In The End

Újabb idegesítő csörgés, ami megzavarja az álmomat. Ne már! Hagyjatok békén! – kántáltam magamban, de az a fránya telefon csak nem akart elcsendesülni. Résnyire nyitottam a szemeimet, és az éjjeliszekrény felé nyúlva kitapogattam, hogy merre lehet a kis készülék, majd meg sem nézve, hogy ki hív, felvettem.

- Hallo? – motyogtam, majd egy mozdulattal a fejemre húztam a takarót.
- Jo? – jött a kérdés, én pedig felnyögtem. Aludni akartam még egy kicsit! – Josephin Frost?
- Igen, én vagyok. Ki beszél? – kérdeztem vissza. Nagyon jó, hogy először nem mutatkozik be, hajnali akárhány órakor.
- Szia, Tess vagyok, Keira főnöke – lelkesedett, én pedig el sem tudtam képzelni, hogy már megint mibe keveredett a nővérem.
- Mi van vele? – ültem fel, mintha ugyan velem szemben lenne ez a Tess, és így tudná, hogy figyelek rá.
- Nem jött be ma dolgozni, és azt mondta még régebben, hogy vész esetén hívjalak téged – magyarázta. – Nem tudom merre jár a nővéred, de itt kellene lennie egy órája… nem várhatok rá tovább!
- Miről is lenne szó?

Amint Tess elmagyarázta, hogy hova kellene mennem, kiugrottam az ágyból, megmosakodtam, felöltöztem, összeszedtem a készleteim, majd kocsiba pattanva a megadott címre mentem. Jellemző volt Keirára, hogy csak úgy nem megy be dolgozni. Mi voltunk a világon a legrosszabb testvérek, nem egyszer előfordult az, hogy családi banzáj idején összevesztünk, olyan hajtépési szintig. Keira felelőtlen, szabadelvű és erkölcstelen. Nem érez semmi és senki iránt tiszteletet, és hajlamos egyik pillanatról a másikra az ország egyik végéből a másikba utazni csak azért, mert éppen megunta az adott helyen. Még jó, hogy megadtam neki a számomat! Basszus… Most akkor már mindig engem fognak behívni helyette? Na nem mintha a plusz pénz, ráadásul ilyen jó pénz, ne kéne, csak bosszant egy kicsit.

A hatalmas stúdió előtt leparkoltam, majd kivettem a táskámat a hátsó ülésről, aztán az ötszáz bejárat egyikéhez siettem. Ki tudja minek ennyi?
Amint beléptem, elámultam egy pillanatra. Nem sűrűn fordulok meg ilyen helyen – eddig még soha -, és a hatalmas díszletek azonnal magukkal ragadtak. A hatalmas zöld paravánok előtt több helyszín is volt.

Az egyik egy műfüves járdaszerűség, a másik köves volt, és a leglátványosabb a szobrokkal díszített falak voltak. Nem igazán tudtam, hogy mibe csöppentem bele, de határozottan tetszett. Egy csomó ember rohangált körülöttem, voltak, akik kamerával azt vették fel, hogyan is készülnek a felvételekre.
Végül úgy igazán körülnézni nem volt időm, mert egy szőke hajú, barátságos tekintetű lány sietett felém. Tess volt az, és nem győzött hálálkodni, amiért ilyen gyorsan beugrottam a nővérem helyett. Bevezetett egy másik helységbe, ahol majd dolgoznom kell. A feladatom nem lesz valami bonyolult, mindössze sminket kell varázsolnom a bandára, és a hajukat megigazítani.

Kipakoltam a cuccaimat a tükrös asztalhoz, aztán csak támasztottam a falat, hogy valaki végre jöjjön. Eléggé fáradt voltam, alig aludtam valamit, mivel éjjel bulizni voltam. Elvégre meg kellett ünnepelni a születésnapomat, ami végül is mára esett, de ma sajnos a barátaim nem értek rá, így előrébb hoztuk. Ahogy visszagondoltam a dübörgő zenére, és a sok-sok koktélra, amit megittam, egy pillanatra megint forogni kezdett velem a világ. Azonban időm sem volt úgy rendesen elszédülni, mert belépett az első srác az ajtón, akit rendbe kellett, hogy szedjek. Mondjuk rajta nem sok mindent kellett csinálnom, mivel haja egy szál sem volt, és nem is volt olyan pocsék állapotban, mint mondjuk én lehettem.
Olyan ismerős volt nekem, de nem ugrott be, hogy honnan. Davenek hívták, mert bemutatkozott, és valahogy olyan idegesítő volt, hogy tudtam, hogy valahonnan ismerem, de azt nem, hogy honnan. Leült a székbe, aztán kissé hátrahajtotta a fejét, és miközben alapozót tettem az arcára, kedvesen elbeszélgettünk. Arról, hogy milyen az időjárás, és egyebek. Semmi érdekes. Aztán követte őt egy bizonyos Joe, Rob és Brad is. Mind rémesen ismerősek voltak de nem tudtam, hogy kik ők. Mivel már öten voltunk bent, ezért nem csak velem, de egymással is elkezdtek beszélgetni. Mikor kiejtette Rob a száján azt, hogy minek is készül a klippje, rögtön leesett. Hát persze, Linkin Park! – szinte homlokon csaptam magam, hogy erre eddig nem jöttem rá. Mielőtt megszólalhattam volna, hogy esetleg belefolyhassak a beszélgetésbe, nyílt az ajtó, és belépett rajta a banda hiányzó két tagja.

- Nem tudom, de szerintem megoldják… - vont vállat lazán Mike, és becsukta Chester mögött az ajtót. Őket aztán egyből felismertem. El kellett ismernem, hogy annyira nem ismertem még őket, csak láttam a ’One Step Closer’ és a ’Papercut’ klippjeit, de a zenéjük mindenesetre nagyon tetszett.
- Hódolatom a kisasszonynak! – vigyorgott rám Chester, s nem mondom, hogy az a piercing a szájában nem mozgatta meg a fantáziámat! – Chester Bennington, állok rendelkezésére… bármiben! – kacsintott rám, miközben megfogta a kezemet, és megrázta azt.
- Jo vagyok, és akkor tedd le a hátsód a székbe, hadd szépítselek meg! – mosolyogtam rá édesen, ami látszólag nagyon elnyerte a tetszését.
- Én meg Mike… - motyogta halkan, magában Mike, s közben eliszkolt mellettünk a stylist felé. Ó basszus, de bunkó vagyok! Még csak nem is köszöntem neki…

Chester is tűnődve pislogott Mike után, aztán rám nézett, majd megint arra, ahol eltűnt Mike. Nem értettem, hogy miért, de hát a pasikat ki érti?
Végül elkezdtem dolgozni Chesteren, akinek be nem állt a szája. Nem kimondottan hozzám beszélt, de volt, hogy engem is megszólított a mondandójában. Ilyenkor mindig igyekeztem hozzáfűzni valamit a témához, de elég nehéz volt, mivel zenés dolgokról beszélgettek.

- Jo, egy kissé megviseltnek tűnsz – nyújtott felém egy pohár vizet Rob, mikor épp végeztem Chester lealapozásával, és a haját nézegettem.
- Ó, köszi! – kaptam a pohár után, és lehúztam az ásványvizet. – Este kissé… na jó, nagyon lealjasodtunk Evelinnel… - motyogtam, majd megforgattam Chestert a székben. – Szerintem a hajad tökéletes – vontam vállat.
- Köszönöm! Így keltem ki az ágyból – vigyorgott rám, majd felállt, és kacsintva egyet eltűnt a stylist helységében. Kezemben a pohárral odasétáltam a vizes palackokhoz, és töltöttem magamnak még egy kicsit.
- Másnaposság? – kérdezte valaki a hátam mögül, s mire megfordultam, már Mike ült a székben. Tekintete komoly volt, talán kissé megbántott. Pedig ő rohant el olyan gyorsan, hogy időm sem volt köszönni neki… Na jó, talán lett volna.
- Az – bólintottam, majd az ajkaimhoz emeltem a poharat, és lehúztam az alján lévő vizet.
- Ha sokat iszom, akkor én is szomjas vagyok másnap… - bólogatott, de közben le sem vette a pillantását a mozdulataimról. Arról, ahogyan a számhoz emeltem a poharat, ahogyan letettem, és végignyaltam az ajkaimat. Jó, ezt direkt csináltam, csak hogy húzzam egy kicsit.
- Hát igen… elég sok minden lecsúszott a torkomon tegnap – húztam el a számat, és míg én a koktélokra és töményekre gondoltam, addig ő, elnézve az arcát, egészen másra. De inkább ráhagytam a dolgot. Tetszett, hogy így viszonyult hozzám.
- Akkor? – emelte meg egy pillanatra a szemöldökét, majd félszegen rám mosolygott.
- Ó, persze! – kaptam észbe, majd mellé léptem, és a kezembe vettem az alapozót. Meglehetősen karakteres arca volt, ezt már eddig is észrevettem. Volt benne egy kis japán vonal, és ez teljesen elkábított, a szeme formája, és a szemszíne különleges volt.
- És, hogy-hogy szerda éjjel buliztatok? – kérdezte, lehunyt szemekkel és kissé hátradöntött fejjel. – Egyetemista vagy még?
- Nem, már nem. Két éve végeztem, alapképzésen… kicsit elszúrtam, hogy nem maradtam még, de… ki akartam szabadulni… hát nem sokra vittem – húztam el a számat, mire ő kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett.
- Mit tanultál? – kérdezte.
- Titkos ügynök vagyok – suttogtam vigyorogva, majd az ujjamat a szám elé kaptam, és lepisszegtem. – De ez titok, mint a nevében is áll. Ha elmondod valakinek, meg kell, hogy öljelek! – erre felnevetett. Olyan édes volt! Komolyan. Szívből kacagott, és ez nagyon tetszett. –A szülinapomat ünnepeltünk – vontam vállat, majd újra az arcához nyúltam.
- Ó, tegnap volt a szülinapod? – mintha kissé meglepődött volna.
- Nem. Ma van, csak Evi nem ér rá ma, így jobb előbb, mint utóbb szlogennel lenéztünk a Face’s-be.
- Hát, akkor nagyon boldog szülinapot, Jo! – mosolygott rám. Egy pillanatra a szemébe néztem, egyenesen abba a barna, kavargó mélységbe, és hirtelen kiszáradt a szám, s gombóc keletkezett a torkomban. Sosem éreztem még így. Felkavarnak a férfiak, van, aki azonnal megtetszik, ahogyan ő is, de mégsem így.
- Köszönöm! – motyogtam, s látva elégedett vigyorát, összekaptam magam, s elhajolva tőle, letettem a kezemben tartott ecsetet. – Nos, akkor nézzük a hajad!
- Remélem nem sok kifogásolni valód lesz – jegyezte meg mintegy mellékesen, majd nekem hátat fordítva, megpördült a székkel, és immáron a tükörből nézett velem farkasszemet.
- A színe nagyon tetszik – mosolyodtam el azonnal. – Kékes fekete, sötétvörössel… Igazán egyedi – mondtam, majd beletúrtam a pár centis tincsekbe. A tapintása nem olyan volt, mint amire az ember számítana. A férfiaknak általában durva, szöges hajuk van, ami tartást ad, Mikenak viszont puha volt a haja. Lehet, hogy családi örökség? Valamilyen japán vonás?
- Köszönöm, nekem is tetszik, de szerintem áttérek a teljesen feketére – gondolkodott el hangosan, és közben saját magát fürkészte a tükörben.
- Nekem kéken is tetszene… - vigyorogtam, majd elővettem a hajlakkot és a zselét, hogy pár perc nézegetés után kezdjek is valamit a hajával. Igyekeztem jól megcsinálni, tüsisre, és nem is volt nehéz dolgom. Közben Mike lehunyta a szemeit, így ahogyan a hajában turkáltam, könnyedén figyelhettem az arcát. Tetszett… nagyon. Mikor végeztem, épp belépett Joe, és egy mosollyal nyugtázta, hogy készen vagyunk, majd amilyen gyorsan jött, úgy ment is.
- Mike, két perced van! – kiáltott még vissza a csukott ajtón keresztül.
- Rabszolgahajcsár – mormogta magában, jókedvűen. – Hát ez tényleg jó lett, bár egy óra múlva úgyis elázik… de köszi!
- Elázik? – kérdeztem vissza, és összeráncoltam a homlokom.
- Ó, igen! Lesz olyan rész, ahol esni fog… de azt csak később vesszük fel – magyarázta vidáman. A fekete ing és póló, fekete nadrággal jól állt neki. Kihangsúlyozta a haját, és a jellegzetes szemöldökét, hogy arról a pillantásról már ne is beszéljünk.
- Értem. Biztosan jó lesz – mosolyogtam barátságosan, bár igazából fogalmam sem volt róla, hogy fog kinézni a klipp.
- Hát ezért valami különleges ajándékot érdemelnél… - mondta, de közben nem figyelt rám, hanem egy papírt tartott a kezében, és a sorokat olvasta szorgalmasan.
- Miért?
- Hát, mert bejöttél a születésnapodon dolgozni – mosolygott rám felnézve a papírból. Jesszusom! Az a lábatremegtető mosoly! Előbújt belőlem a rosszabbik énem, és kacér mosolyt eresztettem, majd halkabban hozzátettem:
- Én tudnék egy különleges ajándékot… - hagytam lógva a mondatot, de egyértelmű célzásként nekidőltem a falnak, kezeimet zsebre dugtam, ezzel kissé előretolva a csípőmet, és felvontam a bal szemöldökömet. Láttam, ahogyan arcán átsuhan a felismerés, és szemeiben parázs gyúl.
- Hát, ha tudom, akkor szívesen teljesítem – szemei vidáman csillogtak, ajkai mosolyra húzódtak, s közelebb lépett hozzám. Diadalmasan elvigyorodtam, majd kihúzva jobb kezemet a zsebemből mutató ujjamat a számhoz érintettem.
- Mondjuk egy boldog születésnapot csók… - suttogtam halkan, mire egy pillanatra lefelé pillantott a padlóra, kissé zavarban volt, ahogy láttam, aztán hirtelen kezeivel a csípőm után kapott, a falnak nyomott, s ajkait az enyémekre nyomta.

A hevességével meglepett, de azonnal visszacsókoltam. Nyelvünk fél úton találkozott, én pedig hirtelen kulcsoltam karjaimat a nyaka köré, és a beállított hajával mit sem törődve, beletúrtam a tincsek közé, és igyekeztem még közelebb húzni a fejét, hogy még többet kaphassak belőle. Azonban a csókunkat hamar félbeszakították. Joe dühös hangjára Mike elvált ajkaimtól, és széles vigyorra húzta a száját. Joe valahonnan a folyosó végéről mennydörgött Mikenak, hogyha nem siet, ő maga fogja innen kiráncigálni. Bár nem hiszem, hogy teljesen tisztában volt azzal, hogy mit is műveltünk mi itt.

- Ha most nem megyek, akkor fel fog robbanni… - sutyorogta, majd kezeit elhúzta a csípőmről, és megtámaszkodott a falon.
- Hát az lehet – mást nem igen tudtam kinyögni, legszívesebben még most is csak csókoltam volna.
- Hát… majd akkor jövök… - szólt lazán, majd minden egyéb reakció nélkül kisétált az ajtón.

Csak pislogtam. Végülis megkaptam a csókomat, és ennyi. És én ennek nagyon is örültem. Mosolyogva simítottam végig az ajkaimon, ami még most is égett a csókja nyomán. Totál a hatása alatt voltam, pedig én nem szoktam így beleesni egy pasiba mindjárt az első ránézésre.
Az elkövetkezendő órákban nem sok dolgom volt. Mike a közelembe se jött, pedig ott mászkáltam körülöttük. Jó, mondjuk dolgozott, és az igaz, hogy éhes pillantással nézett rám minden alkalommal, de akkor is.
Végül már nem is foglalkoztam vele. Tess körbevezetett, elmondta, hogy körülbelül mi hogyan fog kinézni, hogy a banda hogyan is képzelte el. Azonnal elnyerte a tetszésemet az elbeszélése, és érdeklődve figyeltem minden lépésüket. Nekem sosem lenne fantáziám ilyesmiket kitalálni, szóval elámulva figyeltem őket.

Az, amilyen profin Mike mozgott a kamera előtt, és rappelt, ugrált, énekelt, egyszerűen álomszerű volt. Én sosem tudnám ezt így megcsinálni. Ő pedig újra és újra kötélnek állt, és eljátszotta a szerepét, minden zavar nélkül.

Mikor visszamentem a kis szobámba, ahol a cuccaim voltak, láttam, hogy volt egy nem fogadott hívásom. A név helyén a nővérem neve állt, de én nem voltam hajlandó beszélni vele. Kit érdekel? Eljöttem helyette, most örüljön, de hagyjon békén. Boldog vagyok, hogy nem kell látnom, és beszélni se szerettem volna vele.
Egy pillanatra beléptem a stylist szobájába, hogy töltsek magamnak egy kis vizet, mikor két kéz kapott el, majd a hátam egy erős mellkasnak csapódott.

- Na, sikerült meglepnem az én titkos ügynökömet? – kuncogott a fülem mellett, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a hátam nedves lett tőle.
- Hát… sikerült – nevettem fel, majd megfordultam az ölelésében. Haja most vizesen a homlokába lógott, és az összes ruhája totál elázott. – Hát veled meg mi történt? – kérdeztem, s igyekeztem nem közelebb bújni hozzá, mivel nem volt váltóruhám.
- Mondtam, hogy ez lesz. A stúdióban esett egy kicsit – rántotta meg a vállát. – De mi ez a húzódzkodás? Gyere ide, Szépségem! – rántott magához, és jól megölelgetett. Jó volt hozzábújni, érezni a karjait magam körül, és az ajkait amelyek az arcomat súrolták, de azért mégis…
- Ne már, Mike! Ha összevizezel, nem tudok majd mit felvenni, nincs váltóm…
- Nem baj az! – kacagott tovább, és karjait a derekam köré kulcsolta.
- Gonosz vagy! – motyogtam, de azért közelebb hajoltam hozzá, és miközben megcsókoltam, ördögi terv fogalmazódott meg a fejemben. Miközben lehunyta szemeit, és mohón csókolt, én a kancsó után nyúltam. Nem mintha annyira ronthatnék még a helyzetén, de azért megteszi. Mikor ujjaim a kancsó fogóján voltak, elszakadtam tőle, egy hirtelen és egy erőteljes mozdulattal a képébe löttyintettem a vizet. Mike nem kicsit lepődött meg, nagyra nyílt szemekkel nézett rám, majd megrázta a fejét, hogy a víz kissé leperegjen róla.
- És én vagyok a gonosz? – kérdezte halkan.
- Megérdemelted – nyújtottam rá a nyelvemet, majd vigasztalóan hozzátettem – Nem sokat rontottam rajta, nem? – intettem elázott ábrázata felé.
- Hát, végül is tehetünk róla, hogy te is hasonlóan nézz ki – vigyorodott el ördögien.
- Mit forralsz? – néztem rá gyanakodva. – Mike? – kérdeztem óvatosan, mire ő elém lépett, felkapott a vállára, és kifelé kezdett sietni velem.
- Ne már, Mike! – sikítottam, közben benyúltam a hátsó zsebébe, és megmarkoltam a hátsóját. – Hm… Isten nem aprózta el! – kuncogtam, mire ő jókedvűen felnevetett. Már kint jártunk a díszletekben, és láttam, hogy mindenki mosolyogva figyel minket. Mike felsétált a színpadra, vagyis arra a helyre, ahol forgattak. Körülöttünk ott voltak az általam kedvelt szobrok, amik eléggé gonosznak néztek ki, de imádtam őket.
- Joe, lennél kedves? – szólt oda Joenak, aki látszólag most nagyon jó kedvében volt, hogy mindent sikerült felvenniük.
- Mire készülsz? – kérdeztem, de ő ebben a pillanatban letett a lábamra, aztán a víz a fejünk fölött zuhogni kezdett ránk. A vidám arcára egyszerűen fantasztikus volt ránézni. – Most akkor ki a gonosz? – húztam fel az orromat játékosan.
- Jaj, ne legyél durci! Hát volt ennél emlékezetesebb szülinapod? – kérdezte, s széttárta a karját, végigmutatva a helységen.

És igaza volt! Nem volt, és szerintem nem is lesz. Talán, ha vele maradok, ha valami kozmikus módon összehoz minket az univerzum, akkor még lehet… de eddig nem volt. Körbenéztem, miközben még mindig hullottak a fejünkre a kis vízcseppek, és mindenhol vidám arcokat láttam. Hihetetlen volt, és főleg Mike. Ezer wattos vigyort villantott, ujjainkat összekulcsolta, és magához húzott egy csókra.
Vaku villant, ami megörökítette a csókunkat.
Ott álltunk az „esőben”, összeölelkezve, csókolózva, boldogan. A kép hátuljára megkaptam mind a hat srác aláírását, amiben biztos voltam, hogy évek múltán milliókat fog érni. Mike pedig megkapta a telefonszámomat, azzal az elvvel, hogy kezdjen vele, amit akar.
A nap végén egy csókkal váltunk el, pedig mindketten többet is akartunk volna, de ezt nem lehetett. De ki tudja… lehet, hogy egyszer lesz valami…

Boulevard Of Broken Dreams

Volt egyszer egy lány, aki imádott álmodozni. Mindenről, amit csak el szeretett volna érni az életben, készített egy listát. A listán szereplő dolgokat kicsiny álombuborékokba helyezte, és megpróbálta azokat egyetlen nagy buborékká formálni.
Az egyikben, a legboldogabb buborékban egy fiú szerepelt. Valaki, akit a lány mindennél jobban szeretett. Felnézett rá, példakép volt a szemében. Minden egyes mozdulatát kívülről tudta, ha becsukta a szemét, szinte látta maga előtt, amint integet, mosolyog vagy éppen hangos nevetésben tör ki. Kevés személyt ismerhet így az ember, kevés olyan van, aki önzetlenül, viszonzás nélkül képes valakit szeretni és imádni.
A vágyálmok szép dolgok. Szükségesek az életben, nélkülük túl szürke lenne a Földön eltöltött idő.
A lány rózsaszínű buborékai egy ponton összeértek, és egyetlen, nagy vágyálom lett belőle, a középpontban Vele.
Teljesen egyoldalú dolog volt ez, hiszen az a fiú nem is tudta, hogy a lány létezik, ő mégis boldog volt a tudattal, hogy a képzeletében csak ők ketten léteznek, és senki más. Nincs, aki elronthatná a boldogságukat, nincs az a személy, aki befurakodhatna az álmaiba és elvenné tőle Őt.
Aztán egy napon a lány leült, és maga elé meredve újra a buborékba próbált merülni. De ekkor történt valami. Rájött, hogy ehhez ő már túl nagy. Szinte érezte, hogy ez már nem működik. Hogy nem élhet álomvilágban többé. Hogy a buborékja eddig csupán sodródó kis semmiség volt a rengetegben, de most fennakadt valamiben, ami darabjaira törte. A buborékja szilánkjai ott hevertek körülötte, és már nem a boldogságot tükrözte. Már nem a felhőtlen szabadságot, és mosolygást jelentette. Most csupán azt tudatosította a lányban, hogy az élet nem álom. Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy az álmai valóra váljanak. Rájött, hogy az ő álma, sehogy sem illene bele ebbe a világba.
A lány ezentúl nem álmodozott. Nem gondolt a fiúra úgy, mint a szerelmére. Csupán ült az összetört álma szilánkjai között, és élte az életét. Azt az életet, ami neki jutott. Azt, amiben nem volt boldog. Azt, aminek végén úgy fog eltávozni ebből a világból, hogy hírmondója sem marad.
Végigsétált az életen, végigsértették a lábát és a szívét a szilánkok, hiszen azokat nem kerülhette el. Végigkísérték az ösvényét, amit neki szántak, s nem engedték, hogy szabaduljon ettől. Egy-egy seb mindig jelezte, hogy hol van a helye. Hogy hol nem lesz soha, hogy kivel nem lesz.
Végigsétálni az összetört álmok országútján fájdalmas, és kínzó volt. De elfogadta, hogy neki ez jutott, és emelt fővel, összeszorított ajkakkal végigsétált rajta, s a végén boldog mosollyal az arcán fogadta a halált. Hogy miért? Mert a másik oldalon már ott volt Ő is.

Most múlik pontosan...

Csodálatos virágillat töltötte be a templomot. A liliom jellegzetes aromája bekúszott a tudatomba, és kellemesen melengetett. Ha behunytam a szemem, már-már el is feledhettem, miért is vagyok itt most. Hogy nekem most gyászolnom kellene, és hogy szomorúnak kéne lennem.
De nem! Ezzel majd foglalkozom később. Majd, ha pár pillanat múlva kinyitom a szemeimet, és a rideg valósággal találom szembe magamat. Addig is, gondoljunk inkább az élet szépségére!
Mert mit is lehetne tenni ilyen helyzetben, ha nem a pozitív dolgokra koncentrálni?

Ott van például a tudat, hogy nem maradtam egyedül. Hogy van egy növekvő élet a pocakomban, aki csak hozzám tartozik. Már csakis az enyém. Ettől a naptól kezdve birtoklom őt, és ő is birtokol engem. Remélem, kislány lesz! És azt is remélem, hogy az apja kék pillantását örökli majd, s az én szőke hajamat. Az apja…

Emlékszem, mikor először találkoztam vele. Tökéletes volt. Már akkor tudtam, hogy ő az egyetlen, akinek a helyét a szívemben nem veheti majd át senki. Hogy őt fogom szeretni az örökkévalóság végéig, és azon is túl. Istenem, bár ne fájna ennyire, hogy nincs velem!

- Mit iszol, cica? – kérdezte egy mosollyal az arcán, mikor azon az estén leültem mellé a bárpulthoz.
- Lepj meg! – rántottam meg a vállamat, és a szempilláim alól lestem rá.
- Legyen! – bólintott, majd odahívta magához a csapost, és a fülébe súgott valamit. – Claynek hívnak – nyújtotta felém a kezét.
- Quinn – mosolyogtam rá, ahogyan ő is rám. Tudtam, hogy azt hiszi, nyert ügye van. A csapos letette elém a koktélt, majd elment kiszolgálni a többi vendéget.
- Egészségedre Quinn! – emelte meg a poharát, és olyan pillantással mért végig, ami felperzselte a véremet.
- Egészségedre! – viszonoztam a jókívánságot, majd belekortyoltam az italba. Finom volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mit iszom. Az igazság az, hogy nem is számított, mikor belenéztem abba a kék szempárba.
- Van kedved feljönni hozzám? – kérdezte. Már az első pillanatban tudtam, hogy nem teketóriázik. Én azonban nem akartam egy lenni a sok közül.
- Kérdezd meg holnap! – néztem a szemébe, majd leugrottam a bárszékről, és egy utolsó mosolyt villantva rá, hazaindultam.

És megkérdezte másnap is! És utána, és utána… Amíg be nem adtam a derekamat.
Hogy mennyire szerettem őt! És most mennyire fáj az elvesztése!
És ez volt a pillanat, mikor foglalkoznom kellett az elmúlás fájdalmával…

Küzdöttem a könnyek ellen, amik ádáz módon le akartak csorogni az arcomon. Annyira fájt! Valaki egész életében nem találja meg a nagy őt, valaki sosem ízlelheti meg az igaz szerelem csodáját. Én megtehettem, és hagytam kicsúszni a kezeim közül.

Kinyitottam a szemem, és a plafonra emeltem a tekintetem.
Gyönyörű szentképek voltak felfestve, tökéletes munka volt. Mennyei angyalok lebegtek felettem, de szemükben én most mégis megvetést, és kárörvendést fedeztem fel. Hiába volt rajtuk a tisztaságot jelző fehér ruha, hiába virított a fejük felett a glória, hiába voltak ott a fehér szárnyak, melyek a mennyek kapujáig repítették őket. Most rajtam nevettek. Ünnepelték, hogy elvehették tőlem azt az egyetlen személyt, akit mindennél jobban imádtam a világon. Aki az univerzumom közepe volt.

Szinte remegtem az indulattól, ahogyan a pufók kis angyalkákat néztem. Gyűlöltem mindent, ami nálam feljebbvaló volt, mert ők tehettek erről. Ők szakítottak el tőle. Attól a kék pillantástól, a csábos mosolytól, a kócos frizurától… a szerelemtől. El kellett fordítanom a pillantásomat róluk, s inkább lefelé kezdtem bámulni, s egy újabb emlék kerített a hatása alá.

Hatalmas vihar tombolt odakint. Az eső hangosan kopogott az ereszen, és olyan hangja volt, mintha el akarná mosni az egész házat. Ez a hátulütője a tengerparti házaknak! Itt nagyobb a vihar. Félősen húztam magamra még jobban a bézs színű takarót, mikor Clay álmosan rám nézett.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, s érdeklődve pillantott végig rémült arcomon.
- Félek a vihartól! – suttogtam halkan, remegő hangon. Nem akartam, hogy bolondnak nézzen, hiszen elmúltam már huszonhárom is, de nem akartam hazudni neki.
- Félsz? – kérdezett vissza kissé meglepetten, majd édes-álmosan elmosolyodott. – Gyere ide! – karjait a derekamra kulcsolta, és közelebb húzott magához. Éreztem a bőre érintését, a szíve dobbanását, és ez azonnal megnyugtatott. – Mellettem nem kell félned, Quinn!
- Ez csak olyan…gyerekkori rossz élmény… - mormoltam a mellkasába, és még közelebb húzódtam hozzá.
- Jöhet bármi az életben cica, mennydörgés, villámlás, meteorit, bánat, szomorúság, félelem, nagy barna medve vagy egy oroszlán… - sorolta, s ez mosolyt csalt az arcomra. – Én mindig melletted leszek! Rám mindig számíthatsz, mert szeretlek! – suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Én is szeretlek, Clay! – néztem fel a kék szemekbe, amik kedvesen csillogtak.

Hallottam, ahogy körülöttem az emberek meghatottságukban felsóhajtanak, és hallottam a lépteket. A cipő hangosan koppant a kövön, én azonban nem néztem fel. Képtelen voltam elhinni, képtelen voltam elbúcsúzni tőle! Ahelyett, hogy felemeltem volna a fejem, s erősnek tettettem volna magam, inkább bizonyítottam a gyengeségemet, s mégjobban leszegtem a fejemet. A fekete ruhám szegélyét kezdtem piszkálgatni, s igyekeztem nem a pap beszédére összpontosítani. Nem akartam, nem voltam hajlandó tudomásul venni azt, ami körülöttem történt.

Újra Clay mosolya jelent meg lelki szemeim előtt, ahogyan egyik reggel az ágyunkban fekve azt mondta, örökké szeretni fog. De így hogyan? Megszegte az ígéretét! Benne is csalódnom kellene, de nem tudtam. Képtelen voltam rá haragudni, amiért magamra hagyott. Mert szerelmes voltam belé még mindig.

Istenem! Nem akarok itt lenni! Nem bírom! El kell tűnnöm! – gondoltam magamban, és végre lefolyt az első csepp az arcomon. El innen, most!

Idegesen álltam fel a padsorban, és halkan, remegő hangon kértem elnézést a többiektől, akik mind a papra figyeltek. Engedjenek ki! Csak ennyit akartam.

Fekete cipőm sarka hangosan koppant, ahogyan sikerült végre kilépnem a véget nem érő padsorból, de azt a hangot nem tudta elnyomni. A pap kérdezett, s nekem most mégis muszáj volt felé fordulnom. Tudnom kellett, hogy igaz-e ez az egész, vagy csak álmodom?
A szívem sajgott, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett, ahogyan az oltár felé fordultam.

- Akarom! – hangzott a válasz.

Zihálni kezdtem, és a lábaim ólomsúlyként nehezedtek a talajra. Fuss! Menekülj! – kántálta a hang a fejemben, s Isten rá a tanúm, hogy én futni akartam, de képtelen voltam!
A látvány, ahogyan a lány felé hajolt, kezeit az arcára csúsztatta, s boldogan megcsókolta, letaglózott. Ez a képsor vitt mindent az életemben. Minden reményt, minden jóságot.
Elvesztettem! Vége… És sosem kapom többé vissza őt!

Happy Birthday Jay! 2. - Semmi sem a régi

Most komolyan Nettie! – kiáltottam fel magamban, amikor megláttam az ágyra terített ruhát. Azt hittem a születésnapomon lehetek laza, de nem. Az én egyetlen Hercegnőm úgy döntött, hogy nem.

Kezeim közé fogtam a szmokingot, és csak néztem. Nagyon szép darab volt, de el nem tudtam képzelni, hogy mit tervezett Anett. Ha egy beöltözős bulit, amit annyira imád, akkor meg miért nem valami egyszerűbb és kényelmesebb?

Na jó, nekem mindegy lenne, csak kényelmes legyen.

-          Most mit szarakodsz már? – lépett mögém Rob. Ahogy ránéztem, láttam, hogy már félig átöltözött. Egy fekete nadrág volt rajta, és egy félig begombolt ing.

-          Én nem vagyok ám kíváncsi a tökéletes vámpír testedre! – nevettem.

-          Ha-ha! Nagyon vicces. – grimaszolt. – Nettienek biztosan tetszene. – vigyorgott. Az arcomról egy perc alatt eltűnt a mosoly. – Csak viccelek.

-          A legrosszabb, hogy szerintem igazad van. – sóhajtottam.

-          Ugyan! Szeret téged!

-          Az igaz. De attól még kíváncsi lehet rád… - böktem az ujjammal felé.

-          Nettie lett az egyik legjobb barátom. Az első három helyezettben benne van. Amit értem tett a forgatás alatt… - gondolt itt vissza az elmúlt hetekre. – És még nincs vége. Sokat köszönhetek neki. Sem én, sem ő nem gondolnánk egymásra úgy, mint nőre és férfire. – mondta halálosan komolyan.

-          Tudom, én is ott voltam… - motyogtam, és magamban felidéztem azokat a napokat, és éjszakákat.

-          Jaj, az arcodra van írva a mámor. – röhögött fel, mire oldalba böktem.

-          Hülye vagy… - vigyorogtam én is.

-          Na a lényeg az, hogy öltözz fel. – ment ki a szobából.

Még pár pillanatig vonakodva néztem a ruhát. Mire készülsz Nettie? – kérdeztem magamban.

Elmosolyodtam. Az én szeleburdi Szépségem. Előhúztam a zsebemből a kis fekete bársonydobozt. Három nap múlva, szenteste, megkérem a kezét.

Felpattintottam a doboz fedelét, és újra szemügyre vettem a gyűrűt. Fehérarany volt, és egy csodaszép gyémántkő volt a közepén.

Nettie szavai megint a fülemben csengtek.

„Nekem elég lesz, ha majd egy bizsu kis üveggyűrűt húzol az ujjamra.” Nevetett akkoriban, és mutatta az ujján a már három helyen megrepedt halványrózsaszín kis gyűrűt.

Ez csak jobban fog azért tetszeni neki! – reménykedtem, és ujjaim közé fogtam a karikát.

-          Jay! Elkésünk! – kiáltott át a vendégszobából Rob.

-          Jól van! Sietek! – szóltam vissza.

A gyűrűt visszatettem a helyére, majd betettem az éjjeliszekrényem fiókjába. Anett sosem nyúl az éjjeliszekrényemhez. Szerencsémre.

Gyorsan lekaptam a ruháimat, nehezen, de megváltam a zsír új kalapomtól, amit ma szereztem, és belebújtam a fekete szmokingba.

-          Te Jay… - jött be a nyakkendőjét igazgatva Rob. – Minek van a vendégszobában egy cserepes fenyő? – állt a tükör elé, mellém, és az utolsó simításokat végezte magán.

-          Mert Anett kitalálta, hogy nem hajlandó mindig új fát venni karácsonyra. Mert sajnálja a kivágott fákat, így kellett vennem egy ilyet. – magyaráztam.

-          Azért néha nehéz vele, nem? – próbált elfojtani egy vigyort.

-          Hát… Annyira nem. Lehet, hogy másoknak ez sok lenne, de nekem nem az. Védi a környezetét, ami nekem nagyon is bejön. És igaz, hogy akármilyen ruhámat dobálok szét, az három másodperc múlva már nem ott van, ahol letettem, mégis szeretem. Mindent meg kell keresnem, kivéve a hangszereket, és a kottáimat. Szeretem, hogy kiszáradásig hagyja a növényeket kókadni, aztán három napig sír, és öntözi őket. Hogy összemosta a kedvenc fehér-kék kockás ingemet Angel rózsaszín szoknyájával… - néztem a tükörben Robra, aki komolyan figyelt engem. – Szeretem őt. – vontam vállat. – Sőt, ez több, mint szerelem. Erre nincs szó.

-          Akkor szerintem ma nagyon boldog leszel! – tette a vállamra a kezét, és valami furcsa mosoly ült az arcán.

-          Biztosan… - bólintottam.

A kocsiban ülve egy kisebb vita alakult ki köztünk, mikor Rob a szememre kötött egy fekete kendőt. Aztán persze az egész utat végigröhögtük, mert Rob hülye sztorikat kezdett mesélni.

Mindig jól éreztem magam vele, és tényleg nagyon jó volt, hogy annak idején megismertem az Alkonyatos embereket.

A kocsi megállt, én pedig kiszálltam, és hiába kérdezgettem Robot, nem mondta meg, hogy hol vagyunk.

A cipőm koppant a kövön, és a terem enyhén visszhangzott. Kellemes virágillat lepte el az orromat, és már komolyan el sem tudtam képzelni, hogy hol vagyok.

-          Szia Jay! – hallottam meg Emma suttogó hangját.

-          Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben magával húzott egy kicsit.

-          Majd meglátod! – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Levette a fejemről a kendőt, és amint megpillantottam a kis embercsoportot azonnal elkerekedtek a szemeim.

Egy templomban voltunk, a legközelibb ismerőseinkkel. Szemeimet végigfuttattam mindenkin, majd tekintetem megállapodott Nettien.

Megkockáztatom, hogy a szám is tátva maradt. Annyira gyönyörű volt. A hófehér ruhában, ahogyan rám várt, és a bizonytalanság ott játszott az arcán.

Biztos voltam benne, hogy valami filmbe illő ez a látvány. Egyszerűen tökéletes volt.

-          Rád vár! – súgta a fülembe Emma, mire azonnal észhez tértem.

-          Tudom. – suttogtam, mintegy magamnak.

Őrült! A legőrültebb nő a világon! – vigyorogtam magamban.

Angel Penny kezében vígan kalimpált.

Nem is kívánhattam volna jobb ajándékot a születésnapomra. Nála jobb dolgot, nem is kérnék, és nem is kérhetnék.

Amint odaértem mellé, megfogtam a kezét, ami cseppet hideg volt. Nagyon izgult, még láttam a szemein, hogy az előbb majdnem elsírta magát.

Magamban felnevettem, hogy mennyire egy rugóra járt az agyunk. Én meg akartam kérni a kezét, ő pedig megszervezte az esküvőnket.

Nem is lehetnék ennél boldogabb. Életem legeslegjobb születésnapja ez!

Happy Birthday Jay! 1. - Semmi sem a régi

Gyorsan kapkodtam a lábaimat, és sietősen rohantam fel a szobánkba, hogy mindent elő tudjak készíteni. Életem talán leghülyébb ötlete volt, hogy ezt kitaláltam, de nem tehettem mást. A szavai ott csengtek a fülemben már nagyon rég óta. „Nem akarom, hogy az esküvőnket is végigkövesse a fél világ. Csak téged akarlak. Azon az egy napon csak te és én.”

Hát nem éppen csak ketten leszünk, de a cél az eredeti volt, amit Jay is pedzegetett. A ruhát villámgyorsan süllyesztettem el a gardrób legmélyén, majd a gyűrűket is elrejtettem.

Még három óra. – gondoltam magamban.

Reméltem, hogy minden jól fog elsülni, és nem lesz egyetlen egy bökkenő sem.

A gyomrom remegésén nem tudtam segíteni, mint ahogyan a folyon eszembe ötlő rémképeken sem.

Emma ekkor jelent meg az ajtóban, én pedig rögtön hozzá szaladtam.

-          Hol vannak a fiúk? – suttogtam.

-          Elmentek gitárt venni… Tudod milyenek, ha összeeresztik őket egy hangszerboltban. – legyintett. – Na, hogy vagy? – mosolyodott el.

-          Szarul. Emma… Mi lesz, ha otthagy? Ha úgy gondolja, hogy idegesítő csitri vagyok, és nem akar majd engem? – remegett meg a hangom.

-          Te nem vagy ép! Már hogyne akarna? Hiszen a vak is láthatja, hogy te vagy élete szerelme. – nevetett ki.

-          Nem vicces! Te is ideges voltál, mielőtt Rob elvett! – hadonásztam előtte. – Ráadásul ő meg is kérte a kezed, de Jay nem.

-          Ha úgy nézzük már évekkel ezelőtt megkért… - mutatott az ujjamon a zöld köves gyűrűre.

-          Igaz… - sóhajtottam.

-          Na, most menj és zuhanyozz le, aztán megyünk! – utasított, én pedig tettem, amit mondott.

Megfürödtem, hajat mostam, majd felöltöztem. Eközben Emma mindent összepakolt, és útra készen várt a kocsinál.

A fodrász remekül megcsinálta a hajamat. Laza kontyba fogta, a sminkes pedig zöldes árnyalatot vitt fel a szememre, és egy kis ajakfényt a számra.

A ruhám csodálatos volt. Pánt nélküli, hófehér ruha volt, hét réteg tüll és egy zöld szalag díszítette. A cipőm pedig hasonlóan fehér, és magas volt. Emma is csodásan nézett ki a lila ruhában, amit sikerült ráadnom, és Angie is elbillegett a maga két és fél évével a padlizsán színű kis ruhában.

Az ikrekre Vic vigyázott, de Angiet nem akartam kizárni ebből. Még ha kicsi is, akkor is szerettem volna, ha ott van, mikor összekötjük az életünket. Már ha Jay és úgy akarja.

Anya bejött hozzám, és egy kisebb sírás után, amit produkált, elment. Jay szülei és testvérei, a 100 Monkeys, az én szüleim, és a bátyám, Rob, Emma, Bobby, Tom, Marcus, Jess, Penny, Nikki és Taylor voltak jelen.

Jackson pedig semmiről sem tudott.

Elvileg Rob hazaviszi, és ott csak annyit mond neki, hogy készülök egy kis meglepetéssel, ezért kell felvenni a szmokingot, amit vettem.

Így csak ez a pár ember tud arról, hogy ma készülöm „rávenni” Jackson Rathbone-t, hogy elvegyen feleségül.

Amiből ő csak egy születésnapi bulit sejt, az egy esküvő lesz…

Magamban felnyögtem, ahogy kiálltam az oltár elé a templomban, és vártam. Nem egy megszokott dolog volt, hogy a menyasszony várja a vőlegényt, és nem fordítva.

Persze mindenki tudta, hogy ez miért van, csak éppen nem voltam egy cseppet sem nyugodt.

Mert mi van, ha tényleg nem akar elvenni? Mi van, ha őrültnek tart, hogy eljegyzés nélkül erre készülök? Mi van, ha azt fogja hinni, hogy egy rámenős cafka vagyok?

-          Csajszi! – lépett elém Jess, és mosolygott. – Nem is úgy nézel ki, mint aki házasodni készül… Inkább, mint aki temet valakit. – kuncogott.

-          Tudod, hogy félek. – motyogtam, és szuggeráltam az ajtót, hogy mikor jelenik meg ott Rob, oldalán Jacksonnal.

-          Nincs mitől félned! – mosolygott rám nagyon nagy meggyőződéssel.

-          Remélem… - suttogtam már csak magamnak.

A percek teltek, és tudtam, hogy késnek. Ötre kellett volna ideérniük, és már lehet negyed hat is. A pap ráérősen nézelődött a templomban, és nem is látszott rajta, hogy zavarná a késedelem. Engem már annál inkább.

A következő percben Rob jött be az ajtón, és vigyorogva intett Emmának, hogy mehet Jay elé. Emmával fog idesétálni hozzám. Ez egy minden tekintetben furcsa esküvő.

Emma kisétált az ajtón, majd Jayt odavezette az ajtó elé, és levette a szeméről a kendőt, ami eddig takarta a látását. Egészen addig mosolygott, és vigyorgott, de mikor megpillantotta a „násznépet” azonnal komolyra fordult minden vonása.

Amikor pedig rám nézett egyenesen eltátotta a száját. Na jó, annyira azért nem, de látszott az arcán a zavartság. Szemeimbe azonnal könnyek szöktek, és tudtam, hogy pár másodpercen belül meg fog fordulni, és elsétál… Vagy inkább fejvesztve elrohan.

Idegesen markolásztam a csokrot a kezemben, és igyekeztem nem elsírni magam. Emma valamit súgott Jay fülébe, majd belekarolt, Jay pedig végre elmosolyodott.

Olyan boldogságot láttam rajta, mint eddig soha. Futólag a családunkra és a barátainkra nézett, majd Angel kapálózó alakja felé, aztán rám.

Vigyorogva megrázta a fejét, mintegy hitetlenkedése megerősítéseképp, majd mellém érve összekulcsolta ujjainkat. Jess vígan kattintgatta a gépét, meg merem kockáztatni, hogy csak Jackson bejöveteléről van vagy száz kép.

Nagy levegőt véve, és Jay szemeibe nézve próbáltam megnyugodni.

-          Csak nem hitted egy percig is, hogy elhagylak? – suttogta a fülembe, és közben kezét a derekamra simította. Megborzongtam a gyengéd érintéstől.

-          Megfordult a fejemben, hogy bolondnak fogsz nézni… - vallottam be szemlesütve.

-          Pont erre vágytam! – villantott egy csábos mosolyt, és körbenézett, majd tekintete megállapodott rajtam. Úgy láttam, tetszettem neki.

A szertartás alatt nagyon boldog voltam, és szerencsére Jay is. Az „igen” szavakat határozottan és vigyorogva ejtettük ki, majd húztuk egymás ujjára a fehérarany karikagyűrűket.

-          Boldog születésnapot Mr. Rathbone! – susogtam ajkainak.

-          Köszönöm szépen Mrs. Rathbone. – csókolt meg. – A legszebb, ami csak valaha volt. 

Karácsony - Mindörökké Jasper

** Bogi **

Bágyadtan léptem a hatalmas ablakhoz, és néztem ki rajta. A fehér hópelyhek már vastagon borították a fákat, leplet képezve így mintegy álom és valóság között. A fehér szín megnyugtat, és minden pillanatban, ahogy meglátom a havas tájat, béke száll meg. Ez az álom része a dolognak, mert ha a hó elolvad, akkor ugyanúgy sötét színek fogják uralni a földet, ahogyan a szívemet is.

Sokat gondolok a szüleimre és nagyon hiányoznak. Jasper megtesz mindent, hogy boldoggá tegyen, és valójában az is vagyok. De el kell fogadnunk, hogy a szívem egy darabja mindig is az övék lesz, és hiányolni fogja szeretett szüleimet.

Hideg karok érintését éreztem a derekamon, majd csatlakozott hozzá az annyira imádott puszi. Jasper az állát a vállamra tette, és tűnődve nézte a tájat. Én viszont többet nem tudtam a kinti összhangra koncentrálni, mert immáron itt van velem Jasper. Csak az arcát tudtam figyelni, az arany tekintetet, a méz fürtöket, és a lassan vigyorba hajló ajkait.

-          Mi ilyen vicces? – suttogtam. Jasper folyton olyan nyugtató hangon beszélt, hogy én is hozzászoktam a halk beszédhez.

-          Az, ahogyan engem méregetsz. – fordította rám kavargó tekintetét. Elvesztem! Ez a pillantás magába szív és melenget, szeret és félt egyszerre.

-          Én nem is… méregetlek! – motyogtam. – Inkább gyönyörködöm. – mosolyogtam.

-          Pont bennem? Ez elég… szürreális. – nézett rám összevont szemöldökkel.

-          Nézz tükörbe! – hagytam rá a dolgot, és kinéztem az ablakon. De a szívem mégis jobban vágyott Őrá.

Megfordultam ölelésében és erős mellkasához bújtam. Szükségem volt az erős ölelésre magam körül, a csábító illatára, hogy érezhessem, ahogyan a mellkasa emelkedik és süllyed, hogy én magam is átölelhessem.

A szívem mintha két részre szakadt volna: az egyik fele sajgón fájt, a másik fele viszont veszettül boldog volt. Az egyik rész a szüleim halála miatt, a másik rész Jasper közelsége miatt.

Nagyot sóhajtva vettem tudomásul a kintről beszűrődő hangot. Alice volt az, aki felkiáltott nekünk a nappaliból. Ideje volt lemenni.

Már korábban mindenki betette a fa alá az ajándékokat kivéve a párjaiknak, mert azt személyesen akartuk átadni.

Jasper még bátorítóan rám mosolygott, majd felkapott egy szépen becsomagolt kisebb dobozt, így én is hasonlóan tettem, és az ajándékért nyúltam. Már első ránézésre lehetett tudni, hogy ékszer, mert egy nagyobb, fekete bársonydobozban volt.

Kézen fogva sétáltunk le a lépcsőn, majd a nagy fa köré álltunk egy félkörívben, így mindenki látta a másikat.

Carlisle és Esme voltak az elsők, ők adták át elsőnek az ajándékukat. Rose és Emmett kocsit kaptak, Alice egy vásárlási utalványt Párizsba valamilyen divatáruházba, Bella és Edward könyveket, valami spéci néhány-darab-van-csak-a-világon fajtát, Renesmee és Jacob pedig egy utazást Fokvárosba. Jasper és én maradtunk utoljára. Szerelmem egy új telefont kapott, de valami olyat, ami már hajaz egy számítógépre, egy olyat, amihez én úgysem értenék.

Carlisle elém lépett, és egy piros bársonydobozt tartott elém.

-          Csak hogy teljesen a családunk része legyél. – mosolygott, majd két puszit is kaptam, amit készséggel viszonoztam is.

-          Köszönöm szépen. – mondtam hálásan.

Számítottam rá, hogy a családi címer lesz az, de arra nem, hogy ilyen. Azt hittem majd kapok valamilyen ezüstláncot, mint Rose, vagy szalagosat, mint Alice. De nem. Az enyém tökéletesen olyan volt, mint ami a fiúk csuklóján is volt, csak vékonyabb bőr résszel. Ámulva néztem a tökéletesen megmunkált fehérarany címert, és szemeimbe könnyek szöktek. Új családom van! – fogalmazódott meg bennem a felismerés.

Először Jasper adott egy puszit az arcomra, majd Edward lépett mellém, és a másik orcámra is kaptam, most tőle. Edward és én, ha lehet így mondani, igazi testvérek voltunk. Se neki, se nekem nem volt eddig sosem igazi testvérünk. De az idő összekovácsolt bennünket.

Inkább hasonlítottam a csendesen olvasgató Edwardhoz, mint a hangosan hahotázó Emmetthez. Vagy a túlbuzgó Alice, a hiú Rosaliehoz. Bella más tészta volt, mert ő tökéletesen simult Edwardhoz. Majdhogynem ők ketten voltak egy személy.

Renesmee pedig a legtöbb idejét Jacobbal tölti.

A tekintetem a karácsonyfára téved, ahogy Rose és Emmett osztották az ajándékaikat. Hiányoztok! – sóhajtottam magamban. A sminkem miatt, amit Bella kent fel, nem akartam sírni, de tudtam volna.

Emmettéktől egy nagyon merész, amolyan semmit sem takaró fehérnemű szettet kaptam. Csak felvontam a szemöldököm, hiszen mindenki pontosan tudta, hogy Jasper minden alkalommal nemet mondott. Tekintettel léve rám. Legalábbis szerinte, mert nekem nagyon is kellett volna az intim közelsége, ő mégsem akart engem. Vagyis ő folyton úgy mondta, hogy nem akar bántani, és bizonytalan dologba belemenni. Nagyon nem bízott magában, hogy elég erős lenne.

Edward számtalanszor beszélgetett velem erről, hiszen pontosan tudta, hogy ez milyen nehéz lenne Jazznek, pláne, hogy ha teherbe esnék.

De ez sem volt igazi kifogás, mert Carlisle felírt nekem fogamzásgátlót, még hónapokkal ezelőtt.

Enyhén mosolyogva köszöntem meg a nem mindennapi ajándékot.

Bella és Edward azzal leptek meg, hogy egy albumba összeszedték nekem a régi fényképeimet, és még azokat is előhivatták, amik csak számítógépen voltak meg.

Fájdalmas, de gyönyörködő mosollyal az arcomon bámultam a képeket a szüleimről. De nem, most sem sírhattam. Már csak az én Jasperem miatt sem. Nem akartam, hogy újra csak önmagát hibáztassa.

Alice következett, aki gyorsan kiosztotta az ajándékait. Nem lepődött meg senki, hogy nekem nem vett semmit. Ahogyan én sem neki. Nem felejtem el a kis akcióit, és még mindig amolyan „utállak” szinten vagyunk.

Jó színésznő, és sajnos Jaspert is meg tudja vezetni néha… Tapasztaltam.

Egy – az enyémnél kisebb – kék bársonydobozzal a kezében lépett Jasper elé. Erőteljesen rántottam meg a kezem, hogy kiszabadítsam magam karjainak fogságából. Nem akartam a közelben sem lenni, így Edward mellé sétáltam.

Jasper szomorú tekintettel nézett rám, én pedig leszegtem a fejem. Jobban foglalkoztatott a ruhám, mint hogy lássam őket együtt. A fekete fodrokat néztem a szoknyán, mikor meghallottam Alice nyájas hangját.

-          Elég sok időbe telt, mire megszereztem, de érted bármit. – itt muszáj volt felnéznem. Még pont elkaptam a pillanatot, amikor két csókot hint az én Jasperem arcára. Megremegtem. Edward tenyere a derekamra simult, és maga mellé húzott. A háta mögött Bella is megsimította a hátamat.

-          Köszönöm! – Jasper bársony hangja kellemesen csengett.

Felpattintotta a dobozka fedelét, és megpillanthattuk a csodaszép órát. Régi stílusban volt díszítve, az egész tömör ezüst volt. Lenéztem a karomra fonódó családi címerre. Vajon Alice meddig hagyja még, hogy ide tartozzam? – fogalmazódott meg bennem a kérdés, mire Edward keze nyugtatóan kezdet simogatni a hátamat.

A ruhám hátul szabadon hagyta a hátam nagy részét, és ebben az állapotban nagyon jól esett a hideg érintés.

Jasper mégegyszer megölelte Alicet, amire nekem le kellett hunynom a szemem.

Az viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy az órát nem vette fel, hanem visszatette a fa alá, a dobozban.

Birtoklóan nyúlt felém, és húzott közel márvány testéhez.

Oldalam keményen feszült az övének, de szerettem, amikor tudatja, hogy hozzá tartozom.

Jasper következett. Újabb puszik, és ölelések Aliceszel, amit sikeresen, felforrt agyvíz nélkül éltem túl.

Jómagam egy csodaszép nyakláncot kaptam. Az egész rózsakövekből állt, ami kellemes halvány rózsaszín árnyalatot kölcsönzött neki, és egy B betű volt a medál, ami már valószínűleg gyémánt volt. Legalább is, ahogy felismertem.

Az én ajándékaim következtek, és készséggel adtam oda mindenkinek. Kivéve Alicet, akinek csak két puszit adtam. Kezei úgy fonódtak a mozdulat közben a karomra, hogy fájjon, de ne hagyjon nyomot. Egy taktikás bestia volt.

Legutoljára hagytam Jaspert. Nem akartam én is azzal kérkedni, hogy mennyit kerestem ezeket, meg ehhez hasonlók. Csak örömet akartam neki szerezni.

-          Boldog karácsonyt! – fordultam vele szembe, és egy csókot nyomtam a szájára.

-          Köszönöm. – mosolygott.

Nem tudtam, hogy mire számít, de határozottan nem arra, ami a dobozban volt. Persze nem is hibáztatom, mert ki gondolt volna erre?

Jasper döbbenten nézte a kis érméket a bársony borításon. Szó szerint nem jutott szóhoz, meg levegőhöz se.

Hitetlenül bámulta a kitüntetéseket. A többiek is körénk gyűltek, mikor észlelték, hogy Jazz nem fog megszólalni.

-          Hát… - kezdtem. – Te mondtad, hogy erre büszke vagy. Igyekeztem összeszedni, amennyit lehetett.

Jasper Whitlock nem volt hosszú ideig katona, de abban az időben a nagyon rátermetteknek, mint amilyen ő is volt, kiosztottak érmeket. Kis kitűzhető, a rangját jelző érmék. Egy sem volt meg neki, mert mikor Maria átváltoztatta, a kabátja, amin sorakoztak ezek, elveszett.

-          Mégis hogyan…? – suttogta, s végre rám emelte aranyszín pillantását.

-          Kutattam. Antikváriumokban volt meg. Nem volt egyszerű, mert az ország különböző pontjain voltak, nem egy helyen. De mivel tudtam, hogy fontos neked, így hála Edwadnak, és az őrült vezetési stílusának – nevettem fel, Edwarddal együtt. – Sikerült mindet beszerezni. – láttam Alice közömbös arcát Jasper mellett, ami aztán, ahogy rám pillantott, egy kissé dühössé vált. Nem foglalkoztam vele, pillantásom újból Szerelmemre esett. – Megvan az összes? Nem voltunk benne biztosak, hogy ez minden. – pillantottam a kilenc darabra.

-          Ez minden. – suttogta, majd visszacsukta a dobozt, és egy pillanatra a szívéhez szorította lehunyt szemekkel. Ezért a pillanatért már megérte. A többiek mind hátrébb húzódtak, mert mind éreztük, hogy Jasper nem ura az érzelmeinek. Legalábbis olyan szinten nem, hogy éreztem, mennyire hálás, és boldog. És kicsit talán szomorú is, azért ami a múltban történt. – Köszönöm! – suttogta, s a következő percben erős ölelésébe zárt.

-          Szeretlek! – simogattam a haját, amit annyira szeretett.

-          Én is… - nézett a szemembe valamilyen megmagyarázhatatlan pillantással. – Szeretlek! – susogta.

Egy pillanattal később ajkai lágyan becézgették az enyémet, majd arcomon éreztem a levegő mozgását, és a következő, amire eszméltem az volt, hogy az ágyunk süppedt testünk alatt.

Jasper most nem olyan volt, mint máskor. Valami megváltozott, és határozottan jó irányba.

Ajkai a nyakamra vándoroltak, nyelvét végighúzta a bőrömön fel és le, majd kezei a ruhám cipzárjához nyúltak.

Azonnal tudatosult bennem, hogy mit szeretne.

Elhomályosult tekintettel néztem arcára, és emelkedtem meg, hogy hozzá férhessen az anyaghoz.

Halkan húzta le a ruhámat összetartó szerkezetet, majd lehámozta rólam azt. Egy pánt nélküli fekete melltartó, és fekete csipke bugyi volt rajtam. Mióta a szüleim meghaltak csak feketében voltam. A cipőt egy szempillantás alatt vette le rólam, majd ajkaival megérintette a hasamat.

Sosem voltunk még ilyen közel egymáshoz. Sosem. Ez olyan más volt, mint az eddigiek, talán mert tudtuk, hogy most nem állunk meg.

A fejem mellett szorítottam mindkét kezemmel a takarót, és szinte hullámzott a testem érintése nyomán. Ahogyan megfontoltan, mégis szenvedélyesen húzta végig nyelvét a bugyim szegélyénél, egyszerűen elkábított, és nem tudtam mit is kéne tennem. Csak még többet akartam ebből az érzésből.

Kezeim elszakadtak a selyemágyneműtől, és a zakóját sietősen húztam le róla, miközben visszatért hozzám egy újabb szenvedélyes csókra.

Az ing gombjainak nagy része nem akart engedelmeskedni remegő ujjaimnak, és a legtöbb leszakadt, de nem érdekelt. Jasper belekuncogott a csókba, ahogyan megadta magát egy-egy varrás. Én azonban csak folytattam a tevékenységem, és újra megcsodáltam elefántcsont fehér mellkasát. Az izmok jól kivehetőek voltak mind a mellkasán, mind a hasán, de mégsem volt olyan izomkolosszus, mint Emmett. Tökéletes volt. Pont jó.

Számat a nyakára tapasztottam, és ott csókoltam, miközben a nadrágja gombjaihoz nyúltam. Ezek az átkozott gombok! – füstölögtem magamban, de rögtön elterelte a figyelmem, mikor Jazz a melleimet kezdte masszírozni.

Gátlástalanul felnyögtem az élvezettől, és gyors mozdulatokkal toltam le róla a zavaró nadrágot.

Félve nyúltam az alsónadrágja felé, majd simítottam kezemet kemény testére. Nem hittem volna, hogy érezhetek annál keményebb dolgot, mint mikor Alicenek hála teljes erőmből nekizuhantam Jasper mellkasának, de most ez megdőlt.

Már csak ott simogatni is olyan élvezet volt, amit eddig még sosem éreztem.

A melltartóm és a bugyim nagy reccsenéssel adta meg magát Jasper kezeinek, majd óvatosan a combomhoz nyúlt, és a csípőjéhez emelte, ahogy kezemet elvette onnan, ahol eddig tevékenykedett.

Egy újabb szakadás hangja hallatszott, és Jasper immáron meztelenül simult hozzám. Merev teste nekifeszült vágyam központjának, és egy kicsit megemeltem a csípőmet, ezzel még jobban hozzá dörgölőzve, de Jasper még várt.

-          Biztosan akarod? – kérdezte elakadó lélegzettel. Szemei éjfeketék voltak, és a vágy mellett egy kis félelem is vegyült a tekintetében.

-          Biztosan. Ne félj! – bólintottam aprót, és igyekezetem hang nélkül kiejteni a szavakat.

Jasper nagy levegőt vett, homlokát az enyémnek támasztotta, majd lassan belém csúszott.

Először a torkomra fagyott a szó, mert éles fájdalmat éreztem. Kitágult szemekkel néztem a felnyíló fekete szempárba. Jasper nem mozdult, csak ijedten nézett rám. Kellett pár másodperc, hogy magamhoz térjek. Kezeimet a vállaira simítottam, majd óvatosan és nagyon lassan megmozdítottam a csípőmet. Pár mozdulat után a fájdalom eltűnt, és valami más vette át a helyét. Jasper elmosolyodott, hiszen ő pontosan tudta, hogy mit érzek.

Olyan érzés volt, ahogyan testünk együtt mozgott, mintha mindig is erre vártunk volna. Pontosan összeillettünk.

Jasper igyekezett kontrollálni magát, láttam rajta néha, hogy erővel tartja vissza a kitörni készülő vadállatias énjét. És én sem segítettem neki túlzottan, hiszen testem hullámzott alatta.

Csókjainkba próbáltuk fojtani nyögéseinket, ami kisebb nagyobb sikerrel meg is történt.

-          Engedd el magad! – mormoltam a bőrébe, amikor a nyakát csókolgattam.

A hatás nem maradt el, de nem hittem volna, hogy ilyen lesz. Meglepett és letaglózott, ahogy Jasper elengedte a képességét, és megéreztem azt a kéjt, amit ő is érzett. Ezzel a tettével olyan robbanást idézett elő bennem, hogy kénytelen voltam hangosan felnyögni. Képtelen lettem volna csendben tűrni, ahogyan sejtjeim egyszerre robbannak fel, és repítenek a mennyországba.

Jasper – érezve engem – ugyanígy követett, csak az ő száját egy eléggé mély és hangos morgás hagyta el nyögés helyett.

Még percekig feküdtünk így, egymásba fonódva, Jasper pedig rajtam. Arcát a vállamba temette, és kapkodott levegő után. Kezeim a hátát cirógatták, ő pedig minden mozdulatomtól megremegett. Elmosolyodtam.

-          Ez… - motyogta, és mellém feküdt, engem pedig szorosan húzott magához, és magunkra rántotta a takarót.

-          Számomra tökéletes volt. – suttogtam, ahogyan mellkasára hajtottam a fejem.

-          Számomra is. Köszönök mindent! – simogatta a vállamat.

-          Én is köszönöm, hogy vagy nekem! – néztem fel arcára, mire csak elmosolyodott.

-          Boldog karácsonyt Bogi! – hajolt közelebb.

-          Boldog karácsonyt Jasper! Mindörökké Jasper! – mosolyogtam, majd megcsókoltam.

Édes beteljesülés - Amy's story

** Haley **

-          Lucas… - nyafogtam már sokadjára az úton.

-          Tudom Haley! – nevetett fel jókedvűen. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit idegesít a nyavalygásom. – Ez a ruha egy rémálom, nem kell elmondanod többször! – emelte kezét a kormányról az arcomhoz, és gyengéden végigsimított az arccsontomon. Alice egy abroncsos ruhát választott számomra, a partira, amit ők adtak, karácsony alkalmából.

-          Bocsánat. – hajtottam le a fejemet.

-          Jaj Életem, semmi baj. – fogta meg a kezemet, és ahogy ránéztem édesen mosolygott rám.

-          Luke… - ejtettem ki tétován a nevét, mire érdeklődve pillantott rám az úttest helyett. Persze nem féltem mellette, hiszen félig vámpír, és jók a reflexei. – Szerintem mindenki tudja, hogy miért viszel engem el egy hétre… - néztem zöld szemeibe.

-          Igen, azt hiszen mind sejtik. – kuncogott.

-          Nem is vicces… - dohogtam. – Anya elcipelt nőgyógyászhoz, még egy hónapja. Ő már akkor biztosra vette, hogy nekem szükségem lesz… - elharaptam a mondat végét, mert még kimondani sem mertem mire készülünk.

-          Semmi olyasmi nem fog történni, amit ne szeretnél. – nézett rám komolyan Lucas.

-          De szeretném csak… Én nem értelek… - gondoltam hirtelen a képeken megjelenő szőke lányra… Lizre.

-          Haley… - sóhajtotta, majd tekintetét az útra szegezte. Feszült volt, láttam, ahogyan karján kidagadnak az izmok, és az arca is megváltozott. Jól van Haley! Ezt jól megcsináltad – szidtam magam gondolatban.

-          Bocsánat… - suttogtam, s inkább kinéztem az ablakon. Most szúrtam el mindent.

-          Liz és én… Tudom, hogy furcsa… Hogy meglepő, hogy azért ment tönkre a kapcsolatunk mert én nem akartam vele lenni… És akkor tényleg úgy is éreztem, hogy nem vagyok elég felkészült rá. De veled más a helyzet. Nem mondom, hogy Elizabethet nem szerettem… - nagyot szusszantottam. – De téged… Te annyira más vagy. Olyan érzéseim vannak irántad, amiket el sem tudok mondani. – tekintetét kerestem, de csak az útra figyelt.

-          Értem. – hangom most sem volt erőteljesebb, mint az előbb.

-          Megérkeztünk. – motyogta. Miami csodálatos volt, és nem hittem volna, hogy egyszer eljutok ide, ráadásul karácsonykor. A ruha, ami már szinte egy örökkévalóság óta rajtam volt, nagyon idegesített.

-          Csodás… - néztem körbe, ahogy kisegített a kocsiból.

A szállodában a bejelentkezés nem tartott sokáig, és meglepődtem, mennyien töltik a karácsonyt itt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi ember menekül el a hófedte tájakról a melegbe. Mindenesetre, jó volt nézni, ahogyan az emberek megcsodálták a hatalmas karácsonyfát, ami a recepció mellett volt, és ahogyan rajtam kívül még jó sokan meresztik a szemüket az impozáns épület láttán.

Lucas egy szó nélkül fogta meg a kezem, és egy kis tologatós akármilyen kocsival, amin a csomagjaink voltak, elindultunk a lift felé. Próbáltam nem túl negatívan gondolkodni, mert féltem, hogy teljesen elveszem a kedvét attól, hogy velem legyen, de elég nehéz volt.

A szoba, amibe bevezetett, gyönyörű volt, és nem mellékesen hatalmas. Mindent a halványsárga és fehér szín jellemezett. Nekem nagyon elnyerte a tetszésem, így egy picit elfeledkezve mindenről körbesétáltam a lakosztályban, mert ezt már nem lehetett egy egyszerű szobának nevezni.

-          Tetszik? – jött a dallamos kérdés. Imádtam a hangját, mert mindig megnyugtatott, még akkor is, amikor eszét vesztve kiabált Emmettel, vagy mikor Lilivel telefonált. Bármilyen hangszínt is vett fel, az tökéletes muzsika volt a számomra.

-          Nagyon. – fordultam felé mosolyogva.

-          Nézd, én tudom, hogy ez neked új. Nekem is, mert még sosem voltam ilyen kapcsolatban egy lánnyal… - mintha kicsit zavarban lett volna. – És ha nem szeretnél itt lenni… Velem, akkor nyugodtan szólj, és hazaviszlek! – tétován pillantott rám.

-          Hogy lehet egy Volturi katona ilyen bizonytalan magában? – tettem csípőre a kezem, és nevetve kérdeztem őt. Sokat mesélt arról az időszakról, mindent tudok, mindent megmutatott.

-          Hát, ha azt akarod… - vont vállat, majd a következő pillanatban hátam már a falnak feszült. Lucas erősen nyomott a falnak, és halkan morgott, miközben orra végigszántotta a bőrömet a nyakamnál.

-          Én most valami egészen mást akarok… - nyöszörögtem halkan.

-          És mégis mit? – a csillogó zöld szemek kérdőn és mégis pajkosan néztek rám.

-          Téged. – hangomban csengett egy kis bizonytalanság, de ez szerintem érthető is volt, hiszen még sosem voltam együtt valakivel… Sosem szeretkeztem még senkivel.

-          Haley… - sóhajtotta nevemet, majd gyengéden pillantott rám. Egy kicsit hátrébb lépett, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – Biztos vagy te ebben?

-          Igen… - szinte olyan halkan ejtettem ki ezt az egy szót, hogy nem voltam biztos benne, hogy hallotta.

Tettei azonban másról árulkodtak, szerintem nagyon is hallotta és megértette, amit mondtam, ugyanis egy másodperccel később már az ágy süppedt be alattunk.

Tekintete olyan sok szeretetet, és szerelmet sugárzott, hogy már egy cseppnyi kétségem sem volt kettőnk felől. Tekintete perzselt, majd ajkait a nyakamra nyomta, és csókolni kezdett. A bőröm végig lángolt, ahogy a meleg érintés végigcsúszott a nyakamtól egészen a dekoltázsomig. A ruha, ami rajtam volt, nem sokat takart, épp hogy ráfeszült a melleimre, ami most talán mégis jó dolog volt.

Kezeimmel az ingje alját markoltam, majd mikor észbe kaptam, hogy nekem is tennem kéne valamit, felcsúsztattam tenyereim a hátára, és lassan simogatni kezdtem.

Ahogy ajkai a ruha szegélyénél kalandoztak, elfogott valamiféle extázis.

Nem észleltem pontosan, hogy mikor szabadított meg a ruhámtól, vagy hogy én mikor szaggattam le róla azokat.

Csak azt észleltem, hogy mindenhol ott van. A forró ajkai, a meleg lehelet, ami csiklandozta a bőrömet, a gyengéd érintés.

Minden egy négyzetcentimétert végigcsókolt a testemen, és a végsőkig húzta a gyönyörünket.

Amikor már nem bírtam tovább, szinte könyörögtem neki, hogy tegyen a magáévá.

Csibészesen mosolyogva tett eleget a kérésemnek, és boldogan sikkantva fogadtam magamba őt. Sosem éreztem még ahhoz hasonlót sem, mint amit akkor. Egy pillanatig éles fájdalom járt át, majd fokozatosan vette át ennek a helyét a gyönyör és a kielégülni vágyás.

Órákon át szeretkeztünk, egyik beteljesülés követte a másikat, és végre boldog voltam.

Végre nem volt, aki közénk állhasson, végre úgy éreztem, hogy a kettőnk kapcsolata révbe ért. Már nem éreztem többé úgy, hogy bárki is elválaszthat a férfitól, akit teljes szívemből szeretek.

Az ágyunk felett a plafonon egy tükör volt. És amint belenéztem, megláttam magunkat. Lucas izmos hátát, amint felettem fekszik, a bronz színű haját, ami annyira hasonlított Edwardéhoz. A tökéletesen csontfehér bőrt, ahogyan illik az enyémhez, ahogyan élénkpiros hajam szétterül az ágyon, a fehér takaróval kontrasztot alkotva.

Mosolyogtam. Mert boldog voltam, hogy Lucas Edward Cullennel lehetek. Akit mindennél jobban szerettem.