mintha valamilyen kábulatban lennék.
- Köszönöm! – csicseregte, majd a lábaimhoz szaladt, és kezeit felém nyújtotta. Óvatosan vettem fel a földről. – Menjünk innen! – motyogta, s fejét a vállamra hajtotta. Teljesen meghatott ez a mozdulat, és ahogy láttam Bogit is.
- Kitől kaptad a ruhát? – kérdezte csendesen Bogi, mire a kislányunk kifelé mutatott az ujjaival.
- Talán nem arra kellene elmennünk! – suttogtam Boginak. Nem akartam, hogy a kicsi lássa, hogy mi történt odakint.
- Nem félek! Majd nem nézek oda! – motyogta, s pici fejecskéjét a nyakhajlatomba fúrta.
Bogival összenéztünk. Láttam rajta, hogy ő is szeretne már otthon lenni, így csak bólintottam, s szabad kezemmel magamhoz húztam Bogit. Ahogy kiléptünk , Jane, Alec és Joel egyszerre kapták felénk a fejüket. Jane és Alec csak bólintottak, majd egyet intve elsiettek. Az ő munkájuk itt véget ért, és örültem, hogy nem volt hátsó szándékuk.
Joel mellénk sétált, s érdeklődve nézte a kis szöszit, aki még mindig csukott szemekkel bújt hozzám.
- Menjünk! – mondtam, majd futni kezdtünk.
- Azért jó lenne, ha kapnék egy nevet majd! – motyogta a kicsi, mire mindhárman felkuncogtunk.
- Nekem már van egy ötletem! – mosolygott rám Bogi.
A Cullen ház előtt már ott sorakoztak a többiek, amint kiléptünk a tisztásra. Alice természetesen látta, hogy mikor érkezünk, így nem volt gond az időzítéssel. Mindegyikük kíváncsi arccal fürkészte a karjaimban kuporgó csöppséget, aki félénken fordult a családunk felé.
- Mindenki, ő itt Natalie, Nat ők a családunk! – mosolygott Bogi a kislányunkra, akinek a legszebb nevet találtuk a világon, ezzel is megőrizve emlékét Natnek.
Szépen sorban mindenki bemutatkozott Natalienak, aki hatalmasra nyitott kék szemeivel figyelte őket. A karjaim közül nem volt hajlandó kimozdulni, de barátságosan mosolygott mindenkire, és még pár szót is megejtett nekik.
Bogi és én jobbnak láttuk, ha Carlisle azonnal megvizsgálja, hogy mégis mire számíthatunk tőle, így felmentünk a dolgozójába. Bátorítóan mosolyogtunk a szöszi kislányunkra, aki kissé megszeppenve fogadta Carlisle vizsgálatait, de egy kukkot sem szólt, és nem is tiltakozott. Igazán édes volt, ennivalóan gyönyörű. Nem győztem gyönyörködni benne. Furcsa volt, hogy belőlem, aki egy vérszomjas ragadozó, valaki ilyen elbűvölő született. Na mondjuk annyira mégsem kellett volna csodálkoznom, hiszen Bogi volt az édesanyja.
Miután Carlisle megvizsgálta, és nekilátott az eredmények elemzésének a házi mini kórházában, mi átmentünk Belláékhoz, akik nagyon nagy lendülettel pakolgatták ki Nessie kiskori ruháit, hogy legyen mit ráadnunk Natre. Nem mintha nem akartak volna a lányok azonnal a butikokba rohanni…
- Melyiket szeretnéd? – kérdezte Bella Nataliet, aki most az ágy szélén üldögélt. Kék szemeivel Bellára nézett, aztán rám. Éreztem, hogy bizonytalan.
- Azt választod kincsem, amelyiket szeretnéd! Amelyik tetszik! – mosolyogtam rá bíztatóan, és a ruhák felé intettem. Nat fogta magát, és az ölembe mászott, kicsi kezeit a nyakam köré fonta, és egy puszit nyomott az arcomra, majd így figyelte tovább a kis ruhácskákat. Nem mondom, meglepődtem én is. Bogi elérzékenyülve nézte kettősünket, én meg csak pislogtam. Furcsa volt még ez nekem. Nessiet sosem pesztrálgattam, mikor kicsi volt.
- Neked melyik tetszik, apu? – kérdezte halkan Nat, és újra rám pillantott. Oké, határozottan hozzá kell szoknom, hogy apa vagyok!
- Hát… mondjuk az a zöld – böktem az egyik szoknyára, aminek a felső része fehér volt, és rövid ujjú, a szoknyája pedig olyan zöld, mint a fű nyáron. Igazából nem is nagyon figyeltem meg a többit, csak sután megsimogattam Nat kobakját. Én vagyok az apák gyöngye! Edward vajon hogyan szokta meg anno, hogy ilyen pici? Edward erre felkuncogott, mire Nat érdeklődve fordult felé. A kis göndör fürtök tollpiheként lebbentek meg arcocskája körül.
- Nekem is van képességem, csak úgy, mint neked – magyarázta neki kedvesen Edward. – Hallom a gondolatokat, így apukádéit is. Kissé vicces – kuncogott.
- Képesség? – adott hangot közös csodálkozásunknak Bogi, s először Edwardra, majd Natre nézett.
- Majd megmutatom – rántotta meg kis vállait Nat, aztán lemászva az ölemből, megfogta a zöld ruhát, majd Bellára pillantott. – Lehetne, hogy…
- Persze, gyere! – fogta kézen Bella, és bevezette a gardróbjukba, aztán magukra csukta az ajtót. Kis szégyenlős!
- Edward? – emelkedett magasba Kedvesem szemöldöke.
- Ő szeretné elmondani!
- Túl gyorsan történnek a dolgok szegénynek! – simogattam meg Bogi vállát, mire a barnás vöröses pillantás fájdalmasan megcsillant.
- Ha nem felejtem el, hogy ő…
- Nem a te hibád, Édesem! – húztam magamhoz, és egy puszit nyomtam a hajába. Mielőtt még tiltakozni kezdhetett volna, Bella és Natalie léptek ki a gardrób mélyéből.
- Na? – kérdezte a kislányunk, és várakozóan tekintett ránk.
- Nagyon csinos vagy! – adtam hangot a tetszésemnek, és Bogi is bólogatott.
- Köszönöm, apu! – azért a mosolyért már megérte, amit kaptam tőle. Boldogan körbeforgott a tengelye körül, nézte, ahogyan a kis szoknya pörög, majd odaszaladt hozzánk, és befészkelte magát kettőnk közé.
Idő közben mindenki betódult Bella és Edward szobájába, kivéve Carlislet, és el kellett mesélnünk, hogy mi történt Olaszországban, és Mexikóban. Nem mintha Alice nem mondta volna el. Bogi elmesélt mindent, én közben Nat haját simogattam. Nem igazán tudtam, mit kéne tennem, de ezt sokszor láttam Edwardtól, így gondoltam ez olyan apás dolog. Talán el kéne olvasnom erről egy könyvet?
Alice Dominic ölében foglalt helyet, és látszólag nagyon jól megvoltak együtt. Bár éreztem, hogy Domnak hiányzik Maximo, de azt is éreztem, hogy már jobban van.
Esme nagyon figyelt arra, ami Bogi mondott, de azért láttam, hogy Nat jobban érdekli. Megértettem, mert szegénynek nem lehetett könnyű feldolgozni a kisbabája elvesztését, még ha már régen történt is.
Nessie és Jake is mosolyogva figyeltek minket, s mikor a tekintetem találkozott Nessie-ével, olyan vigyort eresztett, amilyet tutira Emmettől tanult. Az a tipikus „én megmondtam”. Na igen, ő mindig is kiállt mellettem.
Bella és Edward kissé nosztalgikusnak tűntek, s miután Bogi befejezte az élménybeszámolót, Nessie gyerekkoráról kezdtek beszélgetni.
Rose és Emmett csak csendesen ültek és figyeltek. Rosenak rossz most, hiszen ismét szembesülnie kellett, hogy neki nem lehet gyereke, Emmett pedig… nos nem tudom, hogy Emmett miért volt olyan komoly. Talán Rose miatt.
Joel az ajtóban támasztotta a falat, és csak bámult ki az ablakon. Nem hiszem, hogy nagyon lekötötte a beszélgetés ezen része. Ahogy rákoncentráltam, éreztem, hogy tűnődik valamin.
- Nem vagy éhes, Natalie? – suttogtam a fülébe, mire nagy kék szemeivel felnézett rám. – Mit szoktál enni? – kérdeztem halkan.
- Amit kapok – motyogta, majd karjait a nyakam köré fonta. – Menjünk!
- Oké. Lent leszünk a konyhában… mondjuk… - nem voltam biztos benne, hogy mit is kellene ennie, de hát majd meglátjuk. Bogi bólintott, és intett egyet Natalienak.
- Mindjárt jövünk, anyu! – integetett vissza neki, ami Bogi arcára hatalmas mosolyt varázsolt.
- Gyere velünk, Joel! – szóltam oda Joelnek, amint elsétáltunk mögötte, ő pedig követett. Lent a konyhában letettem Nataliet az egyik székre. – Nem fogsz leesni? – kérdeztem tétován, mikor el akartam lépni mellőle.
- Apu, az lehet, hogy kicsi vagyok, de nem béna! – fintorgott.
- Béna? Hol tanultál ilyen szavakat? – háborodtam fel egy kicsit, de aztán csak legyintettem egyet. – Olyan vagy, mint anyukád… - motyogtam, inkább csak magamnak, de ő is meghallotta.
- Remélem ez bók volt, apu!
- Az, persze, hogy az! – fordultam hirtelen felé a hűtő felől. A gyermekarc vidáman csillogott, és halkan felkacagott.
- Tényleg olyan vagy, mint amilyennek láttalak… - kuncogott.
- Ezt meg hogy érted?
- Tudod, amíg anya hasában voltam… - kezdte, majd összeráncolta kis szemöldökét. – Mi lenne, ha te közben készítenél valamit enni? Egy szendvics is jó lesz – kérdezte, mire én azonnal tenni kezdtem a dolgomat. – Szóval, a hasában láttam az emlékeit. Azt hiszem a képessége miatt. Innen tudtam, hogy ti vagytok a szüleim, és egy csomó mást is a többiekről. És ő tudod, pontosan ilyennek látott téged. Jól be lehet csapni, elég ha nagy szemekkel nézünk rád… - kuncogott.
- Na, ne félj, majd teszek ez ellen – horkantottam. - És mi a te képességed? – fordultam felé, és letettem a tányérra sorakoztatott szendvicseket.
- Jó lenne, ha anya is itt lenne, hogy láthassa – nézett rám, de szólnunk sem kellett, Bogi azonnal Joel mellett támasztotta a pultot.
- Kíváncsian várom, kincsem! – mosolygott Nataliera.
- Nagymama, behoznád nekem azt a csokor virágot, ami a nappaliban van? – kérdezte kuncogva Nat. Ő is észlelte, hogy a többiek kint tolongtak, csak nehogy valamiről lemaradjanak. Esme szégyenlős mosollyal az arcán tette le az asztalra a vázát. Nat beleharapott az egyik szendvicsbe, és jóízűen majszolni kezdte. Várakozóan néztünk rá, mire egy pillanatra letette a szendvicset, és a poharáért nyúlt. – Csak megvárom nagypapát! – mondta, majd újra enni kezdett. Gondolom Carlisle is hallotta őt, így lejött hozzánk.
- Nos kicsim? – pillantottam le rá, mikor már mindenki ott volt körülöttünk.
- Tudtad apa, hogy van ebben a csokorban három olyan virág, ami elszáradt? – kérdezte, s felpillantott rám.
- Igen, tudtam – motyogtam.
- És honnan tudtad? – kérdezte, felmászott az asztalra, és leült a szélére, majd közelebb húzta magához a vázát, és elkezdte kiszedni az ép virágokat.
- Éreztem az illatán – adtam meg az egyértelmű választ. Natalie tényleg megtalálta a három kis kék virágot, amik pont a csokor közepén helyezkedtek el, szemmel nem is észrevehetően. Emberi szemmel…
- Ügyes vagy, apa – mosolygott rám. Annyira komoly volt, és okos ahhoz képest, hogy alig született fél éve. Álmodnék csupán? – Nézd ezt a három virágot! – kérte, s tekintetemet a virágokra szegezte. Nem értettem, hogy mit akar ezzel. – Szeretném, ha virágozna… - sóhajtotta, majd kis ujjait végigfuttatta a virág szirmain, amik mintha csak újjáéledtek volna, kivirultak.
- Azta! – nyögte Emmett, és mindenki más is halkan mormogni kezdett. Bogi mellém lépett, és meglepetten nézte a kislányunkat, aki tapsikolni kezdett.
- Te meg mit…? – kérdeztem volna, de megakadtam a kérdésben. Hiszen pontosan láttam, hogy mit csinált.
- Nem sok mindenre vagyok képes ezzel, de az biztos, hogy a virágok engedelmeskednek nekem! – mosolygott ránk, majd visszatette a többi virágot is a vázába. – Most már szép, nagymama! – nyújtott a vázát Esmének, aki megpuszilva Nataliet, kivitte azt a helyére. – Álmos vagyok! – ásított Natalie, és ránk nézett.
- Ó, persze. Gyere kicsim! – nyúlt felé Bogi, és kezébe kapva Nataliet kisétált a konyhából. A lányunk még integetett nekem, én pedig vissza neki.
- Nem sokára kész vagyok, fiam! Majd szólok! – veregette meg a vállamat Carlisle. – Az biztos, hogy büszke lehetsz rá! – mosolygott rám.
- Tudom… - motyogtam még mindig csodálkozva.
Szépen lassan mindenki elhagyta a konyhát, csak Joel és én maradtunk ott. Betettem a tányért és a poharat a mosogatógépbe, majd Joel felé fordultam.
- Tudtam, hogy beszélni akarsz velem – mosolyodott el.
- Igen, tudod… érzem, hogy valami bánt…
- Lehet… - bólintott, és összefonta karjait a mellkasa előtt. – Tudod, furcsa látni, hogy milyen nagy és szerető családotok van… Nem mintha ez rossz lenne, csak számomra még új – magyarázta, mire bólintottam.
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy nagyon hálásak vagyunk neked, amiért segítettél. És hogy a családunk tagjaként gondolunk rád.
- Köszönöm, Jasper! – hálás volt nekem. Tudom, milyen az, mikor annyi idő után egy teljesen más közegbe kerül az ember… vagyis vámpír.
- Remélem, nem tervezted, hogy elmész?!
- Egyelőre nem… ha tényleg nem bánjátok, hogy itt vagyok…
- Persze, hogy nem! – mondtam.
Natalie gyorsan álomba szenderült a szobánkban, és mivel Carlisle végzett az előzetes vizsgálatokkal, mind összegyűltünk a nappaliban.
Fogadott apánk szerint Natalieban nagyon sok a vámpír gén, és más is, mint Nessie. De mégis emberibb is némely szempontból. Például az, hogy kifejezetten ízlett neki az emberi étel. De viszont a növekedése lassulni fog. Már amit Carlisle még észre tudott venni. Lassabb a szívverése, mint egy emberé, sokkal lassabb, és mivel keményebb a bőre, lassabban fog növekedni, mint Nessie.
Bogi gondterhelten nézett rám. Abban szinte ezer százalékig biztosak voltunk, hogy halhatatlan, csak úgy mint mi. Mégis sok kérdés volt még itt. De végül beláttuk, hogy időnk, mint a tenger, így egy kissé megnyugodtunk.
Kettesben felmentünk a szobánkba, és lefeküdtünk Natalie két oldalára, s gyönyörködtünk benne egy kicsit.
Carlisle azt mondta, hogy mikor Max megharapta Bogit, átörökített némely dolgot magából. Ezért is lehet, hogy Natalie szeme színe kék. Olyan, mint Maxé volt emberként, legalábbis Dominic ezt mondta. Nem bántam, hiszen ezzel halhatatlanná tettük Maximot, és nem csak ezzel. A következő napon elkészítettem Natalie születési anyakönyvi kivonatát, hiszen szükségünk lehet rá, amiben a teljes neve: Natalie Maximilla Whitlock Cullen-Hale lett.
Cullen, hiszen végső soron egy család vagyunk, nem számít, mi történik, és Natalie Maximilla, emlékül azokért, akik az életüket adták érte.
** Joel **
Dúdolgatva sétáltam a Cullen ház előtti kis tisztáson, miközben felnéztem a kék égre. Augusztus elején jártunk már, és a nap vakítóan sütött. Carlisle szerint rég volt ilyen meleg errefelé, Alice viszont egy órán belülre borult időt jósolt. Nehéz volt elhinni, hogy igaza lesz, de hát ki mondott volna ellent valaki olyannak, aki látja a jövőt? Senki. Így megpróbáltam kiélvezni, ahogyan a meleg sugarak elérik hideg márványbőrömet, és kissé melengetnek.
- Kár, hogy én nem csillogok így! – hallottam a halk kis sóhajt magam mögött. Natalie állt mögöttem, és halványan rám mosolygott, szeme pedig az arcomon, és a karomon cikázott, ahogyan igyekezett a látványomat az emlékezetébe vésni.
- Hidd el, hálás leszel még ezért! – mosolyogtam rá. Az illata kellemes volt, már-már ínycsiklandozó, de nem azt a fajta szomjúságot keltette bennem, amit az emberek vére. És én ezt nem értettem.
- Nem is tudom… - gondolkodott el a gyermekarc. – A bőröm ugyanolyan kemény, mint a tiétek, de csillogást nem kapok… ez… szívás! – mondta, mire Jasper felmordult a szobájukban.
- Ezt meg ne halljam mégegyszer, Milla! – mordult fel, s nyomatékosítva szavait, az ablakhoz sétálva, szúrósan nézett le a lányára. Hallottam, ahogyan Bogi felkuncog valahol mögötte.
- Bocsánat – sütötte le a szemét Natalie, vagy ahogyan a szülei hívták, Milla. Őt nem zavarta, hogy ahányan vagyunk, annyifélének becézzük. Kifejezetten szerette a két nevét, amit adtak neki.
- Emmett! – sóhajtott Jasper, majd ellépett az ablaktól. – Ilyen szavakra is csak te taníthatod a lányomat! Nem tudsz vigyázni a szádra? – lépkedett valószínűleg Em szobája felé Jasper. Az apai szigor nála nagyon is megvolt. Sokszor fegyelmezte meg Nataliet, de őt ez nem zavarta. Ha lehet ilyet mondani, jobban szerette az apját, mint az anyját… vagy legalábbis máshogyan.
- Édesem… - sietett utána Bogi, de mi már nem figyeltünk rájuk. Nat mellém sétált és ő is felnézett az égre.
- Igazán szép. Kár, hogy ritkán ilyen… - motyogta. Szemeiben, amik kékesen-zöldesen csillogtak a nap sugarai, különös szépséget fedeztem fel.
- Mit is mondott Carlisle? Mikor vette észre a változást a szemeden? – kérdeztem. Egyszerűen nem tudtam elszakadni attól a pillantástól.
- Egy hete. Azt mondta a nagypapa, hogy valószínűleg meg fog változni, és az öröklés Maximotól nem volt tartós. Apának volt zöld szeme – mosolygott rám édesen a kicsit idősebbnek tűnő csöppség, mint egy kétéves. Mégis rettentő okos volt.
- Értem – bólintottam. Zavarba hozott a közelsége, de nem tudtam, hogy miért.
Még jó pár percig álltunk ott, majd mikor Jasper hívta Nataliet, ő elment be a házba. Jobb dolog híján felkapaszkodtam Esme egyik hatalmas fájára, és leültem egy magasabb ágra. A hegyek felett már látni lehetett a közeledő felhőket, amik tartós esőt és fülledt időt ígértek a tájnak.
Szépen lassan mindenki elment.
Esme és Carlisle a kórházba siettek. Esme elkezdett Carlisle mellett dolgozni, mielőtt az emberek elkezdték volna furcsállani, hogy hogyan is tart fent a Cullen család egy ilyen nagy házat, ilyen népes családdal, ha csak az apa dolgozik. Így Esme nővér lett. Azt mondta, még sosem dolgozott Carlisle mellett, de érdekelte ez a fajta elhivatottság, Carlisle pedig ezer százalékosan megbízott a feleségében.
Rose, Alice, Emmett és Dominic vásárolni indultak Port Angelesbe. Dominic szomorú volt. Olyan mérhetetlen szomorúság vette körül, amit csak Alice tudott néha-néha eloszlatni. De ők ketten elválaszthatatlanok voltak, a többiek pedig örültek neki, hogy megtalálták a párjukat.
Edward, Bella, Nessie és Jacob La Pushba igyekeztek. Jacob apja meghívta őket egy kis családi összeröffenésre, így nagyon lázasan készülődtek. Ez egyfajta elfogadás jele volt az indiánok részéről, aminek mind örültünk.
Bogi pedig gyakorolt. Többször is volt a városban, amikor az idő engedte. Az emberek magtudták, hogy újra Forksban van, miután végre felgyógyult abban az európai kórházban a betegségéből. Az embereket könnyű és nehéz is volt félrevezetni egyben! Így muszáj volt neki hozzászoknia az emberek közelségéhez, hiszen az iskola el fog kezdődni.
Szóval a házban már csak Jasper, Bogi, Nat és én voltunk. A többiek mind elmentek már, én pedig kitartóan figyeltem a közeledő felhőket. Szerettem kint lenni a szabadban. Olyan érzésem volt, mikor a szellő végigcirógatta a bőrömet, mintha az életben semmi gondom nem lenne. Persze ez koránt sem volt így, mégis jó volt néha ezt érezni.
- Joel? – hallottam a női hangot lentről, így egyetlen apró mozdulattal lecsúsztam az ágról, s hangtalanul landoltam a füvön.
- Igen? – néztem érdeklődve Bogira. Kedveltem őt. Tényleg mindent megtett azért, hogy most egy nagy, szerető és boldog családja legyen.
- Mi Jasperrel elmennénk a szüleim sírjához, és utána be a városba. Kell vennem Natnek pár dolgot… Megtennéd, hogy vigyázol rá? – nézett rám kérlelően aranyszín szemével, mire elmosolyodtam.
- Persze, szívesen! – válaszoltam, s a következő pillanatban megjelent Jasper, nyakában Natalieval, aki vígan kacarászott azon, ahogyan Jazz a nyakába kapta őt.
- Még sosem láttam ilyen boldognak! – suttogta a fülembe Bogi, és meghatódva nézte a családját… a szűk családját. Én csak bólintottam. Már nem is nagyon emlékszem, hogy az én családom milyen volt, és azt el sem tudtam képzelni, hogy milyen lenne, ha most lenne valakim, pláne egy gyermekem.
- Vigyázz rá! – nézett rám komolyan Jasper, mikor letette mellém a lányát.
- Ígérem, egy haja szála sem fog meggörbülni!
- Remélem… - motyogta, majd miután elbúcsúztak a csemetéjüktől, egyedül maradtunk.
- Mihez lenne kedved? – kérdeztem, s leguggoltam elé, hogy egy szintben legyen az arcunk.
- Nekem mindegy… miattam nem kell mást csinálnod, mint ami egyébként csinálnál. Felmegyek a szobámba, és elleszek… - szabadkozott rögtön, és az arcocskát elöntötte a pír.
- Ugyan… - legyintettem. – Gyere, nézzük, hogyan jön az eső! – mondtam, s felvettem a kislányt a karjaimba, aztán visszaugrottam ugyanarra az ágra, ahol eddig ültem.
Nat leült mellém, kis lábacskáit vidáman lóbálta, és szemei a sötétedő felhőket fürkészték. Pár percig csendesen ültünk, aztán a kérdés a fejemben megfogalmazódott.
- Kérdezhetek valamit? – néztem rá, mire bólintott. – Hogy bántak veled ott? – arca egy pillanatra elkomorult, s összevont szemöldökkel nézett fel rám, majd vállat vont.
- Nem voltak rosszak… Szimplán nem foglalkoztak velem… Láthattad magad is! Simán otthagytak és kimentek harcolni… Meghaltak, én pedig egyedül maradtam – magyarázta csendesen.
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani! – kértem rögtön elnézést. Gorombaság volt tőlem erre rákérdezni.
- Nem haragszom! – kuncogott aprót, majd nagyot sóhajtott. – Csak jobb lett volna eddig is apával és anyával lenni – nem kerülte el a figyelmemet, hogy először Jaspert említette, s csak aztán Bogit, ezzel bebizonyítva az elméletemet.
- Értem.
Az eső lassan cseperegni kezdett, ő pedig kinyújtotta a kezét, és hagyta hogy pár csepp összegyűljön a tenyerében, majd a szájához emelte, és megitta azt. Boldogan kacarászott, és igyekezett meggyőzni róla, hogy ez a legfinomabb víz, amit valaha is ivott. Na, efelől azért akadtak kétségeim. El sem tudtam képzelni, hogy az a lötty, hogyan lehet finom, noha valamikor réges-régen én is ezt ittam.
Mikor már a fa nagy levelei sem védtek minket, felkaptam Nataliet, és besiettem vele a házba. Nem akartam, hogy megázzon, bár gyanítottam, hogy megfázni nem tudna.
Felmentünk a szobámba, amit kissé berendeztem már. Volt néhány könyv, amit Jasper adott kölcsön, és ruhák, amiket a lányok választottak. Amúgy Esme rendezte be a helyet, így nagyon ízléses és visszafogott volt, számomra pont jó.
- Most kérdezhetek valamit én, Joel? – pillantott fel rám, mikor leült az ágyam közepén, az ölébe téve a távirányítót, és tekintetét rám függesztette.
- Persze! – el nem tudtam képzelni, hogy mi az, amiért ilyen komolyan tekint rám. Leültem az ágy szélére és felé fordulva vártam.
- Te még… - jól megfontolta a szavakat mielőtt kimondta volna. – Te még sosem voltál szerelmes? – a kérdése végén elpirult, és alig mert a szemembe nézni, de nem értettem, hogy miért.
- Nos… - megköszörültem a torkomat, mintha ugyan szükségem lett volna rá. Kissé váratlanul ért a kérdése, és valamiért a jelenléte még mindig zavarba hozott. – Nem emlékszem rá, hogy éreztem volna valaha szerelmet valaki iránt. És ha nem emlékszem, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy nem is éreztem. Azt hiszen az ilyet nem lehet elfelejteni, bármennyi ideje is vámpír az ember… - mondtam meg őszintén, amit gondoltam.
- Szerinted miért nem voltál soha az? – mohó kíváncsiság tükröződött a szemeiben. Bájos volt. Kicsi létére, rettentő okos volt… talán túl okos is.
- Nem tudom – vontam vállat úgy, ahogyan nemrég ő is. – Talán nem találtam meg a számomra tökéletes társat.
- És milyen lenne a tökéletes? – kérdezte, s újra elpirult. Összevontam a szemöldökömet.
- Nem tudom, kislány. De ha szembejön velem, bemutatom, ígérem! – kuncogtam, mire ő is hallatott valamilyen erőltetett nevetés-félét.
Többet nem beszélgettünk. Nat nem volt valami jókedvű ezután, s mikor rákérdeztem, kis habozás után azt mondta, hiányzik neki az apja. Elmosolyodtam, hogy mennyire kötődik Jasperhez, és hogy ez Jaspernek valószínűleg mennyire jól esik.
Így mesét néztünk egy ideig, de mikor közölte, hogy ez untatja, filmezni kezdtünk. Klasszikusoknál maradva a Harry Pottert néztük, szépen előröl, ami úgy láttam, hogy teljesen lekötötte őt. Tetszett neki a világ, amiben éltek, és nagyon érdekelte őt. Mikor elmondtam, hogy egy könyv alapján játszódik, teljesen lázba jött.
Amint Jasperék hazajöttek, megrohamozta a szüleit, hogy azonnal tanítsák meg olvasni, és vegyék meg neki a könyveket. Jasper pár pillanatig elképedve állt a kérés előtt, majd felmentek a szobájukba, és hallottam, amint magyarázni kezdi a betűket a kislánynak. Bogi kuncogott, mikor Nat este elaludt, azon, hogy Jazz mennyire kikészült attól, hogy az ő kislánya már olvasni tanul. Azt hiszem, Bogi éjjel kellőképp megvigasztalta emiatt…
Másnap délután már Jasper könyvei között kotorásztak, hogy előkeressék a régi Harry Potter köteteket. Szerintem nem volt olyan m, ami Jazznek nem volt meg valahol…
És elkezdődött egy új korszak, Natalie egy imádata a Harry Potter világa iránt. Aranyos volt, ahogyan a nappaliban ücsörgött, és szépen lassan, emberi tempóban olvasta az első könyvet. Jasper persze rettentő büszke is volt rá, hogy ilyen okos a lánya, de azt hiszem jobban örült volna, ha még kicsit gyerek marad.
Innentől kezdve az én szerelmi életem ejtve lett Natalie számára, és szinte nem is foglalkozva velem, mikor én vigyáztam rá, a könyveket bújta. De hogy nekem ez miért esett ennyire rosszul… Nem tudtam.
** Jasper **
Alig tudtam elfojtani a kuncogásomat, ahogyan azt figyeltem Bogi hogyan ad utasításokat Esmének Millával kapcsolatban. Mivel Carlisle elintézte, hogy csak hétvégeken kelljen dolgoznia, így ő marad itthon a lányunkkal, és Bogi épp aggódva ecsetelte, hogy mit, mikor és hogyan kell tennie. Nem mintha Milla nem tudná közölni, hogy épp mit szeretne…
Én sem repestem a boldogságtól, hogy elkezdődik a tanév, de az valamicskét javított a kedvemen, hogy Bogi is velem lesz, és amúgy is csak egyetlen évünk van vissza. Azután, Bogival megbeszéltük, hogy mi akárhová is költözünk majd két-három éven belül, tíz évig biztosan nem járunk iskolába.
- Kedvesem! – szólítottam meg halkan, de azonnal felém kapta a tekintetét. Látva az arcomat, lesütötte a szemét, és sajnálkozva nézett vissza fogadott anyánkra.
- Sajnálom! Azt hiszem, kissé eltúloztam! – kért elnézést Esmétől, aki csak megsimogatta Kedvesem karját.
- Semmi baj, megértelek – rámnézett, és talán most életemben először éreztem igazán, hogy egy család vagyunk. Furcsa, mert nem is olyan rég, még épp az ellenkezőjéről győzködtem magam.
- Anya, minden rendben lesz! – húzkodta Milla Bogi szoknyájának az alját, mire Bogi édesen a lányunkra mosolygott.
- Tudom, kincsem, tudom…
Nehéz volt elválni egy szem kislányunktól, de nem akartuk, hogy az emberek ennél is többet suttogjanak rólunk. Így is elég volt Bogi, majd az én eltűnésem, Natalieról nem is beszélve. A szülei a mai napig kijárnak az üres sírhoz, mert tudják, hogy a rendőrök nem találják meg „elszökött” lányukat.
Az iskola parkolójában úgy éreztem magam, mint az első napon, mikor idejöttünk. Mindenki megbámult bennünket, és pláne észrevették, hogy Bogi sápadtabb és gyönyörűbb – már ha lehet -, és persze a lányok körében Dominic is elég feltűnő jelenség volt. Ő is el akart járni velünk iskolába egyrészt, mert így könnyebben kiveri picit a fejéből elhunyt testvérét, másrészt, mert szeretett Aliceszel lenni.
- Úgy bámulnak, mintha még nem láttak volna! – fortyogott Bogi az évnyitó ünnepség után.
- Üdv a mi világunkban! – vigyorgott rá Bella, aki Edward kezét szorongatta.
- Jobb lesz, ha hozzászoksz, hugi! – veregette meg Emmett Kedvesem hátát cseppet sem finoman. – Eddig is ez volt, csak akkor a pasidat irigyelték, most már a szépségedet is.
- Mintha ugyan a vámpírság tenné a leggyönyörűbb nővé a világon… - morogtam az orrom alatt. – Előtte is az volt!
- Jaj, de édes vagy! – nézett rám csillogó szemekkel Bogi, és hirtelen olyan mértékű szerelmet éreztem felőle, ami szinte fejbevágott. – Szeretlek! – mosolygott rám, és biztos voltam benne, hogy ha tehetné, most tutira sírva fakadna.
- Én is szeretlek! – motyogtam az ajkainál, s megcsókoltam. Elengedtem a fülem mellett a három másik tiltakozó szavait, akik a saját kedvesüket tartották a legszebbnek. Így van jól, nem?
Órákon ülve nem volt kellemes társaság sem Bogi, sem a bennem lakozó szomjas vámpír. Hiába vadásztunk tegnap este, mégis csábított az emberek illata. Persze nem annyira, hogy ne tudjak uralkodni magamon, de jobban, mint mondjuk egy éve. Most láttam csak be, hogy mekkorát hibáztam, mikor elhagytam Forksot, és emberi vért fogyasztottam. Rendesen visszavetettem magamat, a fejlődést, amit elértem.
Bogi is idegesen pillantgatott erre-arra, és a pad alatt a kezemet szorongatta. Hogy elterelje a figyelmét a hosszú, fekete kardigánját gombolgatta, vagy húzkodta az ujját, hogy az eltakarja a vámpírharapásokat. Nem mintha az emberi szem annyira észrevenné…
Lassan végigsimítottam a combján, mire rögtön rám villant a szeme.
Tudtam, hogy ezzel egy veszélyes játékot kezdek, de ezzel elterelhettem a figyelmét, és számomra is őrjítő volt.
Ujjaim lassan cirógatták végig a harisnyába bújtatott lábakat, s betérve a fekete kis szoknya alá, nőiessége felé vettem az irányt. Könnyű dolgunk volt, mivel a leghátsó padban ültünk, és senki sem figyelt ránk.
Mielőtt azonban elmerülhettünk volna a saját kis világunkban, a csengő élesen átszakította Mr. Thomas monoton zúgásra emlékeztető hangját, és mindenki pakolászni kezdett az asztalán.
Bogi szempillája megrebbent, majd megilletődötten nézett körül. Kuncognom kellett, hogy mennyire lekötöttem a figyelmét. Abban biztos voltam, hogy ennek éjjel lesz folytatása…
- Nem vicces! Látod? Bárhol, bármikor el tudsz csábítani… ez nem fair! – suttogta kifelé menet, és a szoknyáját igazgatta.
- Mintha ugyan fordítva nem így lenne – húztam közel magamhoz, és derekán pihentetve a kezem, egy puszit nyomtam az arcára.
- Te nem aggódsz Joel miatt? – váltott témát, miközben a menza felé lépkedtünk.
- Nem – rántottam meg a vállamat. – Joel jó harcos, és okos. Tud vigyázni magára. Amúgy is… van pár dolog, amit szerintem tisztáznia kell magában – vettünk pár szendvicset és leültünk a többiekhez.
- Hogy érted, hogy van pár dolog, amit tisztáznia kell? Mire gondolsz? – kérdezte zavartan, mire Edwardra sandítottam, aki egy fejrázással biztosított róla, hogy Boginak fogalma sincs Joel érzéseiről.
- Majd elmondom, ha beszéltem vele! – hagytam rá a dolgot, de persze ő nem tágított.
- De miért nem mondod el? Valami baj van?
- Nem, dehogy! – legyintettem, és az egyik szendvicset méregettem a szememmel.
- Jó, hát ha majd úgy gondolod, hogy a lányod anyját is beavatnád a magánéletedbe, akkor szólj! – suttogta mérgesen, majd felpattant, és kiviharzott a teremből. Csak pislogtam utána, mint a vett malac. Most megsértődött?
- Majd én utánamegyek! – sóhajtott Bella, rosszallóan megcsóválta a fejét, és küldött felém egy szúrós pillantást.
- Bells tudja? – néztem az öcsémre.
- Bellának mindent elmondok, Jasper. Nyitott könyv vagyok neki, ismer, nem titkolózok – tekintete néma bocsánatkérést küldött felém, mire csak megforgattam a szemem.
- Másnak ne pletykáld el, ha lehet!
- Mit ne pletykáljon el? – kapott az alkalmon Emmett, mire segélykérően néztem az „ikertestvéremre”.
- Emmett, ne üsd bele az orrod! – pirított rá.
- Na de baby…
- Komolyan mondom Emmett! Ne kockáztasd, hogy a kanapén kelljen aludnod – ez virágnyelven szexmegvonást jelentett, így melák öcsém duzzogva hátradőlt a széken, és tüntetőleg nem szólt senkihez. Nem hiszem, hogy olyan nagyon bánkódtak volna a többiek…
- Megnézem mi van vele – álltam fel, s miután a tálcánkat az ürítőhöz vittem, kiléptem az egyik oldalsó ajtón, ami az udvarra nézett. Kint hűvös volt, és kicsit szemerkélt az eső is, de valahogy most nem bántam.
Végigsétáltam a hátsó udvaron, de mivel nem láttam Bogit, csak az illatát éreztem, a parkoló felé indultam. Amint megláttam a szőke hajkoronát, és meghallottam a harsány nevetést, már tudtam, hogy a vesztembe rohantam.
Nina és a kis csapata az egyik padon ücsörögtek, mit sem törődve az időjárással, és vígan pletykáltak. Rólunk, a családunkról, meg Henrietta Hastlerről, aki most lett gólya a gimiben, de már most majdnem népszerűbb Ninánál.
Igyekeztem úgy tenni, mint aki ott sincs, mintha csak egy szellem lennék, de persze nem jött össze. Nina szeme felcsillant, ahogy meglátott közeledni, de mivel másfelé nem tudtam elmenni, muszáj voltam felölteni egy barátságosabb mosolyt.
- Jasper Hale! – Whitlock, javítottam ki magamban, de neki ezt persze nem kellett tudnia. – Milyen rég találkoztunk!
- Hát igen, rég. Hogy vagy, Nina? – igyekeztem olyan udvarias lenni, amennyire csak tőlem tellett.
- Most már jól – lépdelt közelebb a tűsarkú cipőjében, és a nagyon-nagyon miniszoknyájában. – Egész nyáron nem láttalak, és karácsony után is eltűntél… - nyavalygott. Ó, örülnél te, ha tudnád, hogy a véred előbb lefolyt volna a torkomon akkoriban, mint hogy kimondod: fakopáncs!
- Nem voltam valami jól, és apám jobbnak látta, ha inkább magántanulóként fejezem be az évet – hadartam a sablonszöveget, és szememmel Bogit kerestem a parkoló autók között.
- Hallottam, hogy kitűnőre vizsgáztál a tanároknál, akik tanítottak – vajon honnan hallotta, és naná, hogy magamnál kitűnőre vizsgáztam?! Persze amúgy sem tudnának olyan kérdést feltenni, amire ne tudnám a választ. Nagy szemekkel pislogott rám, és fehér blúzának a mell alatti gombjával játszadozott. Szánalmas!
- Nos, igen – haboztam. Mit kéne mondanom, hogy végre elmenekülhessek?
- Ha majd esetleg szakítanál rám időt, és segítenél a biológiában, azért nagyon, de nagyon hálás lennék! – mosolygott rám, gondolom csábosan, és még közelebb lépett, hogy szinte már összeért a testünk. Nem akartam goromba lenni, így egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mit kéne tennem, de egy gúnyos, mégis tündéri hang döntött helyettem.
- Megnézhetjük, hogy ha eltöröm az orrod, akkor vajon görbén forr össze és plasztikai sebészre lesz-e szükséged, vagy simán elhúzod a csíkot a pasimtól, és akkor esetleg megmarad a szaglószerved vonala?! – lépett szorosan a hátam mögé Kedvesem, majd mellém simulva egyik kezét a derekamra csúsztatta a másikat pedig csípőre tette, s felvont szemöldökkel, és éjfeketén villámló szemekkel nézett Ninára. – Ez elég biológia volt neked, vagy térjünk át a gyakorlatra, és mutassam meg, hogy jobban felfogd?
- A gyakorlatot majd a „pasiddal” fogom végezni! – macskakörmözött a levegőbe idézve Bogi szavait, és bár kissé megijedt Bogitól, mégsem tágított. Pasi… jó, mondjuk mégsem mondhatta, hogy a gyerekem apja… Hol vannak a régi szép idők, mikor minden lány csak Edwardért rajongott?
- Mi ez? – szaglászott a levegőbe látványosan Bogi, majd gonoszul elvigyorodott. – Ja, ez te vagy. Lecserélhetnéd a parfümöd! A ribancbűzödtől hánynom kell! – fintorgott, majd rám pillantva elindultunk a következő óránkra, otthagyva a leforrázott Ninát.
- Üdv újra a ringben! – kiáltott még utánunk, mikor beléptünk az ajtón.
- Úúú, ez fájt! – ironizált Bogi hangosan, majd fortyogva átsétáltunk a fizikaterembe.
- Jól vagy? – kérdeztem csendesen, mert a lába fel és le járt az asztal alatt.
- Persze. Jól leszek… csak nagyon közel álltam hozzá, hogy átharapjam a torkát! Ilyen közel – mutatta az ujjaival az egy centis rést, és szaporán rázta a fejét.
- Talán nem kellett volna visszajönnünk… túl sok ez nekünk mostanság! – szóltam óvatosan, mire lesütötte a tekintetét.
- Sajnálom, hogy kiakadtam… kétszer is. Többé nem fordul elő! – pillantott rám szomorúan.
- Nem tehetsz róla! – most megint olyan volt, mint régen. Az ember-Bogi, aki mindig hallgatott rám, és sosem szegte meg az adott szavát, s azt tette, amire kértem. – Joel érzéseiről nem beszélhetek addig, míg vele nem beszéltem róla, de hidd el… ha baj lenne, szólnék! – tétován bólintott, majd összefűzte ujjainkat.
- Bízom benned! – motyogta, majd egy csókot hintett a számra. – De ha Nina tényleg a ringben érzi magát…
- Eltöröd az orrát? – kuncogtam.
- És aztán a hajával mosom fel a suli folyosóit! – bólogatott kuncogva, mire nekem is jobb kedvem lett.
Viszont ha Joel hazajött a hosszabb vadászatából, akkor tényleg beszélnem kell vele…
** Joel **
Az eső természetesen akkor kezdett el zuhogni, mikor kiléptem a kis vadászház ajtaján. Sóhajtottam egy nagyot, és visszagondoltam a régi időkre. Igaz, hogy nappal nem igen mehettem ki, főleg nem emberek közé, de legalább nem esett folyton ez a nyavalyás eső. Na persze nem hiányzik nagyon az-az élet. Sokkal jobban éreztem magam a Cullen házban, és sokkal felszabadultabb is voltam, mikor csak úgy ülnöm kellett a kanapén, és kibámulni a fejemből, mint mikor harcolnom kellett lépten-nyomon.
Az ég felé fordítottam a tekintetem, és rámosolyogtam a felhőkre. Ez is az új életem, az új énem része volt, ideje hát hozzászoknom!
Futva érkeztem meg a Cullen ház előtti pázsitra, majd lassan lépkedve sétáltam fel a verandára. Mély levegőt vettem, majd kezemet a kilincsre csúsztatva kinyitottam az ajtót. Ahogyan az feltárult előttem, szőke fürtökkel, és komoly tekintettel találtam szembe magamat. Jasper ajkai egyetlen vonallá préselődtek, és úgy nézett rám, mintha keresne rajtam valamit. Nem mondom, kissé meglepett, hogy itt találtam, hogy rám várt, bár volt egy olyan sejtésem, hogy egy beszélgetés vele elkerülhetetlen, mégsem értettem a miértjét. Talán ő majd megválaszolja, hogy miért kerülget már egy ideje, és hogy miért csak most áll elém…
- Sétáljunk egyet! – ajánlotta végül, enyhe mosollyal, ami megint csak elképedésre adott okot. Hirtelen változik a hangulata, s hol azt hiszem, menten kinyuvaszt, hol azt, hogy a legjobb barátok vagyunk.
- Rendben! – bólintottam, majd már fordultam is vissza, azonban egy hang megállásra késztetett.
- Szia Joel! Jó volt a vadászat? – jött a csicsergés, és ahogy visszafordultam Jasper felé, mellette megpillantottam Nataliet. Pirospozsgás arcán egy kedves mosoly volt, és ujjait Jasperéval kulcsolta össze.
- Szia! Igen… jó volt! – ismét csak feszélyezve éreztem magam a közelében, de most sem igazán értettem az okát.
- Az jó… - motyogta, majd felnézett az apjára. – Apa, anyával megnézzük a hatodik részt… megvárjunk?
- Nem kell, kezdjétek csak el! – mosolygott rá Jazz, majd egy utolsó puszit nyomva Nat arcára, kisétált a házból. – Ez a Harry Potter korszak egész érdekes…
- Érdekes? Szerintem kiborító! – vakkantottam kissé mogorván. Nat most megint azt a Daniel srácot fogja bámulni, és még csak nem is titkolja, hogy tetszik neki.
- Nem nagyon foglalkoztam ilyesmivel eddig. Nem ez volt az én érdeklődési köröm – eresztett meg egy mosolyt – De az tény, hogy elég jól kitalált dolog… És hát, ha ez Millát boldoggá teszi… – mondta, majd vállat vont.
- Hát igen, az a lényeg! – morogtam kelletlenül.
- Milyen volt távol kicsit tőlünk? Hogy érezted magad?
- Jó volt… meg nem volt jó… - vallottam be – Hiányoztatok, de azért kellett már egy kis egyedüllét. Nem mondom, hogy nem szeretem az itteni felállást, mert nagyon jó, hogy majdnem van egy családom, de hozzászoktam, hogy magam vagyok.
- Nem is olyan könnyű átállni, igaz? – nézett rám kérdőn.
- Hát igen – bólogattam – Bogi?
- Fent van a szobánkban. Most már gondolom Millával bámulják a képernyőt.
- Aham, igen. És történt valami érdekes, amíg nem voltam itt? – próbáltam terelni a szót Natalieról, magam sem tudtam, hogy pontosan miért, de így láttam jónak.
- Hát a suli nem egészen úgy kezdődött, mint gondoltuk – nevetett fel, és itt beszámolt arról, hogy valamilyen Nina és a mi Bogink egész héten ellenségesen méregették egymást, és hogy Nina milyen kitartónak bizonyult, ami szóváltások tömkelegét eredményezte a két lány között.
- Hát ez furcsa – közben eléggé besétáltunk már az erdő mélyére, így felugrottam egy fa ágára, és leültem, Jasper pedig csatlakozott hozzám. – Te sem akarsz vele lenni, és Bogi is vámpír. Meg kellene, hogy rémüljön, nem? Az emberek normális reakciója ez kellene, hogy legyen.
- Meg is van. Főleg, mikor úgy nézek rá, mintha azon nyomban ketté akarnám harapni a torkát…
- Gondolom Bogi is hasonló pillantásokkal illeti – találgattam enyhén mosolyogva.
- Ó, ne tudd meg! Nagyon csúnyán tud nézni, és a nyelve is fel van vágva… főleg Ninával szemben – kacagott fel, gondolom felidézve magában néhány emléket.
- Hát akkor meg… hogy lehet ilyen kitartó?
- Hát… fél ő, nagyon is. De tudod, mikor Bogit megismerte, Bogi még ember volt. Hogy úgy mondjam méltó ellenfél… na nem mintha bármikor is versenyre kelhetett volna vele Nina, de mégis hasonlóak voltak. És most nem egészen érti, hogy miért rázza ki tőle ugyanúgy a hideg, mint mondjuk Bellától, vagy Emmettől. És annak idején meg nagyon tetszettem neki… ez most sem változott.
- Na azért megnézném, mihez kezdene veled egy sötét sikátorban! – horkantottam.
- Hát… - mélázott el egy pillanatra. – Edward szerint a mai fiatal lányoknak eszméletlenül mocskos dolgok is megfordulnak a fejükben… Ha érted mire gondolok… - pillantott rám.
- Sejtem – bólintottam vigyorogva.
- De hát igen… lehet, hogy gyorsabban leszedné a ruháimat, mint hogy elhadarhatnám, hogy „fapapucs”, vagy én nyírnám ki, mielőtt egyet pisloghatna…
- Nem is tudom, melyik lenne a rosszabb… - kuncogtam
- Ó, én tudom… - húzta el a száját, mire felnevettem. Volt egy olyan tippem, hogy inkább megölné, minthogy valami történjen köztük, ami akár csak hasonlítana is egy gyengédebb kapcsolat töredékére.
- És te… jártál a városban… van valaki, aki tetszene?
- Csak te és Edward tudtok így viszonyulni emberekhez, Jasper! – világítottam meg a szomorú tényeket.
- Miből gondolod?
- Abból, hogy a vámpírok zsákmányt látnak az emberekben, nem pedig a nagy őt!
- Te is zsákmányt látsz bennük?
- Igen, azt! Ínycsiklandozó zsákmányokat… - suttogtam. Kicsit szégyelltem magam emiatt, de nem tehettem róla. Nehéz volt megállni ennyi év gyilkolás után.
- Kell hozzá idő, nem mondom. Talán… talán ha ötven évvel ezelőtt találkozom Bogival, bármennyire is magával ragadott a lénye már az első pillanatban, akkor is megöltem volna habozás nélkül… bár a tíz évvel ezelőtt is jó dátum lenne erre…
- De most mégis…
- Igen. Látva Edward és Bella szerelmét, mindazt, amin keresztülmentek, elkezdtem hinni benne, hogy az emberek igenis lényegesek. Hogy nem csupán kísértő, engem szenvedésbe kergető lények, hanem számítanak!
- Mintha ugyan előtte nem ezt gondoltad volna! – néztem rá kissé megütközve. – Gondolom nem hiába hagytad el Mariát, és nem hiába tartottál Aliceszel!
- Nos, ez igaz. Mégis… amíg itt éltem a Cullenek között, minden nap szenvedés volt. Ahogyan most neked is… Aztán ez egy napon megváltozott…
- Mikor?
- Mikor? – kérdezett vissza, és tekintete a messzeségbe révedt, az emlékei között járva. – Mikor tudatosult bennem, hogy elvesztettem Alicet.
- Honnan tudtad? – kérdeztem halkan. Nem akartam olyat kérdezni, amiről nem beszélne szívesen.
- Akkoriban már többször is elment. Mindig jókedvűen tért haza, és velem is kedves volt. De engem nem lehet becsapni, előlem nem lehet eltitkolni az érzéseket. – nézett rám komolyan. - Egyszerűen tudtam, hogy már nem ugyanazt érzi, mint előtte. Hogy a szerelem, még ha ott lángol is, már nem ugyanúgy ég… és a szerelem, ha megérinti a változás szele, már nem szerelem többé!
- Igen, ebben igazad van… - motyogtam. El sem tudtam képzelni, milyen rossz lehetett neki. – Mondd csak… Milyen volt? Tudni, hogy ő nem szeret, hogy sosem lesztek… egyek… többé? – tettem hozzá gyorsan a végén, mert nem akartam, hogy tudja, saját magam miatt kérdezem. Bár valójában én sem voltam tisztában a kérdésemmel. Nem értettem most sem, hogy mire is célzok, csak hajtott a szívem.
- Hát… nehéz – sóhajtotta. – Nem értettem miért. Nem tudtam, hogy én tettem-e valamit, vagy csak… csak úgy megtörtént, esetleg talált valaki mást? – rámnézett, és szemeiben láttam a fájdalmat. Nem olyan fájdalmat, ami arra engedne következtetni, hogy neki ez most is rossz. Olyan fájdalmat, amit sosem fogok megérteni és senki sem. Ő az érzésekkel együtt él. A régiekkel is. – A mai napig érzem azt, amit akkor… ha akarom. Most is… így könnyebb neked az igazat, a leginkább kézzel fogható magyarázatot adnom – bólintottam. – Elveszteni Alicet, nagyon nehéz volt. De ma már tudom, hogy vannak ennél rosszabb dolgok is… Akkoriban csak úgy voltam. Itt éltem, figyeltem a családom, Nessievel is rengeteget foglalkoztam… Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy vége. Nem ragaszkodhattam egy olyan szerelemhez, egy olyan kapcsolathoz, ami nem is létezett! – ez után a mondata után, olyan pillantással nézett rám, amitől úgy éreztem, a vesémig lát. – Egy árnyék, gondoltam akkoriban, nem sötétítheti el minden napomat. Így hát, éltem tovább. Nehezen, fájdalmasan, de voltak jó pillanataim is. Igaz, hogy minden porcikám Alice-re vágyott, de tudtam, ha együtt kell lennünk, akkor úgy is lesz… ha pedig nem… - itt elmosolyodott, és lesütötte a tekintetét.
- És jött Bogi… - fejeztem be a gondolatfonalat helyette.
- Igen, jött. Szerencsémre.
- És az milyen volt? Tudni, hogy végül is nem lehetsz vele… vagy hogy veszélyes, hogy nem szabadna szeretned? – kíváncsiságom meglepett, de most sem tudtam volna értelmes magyarázatot adni rá, hogy miért kérdeztem ezt. Kezdtem úgy érezni, hogy a szám magától mozog, és nincs is kapcsolatom az agyam azon részével, ami kimondatja velem ezeket a kérdéseket. Lehet, hogy kezdek kicsit megőrülni?
- Félelmetes – nevetett fel halkan, szemeiben pedig újra az a boldog fény gyúlt, mint amit mindig látok, ha Bogival van. – Ő nem olyan volt, mint Alice. És nem is olyan, mint a többi lány. Persze vannak olyanok, mint Nina. Akik, már-már annyira nagyravágyóak, hogy képesek az ösztöneik ellenére is keresni a társaságunkat, de Bogi sosem félt, sosem irtózott tőlünk… Sok kellemes emlékünk van, még ha csak olyan kevés időt is töltöttünk együtt mielőtt Max elvitte… És persze rosszak is. Mikor a szülei meghaltak… Készen álltam rá, hogy elengedjem őt.
- Miért? – vágtam a szavába, bár biztos lehettem volna benne, hogy megmagyarázza magától is.
- Mert azt hittem, ő is úgy fogja gondolni, mint én. Hogy az én hibámból kellett meghalniuk.
- De ő nem így hitte – találgattam.
- Nem hát – hagyta el hitetlenkedő nevetés a száját. – Ami a legjobban meglepett, hogy azt tette, amit mondtam neki. Tudod Bella anno, imádott ellentmondani Edwardnak. Állandóan La Pushba szökött és az őrült aggodalom szakadéka felé sodorta ezzel a bátyámat, és hasonló dolgok… motorozott meg minden… Ezzel szemben Bogi mindig hallgatott rám, noha sosem parancsoltam neki.
- Kivéve, mikor elment… - motyogtam.
- Igen, kivéve akkor. Tudom, hogy engem akart védeni, és a családomat. Tudom, hogy tudta, hogy én is így tettem volna a helyében, mégis rettentően fájt.
- Őt nem engedted úgy el, mint Alicet…
- Nem. Nem tudtam, de éltem az életemet, ahogyan Bogi akarta. Igaz, hogy elkövettem jó pár gaztettet, és teljesen magam alatt voltam, árnyéka önmagamnak, de éltem… Ahogyan már mondtam: nem ragaszkodhattam egy olyan kapcsolathoz, ami nem létezett… és a magam módján, nem is tettem… - újra azzal az átható pillantással nézett rám. Kissé zavarba jöttem, biztos voltam benne, hogy a szavai mögött üzenet rejlik, de nem értettem, hogy mi az. – Most megyek… még elkaphatom a pillanatot, amikor Harry Potter megmenti a világot… megint – nevetett, és leugrott mellőlem.
- Ebben a részben elveszti Dumbledoret… nem igazán ment meg senkit! - szóltam utána, mire visszafordult és rejtélyes mosollyal az arcán még ezeket a szavakat mondta:
- Tudom. De vajon te honnan tudod, vagy legfőképpen miért, hogyha szerinted kiborító? – kérdezte, de úgy, mintha ő már tudta volna erre a választ, én viszont nem. – Jó ember vagy, Joel, jó vámpír! – mondta, majd futásnak eredt halkan, nyomtalanul, én meg csak bámultam utána… nem értettem nagyon semmit.
** Jasper **
Magamban nevetgélve léptem be a szobánkba, ahol az ágyon Bogi és Milla feküdtek. Bogi rám emelte aranybarna pillantását, és egy édes mosollyal nyugtázta érkezésemet, míg a kislányunk mohón csillogó szemeit a nagy képernyőre szegezte. Halkan melléjük feküdtem, és lágy csókot nyomtam Bogi szájára.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok! – sóhajtotta Milla, mire elképedve néztem le rá.
- Hogy mi vagy? – kérdeztem vissza döbbenten, mire Bogi felkuncogott.
- Olyan aranyos! – mutatott a Harry Pottert megformázó fiú felé, mire égnek emeltem a tekintetem.
- Csak koncentrálj a filmre, ne a fiúkra! – mormogtam, mire csak egy puszit kaptam az arcomra Kedvesemtől.
- Csak egy fiúra! – pontosított Milla, mire lent kissé hangosabban csukódott az ajtó, mint kellett volna.
Egymásra néztünk Szerelmemmel. Mindketten tudtuk, hogy utánam Joel lépett a házba, de ugyanazzal a lendülettel el is hagyta azt. Kérdőn pillantgatott rám az én mindig kíváncsi Szépségem, és némán elhangzott kérdésére megráztam a fejemet, és eltátogtam, hogy majd később megbeszéljük. Ő is kíváncsi volt, hogy mit mondott Joel, hogy mit szűrtem le belőle, és hogy most mit akarok tenni.
Millát este le sem lehetett volna lőni, és be nem állt a szája, úgy áradozott a filmről és a könyvekről. Bogi viccesnek találta, hogy lányunk állítása szerint szerelmes, és hogy ez engem kicsit zavart, de nem törődtem vele. Azért még kicsi ezekhez a dolgokhoz!
- Na? – kérdezte suttogva, miután Milla elaludt, és kettesben visszatértünk a szobánkba.
- Még ő maga sem sejti, hogy mit érez. Fogalma sincs róla… - mondtam mosolyogva.
- Akkor… minden rendben? – kérdezte halkan, és közben az ajkát harapdálta.
- Igen, minden rendben! És most, gyere ide, hadd szeretgesselek meg egy kicsit! – húztam magamhoz, és ő készséggel telepedett az ölembe.
- Megint el akar csábítani, uram? – kacérkodott.
- Jól látja! – bólintottam. – Talán baj?
- Hát… nem olyan szép dolog foltot ejteni egy fiatal nő becsületén… - erre persze megkapta a ’na ne mondd!’ nézésemet, mire védekezően pislogott rám és hozzátette: - megint.
- És ha mondjuk az a fiatal nő, nem csak egyszerűen egy fiatal nő lenne? – kérdeztem, és leültettem magam mellé az ágyra.
- Hanem? – kérdő pillantása elárulta, hogy most fogalma sincs, hogy miről beszélek, és ez nekem nagyon is kapóra jött. Villámgyorsan berohantam a gardróbba, elővettem a kabátom zsebében lapuló kis dobozt, majd visszasiettem hozzá.
- Szeretném… - kezdtem, és letérdelve elé, kinyitottam a kis dobozt. – Ha az a gyönyörű, fiatal nő, megtisztelne engem azzal, hogy a feleségem lesz! – mondtam mosolyogva.
- Szeretnéd? – kérdezte visszafojtott lélegzettel, és tekintete a gyűrű és az arcom között cikázott.
- Mindennél jobban! – bólintottam. – Hozzám jössz feleségül, Bogi?
- Igen! – mondta meghatottan, és ajkai édes-sírósra görbültek, csak a könnyek hiányoztak a szeméből.
- Köszönöm! – mosolyodtam el ismét, miközben az ujjára húztam a gyűrűt, aztán magamhoz húztam egy csókra.
Olyan mértékű örömöt és szerelmet árasztott felém, amitől nem is lehetett volna megállni. Így a csókot rögtön követte egy második, azt egy harmadik, majd az ágyra döntve őt, megünnepeltük az eljegyzésünk pillanatát.
** 10 évvel később **
** Jasper **
Mindig, ha elmegyek egy tornacsarnok mellett, Natalie jut eszembe és az ő álmai, amiket sosem tudott valóra váltani. Az a Natalie, akiről a lányom a nevét kapta, aki feláldozta magát értünk. Tíz hosszú év telt el azóta, hogy ő és Max elhagytak bennünket, és egy jobb helyre távoztak. Legalábbis én abban hittem, hogy ott vannak, és figyelnek bennünket. Az idő mit sem változtatott azon, hogy valamikor az a törékeny emberlány volt az egyetlen barátom, és azt hiszem, ha tudnám sem felejteném el őt soha.
- Azért jó lenne, ha kicsit rám is figyelnétek! – pirított ránk Alice, miközben a meghívómintákat mutogatta az ebédlőasztalnál. – Nem elég, hogy ezer éve megkérted a kezét, még bambulsz is itt nekem! Ideje az esküvőnek!
- Nem hibáztathatsz minket ezért. Milla koszorúslány akart lenni… Mi pedig megvártuk míg felnő a feladathoz! – kuncogott Bogi mellettem, mire Alicetől egy újabb szúrós pillantást kaptunk.
- Komolyságot kérek! – csapott az asztalra a kis méregzsák, mi pedig a vigyorunkat visszafojtva beletemetkeztünk az előttünk lévő papírkupac tanulmányozásába. – Jó kifogás sosem rossz… - mormogta még.
- Kissé morci vagy mostanság. Mi az, talán Dom és te összevesztetek? – fogta suttogóra a hangját Bogi, miközben egy virágokkal agyondíszített papírt fogott a kezébe, és bizalmasan nézett Alicere.
- Hát… - kezdte Alice, aztán tekintete az arcomra tévedt, én pedig nagyot sóhajtottam.
- Már itt sem vagyok! – felálltam a székről, aztán egy puszit nyomtam gyönyörű menyasszonyom homlokára, majd kifelé indultam a házból. – Azt pedig ne! – utaltam még a meghívómintára, mire Kedvesem felkuncogott.
- Nem azért, mert valami baj van, Jasper! Én csak… - szabadkozott Alice, de csak mosolyogva intettem egyet. Tudtam, hogy nem ellenem irányul, de a csajos dolgaikba amúgy is jobb, ha nem folyok bele. – Ahol a folyó elkanyarodik észak felé gyönyörű vadvirágok nyílnak! – kiáltott még utánam. Csak bólintottam, majd kiléptem az ajtón. Alaszkában éltünk, nem messze a Denaliktól, de az esküvőre vissza szeretnénk térni Forksba. Boginak és nekem is sokat jelent az a hely.
- Veled tarthatok, apa? – szökkent mellém az egyik közeli fáról Milla. Ezt a fán ücsörgést sem tőlem tanulta…
- Persze kicsim! – mosolyogtam rá, majd a derekánál fogva magamhoz húztam.
Gyönyörű nővé érett, és nem győztem csodálni őt. Hihetetlenül szép és okos volt. Hosszú mostmár teljesen bebarnult haja volt, kék szemei, amelyek napfényben zölden csillantak, barnább bőre mint nekem, az orra az enyém volt, ahogyan a szája íve is, szépsége mégis olyan volt, mint az anyjáé. Tíz év alatt sok minden történt velünk. Főleg Millával, ő mégis ugyanolyan ártatlan maradt, mint kiskorában. Hiába nőtt már föl, hiába tudott annyi mindent a világról, mégis még most is gyermekien rá tudott csodálkozni bármire. Legyen az egy éppen nyíló virág, vagy a hajnal illata.
Ami viszont az egyetlen árnyékot vetette Natalie életére, az Joel elvesztése volt.
- Jolere gondolsz? – kérdezte halkan, miközben futva igyekeztünk az Alice által megadott hely felé. A fák suhanásának árnyékában a lányom szomorúan mosolygós arcára bámultam.
- Honnan tudod?
- Amikor rajtam és rajta gondolkodsz, mindig egyfajta grimasz ül az arcodra, apa! Minden más érzelmedet, ha akarod, mesterien el tudod titkolni, de ha rólunk van szó… - aprót rázott a fején, és a hosszú, most sín egyenes tincsek meglebbentek bájos arca körül. Hihetetlenül büszke voltam az én lányomra.
- Ha rólad van szó! – hirtelen fékeztünk le a folyó partján. Észre sem vettük, hogy megérkeztünk, így egymásba kapaszkodva álltunk meg a parton. Kis híján beleestünk a vízbe.
- Már sokszor mondtam anyának és neked is, hogy jól vagyok! – mondta, de közben nem nézett rám, inkább elkezdte leszedni a szép virágokat. Innen tudtam, hogy nem mond igazat. Mindig halkan, lágy hanglejtéssel beszélt, sosem emelte még fel a hangját, pedig jó párszor már én is kiabáltam volna a helyében, mondjuk Emmettel. Emmett még most sem tudta, mivel és hogyan illik viccelni. Sokszor nekem kellett helyretennem, hogy ne poénkodjon azon, hogy Joel nincs már velünk.
- Én pedig már sokszor mondtam, hogy nem hiszem el! – kötöttem az ebet a karóhoz, és leültem a fűbe. Natalie most egy fehér, spagettipántos pólót és egy fekete farmert viselt, egy sportcipővel. Alice és ő nagy divatőrültek voltak, de imádta a változatosságot. Egy-két buliba, hivatalos kórházi partikra például olyan cipőket és ruhákat vett fel, hogy komolyan az infarktus kerülgetett. Bogi meg támogatja őt, rajtam pedig mosolyog.
- Tudod, hogy sosem hazudok nektek! – pillantott rám, majd leült mellém immáron egy szép, színes csokrot szorongatva. – Joel… nagyon is hiányzik, ezt tudod – hogyne tudnám? Érzem minden nap! – De el akart menni. Nehéz volt neki egyhelyben maradnia, és elment. Már több mint hat éve… és úgy érzem, hogy neki jó a nagyvilágban – megvonta a vállát mintha ugyan nem érdekelné a dolog, de előttem nem titkolózhatott. Azt hiszen ezt ő is tudta, kimondani mégsem akarta az igazságot. Ha tudná, hogy Joel azért ment el, mert ugyanúgy szereti őt, mint ő Joelt, valószínűleg már Milla is a nagyvilágot járná, hogy megtalálja őt. Azonban Joel megígértette velem, hogy nem mondom el Millának soha, hogy mit érez. Én pedig álltam a szavamat, hiába a lányomról volt szó. Úgysem tehettem volna ellene semmit. Joel elhagyott bennünket, hiába győzködtem, hogy maradjon. – Menjünk! – mondta pár perc elteltével, s felállt, kezét felém nyújtva.
Újra futásnak eredtünk, s most is, mint mindig lehagytam őt egy-egy verseny alkalmával. Sosem unta meg ezeket a kis erőfitogtatásainkat, pedig eddig sosem győzött le futásban. Ez mégsem bosszantotta őt, ahogyan most sem. Amikor lefékeztem harminc kilométer után a kis versenyünk távjának befejeztével, nevetve ugrott a hátamra, s vígan egy puszit nyomott az arcomra.
Messze elfutottunk Alaszkától, hiszen ma volt az évfordulója, hogy Nat és Max meghaltak. Minden évben elmentünk Mexikóba, hogy meglátogathassuk a helyet, ahol elvesztettük őket. Minden évben Milla kísért el. Nem tudom miért, valahogy kialakult ez a kis hagyományunk, és Bogi is belement, hogy ketten eljöjjünk. Ő is el szokott jönni, valamikor velem, valamikor egyedül, s útba szoktuk ejteni a szülei sírját is.
Megállva az erdő szélén, ahol annak idején is voltunk, mintha csak újra lepörgött volna a szemem előtt az egész. Fájt a szívem, nagyon fájt. Natalie volt az, aki mellettem állt, mikor más nem, ő volt a legjobb barátom egész létezésem során, és rettentő kínzó érzés volt, hogy olyan hamar elvesztettem. Milla megfogta a kezemet, és ketten lassan kiléptünk a napsütésbe. Ő nem csillogott annyira, mint én, sőt, ő viszonylag nyugodt szívvel mehetett emberek közé napsütésben is. Bíztatóan rám mosolygott, majd a virágokat letette egy kis fakereszt lábához, amit mi készítettünk. Szerencsére errefelé nem jártak emberek, így viszonylag nyugodtak lehettünk.
Álltunk ott jó néhány percig, és mindketten a múlton merengtünk. Nat gondolom Joelre gondolt, én pedig arra a Nataliera, akiről ő a nevét kapta, a barátomra.
Sokáig azonban nem maradhattunk. Nem akartam, hogy Bogi teljesen egyedül maradjon Aliceszel. Még a végén belefulladnak a szalvétamintákba! – ami hozzáteszem totál felesleges, ugyanis ember egy szál se lesz az esküvőn, bár lehet, hogy Milla eszik majd valamit…
Otthon Bogi azonnal elénk sietett, s miután puszit nyomott Milla homlokára, fáradtan bújt hozzám.
- Nagyon rossz volt? – suttogtam a fülébe, miközben a lányunkat is magunkhoz öleltük.
- Hát… annyira nem. De lehet, hogy egy szál fehérneműben megyek hozzád, mert Aliceszel nem tudunk megegyezni a ruhákat illetően – elhúzta a száját, mire Milla felkuncogott.
- Nem hiszem, hogy apa bánná a dolgot! – kuncogta.
- Én sem bánnám! – kiáltott le az emeletről Emmett, majd hangját egy csattanás és Rose morgása követte. – Na de cica! – háborgott, Rose viszont franciául szitkozódva kiugrott az ablakon, és elrohant az erdőbe. – Most mehetek megvígasztalni… - csörtetett el mellettünk Em.
- Csak be kéne néha fognod a szádat bátyuskám! – szólt még oda neki Bogi.
- Igen Emmett bácsi! Tudod, mit szoktak mondani!? A szádat csak evésre és sűrű bocsánatkérésre használd! – mondta halál nyugodtan Milla, mire Em visszafordult felénk, és borzadva nézett ránk.
- Maga az ördög! – morogta végül, és Rose után futott. Bogi és Milla rám néztek.
- Szerintem rád értette! – mondtam a kislányomnak, akinek erre egy kedves mosoly szaladt az arcára.
- Emmett tud bókolni… - mondta, majd kaptunk egy-egy puszit, és eltáncolt Alicehez és Dominichoz.
Bogi, miután Milla elment, félrehívott az erdőbe, hogy kettesben is tudjunk beszélgetni úgy, hogy mások ne hallják. Rettentő izgatott volt, de vártam, hátha elmondja mitől. Ő azonban csak az esküvőről beszélt, meg Alice terveiről. Nem igazán voltam híve annak, hogy rákérdezzek, hogy bántja-e valamit, vagy hogy minek örül épp annyira, mert általában el szokta mondani, és én azt jobban szeretem kivárni. Most azonban túl sok, túl erős érzelem áradt belőle, így kénytelen voltam feltenni a kérdést.
- Bogi, nem szeretnél mondani nekem valamit? – érdeklődtem, mire a szája szélét rágcsálva felém fordult.
- Ennyire látszik? Szerinted Nat is észrevette? – kérdezte izgatottan, majd tekintetével a távolt kezdte kémlelni a szürkülő estében.
- Határozottan furcsán viselkedsz! Egyébként meg érzem, hogy izgulsz valami miatt, Kedvesem! – nekidőltem az egyik fa törzsének, őt pedig magamhoz húztam. Törékenynek tűnő kezeit a mellkasomon pihentette, míg a sötétarany tekintet az enyémbe fúródott.
- Annyira szeretlek! – sóhajtotta, majd ajkait a nyakamra nyomta, és végigcirógatta a bőrömet.
- Hm… én is szeretlek, Bogaram! De akkor nem avatsz be? – kérdeztem, mire kaptam egy kacér mosolyt.
- Most is épp beavatlak! – kuncogott, mire már én is elnevettem magam.
- Most komolyan! Tudom, hogy nem baj van, mert azt érezném… Csak kíváncsi vagyok!
- Aki kíváncsi… - kezdte, de félbehagyta a mondatot.
- Én is hallom! – motyogtam, s elnéztünk dél felé, ahonnan a szapora léptek hangját már felénk hozta a szellő.
- Miatta voltam ilyen izgatott! – mutatott arrafelé, ahol a jövevénynek fel kellett bukkannia.
Védelmezően öleltem magamhoz Bogit, bár sejtettem, hogy semmi baj nem lesz, de megszokásból tettem. Még véletlenül sem akartam, hogy bármibe is belekeveredjen. Nem bírnám ki nélküle… Ha megint elveszíteném, akkor biztosan megtalálnám a módját, hogy utána menjek.
Azonban félnem nem kellett attól, akit Kedvesem annyira várt. Ahogyan a szőkésbarna tincseket megpillantottam, a hozzá tartozó szikár testalkattal, és láttam, ahogyan fut… egyből felismertem. Mosoly kúszott az arcomra, ahogyan az övére is, mikor meglátott bennünket. Nem tudtam, hogyan kerül ide, de azt tudtam, hogy itt volt az ideje, hogy újra találkozzunk.
- El sem hiszem, hogy megkaptad az üzeneteimet! – sikkantott boldogan Bogi, majd Joel elé szaladt, és a nyakába ugrott. Normális esetben talán féltékenynek kellett volna lennem, de én nem voltam az, a legkevésbé sem. Az elmúlt években tökéletesen kiderült, hogy Bogi és én egymásnak lettünk teremtve, és semmi és senki sem ingathatott meg ebben a hitemben. Csak mosolyogva vártam, hogy Joel, nyakában az én párommal, elém érjen.
- Hogy ne kaptam volna? Le sem lehetett volna téged lőni… vagy ilyesmi – kuncogott Joel, majd letette két lábára Bogit, és felém nyújtotta a kezét, amit késlekedés nélkül meg is ráztam. – Hogy vagy Jasper?
- Köszönöm, jól.
- Nem izgulsz? – kérdezte vigyorogva. – Ez a nő ha valamit a fejébe vesz, az mellől nem tágít. Jobb, ha vigyázol! – erre a kijelentésére persze Bogi jól oldalba bökte.
- Bocs, hogy szerettem volna, ha idetolod a képed az esküvőnkre ennyi év után!
- Jól van, tudod, hogy csak vicceltem! – mosolygott rá békítőleg, mire Kedvesem is lecsillapodott.
- Helyes! Amúgy meg… merre jártál? – egyikünket sem zavarta, hogy az erdő közepén álltunk. Nekünk ez nem volt kényelmetlen vagy zavaró társalgás közben.
- A londoni házban ért el az üzeneted. Most ott laktam, de a cuccaim már a te házadban vannak Forksban – nézett Bogira, aki összevonta a szemöldökét.
- Miért nem ide hoztad őket?
- Azt mondtad, hogy Forksban keltek egybe, és hogy nemsokára visszaindultok innen…
- És?
- És… csak szerettem volna már ott letelepedni erre az időre. De ha probléma, akkor…
- Dehogy probléma – legyintett Bogi. – Mondtam, hogy az én házam a tiéd is – Bogi rám nézett, mintegy noszogatva, hogy szólaljak már meg.
- Milla miatt nem ide jöttél ugye? – szegeztem neki a kérdést, mire zavarában lesütötte a szemét, Bogi pedig büszkén pillantott rám. Tudtam, hogy tőlem várja a téma felemlegetését, és örült neki, hogy megtettem.
- Nem, persze, hogy nem! – mondta végül Joel, bár hangjában semmi meggyőző nem volt. – Miért ne akarnám látni őt? – kérdezte halkan, de azért felnézett ránk, s tekintete hol rajtam, hol Bogin időzött.
- Ugyanazért, amiért elmentél – mondtam nyugodtan, de éreztem, hogy őt mennyire felizgatták a szavaim. Kényelmetlenül érezte magát a tudattól, hogy hiába titkolózik előttem… hiába, én úgyis tudni fogom. – Mert te is tudod, hogy mit éreztél iránta… és érzel még most is – ha jobban koncentráltam, megérezhettem az elnyomott érzéseit a lányunk iránt.
- Butaság. Akkoriban kislány volt még, nem is értem…
- Mégis milyen férfi vagy te, mi? – csattant fel Bogi. – Nat már nem kislány, és te is tudod, hogy amit annak idején éreztél… abban… abban nem volt semmi rossz. Szóltunk valaha is valamit miatta?
- Nem, tudom, hogy nem, de én mégsem akartam itt maradni. Nem lehet ezt egyszerűen elfogadni?
- Nem, ha a lányom szenved tőle! – förmedt rá Bogi, s felvont szemöldököm láttán, ami csodálkozásomat és rosszallásomat fejezte ki, valamivel nyugodtabb hangon folytatta. – Natnek rossz volt, hogy elmentél. Nagyon hiányzol neki, és egyáltalán nem volt szép tőled, hogy búcsú nélkül sunnyogtál el…
- Hagyjuk inkább most ezt, jó? – kért minket elgyötört pillantással, és zsebre dugta kezeit, aztán távolba révedő tekintettel elgondolkodott egy percre. Bogi csak egy mindentudó pillantást vetett rám, amitől majdnem elnevettem magam. Mindannyian tudtuk, hogy Joel szerelmes Natalieba. Ez nem volt titok már akkoriban sem, de Joel látván, hogy Milla is érdeklődik iránta, inkább elment. Mondjuk ki, megfutamodott.
- Menjünk, a többiek is nagyon fognak neked örülni! – intett végül egy bájos mosollyal az arcán Kedvesem a ház irányába, majd lassan elindultunk.
Joel egy bocsánatkérő pillantást lövellt felém, amire csak lemondóan megráztam a fejemet. Miért olyan nehéz felfognia, hogy nekem különösebb kifogásom nincs a személye ellen? Régen is azt hitte, hogy én haragudni fogok rá, Edward sokszor mondta nekem, hogy Joel gondolataiban ezen rágta magát. De miért? Olyan félelmetes lennék? Nem hiszem. Nekem a lányom boldogsága mindennél fontosabb. Apjaként az a kötelességem, hogy biztosítsam neki a gondtalan, felhőtlen életet. Mondjuk ebben nem voltam valami jó, hiszem annak idején hagytam Joelt futni. Hiába tudtam, hogy Milla is szeretne vele lenni, hogy az akkor tíz éves kislánynak kinéző kincsünk szereti őt, én mégis eleget tettem Joel kérésének. Bár még most is úgy hiszem, hogy ez nem az én gondom. Hiába akarok mindent megadni Millának, ez nem az én életem, és mivel abban száz százalékig biztos voltam, hogy Joel úgyis visszajön egyszer, inkább hagytam a maguk medrében folyni az eseményeket. Bogi pedig egyetértett velem.
A ház elé érve még elkaptam egy bizonytalan, félénk pillantást Joeltől, de ezen is csak mosolyogtam. El tudom képzelni, hogyan fog reagálni Milla, ha meglátja őt…
- Ti most velem jöttök, és nem érdekelnek a kifogásaitok! Még nincs meg a zene, amire az első táncotokat fogjátok lejteni! – ugrott elénk az ajtóban Alice, és tekintetében komoly harag csillogott. Meg sem próbáltam lenyugtatni a képességemmel, inkább színpadiasan sóhajtottam, és a szemeimet forgattam. Tudtam, hogy ez jobban idegesíti majd. – Örülök, hogy megérkeztél Joel! – csicseregte egyetlen pillanattal később, jókedvűen, és két puszit nyomott Joel arcára.
- Szia, Alice! Látom semmit sem vesztettél a lendületedből! – mosolygott rá barátságosan, mire az említett ciccegett egyet.
- Nem hát. Ezek ketten imádnak ellógni minden megbeszélést, de ebből elég! Nemsokára esküvő, szóval gyertek! – mormolta, majd kézen ragadta Bogit, és elkezdte a lépcső felé vonszolni. – Te is, Whitlock! – villantotta rám a szemét.
- Egy perc! – olyan jelentőségteljesen néztem rá, hogy végül belenyugodott a dologba. Ekkor jelent meg a lépcső tetején Dominic, aki egy nyugtató mosolyt küldött Alice felé, miközben elhaladt mellette, és mögötte Milla kerekre tágult szemekkel, ledermedve bámult Joelre.
- Üdv újra itthon! – Carlisle olyan hirtelen termett előttünk, hogy meg sem tudtam volna mondani, hogy honnan is jött.
- Hiányoztál nekünk! – Esme is felénk sétált. Mindenki köszöntötte Joelt, és miután tovább nem tudta halogatni, hogy a lányom felé pillantson, pedig tudtam, hogy érzékeli a jelenlétét, mégsem nézett felé, végül pillantását a lépcsők felé emelte. Ahogyan azt sejtettem, rendesen meglepődött. Nos igen, komám! A lányom gyönyörű felnőtt nő lett.
- Szi… szia! – hebegte szinte önkívületi állapotban, és a száját is nehezen tartotta csukva. Milla pillantása ellágyult, és olyan szeretet áradt belőle, mint még talán soha. Egy kicsit most elszorult a szívem: a kislányom tényleg nagyon szerelmes. Eljár felettem az idő! Bár ez nevetséges gondolat volt, tekintve, hogy vámpír vagyok, és hogy most készülök nősülni.
- Hello! – Milla is mintha kissé zavarban lenne, bár a mosoly nem tűnt el az arcáról. – Nem is tudtam, hogy jössz…
- Meglepetés – megrántotta a vállát, aztán egy bátortalan mosollyal övezve még odaszúrta Millának: - Nem is ölelsz meg?
Talán életében nem mozgott még soha ilyen gyorsan a lányunk, mint most. Olyan erővel vetette magát Joel karjaiba, hogy hátratántorodtak, de azért sikerült neki elkapnia Millát. Alice hangja zökkentett ki abból, hogy tovább bámulhassam őket, majd felsétáltam a szobánkba, ahol a lányok az ágyon feküdtek, és Alice kezében a távirányítóval rám várt.
Sok-sok dalt meghallgattunk. Volt olyan, amit egyből, már három másodperc után kiszórtunk a lehetséges választások közül, és volt olyan, hogy többször is végighallgattunk egy-egy számot. Végülis öt olyan maradt, amik között majd később dönteni fogunk. Alice nem volt maradéktalanul boldog, hogy nem vágtuk rá valamelyikre határozottan, hogy igen ez az…
Dominic mentett meg bennünket valamikor hajnalban, mikor is egy kellemesebb elfoglaltságra hivatkozva végre elrabolta Alicet.
- Jaj, igaz, hogy mindjárt itt van az idő, és várom is, hogy a feleséged legyek, de ez nem fog hiányozni… - suttogta halkan a fülembe Bogi, miközben mellém feküdt a francia ágyon.
- Tudom, tudom… Majd ha az övét kell szervezni, akkor elvállaljuk, és valahogyan igyekszünk majd az agyára menni!
- Szerintem olyat nem lehet. Imádja ezt…
- De, megvannak a módszerek… Csak a megfelelő helyen és időben kell alkalmazni őket – vigyorogtam rá, és közelebb húztam magamhoz.
- Hú, imádom amikor ilyen kis gonosz vagy! – búgta, majd ajkait az enyémekre nyomta.
Még most is imádtam vele lenni. Lényegesen könnyebb volt, mióta vámpír, de a varázs még most sem tört meg, és úgy érzem soha nem is fog. Megegyeztünk, hogy a nászéjszakáig nem fogunk szeretkezni, de ez nem volt könnyű feladat. Mindesetre biztosra mentünk, és néhány csóknál tovább inkább nem feszítettük a húrt. Csak feküdtünk egymás mellett az ágyon, és csendesen hallgattunk. Persze a házban senki sem aludt, csak Jacob. Neszek tucatjait hallottuk, és azokat amelyek épp Rose és Emmett, valamint Bella és Edward szobájából jöttek, igyekeztem kizárni a fejemből. Azokra az időkre gondoltam, mikor Bogi és én megismerkedtünk. Mennyi mindenen mentünk keresztül, mire egyesülhettünk egy nagy és boldog családdá!
Elmélkedésemet a halk kopogtatás zavarta meg, s a szívdobbanásokból rájöttem, ki az.
- Gyere csak, Kicsim! – szóltam halkan, mire nyílt az ajtó, és Milla dugta be a fejét a résen.
- Nem zavarok, apa?
- Nem, gyere! – igyekeztem nem kimutatni mennyire letaglózott az a szomorúság és bánat, ami belőle áradt. Bogi is fészkelődni kezdett mellettem. Nem volt szüksége ilyen képességre ahhoz, hogy érzékelje, hogy a lányunk nincs jól.
- Idefekszem egy kicsit, jó? – közénk mászott, arcát a mellkasomra hajtotta, és megfogva Bogi kezét bevackolta magát. Kedvesem aggodalmasan pillantott rám, de én sem tudtam többet nála.
- Mi baj van, Nat? – Bogi anyai, gyengéd hangjára Milla felé fordította a fejét, és megvonta a vállát.
- Joel elment Forksba… Azt ígérte, hogy beszélgetünk majd, de mire eljutottam volna addig, hogy Edward és Bella mindent megbeszéltek vele, eltűnt. Alice mondta, hogy hova ment… - motyogta, majd visszahajtotta a fejét a mellkasomra, és mélyeket lélegezve, lassan elaludt.
- Én kinyírom, esküszöm! Nagyon szeretem Joelt, de miért műveli ezt? – sziszegte szinte hangtalanul Kedvesem, nehogy felébressze Millát.
- Nem tudom. Komolyan nem értem… Ő is észrevehetné a jeleket… - elhúztam a számat, de tényleg nem tudtam a helyes választ.
- Az arcába kéne üvöltenem talán, hogy héj, vedd már észre, hogy a lányom fülig szerelmes beléd, vagy mi a szösz?
- Lehet, hogy azt kéne… Bár tudod, szerintem Milla előbb-utóbb úgyis a sarkára áll.
- Beszélj vele, Jasper! – imádtam, ahogy kimondta a nevemet. Olyan lágyan, szeretetteljesen. – Rád hallgat! Mindig a nőknek kell lépniük… - lemondóan csóválta a fejét, és hamiskásan pillantott rám.
- Persze Életem, persze! – hagytam rá gúnyos mosollyal az elhangzottakat, mire csak egy szerelmes pillantást kaptam.
Akárhogy is… Igaza van Boginak. Úgy látom, hogy Joel fél lépni Milla felé, de eljött az idő, hogy a lányom megtudja az igazat. Joel nem léphet le megint az esküvő után anélkül, hogy ne nézne a lányom szemébe előtte, és mondaná el, hogy miért is tette, amit tett.
** Natalie **
Apának igaza volt! Jó, mondjuk ezt tudhattam volna előbb is, és nem kéne csodálkoznom. Általában mindig igaza van, és hallgatnom kellene rá.
Nem volt kedvem gyalog, vagyis futva elmenni Forksig, így inkább kocsiba ültem. Inkább vezetek annyit, mint fussak! Ez van, ha normális vámpír lennék, szeretnék futni, száguldani. Talán ezért nem akar a közelemben lenni Joel. Talán neki igenis baj, hogy ennyire különbözöm tőle. Jaj, ez olyan nehéz!
Belépve a régi házba, megrohamoztak az emlékek. Anyával és apával sokszor jártunk itt, volt hogy több éjszakát is itt töltöttünk csak hárman. Anyának nem volt szíve megválni a háztól, így az a Cullenek tulajdonába került, hogy örökké megmaradhasson.
A ház azonban most üres volt. Egy pillanatig átvette a szívemben a vezető érzést a csalódás, aztán haragos lettem inkább. Hol van? Azt mondta, hogy itt lesz! Tanács kellett, méghozzá okos tanács.
- Szia Rose! – köszöntem a nénikémnek, aki első csengésre felvette a telefonját.
- Mi a helyzet, Nat? Azt hittem mostanra Joellel vagy.
- Nincs itt, és nem tudom hol lehet! – tehetetlenül nézelődtem körbe-körbe a házban.
- Jól van, nyugi! Először is, szagolj jó mélyen a levegőbe. Érzed az illatát?
- De…
- Csak csináld, amit mondtam! – kuncogott. Tudta, hogy nem értek a nyomkereséshez, hogy mindig kilógok a vámpírok közül.
- Oké… - motyogtam, majd tettem, amit mondott. – Érzem… A garázsba ment utoljára. Hiányzik anya Lexusa…
- Akkor szerintem nem ment messze… Különben nem kocsival ment volna… Port Angelesben nyílt egy új klub…
- Az Ördöglakat? – kérdeztem, amint a kezembe akadt a kis kártya, ami a helyet hirdette.
- Igen. Honnan tudtad?
- Ott lesz… ott van. De mégis mit csináljak?
- Na jó, figyelj! Menj a házunkba…
Pontosan azt tettem, amit Rosalie mondott. Egy szép fehér-fekete ruhát vettem fel, a hajamat feltűztem, és enyhe sminket is varázsoltam magamra. Nem voltam biztos abban, hogy Joel után kellene mennem. Látványosan került engem, bár apa szerint nem azért, mert nem akart velem lenni. De hát akkor meg mire jó ez?
Nem sokkal később már a klub bejárata mellett ácsorogtam, és néztem a mellettem elhaladó embereket. Mindegyikük olyan boldog volt, és felhőtlenül jókedvű, egyedül én voltam ideges és rémült. De tudtam, hogy most vagy soha. Egyszer már hagytam, hogy elmenjen, egyszer már túl kellett élnem, hogy elhagyott, de többször ez nem fordulhat elő! Csak be kell mennem, eléállni, és elmondani neki, hogy szeretem, és hogy vele szeretnék lenni. Aztán majd meglátjuk, hogyan fog reagálni. Ha esetleg úgy, ahogyan a legrosszabb rémálmaimban, akkor majd ráérek később azon gondolkodni, hogy miként süllyedjek a föld alá szégyenemben.
Végül erőt vettem magamon, megmutattam a bejáratnál álló férfinek a személyimet – a hamis személyimet, amit apa készített, és ami nem mellesleg tökéletes volt -, majd beléptem a helyiségbe.
Egy nagyobb előtérszerű pirosan kivilágított szobába kerültem, ahol egy nő ült egy pult mögött. Odasiettem, kifizettem a belépőt, ő pedig egy fekete karszalagot erősített a csuklómra, amin fehér, foszforeszkáló betűkkel ez állt: Spanyol est.
Nos, nem is kellett volna csodálkoznom, hogy Joel idejött, hiszen Mexikóban élt, mikor ember volt, és a kultúra egyezik. Imádta a spanyol zenéket és a táncokat.
Beljebb lépve egy hatalmas csarnokban találtam magam. A belmagasság nagy volt, a plafont lelógó lufik tömkelege borította, ami még így is messze himbálózott ez emberek feje fölött. Az egyik fal mentél hosszú pult állt, ami előtt szomjas és kissé már ittas emberek sorakoztak, mögötte pedig csinos pultos lányok, és nemi identitásukkal kapcsolatban megkérdőjelezhető fiúk álltak. A nagy hangfalakból csak úgy ömlött, dübörgött a zene és a rengeteg ember párokba rendeződve ropta a ritmusra.
Végső soron nagyon jó kis helynek tűnt, és szerencsére nem sokan foglalkoztak velem. Pár srác azért utánam fordult, és megkérdezte, hogy meghívhatna-e egy italra, de én minduntalan kedvesen visszautasítottam az ajánlatokat. Engem csak egyetlen személy érdekelt, csak egyetlen férfi, akit a tömegben előrehaladva kutattam. Próbáltam használni a szaglásomat, de az illatok rettentően összekeveredtek. A torkom kapart a sok ember vérének illatától, de nem tudtam volna egyetlen egyre összpontosítani. Annyi más volt még a levegőben: parfüm, italok, cigi és még ki tudja mi más. Joel semmivel sem összetéveszthető illatát éreztem ugyan, de nem tudtam kiszűrni, hogy merre lehet. Mintha egyszerre ott lett volna mindenhol és sehol. Így kénytelen voltam a szememet használni, és ahogyan elhaladtam az emberek mellett, egyre csak a párok fiú tagjainak az arcát fürkésztem, hátha megpillantom őt.
Eszembe se jutott kint megnézni, hogy anya kocsija, amivel Joel jött ott állt-e a parkoló kocsik között, és kezdtem teljesen pánikba esni, mivel nem láttam sehol az oly szeretett arcot. Már ott tartottam, hogy inkább hagyom a csudába az egészet, és hazamegyek, mármint Alaszkába haza és befekszem anya és apa közé, s hagyom, hogy ez az egész maga alá temessen, mikor ismerős hangok ütötték meg a fülemet. Először el sem akartam hinni, hogy tényleg Edward és Nessie hangját hallottam, de ahogyan megfordultam a tengelyem körül, megpillantottam őket. Edward arca mosolyra húzódott, míg Nessie Jacob arcára nyomott éppen egy puszit, miközben kerülgették az embereket.
- Edward! – hirtelen annyira boldog lettem, hogy itt van, hogy nem vagyok egyedül, hogy a családom egy része, egy nagyon kedves része itt van velem, hogy azonnal magamhoz öleltem.
- Szia! Jöttünk kicsit segíteni. – mondta Jacob, mikor kérdőn pislogtam rájuk.
- Bogi és Jazz is jöttek volna, de Alice otthon tartotta őket, mert ruhapróbát tartanak. – magyarázta Nessie, majd mögötte hirtelen feltűnt Bella és Dominic.
- Szia Milla! – ölelt magához Bella, és vígan mosolygott rám. – Tudod, van egy jó kis tippem: ha te nem találod meg őt, hagyd, hogy ő találjon rád! – mondta, majd rámkacsintott, és elkapva Edward kezét, elhúzta táncolni. Ugyanígy tett Nessie és Jacob is.
- Szabad? – mosolygott rám féloldalasan Dom, és felém nyújtotta a kezét.
- Köszönöm! – suttogtam, majd megfogtam a kinyújtott jobbot.
Nekem van a legjobb családom a világon, ez nem is volt kérdéses! Eljöttek ide, hogy ne szerencsétlenkedjek itt egyedül. Ez több, mint amit kívánhattam volna, és rettentő hálás voltam nekik ezért. Egyedül a nagyvilágban nem is olyan jó!
Dominic rettentő jó táncos volt, és nagyon sajnáltam, hogy Maximot nem ismerhettem. Dom irtó jófej srác volt, kicsit komoly, olyasmi, mint Edward, de nagyon kedves és olykor vicces is. Habár komolysága mindig meglátszott, sosem volt igazán rossz kedve. Mondjuk a családban nem is szoktunk annyira letargiába esni, hiszen mindig csinálunk valamit, és Alice mellett Dom nem is unatkozhatott.
A latinos zenékre először kissé félve táncoltam, de Dom nevetése és mosolya, jókedve rám is átragadt, és egyszer csak már azt vettem észre, hogy nem is Joelre gondolok, arra hogy merre lehet, hanem átadom magam a zenének, a dallamnak, és teljes erőbedobással pörögtem és forogtam, lépkedtem és hajlongtam Dominic karjai között. Úgy láttam ő is nagyon élvezi, és az, hogy tudott is táncolni – a körülöttünk lévőkkel ellentétben – nagyban befolyásolta a hangulatot. A hajamból kivettem a csatokat az egyik lassabb számnál, és hagytam, hogy a hullámos tincsek szabadon verjék a hátam közepét, és hogy a pörgések közben szétterüljenek a levegőben.
Egyik ilyen alkalommal, mikor Dominic kipörgetett, egy pillanatra elengedte a kezemet, de a következő másodpercben már meg is fogta. Ám ez valahogy más volt, más volt az érintése. Ahogyan fejemet felé kaptam, már csak Dom hűlt helyét láthattam, és helyette Joel volt az, aki maga felé rántott, én pedig a karjai közé pörögtem, hogy aztán összesimulva táncolhassunk tovább.
Bella taktikája bevált, és tényleg ő talált rám, nekem még csak keresnem sem kellett. Az aranybarna pillantás szinte rabulejtett, és az sem számított volna, ha egy meteorit csapódik be mellettünk a földbe. Csak rá tudtam figyelni. A gyomrom kicsire zsugorodott, ahogyan kezei a derekamra siklottak, és a pillantása szinte égetett. A szám hirtelen kiszáradt, és a szó a torkomra forrt. Bár ha jobban belegondoltam, nem is kellettek szavak, ő sem mondott semmit. Csupán táncolt velem, irányított. Teljesen mindegy lett volna, hogy mit tesz velem, én hagytam volna. Ő azonban nem használta ki a helyzetet. Az egész éjszakát végigtáncoltuk anélkül, hogy megálltunk volna, vagy mondtunk volna valamit.
Néha kiszúrtam a többieket körülöttünk, Jacob nagyon aranyos volt, ahogyan Nessiet táncoltatta, és folyton hülyéskedtek. Viccesebbnél viccesebb dolgokat műveltek a parketten, és néha Joel és én is elnevettük magunkat rajtuk. Bella és Edward szinte egész éjjel egymás szemébe nézve, könnyedén táncoltak körbe bennünket. Rajtuk látszott a feltétlen szerelem, és az, hogy mennyire fontosak egymásnak. Könnyed, légies mozgásuk irigylésre méltó volt, és egyértelműen a mai este a vámpíroké, félvámpíroké és vérfarkasoké volt. Mi hatan voltunk a leglátványosabb dolog a klubban, és ezt mindenki tudta. Dominic nem sokkal azután, hogy Joel lekért tőle, elment haza, de azért egy kacsintást még kaptam tőle. Gondolom hiányzott neki Alice.
Hajnali ötkor ért véget a buli, és mi a megmaradt maréknyi emberrel együtt araszoltunk kifelé. Bella és Edward az ő kocsijukkal, míg Nessie és Jake az enyémmel mentek el, hogy én nyugodtan elmehessek Joellel.
A kocsiban sem szóltunk nagyon egymáshoz. Kicsit fáradt voltam, most is kiütközött rajtam, hogy azért emberi génjeim is vannak. Arcomat az ablaküvegnek nyomtam, és kifelé bámultam a sárgás reggelbe. Joel egyszer végigsimított az arcomon, mire azonnal felé pillantottam, de ő nem nézett rám. Tekintetét az útra szegezte, de ajkain egy édes félmosoly ült. Ez a kicsi, finom érintés nekem a világot jelentette!
Mikor már besétáltunk a házba, és Joel szembefordult velem a nappaliban, úgy éreztem, mondanom kell valamit.
- Remélem nem baj, hogy eljöttem? – kérdeztem halkan, mire ismét elmosolyodott. Jaj, de szerettem a mosolyát! Olyan édes volt, és pimaszul jóképű!
- Nem, egyáltalán nem baj! Sőt… Azt hiszem, tartozom neked egy bocsánatkéréssel. – teljesen összezavart ezzel. Annak ellenére, hogy az éjszaka milyen jól telt, azt hittem, hogy mérges lesz, hiszen gondolom nem ok nélkül jött el. Azt hittem, nem akar velem beszélni, velem lenni.
- Öhm… Nem, nem kell bocsánatot kérned… - motyogtam meglepetten.
- De kell! Szóval, kérlek bocsáss meg nekem, Nat! – kért, majd közelebb lépett hozzám, és egyenesen a szemembe nézett. – Nem lett volna szabad eljönnöm. Megint megijedtem, hogy szembe kell néznem veled, és egyszerűen… jobbnak láttam, ha lelépek. Ha eljövök.
- De miért? Miért féltél szembenézni pont velem, vagyis… úgy értem… - nem, tulajdonképpen magam sem értettem ezt az egész helyzetet.
- Mert nem ok nélkül mentem el annyi éve, Nat! És nem is azért, mert nem szerettem egy helyben lenni. Tulajdonképpen rettentő jó volt, hogy van egy családom. És hogy az a család befogadott és szeretett engem.
- Ez most is így van!
- Tudom.
- Akkor meg miért? – akartam, hogy kimondja, amitől féltem. Hogy miattam ment el, hogy nem akart a közelemben lenni, hogy azt mondja, hogy a különcségem sok volt neki.
- Mert nem maradhattam egy olyan helyen, ahol beleszerettem valaki olyanba, akibe nem lett volna szabad! – mondta egyszerűen, én pedig csak pislogtam rá. Egyetlen röpke másodpercig azt gondoltam, hogy az a valaki én vagyok, de aztán rögtön el is vetettem ezt az ötletet. Hiszen akkoriban úgy hívott, hogy „kislány”. Minden alkalommal tudatta velem, mikor vele voltam, hogy nem vagyok több számára egy kölyöknél.
- De mégis… kibe? – kérdeztem meg végül. Tudni akartam. Mondjuk nem tudtam, ki lehetne az. Ötletem se volt.
- Abba a csodaszép lányba, aki most előttem áll! – Még levegőt is elfelejtettem venni. Olyan szépen nézett rám, olyan lágyan… - Te vagy az.
- De… én…
- Még fiatal voltál, és bár Jasper tudta jól, hogy mit érzek és sosem szólt egyetlen rossz szót sem, mégis tudtam, hogy ez helytelen.
- Apa tudta? – egyik megdöbbenésből estem a másikba.
- Igen, de ne haragudj meg rá! Megígértettem vele, hogy nem szól neked, mikor eljöttem! És ismered őt, amit megígér… - mondta, majd sóhajtott egyet, és még közelebb lépett. – Meg tudsz nekem bocsátani? – Kérdezte, én pedig legszívesebben már most a nyakába ugrottam volna.
- Többé nem mész el? – muszáj volt tudnom.
- Csak ha nyaralni megyünk! – Húzódtak mosolyra az ajkai, ami újfent rettentően tetszett.
- Joel, most komolyan! – nem tudtam elhinni, amit mondott.
- Komolyan beszélek! – a kezemet a kezébe vette, ajkaihoz emelte, és egy csókot hintett rá. – Kezdhetnénk azzal, hogy a párom leszel az esküvőn? – kérdezte kedvesen.
- Miért Szépfiú, mit hittél ki lesz a párod? – felnevettem, szívből, igazán. Most már kezdtem hinni benne, hogy tényleg ő is úgy szeret engem, mint én őt. Legalábbis bíztam benne, hogy az idő igazolja majd ezt.
- Köszönöm!
Mindkettőnknek jó kedve volt, de nem siettünk el semmit. Kaptam egy puszit az arcomra, majd délig beszélgettünk, aztán Joel rendelt nekem egy pizzát, mert emberi ételre vágytam.
Végül úgy tűnt, hogy minden álmom valóra válik. Itt voltunk kettesben, boldogan, mint két egyszerű fiatal, akik szeretik egymást. Legszívesebben maradtam volna akár évekig is, de tudtam, hogy a közelgő esküvőre vissza kell mennünk. És amúgy is… nekünk a családunk körében a helyünk, de mindenképpen együtt.
** Jasper **
Nem igazán volt arra szükségem, hogy a tükör előtt álljak, és úgy igazgassam a nyakkendőmet, most mégis a saját tükörképemet bámultam. Azt hiszem azért, mert ideges volt és izgultam. Mikor Alicet vettem feleségül, akkor is éreztem már hasonlót, de most valahogy mégis más volt. Annyi mindenen mentünk keresztül Bogival, és olyan hihetetlen, hogy azok után, hogy egyszer azt hittem, elvesztettem, most mégis őt készülök feleségül venni. Még ha tíz éves késésben is vagyunk épp.
- Jól vagy? – jött a halk kérdés valahonnan Bella és Edward szobája felől.
- Persze Kincsem! – válaszoltam, s igyekeztem leplezni, hogy nem így van.
- Láttam az utolsó esküvőtöket Aliceszel… A miénk szebb lesz! – kuncogta Bogi.
- Hallom ám! – dörrent rá Alice, aki éppen a szobájában készülődött Dominic társaságában.
- Bocsi! – kuncogta Kedvesem, majd Bellával kezdett halkan beszélgetni.
Milyen mázli, ha az embernek vámpírhallása van! Így legalább könnyebben tudunk beszélgetni, még ha több fal és emelet is választ el bennünket egymástól.
Az ajtó halkan kinyílt, és Joel sétált be rajta, sarkában Millával. Nem mondom, hogy nem volt furcsa és kissé rossz érzés, hogy együtt vannak, de hálát adhattam az égnek, hogy legalább tíz évig az én kislányom maradt annak ellenére, hogy milyen hamar felnőtt.
- Segítsek valamiben? – kérdezte a lányom, aki már egy gyönyörű halványrózsaszín ruhát viselt.
- Igazán csinos vagy! – pillantottam végig rajta.
- Köszönöm! – szégyenlősen elmosolyodott, és Joel vigyorán is láttam, hogy már ő is megdicsérte.
- Nem kell, kész vagyok – válaszoltam az előbb feltett kérdésére, és bíztatóan rámosolyogtam.
**
Az oltár előtt várakozni nem volt olyan kellemes, mint gondoltam. Nem aggódtam, hogy Bogi tíz év után majd pont itt hagy faképnél, egyszerűen csak szerettem volna, ha már itt van mellettem. Most jól jönne, ha a saját képességemet rajtam használná valaki, mert képtelen voltam nyugton maradni. Az ujjaimat tördeltem a hátam mögött, tekintetem pedig a megjelenteken cikázott.
Két nem túl hosszú széksor volt, köztük pedig fehér hosszú szőnyeg vezetett a hátsó verandától az oltárig. Gyönyörű fehér és halványrózsaszín virágokkal volt feldíszítve minden. Nem sok vendég volt, csupán azok, akik számítottak.
Itt voltak a Denalik, akik rengeteget segítettek nekünk az elmúlt években. Mellettük éltünk Alaszkában, és tényleg igazi jó barátokká váltunk, már ha eddig nem voltunk azok. Eljött még Zafrina és Senna, Tia, Amun, Benjamin és Kebi, Siobhan, Laim és Maggie. És persze eljött Peter és Charlotte is. Nélkülük sehol sem lennék most, és nem is volt kérdés, hogy elsőként nekik küldtünk meghívót.
És persze itt voltak a farkasok is, Jacob révén. Nem akartuk Bogival kihagyni őket, hiszen habár pár éve elköltöztünk Forksból, attól még ők ugyanúgy a barátaink és szövetségeseink maradtak.
Végre Rosalie leütötte az első hangokat a zongorán, én pedig abbahagytam a nézelődést, és fejemet az ajtó irányába fordítottam.
Nos, nem is kellett volna meglepődnöm. Bogi mindig is gyönyörű teremtés volt, bármilyen ruhát vagy cipőt is viseljen, most azonban eltátottam a számat egy kissé.
Hosszú, sötét haja, göndör kis kontyba volt fogva a tarkóján, és egy hosszabb fátylat viselt, ami rásimult a hátára. A ruha, amit varrt neki Bella, Alice, Rose és Esme egyszerűen tökéletesen állt karcsú testén. Az egész ruhán végigfutott a hófehér csipke, hosszú ujjai eltakarták kedvesem harapásokkal teli karjait, de a felső része egy tökéletes V alakú dekoltázst engedett láttatni. A szoknya pedig leért a földig, és apró gyöngyök sora díszítette.
Azonban a legszebb az egészben mégis az a mosoly volt, amellyel Bogi felém közeledett Carlisle karját szorongatva. Az a mosoly elrabolta a szívemet, és örökre nála is maradt... Tudtam, hogy ő az Egyetlen. Nem létezik más nő, akivel boldog lehetnék, még ha előtte másokkal is megpróbáltam. Most már tudom, hogy minden tett, minden pár, minden esemény csak a kikövezett út volt őhozzá.
- Neked adom a lányomat – szólt hozzám halkan Carlisle, mikor odaértek elém, és Bogi kezét felém nyújtotta. – Vigyázz rá, fiam!
- Úgy lesz, apa! – bólintottam mosolyogva, majd összefűztem az ujjainkat.
A pap szerepét Emmett töltötte be, és mivel beígértem egy neki egy alapos elagyabugyálást – aminek a tervéhez Milla, Bogi és Joel is csatlakoztak -, Emmett belátta, hogy négyük ellen nem lenne sok esélye, így egy normális szertartást tartott. Igen, nem semmi, hogy ez is megéltük! Fel kell írni a naptárba!
Mindketten boldogan mondtunk igen, és húztuk fel a másik ujjára a karikagyűrűt, ami mostmár hivatalosan is az összetartozásunkat jelentette.
A legjobb része az egész szertartásnak mégis a csók volt. Már alig vártam, hogy megcsókolhassam úgy is, mint ahogyan egy férj csókolja meg a feleségét.
Alice előzőleg hozzám intézett kérése teljesítése végett nem is akármilyen csókot leheltem Kedvesem ajkaira. Közelebb vontam magamhoz, kezemet az arcára és a derekára simítottam, majd ahogyan ajkaink összeértek hátralendítettem őt.
Alice persze vígan kattintgatott, profikat megszégyenítően, míg Boginak egy nevetés szakadt fel a torkából.
- Ez életem legszebb napja – mondta kuncogva, mikor a talpára állítottam.
- Üdv az én világomban, Mrs. Whitlock! – suttogtam a fülébe.
- Mert te minden nap ilyen boldog vagy, mi? – mosolygott fel rám.
- Azt meghiszem!
Ezután mindenki közelebb jött, és gratuláltak, majd kezdődhetett az igazi fotózkodás. Alice minden lehetséges módon összeállította a vendégséget velünk, és vagy ezer kép készült. Persze neki is rajta kellett lennie egy jó pár képen, így addig Jacob kattintgatott. Meg is lett az eredménye egy kiselőadás formájában, amit Alice tartott neki a vacsora közben, arról hogyan is kell szépen és esztétikusan összeállított fotókat készíteni. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy Jake nem figyelt igazán Alicere, mert Nessievel vígan falatoztak a terülj-terülj asztalkámról.
- Ha most ember lennék, azt hiszem, mindent megkóstolnék – nézett végig az asztalon Bogi.
- Hát, ha ember lennék, azt hiszem én is…
- Milyen jó már! – vigyorodott el, miközben a hátamat simogatta, ahogyan hozzám bújt. – Huszonnyolc évesen mentem férjhez pont, ahogyan terveztem – mosolygott. Felnevettem.
- És azt is így képzelted, hogy egy százhetvennyolc éves férjed lesz? – pillantottam le gyönyörű arcára.
- Hát, most hogy így mondod… - kuncogott, és egy puszit nyomott az arcomra. – Pontosan téged képzeltelek férjemnek… csak akkor még nem tudtam, hogy létezel is!
Az éjszaka eléggé hosszúra sikerült, már ha ember szemmel nézzük, mivel mi vámpírok nem igazán fáradtunk el. Alice mindenféle játékokat szervezett, amiből nem csak én és a feleségem vettük ki a részünket, hanem a többiek is, és mindenkinek tetszett is.
Természetesen minden női vendéget felkértem táncolni, ahogyan az összes férfi felkérte Bogit is. A legjobb – Bogi után – Rosalieval volt táncolni, mert ő tényleg profi volt. Milla is rettentő ügyesen mozgott, de még volt mit tanulnia a nénikéjétől.
Hajnalban elbúcsúztunk a többiektől, és kocsiba szállva – szigorúan már rendes, hétköznapi öltözetben – elindultunk a reptérre. Esme szigetére mentünk nászútra. Anya volt olyan kedves és felajánlotta nekünk, mondván, hogy a mézes heteink tényleg legyenek csak a miénk.
- Szerinted Natalie és Joel mennyire vannak… jóban? – pillantott fel rám elgondolkodva Bogi, mikor már a jachttal mentünk a sziget felé.
- Ez most hogy jutott eszedbe? Egész úton az egyetemről beszéltél.
- Hát… még sosem jártam egyetemre, és nagyon várom már tényleg. De azért nem feledkeztem meg arról, hogy a lányunknak most először van valakije.
- Most először? Nem is lesz többször! – mosolyogtam rá. – Tényleg nagyon szeretik egymást. Én tudom.
- Akkor jó – bólintott. – Remélem, hogy tényleg nem lesz baj!
- Kedvesem, nyugodj meg! Milla okos lány, és Joel egy úriember.
- Tudom, tudom… - motyogta, majd egy csókot hintett az arcomra.
- Nézd, ott a sziget! – mutattam előre a sötétben.
- Már értem, hogy Bells miért áradozott róla ennyit. Tényleg gyönyörű!
Természetesen, ahogyan kell, ölben vittem be a házba Kedvesemet, ami neki nagyon tetszett. A boldog mosolyt az arcáról nem lehetett letörölni, és ennek rettentően örültem. Ez azt jelentette, hogy tényleg boldog, hogy a felségem lett.
Pár percig csak álltunk a nappali közepén, kéz a kézben, és elmerültünk a gondolatainkban.
Mennyi minden történt már velünk, mennyi mindenen mentünk már keresztül közösen!
Visszaemlékeztem, hogy mennyire féltem az elején a saját érzéseimtől, és ez mosolygásra késztetett. Minden, ami volt, már csak a múlt, aminek ugyan a történései örök sebet ejtettek rajtunk, mi mégis itt állunk és együtt vagyunk. Szeretjük egymást, és ez a legfontosabb dolog az életben. Hogy van egy családom, egy nagy és szerető családom. Egy párom, aki a legfantasztikusabb teremtés a világon, s egy lányom, akinek az érkezésére nem is számítottam, mégis vele lett teljes az életem. És ott vannak a Cullenek, akikkel örökre egy család maradunk, bármi történjék is. Ezt már bizonyítottuk.
- Szeretlek! – suttogta, miközben szorosan magához húzott és átölelt.
- Én is szeretlek! – motyogtam a hajába, s élveztem, ahogyan ajkai lágy csókokat hintenek a nyakamra. Azonnal fellobbant bennem a vágy, és tudtam, hogy ez a nászút eléggé mozgalmas lesz számunkra.
- Szeretni foglak, amíg világ… a világ… és azután is! – mormogtam két csók között.
- Mindörökké, Jasper! – vigyorgott rám, majd a hajamba túrva újra megcsókolt.
Epilógus:
A vonaton nem tudtam másra figyelni, csak a mellettem olvasó szépségre. Aki már három éve a feleségem volt, és aki a legfontosabb személy lett a létezésemben, mióta csak ismerem. Homlokát a hűvös ablaknak támasztotta, jobb térdét felhúzta, s azon nyugtatta a vaskos könyvet, amelyet az egyik órájára kellett kiolvasnia.
Most épp a karácsonyi szünet első napján járunk, és hazafelé tartunk a családunkhoz, Alaszkába.
Elvileg már mindenki otthon van, beleértve Bellát és Edwardot, akik Londonban tanulnak, és Alicet és Dominicot is, akik Dél-Amerikában dolgoznak. A család kissé szétszéledt, de pont ez volt a legjobb. Mind olyanok voltunk, mint a gyerekek, akik messze tanulnak a családi fészektől, de a szünetekben mindig együtt vagyunk.
- Ha nem lenne tele a kocsi a csoporttársainkkal, akkor most kivételesen vámpírsebességgel olvasnám – húzta el a száját Bogi, és becsapva a könyvet, bedobta a táskájába.
- Majd otthon befejezed – mosolyogtam rá, és közelebb csúsztam hozzá, majd egy csókot nyomtam az arcára.
- Repülhettünk volna… - motyogta, de azért mosolyogva kémlelte a vagont, ahol a többiek piros, karácsonyi sapkákban és csokikkal a kezükben nevetgéltek.
- Igen, akár.
Bogi volt a csapat nélkülözhetetlen tagja, így ő is nagyon jól tudta, hogy ha repülővel mentünk volna haza, az nem lett volna az igazi. Nem sokkal az olvasgatás után csatlakoztunk Kittyékhez, akikkel filmet kezdtünk nézni. Ott kuporogtunk hatan egy helyen, a torkom égett, mégis valahogy jó volt. Bogival, végre először tényleg úgy éreztem, hogy majdnem ember vagyok ismét. Most már tudtam, hogy Carlisle mit is érez, mikor a kórházban dolgozik, vagy mikor Esmével csak úgy elmennek valahová. Nem mintha anno Aliceszel nem lett volna jó, de Bogival valahogy más.
Végül csak eltelt az a jó pár óra, mire a vonat befutott az állomásra, ahol mint jó szülőkhöz híven, Carlisle és Esme vártak bennünket. Bogi boldogan ugrott fogadott apánk nyakába, majd két puszit nyomva Esme arcára, a gyakorlati jegyeink jelenlegi állapotáról kezdett mesélni. A téma pedig kitartott az egész kocsiúton, Bogi pedig a hátsó ülésen középre helyezkedett, s mint egy lelkes kisgyerek kissé előrehajolt, és úgy mesélt Carlislenak az orvosi egyetemről. Nem hiába, apa rettentő büszke volt rá.
- És te, édesem? – mosolygott rám Esme a visszapillantóból, mikor megálltunk egy piros lámpánál.
- A jog az jog. Állandóan változtatják a szabályait, de semmi különös – rántottam meg a vállamat.
- Na igen. Jaspernek is legalább annyit kell tanulnia, mint nekem – bólogatott Bogi, mire Esme és én egy pillanatra összenéztünk. Ezt persze Bogi is észrevette.
- Mi volt ez? – kérdezte gyanakodva, de azért mosolyogva.
- Semmi, kincsem! – legyintett Esme, de nem tudta elfojtani a mosolyát.
- Na! Ne már! Apa szólj rájuk! – pillantott kérlelően Carlisle felé.
- Édesem, emlékszel az első napunkra? – kérdeztem tőle, és várakozóan pislogtam felé.
- Igen, persze.
- És arra is, hogy mit beszéltünk meg?
- Igen. Azt, hogy a koleszban emberi tempóban tanulunk – bólintott. – Tudhatnád, hogy semmit sem felejtek el, és nem csak a vámpírságom, hanem a képességem miatt sem!
- Tudom, tudom! És arra is emlékszel, hogy mindig szeretted volna, ha együtt tanulunk? – inkább nem vártam meg, míg ingerülten bólint. – Szóval… Nekem egyáltalán nem tart annyi ideig, mint neked. Csupán nem akartam, hogy rosszul érezd magad, hogy te tovább bújod a könyveket, mint én – először kissé mérges lett, aztán pedig megnyugodott, és egy kedves mosollyal az arcán hozzám bújt.
- Azért nem kellett volna az elmúlt három évben ezt csinálnod… De köszönöm!
- Most már mindegy, nem? – nevettem fel. Elárultam magam.
A házunk előtt Carlisle leparkolta a kocsit, de nekem még időm sem volt kiszállni rendesen, mikor egy kis mini tornádó ugrott a nyakamba, és össze-vissza puszilgatott. Szorosan öleltem magamhoz, s megforgattam párszor a levegőben, miközben én is igyekeztem csókot hinteni a hajába vagy az arcára.
- Jaj apa! Úgy hiányoztál! – suttogta boldogan, majd Bogihoz is odaszaladt, és őt is jól megölelgette és megpuszilgatta.
- Hát ennek én csak örülök! – vigyorogtam. Rámragadtak a boldog érzések, így egészen jó kedvem lett. Nem mintha amúgy szomorú lettem volna…
Az első pár óra azzal telt, hogy mindenki a másik szavába vágva mesélte az élményeit. Bella odáig meg vissza volt Londontól, és Edwardnak is tetszett a dolog. Alice és Dom nem is lehettek volna boldogabbak, ahogyan az újabb esküvőre készülő Rosalie és Emmett sem. Nessie és Jake kissé késve érkeztek meg La Pushból, de végül teljes lett a létszám. Egyedül Joelen éreztem, hogy van valami gondja, de nem tudtam, hogy mi lehet az. Milla teljesen, maradéktalanul boldog volt, így biztos lehettem benne, hogy nem hozzá van köze.
- Beszélhetnék veled? – kérdezte halkan, mikor Esme teríteni kezdett a vacsorához.
- Persze! – bólintottam, s elindultunk kifelé a házból. Bogi érdeklődve pislogott utánunk, s végül Joel intett neki, hogy jöjjön ő is.
- Sétáljunk egyet! – ajánlotta, s azonnal az erdő fái közé lépett, mi pedig követtük.
- Baj van? – kérdezte halkan Bogi és hol rám, hol Joelre nézett.
- Nem, azt hiszem… vagyis… nem, nincs… bár… - hebegte, mikor megállt egy nagy fa árnyéka alatt. Körülöttünk mindent hó fedett, s jókora jégcsapok lógtak le a fák ágairól.
- Nyugodtan mondd el! – bíztattam. Nem gondoltam, hogy baj van, de éreztem, hogy fél.
- Igazából csak egy kérésem lenne, és az is neked szól. De persze Bogira is tartozik, de úgy illik, hogy hozzád forduljak ezzel – nézett egyenesen a szemembe.
- Hallgatlak! – kezeimet összefontam a mellkasom előtt, s igyekeztem felvenni a legkomolyabb arcomat. Bogi mozdulatlanul állt mellettem, még levegőt sem vett.
- Szóval… - sóhajtott egyet, majd belekezdett – Már három éve együtt vagyunk Natalieval, és én nagyon szeretem őt! Sosem szerettem mást, és nem is fogok, ezt biztosan tudom! Számomra ő a legfontosabb a világon. Ígérem, hogy mindig vigyázni fogok rá, és sosem fogom bántani semmivel sem, és mindent meg fogok neki adni, amire csak vágyik. Szeretném, ha… Ha áldásodat adnád ránk! Szeretném feleségül kérni a lányodat! – mondta, majd visszafojtotta a lélegzetét. Pókerarccal bámultam rá pár másodpercig, csak hogy kicsit még izzadjon, még ha csak képletesen értve is. Jó, kicsit gonosz voltam, de hát az egy szem lányomról volt szó!
- Ha mindezt betartod, amit ígértél, akkor neked adom a lányom kezét! – bólintottam végül, mire felszakadt belőle egy megkönnyebbült sóhaj, és a lelke is megnyugodott végre. Joel tényleg tökéletes volt a lányunknak, s ég arra is figyelt, hogy úgy kérje meg Milla kezét, ahogyan az a mi időnkben illő volt. Az apától.
- Köszönöm! – mosolygott rám hálásan, majd megöleltük egymást. Egyszerre fordultunk Bogi felé, aki még most sem mozdult.
- Édesem? – szólítottam meg, mire hirtelen Joel nyakába ugrott, és visítozott egy sort. Ezen csak nevettem. Rettentően örült neki, hogy Joel megkérte tőlem Milla kezét.
- Ez… jaj… - motyogta, mikor már visszafelé sétáltunk. – És mikorra tervezed?
- Holnap. Úgy gondoltam, hogy a karácsony éjjel tökéletes lenne.
- Ez tényleg nagyon jó ötlet! – bólintottam én is.
Mikor visszaértünk, már minden készen volt a vacsorához. Leültünk a hatalmas asztal köré, és néztük, ahogyan az Esme által elkészített fogásokat elhelyezik a tányérjaikra a fiatalok. Igaz, hogy csak Milla, Nessie és Jacob ettek, de a lányom és Jake egy vagonra való ételt is képesek voltak elpusztítani.
Egy pillanatra körbenéztem: Bella és Edward egymásra mosolyogtak, miközben a bátyám megsimogatta Bells haját. Rose egy meghívómintát mutatott Emmettnek, aki nem vágott hozzá túl értelmes fejet, de azért bólogatott. Esme és Carlisle Alice és Dominic beszámolóját hallhatták sugárzó arccal, míg Nessie és Jake Joellel és Millával vitatkoztak azon, hogyan építsünk még két hálószobát a forksi házhoz.
Mindenki boldog volt, és mindenki arcán egy-egy mosoly ült. Jobb oldalamon pedig az én egyetlen Szerelmem foglalt helyet, akinek a kezében fényképezőgép volt, és a többiek felé kattintgatott vele.
Végigsimítottam hosszú, sötét haján, s közelebb hajoltam hozzá.
- Szeretlek! – súgtam a fülébe, mire halkan felkuncogott.
- Én is téged! – mondta, majd felénk fordította a fényképezőt, s miközben megcsókoltam, elkattintotta az este talán legszebb képét.
A legszebbet, hiszen a kettőnk szerelmét örökítette meg: Bogi és én, mindörökké!
Vége
