2012. október 23., kedd

Az ellenfél térfelén

2.

Furcsa volt újra abban a stadionban lenni, ami a város szívében helyezkedik el, és nekem is hosszú évekig az otthonom volt. Tekintetem körbehordoztam a zöld gyepen, a most üres lelátókon, a magányosan árválkodó kezdőkörön, a pályán. Hát újra itt voltam, a Santiago Bernabéu karizmatikus épületében. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy annak idején úgy mentem el innen, hogy nem terveztem visszajönni. Milyen naiv voltam! Hát hogy ne térnék ide vissza, ahol annyi minden történt velem, és ahol a régi barátaim még mindig itt vannak? Elnéztem a jobb oldali kapu felé, és azonnal a bátyám jutott eszembe. San Iker. Ő hiányzott a legjobban, habár lassan két éve ő volt az, aki azt mondta, menjek el.

Miután a spanyol válogatott zsinórban másodszor is megnyerte az Európa Bajnokságot az olaszok ellen, visszatértem velük Madridba. Iker annyira boldog volt, hogy napokig csak vigyorgott, és állandóan Sarát csókolgatta. Elnézően mosolyogtam rajtuk, hiszen ilyen volt az igazi boldogság. Ikernek minden megadatott akkor, amire csak vágyott. Nem úgy nekem.

Rengeteg rendezvény volt Spanyolország szerte, és én most is mindenhova elkísértem Ikert. Még úgy is, hogy Xabi nem volt hajlandó hozzám szólni, miután látott a döntőt követően Antonióval. Puff neki, megint volt egy mondvacsinált oka, hogy haragudjon rám, és elkerüljön. Talán így könnyebb volt neki, nem tudom. Tudtam, hogy szeret. Azt is tudtam, hogy minden erejével azon küzdött, hogy távol tudja tartani magát tőlem. Így hát nem tettem szóvá a hallgatását, de a szúrós pillantások azért rosszul estek. Elvégre nem nekem volt családom, ami közénk állt.

A legnagyobb partin, amit Madridban adtak a válogatott tiszteletére, összefutottam Nagoréval is. Egyébként nem igazán voltam puszipajtása egyik futballista feleségnek sem, neki meg aztán főleg. Ösztönösen és szándékosan is kerültem a társaságát, nehogy valamit észrevegyen rajtam.

Nos, azon a bizonyos partin dőlt el minden. Nem Xabi hozta meg a döntést, még csak nem is a felesége, hanem én. Egy olyan döntést, ami annál is súlyosabb és szilárdabb volt, mint mikor megmondtam Xabinak, hogy ne folytassuk tovább. Annak tulajdonképpen semmi értelme nem volt, csak egy kis időt nyertem Olaszországban. Aztán visszatértem Madridba, és… minden ment a régi kerékvágásban többé-kevésbé. Ekkor viszont nem tehettem másként, és valójában nem is akartam.

- Igazán csinos vagy ma este is – jött a dicséret Nagorétól, nekem pedig megborsódzott minden porcikám a hangjától.
- Te is – viszonoztam a gesztust felé fordulva, de inkább a pezsgős poharamnak szenteltem nagyobb figyelmet, sem mint neki.
- Azt hiszem eljött az ideje, hogy komolyan beszéljünk.
- Miről? – kapásból kérdeztem vissza, mintha ugyan halvány lilám se lett volna, hogy miről beszél, viszont a tekintetem azonnal a terem másik végében nevető Xabira siklott.
- Róla, természetesen – bólintott egy keserű mosoly kíséretében, én pedig kérdőn felvontam a szemöldökömet. Legbelül azért rimánkodtam, hogy Iker vagy Sara lépjenek már közbe, és mentsenek ki innen. Hát ez nem történt meg.
- Tudom, hogy évek óta a szeretője vagy – épp hogy nem fulladtam bele a pezsgőbe. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mire ő elnézően legyintett. – Nem, nem a kezdetektől tudom, de már pár hónapja.
- Nézd, én… - tulajdonképpen nem tudom, mit akartam mondani, de közbe is szólt, így nem kellett valami hazugság után kutatnom a fejemben.
- Ennek mostantól vége van – mondta komolyan, szinte parancsoló hangon. – Nem fogok a tulajdon férjemen osztozkodni – idegesen tekintettem körbe, hogy nem figyeli-e valaki a beszélgetésünket, de senki sem nézett felénk. – Választhatsz. Én szemet hunyhatok a dolog felett, ha elmész innen. Xabi nem fogja megtudni, hogy tudok rólatok, ahogyan más sem. Viszont, ha itt maradsz, kitálalok Xabinak, és elválok tőle.
- Ebben hol a… logika? – nyögtem a kérdést, miközben úgy szorítottam a vékony poharat, hogy belesajdultak az ujjaim.
- Szeretem őt, bármilyen meglepő, még ezek után is. Viszont, ha nem mész el, és folytatjátok ezt a játékot, akkor elválok. Előbb vagy utóbb kiderülne, nekem pedig nem hiányzik a megaláztatás, hogy évekig megcsalt. Ahogyan a gyerekeinknek sem szabadna erről soha, de soha tudomást szerezniük – pár pillanatig csak bámultam rá, néztem a tökéletes kontyba csavart hosszú haját, a gyönyörű arcát, és a karikagyűrűt az ujján.
- Nem kényszeríthetsz arra, hogy hagyjam el az otthonom – próbálkoztam meggyőzni, hogy amit kér az őrültség.
- Nem is kényszerítelek.
- Ha nem teszem meg, elhagyod őt – világítottam rá a mondandójára, mire csak komoran bólintott.
- Nézd, te nem vagy már egy éretlen kislány, aki ne fogná fel a döntései súlyát. Amikor meghoztad a döntést, hogy a férjem szeretője leszel, tudtad, mire vállalkoztál. Eleinte azt hittem, hogy szét akarod zúzni a családomat, hogy megszerezd magadnak Xabit. Aztán, amikor megtudtam, hogy pontosan mióta vagytok együtt, rájöttem, hogy nem ez a célod – tűnődve nézett rám pár pillanatig, én pedig lefagyva álltam vele szemben. – De akkor mi, hangzott fel a kérdés újra meg újra a fejemben, míg végül rájöttem. Boldoggá akarod tenni, bármi áron. És ha ehhez az kell, hogy a háttérben maradj, akkor megteszed – nem akartam felvilágosítani róla, hogy nem akartam én a háttérben maradni, és megpróbáltam elhagyni Xabit, hátha akkor rájön, hogy engem szeret jobban… de végülis igaza volt. Most is a háttérben voltam, mert szerettem őt. És mert önző voltam, magamnak is akartam őt, nem voltam hajlandó lemondani róla.
- Ez zsarolás – suttogtam a könnyeimmel küszködve, de ő erre nem reagált semmit, csak ugyanúgy nézett rám.
- Tudod – szólalt meg pár perc elteltével, míg én még mindig némán szobroztam. –, én megértem, hogy miért tetszel neki. Szép lány vagy, és okos is. De nem elég okos ahhoz, hogy magadtól eltűnj végre az életemből. Nem hibáztatlak téged. Pontosabban nem csak téged, tudom, hogy Xabi is tehet erről. Ettől függetlenül szeretem őt, mindenkinél jobban, és tudom, hogy ő is szeret engem. Te vagy a harmadik, a felesleges. Neked kell döntened! – értettem minden szavát, mégis kellett pár perc, míg összeszedtem magam.
- Rendben van – bólintott, majd minden további nélkül elsétált mellettem.

 Ő is feltétel nélkül szerette Xabit. Viszont volt köztünk egy hatalmas különbség. Míg ő teljesen nyugodtan felül tudott emelkedni a tényen, hogy Xabi mással is volt, én már nem voltam rá képes. Tulajdonképpen Nagore tett nekem egy szívességet, és megadta a végső löketet ahhoz, hogy elszakadjak Xabitól. A szívem majd’ megszakadt, amikor vetettem egy utolsó pillantást a szeretett férfi felé, de tudtam, hogy így helyes. Túlságosan is sok mindenről mondtam már le a kedvéért. Most éppen a családomról, az otthonomról készültem. Mégsem fájt annyira, mint illett volna.

- El sem hiszem, hogy itt vagy! – Iker hangja szakított ki a régmúltból, s nevetve fogadtam az ölelését, és azt, hogy felemelve megpörgetett a levegőben.
- Elvégre bajnokavatásra illett végre visszajönnöm, nem igaz?
- Jaj, Rosa, ez egy nagyon különleges nap lesz! – megfogta a kezemet, és kicsattanó örömmel nézett végig rajtam.
 - Csak nem elszakadtál a farkasfalkától? – ezt a hangot aznap hallottam utoljára élőben, mikor Nagore választás elé állított, és igazság szerint az emlékeimben nem élt ennyire… gúnyosan.

Iker egy pillanatra elkomorult, és a vállam felett vetett egy igen szúrós pillantást Xabira, aki ruganyos léptekkel haladt felénk. Felmosolyogtam a bátyámra, és az érkező felé fordultam.

Egyetlen szó nélkül hagytam el azt a bizonyos partit, miután Nagore odasétált Xabi mellé és megfogta a kezét. A mosoly, amit a feleségére vetett, biztosított róla, hogy jól döntök. Iker és Sara már korábban elmentek, majdnem sógornőm másnap orvoshoz készült, így szerette volna kipihenni magát, Iker pedig, mint egy igazi úriember, vele tartott. Így hát egyedül bandukoltam Madrid utcáin a lakásom felé, ahol aztán nem tudtam, mihez kezdjek.
Azt ígértem, elmegyek. Így is kell tennem, Xabi nem akarna elválni, de ha maradok, az lesz a vége. És valahol legbelül én is menni akartam.

Lehuppantam a kanapéra, és másnap reggelig ott gubbasztottam. Miután Sara és Iker végeztek a dokinál, átjöttek hozzám. Ott találtak estélyi ruhában, karikás szemekkel, elgondolkodva. Kénytelen voltam nekik mindent elmondani, bár nem akartam titkolózni egy percig sem. Előttük sosem voltak ki nem mondott dolgaim.

Iker még annál is komolyabb képet vágott, mint mikor megkaptam tőle a repülőjegyet. Akkoriban csak egy kis kiruccanásról volt szó, most viszont ténylegesen el akartam hagyni a hazámat.

- Ez a nő nem normális. Mégis hova mennél? – hitetlenkedett Sara, én pedig összenéztem Ikerrel. – Na, mit nem mondotok el? – sandított ránk.
- Azt hiszem, Iker is arra gondolt, amire én.
- Kapásból – bólintott Iker. – Menned kell – sóhajtott. – Ebből nagy botrány lehet Xabi számára. A válást meg kell indokolni a nagyközönségnek, és nem vagyok benne biztos, hogy Nagoe hallgatna az igazi okról.
- Azt mondta, nem akarja, hogy a gyerekek tudják. Sem most, sem később – nagy levegőt vettem, a torkom elszorult a gondolattól, hogy többé nem lehetek Iker és a családunk közelében. – Mit gondolsz? Szálljak szembe vele? Mégiscsak arról van szó, hogy megváltozik az egész életem.
- Rosita – mindig, amikor így becézett, úgy éreztem, hogy igazából is a testvérem. -, úgy gondolom, hogy éppen itt lenne az ideje, hogy elszakadj tőle. És még ha ez azt is jelenti, hogy elmész… én támogatom. Mert itt nem lehetsz boldog. Menned kell! Nem azért, mert Nagore azt mondta. Nem azért, mert én ezt mondom. Azért, mert élned kell, és nem csak valakinek az árnyékában megbújnod.

Iker segített összepakolni a cuccaim, pontosabban ő és Sara csomagolták el a ruháim egy részét és néhány személyesebb tárgyat, míg én nagy nehezen rászántam magam, hogy felhívjam azt a személyt, akire mindig számíthattam.

- Belezza! – jött a vidám hang a vonal másik végéről. – Már hiányoltalak.
- Ne haragudj, Antonio, de eddig nem értem rá – szabadkoztam, és annak ellenére, hogy éppen az életemet készültem feladni, mosoly kúszott az arcomra. Antonio Cassano mindig ezt hozta ki belőlem.
- Na jó, majd kiengesztelhetsz valamikor – nevetgélt.
- Lehet, hogy az a valamikor nemsokára el is jön – mondtam halkan, miközben azt figyeltem, Iker miként bohóckodik az egyik halloweeni maszkommal. A szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy ezentúl nem láthatom őt nap mint nap.
- Baj van?
- Nincs. Csak végre… ilyen-olyan okokból elköltözöm.
- Mármint… Madridból, vagy…?
- Téged hívtalak – adtam meg a választ, mire nagyot sóhajtott.
- Én várlak, bármikor jöhetsz… - néhány pillanatnyi csend következett, de tudtam, hogy még mondana valamit, így vártam. – És tudod, hogy bármikor szívesen beverem a képét.
- Tudom, de nincs rá szükség, és köszönöm. Azt hiszem holnap már ott is leszek, ha nem baj!?
- Téged mindig szívesen látlak, tudod jól.

Igen, tudtam jól, hogy rá tényleg mindig számíthatok. De vajon miért? Miért pont ezzel az engedetlen, szeleburdi, heves vérmérsékletű olasszal találtam meg ennyire a közös hangot? Hiszen teljesen a másik ellentétei vagyunk. Vagy talán éppen ezért?

Az érkezésem Olaszországba kellemes volt, erről Antonio tett, hiszen a kedvenc pizzámmal és fagyimmal várt a házában. Otthon. Ugyanis az a ház az enyém is lett, mivel nem kerestem magamnak sajátot. Jól elvoltunk egymás mellett Milánóban, egészen addig, míg a következő év tavaszán Antonio egy váratlan bejelentéssel állt elém.

- Megkerestek az AS Romától – bökte ki minden előzetes nélkül, amint belépett az ajtón. A villa kiesett a kezemből, és hangosan koppant a márvány asztal tetején, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Cas, ugye most nem csak ugratsz?
- Úgy nézek ki? – vigyorgott rám, mire boldogan felnevettem.

Nem viccelt, s a következő idényt újra Rómában kezdte a régi-új csapatánál. Azt jól tudta, hogy én egy cseppet sem bánom a csapat- és városváltást, hiszen a szívem mélyén nagy AS Roma szurkoló voltam, ami ugyan eltörpült a Real Madrid csillogása mellett az életemben, de sosem szűnt meg. Így Rómában beköltöztünk Antonio régi házába, és én végre ott voltam, ahol a Királyi Gárda mellett mindig is szerettem volna lenni, a Stadio Olimpico di Romaban. Cassano azonnal megtalálta a közös nevezőt a még mindig csapatkapitány Francesco Tottival, ahogyan a többiekkel is. Úgy tűnt ez végre egy hosszabb távú együttműködés lesz.

Ami engem illet, egy hangulatos kis cukrászdában kezdtem dolgozni – habár Antonio nem egyszer közölte, hogy erre semmi szükség sem lenne -, és néhány héten belül tökéletesen beilleszkedtem az új közegbe, a farkasfalkába.

Ezen idő alatt, míg Olaszországban voltam, Iker és Sara többször is eljöttek meglátogatni, én viszont nem tértem vissza Spanyolországba. Iker elboldogult nélkülem is, ahogyan Sara is kénytelen volt nélkülem megvásárolni fél Madridot a pocakjában növekvő kis Casillasnak. Esküvő ugyan ekkor még nem volt, de mind boldogok voltunk. Ők is, Antonio is, és én is. Egyre kevesebbszer jutott eszembe Xabi, és a múlt, s igyekeztem az új, boldogabb életemre összpontosítani.

- Természetesen nem szakadtam el tőlük, de nem minden nap lesz bajnok a bátyám, nem igaz? – válaszoltam újra magamhoz térve Xabi megjegyzésére, és kedvesen rámosolyogtam. Már nem tudott bántani a szavaival vagy a gunyoros modorával, amit akkor vett elő, ha dühös volt, vagy sértett. Jelenleg nem tudtam eldönteni, melyik volt.
- Te… - ledermedt előttem jó négy méterre és alaposan végignézett rajtam. – Te… - futott neki újból, én meg csak töretlenül mosolyogtam. Hiszen boldog voltam, nem is akárhogy.

A győzelem, amit a Roma aratott a Milan ellen nem volt ugyan annyira váratlan, de az ünneplés, amit az olaszok levágtak az nem volt fogható semmihez sem. Az utcák megteltek emberekkel, és olyan élénken és hangosan énekelték a csapat himnuszát, hogy már-már elsírtam magam a gyönyörűségtől. Mozdulni sem nagyon lehetett a téren, ahol éppen átvágtam a házunk felé, de nagy nehezen sikerült hazaérnem.
Antonio valamivel később esett be az ajtón, és bár fáradtnak tűnt, azért töretlenül mosolygott. Azért nem gyakran lő az ember ötven perc játék alatt mesterhármast.

- Hogy tetszett a meccs? – kérdezte boldogan, miközben lehuppant mellém a kanapéra és puszit nyomott az arcomra.
- Úh, nagyon untam magam, hiszen csak nyolc gól esett, és hát tudod… - vonogattam a vállamat, mire ő csak felnevetett. Ma ritka jó kedve volt. – Amúgy lefoglalt Chanel – most én vigyorogtam rá.
- Előbb lesz belőle olyan jó focista, mint az apja, mint Cristianból.
- Az biztos – értettem egyet. – Mondjuk mindkettő vérbeli Totti, azt meg kell hagyni. Már pedzegették, hogy átjönnének majd játszani valamikor – pislogtam rá nagy beleéléssel, mire lemondóan legyintett.
- Felőlem bármikor jöhetnek, csak akkor szólj előre és veszek egy láda sört, hogy Cesco meg én is jól szórakozzunk.
- Hiába próbálod tagadni, imádod Chanelt, és ő is téged – böktem oldalba, mire csak megvonta a vállát. Tényleg nagyon szerette Francesco gyerekeit, de valamiért nehezen vallotta be, hiába láttam minden héten, milyen jól elvan velük.
- Mit játszottak Ikerék?
- Nyertek ők is – pillantottam a tévére, amiben éppen a spanyol foci összefoglalója ment. – Holnap majd felhívom.
- Hm… - hümmögött, majd előredőlt, a térdere könyökölt és összeráncolt szemöldökkel nézett maga elé.
- Minden rendben van? – én is előredőltem, hogy így bírjam rá, hogy a szemembe nézzen, de továbbra is a szőnyeg mintáit fürkészte.
- Ma gondolkodtam – kezdte halkan. Alig értettem a tévé alapzaja mellett, de valahogy nem tudtam megmozdulni, hogy lejjebb vegyem a hangerőt. Az arca most olyan komoly volt. – Nekem lehet, hogy nem is lenne szabad élnem…
- Uram Isten, Antonio, ne mondj… - suttogtam elszörnyedve, de közbeszólt.
- Ne, figyelj! – fordult felém, de ennek ellenére zavartan kerülte a pillantásomat. – Az a műtét… én ma… amikor belőttem a harmadikat, rájöttem, hogy most nagyon jó formában vagyok. Annak dacára, hogy már nem vagyok képes végigjátszani egy egész meccset – félbe akartam szakítani, mert tudtam, hogy sosem beszélt a műtétről, ha nem volt muszáj, de nem tudtam. – De rá kellett jönnöm, hogy… ez nem csak annak köszönhető, hogy… jó orvosaim voltak, hanem… tulajdonképpen neked is.

Rájöttem, hogy azért volt zavarban, mert valami olyasmit akart nekem burkoltan mondani, amit még ezelőtt soha. Nagyot dobbant a szívem, mikor rájöttem, hogy azért nézi makacsul a padlót, mert azt hiszi, ha azt mondja, hogy többet érez irántam, mint barátság, megijedek és elutasítom. Xabi miatt.

Újabb döntés előtt álltam, amit nem hozhattam meg csak úgy. A szívemre kellett hallgatnom. Amióta Antonio belépett az életembe mindig számíthattam rá. Mindig volt számomra egy mosolya, és amikor csak akartam, kiruccanhattam ide hozzá. De miért? Hát azért, mert én szerettem vele lenni, és mert ő is szeretett velem lenni. Mostanra pedig már nem állt köztünk senki. Hát ezért volt, hogy évekig csak futó kalandjai voltak? Rám várt volna? És én? Én mire várok?

Konkrétan már semmire!

Kezeimet rácsúsztattam a vállára, és hátranyomtam őt a kanapé támlájának, majd közelebb hajoltam. Olyan furcsán rándult össze a gyomrom a közelségétől, mint nagyon régen, valaki más mellett. Már-már összeért az orrunk, és lehunytam a szemem. Azt akartam, hogy ő tegye meg azt a bizonyos lépést, és hát ő nem arról volt híres, hogy hezitált volna.

A csók, ami elcsattant, megváltoztatott mindent, mégis olyan volt, mintha mindig is így lett volna. Az éjszaka, amit egyazon hálószobában töltöttünk, csodálatos volt. Az életünk, ami innentől már közös mederben folyt, boldog volt. Régi emlékektől mentes, új élményekkel gazdag.

Három hónappal a spanyolországi utazásom előtt Antonio megkérte a kezemet, én pedig igent mondtam. Erről a farkasokon kívül csak Iker és a családunk tudott, egészen addig, míg az olasz újságírók észre nem vettél az ujjamon a kis piros köves gyűrűt, ami jelképezte a csapathoz való hozzáállásunkat. Nem gondoltam, hogy a spanyolok olvassák az olasz újságokat.

De Xabi nem is attól nem tudta befejezni a mondatát, hogy az ujjamon csillogó gyűrűt szemlélte. Sokkal inkább lekötötte a gömbölyödő hasam. Ebből tudtam, hogy nem csak az olasz újságok, de még az online média böngészése is kívül esett az érdeklődési körén.

- Terhes vagyok, igen – fejeztem be helyette a megkezdett frázist. Iker egyik kezével átkarolt a vállamat, a másikkal pedig a pocakomat simogatta.
- Anya teljesen odáig van a gyönyörtől, hogy még egy unokája lesz – nos, ezzel a kijelentéssel Iker határozottan nem mentette meg a helyzetet. Tisztán látszott Xabi arcán a döbbenet, de talán a gúnnyal most már felhagy.
- Sok minden történt két év alatt – mormogta szinte csak magának egykori szerelmem, mire bólintottam.
- Valóban sok minden – egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, és éreztem ugyan némi furcsa bizsergést a belsőmben, mégsem volt már vágy aziránt, hogy vele lehessek. Antonio végleg kiűzte őt a szívemből. – Otthon várunk Sarával – mondtam Ikernek, majd ellépve Xabi mellett elindultam, hogy segítsek a sógornőmnek a kicsivel, elvégre valakinek vigyázni kell rá, míg ő itt lesz a ceremónián.
- Nemsokára találkozunk a Világbajnokságon – szólt utánam Xabi, mire megtorpantam és elmosolyodtam.
- Igen… az olaszokkal leszek.

1 megjegyzés:

csibimoon írta...

Szia!


Jaj, hát ilyenre kelni :D Úristen, itt vigyorgok, mint a tejbe tök :D Nagyon helyes, hogy végre Rosa eljött a spanyoloktól (dög vagyok tudom, de a vérem inkább azzurri :D)
Chanel és Cas közös bohóckodását olvastam volna ám bővebben is, meg ahogy söröznek Cescoval :D
Xabi meg a habogása... Jókat mosolyogtam magamba, nem is tudom mit várt? Hogy Rosa visszajön és újra fejest ugrik az ágyába? Jesszus micsoda öntelt pöcs xD
Mekkora buli lesz, ha majd Cassék babája nagyobb lesz, és együtt fociznak a kertben Ikerék meg Francescoék gyerekeivel :D

Imádtam, írjááál még focisaaaaaaaaaaaaaaaat *esdeklő bociszemek*

pusz: csibi