Gyorsan kapkodtam a lábaimat, és sietősen rohantam fel a szobánkba, hogy mindent elő tudjak készíteni. Életem talán leghülyébb ötlete volt, hogy ezt kitaláltam, de nem tehettem mást. A szavai ott csengtek a fülemben már nagyon rég óta. „Nem akarom, hogy az esküvőnket is végigkövesse a fél világ. Csak téged akarlak. Azon az egy napon csak te és én.”
Hát nem éppen csak ketten leszünk, de a cél az eredeti volt, amit Jay is pedzegetett. A ruhát villámgyorsan süllyesztettem el a gardrób legmélyén, majd a gyűrűket is elrejtettem.
Még három óra. – gondoltam magamban.
Reméltem, hogy minden jól fog elsülni, és nem lesz egyetlen egy bökkenő sem.
A gyomrom remegésén nem tudtam segíteni, mint ahogyan a folyon eszembe ötlő rémképeken sem.
Emma ekkor jelent meg az ajtóban, én pedig rögtön hozzá szaladtam.
- Hol vannak a fiúk? – suttogtam.
- Elmentek gitárt venni… Tudod milyenek, ha összeeresztik őket egy hangszerboltban. – legyintett. – Na, hogy vagy? – mosolyodott el.
- Szarul. Emma… Mi lesz, ha otthagy? Ha úgy gondolja, hogy idegesítő csitri vagyok, és nem akar majd engem? – remegett meg a hangom.
- Te nem vagy ép! Már hogyne akarna? Hiszen a vak is láthatja, hogy te vagy élete szerelme. – nevetett ki.
- Nem vicces! Te is ideges voltál, mielőtt Rob elvett! – hadonásztam előtte. – Ráadásul ő meg is kérte a kezed, de Jay nem.
- Ha úgy nézzük már évekkel ezelőtt megkért… - mutatott az ujjamon a zöld köves gyűrűre.
- Igaz… - sóhajtottam.
- Na, most menj és zuhanyozz le, aztán megyünk! – utasított, én pedig tettem, amit mondott.
Megfürödtem, hajat mostam, majd felöltöztem. Eközben Emma mindent összepakolt, és útra készen várt a kocsinál.
A fodrász remekül megcsinálta a hajamat. Laza kontyba fogta, a sminkes pedig zöldes árnyalatot vitt fel a szememre, és egy kis ajakfényt a számra.
A ruhám csodálatos volt. Pánt nélküli, hófehér ruha volt, hét réteg tüll és egy zöld szalag díszítette. A cipőm pedig hasonlóan fehér, és magas volt. Emma is csodásan nézett ki a lila ruhában, amit sikerült ráadnom, és Angie is elbillegett a maga két és fél évével a padlizsán színű kis ruhában.
Az ikrekre Vic vigyázott, de Angiet nem akartam kizárni ebből. Még ha kicsi is, akkor is szerettem volna, ha ott van, mikor összekötjük az életünket. Már ha Jay és úgy akarja.
Anya bejött hozzám, és egy kisebb sírás után, amit produkált, elment. Jay szülei és testvérei, a 100 Monkeys, az én szüleim, és a bátyám, Rob, Emma, Bobby, Tom, Marcus, Jess, Penny, Nikki és Taylor voltak jelen.
Jackson pedig semmiről sem tudott.
Elvileg Rob hazaviszi, és ott csak annyit mond neki, hogy készülök egy kis meglepetéssel, ezért kell felvenni a szmokingot, amit vettem.
Így csak ez a pár ember tud arról, hogy ma készülöm „rávenni” Jackson Rathbone-t, hogy elvegyen feleségül.
Amiből ő csak egy születésnapi bulit sejt, az egy esküvő lesz…
Magamban felnyögtem, ahogy kiálltam az oltár elé a templomban, és vártam. Nem egy megszokott dolog volt, hogy a menyasszony várja a vőlegényt, és nem fordítva.
Persze mindenki tudta, hogy ez miért van, csak éppen nem voltam egy cseppet sem nyugodt.
Mert mi van, ha tényleg nem akar elvenni? Mi van, ha őrültnek tart, hogy eljegyzés nélkül erre készülök? Mi van, ha azt fogja hinni, hogy egy rámenős cafka vagyok?
- Csajszi! – lépett elém Jess, és mosolygott. – Nem is úgy nézel ki, mint aki házasodni készül… Inkább, mint aki temet valakit. – kuncogott.
- Tudod, hogy félek. – motyogtam, és szuggeráltam az ajtót, hogy mikor jelenik meg ott Rob, oldalán Jacksonnal.
- Nincs mitől félned! – mosolygott rám nagyon nagy meggyőződéssel.
- Remélem… - suttogtam már csak magamnak.
A percek teltek, és tudtam, hogy késnek. Ötre kellett volna ideérniük, és már lehet negyed hat is. A pap ráérősen nézelődött a templomban, és nem is látszott rajta, hogy zavarná a késedelem. Engem már annál inkább.
A következő percben Rob jött be az ajtón, és vigyorogva intett Emmának, hogy mehet Jay elé. Emmával fog idesétálni hozzám. Ez egy minden tekintetben furcsa esküvő.
Emma kisétált az ajtón, majd Jayt odavezette az ajtó elé, és levette a szeméről a kendőt, ami eddig takarta a látását. Egészen addig mosolygott, és vigyorgott, de mikor megpillantotta a „násznépet” azonnal komolyra fordult minden vonása.
Amikor pedig rám nézett egyenesen eltátotta a száját. Na jó, annyira azért nem, de látszott az arcán a zavartság. Szemeimbe azonnal könnyek szöktek, és tudtam, hogy pár másodpercen belül meg fog fordulni, és elsétál… Vagy inkább fejvesztve elrohan.
Idegesen markolásztam a csokrot a kezemben, és igyekeztem nem elsírni magam. Emma valamit súgott Jay fülébe, majd belekarolt, Jay pedig végre elmosolyodott.
Olyan boldogságot láttam rajta, mint eddig soha. Futólag a családunkra és a barátainkra nézett, majd Angel kapálózó alakja felé, aztán rám.
Vigyorogva megrázta a fejét, mintegy hitetlenkedése megerősítéseképp, majd mellém érve összekulcsolta ujjainkat. Jess vígan kattintgatta a gépét, meg merem kockáztatni, hogy csak Jackson bejöveteléről van vagy száz kép.
Nagy levegőt véve, és Jay szemeibe nézve próbáltam megnyugodni.
- Csak nem hitted egy percig is, hogy elhagylak? – suttogta a fülembe, és közben kezét a derekamra simította. Megborzongtam a gyengéd érintéstől.
- Megfordult a fejemben, hogy bolondnak fogsz nézni… - vallottam be szemlesütve.
- Pont erre vágytam! – villantott egy csábos mosolyt, és körbenézett, majd tekintete megállapodott rajtam. Úgy láttam, tetszettem neki.
A szertartás alatt nagyon boldog voltam, és szerencsére Jay is. Az „igen” szavakat határozottan és vigyorogva ejtettük ki, majd húztuk egymás ujjára a fehérarany karikagyűrűket.
- Boldog születésnapot Mr. Rathbone! – susogtam ajkainak.
- Köszönöm szépen Mrs. Rathbone. – csókolt meg. – A legszebb, ami csak valaha volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése