Most komolyan Nettie! – kiáltottam fel magamban, amikor megláttam az ágyra terített ruhát. Azt hittem a születésnapomon lehetek laza, de nem. Az én egyetlen Hercegnőm úgy döntött, hogy nem.
Kezeim közé fogtam a szmokingot, és csak néztem. Nagyon szép darab volt, de el nem tudtam képzelni, hogy mit tervezett Anett. Ha egy beöltözős bulit, amit annyira imád, akkor meg miért nem valami egyszerűbb és kényelmesebb?
Na jó, nekem mindegy lenne, csak kényelmes legyen.
- Most mit szarakodsz már? – lépett mögém Rob. Ahogy ránéztem, láttam, hogy már félig átöltözött. Egy fekete nadrág volt rajta, és egy félig begombolt ing.
- Én nem vagyok ám kíváncsi a tökéletes vámpír testedre! – nevettem.
- Ha-ha! Nagyon vicces. – grimaszolt. – Nettienek biztosan tetszene. – vigyorgott. Az arcomról egy perc alatt eltűnt a mosoly. – Csak viccelek.
- A legrosszabb, hogy szerintem igazad van. – sóhajtottam.
- Ugyan! Szeret téged!
- Az igaz. De attól még kíváncsi lehet rád… - böktem az ujjammal felé.
- Nettie lett az egyik legjobb barátom. Az első három helyezettben benne van. Amit értem tett a forgatás alatt… - gondolt itt vissza az elmúlt hetekre. – És még nincs vége. Sokat köszönhetek neki. Sem én, sem ő nem gondolnánk egymásra úgy, mint nőre és férfire. – mondta halálosan komolyan.
- Tudom, én is ott voltam… - motyogtam, és magamban felidéztem azokat a napokat, és éjszakákat.
- Jaj, az arcodra van írva a mámor. – röhögött fel, mire oldalba böktem.
- Hülye vagy… - vigyorogtam én is.
- Na a lényeg az, hogy öltözz fel. – ment ki a szobából.
Még pár pillanatig vonakodva néztem a ruhát. Mire készülsz Nettie? – kérdeztem magamban.
Elmosolyodtam. Az én szeleburdi Szépségem. Előhúztam a zsebemből a kis fekete bársonydobozt. Három nap múlva, szenteste, megkérem a kezét.
Felpattintottam a doboz fedelét, és újra szemügyre vettem a gyűrűt. Fehérarany volt, és egy csodaszép gyémántkő volt a közepén.
Nettie szavai megint a fülemben csengtek.
„Nekem elég lesz, ha majd egy bizsu kis üveggyűrűt húzol az ujjamra.” Nevetett akkoriban, és mutatta az ujján a már három helyen megrepedt halványrózsaszín kis gyűrűt.
Ez csak jobban fog azért tetszeni neki! – reménykedtem, és ujjaim közé fogtam a karikát.
- Jay! Elkésünk! – kiáltott át a vendégszobából Rob.
- Jól van! Sietek! – szóltam vissza.
A gyűrűt visszatettem a helyére, majd betettem az éjjeliszekrényem fiókjába. Anett sosem nyúl az éjjeliszekrényemhez. Szerencsémre.
Gyorsan lekaptam a ruháimat, nehezen, de megváltam a zsír új kalapomtól, amit ma szereztem, és belebújtam a fekete szmokingba.
- Te Jay… - jött be a nyakkendőjét igazgatva Rob. – Minek van a vendégszobában egy cserepes fenyő? – állt a tükör elé, mellém, és az utolsó simításokat végezte magán.
- Mert Anett kitalálta, hogy nem hajlandó mindig új fát venni karácsonyra. Mert sajnálja a kivágott fákat, így kellett vennem egy ilyet. – magyaráztam.
- Azért néha nehéz vele, nem? – próbált elfojtani egy vigyort.
- Hát… Annyira nem. Lehet, hogy másoknak ez sok lenne, de nekem nem az. Védi a környezetét, ami nekem nagyon is bejön. És igaz, hogy akármilyen ruhámat dobálok szét, az három másodperc múlva már nem ott van, ahol letettem, mégis szeretem. Mindent meg kell keresnem, kivéve a hangszereket, és a kottáimat. Szeretem, hogy kiszáradásig hagyja a növényeket kókadni, aztán három napig sír, és öntözi őket. Hogy összemosta a kedvenc fehér-kék kockás ingemet Angel rózsaszín szoknyájával… - néztem a tükörben Robra, aki komolyan figyelt engem. – Szeretem őt. – vontam vállat. – Sőt, ez több, mint szerelem. Erre nincs szó.
- Akkor szerintem ma nagyon boldog leszel! – tette a vállamra a kezét, és valami furcsa mosoly ült az arcán.
- Biztosan… - bólintottam.
A kocsiban ülve egy kisebb vita alakult ki köztünk, mikor Rob a szememre kötött egy fekete kendőt. Aztán persze az egész utat végigröhögtük, mert Rob hülye sztorikat kezdett mesélni.
Mindig jól éreztem magam vele, és tényleg nagyon jó volt, hogy annak idején megismertem az Alkonyatos embereket.
A kocsi megállt, én pedig kiszálltam, és hiába kérdezgettem Robot, nem mondta meg, hogy hol vagyunk.
A cipőm koppant a kövön, és a terem enyhén visszhangzott. Kellemes virágillat lepte el az orromat, és már komolyan el sem tudtam képzelni, hogy hol vagyok.
- Szia Jay! – hallottam meg Emma suttogó hangját.
- Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben magával húzott egy kicsit.
- Majd meglátod! – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Levette a fejemről a kendőt, és amint megpillantottam a kis embercsoportot azonnal elkerekedtek a szemeim.
Egy templomban voltunk, a legközelibb ismerőseinkkel. Szemeimet végigfuttattam mindenkin, majd tekintetem megállapodott Nettien.
Megkockáztatom, hogy a szám is tátva maradt. Annyira gyönyörű volt. A hófehér ruhában, ahogyan rám várt, és a bizonytalanság ott játszott az arcán.
Biztos voltam benne, hogy valami filmbe illő ez a látvány. Egyszerűen tökéletes volt.
- Rád vár! – súgta a fülembe Emma, mire azonnal észhez tértem.
- Tudom. – suttogtam, mintegy magamnak.
Őrült! A legőrültebb nő a világon! – vigyorogtam magamban.
Angel Penny kezében vígan kalimpált.
Nem is kívánhattam volna jobb ajándékot a születésnapomra. Nála jobb dolgot, nem is kérnék, és nem is kérhetnék.
Amint odaértem mellé, megfogtam a kezét, ami cseppet hideg volt. Nagyon izgult, még láttam a szemein, hogy az előbb majdnem elsírta magát.
Magamban felnevettem, hogy mennyire egy rugóra járt az agyunk. Én meg akartam kérni a kezét, ő pedig megszervezte az esküvőnket.
Nem is lehetnék ennél boldogabb. Életem legeslegjobb születésnapja ez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése