2012. július 2., hétfő

Az ellenfél térfelén

1.

Színes, csillogó konfetti-zápor terítette be a zöld gyepet; hangos, dobhártyaszaggató kiabálás töltötte be a levegőt; tűzijáték ezerféle villanása vakította el az eget. Ez a mai éjszaka az ünneplésé volt, ahogyan arra nagy bizakodva mindannyian készültünk is.

Figyeltem a boldog, mosolygó arcokat, és a sírós, könnybe lábadt szemeket. Halványan elmosolyodtam, amikor Antonio elém lépett, és kissé bánatosan, de azért vigyorogva felém nyújtotta a kezét. Felkuncogtam a régi szokáson, majd készségesen bújtam bele az ölelésébe, amit olyannyira szerettem.

- Gratulálok! – motyogtam a füle mellett, s szorosan magamhoz vontam.
- Köszönöm! Bár, megérdemeltétek a győzelmet.
- Óh, én semmit sem tettem hozzá – vigyorogtam fel rá, mire csak megcsóválta a fejét.
- Szerintem te is részese vagy, ha nem máshol, hát itt – bökött a mellkasomra, a szívem felé.
- Hmpff… - csak megcsóváltam a fejem, és hagytam, hogy kissé félrevonjon az öltözőlejáró folyosójának bejárata elől, hogy akik be akartak menni, elférjenek mellettünk. Ujjai megszorították az enyémet, én pedig megint ránéztem.
- Ennyi idő után is még mindig a háttérbe húzódsz. Pedig Iker nélküled lehet, hogy nem lenne itt.
- Ikernek ott van Sara – legyintettem, majd játszadozni kezdtem az ujjaival a hirtelen beállt csendben kettőnk között.
- Tudod, hogy szeret téged.
- Tudom, persze. Nem is erről van szó. Természetesen nem lennék itt, ha ő nincs. Szeretem a bátyámat, és… - megvontam a vállamat.
- És neki szüksége van rád, ergo megint nekem van igazam! – felvillantotta azt a tipikus Cassano-féle vigyorát, amit ezer százalékban az apjától örökölt, én pedig beleegyezően bólintottam.
- Az a baj veled, hogy általában igazad van.
- Csak ennyi a baj velem? – nevetett fel önfeledten. Szerettem, hogy mindig jó kedve volt… vagy legalábbis legtöbbször. – Hát ezt elmondhatnád a világ többi részének is.
- Semmit sem változol, tudod? – odabújtam az oldalához, karjaimmal átkulcsoltam a derekát, és figyeltem a spanyol válogatottat, amint fényképezkedtek a pályán.
- Te sem. Még mindig… még mindig nem csak Iker miatt vagy itt…
- Shhh! – pisszegtem le, és sebtében körülnéztem, hogy nem hallotta-e valaki, amit mondott.
- Biztos, hogy jó ez neked?
- Persze, hogy nem – motyogtam zavartan, és kissé letörten.

Mindketten elnéztünk balra, ahol a pályán ott állt Ő… és a családja. Újra elszorult a szívem, ahogyan azt láttam, hogyan ölelte át Nagore-t, és milyen szeretettel nézett le a két kis lurkóra, akik a konfettivel játszottak. Rögtön könnyek hada akart kitörni belőlem, így inkább hátat fordítottam a látványnak, és újra Antonióra néztem. Ő csak megcsóválta a fejét, majd újra megfogta a kezemet és befelé húzott az öltözők felé.

Antonio Cassanót hat évvel ezelőtt ismertem meg, amikor a Real Madridhoz igazolt, és elhagyva hazáját, Olaszországot, csatlakozott a Királyi Gárdához. Én már akkoriban is Iker mellett voltam minden pillanatban, annak ellenére, hogy akkor még csak tizenhét éves voltam. Iker volt az egyetlen rokonom az országban, és hát a családja. Mikor tizennégy évesen kiköltöztem Spanyolországba, hogy ott tanulhassak, ők a kezdetektől fogva kedvesek voltak velem, Iker és köztem pedig testvéries szeretet és szoros kötelék alakult ki. Mindig is szerettem a focit, és mikor megkért, elkísértem edzésekre, meccsekre, rendezvényekre, bárhova.

Antonio berobbant a mi kis nyugodt világunkban, és érkezésének első évében, ősszel, pont a születésnapomon, egy viszonylag kellemes októberi délutánon, szó szerint belémfutott az öltözői folyosón. Rettenetesen összeveszett az akkori edzővel, Capellóval, és mivel én sosem titkoltam, hogy én sem kedvelem őt, mellette maradtam aznap délután. Először nem is vett rólam tudomást, pedig ott ültem mellette az öltözőben, és vártam, hogy befejezze a dühöngést. Mikor végre kicsit lenyugodott, beszélgetni kezdtünk, és két napra rá, mikor hivatalosan is leközölték, hogy büntetést kapott a heves szóváltás miatt, már engem hívott először. A barátságunk hamar szorossá vált, habár ő már januárban el akart igazolni a csapattól; egyszerűen ki nem állhatta Capellót. Megértettem őt.

Iker kezdetben nem szólt semmit, kicsit ő is zabos volt Antonio heves vérmérséklete miatt, és állandóan a szemét forgatta, mikor azzal magyaráztam ezt, hogy „de hát olasz”. Később már örült neki, hogy lett egy kvázi legjobb barátom, és titkon – annyira azért mégsem titkon, mert még én is, meg Antonio is tudtuk- remélte, hogy szorosabb kapcsolat is kialakulhat köztünk. Antonio és én kezdettől fogva jól kijöttünk egymással, mert azt sem titkoltam, hogy nagy AS Roma drukker voltam, és hogy őt is nagyon szerettem. Viszont a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt Iker – és a családja – szerette volna. 2007 augusztusában Antonio szerződést írt alá a Sampdoriával. Még az sem térítette jobb belátásra, hogy abban az évben bajnok lett a Real Madriddal. Életemben nem voltam még olyan csalódott, mint akkor, mikor elhagyta az országot. Már majdnem mi is kezdtük úgy érezni, hogy több is lehetne köztünk, de aztán ő eligazolt, én pedig maradtam Iker és a Real mellett.

Idő közben betöltöttem a tizennyolcat, és Iker felvett, mint menedzsert. Tulajdonképpen semmi dolgom nem volt, hiszem volt már neki menedzsere – családon belülről -, nem is egy, de így is biztosítani akarta, hogy mellette lehessek. Boldogan írtam alá a szerződésem, és továbbra is mellette álltam.

Hiányzott Antonio, de ahogyan ő sem, úgy én sem hoztam soha szóba a kapcsolat témát. Nem lett volna értelme, hiszen messze voltunk egymástól, és jól ki is jöttünk, mint barátok. Sosem csattant el még csak egy csók sem köztünk, és bár elgondolkodtatott a dolog, hogy „vajon mi lenne, ha”, mégsem léptem semmit. Ahogy ő sem.

Az a bizonyos változás, az a fényesen szikrázó üstökös 2009-ben csapódott be a kis világomba, mikor is a Real új középpályást igazolt le, Xabi Alonsót. Ismertem már valamennyire, hiszen a spanyol válogatott tagja volt már jó régóta, ott is voltam 2008-ban, mikor Európa bajnokok lettek, mégis… mikor a csapathoz került, akkor ismertem csak meg igazán, és akkor borította fel az életemet.

Abban az évben Iker megismerte Sarát, vagyis akkor jöttek össze, és valahogy több csapatbuli is volt, mint előtte. Mivel Sara és Iker egy pár voltak, már nem lógtam annyit a szabadidőnkben Ikerrel, s az ilyen bulikon is inkább a többiekkel voltam. Nem akartam zavarni a friss szerelmeseket. Az egyik ilyen estén jobban is elbeszélgettünk Xabival, és Antonio után végre találtam még valakit, akivel tökéletesen megértettük egymást. Nem is lett volna semmi gond ebből, ha nem vonzódtunk volna egymáshoz másképp is. Ha nem csattant volna el az első csók egy novemberi éjszakán egy edzés után.
Nem számítottam rá, hogy ilyen módon közeledni fog hozzám, bár álmaimban már sokszor megjelent, hogy együtt vagyunk. Azon a napon mégis megtörtént, amiről azt hittem, lehetetlen.

Egymás mellett ültünk az öltözőben a padon, és már szinte mindenki elment, csak én vártam Ikerre, aki valahol elvileg megbeszélést tartott az edzővel, Xabi pedig ott maradt velem. Ugyanúgy beszélgettünk, mint előtte. Ő vidám volt, nevetős; én meg mosolygós, kicsit zavart, ahogyan mindig, ha Vele voltam. Kínosan ügyeltem arra, nehogy megtudja, hogy mennyire tetszik nekem. Nos, elég rosszul titkoltam, mint kiderült. Éppen én meséltem valamit az otthoniakról, valami vicceset, és tényleg nem számítottam rá, hogy közelebb hajol felém. Pedig megtette. Csak lélegzet visszafojtva vártam a pillanatot, mikor az áhított ajkak az enyémhez érnek, lehunytam a szemem, és… nem csalódtam. Pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Puha, gyengéd, magával ragadó, édes, izgató.

Úgy szerettem belé, ahogy az a bizonyos üstökös száguld az égen: extragyorsan. Tökéletes volt. Vicces, okos, szívdöglesztő, kedves, odafigyelő, olykor gyengéd, olykor éppen az ellenkezője.

Tudtam, mekkora hibát követek el, tudtam, hogy felesége, és gyereke van, mégsem tudtam nemet mondani. Hát így lettem én „a másik”, az, akivel megcsalja a feleségét, még ha erről alig egy maréknyi ember tudott csupán, akkor is. Eleinte reménykedtem benne, hogy elválik Nagore-tól, de nem tette. Azt mondta, mindkettőnket szeret, és képtelen dönteni. Én is képtelen voltam, hiszen ő sosem játszott velem, sosem vert át. Megmondta, hogy szereti a feleségét, és szeret engem is. Azt is minden alkalommal elmondta, mikor találkoztunk, hogy ha én abba akarom hagyni, akkor mondjam meg. Láttam a szemében a fájdalmat. Lelkiismeret furdalása volt, mert megcsalta a feleségét, de az is fájdalmat okozott neki, mikor ezt mondta nekem, és várta, mikor mondom azt, hogy elég volt. Nem mondtam. Nagyon sokáig nem, egészen addig, míg meg nem született a következő évben a kislánya.

Baromira fájt, pedig hát tudtam, hogy Nagore terhes, mégis, mikor Ane megszületett, valami elpattant bennem. Akkor körülbelül egy hétig nem találkoztunk, mert hát éppen megszületett a második gyermeke, és én is igyekeztem elfoglalni magam, elterelni a gondolataimat Róla. Ebben az egy hétben szinte csak Ikerrel és Sarával beszéltem, s egyik este mind a hárman együtt vacsoráztunk a lakásomon. Sara és én főztünk, Iker pedig edzés után hozzám jött. Előtte soha, egyszer sem szólt bele az életembe, de akkor megtette. Tudta már előtte is, hogy mi van köztem és Xabi között, s mellettem állt. Néha, mikor szomorú voltam, evett velem fagyit és nézett velem lehetetlenül romantikus filmeket; máskor pedig falazott nekünk, ha szükségünk volt rá. Nos, azon az estén kaptam tőle egy ajándékot, még most is úgy emlékszem minden szavára, minta tegnap történt volna.

- Ezt azért kapod, mert szeretünk téged – kezdte, én pedig kibontottam az elém tolt borítékot, amiből egy repülőjegy esett ki. Egy Rómába szóló jegy.
- Nem értem… - értetlenkedve néztem fel rájuk, ők pedig összepillantottak, majd Iker az asztalon az enyémre csúsztatta a kezét, és komolyan nézett a szemembe.
- Sosem fogja elhagyni őt, és ezt te is tudod. Xabi szeret téged, de nem eléggé. Nagore-t sem szereti eléggé, de ez már az ő bajuk. Nem ezt érdemled, és már nem bírom látni, hogy szenvedsz. Ezért kapod a jegyet. Szeretném, ha elmennél Rómába, onnan pedig egy kis pihenés után Milánóba. Antonio leigazolt az AC Milanba, nyár lesz nemsokára… Menj el, és…
- És éld azt az életet, ahol boldog lehetsz! – fejezte be Sara, és szeretettel teli tekintettel nézett rám.
- De… Mi lesz a Világbajnoksággal?
- Természetesen várlak, ha szeretnél jönni. Tudod, hogy fontos vagy nekem – mosolygott erőtlenül Iker. – De szeretném, ha addigra kicsit túl tudnál lenni ezen a dolgon.
- És ehhez Antoniót használjam? – rosszallóan néztem rájuk.
- Szerintem Antonio kifejezetten örülne, ha használnád – vigyorodott el végre rendesen, én pedig sírósan felnevettem.
- Nem is tudom, mit mondjak…
- Nem kell elmenned, ez csak egy lehetőség, amivel, ha akarsz, élsz, de nem kötelező. Nagyon hiányoznál – megszorította a kezemet, én pedig bólintottam.
- Nem mondom, hogy bármi is lesz köztem és Cas között… - elvigyorodtak a megszólításon, mert én voltam az egyetlen ember, aki így nevezte Antoniót. – De egy nyaralás nem is rossz ötlet… előtte viszont beszélnem kell Xabival.
- Ezzel egyetértünk.

Másnap üzentem is Xabinak, hogy találkoznunk kell. Nem sejtett semmit, bár a helyében én sem tettem volna. Nem adtam jelét, hogy véget akarok vetni a kapcsolatunknak, bár akkoriban már kezdtem úgy érezni, hogy jó lenne, ha végigsétálhatnék Vele az utcán, vagy elmehetnénk vacsorázni.
Elővigyázatosságból mindig vagy nálam, vagy egy hotelben találkoztunk. Bár legtöbbször nálam, viszont most, hogy egy kínos beszélgetésnek, egy szakításnak néztünk elébe, javasoltam egy hotelt.

Nem tartottam rossz embernek Őt, amiért megcsalja a feleségét, és ilyen-olyan indokokkal néha kimarad éjszakára; nem a feleségével bújik ágyba, és nincs ott, amikor a gyereket lefektetik. Persze, ha én lettem volna a felesége, talán sejtettem volna valamit. Talán. Bár Xabi mindig is nagyon szerette Nagot, és ezt nem is félt kimutatni. Fájt nekem, persze, de nem tartottam rossz embernek. Mert, ha Őt annak tartottam volna, akkor én is az lettem volna, és valahogy nem akartam ezzel szembenézni… és hát, akit tiszta szívünkből szeretünk, minden hibájával együtt, az a szemünkben sosem lesz rossz ember.

Mire én odaértem, Ő már várt rám. Amint kinyílt a szoba ajtaja, elmosolyodott, sötét szemeiben boldogság csillant, és behúzott magához, s azonnal csókkal köszöntött. Ennyit sem akartam engedni, tudtam, nehezebb lenne, ha érezném az ajkait az enyémen, de a hirtelen mozdulatra tényleg nem számítottam. Hagytam, hogy néhány pillanatig elvesszek az érzésben, aztán összeszedve magam, és minden erőtartalékomat, eltoltam magamtól. Már ott, már akkor láttam rajta, hogy tudja. Tudja, mit akarok mondani; arca szomorú lett, állkapcsa megfeszült, tekintete elsötétült, mégsem volt elutasító, vagy durva. Kezei, amik addig a derekamon pihentek, akkor megtalálták az utat az ujjaimhoz, összefűzte az enyémeket az övével, és beljebb húzott a kis nappaliba.

Egymással szemben foglaltunk helyet, és ahogy ránéztem, ha abból nem, hogy nem mellém ült, hát a távolságból tudtam, hogy akár meg sem kellene szólalnom. S ahogy felnéztem a szemébe, nem is tudtam. Csak gyönyörködtem az igéző szempárban, a kívánatos ajkakban, az arcban, amit eddigi életem során a legszebbnek véltem. Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak az a bizonyos gombóc növekedett egyre jobban, könnyeket csalva a szemembe.

- Értem – suttogta, s lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam az arcát. Annyiszor elmondtam Neki, hogy mennyire szeretem nézni Őt, figyelni, mire hogyan reagál, hogy most tökéletesen tudta, el kell rejtenie az érzéseit előlem. Jól is tette, lehet, hogy ha látom a szenvedését, visszakoztam volna. – Az én hibám.
- Mindkettőnké – még mindig lesunyt fejjel bólintott, nekem pedig nagy erőfeszítésbe tellett, hogy ne térdeljek le a fotel elé, és öleljem magamhoz Őt, jó szorosan, és próbáljam meg eltűntetni a bánatát. Semmit sem utáltam jobban, mint azt, ha azok, akik nekem fontosak, szenvednek. Pláne Ő. – A VB-n találkozunk – láttam, ahogy egy pillanatra megremegett, mintha hirtelen fel akarta volna kapni a fejét, hogy jól hallotta-e, amit mondtam, de végül nem tett semmit.

Nem mondtam Neki, hogy szeretem, egyszerűen csak kisétáltam a szobából, és futva tettem meg a hazafelé utat. Ikernek és Sarának igazuk volt, ezt nem bírtam volna már. Teljes kis családja lett: feleség, két gyerek. Én ebbe lassan már tényleg, igazán nem fértem volna bele. Viszont azt is tudtam, hogy mekkora fájdalom ez, már akkor éreztem, mikor még ki sem léptem a hotel kapuján, hogy a szívem menten megszakad. Mégis, akkor úgy döntöttem, hogy meglépem ezt. Muszáj volt.

Antonio persze tárt karokkal fogadott. Akkoriban még a Sampdoria játékosa volt, de már nem sokáig, így könnyen elütöttük az időt Olaszországban. Mindent tudott már így is, ami velem történt, de sokat beszélgettünk még Xabiról, rólam, róla és az úgy az életről általában. Ittam magamba a napsütést, fagylaltot és pizzát ettem minden nap, és edzésekre meg meccsekre jártam.

Elkísértem Antoniót Milánóba, segítettem berendezkednie, és hagytam, hogy vásároljon nekem egy csomó hülyeséget, amire nem is volt szükségem, de azóta is megvan minden, mert tőle kaptam. Ő mindig jó volt hozzám, és bárki bármit is mondjon arról, hogy nem tud viselkedni a pályán és hasonlók, nekem ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben. Mégsem történt köztünk az alatt a pár hét alatt semmi sem, nem jutottunk egyről a kettőre – már, ha egyáltalán kellett volna nekünk olyat csinálnunk. Még mindig barátok voltunk, még mindig tökéletesen megértettük egymást, mégsem léptünk a másik felé. Egyrészt, mert nem akartuk elrontani a kapcsolatunkat, másrészt mert talán így mindig megmaradt a lehetőség, hogy majd egyszer… ha mindketten készen leszünk rá? Talán.

- Figyelj, vegyél nagy levegőt és nyugodj meg, oké? – térített vissza a jelenbe Antonio hangja, én pedig nekidőltem az öltözőajtó mellett a falnak, és bólintottam.
- Semmi baj, csak kicsit… Mindegy – úgy tettem, ahogy mondta, nagy levegőt vettem, és mosolyogtam. – Meddig maradtok?
- Holnap reggel megyünk haza… most megkérdezném, hogy eljössz-e, csak hogy kirángassalak ebből a valamiből, amiben vagy, de tudom, hogy ünnepelni szeretnétek majd otthon.
- Hát igen. Elég nagy szám, hogy megvédték a címet a srácok.
- Hát az – bólintott, és mintha kissé csalódottnak láttam volna. Közelebb húztam magamhoz, és megöleltem.
- De ugye tudod, hogy a szívem mélyén nektek is szurkoltam? – suttogtam, mire felnevetett.
- Persze, Belezza* - nevette, majd két puszi és még egy ölelés után tovább indult az ő öltözőjük felé.

Tudtam, hogy holnap, amint hazaérnek, fel fog hívni, hogy jól vagyok-e. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért ilyen velem, hiszen én magam is éreztem, hogy másképpen bánik velem, mint a többi nővel. Másokat megnézett, megdicsért, de ennyi. Használta őket, ha úgy tartotta kedve, de velem nem ilyen volt. Örök kérdés… addig, míg meg nem kérdezem.

Sóhajtva, de boldogan fordultam a spanyol öltöző felé, hiszen nyert a csapat, megélhetjük az álmunkat, s azonnal találkozott a tekintetem azzal a szempárral, amely nem volt semmihez sem fogható. Azonban az Ő szemében csak részben láttam azt az örömöt, amit én éreztem; most sötéten csillogott az a barna, igéző mélység, s tudtam, hogy csalódott és mérges kicsit. Sosem kedvelte Antoniót igazán, és valószínűleg látott minket együtt most. Ledermedtem, és nem mentem közelebb. Valahogy visszatartott valami megfoghatatlan, láthatatlan, megmagyarázhatatlan erő, amely Xabi felől áramlott felém. Legbelül felkiáltott bennem egy hang, hogy örüljek annak, hogy ismét féltékeny, hogy tudatosult benne megint, hogy igenis lenne választásom. Lenne más helyette. Viszont a szívem nagyobbik fele megrémült, hogy fájdalmat okoztam neki, hiszen még mindig szerettem. És hát az elmúlt két évben történt egy s más, ami sosem tűnik el az életemből. Bár, mit is feledhetnék el, ami Vele kapcsolatos?

A háta mögött feltűnt Iker, és ezer wattos vigyorral az arcán kikerülte a szintén dermedten álló Xabit, és felém igyekezve kitárta a karjait. Igyekeztem mosolyogni, ami egy kis részben könnyed is volt, hiszen Iker nagy álma vált ma valóra, és én vele együtt örültem. Szorosan magához ölelt, megemelt, forgott velem egyet-kettőt, és közben azt hajtogatta, hogy „megnyertük”.
Felnevettem, és bőszen bólogattam, viszont fél szemmel azért láttam azt a haragos-bánatos szempárt még utoljára megvillanni, majd Xabi eltűnt az öltöző ajtaja mögött. Lehunytam a szemem, és nagyot nyeltem. Iker abbahagyta az ujjongást, és aggódva pislogott le rám.

- Minden rendben? – kérdezte, s kezei közé véve az arcomat, gondosan szemügyre vett.
- Persze. Csak még most sem hiszem el, hogy ez történt – vigyorodtam el, és gyengéden belebokszoltam a hasába.
- Én sem, jaj, Istenem, ez annyira…

Egész végig, míg a csapatra, és főként Ikerre vártam, hogy átöltözzenek és induljunk, azon járt az agyam, hogy vajon mit fog mondani Xabi?! Bár butaság volt, mégis tartottam tőle, hogy haragszik Antonio miatt, bár ez sosem érdekelt engem különösebben, legalábbis nem tettem ellene semmit. Tudtam, hogy Neki van felesége és családja – akik ráadásul ma itt voltak -, nem nekem, mégis aggódtam, hogy mi lesz. Nem mintha lenne köztünk valami konkrétan, de azért mégis…

De hát nem ilyen a szerelem? Irracionális, fájdalmas és gyönyörű egyben?

*Belezza - Szépségem

4 megjegyzés:

polarbeardarling írta...

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

csibimoon írta...

Szia!

Jaaaaaaaaaaaaaaaj!!!!!!!!!!!!! Ilyenre jó hazajönni egy fárasztó nap után :D Kis cukkerek :) Nem is tudom kiértrajongjak inkább...bár egyértelmű, Cas <3 ha már San Iker foglalt... Miért érzem úgy, hogy ez MÁR MEGINT folytatásért kiált? Remélem nem kell várni a következő nagy foci tornáig xD
Imádtalak :))))))))

pusz: csibi

Kolett írta...

Nekem nagyon tetszett:9 Remélem lesz folytatása:)
Puszi

Breeco írta...

Hello!!

Ez ismét nagyon jó lett... A spanyolok a szívem csücskei, szóval nem is kérdéses, hogy tetszett.
Ikert nem lehet nem szeretni, ahogy Xabit sem, bár nekem most Torres és Ramos áll a kedvenc listám elején. :D
Szerintem is folytatásért kiált és akár veheted célzásnak is. :D7
Remélem még sok sportesemény meg fog ihletni és hasonló szépségeket tudunk olvasni tőled... :D
Pusz: Breeco