2011. május 26., csütörtök

Karácsony - Mindörökké Jasper

** Bogi **

Bágyadtan léptem a hatalmas ablakhoz, és néztem ki rajta. A fehér hópelyhek már vastagon borították a fákat, leplet képezve így mintegy álom és valóság között. A fehér szín megnyugtat, és minden pillanatban, ahogy meglátom a havas tájat, béke száll meg. Ez az álom része a dolognak, mert ha a hó elolvad, akkor ugyanúgy sötét színek fogják uralni a földet, ahogyan a szívemet is.

Sokat gondolok a szüleimre és nagyon hiányoznak. Jasper megtesz mindent, hogy boldoggá tegyen, és valójában az is vagyok. De el kell fogadnunk, hogy a szívem egy darabja mindig is az övék lesz, és hiányolni fogja szeretett szüleimet.

Hideg karok érintését éreztem a derekamon, majd csatlakozott hozzá az annyira imádott puszi. Jasper az állát a vállamra tette, és tűnődve nézte a tájat. Én viszont többet nem tudtam a kinti összhangra koncentrálni, mert immáron itt van velem Jasper. Csak az arcát tudtam figyelni, az arany tekintetet, a méz fürtöket, és a lassan vigyorba hajló ajkait.

-          Mi ilyen vicces? – suttogtam. Jasper folyton olyan nyugtató hangon beszélt, hogy én is hozzászoktam a halk beszédhez.
-          Az, ahogyan engem méregetsz. – fordította rám kavargó tekintetét. Elvesztem! Ez a pillantás magába szív és melenget, szeret és félt egyszerre.
-          Én nem is… méregetlek! – motyogtam. – Inkább gyönyörködöm. – mosolyogtam.
-          Pont bennem? Ez elég… szürreális. – nézett rám összevont szemöldökkel.
-          Nézz tükörbe! – hagytam rá a dolgot, és kinéztem az ablakon. De a szívem mégis jobban vágyott Őrá.

Megfordultam ölelésében és erős mellkasához bújtam. Szükségem volt az erős ölelésre magam körül, a csábító illatára, hogy érezhessem, ahogyan a mellkasa emelkedik és süllyed, hogy én magam is átölelhessem.
A szívem mintha két részre szakadt volna: az egyik fele sajgón fájt, a másik fele viszont veszettül boldog volt. Az egyik rész a szüleim halála miatt, a másik rész Jasper közelsége miatt.
Nagyot sóhajtva vettem tudomásul a kintről beszűrődő hangot. Alice volt az, aki felkiáltott nekünk a nappaliból. Ideje volt lemenni.
Már korábban mindenki betette a fa alá az ajándékokat kivéve a párjaiknak, mert azt személyesen akartuk átadni.

Jasper még bátorítóan rám mosolygott, majd felkapott egy szépen becsomagolt kisebb dobozt, így én is hasonlóan tettem, és az ajándékért nyúltam. Már első ránézésre lehetett tudni, hogy ékszer, mert egy nagyobb, fekete bársonydobozban volt.
Kézen fogva sétáltunk le a lépcsőn, majd a nagy fa köré álltunk egy félkörívben, így mindenki látta a másikat.
Carlisle és Esme voltak az elsők, ők adták át elsőnek az ajándékukat. Rose és Emmett kocsit kaptak, Alice egy vásárlási utalványt Párizsba valamilyen divatáruházba, Bella és Edward könyveket, valami spéci néhány-darab-van-csak-a-világon fajtát, Renesmee és Jacob pedig egy utazást Fokvárosba. Jasper és én maradtunk utoljára. Szerelmem egy új telefont kapott, de valami olyat, ami már hajaz egy számítógépre, egy olyat, amihez én úgysem értenék.
Carlisle elém lépett, és egy piros bársonydobozt tartott elém.

-          Csak hogy teljesen a családunk része legyél. – mosolygott, majd két puszit is kaptam, amit készséggel viszonoztam is.
-          Köszönöm szépen. – mondtam hálásan.

Számítottam rá, hogy a családi címer lesz az, de arra nem, hogy ilyen. Azt hittem majd kapok valamilyen ezüstláncot, mint Rose, vagy szalagosat, mint Alice. De nem. Az enyém tökéletesen olyan volt, mint ami a fiúk csuklóján is volt, csak vékonyabb bőr résszel. Ámulva néztem a tökéletesen megmunkált fehérarany címert, és szemeimbe könnyek szöktek. Új családom van! – fogalmazódott meg bennem a felismerés.

Először Jasper adott egy puszit az arcomra, majd Edward lépett mellém, és a másik orcámra is kaptam, most tőle. Edward és én, ha lehet így mondani, igazi testvérek voltunk. Se neki, se nekem nem volt eddig sosem igazi testvérünk. De az idő összekovácsolt bennünket.
Inkább hasonlítottam a csendesen olvasgató Edwardhoz, mint a hangosan hahotázó Emmetthez. Vagy a túlbuzgó Alice, a hiú Rosaliehoz. Bella más tészta volt, mert ő tökéletesen simult Edwardhoz. Majdhogynem ők ketten voltak egy személy.
Renesmee pedig a legtöbb idejét Jacobbal tölti.

A tekintetem a karácsonyfára téved, ahogy Rose és Emmett osztották az ajándékaikat. Hiányoztok! – sóhajtottam magamban. A sminkem miatt, amit Bella kent fel, nem akartam sírni, de tudtam volna.
Emmettéktől egy nagyon merész, amolyan semmit sem takaró fehérnemű szettet kaptam. Csak felvontam a szemöldököm, hiszen mindenki pontosan tudta, hogy Jasper minden alkalommal nemet mondott. Tekintettel léve rám. Legalábbis szerinte, mert nekem nagyon is kellett volna az intim közelsége, ő mégsem akart engem. Vagyis ő folyton úgy mondta, hogy nem akar bántani, és bizonytalan dologba belemenni. Nagyon nem bízott magában, hogy elég erős lenne.

Edward számtalanszor beszélgetett velem erről, hiszen pontosan tudta, hogy ez milyen nehéz lenne Jazznek, pláne, hogy ha teherbe esnék.
De ez sem volt igazi kifogás, mert Carlisle felírt nekem fogamzásgátlót, még hónapokkal ezelőtt.
Enyhén mosolyogva köszöntem meg a nem mindennapi ajándékot.
Bella és Edward azzal leptek meg, hogy egy albumba összeszedték nekem a régi fényképeimet, és még azokat is előhivatták, amik csak számítógépen voltak meg.
Fájdalmas, de gyönyörködő mosollyal az arcomon bámultam a képeket a szüleimről. De nem, most sem sírhattam. Már csak az én Jasperem miatt sem. Nem akartam, hogy újra csak önmagát hibáztassa.

Alice következett, aki gyorsan kiosztotta az ajándékait. Nem lepődött meg senki, hogy nekem nem vett semmit. Ahogyan én sem neki. Nem felejtem el a kis akcióit, és még mindig amolyan „utállak” szinten vagyunk.
Jó színésznő, és sajnos Jaspert is meg tudja vezetni néha… Tapasztaltam.
Egy – az enyémnél kisebb – kék bársonydobozzal a kezében lépett Jasper elé. Erőteljesen rántottam meg a kezem, hogy kiszabadítsam magam karjainak fogságából. Nem akartam a közelben sem lenni, így Edward mellé sétáltam.

Jasper szomorú tekintettel nézett rám, én pedig leszegtem a fejem. Jobban foglalkoztatott a ruhám, mint hogy lássam őket együtt. A fekete fodrokat néztem a szoknyán, mikor meghallottam Alice nyájas hangját.

-          Elég sok időbe telt, mire megszereztem, de érted bármit. – itt muszáj volt felnéznem. Még pont elkaptam a pillanatot, amikor két csókot hint az én Jasperem arcára. Megremegtem. Edward tenyere a derekamra simult, és maga mellé húzott. A háta mögött Bella is megsimította a hátamat.
-          Köszönöm! – Jasper bársony hangja kellemesen csengett.

Felpattintotta a dobozka fedelét, és megpillanthattuk a csodaszép órát. Régi stílusban volt díszítve, az egész tömör ezüst volt. Lenéztem a karomra fonódó családi címerre. Vajon Alice meddig hagyja még, hogy ide tartozzam? – fogalmazódott meg bennem a kérdés, mire Edward keze nyugtatóan kezdet simogatni a hátamat.
A ruhám hátul szabadon hagyta a hátam nagy részét, és ebben az állapotban nagyon jól esett a hideg érintés.
Jasper mégegyszer megölelte Alicet, amire nekem le kellett hunynom a szemem.
Az viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy az órát nem vette fel, hanem visszatette a fa alá, a dobozban.

Birtoklóan nyúlt felém, és húzott közel márvány testéhez.
Oldalam keményen feszült az övének, de szerettem, amikor tudatja, hogy hozzá tartozom.
Jasper következett. Újabb puszik, és ölelések Aliceszel, amit sikeresen, felforrt agyvíz nélkül éltem túl.
Jómagam egy csodaszép nyakláncot kaptam. Az egész rózsakövekből állt, ami kellemes halvány rózsaszín árnyalatot kölcsönzött neki, és egy B betű volt a medál, ami már valószínűleg gyémánt volt. Legalább is, ahogy felismertem.

Az én ajándékaim következtek, és készséggel adtam oda mindenkinek. Kivéve Alicet, akinek csak két puszit adtam. Kezei úgy fonódtak a mozdulat közben a karomra, hogy fájjon, de ne hagyjon nyomot. Egy taktikás bestia volt.
Legutoljára hagytam Jaspert. Nem akartam én is azzal kérkedni, hogy mennyit kerestem ezeket, meg ehhez hasonlók. Csak örömet akartam neki szerezni.

-          Boldog karácsonyt! – fordultam vele szembe, és egy csókot nyomtam a szájára.
-          Köszönöm. – mosolygott.

Nem tudtam, hogy mire számít, de határozottan nem arra, ami a dobozban volt. Persze nem is hibáztatom, mert ki gondolt volna erre?
Jasper döbbenten nézte a kis érméket a bársony borításon. Szó szerint nem jutott szóhoz, meg levegőhöz se.
Hitetlenül bámulta a kitüntetéseket. A többiek is körénk gyűltek, mikor észlelték, hogy Jazz nem fog megszólalni.

-          Hát… - kezdtem. – Te mondtad, hogy erre büszke vagy. Igyekeztem összeszedni, amennyit lehetett.

Jasper Whitlock nem volt hosszú ideig katona, de abban az időben a nagyon rátermetteknek, mint amilyen ő is volt, kiosztottak érmeket. Kis kitűzhető, a rangját jelző érmék. Egy sem volt meg neki, mert mikor Maria átváltoztatta, a kabátja, amin sorakoztak ezek, elveszett.

-          Mégis hogyan…? – suttogta, s végre rám emelte aranyszín pillantását.
-          Kutattam. Antikváriumokban volt meg. Nem volt egyszerű, mert az ország különböző pontjain voltak, nem egy helyen. De mivel tudtam, hogy fontos neked, így hála Edwadnak, és az őrült vezetési stílusának – nevettem fel, Edwarddal együtt. – Sikerült mindet beszerezni. – láttam Alice közömbös arcát Jasper mellett, ami aztán, ahogy rám pillantott, egy kissé dühössé vált. Nem foglalkoztam vele, pillantásom újból Szerelmemre esett. – Megvan az összes? Nem voltunk benne biztosak, hogy ez minden. – pillantottam a kilenc darabra.
-          Ez minden. – suttogta, majd visszacsukta a dobozt, és egy pillanatra a szívéhez szorította lehunyt szemekkel. Ezért a pillanatért már megérte. A többiek mind hátrébb húzódtak, mert mind éreztük, hogy Jasper nem ura az érzelmeinek. Legalábbis olyan szinten nem, hogy éreztem, mennyire hálás, és boldog. És kicsit talán szomorú is, azért ami a múltban történt. – Köszönöm! – suttogta, s a következő percben erős ölelésébe zárt.
-          Szeretlek! – simogattam a haját, amit annyira szeretett.
-          Én is… - nézett a szemembe valamilyen megmagyarázhatatlan pillantással. – Szeretlek! – susogta.

Egy pillanattal később ajkai lágyan becézgették az enyémet, majd arcomon éreztem a levegő mozgását, és a következő, amire eszméltem az volt, hogy az ágyunk süppedt testünk alatt.
Jasper most nem olyan volt, mint máskor. Valami megváltozott, és határozottan jó irányba.
Ajkai a nyakamra vándoroltak, nyelvét végighúzta a bőrömön fel és le, majd kezei a ruhám cipzárjához nyúltak.
Azonnal tudatosult bennem, hogy mit szeretne.
Elhomályosult tekintettel néztem arcára, és emelkedtem meg, hogy hozzá férhessen az anyaghoz.
Halkan húzta le a ruhámat összetartó szerkezetet, majd lehámozta rólam azt. Egy pánt nélküli fekete melltartó, és fekete csipke bugyi volt rajtam. Mióta a szüleim meghaltak csak feketében voltam. A cipőt egy szempillantás alatt vette le rólam, majd ajkaival megérintette a hasamat.

Sosem voltunk még ilyen közel egymáshoz. Sosem. Ez olyan más volt, mint az eddigiek, talán mert tudtuk, hogy most nem állunk meg.

A fejem mellett szorítottam mindkét kezemmel a takarót, és szinte hullámzott a testem érintése nyomán. Ahogyan megfontoltan, mégis szenvedélyesen húzta végig nyelvét a bugyim szegélyénél, egyszerűen elkábított, és nem tudtam mit is kéne tennem. Csak még többet akartam ebből az érzésből.
Kezeim elszakadtak a selyemágyneműtől, és a zakóját sietősen húztam le róla, miközben visszatért hozzám egy újabb szenvedélyes csókra.
Az ing gombjainak nagy része nem akart engedelmeskedni remegő ujjaimnak, és a legtöbb leszakadt, de nem érdekelt. Jasper belekuncogott a csókba, ahogyan megadta magát egy-egy varrás. Én azonban csak folytattam a tevékenységem, és újra megcsodáltam elefántcsont fehér mellkasát. Az izmok jól kivehetőek voltak mind a mellkasán, mind a hasán, de mégsem volt olyan izomkolosszus, mint Emmett. Tökéletes volt. Pont jó.

Számat a nyakára tapasztottam, és ott csókoltam, miközben a nadrágja gombjaihoz nyúltam. Ezek az átkozott gombok! – füstölögtem magamban, de rögtön elterelte a figyelmem, mikor Jazz a melleimet kezdte masszírozni.
Gátlástalanul felnyögtem az élvezettől, és gyors mozdulatokkal toltam le róla a zavaró nadrágot.

Félve nyúltam az alsónadrágja felé, majd simítottam kezemet kemény testére. Nem hittem volna, hogy érezhetek annál keményebb dolgot, mint mikor Alicenek hála teljes erőmből nekizuhantam Jasper mellkasának, de most ez megdőlt.
Már csak ott simogatni is olyan élvezet volt, amit eddig még sosem éreztem.
A melltartóm és a bugyim nagy reccsenéssel adta meg magát Jasper kezeinek, majd óvatosan a combomhoz nyúlt, és a csípőjéhez emelte, ahogy kezemet elvette onnan, ahol eddig tevékenykedett.
Egy újabb szakadás hangja hallatszott, és Jasper immáron meztelenül simult hozzám. Merev teste nekifeszült vágyam központjának, és egy kicsit megemeltem a csípőmet, ezzel még jobban hozzá dörgölőzve, de Jasper még várt.

-          Biztosan akarod? – kérdezte elakadó lélegzettel. Szemei éjfeketék voltak, és a vágy mellett egy kis félelem is vegyült a tekintetében.
-          Biztosan. Ne félj! – bólintottam aprót, és igyekezetem hang nélkül kiejteni a szavakat.

Jasper nagy levegőt vett, homlokát az enyémnek támasztotta, majd lassan belém csúszott.
Először a torkomra fagyott a szó, mert éles fájdalmat éreztem. Kitágult szemekkel néztem a felnyíló fekete szempárba. Jasper nem mozdult, csak ijedten nézett rám. Kellett pár másodperc, hogy magamhoz térjek. Kezeimet a vállaira simítottam, majd óvatosan és nagyon lassan megmozdítottam a csípőmet. Pár mozdulat után a fájdalom eltűnt, és valami más vette át a helyét. Jasper elmosolyodott, hiszen ő pontosan tudta, hogy mit érzek.

Olyan érzés volt, ahogyan testünk együtt mozgott, mintha mindig is erre vártunk volna. Pontosan összeillettünk.
Jasper igyekezett kontrollálni magát, láttam rajta néha, hogy erővel tartja vissza a kitörni készülő vadállatias énjét. És én sem segítettem neki túlzottan, hiszen testem hullámzott alatta.
Csókjainkba próbáltuk fojtani nyögéseinket, ami kisebb nagyobb sikerrel meg is történt.

-          Engedd el magad! – mormoltam a bőrébe, amikor a nyakát csókolgattam.

A hatás nem maradt el, de nem hittem volna, hogy ilyen lesz. Meglepett és letaglózott, ahogy Jasper elengedte a képességét, és megéreztem azt a kéjt, amit ő is érzett. Ezzel a tettével olyan robbanást idézett elő bennem, hogy kénytelen voltam hangosan felnyögni. Képtelen lettem volna csendben tűrni, ahogyan sejtjeim egyszerre robbannak fel, és repítenek a mennyországba.
Jasper – érezve engem – ugyanígy követett, csak az ő száját egy eléggé mély és hangos morgás hagyta el nyögés helyett.

Még percekig feküdtünk így, egymásba fonódva, Jasper pedig rajtam. Arcát a vállamba temette, és kapkodott levegő után. Kezeim a hátát cirógatták, ő pedig minden mozdulatomtól megremegett. Elmosolyodtam.

-          Ez… - motyogta, és mellém feküdt, engem pedig szorosan húzott magához, és magunkra rántotta a takarót.
-          Számomra tökéletes volt. – suttogtam, ahogyan mellkasára hajtottam a fejem.
-          Számomra is. Köszönök mindent! – simogatta a vállamat.
-          Én is köszönöm, hogy vagy nekem! – néztem fel arcára, mire csak elmosolyodott.
-          Boldog karácsonyt Bogi! – hajolt közelebb.
-          Boldog karácsonyt Jasper! Mindörökké Jasper! – mosolyogtam, majd megcsókoltam.

Nincsenek megjegyzések: