Happy Birthday Jay! 2. - Semmi sem a régi

Most komolyan Nettie! – kiáltottam fel magamban, amikor megláttam az ágyra terített ruhát. Azt hittem a születésnapomon lehetek laza, de nem. Az én egyetlen Hercegnőm úgy döntött, hogy nem.

Kezeim közé fogtam a szmokingot, és csak néztem. Nagyon szép darab volt, de el nem tudtam képzelni, hogy mit tervezett Anett. Ha egy beöltözős bulit, amit annyira imád, akkor meg miért nem valami egyszerűbb és kényelmesebb?

Na jó, nekem mindegy lenne, csak kényelmes legyen.

-          Most mit szarakodsz már? – lépett mögém Rob. Ahogy ránéztem, láttam, hogy már félig átöltözött. Egy fekete nadrág volt rajta, és egy félig begombolt ing.

-          Én nem vagyok ám kíváncsi a tökéletes vámpír testedre! – nevettem.

-          Ha-ha! Nagyon vicces. – grimaszolt. – Nettienek biztosan tetszene. – vigyorgott. Az arcomról egy perc alatt eltűnt a mosoly. – Csak viccelek.

-          A legrosszabb, hogy szerintem igazad van. – sóhajtottam.

-          Ugyan! Szeret téged!

-          Az igaz. De attól még kíváncsi lehet rád… - böktem az ujjammal felé.

-          Nettie lett az egyik legjobb barátom. Az első három helyezettben benne van. Amit értem tett a forgatás alatt… - gondolt itt vissza az elmúlt hetekre. – És még nincs vége. Sokat köszönhetek neki. Sem én, sem ő nem gondolnánk egymásra úgy, mint nőre és férfire. – mondta halálosan komolyan.

-          Tudom, én is ott voltam… - motyogtam, és magamban felidéztem azokat a napokat, és éjszakákat.

-          Jaj, az arcodra van írva a mámor. – röhögött fel, mire oldalba böktem.

-          Hülye vagy… - vigyorogtam én is.

-          Na a lényeg az, hogy öltözz fel. – ment ki a szobából.

Még pár pillanatig vonakodva néztem a ruhát. Mire készülsz Nettie? – kérdeztem magamban.

Elmosolyodtam. Az én szeleburdi Szépségem. Előhúztam a zsebemből a kis fekete bársonydobozt. Három nap múlva, szenteste, megkérem a kezét.

Felpattintottam a doboz fedelét, és újra szemügyre vettem a gyűrűt. Fehérarany volt, és egy csodaszép gyémántkő volt a közepén.

Nettie szavai megint a fülemben csengtek.

„Nekem elég lesz, ha majd egy bizsu kis üveggyűrűt húzol az ujjamra.” Nevetett akkoriban, és mutatta az ujján a már három helyen megrepedt halványrózsaszín kis gyűrűt.

Ez csak jobban fog azért tetszeni neki! – reménykedtem, és ujjaim közé fogtam a karikát.

-          Jay! Elkésünk! – kiáltott át a vendégszobából Rob.

-          Jól van! Sietek! – szóltam vissza.

A gyűrűt visszatettem a helyére, majd betettem az éjjeliszekrényem fiókjába. Anett sosem nyúl az éjjeliszekrényemhez. Szerencsémre.

Gyorsan lekaptam a ruháimat, nehezen, de megváltam a zsír új kalapomtól, amit ma szereztem, és belebújtam a fekete szmokingba.

-          Te Jay… - jött be a nyakkendőjét igazgatva Rob. – Minek van a vendégszobában egy cserepes fenyő? – állt a tükör elé, mellém, és az utolsó simításokat végezte magán.

-          Mert Anett kitalálta, hogy nem hajlandó mindig új fát venni karácsonyra. Mert sajnálja a kivágott fákat, így kellett vennem egy ilyet. – magyaráztam.

-          Azért néha nehéz vele, nem? – próbált elfojtani egy vigyort.

-          Hát… Annyira nem. Lehet, hogy másoknak ez sok lenne, de nekem nem az. Védi a környezetét, ami nekem nagyon is bejön. És igaz, hogy akármilyen ruhámat dobálok szét, az három másodperc múlva már nem ott van, ahol letettem, mégis szeretem. Mindent meg kell keresnem, kivéve a hangszereket, és a kottáimat. Szeretem, hogy kiszáradásig hagyja a növényeket kókadni, aztán három napig sír, és öntözi őket. Hogy összemosta a kedvenc fehér-kék kockás ingemet Angel rózsaszín szoknyájával… - néztem a tükörben Robra, aki komolyan figyelt engem. – Szeretem őt. – vontam vállat. – Sőt, ez több, mint szerelem. Erre nincs szó.

-          Akkor szerintem ma nagyon boldog leszel! – tette a vállamra a kezét, és valami furcsa mosoly ült az arcán.

-          Biztosan… - bólintottam.

A kocsiban ülve egy kisebb vita alakult ki köztünk, mikor Rob a szememre kötött egy fekete kendőt. Aztán persze az egész utat végigröhögtük, mert Rob hülye sztorikat kezdett mesélni.

Mindig jól éreztem magam vele, és tényleg nagyon jó volt, hogy annak idején megismertem az Alkonyatos embereket.

A kocsi megállt, én pedig kiszálltam, és hiába kérdezgettem Robot, nem mondta meg, hogy hol vagyunk.

A cipőm koppant a kövön, és a terem enyhén visszhangzott. Kellemes virágillat lepte el az orromat, és már komolyan el sem tudtam képzelni, hogy hol vagyok.

-          Szia Jay! – hallottam meg Emma suttogó hangját.

-          Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben magával húzott egy kicsit.

-          Majd meglátod! – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Levette a fejemről a kendőt, és amint megpillantottam a kis embercsoportot azonnal elkerekedtek a szemeim.

Egy templomban voltunk, a legközelibb ismerőseinkkel. Szemeimet végigfuttattam mindenkin, majd tekintetem megállapodott Nettien.

Megkockáztatom, hogy a szám is tátva maradt. Annyira gyönyörű volt. A hófehér ruhában, ahogyan rám várt, és a bizonytalanság ott játszott az arcán.

Biztos voltam benne, hogy valami filmbe illő ez a látvány. Egyszerűen tökéletes volt.

-          Rád vár! – súgta a fülembe Emma, mire azonnal észhez tértem.

-          Tudom. – suttogtam, mintegy magamnak.

Őrült! A legőrültebb nő a világon! – vigyorogtam magamban.

Angel Penny kezében vígan kalimpált.

Nem is kívánhattam volna jobb ajándékot a születésnapomra. Nála jobb dolgot, nem is kérnék, és nem is kérhetnék.

Amint odaértem mellé, megfogtam a kezét, ami cseppet hideg volt. Nagyon izgult, még láttam a szemein, hogy az előbb majdnem elsírta magát.

Magamban felnevettem, hogy mennyire egy rugóra járt az agyunk. Én meg akartam kérni a kezét, ő pedig megszervezte az esküvőnket.

Nem is lehetnék ennél boldogabb. Életem legeslegjobb születésnapja ez!

Happy Birthday Jay! 1. - Semmi sem a régi

Gyorsan kapkodtam a lábaimat, és sietősen rohantam fel a szobánkba, hogy mindent elő tudjak készíteni. Életem talán leghülyébb ötlete volt, hogy ezt kitaláltam, de nem tehettem mást. A szavai ott csengtek a fülemben már nagyon rég óta. „Nem akarom, hogy az esküvőnket is végigkövesse a fél világ. Csak téged akarlak. Azon az egy napon csak te és én.”

Hát nem éppen csak ketten leszünk, de a cél az eredeti volt, amit Jay is pedzegetett. A ruhát villámgyorsan süllyesztettem el a gardrób legmélyén, majd a gyűrűket is elrejtettem.

Még három óra. – gondoltam magamban.

Reméltem, hogy minden jól fog elsülni, és nem lesz egyetlen egy bökkenő sem.

A gyomrom remegésén nem tudtam segíteni, mint ahogyan a folyon eszembe ötlő rémképeken sem.

Emma ekkor jelent meg az ajtóban, én pedig rögtön hozzá szaladtam.

-          Hol vannak a fiúk? – suttogtam.

-          Elmentek gitárt venni… Tudod milyenek, ha összeeresztik őket egy hangszerboltban. – legyintett. – Na, hogy vagy? – mosolyodott el.

-          Szarul. Emma… Mi lesz, ha otthagy? Ha úgy gondolja, hogy idegesítő csitri vagyok, és nem akar majd engem? – remegett meg a hangom.

-          Te nem vagy ép! Már hogyne akarna? Hiszen a vak is láthatja, hogy te vagy élete szerelme. – nevetett ki.

-          Nem vicces! Te is ideges voltál, mielőtt Rob elvett! – hadonásztam előtte. – Ráadásul ő meg is kérte a kezed, de Jay nem.

-          Ha úgy nézzük már évekkel ezelőtt megkért… - mutatott az ujjamon a zöld köves gyűrűre.

-          Igaz… - sóhajtottam.

-          Na, most menj és zuhanyozz le, aztán megyünk! – utasított, én pedig tettem, amit mondott.

Megfürödtem, hajat mostam, majd felöltöztem. Eközben Emma mindent összepakolt, és útra készen várt a kocsinál.

A fodrász remekül megcsinálta a hajamat. Laza kontyba fogta, a sminkes pedig zöldes árnyalatot vitt fel a szememre, és egy kis ajakfényt a számra.

A ruhám csodálatos volt. Pánt nélküli, hófehér ruha volt, hét réteg tüll és egy zöld szalag díszítette. A cipőm pedig hasonlóan fehér, és magas volt. Emma is csodásan nézett ki a lila ruhában, amit sikerült ráadnom, és Angie is elbillegett a maga két és fél évével a padlizsán színű kis ruhában.

Az ikrekre Vic vigyázott, de Angiet nem akartam kizárni ebből. Még ha kicsi is, akkor is szerettem volna, ha ott van, mikor összekötjük az életünket. Már ha Jay és úgy akarja.

Anya bejött hozzám, és egy kisebb sírás után, amit produkált, elment. Jay szülei és testvérei, a 100 Monkeys, az én szüleim, és a bátyám, Rob, Emma, Bobby, Tom, Marcus, Jess, Penny, Nikki és Taylor voltak jelen.

Jackson pedig semmiről sem tudott.

Elvileg Rob hazaviszi, és ott csak annyit mond neki, hogy készülök egy kis meglepetéssel, ezért kell felvenni a szmokingot, amit vettem.

Így csak ez a pár ember tud arról, hogy ma készülöm „rávenni” Jackson Rathbone-t, hogy elvegyen feleségül.

Amiből ő csak egy születésnapi bulit sejt, az egy esküvő lesz…

Magamban felnyögtem, ahogy kiálltam az oltár elé a templomban, és vártam. Nem egy megszokott dolog volt, hogy a menyasszony várja a vőlegényt, és nem fordítva.

Persze mindenki tudta, hogy ez miért van, csak éppen nem voltam egy cseppet sem nyugodt.

Mert mi van, ha tényleg nem akar elvenni? Mi van, ha őrültnek tart, hogy eljegyzés nélkül erre készülök? Mi van, ha azt fogja hinni, hogy egy rámenős cafka vagyok?

-          Csajszi! – lépett elém Jess, és mosolygott. – Nem is úgy nézel ki, mint aki házasodni készül… Inkább, mint aki temet valakit. – kuncogott.

-          Tudod, hogy félek. – motyogtam, és szuggeráltam az ajtót, hogy mikor jelenik meg ott Rob, oldalán Jacksonnal.

-          Nincs mitől félned! – mosolygott rám nagyon nagy meggyőződéssel.

-          Remélem… - suttogtam már csak magamnak.

A percek teltek, és tudtam, hogy késnek. Ötre kellett volna ideérniük, és már lehet negyed hat is. A pap ráérősen nézelődött a templomban, és nem is látszott rajta, hogy zavarná a késedelem. Engem már annál inkább.

A következő percben Rob jött be az ajtón, és vigyorogva intett Emmának, hogy mehet Jay elé. Emmával fog idesétálni hozzám. Ez egy minden tekintetben furcsa esküvő.

Emma kisétált az ajtón, majd Jayt odavezette az ajtó elé, és levette a szeméről a kendőt, ami eddig takarta a látását. Egészen addig mosolygott, és vigyorgott, de mikor megpillantotta a „násznépet” azonnal komolyra fordult minden vonása.

Amikor pedig rám nézett egyenesen eltátotta a száját. Na jó, annyira azért nem, de látszott az arcán a zavartság. Szemeimbe azonnal könnyek szöktek, és tudtam, hogy pár másodpercen belül meg fog fordulni, és elsétál… Vagy inkább fejvesztve elrohan.

Idegesen markolásztam a csokrot a kezemben, és igyekeztem nem elsírni magam. Emma valamit súgott Jay fülébe, majd belekarolt, Jay pedig végre elmosolyodott.

Olyan boldogságot láttam rajta, mint eddig soha. Futólag a családunkra és a barátainkra nézett, majd Angel kapálózó alakja felé, aztán rám.

Vigyorogva megrázta a fejét, mintegy hitetlenkedése megerősítéseképp, majd mellém érve összekulcsolta ujjainkat. Jess vígan kattintgatta a gépét, meg merem kockáztatni, hogy csak Jackson bejöveteléről van vagy száz kép.

Nagy levegőt véve, és Jay szemeibe nézve próbáltam megnyugodni.

-          Csak nem hitted egy percig is, hogy elhagylak? – suttogta a fülembe, és közben kezét a derekamra simította. Megborzongtam a gyengéd érintéstől.

-          Megfordult a fejemben, hogy bolondnak fogsz nézni… - vallottam be szemlesütve.

-          Pont erre vágytam! – villantott egy csábos mosolyt, és körbenézett, majd tekintete megállapodott rajtam. Úgy láttam, tetszettem neki.

A szertartás alatt nagyon boldog voltam, és szerencsére Jay is. Az „igen” szavakat határozottan és vigyorogva ejtettük ki, majd húztuk egymás ujjára a fehérarany karikagyűrűket.

-          Boldog születésnapot Mr. Rathbone! – susogtam ajkainak.

-          Köszönöm szépen Mrs. Rathbone. – csókolt meg. – A legszebb, ami csak valaha volt.