Az ellenfél térfelén

2.

Furcsa volt újra abban a stadionban lenni, ami a város szívében helyezkedik el, és nekem is hosszú évekig az otthonom volt. Tekintetem körbehordoztam a zöld gyepen, a most üres lelátókon, a magányosan árválkodó kezdőkörön, a pályán. Hát újra itt voltam, a Santiago Bernabéu karizmatikus épületében. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy annak idején úgy mentem el innen, hogy nem terveztem visszajönni. Milyen naiv voltam! Hát hogy ne térnék ide vissza, ahol annyi minden történt velem, és ahol a régi barátaim még mindig itt vannak? Elnéztem a jobb oldali kapu felé, és azonnal a bátyám jutott eszembe. San Iker. Ő hiányzott a legjobban, habár lassan két éve ő volt az, aki azt mondta, menjek el.

Miután a spanyol válogatott zsinórban másodszor is megnyerte az Európa Bajnokságot az olaszok ellen, visszatértem velük Madridba. Iker annyira boldog volt, hogy napokig csak vigyorgott, és állandóan Sarát csókolgatta. Elnézően mosolyogtam rajtuk, hiszen ilyen volt az igazi boldogság. Ikernek minden megadatott akkor, amire csak vágyott. Nem úgy nekem.

Rengeteg rendezvény volt Spanyolország szerte, és én most is mindenhova elkísértem Ikert. Még úgy is, hogy Xabi nem volt hajlandó hozzám szólni, miután látott a döntőt követően Antonióval. Puff neki, megint volt egy mondvacsinált oka, hogy haragudjon rám, és elkerüljön. Talán így könnyebb volt neki, nem tudom. Tudtam, hogy szeret. Azt is tudtam, hogy minden erejével azon küzdött, hogy távol tudja tartani magát tőlem. Így hát nem tettem szóvá a hallgatását, de a szúrós pillantások azért rosszul estek. Elvégre nem nekem volt családom, ami közénk állt.

A legnagyobb partin, amit Madridban adtak a válogatott tiszteletére, összefutottam Nagoréval is. Egyébként nem igazán voltam puszipajtása egyik futballista feleségnek sem, neki meg aztán főleg. Ösztönösen és szándékosan is kerültem a társaságát, nehogy valamit észrevegyen rajtam.

Nos, azon a bizonyos partin dőlt el minden. Nem Xabi hozta meg a döntést, még csak nem is a felesége, hanem én. Egy olyan döntést, ami annál is súlyosabb és szilárdabb volt, mint mikor megmondtam Xabinak, hogy ne folytassuk tovább. Annak tulajdonképpen semmi értelme nem volt, csak egy kis időt nyertem Olaszországban. Aztán visszatértem Madridba, és… minden ment a régi kerékvágásban többé-kevésbé. Ekkor viszont nem tehettem másként, és valójában nem is akartam.

- Igazán csinos vagy ma este is – jött a dicséret Nagorétól, nekem pedig megborsódzott minden porcikám a hangjától.
- Te is – viszonoztam a gesztust felé fordulva, de inkább a pezsgős poharamnak szenteltem nagyobb figyelmet, sem mint neki.
- Azt hiszem eljött az ideje, hogy komolyan beszéljünk.
- Miről? – kapásból kérdeztem vissza, mintha ugyan halvány lilám se lett volna, hogy miről beszél, viszont a tekintetem azonnal a terem másik végében nevető Xabira siklott.
- Róla, természetesen – bólintott egy keserű mosoly kíséretében, én pedig kérdőn felvontam a szemöldökömet. Legbelül azért rimánkodtam, hogy Iker vagy Sara lépjenek már közbe, és mentsenek ki innen. Hát ez nem történt meg.
- Tudom, hogy évek óta a szeretője vagy – épp hogy nem fulladtam bele a pezsgőbe. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mire ő elnézően legyintett. – Nem, nem a kezdetektől tudom, de már pár hónapja.
- Nézd, én… - tulajdonképpen nem tudom, mit akartam mondani, de közbe is szólt, így nem kellett valami hazugság után kutatnom a fejemben.
- Ennek mostantól vége van – mondta komolyan, szinte parancsoló hangon. – Nem fogok a tulajdon férjemen osztozkodni – idegesen tekintettem körbe, hogy nem figyeli-e valaki a beszélgetésünket, de senki sem nézett felénk. – Választhatsz. Én szemet hunyhatok a dolog felett, ha elmész innen. Xabi nem fogja megtudni, hogy tudok rólatok, ahogyan más sem. Viszont, ha itt maradsz, kitálalok Xabinak, és elválok tőle.
- Ebben hol a… logika? – nyögtem a kérdést, miközben úgy szorítottam a vékony poharat, hogy belesajdultak az ujjaim.
- Szeretem őt, bármilyen meglepő, még ezek után is. Viszont, ha nem mész el, és folytatjátok ezt a játékot, akkor elválok. Előbb vagy utóbb kiderülne, nekem pedig nem hiányzik a megaláztatás, hogy évekig megcsalt. Ahogyan a gyerekeinknek sem szabadna erről soha, de soha tudomást szerezniük – pár pillanatig csak bámultam rá, néztem a tökéletes kontyba csavart hosszú haját, a gyönyörű arcát, és a karikagyűrűt az ujján.
- Nem kényszeríthetsz arra, hogy hagyjam el az otthonom – próbálkoztam meggyőzni, hogy amit kér az őrültség.
- Nem is kényszerítelek.
- Ha nem teszem meg, elhagyod őt – világítottam rá a mondandójára, mire csak komoran bólintott.
- Nézd, te nem vagy már egy éretlen kislány, aki ne fogná fel a döntései súlyát. Amikor meghoztad a döntést, hogy a férjem szeretője leszel, tudtad, mire vállalkoztál. Eleinte azt hittem, hogy szét akarod zúzni a családomat, hogy megszerezd magadnak Xabit. Aztán, amikor megtudtam, hogy pontosan mióta vagytok együtt, rájöttem, hogy nem ez a célod – tűnődve nézett rám pár pillanatig, én pedig lefagyva álltam vele szemben. – De akkor mi, hangzott fel a kérdés újra meg újra a fejemben, míg végül rájöttem. Boldoggá akarod tenni, bármi áron. És ha ehhez az kell, hogy a háttérben maradj, akkor megteszed – nem akartam felvilágosítani róla, hogy nem akartam én a háttérben maradni, és megpróbáltam elhagyni Xabit, hátha akkor rájön, hogy engem szeret jobban… de végülis igaza volt. Most is a háttérben voltam, mert szerettem őt. És mert önző voltam, magamnak is akartam őt, nem voltam hajlandó lemondani róla.
- Ez zsarolás – suttogtam a könnyeimmel küszködve, de ő erre nem reagált semmit, csak ugyanúgy nézett rám.
- Tudod – szólalt meg pár perc elteltével, míg én még mindig némán szobroztam. –, én megértem, hogy miért tetszel neki. Szép lány vagy, és okos is. De nem elég okos ahhoz, hogy magadtól eltűnj végre az életemből. Nem hibáztatlak téged. Pontosabban nem csak téged, tudom, hogy Xabi is tehet erről. Ettől függetlenül szeretem őt, mindenkinél jobban, és tudom, hogy ő is szeret engem. Te vagy a harmadik, a felesleges. Neked kell döntened! – értettem minden szavát, mégis kellett pár perc, míg összeszedtem magam.
- Rendben van – bólintott, majd minden további nélkül elsétált mellettem.

 Ő is feltétel nélkül szerette Xabit. Viszont volt köztünk egy hatalmas különbség. Míg ő teljesen nyugodtan felül tudott emelkedni a tényen, hogy Xabi mással is volt, én már nem voltam rá képes. Tulajdonképpen Nagore tett nekem egy szívességet, és megadta a végső löketet ahhoz, hogy elszakadjak Xabitól. A szívem majd’ megszakadt, amikor vetettem egy utolsó pillantást a szeretett férfi felé, de tudtam, hogy így helyes. Túlságosan is sok mindenről mondtam már le a kedvéért. Most éppen a családomról, az otthonomról készültem. Mégsem fájt annyira, mint illett volna.

- El sem hiszem, hogy itt vagy! – Iker hangja szakított ki a régmúltból, s nevetve fogadtam az ölelését, és azt, hogy felemelve megpörgetett a levegőben.
- Elvégre bajnokavatásra illett végre visszajönnöm, nem igaz?
- Jaj, Rosa, ez egy nagyon különleges nap lesz! – megfogta a kezemet, és kicsattanó örömmel nézett végig rajtam.
 - Csak nem elszakadtál a farkasfalkától? – ezt a hangot aznap hallottam utoljára élőben, mikor Nagore választás elé állított, és igazság szerint az emlékeimben nem élt ennyire… gúnyosan.

Iker egy pillanatra elkomorult, és a vállam felett vetett egy igen szúrós pillantást Xabira, aki ruganyos léptekkel haladt felénk. Felmosolyogtam a bátyámra, és az érkező felé fordultam.

Egyetlen szó nélkül hagytam el azt a bizonyos partit, miután Nagore odasétált Xabi mellé és megfogta a kezét. A mosoly, amit a feleségére vetett, biztosított róla, hogy jól döntök. Iker és Sara már korábban elmentek, majdnem sógornőm másnap orvoshoz készült, így szerette volna kipihenni magát, Iker pedig, mint egy igazi úriember, vele tartott. Így hát egyedül bandukoltam Madrid utcáin a lakásom felé, ahol aztán nem tudtam, mihez kezdjek.
Azt ígértem, elmegyek. Így is kell tennem, Xabi nem akarna elválni, de ha maradok, az lesz a vége. És valahol legbelül én is menni akartam.

Lehuppantam a kanapéra, és másnap reggelig ott gubbasztottam. Miután Sara és Iker végeztek a dokinál, átjöttek hozzám. Ott találtak estélyi ruhában, karikás szemekkel, elgondolkodva. Kénytelen voltam nekik mindent elmondani, bár nem akartam titkolózni egy percig sem. Előttük sosem voltak ki nem mondott dolgaim.

Iker még annál is komolyabb képet vágott, mint mikor megkaptam tőle a repülőjegyet. Akkoriban csak egy kis kiruccanásról volt szó, most viszont ténylegesen el akartam hagyni a hazámat.

- Ez a nő nem normális. Mégis hova mennél? – hitetlenkedett Sara, én pedig összenéztem Ikerrel. – Na, mit nem mondotok el? – sandított ránk.
- Azt hiszem, Iker is arra gondolt, amire én.
- Kapásból – bólintott Iker. – Menned kell – sóhajtott. – Ebből nagy botrány lehet Xabi számára. A válást meg kell indokolni a nagyközönségnek, és nem vagyok benne biztos, hogy Nagoe hallgatna az igazi okról.
- Azt mondta, nem akarja, hogy a gyerekek tudják. Sem most, sem később – nagy levegőt vettem, a torkom elszorult a gondolattól, hogy többé nem lehetek Iker és a családunk közelében. – Mit gondolsz? Szálljak szembe vele? Mégiscsak arról van szó, hogy megváltozik az egész életem.
- Rosita – mindig, amikor így becézett, úgy éreztem, hogy igazából is a testvérem. -, úgy gondolom, hogy éppen itt lenne az ideje, hogy elszakadj tőle. És még ha ez azt is jelenti, hogy elmész… én támogatom. Mert itt nem lehetsz boldog. Menned kell! Nem azért, mert Nagore azt mondta. Nem azért, mert én ezt mondom. Azért, mert élned kell, és nem csak valakinek az árnyékában megbújnod.

Iker segített összepakolni a cuccaim, pontosabban ő és Sara csomagolták el a ruháim egy részét és néhány személyesebb tárgyat, míg én nagy nehezen rászántam magam, hogy felhívjam azt a személyt, akire mindig számíthattam.

- Belezza! – jött a vidám hang a vonal másik végéről. – Már hiányoltalak.
- Ne haragudj, Antonio, de eddig nem értem rá – szabadkoztam, és annak ellenére, hogy éppen az életemet készültem feladni, mosoly kúszott az arcomra. Antonio Cassano mindig ezt hozta ki belőlem.
- Na jó, majd kiengesztelhetsz valamikor – nevetgélt.
- Lehet, hogy az a valamikor nemsokára el is jön – mondtam halkan, miközben azt figyeltem, Iker miként bohóckodik az egyik halloweeni maszkommal. A szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy ezentúl nem láthatom őt nap mint nap.
- Baj van?
- Nincs. Csak végre… ilyen-olyan okokból elköltözöm.
- Mármint… Madridból, vagy…?
- Téged hívtalak – adtam meg a választ, mire nagyot sóhajtott.
- Én várlak, bármikor jöhetsz… - néhány pillanatnyi csend következett, de tudtam, hogy még mondana valamit, így vártam. – És tudod, hogy bármikor szívesen beverem a képét.
- Tudom, de nincs rá szükség, és köszönöm. Azt hiszem holnap már ott is leszek, ha nem baj!?
- Téged mindig szívesen látlak, tudod jól.

Igen, tudtam jól, hogy rá tényleg mindig számíthatok. De vajon miért? Miért pont ezzel az engedetlen, szeleburdi, heves vérmérsékletű olasszal találtam meg ennyire a közös hangot? Hiszen teljesen a másik ellentétei vagyunk. Vagy talán éppen ezért?

Az érkezésem Olaszországba kellemes volt, erről Antonio tett, hiszen a kedvenc pizzámmal és fagyimmal várt a házában. Otthon. Ugyanis az a ház az enyém is lett, mivel nem kerestem magamnak sajátot. Jól elvoltunk egymás mellett Milánóban, egészen addig, míg a következő év tavaszán Antonio egy váratlan bejelentéssel állt elém.

- Megkerestek az AS Romától – bökte ki minden előzetes nélkül, amint belépett az ajtón. A villa kiesett a kezemből, és hangosan koppant a márvány asztal tetején, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Cas, ugye most nem csak ugratsz?
- Úgy nézek ki? – vigyorgott rám, mire boldogan felnevettem.

Nem viccelt, s a következő idényt újra Rómában kezdte a régi-új csapatánál. Azt jól tudta, hogy én egy cseppet sem bánom a csapat- és városváltást, hiszen a szívem mélyén nagy AS Roma szurkoló voltam, ami ugyan eltörpült a Real Madrid csillogása mellett az életemben, de sosem szűnt meg. Így Rómában beköltöztünk Antonio régi házába, és én végre ott voltam, ahol a Királyi Gárda mellett mindig is szerettem volna lenni, a Stadio Olimpico di Romaban. Cassano azonnal megtalálta a közös nevezőt a még mindig csapatkapitány Francesco Tottival, ahogyan a többiekkel is. Úgy tűnt ez végre egy hosszabb távú együttműködés lesz.

Ami engem illet, egy hangulatos kis cukrászdában kezdtem dolgozni – habár Antonio nem egyszer közölte, hogy erre semmi szükség sem lenne -, és néhány héten belül tökéletesen beilleszkedtem az új közegbe, a farkasfalkába.

Ezen idő alatt, míg Olaszországban voltam, Iker és Sara többször is eljöttek meglátogatni, én viszont nem tértem vissza Spanyolországba. Iker elboldogult nélkülem is, ahogyan Sara is kénytelen volt nélkülem megvásárolni fél Madridot a pocakjában növekvő kis Casillasnak. Esküvő ugyan ekkor még nem volt, de mind boldogok voltunk. Ők is, Antonio is, és én is. Egyre kevesebbszer jutott eszembe Xabi, és a múlt, s igyekeztem az új, boldogabb életemre összpontosítani.

- Természetesen nem szakadtam el tőlük, de nem minden nap lesz bajnok a bátyám, nem igaz? – válaszoltam újra magamhoz térve Xabi megjegyzésére, és kedvesen rámosolyogtam. Már nem tudott bántani a szavaival vagy a gunyoros modorával, amit akkor vett elő, ha dühös volt, vagy sértett. Jelenleg nem tudtam eldönteni, melyik volt.
- Te… - ledermedt előttem jó négy méterre és alaposan végignézett rajtam. – Te… - futott neki újból, én meg csak töretlenül mosolyogtam. Hiszen boldog voltam, nem is akárhogy.

A győzelem, amit a Roma aratott a Milan ellen nem volt ugyan annyira váratlan, de az ünneplés, amit az olaszok levágtak az nem volt fogható semmihez sem. Az utcák megteltek emberekkel, és olyan élénken és hangosan énekelték a csapat himnuszát, hogy már-már elsírtam magam a gyönyörűségtől. Mozdulni sem nagyon lehetett a téren, ahol éppen átvágtam a házunk felé, de nagy nehezen sikerült hazaérnem.
Antonio valamivel később esett be az ajtón, és bár fáradtnak tűnt, azért töretlenül mosolygott. Azért nem gyakran lő az ember ötven perc játék alatt mesterhármast.

- Hogy tetszett a meccs? – kérdezte boldogan, miközben lehuppant mellém a kanapéra és puszit nyomott az arcomra.
- Úh, nagyon untam magam, hiszen csak nyolc gól esett, és hát tudod… - vonogattam a vállamat, mire ő csak felnevetett. Ma ritka jó kedve volt. – Amúgy lefoglalt Chanel – most én vigyorogtam rá.
- Előbb lesz belőle olyan jó focista, mint az apja, mint Cristianból.
- Az biztos – értettem egyet. – Mondjuk mindkettő vérbeli Totti, azt meg kell hagyni. Már pedzegették, hogy átjönnének majd játszani valamikor – pislogtam rá nagy beleéléssel, mire lemondóan legyintett.
- Felőlem bármikor jöhetnek, csak akkor szólj előre és veszek egy láda sört, hogy Cesco meg én is jól szórakozzunk.
- Hiába próbálod tagadni, imádod Chanelt, és ő is téged – böktem oldalba, mire csak megvonta a vállát. Tényleg nagyon szerette Francesco gyerekeit, de valamiért nehezen vallotta be, hiába láttam minden héten, milyen jól elvan velük.
- Mit játszottak Ikerék?
- Nyertek ők is – pillantottam a tévére, amiben éppen a spanyol foci összefoglalója ment. – Holnap majd felhívom.
- Hm… - hümmögött, majd előredőlt, a térdere könyökölt és összeráncolt szemöldökkel nézett maga elé.
- Minden rendben van? – én is előredőltem, hogy így bírjam rá, hogy a szemembe nézzen, de továbbra is a szőnyeg mintáit fürkészte.
- Ma gondolkodtam – kezdte halkan. Alig értettem a tévé alapzaja mellett, de valahogy nem tudtam megmozdulni, hogy lejjebb vegyem a hangerőt. Az arca most olyan komoly volt. – Nekem lehet, hogy nem is lenne szabad élnem…
- Uram Isten, Antonio, ne mondj… - suttogtam elszörnyedve, de közbeszólt.
- Ne, figyelj! – fordult felém, de ennek ellenére zavartan kerülte a pillantásomat. – Az a műtét… én ma… amikor belőttem a harmadikat, rájöttem, hogy most nagyon jó formában vagyok. Annak dacára, hogy már nem vagyok képes végigjátszani egy egész meccset – félbe akartam szakítani, mert tudtam, hogy sosem beszélt a műtétről, ha nem volt muszáj, de nem tudtam. – De rá kellett jönnöm, hogy… ez nem csak annak köszönhető, hogy… jó orvosaim voltak, hanem… tulajdonképpen neked is.

Rájöttem, hogy azért volt zavarban, mert valami olyasmit akart nekem burkoltan mondani, amit még ezelőtt soha. Nagyot dobbant a szívem, mikor rájöttem, hogy azért nézi makacsul a padlót, mert azt hiszi, ha azt mondja, hogy többet érez irántam, mint barátság, megijedek és elutasítom. Xabi miatt.

Újabb döntés előtt álltam, amit nem hozhattam meg csak úgy. A szívemre kellett hallgatnom. Amióta Antonio belépett az életembe mindig számíthattam rá. Mindig volt számomra egy mosolya, és amikor csak akartam, kiruccanhattam ide hozzá. De miért? Hát azért, mert én szerettem vele lenni, és mert ő is szeretett velem lenni. Mostanra pedig már nem állt köztünk senki. Hát ezért volt, hogy évekig csak futó kalandjai voltak? Rám várt volna? És én? Én mire várok?

Konkrétan már semmire!

Kezeimet rácsúsztattam a vállára, és hátranyomtam őt a kanapé támlájának, majd közelebb hajoltam. Olyan furcsán rándult össze a gyomrom a közelségétől, mint nagyon régen, valaki más mellett. Már-már összeért az orrunk, és lehunytam a szemem. Azt akartam, hogy ő tegye meg azt a bizonyos lépést, és hát ő nem arról volt híres, hogy hezitált volna.

A csók, ami elcsattant, megváltoztatott mindent, mégis olyan volt, mintha mindig is így lett volna. Az éjszaka, amit egyazon hálószobában töltöttünk, csodálatos volt. Az életünk, ami innentől már közös mederben folyt, boldog volt. Régi emlékektől mentes, új élményekkel gazdag.

Három hónappal a spanyolországi utazásom előtt Antonio megkérte a kezemet, én pedig igent mondtam. Erről a farkasokon kívül csak Iker és a családunk tudott, egészen addig, míg az olasz újságírók észre nem vettél az ujjamon a kis piros köves gyűrűt, ami jelképezte a csapathoz való hozzáállásunkat. Nem gondoltam, hogy a spanyolok olvassák az olasz újságokat.

De Xabi nem is attól nem tudta befejezni a mondatát, hogy az ujjamon csillogó gyűrűt szemlélte. Sokkal inkább lekötötte a gömbölyödő hasam. Ebből tudtam, hogy nem csak az olasz újságok, de még az online média böngészése is kívül esett az érdeklődési körén.

- Terhes vagyok, igen – fejeztem be helyette a megkezdett frázist. Iker egyik kezével átkarolt a vállamat, a másikkal pedig a pocakomat simogatta.
- Anya teljesen odáig van a gyönyörtől, hogy még egy unokája lesz – nos, ezzel a kijelentéssel Iker határozottan nem mentette meg a helyzetet. Tisztán látszott Xabi arcán a döbbenet, de talán a gúnnyal most már felhagy.
- Sok minden történt két év alatt – mormogta szinte csak magának egykori szerelmem, mire bólintottam.
- Valóban sok minden – egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, és éreztem ugyan némi furcsa bizsergést a belsőmben, mégsem volt már vágy aziránt, hogy vele lehessek. Antonio végleg kiűzte őt a szívemből. – Otthon várunk Sarával – mondtam Ikernek, majd ellépve Xabi mellett elindultam, hogy segítsek a sógornőmnek a kicsivel, elvégre valakinek vigyázni kell rá, míg ő itt lesz a ceremónián.
- Nemsokára találkozunk a Világbajnokságon – szólt utánam Xabi, mire megtorpantam és elmosolyodtam.
- Igen… az olaszokkal leszek.

Az ellenfél térfelén

1.

Színes, csillogó konfetti-zápor terítette be a zöld gyepet; hangos, dobhártyaszaggató kiabálás töltötte be a levegőt; tűzijáték ezerféle villanása vakította el az eget. Ez a mai éjszaka az ünneplésé volt, ahogyan arra nagy bizakodva mindannyian készültünk is.

Figyeltem a boldog, mosolygó arcokat, és a sírós, könnybe lábadt szemeket. Halványan elmosolyodtam, amikor Antonio elém lépett, és kissé bánatosan, de azért vigyorogva felém nyújtotta a kezét. Felkuncogtam a régi szokáson, majd készségesen bújtam bele az ölelésébe, amit olyannyira szerettem.

- Gratulálok! – motyogtam a füle mellett, s szorosan magamhoz vontam.
- Köszönöm! Bár, megérdemeltétek a győzelmet.
- Óh, én semmit sem tettem hozzá – vigyorogtam fel rá, mire csak megcsóválta a fejét.
- Szerintem te is részese vagy, ha nem máshol, hát itt – bökött a mellkasomra, a szívem felé.
- Hmpff… - csak megcsóváltam a fejem, és hagytam, hogy kissé félrevonjon az öltözőlejáró folyosójának bejárata elől, hogy akik be akartak menni, elférjenek mellettünk. Ujjai megszorították az enyémet, én pedig megint ránéztem.
- Ennyi idő után is még mindig a háttérbe húzódsz. Pedig Iker nélküled lehet, hogy nem lenne itt.
- Ikernek ott van Sara – legyintettem, majd játszadozni kezdtem az ujjaival a hirtelen beállt csendben kettőnk között.
- Tudod, hogy szeret téged.
- Tudom, persze. Nem is erről van szó. Természetesen nem lennék itt, ha ő nincs. Szeretem a bátyámat, és… - megvontam a vállamat.
- És neki szüksége van rád, ergo megint nekem van igazam! – felvillantotta azt a tipikus Cassano-féle vigyorát, amit ezer százalékban az apjától örökölt, én pedig beleegyezően bólintottam.
- Az a baj veled, hogy általában igazad van.
- Csak ennyi a baj velem? – nevetett fel önfeledten. Szerettem, hogy mindig jó kedve volt… vagy legalábbis legtöbbször. – Hát ezt elmondhatnád a világ többi részének is.
- Semmit sem változol, tudod? – odabújtam az oldalához, karjaimmal átkulcsoltam a derekát, és figyeltem a spanyol válogatottat, amint fényképezkedtek a pályán.
- Te sem. Még mindig… még mindig nem csak Iker miatt vagy itt…
- Shhh! – pisszegtem le, és sebtében körülnéztem, hogy nem hallotta-e valaki, amit mondott.
- Biztos, hogy jó ez neked?
- Persze, hogy nem – motyogtam zavartan, és kissé letörten.

Mindketten elnéztünk balra, ahol a pályán ott állt Ő… és a családja. Újra elszorult a szívem, ahogyan azt láttam, hogyan ölelte át Nagore-t, és milyen szeretettel nézett le a két kis lurkóra, akik a konfettivel játszottak. Rögtön könnyek hada akart kitörni belőlem, így inkább hátat fordítottam a látványnak, és újra Antonióra néztem. Ő csak megcsóválta a fejét, majd újra megfogta a kezemet és befelé húzott az öltözők felé.

Antonio Cassanót hat évvel ezelőtt ismertem meg, amikor a Real Madridhoz igazolt, és elhagyva hazáját, Olaszországot, csatlakozott a Királyi Gárdához. Én már akkoriban is Iker mellett voltam minden pillanatban, annak ellenére, hogy akkor még csak tizenhét éves voltam. Iker volt az egyetlen rokonom az országban, és hát a családja. Mikor tizennégy évesen kiköltöztem Spanyolországba, hogy ott tanulhassak, ők a kezdetektől fogva kedvesek voltak velem, Iker és köztem pedig testvéries szeretet és szoros kötelék alakult ki. Mindig is szerettem a focit, és mikor megkért, elkísértem edzésekre, meccsekre, rendezvényekre, bárhova.

Antonio berobbant a mi kis nyugodt világunkban, és érkezésének első évében, ősszel, pont a születésnapomon, egy viszonylag kellemes októberi délutánon, szó szerint belémfutott az öltözői folyosón. Rettenetesen összeveszett az akkori edzővel, Capellóval, és mivel én sosem titkoltam, hogy én sem kedvelem őt, mellette maradtam aznap délután. Először nem is vett rólam tudomást, pedig ott ültem mellette az öltözőben, és vártam, hogy befejezze a dühöngést. Mikor végre kicsit lenyugodott, beszélgetni kezdtünk, és két napra rá, mikor hivatalosan is leközölték, hogy büntetést kapott a heves szóváltás miatt, már engem hívott először. A barátságunk hamar szorossá vált, habár ő már januárban el akart igazolni a csapattól; egyszerűen ki nem állhatta Capellót. Megértettem őt.

Iker kezdetben nem szólt semmit, kicsit ő is zabos volt Antonio heves vérmérséklete miatt, és állandóan a szemét forgatta, mikor azzal magyaráztam ezt, hogy „de hát olasz”. Később már örült neki, hogy lett egy kvázi legjobb barátom, és titkon – annyira azért mégsem titkon, mert még én is, meg Antonio is tudtuk- remélte, hogy szorosabb kapcsolat is kialakulhat köztünk. Antonio és én kezdettől fogva jól kijöttünk egymással, mert azt sem titkoltam, hogy nagy AS Roma drukker voltam, és hogy őt is nagyon szerettem. Viszont a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt Iker – és a családja – szerette volna. 2007 augusztusában Antonio szerződést írt alá a Sampdoriával. Még az sem térítette jobb belátásra, hogy abban az évben bajnok lett a Real Madriddal. Életemben nem voltam még olyan csalódott, mint akkor, mikor elhagyta az országot. Már majdnem mi is kezdtük úgy érezni, hogy több is lehetne köztünk, de aztán ő eligazolt, én pedig maradtam Iker és a Real mellett.

Idő közben betöltöttem a tizennyolcat, és Iker felvett, mint menedzsert. Tulajdonképpen semmi dolgom nem volt, hiszem volt már neki menedzsere – családon belülről -, nem is egy, de így is biztosítani akarta, hogy mellette lehessek. Boldogan írtam alá a szerződésem, és továbbra is mellette álltam.

Hiányzott Antonio, de ahogyan ő sem, úgy én sem hoztam soha szóba a kapcsolat témát. Nem lett volna értelme, hiszen messze voltunk egymástól, és jól ki is jöttünk, mint barátok. Sosem csattant el még csak egy csók sem köztünk, és bár elgondolkodtatott a dolog, hogy „vajon mi lenne, ha”, mégsem léptem semmit. Ahogy ő sem.

Az a bizonyos változás, az a fényesen szikrázó üstökös 2009-ben csapódott be a kis világomba, mikor is a Real új középpályást igazolt le, Xabi Alonsót. Ismertem már valamennyire, hiszen a spanyol válogatott tagja volt már jó régóta, ott is voltam 2008-ban, mikor Európa bajnokok lettek, mégis… mikor a csapathoz került, akkor ismertem csak meg igazán, és akkor borította fel az életemet.

Abban az évben Iker megismerte Sarát, vagyis akkor jöttek össze, és valahogy több csapatbuli is volt, mint előtte. Mivel Sara és Iker egy pár voltak, már nem lógtam annyit a szabadidőnkben Ikerrel, s az ilyen bulikon is inkább a többiekkel voltam. Nem akartam zavarni a friss szerelmeseket. Az egyik ilyen estén jobban is elbeszélgettünk Xabival, és Antonio után végre találtam még valakit, akivel tökéletesen megértettük egymást. Nem is lett volna semmi gond ebből, ha nem vonzódtunk volna egymáshoz másképp is. Ha nem csattant volna el az első csók egy novemberi éjszakán egy edzés után.
Nem számítottam rá, hogy ilyen módon közeledni fog hozzám, bár álmaimban már sokszor megjelent, hogy együtt vagyunk. Azon a napon mégis megtörtént, amiről azt hittem, lehetetlen.

Egymás mellett ültünk az öltözőben a padon, és már szinte mindenki elment, csak én vártam Ikerre, aki valahol elvileg megbeszélést tartott az edzővel, Xabi pedig ott maradt velem. Ugyanúgy beszélgettünk, mint előtte. Ő vidám volt, nevetős; én meg mosolygós, kicsit zavart, ahogyan mindig, ha Vele voltam. Kínosan ügyeltem arra, nehogy megtudja, hogy mennyire tetszik nekem. Nos, elég rosszul titkoltam, mint kiderült. Éppen én meséltem valamit az otthoniakról, valami vicceset, és tényleg nem számítottam rá, hogy közelebb hajol felém. Pedig megtette. Csak lélegzet visszafojtva vártam a pillanatot, mikor az áhított ajkak az enyémhez érnek, lehunytam a szemem, és… nem csalódtam. Pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Puha, gyengéd, magával ragadó, édes, izgató.

Úgy szerettem belé, ahogy az a bizonyos üstökös száguld az égen: extragyorsan. Tökéletes volt. Vicces, okos, szívdöglesztő, kedves, odafigyelő, olykor gyengéd, olykor éppen az ellenkezője.

Tudtam, mekkora hibát követek el, tudtam, hogy felesége, és gyereke van, mégsem tudtam nemet mondani. Hát így lettem én „a másik”, az, akivel megcsalja a feleségét, még ha erről alig egy maréknyi ember tudott csupán, akkor is. Eleinte reménykedtem benne, hogy elválik Nagore-tól, de nem tette. Azt mondta, mindkettőnket szeret, és képtelen dönteni. Én is képtelen voltam, hiszen ő sosem játszott velem, sosem vert át. Megmondta, hogy szereti a feleségét, és szeret engem is. Azt is minden alkalommal elmondta, mikor találkoztunk, hogy ha én abba akarom hagyni, akkor mondjam meg. Láttam a szemében a fájdalmat. Lelkiismeret furdalása volt, mert megcsalta a feleségét, de az is fájdalmat okozott neki, mikor ezt mondta nekem, és várta, mikor mondom azt, hogy elég volt. Nem mondtam. Nagyon sokáig nem, egészen addig, míg meg nem született a következő évben a kislánya.

Baromira fájt, pedig hát tudtam, hogy Nagore terhes, mégis, mikor Ane megszületett, valami elpattant bennem. Akkor körülbelül egy hétig nem találkoztunk, mert hát éppen megszületett a második gyermeke, és én is igyekeztem elfoglalni magam, elterelni a gondolataimat Róla. Ebben az egy hétben szinte csak Ikerrel és Sarával beszéltem, s egyik este mind a hárman együtt vacsoráztunk a lakásomon. Sara és én főztünk, Iker pedig edzés után hozzám jött. Előtte soha, egyszer sem szólt bele az életembe, de akkor megtette. Tudta már előtte is, hogy mi van köztem és Xabi között, s mellettem állt. Néha, mikor szomorú voltam, evett velem fagyit és nézett velem lehetetlenül romantikus filmeket; máskor pedig falazott nekünk, ha szükségünk volt rá. Nos, azon az estén kaptam tőle egy ajándékot, még most is úgy emlékszem minden szavára, minta tegnap történt volna.

- Ezt azért kapod, mert szeretünk téged – kezdte, én pedig kibontottam az elém tolt borítékot, amiből egy repülőjegy esett ki. Egy Rómába szóló jegy.
- Nem értem… - értetlenkedve néztem fel rájuk, ők pedig összepillantottak, majd Iker az asztalon az enyémre csúsztatta a kezét, és komolyan nézett a szemembe.
- Sosem fogja elhagyni őt, és ezt te is tudod. Xabi szeret téged, de nem eléggé. Nagore-t sem szereti eléggé, de ez már az ő bajuk. Nem ezt érdemled, és már nem bírom látni, hogy szenvedsz. Ezért kapod a jegyet. Szeretném, ha elmennél Rómába, onnan pedig egy kis pihenés után Milánóba. Antonio leigazolt az AC Milanba, nyár lesz nemsokára… Menj el, és…
- És éld azt az életet, ahol boldog lehetsz! – fejezte be Sara, és szeretettel teli tekintettel nézett rám.
- De… Mi lesz a Világbajnoksággal?
- Természetesen várlak, ha szeretnél jönni. Tudod, hogy fontos vagy nekem – mosolygott erőtlenül Iker. – De szeretném, ha addigra kicsit túl tudnál lenni ezen a dolgon.
- És ehhez Antoniót használjam? – rosszallóan néztem rájuk.
- Szerintem Antonio kifejezetten örülne, ha használnád – vigyorodott el végre rendesen, én pedig sírósan felnevettem.
- Nem is tudom, mit mondjak…
- Nem kell elmenned, ez csak egy lehetőség, amivel, ha akarsz, élsz, de nem kötelező. Nagyon hiányoznál – megszorította a kezemet, én pedig bólintottam.
- Nem mondom, hogy bármi is lesz köztem és Cas között… - elvigyorodtak a megszólításon, mert én voltam az egyetlen ember, aki így nevezte Antoniót. – De egy nyaralás nem is rossz ötlet… előtte viszont beszélnem kell Xabival.
- Ezzel egyetértünk.

Másnap üzentem is Xabinak, hogy találkoznunk kell. Nem sejtett semmit, bár a helyében én sem tettem volna. Nem adtam jelét, hogy véget akarok vetni a kapcsolatunknak, bár akkoriban már kezdtem úgy érezni, hogy jó lenne, ha végigsétálhatnék Vele az utcán, vagy elmehetnénk vacsorázni.
Elővigyázatosságból mindig vagy nálam, vagy egy hotelben találkoztunk. Bár legtöbbször nálam, viszont most, hogy egy kínos beszélgetésnek, egy szakításnak néztünk elébe, javasoltam egy hotelt.

Nem tartottam rossz embernek Őt, amiért megcsalja a feleségét, és ilyen-olyan indokokkal néha kimarad éjszakára; nem a feleségével bújik ágyba, és nincs ott, amikor a gyereket lefektetik. Persze, ha én lettem volna a felesége, talán sejtettem volna valamit. Talán. Bár Xabi mindig is nagyon szerette Nagot, és ezt nem is félt kimutatni. Fájt nekem, persze, de nem tartottam rossz embernek. Mert, ha Őt annak tartottam volna, akkor én is az lettem volna, és valahogy nem akartam ezzel szembenézni… és hát, akit tiszta szívünkből szeretünk, minden hibájával együtt, az a szemünkben sosem lesz rossz ember.

Mire én odaértem, Ő már várt rám. Amint kinyílt a szoba ajtaja, elmosolyodott, sötét szemeiben boldogság csillant, és behúzott magához, s azonnal csókkal köszöntött. Ennyit sem akartam engedni, tudtam, nehezebb lenne, ha érezném az ajkait az enyémen, de a hirtelen mozdulatra tényleg nem számítottam. Hagytam, hogy néhány pillanatig elvesszek az érzésben, aztán összeszedve magam, és minden erőtartalékomat, eltoltam magamtól. Már ott, már akkor láttam rajta, hogy tudja. Tudja, mit akarok mondani; arca szomorú lett, állkapcsa megfeszült, tekintete elsötétült, mégsem volt elutasító, vagy durva. Kezei, amik addig a derekamon pihentek, akkor megtalálták az utat az ujjaimhoz, összefűzte az enyémeket az övével, és beljebb húzott a kis nappaliba.

Egymással szemben foglaltunk helyet, és ahogy ránéztem, ha abból nem, hogy nem mellém ült, hát a távolságból tudtam, hogy akár meg sem kellene szólalnom. S ahogy felnéztem a szemébe, nem is tudtam. Csak gyönyörködtem az igéző szempárban, a kívánatos ajkakban, az arcban, amit eddigi életem során a legszebbnek véltem. Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak az a bizonyos gombóc növekedett egyre jobban, könnyeket csalva a szemembe.

- Értem – suttogta, s lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam az arcát. Annyiszor elmondtam Neki, hogy mennyire szeretem nézni Őt, figyelni, mire hogyan reagál, hogy most tökéletesen tudta, el kell rejtenie az érzéseit előlem. Jól is tette, lehet, hogy ha látom a szenvedését, visszakoztam volna. – Az én hibám.
- Mindkettőnké – még mindig lesunyt fejjel bólintott, nekem pedig nagy erőfeszítésbe tellett, hogy ne térdeljek le a fotel elé, és öleljem magamhoz Őt, jó szorosan, és próbáljam meg eltűntetni a bánatát. Semmit sem utáltam jobban, mint azt, ha azok, akik nekem fontosak, szenvednek. Pláne Ő. – A VB-n találkozunk – láttam, ahogy egy pillanatra megremegett, mintha hirtelen fel akarta volna kapni a fejét, hogy jól hallotta-e, amit mondtam, de végül nem tett semmit.

Nem mondtam Neki, hogy szeretem, egyszerűen csak kisétáltam a szobából, és futva tettem meg a hazafelé utat. Ikernek és Sarának igazuk volt, ezt nem bírtam volna már. Teljes kis családja lett: feleség, két gyerek. Én ebbe lassan már tényleg, igazán nem fértem volna bele. Viszont azt is tudtam, hogy mekkora fájdalom ez, már akkor éreztem, mikor még ki sem léptem a hotel kapuján, hogy a szívem menten megszakad. Mégis, akkor úgy döntöttem, hogy meglépem ezt. Muszáj volt.

Antonio persze tárt karokkal fogadott. Akkoriban még a Sampdoria játékosa volt, de már nem sokáig, így könnyen elütöttük az időt Olaszországban. Mindent tudott már így is, ami velem történt, de sokat beszélgettünk még Xabiról, rólam, róla és az úgy az életről általában. Ittam magamba a napsütést, fagylaltot és pizzát ettem minden nap, és edzésekre meg meccsekre jártam.

Elkísértem Antoniót Milánóba, segítettem berendezkednie, és hagytam, hogy vásároljon nekem egy csomó hülyeséget, amire nem is volt szükségem, de azóta is megvan minden, mert tőle kaptam. Ő mindig jó volt hozzám, és bárki bármit is mondjon arról, hogy nem tud viselkedni a pályán és hasonlók, nekem ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben. Mégsem történt köztünk az alatt a pár hét alatt semmi sem, nem jutottunk egyről a kettőre – már, ha egyáltalán kellett volna nekünk olyat csinálnunk. Még mindig barátok voltunk, még mindig tökéletesen megértettük egymást, mégsem léptünk a másik felé. Egyrészt, mert nem akartuk elrontani a kapcsolatunkat, másrészt mert talán így mindig megmaradt a lehetőség, hogy majd egyszer… ha mindketten készen leszünk rá? Talán.

- Figyelj, vegyél nagy levegőt és nyugodj meg, oké? – térített vissza a jelenbe Antonio hangja, én pedig nekidőltem az öltözőajtó mellett a falnak, és bólintottam.
- Semmi baj, csak kicsit… Mindegy – úgy tettem, ahogy mondta, nagy levegőt vettem, és mosolyogtam. – Meddig maradtok?
- Holnap reggel megyünk haza… most megkérdezném, hogy eljössz-e, csak hogy kirángassalak ebből a valamiből, amiben vagy, de tudom, hogy ünnepelni szeretnétek majd otthon.
- Hát igen. Elég nagy szám, hogy megvédték a címet a srácok.
- Hát az – bólintott, és mintha kissé csalódottnak láttam volna. Közelebb húztam magamhoz, és megöleltem.
- De ugye tudod, hogy a szívem mélyén nektek is szurkoltam? – suttogtam, mire felnevetett.
- Persze, Belezza* - nevette, majd két puszi és még egy ölelés után tovább indult az ő öltözőjük felé.

Tudtam, hogy holnap, amint hazaérnek, fel fog hívni, hogy jól vagyok-e. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért ilyen velem, hiszen én magam is éreztem, hogy másképpen bánik velem, mint a többi nővel. Másokat megnézett, megdicsért, de ennyi. Használta őket, ha úgy tartotta kedve, de velem nem ilyen volt. Örök kérdés… addig, míg meg nem kérdezem.

Sóhajtva, de boldogan fordultam a spanyol öltöző felé, hiszen nyert a csapat, megélhetjük az álmunkat, s azonnal találkozott a tekintetem azzal a szempárral, amely nem volt semmihez sem fogható. Azonban az Ő szemében csak részben láttam azt az örömöt, amit én éreztem; most sötéten csillogott az a barna, igéző mélység, s tudtam, hogy csalódott és mérges kicsit. Sosem kedvelte Antoniót igazán, és valószínűleg látott minket együtt most. Ledermedtem, és nem mentem közelebb. Valahogy visszatartott valami megfoghatatlan, láthatatlan, megmagyarázhatatlan erő, amely Xabi felől áramlott felém. Legbelül felkiáltott bennem egy hang, hogy örüljek annak, hogy ismét féltékeny, hogy tudatosult benne megint, hogy igenis lenne választásom. Lenne más helyette. Viszont a szívem nagyobbik fele megrémült, hogy fájdalmat okoztam neki, hiszen még mindig szerettem. És hát az elmúlt két évben történt egy s más, ami sosem tűnik el az életemből. Bár, mit is feledhetnék el, ami Vele kapcsolatos?

A háta mögött feltűnt Iker, és ezer wattos vigyorral az arcán kikerülte a szintén dermedten álló Xabit, és felém igyekezve kitárta a karjait. Igyekeztem mosolyogni, ami egy kis részben könnyed is volt, hiszen Iker nagy álma vált ma valóra, és én vele együtt örültem. Szorosan magához ölelt, megemelt, forgott velem egyet-kettőt, és közben azt hajtogatta, hogy „megnyertük”.
Felnevettem, és bőszen bólogattam, viszont fél szemmel azért láttam azt a haragos-bánatos szempárt még utoljára megvillanni, majd Xabi eltűnt az öltöző ajtaja mögött. Lehunytam a szemem, és nagyot nyeltem. Iker abbahagyta az ujjongást, és aggódva pislogott le rám.

- Minden rendben? – kérdezte, s kezei közé véve az arcomat, gondosan szemügyre vett.
- Persze. Csak még most sem hiszem el, hogy ez történt – vigyorodtam el, és gyengéden belebokszoltam a hasába.
- Én sem, jaj, Istenem, ez annyira…

Egész végig, míg a csapatra, és főként Ikerre vártam, hogy átöltözzenek és induljunk, azon járt az agyam, hogy vajon mit fog mondani Xabi?! Bár butaság volt, mégis tartottam tőle, hogy haragszik Antonio miatt, bár ez sosem érdekelt engem különösebben, legalábbis nem tettem ellene semmit. Tudtam, hogy Neki van felesége és családja – akik ráadásul ma itt voltak -, nem nekem, mégis aggódtam, hogy mi lesz. Nem mintha lenne köztünk valami konkrétan, de azért mégis…

De hát nem ilyen a szerelem? Irracionális, fájdalmas és gyönyörű egyben?

*Belezza - Szépségem

Karácsony szelleme

Furcsán nyugtalan voltam, mint ahogyan minden Szenteste reggelén az elmúlt hat évben. Ám valahogy most mégis más volt. Eddig is bennem volt az érzés, hogy ez lesz az a nap, amikor vége mindennek, de ma mégjobban éreztem. Valahogy egy cseppet sem volt karácsonyi hangulatom, és semmi kedvem nem volt sem sütni-főzni, sem fát díszíteni. Azonban egy ilyen helyen, ahol én is éltem, muszáj volt megtartani a látszatot. Így egész nap a konyhában ácsorogtam, és tettem a dolgomat. Nem sok mindent készítettem, hiszen csak magam leszek az este, s majd holnap jönnek a szüleim, és a testvérem meg a családja. Mégis szerettem volna elkészülni, és kicsit az is bennem volt, hogy foglaljam le magam, főleg a gondolataimat. Nem szabadott Őrá gondolnom, még csak egy picit sem.
Délután gyorsan felhozattam a lakásomba a fát, amit vettem, megköszöntem a portásnak, boldog karácsonyt kívántam, majd sietve kitessékeltem a lakásból. Egyszerűen rossz érzésem volt, Isten ments, hogy valaki másnak is baja legyen miattam. Elővettem a szekrényből a dobozt, amiben a díszek voltak, majd nekiláttam a dolognak. Olyan érzésem volt, mintha nem is lennék magamnál. Csak tettem egyik gömböt a másik után, de nem is eszméltem rá, hogy mit csinálok, csak mikor hirtelen kész lettem. Nem is olyan hirtelen, mert két órát töltöttem a fa mellett.

- Tényleg nagy baj van velem! – motyogtam, ahogyan a díszeket néztem.

Bedugtam az égőket a konnektorba, és megengedtem magamnak, hogy egy kicsit gyönyörködjek a művemben. Imádtam a színes gömböket, a kis figurákat, a hosszú csengősorokat. Hiába volt manapság az a divat, hogy egy vagy esetleg két színből álljanak csak a díszek, én megszoktam kicsi koromban, hogy színes az egész. Kékek és zöldek, pirosak, sárgák, lilák, rózsaszínek.
Kihordtam a szobámból a becsomagolt ajándékokat és szépen a fa alá helyeztem őket.
Ahogy odaléptem az egyik piros gömbhöz, hogy még kicsit igazítsak rajta, váratlanul egy sötét szempárt pillantottam meg visszatükröződni benne. Hátrahőköltem, belerúgtam az egyik csomagba, abban hangosan csörömpölni kezdett a húgomnak vett edény, és ahogy hátrafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valaki állt mögöttem, nem láttam senkit. Egyedül voltam. A szívem ezerrel dübörgött, a fülem zúgott, ahogyan az ereimben zubogott a vérem, és hangosan ziháltam. Oké, ha valaki most látna, azt gondolná, hogy bolond vagyok, pedig megvan rá az okom, hogy ijedezzek!
Jó pár percig álltam ott, mozdulatlanul, a mellkasomra szorított kézzel, majd elnevettem magam a képtelen helyzet miatt. Ez lehetetlen, csak képzelődsz! – mondogattam magamban. Rákényszerítettem magam, hogy megmozduljak, s bementem a szobámba. Nagy levegőket vettem, és belenéztem a szekrényembe, kiválasztottam egy fekete, szűk nadrágot, meg egy halványpiros blúzt. Mégiscsak ünnep van, illene kiöltöznöm.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy misére menjek. Én most templomba? Még ha képzelődöm is, akkor sem tenném! Jobb félni, mint…
A konyhában kitöltöttem magamnak egy pohár bort, és miközben azt kortyolgattam, igazgatni kezdtem a terítéket. Ha egyedül is eszem, akkor is nézzen ki jól. A nagykanálon mintha láttam volna egy foltot, így felemeltem, hogy közelebbről is megnézhessem, mikor újra az a szempár villant át a fényes ezüstön. A kanalat levágtam az asztalra, annyira nyomtam, hogy a tenyerembe élesen belenyilallt a fájdalom, de nem érdekelt.

- Fordulj csak meg, itt vagyok! – a mély hangra egy pillanatra megállt a szívem, majd olyan hirtelen fordultam meg, hogy a bor kilöttyent a fehér járólapra.
- Nem… - suttogtam hitetlenkedve, s éreztem, ahogyan a borospohár kicsúszik a kezemből, de utánakapni már nem volt lelkierőm. Hallottam, hogy élesen csengve ezer darabra törik, de nem tudtam ellene tenni. Ott állt a pult mögött, ujjait a háta mögött összefonta, barna tincsei tökéletesen elfésülve, a szakálla ugyanolyan rövid volt, mint oly sok évvel ezelőtt, ahogyan ugyanazt a fekete öltönyt viselte. De a legmegrázóbb mégsem a szépsége és tökéletes sármja volt, hanem a hatalmas, fekete tollakból álló szárnyai.
- Meglepettnek tűnsz – telt ajkai mosolyra húzódtak, én pedig megborzongtam ettől. Tudtam, miért jött, és ettől megrémültem. – Pedig megbeszéltük, emlékszel?
- Azt nem mondtad, hogy mikor jössz! – rebegtem ijedten. Körbe akartam nézni, hogy merre fussak vagy valami, de képtelen voltam levenni róla a szememet.
- Így is több időt kaptál, mint mások. Megállapodtunk! A lelkedet adtad nekem cserébe az édesanyád egészségéért. Kaptál tőlem jó pár évet, és most… Gyere velem! – kinyújtotta felém a kezét, szemei szinte hipnotizáltak, szívem szerint a kezébe csúsztattam volna az enyémet, de az eszem ellene cselekedett.
- Nem! – aprót ráztam a fejemen, hogy ezzel is jelezzem, hogy nem állok kötélnek. Arca elkomorult, tekintete elsötétült, én pedig idejét láttam a rohanásnak. Hátat fordítottam neki, és az ajtó felé lendültem.
- Nem bújhatsz el előlem! – kiáltott utánam, de ekkor már a lépcsőházban futottam.

Nem is vettem észre, hogy így elrepült az idő, és kint korom sötét volt. A cipőm belesüppedt a mély hóba, nem csizmában voltam, s így a zoknim is egyből csurom vizes lett a bokámig érő sportviseletben. Viszont nem foglalkozhattam ezzel, így rohanni kezdtem.
Egyáltalán nem voltam tisztában a képességeivel, és azt sem tudhattam biztosra, hogy micsoda Ő. Bár a szárnyakból ítélve nem számíthattam valami sok jóra. Bár milyen angyalnak vannak fekete szárnyai? Ez a Bibliában sem így van, az biztos.
A hó megállíthatatlanul szállingózott, óriási pelyhekben telepedett le az utcára, és mindenre. Nem jártak kint sokan, hiszen Szenteste volt, amit mindenki a családjával tölt normális esetben, pláne az én környékemen. A portás persze nem kicsit nézett rám furcsán az üvegbódéja mögül, de mit érdekelt ő most engem?
Hova menjek? Minden, aminek utánaolvastam az elmúlt években, minden, amit megtudhattam Róla, hazugságnak tűnt ebben a percben. Démonok, szellemek, istenek, ördögök. Semmi használható nem jutott az eszembe, amivel távol tarthatnám magamtól. Sejtettem, hogy nem jutok messze, de ahogy hirtelen előttem termett a járdán lefékeztem, és a csúszós úton hanyatt estem. Szárnyait most kitárta, hatalmas erővel legyintett vele egyet úgy, ahogyan a legnemesebb madár tenné, s arcomba hózuhatag csapódott. Azonnal hátrálni kezdtem, az ujjaimat marta a jeges hideg, ahogyan mászni kezdtem, közben pedig megráztam a fejemet, hogy lássak is valamit.

- Mondtam, hogy nincs olyan hely, ahol elbújhatnál előlem! – úgy mondta, mint a fáradt apukák a kisgyermeknek. Sóhajtott, s ahogyan felnéztem rá, meghökkenve vettem tudomásul, hogy közvetlenül előttem állt.
- Biztos vagy benne? – húzni akartam az időt. Csak eszembe jut, hova nem jöhet utánam!
- Biztos – elmosolyodott, nekem pedig egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Gyönyörű férfi volt, nem kétség. Isten, már ha lehet ezt mondani, legjobb munkája! – Ugyan, ne kéresd magad, nem lesz olyan rossz! Nem fog fájni, ígérem! – újra hátrafelé kezdtem mászni, mire szomorúan vette tudomásul, hogy nem megyek vele.
- Nem akarom! – szemeimet ellepték a könnyek, majd feltápászkodtam, és kérlelően néztem rá. Nem lehet, hogy valaki, aki ennyire tökéletes, egy szívtelen vadász legyen!
- Ma jött el az időd! – mintha csak a Kaszást hallottam volna. Talán az is?

Újra futni kezdtem. Nem érdekelt, hogy seperc alatt utolérhet, nem érdekelt semmi, csak az, hogy meneküljek. Berohantam az egyik utcába, majd bekanyarodtam egy másikba. Mikor realizálódott bennem, hogy merre is tartok, szinte felvisítottam a megvilágosodástól. Hát persze!
Megszaporáztam a lépteimet, és szinte lélekszakadva rohantam a hatalmas vaskapu felé. Amint átléptem alatta, visszafordultam, hogy hunyorgatva lessem, vajon ide is utánam tud-e jönni. Az oldalam szúrt, levegőt alig kaptam, pedig volt belőle bőven körülöttem.
Lassú léptelekkel közeledett valaki a ködben, s ha nem lettek volna hatalmas szárnyai, egy pillanatig azt hiszem, hogy egy ember az. De nem így volt. Nem tudtam biztosan, hogyan is közlekedik Ő, de most nem használta a képességeit. Mert biztos voltam benne, hogy vannak neki, különben nem teremne csak úgy ott, ahol akar.
Felnyögtem, és sírósan felhördültem, ahogyan az arca is kibontakozott a téli sűrűből. Ő volt az és szebb volt, mint valaha. Mintha kicsit szomorú lett volna az ellenkezésem láttán, de nem tehettem róla. Ösztönösen próbáltam magam védeni tőle.

- Temető? – kérdezte egykedvűen, majd zsebre tette a kezeit, és lehajtotta a fejét. Megállt a kapu előtt, és néhány percig csak álltunk ott néma csendben. – Utána olvastál a természetfeletti lényeknek! – nem kérdezte, állította, és milyen igaza volt. Igaz, hogy minden, amit olvastam, most egy hatalmas katyvasz volt a fejemben, de jól emlékeztem a temetős részekre. Ide Isten katonái nem léphettek be, csak ha démon is jelen volt, és harcolniuk kellett. Rajtunk kívül viszont nem volt itt senki, így elvileg biztonságban voltam.
- Nem hagyom, hogy… - kezdtem volna, de felnézett rám, s a pillantása belém fagyasztotta a szót.
- Te könyörögtél, hogy mentsem meg az édesanyád életét, és azt mondtad, bármit megtennél érte. Én felajánlottam, hogy meggyógyítom, cserébe a lelkedért. Velem kell jönnöd, ez alól nem bújhatsz ki, bárhova is menj! – ittam a szavait, mert olyan fenségesen mondta őket. A hangja elkábított, ahogyan a sötétbarna szemek csillogása is. – Nem egyszerű angyal vagyok, rám nem hatnak a megkötések! Most bemegyek… - fel akart készíteni rá, elmondta, mit fog tenni. – Maradj, ahol vagy, én pedig odasétálok, rendben? – nem volt már erőm harcolni. Talán ez is a lényének egy bája volt, hogy teljesen a hatása alá vont. Csak álltam ott, néztem, ahogyan Ő is átlép a fekete kapu alatt, majd lassan odasétált elém. Sosem láttam nála szebbet. A térdeim megremegtek, mert belül éreztem, hogy mennyire tökéletes is Ő. Sosem volt rám senki ekkora hatással. Biztos voltam benne, hogy ha ember lenne, ha csak egy egyszerű halandó férfi lenne, minden nő őt akarná. A telt ajkak mosolyra húzódtak, lassan felemelte az egyik kezét, s ujjbegyeivel végigsimított az arcomon. Kifújtam a bent tartott levegőt, és megtörve, meghunyászkodva, lélekben térdre ereszkedve néztem az elpusztíthatatlan, gyönyörű arcot. – Itt a vége… - suttogta, s kezét lecsúsztatta a mellkasomhoz.
- Ki vagy te? – leheltem a szavakat halkan, belenyugodva az elkerülhetetlenbe.
- A karácsony szelleme vagyok. Te kívántál tőlem valamit, s most én kívánok tőled valamit… a lelkedet!

Ujjai a bőrömbe martak, s mintha valami hihetetlenül meleg kulcsolódott volna az én hideg testemre. Erősen megrántotta az én jeges részemet, s még láttam, ahogyan gyengéden rám pillant, majd a másik, szabad kezével elkapja összecsukló testemet.
Az utolsó, amit láttam, az Ő arca volt, és a kis mosoly az ajkain. Hogy mi történik majd ezután, nem tudhattam. Megszűnt körülöttem létezni a világ azon az éjszakán.

Two Minutes To Midnight

Ajánlott zenék:
Linkin Park: Leave Out All The Rest (Mike Shinoda remix)
Linkin Park: New Divide
Linkin Park: Iridescent
Linkin Park: Papercut (Reanimation)
Linkin Park: One Step Closer (Reanimation)
Linkin Park: Points Of Authority (Reanimation)






Two Minutes To Midnight

Mikor leborul a sötétség a világra, az emberek ijedten merednek maguk elé. Nem menekülnek, nem harcolnak, nem sikítanak. Mikor igazán érzik a vesztüket, félnek akár egy lépést is tenni, egy hangot kiadni, félnek harcolni.
Furcsa faj az ember.
Leküzdöttek oly sok akadályt, megvívtak oly sok háborút, s legyőztek oly sok betegséget. Nyitott szemmel keresgélnek a múltban, vizsgálják az elmúlt korok vívmányait, s következtetnek belőlük a jövőre.
De vajon gondolta-e valaha is az ember komolyan, hogy az elmúlás őket is eléri? Vajon gondol-e erre az ember, mikor élete virágát éli? Gondol-e arra, hogy a következő nap lesz az utolsó? Gondol-e magán kívül bárkire is?
Hiába oly okos teremtmény az ember, nem eléggé briliáns elméjű ahhoz, hogy a végzetét elkerülje. Túl gőgös és beképzelt ahhoz, hogy észrevegye a fenyegetettség árnyékát. S mikor a sötétség leborul a világra, nem marad más az ember számára, mint a pusztulás. Nem marad más, mint csendesen eltűrni, hogy porrá lesz majd egy olyan világ, egy olyan nemzedék által, amit eddig esélye sem volt megismerni. És már soha nem is lesz.

**

A Napot most is a jól ismert sötét felhők takarták, s villámok százai cikáztak végig a ködös hajnalon át. A völgyben biztonságot nyújtó gejzírek és vulkánok takarásában a kis csapat verítékezve gyalogolt a bázis felé. Tudták, hogy nincs sok idejük, és az ellenség visszatér, tudták, hogy sietniük kell.
Aisha megbotlott egy kidőlt fában, mert már nem tudott rendesen odafigyelni az útra, olyan fáradt volt.

- Ish! – kapott utána Mike, és felrántotta a földről. – Csak még a bázisig bírd ki! Ott feltöltelek! – mormogta halkan, és ahogy maga után kezdte húzni a lányt, árgus szemekkel figyelte a körülöttük meg-megrezzenő növényeket.
- Elnézést! – kérte Aisha és igyekezett nem lemaradni Mike és a többiek után.

A lány nem sokkal volt fiatalabb a harminc éves vezetőnél, mégis felnézett a fiúra. Ő volt a követendő példa Aisha számára, az-az ember, az a férfi, aki mellett biztonságban érezhette magát még ezekben a gonosz, kiszámíthatatlan időkben is.
Tekintete homályos volt, és nem is látott már rendesen a szürkületben, ami az amúgy is sötét vidéket most csak még sötétebbé tette. Azonban a fiú jellegzetes mozdulatait most is csodálattal nézte, elfeledkezve a környezetről, s a rájuk leselkedő veszélyekről. Azt, ahogyan Mike mindig megrántja jobb oldalra a fejét, hogy sűrű, fekete haja ne takarja el a szemeit, vagy ahogyan nagyokat lépve előreszökken a többieket eligazítani.
Aisha olyannyira nem figyelte a körülötte zajló eseményeket, hogy azt sem vette észre, amikor bementek a hatalmas, szilárd kapun, amely bevezetett az erődbe, s ahol immáron biztonságban voltak. Egyelőre.

- Gyere! – húzta el Mike, amint beértek a főparancsnokságra, s a kanyargós, szűk lépcsők felé irányította a lányt, amik az alsóbb szintekre vezettek. Mike aggódó pillantással mérte végig a mögötte bukdácsoló lányt. Még most is hihetetlen volt számára, amit a lány ma értük tett.
- Kérem, uram, nem megy ilyen gyorsan! – suttogta levegőért kapkodva Aisha, s az egyik lépcsőfordulóban elszakította a kezét Mike-étól, és térdre rogyott. Úgy érezte, hogy a tüdeje egy összeaszódott gyümölcs, amibe már semmi levegő sem fér. Fulladozott, pedig volt levegő bőven körülötte. Mike látván a lány szenvedését, a karjaiba kapta, s villámgyorsan levitte a legalsó szintre, ahol a töltést végezték.
- Tarts ki! – motyogta, miközben sietve a többiekkel együtt rákötötték Aisha testét a gépekre. Mike jobb formában volt ma, mint Aisha. Hogy ne lett volna, hiszen ő nem harcolt?!

Elborzadva hallgatta a sikolyokat, amik a lány torkából szakadtak fel, ahogyan a csöveket az élő szöveteihez csatolták. Mike maga is jól tudta, hogy milyen érzés ez, de azt is tudta, hogy Aisha már nem először esik túl ezen. Tudta, hogy a lány elég erős ahhoz, hogy ezen is túllegyen, és ugyanúgy a csapat része lesz, mint eddig.
Aisha küzdött a feltörő sikolyok ellen, de a fájdalom a testében rettenetes volt. Arra gondolt, hogy ennél még a harcmezőn is jobb volt. Ahogyan a fém csatlakozók kissé szétfeszítették a húsát, és egyenesen a csontjaiba hatoltak, borzalmas fájdalmat okoztak neki. Azonban ahogy megérezte az energiát a testébe áramlani, mintha minden sejtje zsibongani kezdett volna. Mintha csak újjászületne. Viszont ahogy egyre több és több elektromos áramot vezettek a testébe, a fájdalom ismét visszatért, mintha csak szét akarná valami robbantani őt. Szemeit szorosan lehunyta, de a legutolsó, amit látott, Mike volt. És mindennél jobban akarta, hogy Mikenak ne legyen lelkiismeret furdalása miatta, így megfogadta, hogy többet egy hangot sem hallat.

A fiú tudta, hogy ez el fog tartani néhány óráig, így még utoljára végigsimított a lány arcán, aki a legjobb katonája volt fiatal korának ellenére, és felfelé kezdett sietni a vezérlőbe. Útközben többen is megállították, és érdeklődtek a küldetés felől, amit sajnos kudarccal zártak. A parancsnokságon a felettese is e felől érdeklődött.

- Mégis, hogy lehet, hogy nem jutottatok el a generátorokig? – kérdezte kissé feszülten Francois, és félelemmel teli tekintetét Mike-éba fúrta.
- A kilenc főből, négyen tértünk vissza. És ez a négy sem jutott túl a határokon. Portyáznak, uram! Folyton átjönnek a mi térfelünkre, és ölnek. Nem kockáztathattam tovább. Aisha így is… - mondta Mike, de Francois közbeszólt.
- Ish nem a te gondod! – csapott az asztalra. Tekintetében immáron tűz égett, bátorság, és egy kis harag. – Te is tudod, hogy ha meg kell halnia, akkor meg kell halnia!
- De uram… - csattant fel Mike is. Tisztelte a felettesét, aki nem csak rangban, de korban is jóval Mike fölött járt, azonban nem szerette, ha megmondják neki, hogyan is hajtsa végre a küldetéseket. – Aisha mentett meg minket! Még én sem harcoltam úgy, ahogyan ő! – állt ki Ish mellett. – Ő az, akiben a legtöbb hit lakozik, és aki ezt fel is használja! – suttogta Mike és parázsló tekintettel nézett Francois-ra. – Ő az egyetlen, aki még számít nekem, és nem mondok le róla! – mondta komolyan. Az egyetlen, akit szeretek! - gondolta. Állkapcsát összeszorította, ahogyan felrémlett előtte, hogyan támadtak rá Aishára, és ő nem tudott rajta segíteni. Szinte a gondolat is elpusztította őt, hogy miatta majdnem meghalt a lány.
- Aisha gyönyörű teremtés, Mike! – váltott hasonlóan halk, bizalmasabb hangnemre Francois. – Viszont te mindig is a mi javunkat akartad. Ha a lánynak vesznie kell, akkor vesszen! – a tekintete hipnotikus volt. Ez volt az a módszer, amivel minden emberére hatni tudott. Mike egy pillanatra el akarta fogadni a tényt, hogy nem lehetnek érzései ebben a harcban, de a következő pillanatban újra fellázadt a lényének egy része.
- De ő… - kezdte volna, de ekkor megszólalt a riasztó, ami hangos visítással jelezte, hogy ellenség közeledik.

Mike és Francois egyszerre néztek felfelé, ahogy az irányító toronyból az egyik fiú lekiabált nekik. A két férfi egy pillanatra egymásra nézett a kis asztal fölött, ahol beszélgettek, majd egyszerre iramodtak a hosszú lépcső felé. Mike kettesével, hármasával szedte a fokokat, hogy minél előbb átláthasson az ódon falak fölött.
Francois nem volt már fiatal, és ezt ő maga is jól tudta. A mai korokban lényeges volt tudni, hogy mikor milyen posztot érdemes betölteni a harcban. Hogy mikor kell visszavonulni a harctól, és mikor kell átvenni a megfigyelés, és vezetés szerepét.
Ahogy beült a székébe, amiben nap mint nap figyeli a környező tájat, megpillantotta a közeledő ellenséget.

- Basszus! – szaladt ki Mike száján, mikor ő is felismerte, hogy mik is közelednek.
- Gyorsak… - morogta Fran. - Szóljatok az Árnyaknak, hogy készüljenek! – szólt bele a hangosbeszélőbe, ami az egész bázisnak kiadta az utasítást.
- Megyek! – pattant fel Mike is, hiszen ő is egyike volt a legjobb, legerősebb, leggyorsabb Árnyaknak.
- Nem, te maradsz! – kapta el a karját Francois, és visszarántotta a székbe a fiút. Mike megütközve nézett rá.
- De hát… szükségünk van mindenkire! – Mike úgy nézett Francois-ra, mintha ugyan a felettese meg lenne őrülve. A gyomra öklömnyire zsugorodott, ahogyan újra kinézett, és ahogy meglátta a számítógép elemzéseit a közeledőkről. Baj volt, nagy baj.
- Előbb hagyjuk, hogy a kicsik kimenjenek. A nagyobb monstrumokat, mint te, vagy Glenn későbbre tartogatjuk… ha esetleg úgy adódna… - Francois kissé elmerengett. Arra gondolt, hogy mi lesz, ha itt és most elkapják őket. Ha ez volt élete utolsó órája. – Szólj Glennek, Tobynak és Justinnak, hogy ők még maradjanak! – nézett komoran Mikera, aki tette, amit Francois kért.

Aisha lent a töltőben magára maradt, ahogyan mindenki felment. Ki-ki a maga dolgára, na nem mintha a lány annyira érzékelte volna, hogy egyedül van. Szemei ugyanúgy, szorosan lehunyva, ahogyan akkor lecsukta, mikor Mike még lent volt. Aprócska kezei ökölbe szorítva, izmai meg-megrendültek, ahogyan tiltakozni akart a durva és erős anyag befogadása ellen.
Különös kapcsolat volt Árny és Árny között. Mindenki egyfajta telepátia módján össze volt kapcsolódva. Az, ahogyan az Árnyak megszülettek, ahogyan megteremtették őket a Föld védelmére, mindannyiukban létrehozott egy azonos gént, ami felelt az átalakulásért. Ez a gén tette lehetővé, hogy olyanná váljanak, mint akik ellen harcoltak.
A lány izmai erősen összeszorultak, ahogyan megsejtette, hogy mi folyik odafent. Szinte érezte, hogy baj van, szinte érezte magán a támadásokat, és mégsem. Mintha csak álmodott volna, miközben ébren volt.
Tudta, hogy mennie kell. A kis hang a fejében, ami a saját lelkének számított, szinte üvöltött, hogy neki most egy másik helyen kellene lennie. Hogy nem töltődnie kellene, hanem harcolni. Viszont nem volt olyan egyszerű lejönni a töltésről. Sőt, kellett volna valaki, aki leszedi a csöveket róla, de nem volt lent senki.

Mike felpattant a székéből, ahogyan látta, hogyan pusztulnak a harcosok odakint. Ezt már nem nézhette tétlenül. Sosem volt az a fajta, aki csak ült, és nézte, ahogyan a társai szenvednek, ahogyan meghalnak érte, és a többiekért, hogy nekik, akik a bázison voltak ne essen bajuk. Már most is úgy érezte, hogy cserbenhagyta a társait, az ő légióját azzal, hogy Francois mellett ült, és figyelte a monitorokat, és azt, ahogyan a felettese osztja a parancsokat. Úgy érezte, hogy ha vesznie kell a frontnak, ő is vele fog veszni.
Ahogy kilépett a magas falak közül a belső udvarra, Glenn és Justin csapódtak mellé. Mind kaptak már sebet érte, mind ezer és egyszer bizonyították már hűségüket Mike minden szavához. Ők hárman mindig elválaszthatatlanok voltak, mióta Árnyak lettek. És persze a kislány, Aisha is, aki csak később csatlakozott hozzájuk, és a fiúk igyekeztek vigyázni rá. Nem mintha Ishnek szüksége lett volna rá…

- Hol van Toby? – kérdezte Mike, ahogyan a szokásos öles, emberi lépteivel haladt a kapuk felé.
- Guiseppe lent tartotta a gépeknél. Kellett neki egy Árny, aki hajtja a generátort – húzta el a száját Justin.
- Leálltak a generátorok? – kérdezte letaglózva Mike, és egy pillanatra megtorpant a kapu előtt.
- Le. Nem tudom mi történt… talán ezek a mocskok! – morogta Justin, s a düh elemi erővel söpört végig Mike testén. Érezte, hogy az átalakulás simán fog menni, már amennyire ez simán mehet.

Ekkor hatalmas robajjal dőlt be az a kapu, aminek sohasem szabadott volna megsérülnie. Ami elvileg bomba, és ellenségbiztos volt. Justin és Mike ijedten emelték a kezüket maguk fölé, hogy megtartsák a hatalmas kaput. Ahogy a nagy súly Mike kezeire nehezedett érezte a fém nyikorgását a csontjaiban, ahogyan szinte sírva kikívánkoztak. Az Árnyaknak viszont a falakon belül csak nagyon nagy kutyaszorítóban szabadott átváltozniuk. Mike úgy hitte, hogy ez az a helyzet.

- Mike! – hallotta a kiáltást maga mögül, és ahogy Justinnal leemelték magukról a kaput, megpillantotta Aishát. Nem értette, hogyan lehet itt a lány, hiszen neki egyrészt még töltésen kellene lennie, hiszen nem töltődhetett fel ilyen gyorsan, másrészt meg nem volt olyan, aki lent maradt volna leszedni őt. – Vigyázz! – kiáltott a felettesére, majd nem törődve, hogy hányan vannak még rajtuk kívül a belső udvaron, előrelendült.

Aisha legkisebb porcikája sem kívánta most az átváltozást, de a Mike mögötti Álca nem tűnt túl barátságosnak, így muszáj volt.
Kezeit előre nyújtotta, majd erősen koncentrált, miközben Mike felé futott. A karjaiban lévő idegen, acélszerű anyag lekapcsolódott a csontjairól, és fémes csikorgással előrecsapódott. Nem volt kellemes érzés, ahogy a bőre lefeszült az izmairól, de így vált törhetetlenné. A lábaiban az erő szinte tombolt, ahogyan az is robotszerűvé vált, arcán a páncél eltakarta minden kis porcikáját.
Mike elnyílt ajkakkal figyelte, ahogyan a lány átváltozott Álcává, vagyis Árnnyá, és hatalmas robotként tornyosult előtte, hogy aztán előrelendülve útját állja a betörő ellenségnek. Ekkor ő is elkapta az érzést, ami a harcra késztette. Felállt, s szépen lassan, a lábaitól kezdve, a kezein keresztül az arcáig, ő is átalakult, hogy Árnyként harcolhasson a frontért.
Justin és Glenn is követték a példáját, és harcolni kezdtek.

Árnynak lenni nem volt jó érzés. Minden érzésed és gondolatod bezárva egy cellába, miközben a tested sajog mégis zsibongva életre kel egyszerre...
Mike azonnal Aisha után vetette magát, aki csattogva ütközött egy Álcával. Glenn a gyalogosok segítségére sietett, akik csupán kézi nehézfegyverekkel tudtak harcolni. Justin pedig próbálta védeni a bedőlt kaput.

Mike semmi másra nem gondolt odabent az acélozott sisak mögött, mint hogy Ish meg ne sérüljön. Hiába tudta, hogy mennyire erős, képtelen volt védtelenül hagyni a lányt. Minden energiáját a karjaiba összepontosította, és fegyvert formázva lőni kezdte az Álcát. Aisha akadozott mozgással tekerte karját a robot fejére - aki épp Mike felé nézett, s ezzel kiszolgáltatta magát a lánynak -, hogy egyetlen erős mozdulattal letépje azt.
A két kék pillantás – ami megegyezett minden Álcában és Árnyban – találkozott, majd Ish bólintott, és előre rohant.
Mike tudta, hogy vigyázni fog magára a lány, mégis aggódva nézett utána.

Kemény csata volt, fémet és vért nem kímélt. Mikenak végig kellett néznie sok-sok ember halálát úgy, hogy közben nem tudott segíteni rajtuk. Hiába akart, képtelen volt kitörni az őt bombázók gyűrűjéből.
Érezte, hogy Aisha küzd, de azt is, hogy fárad. Hogy ne fáradt volna, hiszen nem volt száz százalékos állapotban…

Aisha elöl próbálta leverni a kisebb robotokat. Általában ha a hátsó vonaluk elesik, akkor az Álcák visszavonulnak, hiszen nem marad számukra utánpótlás. Nem volt könnyű, de tudta, hogy így is a könnyebb utat választotta. Könnyebb volt velük megküzdeni, mint a nagyokkal elöl. És ezért utálta magát. Utálta, hogy önként választotta a jobbik részét a dolognak, és ott hagyta a nagyoknak a fiúkat. Szinte marta a tudat, hogy bajban vannak a barátai, de tudta, hogy ha itt végez, akkor a bázis megmenekül. Így utolsó tartalékait is arra használta, hogy fegyvereket kreáljon, és legyőzze a robotokat. Kapott ő is találatokat, és rettentően fájt is neki, mégis egyetlen célja volt: megvédeni a többieket, főleg Mike-ot. És ez hatott is.

Mike, miután látta a magasba emelkedni az utolsó ellenséget is, a messzi távolba nézett. Nem akart még visszaváltozni, hátha segíteni kell Aishának. Nem kellett erőltetnie a szemét, hiszen a robotika segítségével tökéletesen ellátott jó pár kilométerre is akár.

- Menjek utána? – hallotta meg a mély hangot maga mellett. Justin.
- Még ne! Bízom benne. Legyőzte őket, hiszen elmentek – mondta, s mereven bámult tovább előre. Akarta, hogy Ish felbukkanjon. Akarta, hogy ne legyen baja.
- Nemsokára itt lesz… remélem… - motyogta hátrébb Glenn is. Mike lélegzet visszafojtva várta, hogy végre meglássa közeledni a fehér páncélos monstrumot. Nem mintha oly sok levegőre lett volna szüksége Árnyként…
- Ügyes kislány! – nevetett fel, mikor meglátta feléjük futni. A szívéről hatalmas kő esett le, és a mosoly az arcán, amit senki sem láthatott, letörölhetetlen volt. Úgy érezte, hogy az, hogy Aisha életben van, jobb mindennél. Ekkor fordult meg először a fejében, hogy talán túlságosan is kötődik hozzá. Jobban, mint a légiójában bárkihez, jobban, mint a barátaihoz. Azonban Ish nem ért el hozzájuk. Jó ötven méterre tőlük megállt, s reszketve visszaváltozott. A ruhái cafatokban lógtak rajta, a haja kissé kócos volt, és ahogy fáradt pillantását Mikera emelte, s látta, hogy jól van, összeesett.
- Úristen! – nyögött fel Justin, s azonnal odafutott a lányhoz. – Uram, jöjjön már! – nézett Mike felé. Hivatalosan a harcmezőn és kiképzéseken ez volt a megszólítás.

Mike képtelen volt mozdulni. Egy percig csak nézte, ahogyan Glenn is visszaveszi emberi alakját, és odarohan Justinhoz és Aishához. A két fiú tanácstalanul nézett egymásra, majd valamit kiabáltak Mikenak, aki nem értette, hogy mit. Vagy csak nem tudta felfogni, annyira lesújtotta a lány látványa. Ezerszer lepörgött a fejében abban a pár percben az, ahogyan Aisha térdre rogyott, majd elterül a földön a hullák, és a robot maradékok között. Hibásnak érezte magát.
Automatikusan fordította a fejét arra, amerre Justin futott kezében a lánnyal, majd mintha csak életre kelt volna, utánuk ment. Gyorsabban odaért a bejárathoz Árnyként, és ott átváltozott, hogy aztán a kapunál átvehesse Aishát.

- Állítsátok vissza a kaput! Toby, te is! – kiáltott oda a két srácnak, és Tobynak, aki még mindig Árny formában volt, majd befelé sietett.
- Add! – nyúlt a lányért az orvosuk, Margaret, és Mike segítségével az ágyra helyezte a lányt. – Menj ki, segíts nekik! – pillantott fel a fiatal, vörös hajú lány Mikera, aki megrázta a fejét.
- Nem, vele maradok! – makacskodott.
- Menj már! Ő jól lesz, de védelem kell a népnek! Gyerünk! – dörrent rá Margaret, és Mike tudta, hogy igaza van. Az ő feladata, hogy megvédje az itt bent lakókat.

Egy utolsó pillantást még vetett Aisha rezzenéstelen, hófehér arcára, majd kisietett az alsóbb szintekről.
Ahogy kirohant a belső udvarra, meglátta maga körül a pusztítást. Tömegek estek el ebben a rövidke csatában, és ő mindegyik elveszett életért hibásnak érezte magát. Szeretett volna egy percig csak állni ott, és tisztelegni az elhunytak előtt, de nem tehette. Segítenie kellett a rend helyreállításában.

Aisha belül tombolt. Pontosan hallott és érzett mindent maga körül, egyszerűen csak nem tudott felébredni, s akárhányszor próbálta kinyitni a szemeit, mintha csak valaki leszorította volna a szempilláit. Nem ment. Arra gondolt, hogy a többieknek kellene segítenie, hogy el kellene temetniük a halottakat, hogy szeretné megnyugtatni Mike-ot, hogy minden rendben van vele.

Mike eközben lassan, de biztosan haladt a cél felé: újraépíteni, amit leromboltak. Persze ehhez át kellett változnia, ahogyan a többi Árnynak is, ami újfent nem volt valami kellemes. A fiúkkal visszaállították a kaput, sőt meg is erősítették, aztán segítettek a többieknek összeszedni a hullákat, persze ezt már emberi formában. Késő estig kint voltak, majd Mike végigsétált az udvaron, aztán bent a vezérlőn, s útja eztán a csatornákba vezetett.

Nem volt valami szép látvány, ahogyan a sok ember a föld alatti otthonaikba húzódik, de csak itt voltak biztonságban. Mike sorra kapta a köszönetet mindenkitől, hiszen ő volt az, aki mindig megvédte őket. Mindenki tudta, hogy Francois már nem nagyon tesz semmit. Mike volt fiatal kora ellenére a vezér, akiben hittek. Csak Mike nem hitt annyira magában, mint a többiek. Ő nem magában látta a kiválasztott szerepét, sokkal inkább csak valaki olyanét, aki küzd, s majd elveszik.
Sorra kezetfogott mindenkivel, s pár szót is megejtett, de mind látták, hogy nagyon nincs jól. Mégsem estek kétségbe, nem kérdezték meg, hogy mi baja. Mind tudták, hogy Mikenak mennyire fontos a bázis, és a benne élő emberek. Tudták, hogy túl fogja tenni magát azon, ami épp bántja.

Miután végigsétált a hosszú folyosókon, felment a saját kis kuckójába. Nem állt sok mindenből, csak egy szoba volt, amiből egy fürdő nyílt. Ennyi jutott egy-egy embernek, viszont neki kilátás is járt. Az Árnyaknak kellett a legfelsőbb szinteken lakniuk hiszen, ha támadás érné a bázist, innen tudnak leghamarabb kitörni. A szinten lakott még Justin, Toby, Glenn, Hiro és Frank – akik kisebb robotokká tudtak átalakulni -, és persze Aisha is.

Beállt a zuhany alá, és megengedte a hideg vizet. Ez is egyfajta átok volt, amiért Árny lett. A hideg segített a csontjainak nem túlságosan felmelegedni, hiszen belül a fémötvözet eléggé kényes volt… és rettentő meleg. Ugyanúgy hatott Mike bőrére a hideg zuhany, ugyanúgy libabőrös lett tőle, mint a többi ember, de a csontjaiban mégis érezte a jótékony hatást.
Jó sokáig állt ott, hiszen a hideg vízzel nem kellett vigyázni, abból volt bőven, aztán lassan megmosakodott, és egy törölközőt a derekára csavarva visszatért a szobájába.

Aisha a folyosó korlátjának támaszkodott ahogyan lefelé nézett, ahol a többi szintet lehetett látni. Sokszor morfondírozott már azon, hogy milyen lehet azoknak, akik ott lent laknak. Milyen lehet azoknak, akik „csupán” emberek, és még csak nem is harcosok. Akik nem mennek ki a harctérre a nehézfegyverekkel. Úgy gondolta, hogy nekik lehet a legrosszabb. Mert még a többiek kint harcolnak, ők csak várakoznak. Hogy vajon rájuk tudnak-e majd törni az Álcák, vagy sem. Rosszabb a tudatlanság, mint meghalni harc közben.

- Nem tudsz aludni? – jött a csendes kérdés a háta mögül, s ahogy megfordult, megpillantotta Őt. Egy fekete farmernadrágot viselt fekete pólóval, s a haja vizesen simult a homlokára. A mélybarna szemek kérdőn csillogtak, s a telt, rövid szakállal keretezett ajkak kis mosolyra húzódtak. Aisha észre sem vette, hogy pont Mike szobájának ajtaja előtt állt meg, és kezdett el bámészkodni.
- Nem – rázta meg a fejét. Mike mindig imádta nézni, ahogyan a hosszú barna haj meg-meglendül Aisha gyönyörű arca körül, de ezt a lánynak a világért sem vallotta volna be.
- Mikor jöttél fel? – lépett felé Mike, és ő is a korlátnak vetette a hátát, ahogyan Aisha tette, mikor észrevette őt.
- Úgy két órája – vonta össze a szemöldökét a lány. – Lent voltál a többieknél, így nem szóltam.
- Pedig jó lett volna! – nézett rá szigorúan Mike. Ahogy a kettejük pillantása találkozott, és összekapcsolódott a két szempár, mintha egy pillanatra megállt volna forogni a Föld. Aztán Mike lesütötte tekintetét. – Aggódtam – motyogta halkan.
- Tudom! – szusszantott Aisha. – De nem kellett volna – simította a kezét Mike vállára, aki lehunyta szemeit, mikor megérezte a lány kis kezét a pólón keresztül. Rettentő jól esett neki ez a kis érintés. – Tudod, hogy nem hagylak cserben, nem? – mosolyodott el, majd visszahúzta a kezét a fiú válláról.
- Ezt nekem kellene ígérnem neked, Ish! – pillantott rá, de Ish csak legyintett egyet.
- Túlságosan szeretjük egymás társaságát ahhoz, hogy meghaljunk a másik nélkül… - fixírozta a földet Aisha, majd elmosolyodott. – Ez szép, ha úgy vesszük.
- Vagy tragikus – kuncogott Mike. Egy percre mindketten csendbe burkolóztak, s elgondolkodtak az előbb elhangzottakon. Mindketten ismerték a saját érzéseiket. Tudták, hogy a másik a legfontosabb a világon. Viszont Mike is és Aisha is tudta, hogy Mike a vezér, a hős, a harcos. Mikenak ezer s egy dolga volt. Épp ezért Mike sosem vallotta volna be Aishának, hogy többet érez iránta, mint puszta barátság. S ugyanígy a lány sem vallotta be neki, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe a fiút, és ne állítsa akaratlanul is válaszút elé.
- Justin jól leszidott – tért át egy más témára a lány, hogy elterelje erről a szót. Nem volt értelme a kettejük kapcsolatán gondolkozni. – Azt mondta, hogy felelőtlen dolog volt olyan gyengén kimennem a nyílt terepre ellenük. Hogy veszélybe sodortam őket, Téged meg magamat is – Aisha rosszul érezte magát, hogy a többiek így látták őt. – Nyugodtan mondd meg, ha te is így gondolod! – nézett Mikera, aki csak némán bámult rá. – Kiabálj velem is, ahogyan a többiekkel is szoktál! – mondta már valamivel magabiztosabban. Szerette volna, ha Mike nem kivételez vele, és ugyanúgy lehordja őt is a sárga földig, mint a többieket, ha hibáznak.
- Nem fogok veled kiabálni! – vigyorodott el Mike. Aisha összevonta szépen ívelt szemöldökét, és összezavarodva nézett Mikera.
- Miért nem?
- Mert Justin… Tudod, nagyon megijedt. Láttam rajta. Egyszerűen így vezeti le a feszültséget. Amit tettél, azt helyesen tetted! Annyiban volt igaza, hogy ha… Elveszítettünk volna téged az… az nagy tragédia lett volna mindannyiunk számára – komorodott el a végére, és tenyerét lassan a lány arcára simította. – Szeretünk téged! Te is a családunk tagja vagy! – mondta Mike mélyen Aisha szemébe nézve.
- Én is szeretlek… titeket! – motyogta halkan, és megbabonázva figyelte a mélybarna szemeket.
- Miért nem alszol? – kérdezte Mike, s közelebb hajolt Ish arcához. Szinte némán szállt a lány felé a kérés, hogy mondja el neki, mi bántja. Legbelül Mike is sejtette, hogy mi lesz a válasz.
- Álmodom… - susogta Aisha, és megremegtek az ajkai. Egy Árny sosem sírt. Ez is egy olyan tulajdonság volt, amitől megszabadultak, mikor megteremtették őket. Képtelen volt rá. – Nem fontos! – kapta el hirtelen a tekintetét Mikeról, aki némán felsóhajtott. Arra gondolt, hogy bármit megtenne azért, hogy a lány boldog legyen, így egy eléggé őrül és veszélyes ötlete támadt.
- Gyere! – ragadta kézen Aishát, és elindult lefelé, a hátsó kijárat felé.
- Hova megyünk? – kérdezte meglepetten, de Mike csak rámosolygott, s halkan továbbsietett. Erősen fogták egymás kezét, mintha ugyan egy tömegben kellene előre haladniuk. Mikenak ez az érintés is hasonlóan kellemes volt, mint az előbbi, mikor Ish a vállára helyezte a kezét. Így, hogy bőrük érintkezett, szinte látható szikrák pattogtak kettejük között. Aisha szíve hevesen dobogott, hevesebben, mint általában. Tekintetét összekulcsolódó ujjaikra szegezte, és kába mosollyal köszöntötte a bizsergető érzést, amit Mike érintése váltott ki belőle.
- Csak csendesen! – súgta neki hátra Mike, mikor kiléptek az erőd ajtaján. Odakint egy erdő terült el, ami elég sűrű volt ahhoz, hogy fentről ne lehessen rálátni a talajra, persze ha az Álcák keresnék őket, előlük nem menekülhetnének.
- Mike, nekünk ezt nem szabad! – szisszent fel Ish, ahogy felfogta, hogy a biztonságot nyújtó falakon kívül vannak.
- Néha vállalnunk kell a veszélyeket – nézett a szemébe Mike, ahogy megállt az egyik kis ösvény elágazásában.
- De miért is? – kérdezte Aisha és megszorította a fiú kezét.
- Érted! – mondta Mike, majd futni kezdett, s magával húzta Isht is.

Az Árnyaknak nem esett nehezükre a terepen való haladás. Gyorsak voltak, nagyon fürgék, és ügyesek. Mike hihetetlenül gyors tempóját Aisha könnyedén tudta tartani. Nem is gondolt bele, hogy épp milyen sebesen kerülgetik a fákat, és ugrálják át a földön heverő akadályokat, mert minden gondolatát lekötötte, hogy Mike szorosan fogja őt. Tűnődve végigsimított a hüvelykujjával a fiú kézfején, amit ő csak egy kis mosollyal nyugtázott úgy, hogy Ish ezt észre sem vette.
Eltartott jó pár percig, sőt lehetett fél óra is, mikor Mike megtorpant egy hatalmas szikla szélénél. Aisha annyira el volt foglalva azzal, hogy összefonódó ujjaikat tanulmányozza, hogy a nagy sietségben, nekiütközött Mike hátának, aki ugyan meg sem rezdült, olyan szilárdan állt, mégis felszisszent.

- Áucs! – fintorgott, mikor hátrafordult Ish felé. A lány elsápadt, ahogyan felfogta, hogy bántotta a fiút.
- Jézusom, ne haragudj! Én nem akartam! – szabadkozott, és elengedte Mike kezét, hogy azzal eltakarhassa a szemét egy pillanatra zavara leplezése miatt. Mikor újra a fiúra nézett, s látta, hogy az vígan mosolyog, sértődötten felhúzta az orrát. – Te csak szórakozol velem? – rivallt rá, mire Mike halkan felkuncogott.
- Igen – vont vállat, aztán ahogy látta, hogy a lány szóra nyitja ajkait, hogy jól leszidja a kis játéka miatt, tenyerét a lány szája elé rakta. – Halkan Aisha! – intette óva őt, s a lánynak azonnal eszébe jutott, hogy milyen veszélyes helyen vannak, s bólintott egyet.
- Azért ez nem volt szép tőled! – suttogta még, mikor Mike végre engedte beszélni, haragudni mégsem tudott rá. Amikor tekintetét végigfuttatta Mike tökéletes vonásain, mindig megenyhült a szíve. A fekete haja, ami most is kissé a homlokába lógott, el volt tűrve kicsit jobb oldalra, a sötétbarna tekintet ugyanúgy csillogott rá, mint mindig. Ish teljesen Mike bűvkörébe került anélkül, hogy a fiú tudta volna ezt.
- Tudom, ne haragudj! – szólalt meg végül engesztelően Mike, majd Aisha derekára csúsztatta kezeit, és magához húzta, hogy megölelhesse. Mindketten lehunyták szemeiket, mikor a másik már ezt nem láthatta. Ish Mike vállára hajtotta a fejét, és kezei megmarkolták a fiú pólóját a hátán, míg Mike Aisha derekát simogatta, és egy puszit nyomott a lány sűrű, barna hajába.
- Miért jöttünk ide? Egyáltalán hol vagyunk? – kérdezte csendesen Ish.
- Azt mondtad a minap, hogy még sosem láttad a tengeri villámokat, így hát… - hagyta lógva a mondatot a fiú, majd megfordította Isht, hogy a lány háta feszült Mike mellkasának, aki elnézett Aisha feje felett.
- Ó te jó ég! – sóhajtotta. Szinte levegőt sem mert venni, olyannyira elámult a látványtól. A sötét óceán felett sárga és kék villámok cikáztak lefelé a véget nem érő fekete felhőkből.
- Ma azt hittem, elveszítelek… kétszer is – motyogta halkan Mike, és kezeit a lány farmerjének a zsebébe dugta. Semmi pikáns nem volt valójában ebben a mozdulatban, Mike nem tett semmit, kezei nyugodtan pihentek a zsebekben, Ishnek mégis meglódult a szíve. – Szeretném megadni, amire vágysz… a magam módján.
- Köszönöm! – lehelte Aisha, majd mindketten csendben szemlélték tovább a tájat.

Ez most nem a szavak ideje volt, mindketten jól tudták. Így volt tökéletes. Aisha magában arra gondolt, hogy amire most ő vágyik, az milyen közel is van hozzá, szinte egyetlen lépést sem kellene tennie, hogy megkaphassa a legféltettebb dolgot az életében, mégsem mozdult. Nem szabadott.

- Vissza kellene mennünk! – mormogta Mike, ahogyan hunyorogva próbált nagyon-nagyon távolra látni.
- Jönnek? – ijedt meg egy pillanatra Aisha.
- Nem… De járőröznek a határokon… Gyere! – pördítette meg Isht a tengelye körül, s azonnal húzni kezdte vissza az erdőbe.

Aisha még utoljára vetett egy pillantást az óceánra, és a cikázó villámokra, majd futni kezdett Mike oldalán. Némán tették meg visszafelé az utat, és mindketten a jövőn gondolkoztak. Azon, hogy vajon sikerül-e valaha is legyőzni az Álcákat. Aisha hitt a próféciában, ami megjósolta, hogy eljön az-az ifjú, aki megmenti az emberiséget, és szentül hitte, hogy Mike az. Mike viszont nem hitt ebben. Ő csupán az összetartásban hitt, a testvéries szeretetben, ami összekötötte az Árnyakat, s meg volt győződve, hogy ez vezet majd győzelemhez… egyszer valamikor.
Halkan visszasurrantak az erődbe úgy, hogy senki sem vette észre távozásukat és érkezésüket. Ish Mike előtt sétált fel az ő szintjükre, majd a folyosón megálltak ott, ahol találkoztak, Mike kabinja előtt.

- Nem fogom tudni elégszer és elég jó módon megköszönni neked! – mosolygott a lány Mikera, akinek melegség öntötte el a szívét eme mosoly láttán.
- Elég, ha látom, hogy tetszett! – bólintott elégedetten, majd tűnődve méregette a lányt.
- Mi az? – kérdezte, mert kissé zavarba jött Mike kutakodó pillantásától, és nem tudta, hogy miért is néz rá így a fiú.
- Miket álmodsz? – kérdezte halkan. Tudta, hogy a lánynak nehéz erről beszélnie, és nem is akarta felzaklatni, de mindenképpen tudatni akarta vele, hogy rá mindig számíthat, hogy bármit elmondhat neki. Aisha arca elkomorult, de egy percig sem haragudott Mikera, amiért megkérdezte ezt.
- Arról az éjszakáról álmodom… - suttogta, s hátranyúlva kezeivel megszorította a korlát szélét. – Amikor meghaltak, és te… - nehéz volt neki erről beszélni, és nem is szokott. Mike mindig tiszteletben tartotta a lány kérését, hogy ne emlegessék azt az éjszakát, de most úgy érezte, hogy valamiért muszáj.
- Haragszol rám? – kérdezte Mike, mikor látta, hogy Ish nem tudja folytatni. Aisha megdöbbenve pillantott a fiúra.
- Tessék? – préselte ki magából azt a piciny szót.
- Amiért… őket nem tudtam megmenteni? – Mike nem tudott Ish szemébe nézni, félt, hogy esetleg igenlést látna benne.
- Dehogyis! – vágta rá rögtön a lány, s ahogy látta, hogy Mike még most sem néz rá, hogy látta, hogy szenved, közelebb lépett. Olyan közel, hogy ahogy felemelte a fiú fejét, orruk hegye szinte összeért. – Tudom, hogy mindent megtettél! Tudom, hogy az is kész csoda, hogy én itt vagyok most. Ha te nem vagy, akkor én is velük együtt haltam volna… - Aisha most először tudott a szülei és a testvérei haláláról úgy beszélni, hogy közben nem emésztette a fájdalom. De csakis Mike miatt. Nem akarta, hogy a fiú úgy érezze, hogy a lelkén szárad a haláluk, mert nem így volt. – Héj, nézz a szemembe! – kérte, s gyengéd erőszakkal felé fordította a fiú fejét. Mike tétován pillantott a lány szemébe. – Nem haragszom, mert nincs miért. Inkább hálás vagyok, hogy az életedet kockáztatva megmentettél engem! – mondta őszintén, majd magához húzta a fiút, és szorosan megölelte.
- Köszönöm! – motyogta a lány sűrű, barna hajába, és a derekát cirógatva mélyeket lélegzett annak kókusz illatú hajából.
- Én köszönöm… - motyogta Ish, miközben Mike pólóját szorongatta a hátán. Legszívesebben még egy puszit is nyomott volna a fiú arcára, de nem mert. Inkább csak görcsösen szorongatta a fekete anyagot, és igyekezett minden szeretetét ebbe az ölelésbe vinni.

Fájó volt visszaemlékezni arra a napra, arra az éjszakára. Igaz, már több mint tíz éve történt, mégis olyan volt számára, mintha csak a minap lett volna. Tisztán emlékezett rá, hogyan törtek rájuk az Álcák, és hogyan gyilkolták meg brutálisan a szeme láttára a családját, mikor ő még csak tizennégy éves volt. És arra a percre is tisztán emlékezett, mikor Mike Árnyként végzett azzal az Álcával, aki készült éppen felnyársalni őt. Azon a napon Aisha elvesztette a családját, a múltját, de megtalálta Mike-ot, a jövőjét. Vagyis Mike talált rá. Mint később kiderült, nem ok nélkül. Ugyanis csak bizonyos típusú emberek válhattak Árnnyá, olyanok, akik elég erősek voltak, akiket a prófécia kijelölt. És Ish is egy volt köztük. Az eddigi egyetlen nő, akiben megvolt a kellő erő, és kitartás, még akkor is, ha olyan kicsi volt.
Miután Mike megmentette, Kalindrába vitte, ahol Ish legnagyobb bánatára otthagyta, hogy visszajöhessen ide. Ish négy évet töltött ott, míg felnevelkedett, majd tizennyolc évesen feltették neki a kérdést: akar-e Árny lenni? Vállalja-e a fájó beavatkozást? Vállalja-e, hogy megölik, és újrateremtik? A válasz egyértelmű volt Ish számára. Amúgy is, ha nemet mond, az sem változtat semmin. Kevés Árny van a világon ahhoz, hogy hagyják kicsúszni őt a kezeik közül.
Hét éve tagja lassan Mike csapatának, hét éve már, hogy meghalt és újjáéledt kínok között, fájdalmasan. S hét éve annak, hogy Mike elment érte, és elhozta magával. Azóta egyetlen percet sem öregedett, ahogyan egy Árny sem, és azóta Mike minden parancsát követte. Hogy is haragudhatna rá bármiért is, mikor gyakorlatilag ő mentette meg, s adta vissza az életét? Ráadásul egy olyan életet, amiben harcolhat a szeretteiért, amiben bosszút állhat a családjáért, amiben lehetősége van megmenti az emberi civilizációt? Egy olyan életet, amit Mike mellett tölthet, talán örökké…

- Pihennünk kellene… - sóhajtott Mike, s elengedte Aishát, aki csak beleegyezően bólintott.
- Oké… - motyogta. – Jó éjt, Mike! – mosolygott erőtlenül a fiúra, visszalépett a korláthoz, s hátát nekivette a hideg vasnak.
- Miért van olyan érzésem, hogy te nem mész aludni? – kérdezte gyanakvóan Mike, mikor már kinyitotta a kabinja ajtaját.
- Mert nem is – vont vállat Ish. – Úgysem tudnék. Pihentem a töltés alatt… - susogta már a végét.
- Na persze! – horkantott Mike. – Mintha a töltés alatt lehetne pihenni! – sóhajtotta, s mindketten egy kicsit a fájdalomra gondoltak, ami akkor éri őket, mikor a csöveket csatlakoztatják az élő szövetekhez.
- Hát… mindegy. Nem megyek. Majd talán holnap elfáradok annyira, hogy tudjak álomtalanul aludni – Aisha persze nem mondott igazat. Vagyis remélhette volna, hogy így lesz, de tudta, hogy sosem működik ez a dolog sem.
- Ha nem pihened ki magad, akkor nem veszem majd hasznodat! Ma nagyon sok mindent kaptál már… mindenképpen aludnod kellene! – nézett rá szigorúan Mike, de Ish továbbra is egyhelyben állt, és leszegett fejjel meredt a padlóra.
- Nem lesz gond! – mondta halkan a lány. – Menj! – nézett fel Mikera, aki még mindig az ajtóban ácsorgott.
- Gyere velem! – nyújtotta felé a kezét a fiú, s Aishának egy pillanatra elakadt a lélegzete.
- Tessék? – kérdezett vissza, hátha csak rosszul hallotta. Mike ezen elvigyorodott.
- Én majd vigyázom az álmod! Gyere! – kérte, s kinyújtott kezével intett egyet, mintegy megerősítésképpen.

Aisha néhány másodpercig csak megbabonázva nézte a fiú arcát. Ahogyan sötét haja a homlokába lógva kissé jobb oldalra volt tűrve, ahogyan a borostás arc mosolyra fordul, s ahogyan a mélybarna szemek barátságosan csillognak.
Mikor végre észhez tudott térni, nem szólva semmit, közelebb lépett Mikehoz, és kezét a fiúéba csúsztatta, így együtt léptek be a szobába.
Nem mintha Ish még nem járt volna itt, de mindig csodálattal figyelte a fiú holmijait.
Mike imádta a régiségeket, amiket még az előző – a huszonegyedik – századból gyűjtött össze. Már ami épségben maradt az Álcák inváziója után.

Az egyik falon függött egy gyönyörű kék-szürke szólógitár, mellette képek a régi városokról, mezőkről. Egy másik fal tele volt Mike képeivel, amiket ő maga festett, és rengeteg CD hevert a polcokon, amiknek Mike még a töredékét sem tudta végighallgatni, de eltervezte, hogy ha majd egyszer vége lesz a háborúnak és ő túléli, akkor megteszi.

- Na gyere ide! Úgy csinálsz, mintha először járnál nálam… - kuncogott immáron az ágyon fekve Mike. Aisha észre sem vette, hogy ennyire elbámészkodta magát.
- Bocsi – motyogta zavartan, majd mellé feküdt az ágyra. Mike figyelmét nem kerülte el a harminc centi távolság kettejük között.
- Félsz tőlem, Ish? – kérdezte mohó kíváncsisággal, s Aisha felé fordulva felkönyökölt, s úgy nézett a lányra.
- Nem… - Aisha úgy nézett Mikera, mintha a fiú kissé bolond lenne. – Miért kérdezed ezt?
- Mert ezen a kicsi ágyon is ilyen messze húzódsz… persze megértem én… - sóhajtotta, majd visszahanyatlott a párnákra. Fáradt volt, de mégis felvillanyozta, hogy a lány itt van mellette.
- Méghogy én félek… - mormogta halkan Aisha, s közelebb húzódott hozzá.

Immáron nem volt kettejük között egy centi sem, s Mike Ish feje alá csúsztatta a kezét, majd magához húzta. A lány szíve ismét hevesen vert, és szaporán vette a levegőt. Ilyen közel lenni Mikehoz a saját ágyában valami eszméletlen volt.
Lerúgták magukról a cipőiket, sőt, Mike még a pólóját is levetette, majd nagy nyugodtan ugyanúgy visszahelyezkedett Ish mellé. Aisha fejét Mike vállán pihentette, s kezét lassan csúsztatta a fiú mellkasára. Fehér bőre alatt az izmok tisztán kivehetőek voltak, s ahogy Ish végigsimított rajtuk, kiszáradt a szája, és elszorult a torka. Vágyott valamire. Vagyis inkább valakire, de úgy, ahogyan eddig még sosem.
Mike is hasonlóképp érezte magát. Ahogyan megérezte a lágy simogatást, lehunyta szemeit. Őrületesen jó érzés volt, jobb, mint amire számított. Terve ugyan nem volt, mikor behívta Aishát, hogy most akkor csak aludni fognak-e vagy esetleg más is történhetne köztük, most viszont tudta, hogy többet akar.

Lassan Aisha fölé gördült, lábaival szétfeszítette Ishét, és ránehezedett a lányra, persze csak óvatosan. Ahogy Ish fölött könyökölt, s testük a másikénak simult, mindketten egyszerre mozdultak.
Ajkaik lehelet finoman súrlódtak össze, s miközben Mike mindkét kezével, ahogyan könyökölt, Ish arcát simogatta, úgy a lány karjait Mike dereka köré fonta, hogy még jobban közelebb húzhassa magához.

Mike elnyílt ajkakkal várta a csókot, s Ish hasonló cselekedete miatt egy forró csókban forrtak össze. Mindketten érezték, hogy valamilyen lavina indult el bennük, és hogy ezt már nem lehet visszafordítani. De nem is akarták. Mike végigsimított nyelvéve Aisha felső ajkán, majd mikor táncba hívta volna a lányt, hangos kopogtatás zavarta meg őket.

- Uram! Jöjjön kérem! – hallották Glenn hangját. Hevesen dobogó szívvel, és kábán csillogó pillantással meredtek egymásra, aztán Mike törte meg a csendet.
- Menjünk! – suttogta, s mikor Ish bólintott, lassan leszállt a lányról, és az ajtóhoz sietett. Felkapta a közeli szék támláján heverő fehér pólóját, majd belebújt a cipőjébe, s mire kész lett, Ish is mellette állt. – Ne haragudj! – nézett fájdalmasan szelíden Mike Aishára, s jobb kézfejével végigsimított a lány kipirult arcán.
- Csak ígérd meg, hogy bepótoljuk! – kérte halkan, mire Mike félszegen elmosolyodott.
- Ígérem! – bólintott, s kiléptek az ajtón.

Ahogy a folyosóra értek, meglátták Glennt, aki éppen Aisha ajtaján kopogtatott eléggé sietősen, de ahogy meglátta, hogy Mike mellett Aisha is abból a szobából lép ki, ledermedt.
Mindenki tudta, hogy fontosak egymásnak, de még sosem töltötték együtt az éjszakát. Glenn keze megállt a mozdulat közben, s pár pillanatig elnyílt ajkakkal figyelte a felé közeledő két alakot. Aisha látva Glenn reakcióját csak még pirosabb színt öltött, de persze a komor, hideg maszkot azért igyekezett felvenni. Egy Árny sosem szégyenkezik.

- Glenn! – dörrent hangosan Mike a fiúra, mikor elé értek.
- Uram! – vágta vigyázba magát, és igyekezett mostmár értelmesebb képet felvenni.
- A szádba fog repülni egy sült galamb! – mondta neki halál komolyan Mike, Aisha pedig igyekezett visszafognia a nevetését.
- Elnézést, Uram! – motyogta szemlesütve Glenn.
- Mi történt? – kérdezte tőle Mike, s elindultak az alsóbb szintek felé.
- Egy újonc… - mormogta halkan Glenn, s hátranézett Aishára, aki mögöttük ballagott.

A lány nem értette, hogy Glenn miért nézett rá így, de nem is kérdezett rá. Látva Mike meglepett arcát, inkább Őt figyelte. Egy újonc nem lett volna meglepő Kalindrában, de itt nagyon is az volt. Újonc volt mindenki, aki épphogy felébredt az átváltozást okozó műtétből. Tehát még semmire sem tanították meg. Kalindra volt a legbiztonságosabb hely a bolygón, így ott szokták végezni az alapozó kiképzést.
Mike elképedése akkor volt igazán teljes, mikor belépve a lenti töltőállomásra, egy idegen, szőke hajú, fiatal lányt pillantott meg. Talán még Ishnél is fiatalabb, már ami a látszólagos korukat illeti.

- Uram Isten! – motyogta magában Aisha, ahogy meglátta a lányt. Eddig ő volt az egyetlen, aki női Árny volt. Az egyetlen a sok-sok évtized alatt.
- Hasonló nézeteim vannak nekem is – suttogta a fülébe Justin. Mike azonnal a lány elé lépett, aki még elég kába volt.
- Hogyan jött el ide? – nézett Glennre.
- Ketten jöttek vele Uram, de azok már el is mentek. Ránk bízták!
- Értem! – bólintott Mike. Nem igazán értette, hogy miért van itt egy ilyen fiatal Árny, hiszen ez a front volt az egyik legveszélyesebb.
- Mike! – jelent meg Francois, és elhívva Mike-ot egy kicsit arrébb, halkan beszélgetni kezdtek.
- Értettem! – bólintott pár pillanattal később Mike, majd megvárta, míg a felettese kiment, s csak aztán guggolt le a széken ülő lány elé. – Meg tudod mondani a neved? – kérdezte tőle halkan, s kezét a lány arcára simította. Aishának elszorult a szíve, és hatalmas gombóc keletkezett a torkában eme mozdulat láttán. Tudta, hogy Mike csak a lány életfunkcióit igyekszik megvizsgálni, mégis számára ez a mozdulat túl bensőségesnek hatott. Viszont egyetlen szót sem szól, csak elfordította a párosról a pillantását. Justin figyelmét nem kerülte el ez a mozdulat.
- Bridget… - mormolta halkan a lány. Látszott rajta, hogy nincs képben. – Hol vagyok? – nézett kábán Mikera.
- Galtarban. Hogy érzed magad?
- Gyengén. Mi történt? – a lányon látszott, hogy szédül, és hogy nagyon nincs még jól. Aisha és a többiek is tudták, hogy milyen érzés ez.
- Megműtöttek – válaszolta most Toby, aki az ajtóban ácsorgott zsebre dugott kezekkel. Bridget eléggé értetlen tekintettel meredt a fiúra, így Mike jobbnak látta, ha elmagyarázza neki, hogy mi történt.
- Az évszázados háborúban a gépek ellen a kutatót kifejlesztettek egy génmutációt, aminek segítségével legyőzhetjük az Álcákat. A gént csak a kiválasztott emberek szervezete képes befogadni, és elviselni a vele járó mutációt. A prófécia eredete nem ismeretes, de vannak olyan emberek, nem sok ugyan, de vannak, akik egyszerűen tudják, hogy kik azok. Te is egy vagy közülük, közülünk… - mondta Mike egyenesen a lány szemébe nézve. Tudta, hogy a lány tudja ezeket, hiszen nincs olyan ember a Földön, akinek ne lenne tudomása az invázióról, de azt is tudta, hogy a génmanipuláció megzavarhatta a lány elméjét, így jobbnak látta kissé felfrissíteni azt. – Az átalakulás megállítja az öregedést. Én például harminc vagyok, de a testem huszonkét éves. Ahogyan minden Árny tizennyolc és huszonkét éves kor között van. Ebben a korban a legjobb a befogadóképesség.
- Árnyak? – kérdezte gyenge hangon a lány. Látszólag tényleg nagyon össze volt zavarodva.
- Azok, akik képesek egyfajta Álcává válni, de sosem lesznek igazi gépek, mivel félig-meddig emberek. Ezért csak árnyékuk a valódiaknak, azaz Árnyak – magyarázta neki Mike.
- Értem. És most én is…? – hagyta lógva a mondatot a lány, mire Mike bólintott.
- Kalindrában úgy döntöttek, hogy ide küldenek téged, mivel ez az egyik legveszélyesebb front, és kell az utánpótlás. Justin majd megmutatja a szobádat, és amint kipihented magad, hidd el, visszatér minden emléked, és tudni fogod a dolgodat. Majd gyakorlunk is veled! – Mike most Justinhoz fordult. – Justin, vidd fel a kilences hálóba. Az lesz a legjobb számára – mondta Mike, s Justin közelebb lépkedett a lányhoz, hogy felsegítse a székről, de a lány megragadta Mike kezét, és könyörögve nézett rá.
- Mutasd meg inkább te! – kérte halkan, kissé kétségbe esve. Mike egy pillanatra elképedt, de aztán mivel a lány már az ő légiójába tartozott, így már az ő kötelessége volt vigyázni rá. És ha a lány ezt kéri, akkor eleget fog tenni a kérésnek. Nem nagy dolog.
- Rendben! – mondta, majd felkanalazta a lányt a székről, és elindult vele felfelé.

Aisha falfehér arccal nézett utánuk. Annyira rossz volt látni Mike-ot más nővel! Persze itt is epekedtek utána a lányok, és tényleg szebbnél szebb fiatal nők akartak vele kapcsolatot, Mike mégis mindig visszautasította őket. Azonban Bridgettel kapcsolatban mégis rossz érzése volt.

- Nem kedveled őt – Justin nem kérdezte, hanem kijelentette. Kisétáltak a folyosóra, és onnan nézték, ahogyan Mike és Bridget egymásba karolva, és beszélgetve haladnak felfelé.
- Nem csodálom, hiszen a mai események után konkurenciád akadt – kuncogott Glenn, mire Aisha szeme rávillant a fiúra. – Ezt ne csináld! – vált azonnal komollyá a fiú, mire Ish elmosolyodott.
- Milyen eseményekről van szó? – kotyogott közbe Toby, és Justinnal együtt kérdőn meredtek a párosra.
- Semmilyenről – vont vállat Aisha, majd elindult felfelé.

Azt még hallotta, ahogyan Glenn élénk mesélésbe fog, hogy Ish és Mike együtt voltak a szobában, de nem igazán izgatta, hogy a fiúk mit szólnak hozzá. Persze az, amikor utána kiabáltak és fütyültek egy sort tetszésüket kifejezendően, már nem volt kétséges, hogy nekik nem lenne ellenükre, ha Mike és Ish egy pár lennének. Aisha most mégis csak Bridgetre tudott gondolni. Egyszerűen rossz érzése volt tőle.

Felsétált az ő szintjükre, és ugyanúgy, ahogyan pár órával ezelőtt, nekidőlt a korlátnak, és kémlelte a lenti ébredező „várost”. Gondolatai egy darabig az új lány körül forogtak, majd egyszerűen kiürült az elméje, és csak bámult lefelé.

- Most nem az én szobám előtt álltál meg… - jött a halk megállapítás a háta mögül. Ő volt az.
- Most nem – motyogta halkan Aisha. Nem akarta megbántani Mike-ot, hogy kiszaladjon egy olyan mondat a száján, amivel azt éreztetné vele, hogy máris féltékeny Bridgetre.
- Valami baj van? – kérdezte, és a lány mögé lépett. Szerette volna hátulról átölelni, és egy lágy csókot nyomni a nyakára, de nem tette. Nem lett volna helyes.
- Nem fogok hazudni neked! – fordult szembe Mikekal, s egyenesen a sötétbarna szemekbe nézett. – Nem tetszik, hogy egy ilyen fiatal lányt ránk bíztak. Ő nem segítség még, hanem hátrány – mondta őszintén. Mike összevonta sűrű, fekete szemöldökét, és megütközve nézett a lányra.
- Hogy érted? – kérdezte. Pontosan tudta, hogy érti Aisha azt, amit mondott, mégsem akarta elhinni.
- Úgy, hogy képzetlen. Mit fogunk vele kezdeni egy csatában? – Aisha látta, hogy túlfeszíti a húrt, de úgy gondolta jobb előbb tisztázni a dolgokat.
- Te semmit! Neked is az én parancsaimat kell követned! – dörrent rá Mike ellentmondást nem tűrően, s ettől Aisha arca is megkeményedett. – Azt teszed majd, amit eddig is, a lánnyal pedig majd én törődöm! Értetted? – kérdezte élesen, mire Aisha kezei ökölbe szorultak.
- Értettem, Uram! – sziszegte összeszorított fogain keresztül. Mike biccentett, majd elindult a szobája felé. Aisha pillantásával végigkísérte a mozdulatait, elszoruló szívvel vette tudomásul, hogy először volt ilyen vele Mike, és pont Bridget miatt. Pedig Ishnek igaza volt.
- Azt hittem, hogy rád mindenben számíthatok! – nézett vissza Mike Aishára, s szavai azonnal bűntudattal telítették őt. – Tévedtem. Túl sokat vártam tőled. Sajnálom! – suttogta szomorúan, kissé megtörten Mike, majd eltűnt a szobája mélyén.

Aisha úgy érezte, mintha úgy istenesen gyomorszájon vágták volna. Megértette, hogy Mike miért mondta ezt, de azt már nem, hogy miért volt ilyen durva vele. Pár percig még állt ott, és nézett arrafelé, ahol Mike eltűnt. Újra sírni szeretett volna, érezte, ahogyan a torkát fojtogatja a régen oly jól ismert érzés, de most is, mint az átalakulása óta mindig, képtelen volt akár egyetlen könnyet is ejteni.

Mike a kis ablakból figyelte Aishát, ahogyan maga elé meredve állt. Rosszul érezte magát, amiért ilyen goromba volt vele, pedig valójában tudta, hogy van értelme annak, amit mond. De ő volt a vezető, és Ish a légiójának egy katonája volt. Az lett volna a dolga, hogy támogassa őt, és az újonnan érkezőket, nem pedig ellent vetni. Legszívesebben kiment volna a lányhoz, és szorosan a karjaiba zárta volna egy lágy csók kíséretében, de mikor látta, hogy Aisha megacélozza magát, és arcára a jól ismert hideg álarc került, egy kisebb káromkodás után, haragja csak még nagyobb lett. Úgy gondolta, nem fair, hogy még Aishának áll följebb.

**

A napok gyorsan teltek, és mindenki tette a dolgát. Mike látván, hogy Bridget három nappal az érkezése után már jól volt, elkerülvén az esetleges összezördülést a két lány között, új bevetésre küldte Aishát.

- Beszélni akart velem, Uram? – lépett Aisha a töltőállomásra, és sötét pillantását Mikera szegezte. Azóta az összekülönbözésük óta nem beszéltek egymással, csak amit muszáj volt. Mindkettejük szívében tüske volt az a beszélgetés, de túl makacsok voltak.
- Igen! – biccentett Mike, és egy pillanatra elvarázsolta Aisha szépsége. Azok a sötét, majdhogynem fekete szemek, kissé haragosan és dacosan csillogtak rá, amitől csak jobb kedve lett a fiúnak. Így tudta, hogy számít még Ishnek. – Justinnal elhagyjátok a bázist, elmentek a hegyormokhoz, és megnézitek azokat a generátorokat! – mondta Mike, miközben Justin is belépett a helyiségbe. Ő már tudott róla, és számított arra, ami most fog következni.
- Tessék? De hát miért mi? Miért nem mennek a kisebbek? Gyakorolnunk kellene Bridgettel! – fakadt ki indulatosan Aisha. Úgy érezte, hogy Mike eltolja őt az útból, és ez rettentően fájt neki.
- Majd fogok én, te pedig tanuld meg végre, hogy hol a helyed! – mondta teljesen nyugodtan Mike. – Ne húzd fel magad ezen. Ez is fontos feladat! – kérte Aishát, aki belül szinte majd’ felrobbant. – Vagy meg akarod szegni a parancsot? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem, Uram! – mormogta a lány, s tekintete megvillant. Amikor egy Árnynak kéken villan a szeme emberi testében, az a mérhetetlen dühöt jelentette. Azt, hogy belül tombol, s a gépies fele ki akarna törni, de emberi elméje kordában tartja. Mike megdöbbent, ahogyan meglátta felvillanni a kékséget Ish szemében, de ideje sem volt megszólalni. – Justin, menjünk! Még a végén útban leszek kettejük között! – sziszegte dühösen Aisha, és sietősen kilépett a helyiségből.
- Ish! – kiáltotta Mike, és utána iramodott.
- Hagyjál békén! – kiáltott vissza neki Aisha, és kilépve a belső udvarra, már érezte a feszítő érzést a csontjaiban és az izmai között.

Mike nem ment Aisha után. Justin megállította még mielőtt beérhette volna a lányt. Aisha előtt kinyílt a hatalmas vaskapu, s ahogy előrelépett máris változott át, s bevárva Justint, elindultak a hegyormok felé.
Mike fáradt sóhajjal vette tudomásul, hogy a totális ellenkezőjét érte el annak, mint amit szeretett volna.

Aisha Árny alakban is jól felismerhető volt. A gén beültetése csak egy dolog volt, az már más kérdés volt, hogy a test mihez kezd vele. Így mindenki másként nézett ki, másfajta fegyvereket tudott kreálni. Ezért is voltak kisebb és nagyobb Árnyak. A kisebbeknél a fémötvözet nem tudta magát úgy sokszorosítani, hogy hatalmas monstrumokká fejlődjenek, ezért kisebbek, emberi nagyságúak voltak. Aisha robot alakja fehér és néhol kék volt, s majdnem olyan magas, mint Mike, aki a leghatalmasabb volt köztük. Justin egy picit kisebb volt Ishnél, de ez náluk nem számított. Justin szerencsésnek érezte magát, amiért ebben a légióban szolgálhat.

- Mike nem azért… - kezdte Justin békítően jó két óra kocogás után, de Ish azonnal közbevágott.
- Dehogynem! – mondta indulatosan, s egyetlen csapással kidöntött egy fát, ami mellett épp elsétáltak. A fa hangos reccsenéssel adta meg magát, és rádőlt egy másikra, ami nyikorogva igyekezett megtartani a rá nehezedő súlyt.
- Mi történt köztetek? – kérdezte mély hangján Justin, és fejét Aisha felé fordította. Ish most hálát adott az égnek, hogy Justin nem látja, hogy elpirult volna.
- Semmi – motyogta a lány, s egy pillanatra megállt, hogy kémlelni tudja a távoli hegyeket.
- A semmi miatt nem szoktál így kiakadni – lépett mellé Justin. A két kék pillantás találkozott.
- Megcsókolt – vallotta be végül Ish.
- Az jó – lelkesedett - És mi a baj?
- A baj az, ahogyan ezek után Bridgetre nézett, és hogy engem elküldött… - Aisha erőltette a szemét, majd miután tisztának ítélte a terepet, elindultak.
- Azért van annyit vele, mert még újonc. Ish, mind tudjuk, hogy ti ketten… szóval hogy kettőtök között olyan kapocs van, amit nem lehet elszakítani. És senki nem is akarja – Justin megpróbálta békítgetni, hátha meg tudja győzni.
- Az a kapocs már három napja hozzám sem szól…
- Mert te annyira szóltál hozzá mi? – horkantott Justin. Aisha nem nagyon tudott a fiú szavaira figyelni, mert különösen rossz érzése támadt. – Szerintem jó lenne, ha kicsit megértőbb lennél vele… - kezdte, miközben sietősen keltek át a völgyön. Ish még most sem tudott ráfigyelni, még most is valamilyen ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Nem tudta, hogy mi ez, de azt határozottan érezte, hogy rossz. – Mármint értem én, hogy rossz, hogy egy másik lány is bekerült közénk, de ez nem ellened irányul… - folytatta Justin, s mikor Aisha hirtelen megtorpant és megfordult, ő is megállt. – Nagyon fontos vagy neki és…
- Justin! – kiáltott fel Aisha, s ahogyan Justin feleszmélt, már csak a hatalmas lökést érezte az oldalánál, amit Ishtől kapott, s a földre esett.

Az Álca hatalmas csattanással ütközött Aishával, de mielőtt Justin segíthetett volna a lánynak, ő is megkapta a maga ellenfelét hátulról, s a földre szorult. Baj volt…

Mike és Bridget egymással szemben álltak, s Mike éppen egy nagyhatósugarú fegyvert képezett a fémötvözetből a kezében, ami egyszerre több lövedéket is kilőtt. Bridget Árny alakja kisebb volt, mint ő, jóval kisebb, mégis egészen jól haladt a lány kiképzésével.

- Nem tudom, Uram, ez olyan… nehéz – motyogta halkan a lány, és remegve visszaváltozott emberré.
- Nem mondom, hogy nem az, de kellő összpontosítással menni fog! – lépett egyetlen öles lépéssel a lány elé, és várt, hátha visszaváltozik. Bridget hátrahajtotta a fejét, hogy fel tudjon nézni a hatalmas robotra maga előtt.
- Nem hagyhatnánk ezt mára? Inkább igyál meg velem valamit lent! – pislogott ártatlanul a lány Mikera, aki visszaváltozott. A fekete pólója cafatokban lógott rajta, ahogyan a nadrágja is elszakadt, és végül is a lány ruhái is hasonló állapotban voltak. Bridget éhesen nézett végig a fiún, s ahogyan a póló szakadásai közül kilátszott a mellkasa és hasa néhány kis része, szinte önkéntelenül is megnyalta az ajkait.
- Amíg én azt nem mondom, hogy végeztünk mára, addig maradjunk inkább csak a magázásnál, ahogyan azt illik, és szokás! – mondta komoly tekintettel a lánynak, akit viszont nem nagyon érdekelt ez. Jobban lefoglalta a Mike hasán lévő kockák tanulmányozása. – Bridget! – dörrent rá Mike.
- Értettem, Uram! – bólintott a lány, majd felnézett az arcára. – Végeztünk mára? – kérdezte reménykedve.
- Ez itt komoly dolog, Bri! – Mike vonásai kemények voltak, s ahogyan a fal mellett álltak, és a hatalmas lámpa rájuk irányult a toronyból, furcsán csillogtak a szemei. Érezte, hogy valami nincs jól.
- Mike! – jött az ideges megszólítás Tobytól, aki a toronyban ügyelt éppen. Mike felfelé fordította a fejét, hogy Tobyra nézhessen. – Be kéne jönnöd… Aisha az – Toby hangja tétova volt, jól tudta, hogy Mikenak mennyit jelent a lány.
- Gyere! – szólt még Mike Brire, majd befutott a kapun, s felsietett a lépcsőkön, a toronyba. – Mi történt? – ült le Toby mellé, és a monitorokat kezdte figyelni. Azonnal látta a támadást, amit a műholdak jeleztek.
- Hívtam őket, de semmi. Glenn kint van Árnyként, de nem érzi őket… én… nem tudom… - Toby aggodalmasan figyelte a piros foltokat a térkép fölött, ahogyan az Álcák egyre csak jöttek arrafelé, ahol Ish és Justin voltak.
- Nem lehet! – motyogta Mike, és rázni kezdte a fejét. – Ez… én… - hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen. Menjen utánuk? Mert az íratlan szabályok azt diktálnák, hogy hagyja kint őket. Nem kockáztathatja a katonái életét, és nem is szívesen hagyná szinte felügyelet nélkül a bázist. Mert az biztos, hogy mindenkire szükség lenne ennyi Álca ellen. A huszonkettes csapdájában érezte magát.

Néhány másodperc múlva, Mike, Toby, Hiro, Frank és Glenn futva léptek ki a vaskapun, hátrahagyva az erődöt. Francois nem volt valami boldog fent az irányítótoronyban, de tudta, hogy Mike majd Aisha mellett fog dönteni. Bridgetet még nem engedték ki, hiszen szinte semmilyen fegyvernek nem volt még a tudásában, így a lány is fent ült Francois mellett.

Mike tudta, hogy először életében hibás döntést hozott. Vagyis olyat, ami nem volt javára a tömegnek, a városnak, mégis legbelül számára ez volt a helyes döntés. Nem is foglalkozva a fájdalommal, ami az átalakulást kísérte, rohant arra amerre Aisháékat sejtette.

Az út nem tartott tovább egy óránál ebben a tempóban, s már messziről látni lehetett a rajt, amely az égben körözött egy pont felett. Mike belül forrt, hogy van olyan teremtmény, ami bántja Aishát. Még a gondolat is felemésztette, hogy bármi baja eshet a lánynak, ráadásul őmiatta. Hiszen ő volt az, aki elküldte ma. Ahogy egyre közelebb ért, érezte azt a kapcsolatot, amit minden Árny érzett a társai között, de ami Aishával összekötötte az ennél sokkalta több volt. De a jó hír az volt, hogy a lány még életben van.

Amint olyan közel ért a csapathoz, azonnal lőni kezdte az Álcákat. Nem érdekelte semmi és senki, csak az, hogy a légiója épségben hazajusson. Megfogadta magában, hogyha Ish tényleg él, és felépül, akkor elmondja neki minden érzését. De a félelem ott lakozott benne, hogy talán már nem lesz rá esélye.

Sorra kapta a találatokat, és ütéseket, amik persze fájtak, nagyon fájtak, mégsem torpant meg egyetlen percre sem. Tekintete egyre-másra Isht kereste, de Justin testét pillantotta meg először. Messze feküdt egyetlen nagyobb kupac Álca mellett, emberi alakban. A kupac valami félelmetes volt. Mozgott. Nem lehetett látni, hogy pontosan mi az, a sok Álca úgy viselkedett mintha egyetlen testbe forrna össze, de mégsem így történt. Lőtték a talajt, ütötték, és Mikenak ekkor bevillant. Érezte. Ish volt ott.

Magából kikelve, tombolva törte az utat arrafelé, de nem ment neki olyan könnyen. Többen voltak, mint ők, és itt csak komoly csapatmunkával lehetett győzni. Így hát, maradt a körben, amit ők öten alkottak, és imádkozni kezdett magában, hogy amíg kiirtják maguk körül az Álcákat, Aisha még kitart.
Glenn is lesérült ugyan, de sikerült visszaszorítaniuk az Álcákat, akik így a magasba emelkedtek, s elhagyták a vidéket.

Mike azonnal visszaváltozott, és odafutott a földön fekvő Justinhoz. Megnézte, hogy van-e még pulzusa, s nem kellett csalódnia. A fiú még élt. Justint a többiekre bízva, Isht kereste a szemével. Odasietett ahhoz a roncshalmazhoz, ahol néhány perce még annyian voltak, s puszta kézzel, minden erőfeszítés nélkül, leemelte a lány testéről őket.

A látvány, ami fogadta, örökre bevésődött az emlékezetébe. Aisha ott feküdt, tele sebekkel, vérzőn, gyengén. Ahogyan a nyaki ütőeréhez helyezte Mike a két ujját, lélegzetvisszafojtva várta, hogy érezzen is valamit. S mikor ez nem történt meg, szinte ő is meghalt ott helyben. Az nem lehet! - ordította magában, s még erősebben nyomta kezét Ish nyakához.
Végül nagyon gyenge, szinte alig érezhető pulzust észlelt a lánynál, ami kisebb megnyugvással töltötte el.

Visszaalakult Árnnyá, és óvatosan felemelve a lányt, futni kezdett a többiek után, akik Justint vitték. Remélte, hogy Ish túléli ezt a csatát, mert ha nem, abban szinte biztos volt, hogy ő is meghalna vele együtt. Egyszerűen nem tudta elképzelni már az életét a lány nélkül.

A gondolat, hogy Aishát bántották, emésztette őt. A jelek arra utaltak, hogy már korábban visszaváltozott. Különben nem lennének az emberi testén ilyen sérülések. Eddig is szívből gyűlölte az Álcákat, most viszont emésztő dühöt is érzett. Nem egy s két embert látott már holtan, brutálisan megkínozva, meggyilkolva az Álcák által, de Aisha bántalmazása túlment Mike határain. Igaz, hogy az ő határain túlmenni nagyon nehéz volt, mert rettentő fegyelmezett embert neveltek belőle, mégis ezt érezte. Valami megszakadt benne, ahogyan Aisha felrepedt szemöldökét, száját, és arccsontját nézte. Ahogyan látta, hogy a karján szinte olyan égési és horzsolási sérülések voltak, amiktől az ember már alapból elveszti az eszméletét. De mindez csak azt bizonyította, hogy Ish küzdött, és ezért rettentő büszke volt a lányra.

A hazaút hosszúnak és rövidnek is tűnt egyben számára. Hosszú volt, mert minden elvesztegetett perc Ish életébe kerülhetett, és rövid, mert közben a lány angyali arcát tanulmányozta. A szeme körül már kékes-lilás foltban dagadni kezdett az arca, s az ajkai is meg voltak duzzadva, ő mégis gyönyörűnek látta.

Gondolatban jól nyakoncsapta magát, hiszen ebben a helyzetben nem szabadna erre gondolnia! Miatta van ilyen állapotban, és ha felébred, akkor majd bocsánatot kell kérnie. Bár már az sem lett volna olyan rossz, ha Ish nem bocsát meg neki, bár tudta, hogy nagyon fájna. De azzal a tudattal, hogy él és jól van, legalább együtt tudott volna élni, viszont eltemetni nem lett volna képes őt.

Mikor a hatalmas kapu elé értek, és arra vártak, hogy az kinyíljon, már tényleg az őrület határán állt. Ishnek alig volt pulzusa, és ki tudja, hogy milyen belső sérülései vannak. Biztosan súlyos, hogyha a robotika nem tudta megvédeni őt.

- Na mi van már? – mordult fel Mike, s mintha csak kimondta volna a varázsszót, a kapu nyikorogva nyílni kezdett.
- Nyugi! Minden rendben lesz! – próbálta nyugtatni Glenn, akinek a mellkasán egy nagy horpadás volt. Nem lehet kellemes, sőt…
- Remélem… - suttogta halkan Mike, majd amint olyan szélesre nyílt a kapu, hogy beférjen rajta, besietett. A belső udvarban villámgyorsan visszaalakult, majd lefelé igyekezett a töltőbe.
- Aisha túl sokszor van mostanában nálam! – húzta el a száját Margaret, majd egy vattadarabbal és némi tisztítóval elkezdte lekezelni Aisha sebét.
- Nem kéne előbb azt megnézni, hogy nincs-e belső sérülése? – aggodalmaskodott, s közben megfogta Ish kezét.
- Mike, ha van is neki belső sérülése, azt én nem tudom helyrehozni, tudod jól! – pillantott fel Margaret. Mike tudta, hogy igaza van. A robotika jó volt, mert megvédett a külső támadásoktól, de rossz is, mert nem lehetett műteni az Árnyakat. Hiába vannak sérülései, egyszerűen nem találták még fel azt a módszert, amivel az összetett testet gyógyítani lehetne.
- Justin? – nézett a másik orvos felé, aki a fiúval foglalkozott.
- Jól van. Felcsatlakoztattam, és szerintem pár órán belül magához fog térni! – mondta.
- Jaj Ish! Hát megint bevállaltad a nagyját a dolognak? – sóhajtotta Mike, miközben végigsimított a lány arcán.

Justinhoz is odament, és végigszemlélte bajtársát. Ő is úgy látta, mint az orvosok, hogy Justinnak nincsenek olyan komoly sérülései, mint a lánynak. Közben Glenn is lejött, fájdalmas képet vágott, fájt neki a mellkasát ért sérülés, de ő már ahhoz képest jól volt.
Mike most úgy érezte, hogy a világ összes gondja az ő vállát nyomja. Egyszerűen túl hihetetlennek tűnt, amit a prófécia kimondott. Hogy egyszer egy bátor ifjú győzelemre fogja vezetni az emberiséget, és eljön az a pillanat, mikor az idő megáll, és örök béke száll a Földre.
Tehetetlenül ült Ish ágya mellett és arcát a kezeibe hajtotta. Mennie kellett volna fel, ezer és egy dolga volt, mégsem tudott elmozdulni a lány mellől. Újra és újra végigfutott az agyán, hogy túlságosan is fontos neki a lány, hogy ez nem helyén való. Legalábbis az ő helyzetüket tekintve nem az. Mégis… ott volt az érzés a szívében, ami nem engedte, hogy elmozduljon mellőle. Egyszerűen szüksége volt rá, hogy a nyugodt, angyali arcot figyelje, ami őt is hasonló békével telítette el, még ha csak néhány percre is.

- Mike kérlek, most gyere velem! – Francois hangja robbantotta ki gondolatai közül, majd egy utolsó pillantást vetve Justin és Aisha felé, felment a vezérlőbe.
- Muszáj ezt most? Nem lehetne kicsit később? – kérlelte, de Francois megrázta a fejét.
- Azt akarom, hogy menj és nézd meg azokat a generátorokat! Magaddal vihetsz valakit, de muszáj, hogy tudjam, hogy működni fognak-e rendesen!
- Jó, de miért? – Mike nem igazán értette, hogy miért pont most ilyen fontos ez. A generátorok eddig is kifogástalanul működtek, és nem volt valószínű, hogy elromlanának. Fran szorongva nézett rá, és ez gyanakvással telítette el a fiú lelkét. – Van valami, amiről tudnom kéne?
- Hát… - az öreg vezető tudta, hogy az ő csillaga már régen leáldozott, és hogy nem titkolózhat pont Mike előtt. – Két hét múlva megtámadnak bennünket!
- Tessék? – Mike úgy meghökkent, mint még életében soha. Az évtizedekkel ezelőtti invázió idején kétszer szálltak szembe az Álcák az emberekkel. Először az emberek nagy része elmenekült, elbujdosott, és ezzel nem törődve az Álcák elfoglalták a bolygót. Másodszor már a génmanipulált Árnyak is részt vettek a háborúban… Az pusztította el a Föld nagy részének élővilágát.
- Nézd meg! – mutatott Fran az egyik monitorra, ahol Mike megpillantotta az Álcák vezetőjét, aki nyíltan hadat üzent ellenük. „Ez lesz az utolsó csatátok! Nem ismertek olyan hatalmas erőt, ami elpusztíthatna bennünket! Nincs olyan bátor bolond, aki közénk tudná verekedni magát! Két hét múlva mind meghaltok!” hallatszott, s Mikenak muszáj volt leülnie.
- Ez nem lehet! Ez…
- De igen. Lehet. Egy harmadik háború, és tudod van egy olyan érzésem, hogy igazuk van… - Mike felpillantott Francoisra, mire az hihetetlen módon elmosolyodott. – Ez lesz az utolsó, de nem számunkra!
- Hiszel a próféciában?
- Hiszek. És hiszem, hogy te vagy az, aki győzelemre fog vezetni bennünket! – Fran Mike vállára tette a kezét, és megszorította azt, mintegy bíztatásképpen. – Te vagy az, Mike! Még ha te magad nem is hiszed el! Majd meglátod…

Mike végül nem vitt magával senkit az útra, de nem is akarta gyorsan megtenni azt. Úgy döntött emberként megy, és nem hívja fel magára a figyelmet. Szíve minden lépéssel, amivel távolodott az erődtől, csak még jobban sajgott. Szeretett volna ott lenni, mikor Aisha felébred, és szerette volna elmondani neki, hogy soha többet nem mehet el nélküle sehova. Hogy mennyire féltette, hogy mennyire megijedt, hogy elveszíti. Hogy szereti.
Az egy hét, ami alatt megtette végül az utat a generátorokig, megvizsgálta őket és visszament, lassan letelt. Mikor már elég közel volt az erődhöz, futni kezdett. Senkivel sem beszélt rádión, nehogy valamiért észrevegyék, hogy ő kint van egyedül. Egy hete nem beszélt senkivel, s csak Aishára tudott gondolni.
A fák ritkuló sokaságában kirajzolódtak előtte a hatalmas falak, az őrtornyok, s a nagykapu. És a nagykapu kinyitott résében, egy lány állt. Kezeit a mellkasa előtt összefonta és az ujjait tördelte, ami fémes pattanásokkal kísért hangokat hallatott. Mike elmosolyodott, s lelassította lépteit. Tekintete találkozott az övével, s elmosolyodott.

- A világért se siesd el, Mike! – csattant Ish, majd megiramodott felé, és a nyakába vetette magát.
- Szia, Ish! Én is örülök neked! – vette lazára a figurát, de mikor meglátta a lány elkínzott, falfehér arcát, már nem mosolygott.
- Tudod te, hogy milyen érzés volt, mikor felébredtem és közölték, hogy elmentél oda, ahonnan mi darabokban tértünk vissza? Elment az eszed? Egyedül? Ketten is alig bírtunk életben maradni, de neked itt kell most hősködni? Életemben nem láttam még ilyen felelőtlen… - darálta Aisha a mondandóját, de Mike közelebb hajolt hozzá. Olyan közel, hogy ajkaik súrolták egymást, s Aishát ez csendre intette.
- Szóval aggódtál… helyes! – suttogta a fiú, majd lassan Aisha ajkához nyomta az övét.

Nem igazán törődtek azzal, hogy még az erődön kívül álltak, vagy hogy mindenki láthatja, hogy mit csinálnak. Mike a lány dereka köré fonta kezeit, és közelebb húzta magához, hogy szinte egy lapot sem lehetett volna bepréselni kettejük közé. Aisha egy percig azt sem tudta, hogy hol van, s csak csókolta a fiút. Kezeit becsúsztatta a fiú farzsebébe, és csak élvezte, hogy végre újra megízlelheti őt.
Persze mint minden pillanatnak, ennek is el kellett múlnia.

- Gyertek már be! – szólt rájuk idegesen Bridget, aki a kapualjban ácsorgott, és tekintetével a távolt kémlelte. Mike és Ish elváltak egymástól, s egy emberként pillantottak a lány felé. Mikenak elállt a szava. Bridget olyan volt, mint ők. Komoly, arcán semmi félelem vagy kislányosság nem volt, amit eddig lehetett látni.
- Megyünk már, megyünk… - motyogta Aisha, majd megfogta Mike kezét, és befelé kezdte irányítani.
- Hát te meg… - Mike hitetlenkedve nézett végig újra meg újra Bridgeten.
- Aisha kicsit gyakorolt velem… - vonta meg a vállát a lány. – Nem tudtad, hogy egy hetünk van hátra? Nem mehetek ki totál felkészületlenül!

Mike olyan büszke volt Aishára, mint még soha, pedig a lány tett már egy-két nagy dolgot értük, de ez mindenen túltett. Felkészítette Bridgetet, pedig nem kedvelte a lányt. Ideje nem volt megkérdezni erről őt, mert fel kellett mennie Francoishoz, hogy elmondja, minden rendben van a generátorokkal.
Egészen estig fent volt a vezérlőben, de csak ültek ott, és gondolkodtak. Nem igazán volt olyan taktika, amivel le lehetett volna győzni az Álcákat. A világ összes tájáról érkezni fognak a többiek, Árnyak és emberek egyaránt, de még így is nagyon kevés esélyt láttak a győzelemre.

- Az egyetlen esély, ha elpusztítjuk a kockát! – hallották meg a női hangot az ajtó felől. Aisha és Glenn ácsorogtak ott egymás mellett.
- De hogyan kerülsz a közelébe? – kérdezte Fran, mire Mike felmorrant.
- Aisha sehogy! – szögezte le, mire az említettnek egy fintorba torzult az arca.
- Megint itt tartunk? – kérdezte tettetett nyugodtsággal a hangjában a lány, és tekintetét Mikera szegezte.
- Ők is megmondták: nincs olyan bolond, aki közéjük tudna férkőzni!
- Akkor ők még nem ismernek engem! – vont vállat Ish, majd beljebb lépett a terembe, és egyenesen Mikehoz sétált, hogy aztán minden zavartság nélkül, letelepedjen az ölébe. Mike egy pillanatra meglepődött, hiszen sosem voltak ilyen közvetlenek egymással, legalábbis mások előtt nem. Viszont belátta, hogy kevés idejükben most már szívesebben teszi, amit a szíve diktál.
- Mikenak igaza van! – hümmögött Fran. – Egyedül semmiképp sem mehetsz!
- Másokat viszont nem sodorhatunk veszélybe. Legalábbis ekkorába nem.
- Mind meghalunk egy hét múlva, ha nem sikerül, amit tervezel… nem hinném, hogy ennél kell nagyobb veszély! – Mike olyan gyengéden beszélt Aishához, ahogyan egy szerelmes férfi szól az imádott nőhöz. Ish végigsimított Mike borostás arcán, s nézte, ahogyan érintése nyomán a fiú behunyja szemeit.
- Tudom, hogy azt tervezed, hogy velem fogsz jönni…
- Akkor jól ismersz! – a barna pillantás szinte megbabonázta a lányt. Hát lehet ellentmondani ennek a tekintetnek?
- Neked a védekezésben kellene részt venned!
- Nem lesz védekezés! – rázta meg a fejét Mike.
- Hogy érted ezt? – vonta össze a szemöldökét a lány.
- Egy hét múlva jönnek a többiek… és a megfigyelések szerint ők is addigra várják a világon szétszóródott Álcákat… - magyarázta, s tekintete Glennt kereste. A két fiú összenézett, s Glenn azonnal megértette, mit is akart ezzel mondani Mike.
- Mikor? – csupán ennyit kérdezett, mire Mike halványan elmosolyodott azon, hogy Glenn milyen jól ismeri már őt.
- Holnap! – bólintott Mike, mintha saját magát is meg akarná erősíteni.

Aisha tiltakozni akart. Rákiabálni a fiúkra, hogy ez őrültség, hogy ezt nem lenne szabad, mégsem tudott egy szót sem kinyögni. Csak ült Mike ölében, kezeit a fiú nyaka köré fonta, és arcát Mike vállgödrébe rejtve mélyeket sóhajtott. A torkára forrt minden szó. Hát ennyi. Holnap minden eldől.
Be kellett látnia, hogy igenis jó terv meglepni azokat a szemeteket egy támadással. Hiszen arra számítanak, hogy egy hét múlva ideözönlenek majd, és ők meghalnak a védekezésben.
Tudták, hogy a kocka itt van a közelben. Nem hiába itt a legaktívabbak a támadások, nem hiába az ő frontjuk a legveszélyesebb. De arról halvány fogalma sem volt, miként jutnak majd a közelébe. Erről Mike sem beszélt senkinek, csupán annyit mondott mindenkinek, hogy a szokásos alakban támadnak, és a hátvédek a nehézfegyverekkel az emberek lesznek. És hogy ő és Mike fognak elmenni s elpusztítani a kockát. Nem volt más lehetőség, és ezt mindenki tudta.

Furcsa volt ez az utolsó este az erődben. Mindenki leözönlött az alsó szintekre, és dobszóval, tánccal és énekléssel fogadták a végzetet. Senki sem aludt, nem volt olyan gyerek, nő vagy férfi, aki a kabinjában rostokolt volna. Mind lent voltak, ütemes táncuktól, és a doboktól zengett az erőd, s búcsúztatták az életet… ezt az életet. Csak Aisha és Mike álltak a legfelső szinten, a korlátnak támaszkodva, és nézték az emberek sokaságát maguk alatt.
Azóta sem szóltak egymáshoz, mégsem váltak el egyetlen pillanatra sem. Ők tudták, hogy holnap minden megváltozik, ugyanúgy sejtették, mint odalent mindenki, mégsem tudtak velük tombolni. Ők ketten egészen másra vágytak. Mike megfogta Ish kezét, és bementek Mike kabinjába.
A lány most körül sem nézett, mindent tudott már, hogy mi hol van. Leült az ágy szélére, és tekintetét Mikera függesztette.

- Mostanában elég sokszor éreztem azt, hogy el foglak veszíteni… - kezdte a fiú, s közelebb sétált az ágyhoz, majd letérdelt Ish elé, és kezébe fogta a lány kicsi kezeit. – Nem mozdulhatsz mellőlem, Ish! Érted? – nézett rá reménykedve, mintha csak ettől az ígérettől várna mindent.
- Értem! – bólintott a lány. Eszében sem volt ellenkezni vele.
- Alig vártam, hogy felébredj, de aztán el kellett mennem…
- Semmi baj! Megértem! Csak én is megijedtem, hogy valami bajod esik – Mike elmosolyodott, majd felült a lány mellé az ágyra.
- Mióta megláttalak az asztal alatt gubbasztani annyi éve, te jelented a mindenséget a számomra! – Aisha ajkai elnyíltak e szavak hallatán, de nem szólt közbe. Végtelen boldogság járta át, és úgy érezte, ebben a pillanatban legyőzhetetlen. – Igaz, még nagyon kicsi voltál, de a tekinteted már akkor is rabul ejtett… - néhány pillanatig csend telepedett rájuk, s csak a kintről halkan beszűrődő hangfoszlányok leptél el a szobát. – Szeretlek, Ish! Már régen el kellett volna mondanom… Habár én is csak most jöttem rá, de… Szeretlek! - mosolygott bánatosan a lányra, aki ettől csak még jobban elolvadt.
- Azt hiszem, mindig is tudtam! – suttogta, majd a fiú felé hajolt.

Újra egy csókban forrtak össze, de most nem álltak meg ennyinél. Az utolsó éjszaka, az utolsó lehetőség, amivel élni akartak.
Mike elfektette az ágyon Isht, és fölé hajolva tovább csókolta. Ujjai végigsimítottak a lány oldalán, aki ettől csak még jobban elveszett a kéjes érzések tömegében, és benyúlva a fiú pólója alá, még jobban hozzápréselte magát.
A ruháik ismeretlen helyeken landoltak a szobában, s a csókjaik és sóhajaik hangja töltötte meg a helyet. Aisha újra és újra végigsimított Mike izmos hátán, és csókokat hintett a nyakára, miközben Mike ujjai már lejjebb kalandoztak, földöntúli gyönyöröket okozva a lánynak.
Aztán egy végtelenül hosszú pillanatban testük eggyé vált, s hirtelen mintha némaságba burkolózott volna a világ. A pillanat gyorsan tovaszállt, mégis a legtökéletesebb érzést hagyta maga után, ami csak létezett. Mike apró csókokkal hintette be a lány vállait, miközben Ish Mike hajába fűzte ujjait, és csukott szemekkel élvezte a kényeztetést.
Mindketten arra gondoltak, hogy sosem fogják elfelejteni ezt az éjszakát. Nem számít, mi fog történni a következő napon, ők örökké egy lélek maradnak.
Ölelések, csókok, sóhajok övezték az éjszakát, s ahogyan egyetlen ember sem, úgy ők sem aludtak semmit. Reggel minden szó nélkül, kibontakoztak a másik öleléséből, és felöltöztek. Aishát nem zavarta, hogy ugyanabban a ruhában fogják látni őt, mint amiben tegnap volt. Amúgy is kézenfogva sétáltak le a belső udvarba, így senkinek sem volt már titok, hogy mi van kettejük között.

Egész délelőtt és délután készültek. Segítettek az embereknek csatasorba állítani minden olyan fegyvert, ami hasznos lehet az Álcák ellen. Az Árnyak nem igazán beszélgettek egymással. Kevesen voltak, de tudták, hogy a nagy része a dolognak rajtuk múlik. Bridget a külső udvarban ácsorgott, és átalakulva a fegyverek kreálását próbálgatta – biztosra akart menni. Mike vagy a vezérlőben ült, és figyelte a monitorokat, vagy lement a többiekhez, hogy ellenőrizhesse, hogy minden rendben zajlik-e. Aisha fegyvereket töltött a negyedik szinten, egy ládán ülve, és igyekezett nem gondolni semmire. A körülötte megülő csend végzetes, baljóslatú szelet hozott magával. A lelkében érezte, hogy ma éjjel minden eldől, de hogy a jó vagy a rossz oldalra billen-e a mérleg, azt nem tudhatta.

Este, pontban kilenckor felsorakoztak a külső udvarban. Mindenki ott volt, aki harcolni indult a frontra, de a belső udvarban és a tornyokban maradt őrszemek is hangtalanul, egy emberként fordították tekintetüket Mike és Aisha párosa felé. A fiú elengedte Ish kezét, majd szembefordult az emberekkel. Látta az arcukon az elszántságot, látta a győzni akarást, azt a fajta tekintet, akik hisznek. Hisznek a próféciában, hisznek őbenne.

- Azt hiszem, mind tudjuk, hogy ez a mai nap nem múlik majd el végzetes döntések nélkül – szólalt meg emelt hangon, hogy mindenki jól hallhassa utolsó beszédét. Az emberek pedig figyeltek rá, hiszen mindenki úgy tekintett rá, mint az első számú emberre, aki őket vezeti. – Nem lesz könnyű, bár sosem mondtam, hogy az lesz! Sokan ma életüket fogják adni azért, hogy az otthonunk megszabadulhasson az elnyomástól. Azért fognak ma annyian meghalni, hogy kitörjünk az elnyomottak közül, és végre visszavegyük azt, ami a miénk. Mert ez a föld a miénk! – Aisha ámulattal nézte az elszánt férfiarcot. Minden mozdulat ismerős volt neki, hiszen jól ismerte Mike-ot, mégis újdonság volt tőle az igazi vezér szerepét látni. – Kitartottunk, amíg tudtunk, védtük a határainkat, de itt az ideje, hogy eltöröljük ezeket a kényszerből húzott határokat… Ma éjjel kimegyünk, küzdünk, és ha kell, akkor meghalunk, de fel nem adjuk! – mondta határozottan, mire elismerő morajlás futott végig a sorokban. – Nem hunyászkodunk meg, nem futamodunk meg! Csak előre törünk, és leselejtezzük a gépeket! Mert itt, ezen a bolygón az embereké a dicsőség, ez a bolygó a miénk és nekik pusztulniuk kell! Pusztulniuk a mi kezünk által! – kiabálta, s kezét a magasba emelte. – Kész vagytok? – kérdezte, s ezzel egy időben ezrek kiáltottak fel, és ezer meg ezer kéz emelkedett a magasba.

A kapu kinyílt, s Mike elsőként lépett ki rajta. Őt követte Aisha, aki összekulcsolta ujjaikat, majd a többiek, pontos csatasorba rendeződve. Majdnem egy órát mentek, nem túl gyors tempóban, hiszen a harckocsiknak és a gyalogosoknak is együtt kellett maradniuk. A fák takarásából lassan egy alföldszerű nagy területre értek, amely a vulkáni kúpok körül helyezkedett el.
Megálltak, és Mike csendre intette az embereket. Tudta, hogy a gépek tudják, hogy itt vannak, és csak idő kérdése, hogy felbukkanjanak.

- A kocka a bázisukon van – súgta halkan Aishának. – Ebben biztos vagyok. Oda kell mennünk! Amint elszabadul a pokol, indulunk! Nem nézhetsz hátra, nem állunk meg segíteni! Értetted? – a barna pillantás elszántan meredt Ishre, aki csak bólintott. S ahogy Mike visszafordította tekintetét a távolra, felsejlettek az első körvonalak, hogy aztán néhány tucat, jól megtermett Álca bukkanjon elő, mögöttük a kisebbekkel. Aisha végighordozta pillantását a sokaságon, s elszorult a torka. Nem is olyan rég ő megtapasztalta, milyen érzés küzdeni a túlerő ellen.
- Mike! – suttogta, s megszorította a fiú kezét.
- Igen?
- Valamit nem mondtam el az éjjel, és úgy érzem, több alkalmam nem lesz rá… - ránézett a fiú borostás arcára, s a mélybarna szemekbe bámult. – Én is szeretlek téged!

Mike elmosolyodott és magához húzta Aishát, majd megcsókolta. Lágyan, szerelmesen, ahogyan azt mindkettejük kívánta. El sem tudták képzelni, hogy lehetne-e ennél szebb nap a csatába vonulásra. Valószínűleg azért, mert nem is lehetett volna ilyen.

Az első lövések tőlük származtak. Minél előbb cselekednek annál jobb, így legalább nem tudják őket sarokba szorítani. Az Álcáknak sem kellett több, s azonnal rohanvást megindultak. Az Árnyak Mike parancsára átalakultak, és előrelendültek. Mike és Ish kisebb kerülővel, emberi alakban rohantak előre, majd kitérve az első Álcák elől átalakultak.
Nem volt könnyű dolguk, bár egyikük sem gondolta, hogy sétagalopp lesz eljutni a kockáig. Eleinte nem is nagyon foglalkoztak velük, hiszen nem jelentettek nagyobb veszélyt. Néhányan útjukat álltak, de velük könnyen végeztek. Aztán a kisebbek rájöttek, hogy a kockáért indultak, és mint a méhkasból kiszabadult raj, úgy vetették magukat utánuk.
Vért és fémet nem kímélve küzdöttek, vállat vállnak vetve, viszont úgy tűnt, ez az akció kudarcba fulladt. Aisha és Mike nem láttak jobb megoldást, mintha robbantanak. Összekapaszkodva elejtettek egy-egy kis labdát, majd minden erejüket összeszedve a köréjük tóduló tömegből kifelé verekedték magukat. Néhány másodperc múlva aztán hatalmas robajjal felrobbantak a labdák, ami nagyot lökött kettejükön is, de sikerült elszakadniuk a kisebb támadóktól. Ők azért voltak elég nagyok és erősek ahhoz, hogy ezt némi kisebb sérüléssel átvészeljék.
Az Álcák nagy hibája mindig is az volt, hogy a kisebb társaikat hagyták hátra, akik viszont fele olyan erősek és képzettek sem voltak, mint nagyobb testvéreik. Aisha is Mike lélekszakadva rohantak, szinte úgy, mint még soha. Tudták, hogy minden perc számít, hiszen a többiek hátul maradva telibe kapják az Álcák támadásait. Érzeték mindketten, amikor egy-egy társuk megsebesült. A különös kapcsolat Árny és Árny között a mai napig tökéletesen működött.
Végül egy régi, romos városhoz értek. Még sosem jártak itt, hiszen ez volt az Álcák által először elfoglalt város, és évszázadok óta egyetlen ember sem járt itt… legalábbis nem élve.
Mike végighordozta pillantását a város romba döntött házain és utcáin, s próbálta kitalálni merre menjenek. Aisha eközben igyekezett nem a lábába nyilalló fájdalomra gondolni. Megsérült, valamelyik kicsi rendesen eltalálta, de Mikenak nem szólt. Nem vonhatta el a figyelmét ilyen csekélységekkel.

- Halvány gőzöm sincs, hogy merre menjünk! – rázta a fejét az Árny-Mike, és dühösen belerúgott egyet az előtte heverő régi, rozsdás autóba.
- De tudod! Csak… Csak összpontosíts! Te vagy a kiválasztott, Mike! Tudom, hogy te vagy az! Megtalálod a kockát, elpusztítjuk, és ketten visszamegyünk a többiekhez, s boldogan élünk… Csak higgy ebben te is, kérlek… - kérlelte Ish, s Mike úgy gondolta, hogy ha a lány ennyire bízik benne, egy próbát megér a dolog.

Lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott, nem mintha ez számított volna, majd minden idegszálával a kockára gondolt. Aisha eközben idegesen pásztázta a környéket. Nem lehet, hogy ilyen védtelenül hagyták az egyetlen forrásukat, amitől életben tudnak maradni! – gondolta.

- Arra! – mutatott Mike észak felé, és elindult, nyomában Aishával.
- Nem tetszik ez nekem, Mike! – morogta. Forgatta a fejét, nézett minden irányba, de nem látott semmi gyanúsat.
- Addig jó, amíg ilyen csönd van!

Aisha igazat adott a fiúnak. Minél közelebb kerülnek a kockához, annál több esélyük van az elpusztítására. Mike belül érezte, ahogyan a kocka hívogatja, érezte az erejét, a felülmúlhatatlan energiát, amivel életet teremtett egy másik bolygón. Olyan életet, amely most megpróbálja kiirtani az emberiség maradékát is.
Utcáról utcára haladtak, Aisha pedig fedezte Mike hátát. Nem lenne túl szerencsés, ha kapna egy halálos sebet csak mert nem figyelt eléggé.
A fiú olyan hirtelen állt meg, hogy Aisha hátulról nekiütközött. Azonnal felsejlett a pár héttel ezelőtti eset, mikor az óceán partján történt ugyanez. Most azonban nem viccelődött se Mike, se ő.
Aisha kikukucskált Mike válla fölött, és akkor megpillantotta: a kocka ott volt előttük egy néhai ház alapjai között. Hatalmas volt, akkora mint ők ketten együttvéve, és olyan jelek voltak rajta, amiket az Álcákon szoktak látni. Aisha nyelvén már ott lett volna a kérdés, hogy mihez fognak kezdeni vele, mikor is lövés dördült, és ő térdre rogyott Mike mellett. Pont a lába egy olyan részét találták el, amin vékony páncél volt csupán, mert ott csatlakozott a töltéshez. Dühösen, felbőszülve fordult abba az irányba, ahonnan a lövést kapta, s kezét előre szegezve fegyvert formázott. Mike egy pillanatra lefagyott, és csak nézte, ahogyan Ish térdre kényszerült. Gombóc keletkezett a torkában, mozdulni szeretett volna, Aisha után kapni, és felrántani a földről, ahogyan már annyiszor megtette de nem tudta megtenni. Aisha rákiabált, hogy menjen a kockáért, és neki ezt kellett tennie. Utolsó pillantást vetve a lányra, eliramodott a kocka felé. Hallotta, ahogyan maga mögött, Aisha minden erejét összeszedve feláll, és tüzet nyit a közeledő Álcák felé. Szíve szerint visszafordult volna, hogy segítsen rajta, de nem tette. Tudta, hogy ha sikerül elpusztítania a kockát, akkor többé nem lesz semmilyen veszély, és ő meg Ish együtt lehetnek anélkül, hogy rettegniük kelljek az Álcáktól.
Kinyújtotta a kezét, s közben érezte, ahogyan elsüvítenek mellette a golyók, és fénycsóvák. Lézer és öntött acél. Aisha jól végezte a dolgát, egy lövés sem talált célba. Ahogy tenyerével hozzáért a kockához, az elkezdett egyre kisebb kockává alakulni, míg végül akkora lett, hogy elfért a tenyerében. Egy percig elgondolkodva meredt a kockára, hogy mit is tegyen vele, aztán meghallotta Aisha sürgető kiáltásait. Ha két nagy erő találkozik, azok kioltják egymást! – gondolta. Visszafordult Aisha felé, aki már ezer sebből vérzett. Látni, ahogyan a lány, akit szeret szenved, mindennél szörnyűbb dolog volt. Mellkasán a hatalmas horpadás repedéseiből ömlött a sötét vér, s már csak az egyik karja volt használható, a másikat összezúzták.
Ez lenne a vég? – ötlött fel benne a kérdés. De tovább nem tétovázhatott. A kockát odadobta Ishnek, aki fél kézzel elkapta azt, majd az Álcák felé irányította a fegyvereit, és lőni kezdte őket. Négyen voltak, azt gondolták, hogy kettejükkel könnyen elbánnak majd, de nem számítottak rá, hogy Mike tudja, hogyan kell elpusztítani a kockát. Valamiért tudta legbelül.
Egyszerűen valamelyik Álcának a mellkasába kell döfnie, és a kocka kioltja magát az Álcában lakozó szikrával együtt, s akkor minden élet megszűnik, ami a kockából eredt.
Aisha is tudta, hogy mit akar Mike. Talán azért, mert egymásnak lettek teremtve, talán csak a szerencsén múlott. De nem számított, honnan is tudják mindketten, hogyan vethetnének véget a háborúnak, mert vesztésre álltak. Hiába volt náluk a kocka, nem kerültek közelebb az Álcákhoz, de az erejük egyre fogyott. Aisha vészesen megsebesült, és Mike is sorra kapta a lövéseket. Mostmár nem volt, aki fedezze, és ezt a saját bőrén is érezte.
Az Álcák nem jöttek közelebb, de folyamatosan lőttek. Mike nem ismerte őket név szerint, sosem voltak csevegő viszonyban, viszont a vezetőjük felismerte. A legnagyobb, legerősebb valamennyi közül ő volt. Aisha is emlékezett rá, noha eddig csak egyszer találkozott vele: azon az éjszakán, mikor a szülei és a testvérei meghaltak. Ez az Álca volt az, amelyik brutálisan, Ish szeme láttára szabdalta szét a családját, s ő akarta megölni Aishát is. A lány, amint végigszáguldott rajta a felismerés, felállt, és Mike mellé futott, hogy aztán a földre ejtve a kockát, ő is beszálljon a harcba. Igaz, hogy csak egy keze volt használható, de az is több volt a semminél.
Érezték, hogy ez a vesztük. Hiába voltak mindketten a végsőkig elszántak, nem bírták tovább. A kockát el kell pusztítani!
Mike lehajolt, felvette a kockát, és az Álcákra nézett. Látta, hogy mozog a szájuk, hogy hozzá beszélnek, de nem értette, hogy mit. A végső megoldás ott zsongott a fejében: ő a kiválasztott, de nem élheti túl a csatát. Neki ennyi jutott: megsemmisíteni a kockát, biztosítani a társai jövőjét, Ish oldalán meghalni. S ekkor, mintha Asiha csak a fejében szólalt volna meg, tisztán és érthetően hallotta a lány szavait: „Mi együtt fogunk meghalni!”

Aisha abbahagyta a lövöldözést, kezét visszaalakította, hogy megfoghassa Mike kockát szorongató öklét, és a fiúra nézett. Mike is abbahagyta az ellenség bombázását, és lepillantott összefonódó ujjaikra. Ish bólintott.
Ezzel egy időben több dolog is történt: az Álcák egymásra néztek, valamit beszéltek, Mike és Aisha egymással szembe fordultak, és összeölelkeztek, miközben a kockát maguk közé szorították, s ekkor az Álcák riadtan indultak meg feléjük.

Hogy eztán mi történt, egyikük sem tudta. Érezték, hogy hirtelen megfagy körülöttük a levegő, mintha nem is azon a helyen állnának már, mint eddig, de testük vészesen forró lett. Melegebb, mint bármikor valaha, melegebb, mint mikor műtötték őket, melegebb, mint az első átalakulásukkor. A két kék szempár találkozott, s némán tűrték, ahogyan a kocka felemésztve magát, és őket, lyukat éget a páncéljukba, majd az eleven húsukba.
Ish karjait Mike köré fonta, ahogyan a fiú is így tett a lánnyal, s szépen lassan visszaalakultak. A kocka már nem volt meg, de érezték, hogy a testük súlyosan megsérült. A külvilágból még mindig nem tudtak felfogni semmit, tudták, hogy meg fognak halni. Aisha életében először igazán elcsodálkozott, és megrebbenő szempillákkal, elnyílt ajkakkal motyogott:

- Ez olyan… - mondta, de már nem tudta befejezni a mondatot.
- Hideg – bólintott Mike, ő is ugyanazt érezte, amit a lány.

Furcsa elégedettséggel fogadták a hideg érzést, azt, hogy a belsőjük szinte megfagy, és mindvégig egymás szemébe nézve, összeestek a lerombolt város északi szélén.
Hogy pontosan melyikük látta kihunyni a másik szeméből az életet, nem lehetett tudni.
Glenn és Justin összeölelkezve találtak rájuk, de nem mertek hinni a szemüknek. Torz látvány tárult a szemük elé, ahogyan a két test szinte eggyé olvadt. A rendíthetetlen katonának vélt Mike meghalt, és vele ment Aisha is. Ez olyan dolog volt, amit sosem hittek volna, hogy be fog következni.

**

Mikor leborul a sötétség a világra, az emberek ijedten merednek maguk elé. Mintha megbénulnának a felismeréstől, hogy ez itt a vég.
Két mindenre elszánt harcos megcáfolta mindezt, mikor életük s szép jövőjük feláldozásával megmentették a világot. Az ilyen embereket sok névvel illették már a történelemben: Istenek, Angyalok, Szuperhősök… Ők viszont csak Aisha és Mike voltak. Egyszerű emberek, akik vállalták, hogy Árnyként élnek tovább. Nem volt a tettükben semmi nemes, semmi dicső. Bolond az, aki játssza a mártírt! Mert mindez mit számít, ha mi magunk nem tudjuk, hogy ért-e valamit a tettünk?
Hiába oly okos teremtmény az ember, nem eléggé briliáns elméjű ahhoz, hogy a végzetét elkerülje. Ők sem tudták elkerülni.
De vajon létezik-e olyan, hogy Végzet? Vajon minden tettünk előre meg van-e írva, vagy csak botor és hirtelen döntéseink áldozatai vagyunk?

Egy üvegkoporsó belsejében két személy tért álomra. Aisha Mike bal oldalán feküdt, s a legszebb ruháját adták rá. Az emberek, akik túlélték az Álcák elnyomását, most mind ott voltak a síkságon, és lerótták tiszteletüket e két harcos előtt.
Úgy történt minden, ahogyan a prófécia megmondta: az Álcák meghaltak, leálltak, ledermedtek, s nem mozdultak többé, és az idő aznap éjjel megállt, két félre bontva ezzel a bolygót. Egy olyan félre, ahol örök jégpáncél borítja a földeket és vizeket, és egy olyanra, ahol a sötét felhők és a kék villámok sosem szűnnek meg létezni. Ez jelentette az élet lehetőségét mindannyiuknak. Ez történ pontosan két perccel éjfél előtt.
A tömeg lassan oszolni kezdett, majd nem maradt más a kietlen síkság közepén, csak Aisha és Mike mozdulatlan, örökké megmaradó alakja.
A fejtámlán két név és egy sor volt olvasható:

Aisha és Mike: Two Minutes To Midnight

Vajon jelent-e valamit az emberiségnek eme háború? Vajon nem lesznek-e majd újra öntelt és elbizakodott faj? Most már tudniuk kellene, hogy vannak náluk fejlettebb fajok is. Vagy azt fogják hinni, hogy ahogyan most is, egy következő kihalás szélén is lesz valaki, aki megmenti őket? Vagy esetleg két valaki?
Azt mondják, mikor a sötétség leborul a világra, nem marad más az ember számára, mint a pusztulás. De mi van akkor, ha az ember már a sötétségtől sem fél?

Egy csendes éjszakán, ami a harmadik héten zúdult a vidékre, egyetlen lélek sem járt a sír körül. Senki sem volt ott, hogy őrizze álmukat, senki sem virrasztott a sírnál, és siratta a két elveszett lelket. Senki sem látta, ahogyan a halotti fényben úszó Aisha megszorította Mike kezét összekulcsolódó ujjaik nyomán…